Könyvtár

..::Rhea, Granger, Weasley ::..


Kissé meglepi a dolog... Nem, nem az, hogy felszólal az önjelölt varázslexikon a könyv megkaparintása ellen. Inkább az, hogy nem visítva repül keresztül az asztal széles lapja fölött, hogy a nagyszerű mű után vesse magát. Bár meglehet, jobb ez így, hisz nem tenne túl jól az olvasmánynak, hogy ő, mint tanulmányozni vágyó aranyvérű, akinek épp nincs kedve venni egy saját példányt belőle, elkezdi az egyik szárnyát fogva rázni, hogy leakadjon róla a sárvérű csitri. Hát igen, és igen nagy pazarlás lenne megrongálni. De magában csak vállat von, hogy ez most könnyen ment, hát annyi baj legyen.

De megnyugodhat, amikor, hogyha úgy veszi, beleköt egy véráruló. Hát igen, mit vár az ember fia, ha egyszer könyvtárba megy egy olyan iskolában, ahol a legünnepeltebb hős egy nyüzüge, sárvérű anyától született, undortkeltően szerencsés alak, akinek annyi az összes érdeme, hogy maga köré gyűjti a hasonló szerencsétlen alakokat és belőlük verbuvál amolyan baráti kört. Nah igen, még szánni sem lenne érdemes őket, nem hogy dicsőíteni valamennyit. Ott van benne a késztetés, hogy megrázza magát, mint akin korbáccsal csapnak végig, elvégre épp úgy sértőek a Weasley szavai, amint ahogy maga a megjelenése. Hisz a stílus ott kezdődik, hogy megválogatja a varázsló, hogy mégis mit vesz fel.

De inkább kiszakad a gondolatai közül, és a szavak értelmét kutatja, ahogy úgy végig a méri a másikat. A kopott talárt, a kijárt cipőket, a félrecsúszott nyakkendőt, a megnyitott felső gombú inget, a szétálló hajad, a nevetséges vicsort, ami oly nagyon hasonlít egy kiéheztetett, összevert és szerencsétlen kutyára, mely megpróbál elijeszteni valakit, hogy szinte már groteszk rándulást kelt ajkainak szegletében. De nem lesz belőle semmi, hisz a prefektusi jelvény ott van a másikon. Nem mintha bármit is jelentene, inkább lehangolja, hogy a kiváltságokat jelentő alkalmatosság tompa fénnyel csillan. De mit is várt egy griffendélestől. Főleg Potter kebelbarátjától.

- Gond? - Vonja fel kérdően jobb szemöldökét, ahogy enyhe, émelygő érzés keríti hatalmába és inkább nem méi végig ismét a másik viseletét. Bár a nagy hármas két tagjának együttes látványa sem épp a legszívderítőbb, de hát ez van, majdcsak megnyigszik a gyomra, legfeljebb iszik rá valami töményet. Talán az segít. Legfeljebb két-három korty whisky...
- Ha csak az nem, hogy a hozzád hasonlóaknak is kiváltságokat adnak és a ruhatárad is illene felfrissítened, akkor szerintem nincs olyan, ami rád tartozna, Weasley. - Sziszegi, elvégre miért emelné fel a hangját, ha civilizált emberként is meg lehet oldani a helyzetet. Hisz nem valami griffendéles senki, aki azzal akarja felhívni magára a figyelmet, hogy torkaszakadtából üvölt. Az valahogy... annyira... nem, erre még szó sincs.

S igen, már épp fordulna, hogy a kijárat felé induljon, hiszen miért várná meg, hogy reagáljon a másik kettő, s egyébkéntis, a kezében van a könyv, amit keresett, de egy váratlan, mégis kellenes fordulatként jelenik meg Rhea. Nos igen, egy ok, amiért marad, s nem hagyja faképnél ezeket a... Nem, most nem lovalja bele magát ismét ezekbe a származásokba és viseletekbe. Csak újra felfordulna a gyomra, az pedig csak fölösleges önmarcangolás. S kinek kell az?
Helyette halovány, galád félmosoly kúszik ajkaira, ahogy a szavakat hallgatja, s fejet hajt a másik felé, mikor köszönti. Elvégre, ha már fogadott rokon, s amúgyis van pár függő játszmájuk, sok mindent meg kell tennie. De ez újfent olyan dolog, ami nem tartozik ide. Bár...

