Könyvtár

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja...

Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.

[Viki (: ]

Ahhoz képest hogy tél volt, szép volt az idő odakint... Hétágra sütött a Nap, a szél sem fújt, egyszóval az ember szinte vágyott rá hogy a szabadban lehessen! Ennek örömére én hol voltam? Hát persze, hogy a könyvtárban…
*Úúúútááálóóóóm ezt a szemét bájitaltant…* füstölögtem magamban, ahogy a polcok között mászkáltam, és kerestem az ide passzoló… hm… szakirodalmat…
*Ezer bűvös fű és gomba… megvan… A sárkányvér tizenkét felhasználási módja… csodálatos, de nem… 10 egyszerű szerelmi bájital… nem…öh.. mivan? Jobb lesz vigyázni… * sóhajtottam fel, ahogy folytattam az utamat.
Végül megtaláltam, amit kerestem… Hol máshol, mint a legfelső polcon? Jellemző. Na de nem fog megszivatni, most nincs kedvem hozzá… Óvatosan előszedtem a pálcámat, miközben körbenéztem: Cvikker nincs látótávolságon bellül, helyes… A hóhér se fog létrára mászkálni…
- Invito Bájitaltan haladóknak! –mondtam ki a varázsigét halkan.
*Mennyivel egyszerűbb lenne az élet…* gondoltam, ahogy elkaptam a könyvet *ha a sajátom nem otthon porosodna a szekrényben… Írni kéne már egy levelet haza… Majd egyszer… Szegény bagoly még elfáradna ennek a szem… khm… „könnyű esti olvasmánynak” a súlya alatt…* zártam le a témát, majd elindultam vissza a táskám felé.
Újfent megint egyre többet kellett a könyvtárban ülnöm, mert szokás szerint elárasztottak egy rakás házi feladattal. Tudtam szeretni pl, amikor végre végeztem három-négy x szavas dogával, csak hogy másnap kapjak megint kettőt… csak épp háromszor olyan hosszúakat... De ugyebár, „nekem nincs más dolgom, mint a tanulás” szóval pofa súlyba… hát köszöntem szépen..
Egy jól irányzott mozdulattal levágtam a könyvet a félig teleírt pergamen mellé, és felcsaptam a Felix Felicis fejezetnél… Ilyen hülyeségről is esszét kell írni... Akinek szerencse-lötty kell a boldoguláshoz, már rég rossz… mindegy… a szokásos aranyszabály, most is igaz volt: ez van, ezt kell szeretni…
Sóhajtottam még egy mélyet, majd a leckém fölé hajoltam…
*Minél előbb kezdem el, annál előbb végzek… akkor aztán rá se nézek… ööö… kb két napig… derűs kilátások, mint mindig…* könyveltem el magamban, majd a pennám után nyúltam…

~Greg ~

Három extra vastag könyvel fordultam ki a polcok közül, amik pontosan olyan nehezek voltam, mint amilyennek látszottak. Egy üres asztalt kerestem, vagy legalábbis egy olyat, amin el is férek, mikor kiszúrtam a tömegben Greget, annak az átkozott Damiennek a legjobb barátját. Amúgy nem is értem, miért csak mostanában kezdtem el társalogni vele, hisz hat éve egy házhoz tartozunk, egy évfolyamba, de lényegtelen. A sors furcsa fintora, hogy most ismertem csak meg, vagyis kezdtem, mert általában Maryről és Damienről szóltak a beszélgetéseink. Vagyis leginkább kiabáltam szegénnyel, de vele nem volt semmi bajom, tényleg. Dam volt az, akinek nagyon le akartam végre ordítani a fejét.
Odacsoszogtam az asztalhoz amelynél helyet foglalt, és egy szó nélkül rápakoltam a könyveket kihúztam a széket és ráhuppantam. Oké, nem az udvariasságomról voltam híres, de ezt már megszokhatta. Múltkor például kopogás nélkül rontottam be a hálókörzetébe, aminek az lett a következménye, hogy pirulva kifordultam. Semmi extra nem volt, szimplán csak átvette az ingjét, de valamiért olyan intimnek nézett ki, ahogy ing nélkül áll az ágya mellett.
- Szia – köszöntem már rá akkor, mikor sikeresen helyet foglaltam. – Melyik nagyszerű tantárggyal foglalatoskodsz? – próbáltam érdeklődni, de előre tudtam, hogy úgy is mindjárt áttérek Damienre, mint eddig mindig. De most még egész jól kezdtem bele a beszélgetésbe.
Utoljára elég csúnyán letámadtam szegény. Nem is tudom, miket gondolhat rólam, de biztos, hogy nem jókat. Szerintem egy flúgos libának tarthat. Na jó azért annak nem. Hisz tudja, hogy Mary miatt vagyok kiakadva. Ő nekem a mindenem, és míg Damien nem szándékozik visszatérni addig nem lesz jobban.

[Viki (:]

„… kevergetjük nyolc percig, majd a máknyo… mákonyab…”
*Idióta egy szó… * könyveltem el magamban, miután már másodszorra is rosszul írtam le…
„má-kony-ba”
*Eddig jó, már csak egy betű kell!* csillant fel a szemem, ahogy elkezdtem rajzolni a b szárát… hogy az egészből egy szép nagy tintapaca legyen, ahogy hirtelen három könyv landolt mellettem…
Éreztem, ahogy megfeszülnek az ujjaim a pennán, és szinte tátva marad a szám… ezzel egy időben, a megdöbbenés, az ijedség, valamint a bosszúság egy érdekes elegye ült ki az arcomra.
*Ilyen is csak a mesében van…* ez volt az első gondolatom, miután megtaláltam a hangomat. A pennámat egy laza csuklómozdulattal odavágtam a pergamenre, ami erre végigszántotta a dogám elejét is...
*Ezazzzzz* sóhajtottam lemondóan, csak ezek után néztem fel. A bosszúság egy pillanat alatt eltűnt az arcomról, ahogy megláttam ki ült le mellém.
- Nézzenek oda, szia Viki –köszöntem a lánynak immáron mosolyogva- Látom te sem aprózod el a „könnyű esti olvasmány” fogalmát –néztem végig azon a három átkozott köteten.
- Ne is mond… Bájital hf-el tengetem az időmet –válaszoltam a kérdésére- Asszem nyugodtan állíthatom, hogy lassan előlép a „szívem csücske” nevezetű előkelő pozícióba… –mutattam ujjaimmal is az idézőjelet.
Igaz, hogy Viki hirtelen betoppanásával, sikerült az utóbbi egy óra munkájátától könnyes búcsút vennem, de mégsem tudott bosszantani a dolog... Jó, ha valami vérmániás bunkó lett volna az elkövető, akkor már büntetőmunkán lennék, a gyerek meg a gyengélkedőn, de ez más kérdés…
Visszatérve a lányra, igaz, hogy hat éve a háztársam, de valahogy mindig elkerültük egymást eddig. A hangsúly az utolsó szón volt, hiszen az utóbbi időben egyre többet beszélgettünk. Ennek a pozitív változásnak a középpontjában, voltaképpen Damien állt. Bár a kedves legjobb cimborám miatt napi rendszerességgel -mellékesen a legváratlanabb pillanatokban- le lett ordítva a fejem, nem nagyon bántam. Nem mutattam ki, de Viki mindig tudott egy-két vidám pillanatot szerezni, bármilyen gáz is volt a kedvem… Főleg a múltkori hálótermes kaland… hát az komolyan mindent vitt... A mai napig megmosolyogtat az eset, ha csak rágondolok.
Mindazonáltal, eddig jól alakult ez a mai beszélgetés. Végre eltértünk a szokásos sémától:
„Damien visszaért már?” „Nem…” „AKKOR HOL VAN?!” „Én is örülök, hogy látlak…”
- Na és veled mi a helyzet? –kérdeztem még mindig mosolyogva- Gondolom nem jókedvedben cipelted ezt a rakat könyvet…

Mikor helyet foglaltam azért éreztem és tudtam is, hogy kicsit hirtelen toppantam be Greg életébe, legalábbis ha ezt a pillanatot vesszük. Szerintem, ha nem ismert volna, akkor már egy tökéletesen kivitelezett átokkal lennék már gazdagabb, de szerencsémre ismert. És tudja jól, hogy rossz szokásom mindig a legváratlanabb pillanatokban feltűnni. De ez voltam én. És pontosan ezért, a következő pillanatban már mosolygott rám. Mondjuk, tegyük hozzá, hogy azért volt egy olyan furcsa érzésem, hogy ezek a mosolyok közbejátszottak a hálószobás kis incidenshez, mert előtte azért kicsit harapósabb volt, mikor csuk úgy derült égből a villámcsapás feltűntem.
- Bájitaltan szerintem mindenkinek a „szíve csücske” aki nem Mardekáros. – mondtam mosolyogva, pedig rólam köztudott volt, hogy elég jól megy a tantárgy és érdekel is, de szeretnem azért nem kell, főleg nem a temérdek házi feladattal együtt, mert azért rólam is megformázhatták volna a lustaság minta szobrát.
Ránéztem Greg házi dolgozatára és elmosolyogtam magam a tintafolton, ami valószínűleg az én hibámból került oda. Elővettem a pálcám rámutattam a foltra és volt paca, nincs paca. Megfogtam a fiú előtt heverő tollat és rákanyarítottam a pergamenre a mákonybab szót. Közben hallottam Greg kérdését és válaszoltam rá.
- Nem igazán – mosolyogtam én is – de nagyon jó edzésfajta, hisz egy terelőnek kell a karizom –mondtam kicsit gúnyolódva, mert azért tényleg milyen már, hogy átváltozástan büntető munkához, ennyi anyagra legyen szükségem, ekkor már letettem a tollat – McGalagony adott egy kis plusz leckét az ellógott óráim miatt. Amúgy ha hét percig kevergeted akkor sokkal hatásosabb – jegyeztem még meg. Oké bájitaltanból nem volt rossz, sőt.
És körübelül eljutottam odáig, hogy a legszívesebb rákérdeztem volna Damienre, de kezdett bűntudatom lenni, hogy tényleg mindig szinte csak emiatt zaklatom. Most ha már sikerült eljutnunk egy eddig a szintig, hogy eddig nem hoztuk szóba, azaz Én nem hoztam szóba, akkor erős leszek és… erős leszek.
Nem vagyok erős.
- Mit tudsz Damienről? – kérdeztem, de legalább teljesen konszolidáltan, nyugodtan. Na ez már haladás.
Tényleg nem akartam állandóan felhozni azt a senkiházit, akire nagyon haragudtam, de… Mary miatt tudnom kellett. Valamivel meg akartam vigasztalni és ez nem lehetett más, csak hogy, Dam mikor talál vissza. De esküszöm, ha erre az egy kérdésre választ kaptam, akkor mára ejtem a témát.