- Hát igen, te is tudod, hogy hajlamos vagyok túl nagy figyelmet szenteltem - ejti szavait, fejével háztársa felé fordulva, majd tekintete a kettősre villan, ahogy megnyomja az utolsó szavakat - a korcsokra..

[Még előtte...]

Még előtte...

- Hm... Oké. De... Farkasos könyvek? Különös vagy te. - szól egy pillanatra elmélyedve a gondolataiba, s Seya tekintetébe fúrja a sajátját. Mindezt csak egy kósza pillanatig. Nem tulajdonít különösebb jelentőséget a dolognak.
- Jó,majd csak találunk valamit - szól elgondolkozva, hogy vajon milyen könyv is lenne megfelelő beszélgetőtársának.
Miután már másodszor említi, hogy talán jobb lenne sötétben menni akarva akaratlanul is elmosolyodik a bizonytalanságon, amit Seyától talán most lát először.
- Hidd el, jobb lesz nappal menni. Sokkal feltűnőbb lenne, ha sötétbe mennénk vagy esetleg zárás után osonnánk be. Amúgy is, sokat járok oda, de nem kell aggódnod. Madam Cvickker már megszokta, hogy folyton ott lógok. Kedvel az öreglány. - s a fehér fogak megint megvillannak a rózsaszínű ajkak rejtekéből.

A könyvtárba vezető út leginkább csendben telik el kettejük között, csak ő az, aki a másik tekintetét keresi. Diákkal is kevéssel találkoztak, csak azokkal, akik most indultak el a napsütötte park felé, hogy feltöltsék kis napelemeiket az esetlegesen bekövetkező tavaszi esőzésekre és hűvös léghullámokra.

Könyvtáááááár

Ahogy benyit a könyvtárba, egyszeribe földöntúli nyugalom lesz úrrá rajta. Igen. A könyvtár. Hiába. Stréber dolognak tűnik vagy sem, de ez volt az a hely, ahova elvonulhatott, ahol egyedül lehetett, ahol a szeretett könyveivel lehetett. Ahol a szórakozás össze volt kötve a tanulással. Igen. Szeretett olvasni - leginkább az átkok illetve hasznos trükkök és praktikák miatt.
Az orrát megcsapta a dohos, poros könyvek jól eső illata. Valahogy, ahogy beleszívott ebbe a cseppet sem friss levegőbe, egyszeribe mintha máris máshol érezné magát. Mintha megszűnne körülötte a világ, mintha ő egy másik dimenzióba keveredett volna.
De most nem ezért volt itt.

Céltudatosan indult el a hátsó sorok felé, közben kedves mosolyt villantva a mindig oly szigorú könyvtáros nőre, aki már meg sem állította. Elég volt az első 37 alkalommal. Utána már rájött, hogy felesleges elkérnie a meghatalmazásokat.

- No, itt is lennénk. - szól megállva a sötét sorok végénél.
- Én ezeket ajánlanám...
S már indul is végig a sorok között, csak úgy halmozva a könyveket Seya kezébe, amit lassan szegény fiú már alig bír el...

[Még előtte..]

Még előtte..

*Látja Ricken, hogy kicsit megütközött a hirtelen kibökött kívánságon, de őszintén meg is tudja érteni. Ő is hasonlóképp reagálna, ha egy nyeszlett kisfiú, aki alig néhány perce közölte vele, hogy Jah, öregem, gondoltam szólok, hogy gyilkos vagyok.., egyszercsak elkezdene azon fosni, hogy vajh akadnak-e farkasos könyvek a tiltott részlegen. Még jó, hogy nem mindjárt dinoszauruszosat vagy autóversenyzőset keres.. Magában morgolódva, kissé lesunyt fejjel ácsorog Rick előtt, s hogy ne kelljen azon is aggódnia, mit csináljon a kezeivel, hát mind a kettőt gyorsan zsebrevágja.
Ez a kölykös sértettség egész más megvilágításba helyezi a máskülönben állandóan beborult arcú kis mardekárost, hiszen míg eddig a külvilágnak mutatott rideg, távolságtartó és kegyetlen oldala nyilvánult meg, ezzel az ártatlan kis kívánsággal megmutatott egy darabkát a külsőségek mögött reszkető kis vacakból is. Az is ő. Igen, érdeklik a farkasok. Pont.*
- Igen, vérfarkasosak.
*Erősíti meg az előbb elhangzott kérdést, s valahogy úgy néz vissza Roderickre, mintha nem is értené, mi ebben a furcsa. Őt talán egyáltalán nem foglalkoztatják a legendás lények?.. Nem piszkálja a csőrét, hogy egy aprócska, semmitmondó bekezdésen kívül nincs is más írás ezekről a kreatúrákról? Zavart pír, izzó, véresen komoly szemek.. Érdekes egyveleget alkotnak, amitől szegény kicsi Seya olyan bájosan nevetségessé válik, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja vigyorgás nélkül.
A hóhajú fiú láthatóan nem is vár el többet. Számára ez a.. majdcsak találunk valamit is több annál, amire valaha is számíthatott, s épp ezért nem is firtatja tovább a dolgot. Majdcsak.. bárcsak..!
Gondolatai közül ismét csak Rick zökkenti ki, ahogy megnyugtatja, nem kell aggódni, a könyvtár nagyasszonya már annyira megszokta a szöszke srác látogatásainak fura célját, hogy valószínűleg most sem lesz semmi gond. Seya aprót biccent, jól van.. Igazság szerint ha így állnak a dolgok, valóban észszerűbb nappal megejteni ezt a kis beszerző körutat. Hiába.. Roderick Bennettet is a Mardekár kígyójához osztotta a süveg és a kölyök fejében most először fordul meg, hogy talán nem is ok nélkül. Ostoba volt.. Viszont.. ha így állnak a dolgok, óvatosabbnak kell lennie, hisz könnyebben le is leplezhetik. Rick furcsa érzéseket ébreszt benne, melyek nem csupán kettősek, de egymás ellentétei is! Nem igazodik el rajta, ez pedig zavarja. Ki tudja, mi járhat abban a szőke fejében?
A fiú arcára azonban nem ül ki a bizonytalanság, nem engedi. Helyette egy szabadkozó kis mosolynak ad teret.*
- Persze.. mindig kimegy a fejemből, hogy neked nem tilos.
*A könyvtárba menet javarészt a többieket figyeli, s azon töpreng, mihez is kezdjen, ha már megkaparintotta a hőn áhított írásokat. Egészen biztosan le kell koptatnia ezt a srácot..? De Yw.. Elharapja a gondolatot, s nehéz szívvel, változatlanul aggódónak tűnő arccal pillant fel Rick arcába. Nem biztos benne, hogy elég erős az elkövetkezendőkhöz, ám a fiú jégkék szemei mint mindig, most is megnyugtatják a benne motozó görcsös kis szörnyeteget. Fél. Eszelősen fél, ám ez az egész legfeljebb egészséges izgulásnak tűnhet a külső szemlélő részéről.*