Vetettem még egy utolsó lesajnáló pillantást a leckémre, majd elkönyveltem magamban: innentől kezdve kanyec neki...
De végül is… Nem lényeg, nem is érdekel… Mióta anno eldöntöttem, hogy már csak azért is a dolgok jó oldalát fogom nézni, nem tudott meghatni ez sem… Majd… megálmodok valamit… Ha mindenképpen le kellett volna reagálnom, jót nevettem volna az egészen… Ilyen kicsinyes dolgok többé nem fognak felhúzni… Eleget voltam már ahhoz a hullámvölgy legmélyebb pontján, semmint hogy ilyenekkel törődjek! Csak ezt Damienen kívül, éppenséggel senki sem tudja... és jól is volt ez így…
- Hát… mondasz valamit... –feleltem a lány megjegyzésére a mardekár – bájitaltan párhuzammal kapcsolatban… Bár… nem muszáj mardekárosnak lenni ahhoz, hogy valaki jó legyen bájitaltanból… Viki volt erre az élő példa... Nála jobbat, keresve sem találhattam volna az ismerőseim között…
- Huhh… Ezer hála es köszönet - sóhajtottam megkönnyebbülve, amikor a lány rendbe hozta a házimat- Úgy tűnik, mégsem kell egész éjjel virrasztanom… Lógok neked eggyel –néztem a lányra jókedvűen.
*Amúgy meg… Ideje lenne már nekem is megtanulni ezt a trükköt...* gondoltam magamban, majd széles vigyor jelent meg az arcomon, ahogy a lány még a pergamenre kanyarintotta a "mákonybab" szót.
- Ezért pedig külön köszönet –tettem még hozzá.
*Eddig elég jól alakul ez a beszélgetés* gondoltam magamban *és még Damien sem került szóba…* Bár tudtam, hogy ez csak idő kérdése, már ezt is haladásnak lehet elkönyvelni.
Addig viszont, meg kéne próbálni, minél jobban elnyújtani ezt az „állapotot”.
- Hát igen… a jó terelőnek kell is karizom –válaszoltam ismét vigyorogva, miközben áthúztam a „nyolc percig”-et, és odaírtam egy hetest… *Még hogy csak a mardekárosok jók bájitaltanból…* pillantottam lopva Vikire, miközben egy újabb mosolyt bujkált az arcomon *Na persze…*
- Amúgy McGalagony engem is előszeretettel túráztat… Múltkor sikerült késnem kemény tizenkét percet, erre írhattam egy félméteres esszét az animágia alapjairól… Tudtam örülni neki… Amikor meg ezt a tudtára adtam, megkérdezte akarok-e zsebóra lenni… Hát köszöntem szépen, de inkább kihagytam… -fejeztem be, az „élménybeszámolómat”.
Igazából, magam sem nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött jó kedvet, meg széles vigyorgást, és társaikat… Nem is érdekelt… Amíg nem a lejtő legalján csövezett a jókedvem, addig semmi sem érdekel!
*Nah, pörgetni kéne a beszélgetést* kezdtem el gondolkozni, mivel lehetne továbbvinni a társalgást, de elkéstem…
- Damien…? –kérdeztem vissza, próbálva palástolni a hangulatváltozásomat. *Megint témánál vagyunk…*
- Hát… -kezdtem bele, gondosan megválogatva a szavaim- Még mindig nem tudok semmi újjal szolgálni… -foglaltam össze a tényeket, immáron kifejezéstelen hangon… Mindazonáltal azt is tudtam, hogy a lánynak, ennyi biztosan nem lesz elég, szóval inkább folytattam :
-Szünet után, nem tudott visszajönni a suliba mert… le kell zárnia a múltját… Ez pedig eléggé megviseli… -halt el a hangom… Ismét csak a szokásosat tudtam mondani, és lassan már én éreztem rosszul magam emiatt… Mint egy rossz magnószalag, ami folyamatosan ismétli önmagát… De nem tehettem mást… Nem mondhattam el mindent a lánynak… nem mondhattam el Damien miért érzi magát ilyen nyomorultul… Ismét felcsendültek a fülemben a srác novemberi szavai: „Akkor innentől kezdve ketten a világ ellen, heh?”
Ott, akkor én megígértem, hogy nem adom ki a titkait… és ha én egyszer megígérek valamit, akkor az úgy van… még ha belepusztulok, akkor is. Pont.
- Sajnos… megint nem tudtam új hírrel szolgálni… de talán… hát.. talán január vége felé már visszatér… de ez csak egy tipp… -tettem még hozzá, miközben a lány kérdő szempárját néztem. Kellett mondanom valami újat is, még ha improvizálnom kellett, akkor is… talán akkor elkanyarodhatunk Pulse-tól... Félreértés ne essék, kitartok a legjobb cimbim mellett, de már tényleg kellemetlen helyzetbe hozott, hogy folyamatosan titkolóznom kell, megválogatni a szavaim, stb… Ezt úgy sem értheti senki más az érintetteken kívül, csak az, akinek Damien elmesélte… Azoknak a száma pedig kimerül szerénységemmel…

Egy mosollyal jeleztem Gregnek, hogy nincs mit, szívesen máskor is, mikor már mesélte is, hogy ő sem járt jobban nálam McGalagonnyal kapcsolatban, mint én. Vagyis ő talán rosszabbul járt. Mert míg ő csak késésért kapott egy adag plusz munkát, addig én néhány elbliccelt óra miatt. Mondjuk, tegyük hozzá, hogy én még kaptam bűntető feladatot az adott tanároktól is a kihagyott órákért.
Azonnal észrevettem a hirtelen jött hangulatváltozást, amit a Damien téma váltott ki Gregből, és kicsit szégyelltem magam miatta, de… Mary… Miatta tudnom kellett. Mondanom kellett neki valamit, valamivel jobb kedvre kellett derítenem, de nem ment. És én csak nézhettem, ahogy magában siratja az elveszett bárányt, aki ha visszadugta az orrát az iskolába… na akkor fog kapni tőlem, de azt nem teszi zsebre. Mit képzel magáról? Szerelmet vall aztán eltűnik. Eltűnik azzal az indokkal, hogy le kell zárnia magában valamit. Az eszébe sem jut a drága hős szerelmesnek, hogy valakit úgy a legkönnyebb elfelejteni, ha segítenek benne? Talán eszébe jutott drága Yvettke a bálon, mikor épp Maryt csókolta? Nem! Vagyis nagyon remélem, hogy nem. Komolyan, nem értem a hímek mit bonyolítanak mindig mindent túl, s még ránk mondják, hogy nehéz esetek vagyunk.
Hallgattam Greget, vártam hátha tud szolgálni valami új információval, de megint csak azokat hajtogatta, amiket már eddig is tudtam. De aztán… felcsillant a szemem. Január végére talán visszajön, talán, de már ez a talán is haladásnak minősült. Viszont egy talánnal nem állhatok Mary elé, mert mi van, ha mégsem tér még vissza, akkor mit mondok szegénykémnek? Ráadásul nem is írhattam Damnek, mert megesküdtetett, hogy nem írok neki, és Mary szava számomra szent.
-Mirol! – hallottam, ahogy valaki kiált a hátam mögül.
Azonnal hátra kaptam a fejem és Kamillának szóltak., nem nekem. De hát, hogy is szólhatnának nekem, hisz egy-két embert leszámítva senki sem tudja, hogy valójában a Mirol famíliához tartozom. Miranda viselkedése se változott velem szemben az órákon, hiába derült ki, hogy az unokahúga vagyok, de addig jó míg nem kerül napvilágra a titok. Azt meg külön remélem, hogy Greg nem látott semmit, mert nem szerettem volna a szemébe hazudni. Aranyos és kedves srác és kezdünk már egész jóban lenni, de ez akkor is túl nagy titok, hogy mindenki tudjon róla. De hazudni? Az nem én lennék.
Inkább gyorsan elkezdtem beszélni, talán túl gyorsan. Nem szoktam csak így ennyiben hagyni a témát.
- Hát köszi. És tényleg ne haragudj, hogy folyamatosan nyaggatlak emiatt, de Mary… Te is láthatod rajta, hogy hiányzik neki Damien. Szereti – és a következő mondatot inkább csak magamnak mondtam – még akkor is, ha azaz alávaló pont egy másik lány miatt nincs itt. Yvette…. – az Yvette az elég gúnyosra sikeredett, de végül is nem is Gregnek szántam ezt a megjegyzést, csak míg gondolkodtam mozogott a szám és hangok szűrődtek ki belőle.
Aztán hirtelen témát váltva visszatértem mosolygósba, de ez voltam én. Mary szerint egyeseket ezzel fogok az őrületbe kergetni. Meg azzal, hogy képtelenség rajtam kiigazodni. De szerintem ezért vagyok érdekes és izgalmas. Most mi jó lenne abba, ha minden tettem és megnyilvánulásomat előre lehetne sejteni?
Egy új témát kerestem, hogy Greget is visszarángassam az előbbi kedélyállapotába és mosolyogjon, mert úgy sokkal jobban néz ki. És ha az ember mosolyog akkor a világ is szebbnek hat.
Egyetlen dolog jutott eszembe, amivel visszacsalhatnám az a mosolyt, viszont attól már előre pirultam, de sebaj, azért én vigyorom megmarad, legfeljebb párosul egy kis pírral.
- Tényleg! Szereltetek már azóta zárat az ajtóra?

„Mirol!” Hallottam én is a kiáltást, mely éles penge módjára törte át a könyvtár csendjét. Különösebben nem hatott meg, mert biztos voltam benne, hogy nem nekem szóltak… Persze majd a naaaagy és nemes Mirol család, egy olyan jelentéktelen mugli-származású sráccal fog törődni, mint én vagyok… Nem is néztem a hang irányába, mert már korábban láttam Kamillát bejönni a könyvtárba. Innentől kezdve, 99%ra vettem, hogy neki szóltak…
Vikit viszont szemmel láthatóan meglepte a kiáltás. Legalábbis hirtelen mozdulata, erre engedett következtetni.
*Eeez… érdekes…* futott át az agyamon a gondolat, ahogy az értetlenség is kiült az arcomra pár pillanatra… Pár pillanatra, mert mielőtt Viki akár még csak a hang irányába nézhetett volna, már semmi sem maradt meg belőle, talán csak a kérdő tekintetem… De az ellen direkt nem tettem semmit… Bármennyire is utáltam magam, hogy megjátszottam az előző három évemet, egy dolgot köszönhettem neki… vagy inkább magamnak… a hülyeségemnek… Mindegy, lényeg a lényeg, rettentő gyorsan tudtam parancsolni az arcizmaimnak, még ha a maszkom mögött, mást is éreztem…
Hogyne tartottam volna teljes kontroll alatt az arckifejezésem? Három évig… három nyomorúságosan hosszú évig, senki nem vette észre, hogy az „örökké vidám” Hawk, akinek mindig van valami hülyeség a tarsolyában, egy kiégett, üres senki… Egyedül Damien ismeri a titkomat, csak vele beszéltem ezt meg… Egyedül Ő láthatott, a „maszkom” nélkül, hogyan is éreztem magam igazából… hogyan is néztem ki, amikor senki sem láthatott…
De ennek már vége… Illetve reméltem… Viszont már megint nem tudom, hogyan fognak alakulni a dolgaim. Eddig olyan egyszerűen ment minden… Végre… Végre elkönyveltem, hogy újra… De nem… ennek nincs itt az ideje… Még nincs… Talán soha nem jön el… Viszont, azt jó lenne tudni, hogy mit tegyek, hogy ne szakadjak ketté…? Te jó ég, miket gondolok… Ennyire nem lehetek álszent!
De az voltam… annak éreztem magam… nagyon is… a „maszkom” lassan ismét előkerült, mivel ismét kezdett visszaköltözni a bizonytalanság a szívembe… Nem tudtam mi tévő legyek… ilyen az én formám… Már megin optimista vagyok, jóvan’…
Az egész helyzetben, az volt a legrosszabb, hogy most még Damien sem volt itt, hogy tanácsot adhasson…
„Hallgass a szívedre, bízhatsz benne! Még soha nem kellett csalódnod a szavában!” mondta azon a mindent eldöntő éjszakán Pulse… Az a baj, hogy most a szívem sem tudott tanácsot adni… Senki, és semmi… Ismét egyedül voltam… egyedül, a világ ellen…
Idő közben, Viki is visszafordult felém… épp csak egy ezredmásodpreccel korábban sikerült elrejtenem a szomorúságot (vagy tanácstalanságot…?) az arcomról, minthogy rám nézett. Nagyon reméltem, hogy nem vett észre belőle semmit… Bármennyire is jóban voltam vele, erről… erről nem tudtam volna beszélni neki… Most nem… Még nem…
- Ugyanmár, ne kérj bocsánatot! –feleltem a lánynak végül, ahogy minden erőmmel egy félmosolyért küzdöttem. Ennyit arról, hogy teljes kontroll alatt tartom az arcomat. Grat nekem... Tényleg…
- Engem sem hagyna nyugodni, hogy mi a helyzet –folytattam- Illetve… Nem is hagy. De sajnos nem tudok mit tenni… Bár azon gondolkozom, írok Damiennek egy levelet, csak hogy tisztábban lássak… Majd meglátjuk… -fejeztem be a mondandóm. Yvette-ről nem nagyon akartam nyilatkozni, mert nem akartam senkiről sem rosszakat mondani a háta mögött… Főleg olyan helyen nem, ahol bárki meghallhat egy-egy szófoszlányt… Emellett meg, volt egy olyan érzésem, hogy nem is nekem szóltak azok a szavak.
Ekkor hirtelen, Viki arcán, ismét mosoly jelent meg… Régebben hallottam már néhány háztársamtól, hogy ezt nagyon nem szeretik a lányban… Nem tudnak vele lépést tartani, vagy mittomén... Bennem viszont ellenfelére talált, mert én is hajlamos vagyok hirtelen hangulatváltásokra… Lásd, az elmúlt másfél percet…
*Arcizmok kontroll alatt? Asszem elhamarkodottan ítélkeztem magamról…* könyveltem el, amikor Viki kicsit pironkodva feltette a kérdést, nekem pedig eszembejutott, milyen megdöbbent arca volt ahogy rámnyitott… Hát nem bírtam megállni, hogy egy széles vigyor meg ne jelenjen az ábrázatomon. Egy vigyor, ami –ha csak pár percre is- elsöpörte minden feltörő rossz érzésemet.
- Hááát, ha szerelnénk zárat az ajtóra, akkor hogyan kerülnénk többet ilyen helyzetekbe? Gondolj csak bele! Min nevetnénk akkor pár év múlva? –próbáltam a hozzám „méltó” választ adni, miközben át sem gondoltam, hogy már csak egy évet fogunk egy suliba járni… Utána mi lesz? Vajon fogom még látni…?
Mindazonáltal, ez az egész hihetetlen… A lánynak sikerült, egy mondattal felrántania a rám törni készülő szomorúsághullámból. Erre nem sokan voltak eddig képesek… Pontosabban senki sem.
- Amúgy ez nagyon is unfair… -folytattam megjátszott bosszúsággal- Ha én akarok felmenni a lányok szobái felé, nekiáll csörömpölni az a kacat, a lépcső meg nyomat egy hátraszaltót… Hát igen… Az megint egy cikis szitu volt… -tettem még hozzá, ahogy felidéztem egy tavalyi esetet- Épp hozzámvágtak egy levelet, hogy vigyem fel… öh… nem tom már kinek, erre sikerült hanyatt visszaérkezni a klubhelységbe… Eléggé… -kerestem a szót- Kellemetlen volt, ahogy vert had módjára tápászkodtam fel, és tűntem el a színről… De egy biztos, soha nem fogom elfelejteni! –fejeztem be vigyorogva a mesémet.
- Na mindegy, régen volt már –léptem témát- Feléd mi a helyzet? Miket tervezel délutánra? –tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