A könyvtárban

*A könyvtár légköre, még ha nem is tudja, hasonlóképp hat rá, mint ideiglenes társára. Megnyugtatja, biztonságban érzi magát, s mivel ő sem veti meg az olvasást, számára is szorosan összefonódik a szórakozás a tanulással. Bár.. ő nem itt olvassa ki azokat a köteteket, melyekre szüksége van. Hiába a meghitt légkör, az esetek zömében túl sok itt a diák. Talán éppen ezért mindig is jobb szerette kikölcsönözni a megkívánt írásokat, s most pontosan ezen szokása miatt állt meg benne ismét az ütő. A tiltott részlegből.. ki lehet kölcsönözni bármit is?.. Vagy az aprócska könyv, amit a pincefolyosók mohazöldben játszó, nyirkos homályában lapozgatott, lopott? A maga részéről egy udvarias kis biccentéssel köszön a szigorú arcú könyvtárosnőnek, majd szorosan felzárkózik Rickhez. Igyekszik elkapni a tekintetét, hisz ő még mindig izgul! Annyira gyerekes, de.. nem is tudja. Most vert laposra egy elsőst és nemhogy meghúzná magát, de ismét a tilosba merészkedik? Lupin egész biztos csalódott lenne, ha megtudná. Persze nem kell megtudnia.*
- Mh.
*Ezt a fura hangot voltaképp csak azért préselte ki magából, hogy ne maradjon teljesen kuka. Ez lenne a tiltott részleg? Érdekes.. nem egészen ilyennek képzelte, s ez az enyhe kiábrándultság arcára is kiül. Ennyi?..*
- Nagyobbnak képzeltem..
*Jegyzi meg halkan, mivel mégiscsak egy könyvtárban vannak, ahol hangoskodni nem illik; aztán ő is megindul a határozott léptekkel haladó felsőbbéves után. Látszik rajta, hogy valóban nem idegen területen ólálkodik, hisz úgy kapkodja le a könyveket a polcokról, mintha már legalább az itt fellelhető készlet felét olvasta volna! Seya egy ideig csak a kötetek címeit fürkészi, már amelyiken talál egyáltalán betűket, ám ahogy kezdi érezni, hogy leszakadnak a karjai, jól láthatóan megtorpan. Az utolsó kötet elég vaskos, s girbegurba, agyondíszített betűkkel ragyogja a nagyvilágba: Re'gi ido"k escenszia'i; Seya látványosan meg is roggyant már alatta.*
- Kezdetnek ennyi talán elég is lesz.
*Nem akarja mutatni, mennyire erőlködik, de hamarosan borul is a kupac, mivel a találomra egymás hegyére-hátára pakolt kötetek nincsenek épp nagyság szerint feltornyozva. A kölyök megkísérli állával leszorítani a kupac tetejét, ehhez viszont nem elég meggörnyednie, feljebb is kéne emelnie kicsit ezt a dögnehéz halmot. Megremegnek a karjai, amibe derekasan bele is pirul. Le akarja őket rakni, mielőtt nevetségessé válik a szőke fiú előtt.. Le akarja őket rakni, mert nehezek, mert nem bírja el őket! Futólag összepréseli az ajkait, aztán némi éllel szegezi a kérdést Ricknek, miközben feneketlen mélységekig fúrja tekintetét a jégkék szempárba.*
- Te semmit nem veszel ki?
*Kettős kérdés.. Ki lehet kölcsönözni ezeket a könyveket? Ezeket akarod olvasni, amiket én, vagy még cipeljem őket addig, míg magadnak is találsz valami érdekeset?..*

Nos igen... Beszélgetőtársa nem éppen az a szószátyár típus. Bezzeg ő, ha megered a nyelve... El sem lehet hallgattatni! Éppen ezért, a köztük sokszor beálló csend igencsak megszorongatja a kis torkát. Nem, nem nagyon tud ilyen helyzetekben mit kezdeni a csenddel. Általában ha valakit olyan "megtiszteltetésben részesít", hogy beszél hozzá, akkor az a minimum, hogy a másiknak be nem áll a pofája, amíg ő egy kegyetlen, lenéző pillantással el nem hallgattatja.
De ez most más.
Most valahogy úgy érzi, hogy Seya őt hallgattatja el, nem pedig ő kezdi el beszéltetni a hófehér hajú fiút.
Valahogy minden más. Mintha a kártyavár - amelyet eddig gyors ragasztóval összeragasztott, hogy még véletlenül se hullhasson szét- szóval mintha a kártyavár egyszeriben darabjaira hullott, szakadt volna, s ő mint egy ötéves kis kölyök könnyáztatta szemmel kapdosna a levegőbe az egyre távolabb szálló papír fecnik után, melyek - ha sikerül is kicsiny markába zárnia egyet-kettőt- úgy csúsznak ki a kezéből, mintha csak vizet markolna.
De erősnek kell lenni. Mutatni kell az álarcot. El kell rejtőznie. Eddig is rejtőzködött. Eddig tökéletesen. S most jön ez a kölyök és emlékezteti rá, hogy ott van a rideg, kemény álarc alatt, s ő ismét üvöltve próbálja visszarángatni magára egyetlen álcáját, hogy nem maradjon meztelenül.
Igen, mint amikor a nők sminkelik magukat. A rúzs... Amikor kenik magukra a vörös rúzst, hogy valaki másnak mutassák magukat, hogy jobbnak, szebbnek, talán fontosabbnak. De közben ugyanazok, mint akik voltak. Ugyanaz a fájdalom, a kétség, a megrendíthetőség. De ők el akarják hinni magukról, hogy igenis változnak... S csak kenik azt a rohadt rúzst...
Igen, ő is ilyen. És hinni akar. Hinni, az utolsó csepp erejével is. Hinni, hogy rideg maradhat. Hinni, hogy Seya más. Hogy Seya... Hogy ő is... De mi van ha nem? Ha csak játszik? Nem, az nem lehet. Nem. Nem. Nem...