Greg élménybeszámolóján jót mulattam, hisz már nekem is volt szerencsém olyan hímnemű háztársamhoz, aki rútul megjárta a női lépcsőt. Tiszta középkor szerintem, de mindenesetre vicces szituációkat tud hozni és mi lányok jókat mulatunk rajta. Ahogy Greg is megjegyezte az előbb. És igaza is volt. Ezek azok az élmények amiket sose fogunk elfejteni.
Már akartam belekezdeni a Hermioneféle magyarázat adásba, hogy a női részlegre miért csak mi tehetjük be a lábunkat, mikor Greg témát váltott. Gondolom nem volt kedve hallgatni a feminista szövegelésemet, amiről azért tudtam regélni.
- Délutánra mit tervezek? – kérdeztem nevetve és az előttem álló könyv kupacra néztem – nem is tudom… Lehet meglátogatom McGalagonyt és a kezébe nyomom a plusz munkáját, foglalkozzon vele ő. Nekem van jobb dolgom is. – egy pillanatra elgondolkoztam a képen, amint a tanárnő kezébe adom azt az adag könyvet melyből dolgoznom kellett volna -  Azért megnézném milyen képet vághat. Egyébként velem semmi különös nincs, leszámítva egy-két abnormális élethelyzetet. A kviddics csapat széthulló félben, Mary miatt aggódóm, rengeteg a plusz házi, amiről csak én tehetek, folyamatos viták a Mardekárosokkal és mindezek felett kiderül, hogy apám Mirol vo… - haraptam el a mondatot, miután észbe kaptam.
Nem tudom mi ütött belém. Miért mondtam el? Miért? Kellett nekem fecsegnem az életemről! Oké, hogy megbízom Gregben, de… akkor sem ismerem még eléggé ahhoz, hogy elmondjam neki az egyik legnagyobb titkom. Hisz… Ez az egész… Még én sem vagyok teljesen tisztában vele, hogyan is lehetséges, mi is következik ebből. Pontosan ezért nem vettem még fel a nevemet. Mirol… A vadóc Mardekár imádó lányról még ez is kiderülne… na akkor rekeszteni ki az egész házam. Talán a barátaim mellettem állnának, de Greg… Őt még nem tudtam. Elmondtam volna neki később, ha már ismer annyira, hogy emiatt ne ítéljen el. De most még… Még szinte semmi nem tud rólam, mint ahogy én sem róla.
- Ő… Greg… - de nem tudtam mit mondani.

Némán hallgattam Viki válaszát, miként kellene meglátogatni McGalagonyt délután… Így elképzelve, biztos nagyon tudná díjazni a tanárnő, ha a lány megjelenne a szobája ajtajában: „Szép jó napot kívánok, erőt, egészséget! Nesze itt a leckéje, játszadozzon vele maga!” Vagy ez inkább az én stílusom lenne? Nem t’om, végülis nem is lényeg.
- Tartalmas program -feleltem végül vigyorogva, miközben összecsavartam a bájital dogámat. Most úgysem írtam volna tovább, majd este befejezem… Ahogy a táskám után nyúltam, hozzátettem:
- Amúgy csak azért kérdeztem, mert ha esetleg lenne kedved, összefuthatnánk valahol… -halt el a hangom…
Ezt a kérdést, már rég óta fel szerettem volna tenni, de most mindenféle előzetes terv nélkül csúszott ki a számon. Az tény, hogy néha szeretek napról-napra élni, sodródni az árral, és a többi, de ez most még nekem is hirtelen jött kicsit. Ez van, így jártam…
-Mármint… -próbáltam javítani kicsit a helyzeten- Kicsit dumálgatni, meg ilyesmik… -tettem még hozzá sután. Azt mondjuk nem tudtam, hogy egy ilyen teljes mértékben átlagos kérdés, miért hozott ennyire zavarba, de valahogy sikerült neki. Jellemző… Mindig azok előtt kezdek el szerencsétlenkedni, akik előtt a világért sem szeretnék… Ilyenkor képes lennék elsüllyedni a föld alá…
*Francért kell mindig bénáznom?! Tiszta szánalom már…* korholtam magamat, de a lány szavai félbeszakították a gondolatmenetemet.
„…apám Mirol volt…” visszahangzott a fülemben, kizárva minden mást. Ez egy… váratlan fordulat volt, egy újabb hajtűkanyar…
Nem is nagyon tudnám szavakba önteni, mit éreztem… Mélyen belenéztem a lány gyönyörű, zöld szempárjába, próbálva kiolvasni belőle valamit... Azonban beleestem abba a hibába, amire megint csak nem számítottam: sikerült elvesznem Viki tekintetében… Olyan régen szerettem volna már csak így kettesben lenni vele, beszélgetni valamiről, akármi másról, csak nem Damienről…
De most témánál kellett maradnom!
*Gyerünk Hawk, szedd már össze magad!* próbáltam fejben küzdeni, saját magam ellen. Végül aztán, nagy nehezen visszatértem a földi világba, a pillanat tovaszállt, ismét a magam ura voltam… Csak ekkor tudatosult bennem, mennyire bizonytalannak tűnt Viki… Bizonytalannak? Talán egy kicsit rémültnek is… Mondjuk, meg is értettem… Ez egy akkora horderejű „vallomás” volt, amit nem pár hét ismeretség után szokás megosztani a másikkal…
Amikor azonban a lány ismét válaszra nyitotta a száját, közbeszóltam. Biztos voltam benne, hogy mentegetőzni szeretett volna, vagy bocsánatot kérni…
- Viki… -akadtam el már az első szó után… Mit lehet ilyenkor mondani? Mit kell ilyenkor mondani…? Én is tanácstalan voltam… Talán annyira, mint még soha életemben. Meg szerettem volna nyugtatni a lányt, elmondani neki, hogy tudom milyen érzés elhallgatni az igazságot mások elöl. Tudom, milyen titkolódzás közepette élni, mert attól félünk, hogy kiközösítenek… El akartam mondani neki mindent, amit legbellül éreztem! De nem lehetett... most még nem.
- Hm… -futottam neki mégegyszer- Ne aggódj! –létező legklisésebb válasz, de most illett ide…
- Nem szokásom a neve alapján megítélni senkit... és a vére alapján sem. Nekem a tettek számítanak, és az, hogy a másik milyen ember. Lehet akármi a neve, lehet akárki az apja, amíg rá merem bízni akár az életemet is, nem érdekel! Nálam… nálam biztonságban van a titkod, nem fogom továbbadni! Erre akár meg is esküszöm! –fejeztem be végül. Lehet, hogy nem volt a legjobb válasz, de legalább szívből jött.

[..::Harry ::..]

..::Harry  ::..

Ez a nap is olyan, mint az összes többi. Reggel már a szobatársai előtt felkelt, és már rég ruhában ült az ágyán, mikor a többiek hajlandók voltak felkelni. Hermione sosem változik. A hat év alatt minden reggelt így kezdett. Ez most sem volt másként.
Egész jó órái vannak ebben az évben, szereti is mindegyiket. A jóslástant soha többé nem veszi fel, annyi szent. Trelawney visszataszító jellemét valahogy nem tudja elfogadni. Fura is, hogy Harryék el bírják viselni azt a kiállhatatlan nőszemélyt. Mindegy, Hermione-nak van más programja, míg a fiúk az órán csücsülnek. A Mágiatörténet tanteremből egyenest a könyvtárba veszi az irányt. Bár a megírandó házi dolgozat csak három hét múlva beadandó, a leányzó mégis úgy döntött, hogy megírja most és nem lesz több gondja vele. Mostanság akármi váratlan történhet, hiszen Tudjukki visszatért.
Szegény Harry. Nem hagyhatja cserben a legjobb barátját. Nem, ilyen soha nem fog történni. Ők hárman örök barátok maradnak, bár néha erősen kételkedik Ron barátságában felé nézve, de elkönyveli annyival, hogy fiúk. Csoda, hogy szóbaállnak egy olyan lánnyal, mint Hermione.
Vállán ezúttal is a könyvekkel teletömött táska van, és ez mégnem elég, a kezében is akad egy pár olvasnivaló. A fiúk mindig rácsodálkoznak, hogy hogy bír ennyit olvasni. Jót mosolyog rajtuk olykor. Azért tanul ennyit, hogy megmutassa az embereknek, hogy egy mugli születésű lány is képes arra, mint az aranyvérűek. De más oka is van ennek. A barátai és a Sötét Oldal elleni harc. Megfogadták ők hárman, hogy felveszik a Sötét Nagyúrral a harcot és végeznek vele. Meg kell bosszulni, amit eddig tettek a világgal.
Belép az ajtón.
-Jó napot kívánok, Madame Cvikker! Szép napunk van, nem igaz?  - köszönti a könyvtárosnőt, miközben az asztala előtt lépdel.
-Szervusz Hermione! Ahogy mondod. - hangzik a válasz a hölgy szájából, majd visszagörnyed éppen aktuális olvasmánya fölé.
Először leteszi a könyveit a kedvenc asztalára, majd csak utána megy keresgélni a polcok közé. Az ablak mellett szokott ülni mindig, ahonnan kilátni az udvarra, és ez az a hely, ahová legtovább besüt a nap délután. Már épp indulna a Mágiatörténet mesterfokon című könyvért, mikor hirtelen megpillant egy vörösesbarnás pacát az ablakon kívül a párkányon.
-CSÁÁÁMPÁÁÁÁSSS!!! -kiált torkaszakadtából. A macska épp a párkányon lépdel. Nem tudni hogy került oda, de tény, hogy alatta hatalmas  mélység tátong.