- Oh, ne haragudj - ocsúd fel gondolataiból, ahogy a hatalmas könyv kupac alatt roskadozó fiúra vetődik a pillantása, s vékony alkatát meghazudtoló erővel emeli le a könyvek jelentős részét a fiú karjáról, hogy azután egy közeli asztal adjon támasztékot a nehéz köteteknek.
- Amit én keresek, az már megvan - szól, s egy apró, zöld bársonykötéses könyvecskét villant fel, amely a Bájital vagy Baj-ital? címet viseli, de Seya csak egy pillantást vethet a kötetre, máris gerincével hátat fordítva zárja markába a hideg, fehér ujjak birtokosa.
- Oh, és nézzük csak... Vérfarfasok, ugye? - szól, s már ismételt erővel veti bele magát a könyvek közé, immár nem halmozva a könyveket a másodikos kezébe. Valahogy tudatosnak tűnik a kutatás. Igen, emlékszik, hogy látott valamit...
De közbe furcsa, undok kis gondolat tolakszik a fejébe... Elvégre... Mindennek megvan az oka. Annak is, hogy ő ilyen könyveket kölcsönöz... Hát annak is meg lehet, hogy Seya... Lehet, hogy ismer egy vérfarkast? Lehet, hogy valakije az? Hm... De most ez nem kötheti le a gondolatait tovább, hiszen meg is pillantja, amit eddig keresett.
A két, vastag, pöffeszkedő, aranyszínű kötet között ott van megbújva a vékony, de nagy alapú könyv - bár inkább füzetnek tűnik-. Habár nincs rá írva se cím, se semmi, ő tudta, hogy ez az. Igen, már szinte otthon volt ezek a sorok között, s ha nem is tisztán, de felrémlett előtte ez a rejtélyes könyvecske.
- Parancsolj- s a könyvecske máris gazdát cserél.
- Nem vagyok benne biztos, hogy más hasznosat tudnák erről a témáról még találni itt - s újra villannak a fehér fogacskák.
Csak véletlenül tévedhet az ember tekintete a még mindig a zöld könyvecskét görcsösen markoló, egyre elfehéredő öklöcskére.

[Re'gi ido"k escenszia'i]