˝˝ Hermione

 

Dühösen írtam a házidolgozatot, s próbáltam elfelejteni mindent. Mintha csak a dolgozattal Sirius halála is elkendőzhető lett volna. Legalább minden dühömet Pitonra meg…mindenki másra irányíthattam. Nem is akartam igazán senkit sem látni. Csak megbújtam a könyvtár egy esendő sarkába, ahol a kis elsőévesek sem láttak lehetőleg meg, s kapartam vadul a pergamenre. A megszokott ronda írással amit persze alig lehet kiolvasni. Nem is figyeltem arra miket hordok össze. Automatikusan másoltam a könyvet, olykor oldalra pillantva, s remegtek meg az ajkaim ahogy a hónapra kellett gondolnom. Március. … Mi is jön ezután? … Hamarosan nyári szünet. Még ha nem is a kedves rokonoknál töltöm, akkor is. Valahogy már most kirázott a hideg attól hogy el kell hagynom a roxfortot. Melyik is lenne a jobb? Ha a barátaimmal vagyok és állandóan a részvéttel teljes csillogást kell kiolvasni a szemeikből vagy ha úgy bánnak velem mint valami mocsokkal? Most valahogy egyszerre kecsegtető lett a Dursley ház igérete. Legalább nem szólnának hozzám. Igen, már el is képzeltem magam előtt a jelenetet. Ahogy befekszem az ágyamra és a plafont bámulva egész nap lehetőleg semmit sem csinálok. Hmh… Szép ábrándok. Melyből az ébresztett fel hogy a szócikknek vége volt, s egyébként is untatott már a különböző növények hatásairól írni. Mintha bármi lényege is lenne! Becsapva a könyvet, oldalra pöccintve a pennát, dőltem hátra s masszíroztam meg az orrnyergemet az ujjaimmal. Ennyit mára a tanulásról. A könyvet ott hagyva, hiszen könyvtári s ki sem akartam venni, gyűrtem bele a pergameneket a táskámba, s álltam fel az asztaltól. Könnyedén átvetve a vállamon a táskát, lehajtva a fejem, hogy lehetőleg senki se szóljon hozzám, indultam meg a kijárat felé. Amiben egy…nos… Szokatlan zaj akadályozott meg. Hermione?! Elfelejtve azt, hogy nem is akartam vele sem beszélni, kezdtem el rohanni a hang irányába, s torpantam meg a háta mögött nem sokkal.

- Hermione, mi a baj?! – kérdeztem dermedten, már-már pálcám után nyúlva, mikor is… A tekintetemmel követtem a pillantása irányát. Avagy az ablakot. A kövér macskája kószált odakint. Persze én is meglepődtem a dolgon, fel is vontam a szemöldököm a dologra, de…

- Azt hittem hogy valami bajod esett. – fontam össze a karjaimat dühösen, mondhatni számonkérően, ahogy mellé sétáltam és figyeltem Csámpást. Tényleg furcsa volt hogy nem esett le. Mármint, amilyen kövér volt… Bár már megbizonyosodhattunk felőle hogy nem egy hétköznapi macska. De azért ez túlzás volt.

~ Gregnek, aki nem akarja megírni a bájitalan leckéjét ~

Elmosolyogtam magam Gregen. Édes volt, hogy zavarba jött attól, hogy felhózta, hogy lóghatnánk többet is együtt. Igazából már nekem is megfordult a fejemben, főleg hogy kiengeszteljen Damien miatt okozott sérelmeit, amit nagyon édesen tűrt. Fura, hogy Damient is csak idén ismertem igazán és Greget is, hol voltak ők eddig? Hol voltak hat éven át? Jó nem voltam egy szociális emberke, de azért mindig megtaláltam azokat akiket kellett, akik érdemesek voltak rá. Őket meg még csak most fedeztem fel… Fura az élet.
Ahogy sejtettem, nem kellett volna még elmondanom neki az igazat, de… nem tudom miért csúszott ki a számom, általában tudok rá lakatott tenni. Mondjuk Greg érdekes dolgokat váltott ki belőlem. Elpirulni se volt szokásom , mégis akárhányszor előkerült a hálótermes téma mindig elöntötte az arcomat a vöröslő pír.
A legszívesebben visszaszívtam volna. Nem, nem, nem szabadott volna. Még nem, hisz még alig ismertük egymást. És ez túl nagy kaliberű titok volt. Rajtam kívül két ember tudta az iskolából és mindkettő elég érdekesen reagált, mondjuk az egyiktől nem is vártam mást, de a másikuk… Mary…
Hát most Greg se tudja mit mondjon. Talán tönkre tettem most ezzel mindent? De… nem! Ez most komoly? Tényleg nem hallucinálok? Gregnek tényleg nem számít?
Nem tudom, miért de ettől megnyugodtam és nagyon jól esett a dolog. Valahogy most könnyebbnek láttam az egészet. Talán mindenki így fog reagálni, aki ismer? Nem számít egy név, mert nem tartozol közéjük?
A gond csak az volt, hogy Mary is így gondolta volna, ha nem ismert volna jobban akár még saját magamnál is. Ő tudta, hogy nekem nem az a bajom, hogy mindenki megtudja, hogy kirekesztenek, hisz ez régen sem érdekelt, hanem sokkal inkább, hogy megfordult már a pici szőke fejembe, hogy talán oda tartozom. Nem azon volt itt a hangsúly leginkább, hogy család vagy sem, hanem, hogy egy részem ahhoz az oldalhoz húzott, de Greg mellett most valahogy ez nem jutott eszembe.
Tényleg fura volt. Itt ültem mellette és nem amiatt aggódtam, hogy itt hagy, hanem sokkal inkább attól, hogy eltaszít. Hisz nem ismertem még annyira, hogy meg tudtam volna állapítani, hogyan áll hozzá ehhez az egész vér dologhoz, háborúhoz és mindenhez. De most megnyugtatott.
- Köszönöm – mondtam neki és egy apró mosolyt küldtem felé – egyébként összefuthatunk valahol.
Megfogtam a az előttem heverő pennámat és belemártottam a tintásüvegbe, hogy aztán elkezdhessek firkálni a pergamenemre. Balkezemmel a hajam alá túrva támasztottam a fejem, mikor feltettem egy újabb kérdést Gregnek.
- Greg? – és egy picit felé billentettem az alátámasztott buksim – Ti, mióta vagytok jóban Damiennel? – és figyelmesen vártam a választ miközben még mindig firkálgattam.

[..::Harry::..]

..::Harry::..

Az egyik hirtelen mozdulat következtében leborul az összes könyv a földre, amiket az előbb gndosan lepakolt az asztalra. Hát ez nem az ő napja.
-Nah, már csak ez hiányzott. - sóhajt fel, és már hajolna le érte, de a kedvenc macskáját ebben a pillanatban fontosabbnak találja. Hagyja a könyvkupacot a földön, épp próbálna felmászni és kinyitni az ablakot valahogy, mert Csámpást bizony nem lehet otthagyni kinn, mert még valami baja talál lenni. Ekkor hall maga mögött sietős lépteket, amik nem másé, mint Harryé.
 -De jó, hogy jöttél, nézz oda! - mondja izgatottan a fiúnak, akit látszólag nem nagyon hat meg a leányzó problémája. A fiúk sosem szerették Csámpást, különösen Ron nem, akinek mindig üldözte a patkányát, vagyis Peter Pettigrewt. Azóta pedig megváltozhatott volna a véleményük, de nem. Hajthatatlan önfejű mindkettő.
-Harry, nem látod? Mindjárt leesik! Na jó, tudom, hogy utálod... Akkor majd megyek én. - mondja, s felhúzza az orrát. Segítséget várt, de csak szúrós pillantást kapott cserébe barátjától. Pedig Csámpás olyan a lány számára, mint Hedvig Harrynek.
Így hát a lány szépen feláll a legközelebbi székre, majd onnan valahogy az asztalra, hogy kinyissa az ablakot. Itt nem használ a zárnyitó bűbáj, akkor túl veszélyes lenne, mert bárki ki tudná nyitni azokat a nagy ablakokat és veszélyes lenne. Föl kell ám mászni és kézzel kinyitni, mint a mugli ablakokat.

Eközben Csámpás szépen odaaraszol az ablak elé, nagy mancsai épphogy elférnek az keskeny párkányon, akármelyik óvatlan pillanatban leeshet. De a macskát látszólag nem zavarja a magasság, elégedetten báml befelé az ablakon és figyeli ügyetlenkedő gazdáját.
-Ezért még számolunk, te gonosz macska! - mondja a lány mérgesen. Nem elég, hogy a macska felbosszantotta, most még Harry is méginkább felhúzta. Ahelyett, hogy segítene. Mit is várt... hiszen fiú, aki utálja azt a srága szőrcsomót.

[Hermione]

Hermione 

- Hermione! Gyere le onnan! – suttogtam dühösen, nehogy Madame Cvikker idezakatoljon, s a végén büntetőmunka legyen a vége. Ám mindez édeskevés volt, hiszen ügyes tempóban mászott tovább, s látszólag nem foglalkozott se a könyvekkel, ami azért nagyon meglepő volt, sem a bútorzattal.

- Azt hittem ez ellenkezik az iskolai szabályzattal. – jegyeztem meg epésen, s levetve a táskámat, mellé dobva a talárt is, hisz eléggé idegesített már, másztam fel az asztalra, viszonylag óvatosan kerülgetve a rajta lévő holmikat miközben mögötte megálltam. Szerencsére az asztal közvetlen úgy helyezkedett el, hogy az ablak mellett volt, így nem kellett még egy külön kört azért is futni, hogy átugorjunk a párkányra melyen el sem fértünk volna. Viszont az ablak zárját egyikünk sem érte volna el. Ami azért már egy kicsit nagyobb probléma volt. S ahogy elnéztem a kinti időt… Ebből biztos hogy büntetőmunka lesz. Ha a szél befúj, s ezt miért is ne venné észre a könyvtárosnő, megsérülhet esetleg egy könyv… Ebből nagy baj lesz. Megrázva a fejem, elhessegetve ezeket a gondolatokat, hisz ennél nagyobb zűrben is voltunk már, sóhajtottam egyet. Kicsit meggörnyedve, ujjaimat összefonva, tartottam neki bakot, s néztem rá. Ezzel mintegy arra utalva, hogy lépjen a kezeimre, s akkor majd megemelem hogy kitudja nyitni az ablakot, s a drágalátos Csámpás is betudjon mászni. Akire lassan már érdemes lenne egy nyakörvet tenni. De persze ha ezt kifejteném Hermionenak is akkor csak egy sértett nézés, esetleg egy fennkölt beszéd következne arról, hogy miért is lehetek ilyen, s miért nem tudom megszeretni a sárga zsírpacnit. Jó, jó, tényleg nincs problémám vele. Végülis jobb mint egy mardekáros féle háziállat.

- Remélem nem Pitonhoz kerülünk bóüntetőmunkára… - pillantottam rá, s a szemeimben az látszott hogy dühös voltam, de… Valójában annyira nem érdekelt a dolog. Sötét árnyként még ott lebegett fölöttem a bácsikám halála, így az sem hatott volna meg különösebben ha már megint kikötök a zsíros fejűnél. Ha ott nem is, az órákon úgyis mindig kipécézett.