*Őszintén se ereje, se energiája arra, hogy a Rick által felvillantott kis könyvecskére figyeljen (akaratlanul végigfuttatja pillantását a szavakon, de nem fogja fel azonnal az értelmüket), ugyanis most sokkalta jobban leköti a saját karjait nyomó mázsás súly. Ettől függetlenül hiába esik jól a segítség, mégis rút kis fintorba torzulnak vonásai, s büszkesége villámgyorsan löki nyelvére a gúnyos szavakat.*
- Nem haragszom és örülök.
*A francokat nem haragszik. Épp az imént lett gyenge kis vakarcsnak bélyegezve, holott igaz, hogy néhány percen belül valóban elejtette volna a hol vaskosabb, hol vékonyabb kötetekből álló tornyot, de összességében az első asztalig még elszenvedte volna a súlyukat. Igen, egész biztosan elbírta volna, de Rick nem hitte el. A fenének kell ilyen segítőkésznek lennie!
Seya sem akarja hagyni magát, esze ágában sincs megjátszani a hálás kiscserkészt, akinek a csapatvezetője nagy terhet vett le a válláról. Még mit nem! Vet egy újabb mogorva pillantást a zöld borítójú kis könyvre, aztán büszkén felszegett állal, lustán félrebillentett fejjel az egyik masszívabb köteteket tartalmazó polcnak veti a hátát. Érzi, ahogy a kopott gerincű művek lassan hátrébb csúsznak a poros fán, s lassan egész kényelmes kis fészket alkotnak a fiú lapockái között kiugró csigolyáknak.*
- Igen, vérfarkasok.
*Már nem fárasztja magát azzal, hogy egy biccentéssel is tovább nyomatékosítsa a választ, helyette Rick tarkóját és hátát kezdi figyelni. Nem sejthet semmit.. Szerencsétlen fiú. Ahogy elnézi, miként kutat a megfelelő mű után, arra lesz figyelmes, hogy elszorul a torka. Nem akarja bántani. Igazából nem akar ő ártani senkinek, csak épp.. A titkának titoknak kell maradnia, segítségre pedig akármilyen szégyenteljes gondolat is, szüksége van. Akadnak dolgok, amik meghaladják a képességeit, amikhez még túlságosan kicsi, vagy gyenge. Ez a Roderick pedig.. hehh.. hihetetlen belegondolni, de olyan fokú naivitással egyengeti a kölyök lelkében született bosszú tervének kivitelezését, hogy már belegondolni is fáj.
Seya ujjai egész jegessé hűlve szorulnak rá az egyik alsó, nagyobbacska könyv fedelének élére, s görcsösen bele is marnak. Sajnálja. Annyira sajnálja, de hamarosan meglesz minden, amire szüksége volt; és akkor többet nem lesz szüksége a szőke srácra. Már épp megfordulna, hogy ő is megszabaduljon terhétől, mikor a másik mardekáros felegyenesedik görnyedt helyzetéből és feléje nyújt egy nevetségesen vékony füzetet. Először csak a sebhellyel szaggatott szemöldök kúszik a magasba, majd lassan, borzasztó ráérősen követi a párja is. Nem hisz a szemeinek. Tényleg ennyi? ENNYI?!*
- Háth.. ez is több, mint a semmi.
*Mordul az orra elé komoran, s anélkül, hogy egy újabb pillantást vetne a kezébe adott kötetre, ellöki magát a hátát támasztó polcra sorakoztatott életrajzi művektől. A lazának szánt mozdulatnak nem sok híja, hogy esés legyen a vége, de szerencsére még időben kitámaszt, s így megússza a ronda lebőgést. Az arca azért élénk pipacsvörösben játszik már megint, s hogy zavarát leplezze, újfent kénytelen megerőltetni magát és szóra nyitni a száját.*
- Remélem, elég lesz.. Szorgalmi.
*Gyenge kis hazugság, melyben ott lapul mélyre ültetve az igazság csírája is. Szorgalmi, hát hogy a fenébe ne volna az? Csak épp önkéntes is. De ez már egy egészen más történet lapjaira tartozik. Seya még gyorsan, szinte ösztönösen végigméri alkalmi társát, s tekintete megakad a fiú mosolyán. Persze a keze is magára vonhatta volna a figyelmét, de a kölyök világ életében a szemeknek fordította a legnagyobb jelentőséget, ha idegennel akadt dolga. Villámgyorsan leellenőrzi, hogy a kedves mardekáros vajon csak a száját húzza, vagy a szemei is vele mosolyognak-e.*
- Fáj?
*Rezzenetlen tekintettel mered a jégkék szempárba, s ugyanebben a pillanatban megérzi, hogy öklömnyire zsugorodott a gyomra. Miatta sérült meg. Persze ezzel nem foglalkozhat, nem az anyja, hogy istápolja az apróbb karcolások miatt. Sőt, még csak aggódnia sem kéne. Miért? Hát aggódik ő egyáltalán? Naná, hogy nem. Egyszerűen csak érdeklődik. Persze.
Állával még a srác sérült karja felé bök, aztán a választ meg sem várva ő is odalép a már lefoglalt asztalhoz, és végre valahára megszabadul a karjait nyomó - immár csekélyke súlyt képviselő - írásoktól.*
- Csak azt az egyet veszed ki?
*Jobbjával az asztalon támaszkodik, s még mindig háttal állva szabad kezével mohón felcsapja a farkasokról szóló, röhejesen szűkszavú kis szösszenetet. Szemei már szomjasan isszák a szavakat, mikor tudatosul benne, mi volt a címe a Ricknél lévő kötetnek.*
- Ezek közt is van egy bájitalos, ha érdekel. Nézd meg.
*A Re'gi ido"k escenszia'i hamarosan az asztal szélére csúszik, s Seya zavartalanul folytatja az olvasást. Az ugyan még mindig érdekli, hogy ki lehet-e venni innen könyveket.. Ha nem, akkor kénytelen lenne további kapcsolatban maradni Rickkel. Nyel egy nagyobbat - azt nem szeretné.*
- Ez rengeteg.. ki lehet őket kölcsönözni, vagy feketén csempészted ki az előzőt?..
*Végre felnéz a jégkék szemekre, s még egy halvány mosolyt is megenged magának.*

Ahogy a szemmel láthatólag csalódott Seya arcára vetül a pillantása, rögtön kiegészítést fűz az igen csak kedvlohasztóan vékony könyvecskéhez.
- Attól, hogy kívülről értéktelennek vagy csekélységnek tűnik egy könyv, még lehet, hogy benne találod meg azt a varázsigét, ami adott esetben a világot pusztíthatja el. Ha egy szó is belefér a könyvbe, ha egy varázsige is, nosss... Tiéd lehet a világ.
A kis monológ régi emlékeket éleszt benne. Igen, a nagyapja mondogatta ezt mindig. Talán tőle örökölte a könyvek szenvedélyes szeretetét. Nagyapja író volt és nem mellesleg hatalmas magánkönyvtára volt, ahol az akkor még oly kicsiny Rick is kedvére lapozgathatta az értékesebbnél értékesebb könyveket. De rá szólni sosem szólt rá. Hiszen ahogy mondta, egy könyv sem ér annyit, mint az, hogy talán megszerettetheti unokájával ezeket a néha olya dohos, kopott és régi, habár rengeteg izgalmas élménnyel és kalanddal átszőtt irományokat.
- A nagyapám mondogatta ezt folyton - szól felocsúdva gondolataiból.
- Jó ember volt... Nagyon jó ember... - mondva inkább saját magának, semmint Seyalának.
- Na szóval ne gondold egyből, hogy értéktelen - fejezi be egy szomorú fél mosollyal az arcán.

Talán ő volt az egyetlen, aki igazán szerette... És őt is elveszítette... Mint ahogy mindenkit... Ezért sem engedi magához közel az embereket... És most Seya... Nos, reméli nem hiába tett kivételt.

Szorgalmi, persze, ismeri ő ezt a szót. Ő is mindig ezt szokta használni. Járnak a gondolatai az olcsó mosoly mögött, amit a másik apró kis szerencsétlenkedése csalt az arcára.
Egy pillanatra nem érti, hogy mire is gondol a mardekáros, amikor megkérdezi, hogy fáj e. Kérdő tekintettel néz pár másodpercig Seyára, majd leesve neki a kérdés mibenléte lassan, megfontoltan köpi ki a szavakat.
- Mi? Jah, hogy az? Nem, nem, igazából már el is felejtettem.
Nem hősködni akar, ő is emberből van, neki is fájnak a fizikai sérülések, egyszerűen csak most a fiú hirtelen felbukkanása, jelenléte, s a meglepően gyorsan támasztott érdeklődése Seya felé valahogy másra terelte a gondolatait, nem a fájdalomra.
A testi sebek begyógyulnak, a lelkiek soha. Habár behegednek, könnyű őket felszakítani, hogy utána csak még jobban fájjanak, még jobban vérezzenek, és még mélyebbek legyenek.Az ilyen fizikai karcolások után maximum egy fehér csíkocska jelzi majd, hogy itt történt valami.
-Á, hidd el megoldom.
S azzal a mozdulattal már pakolja a táskájába a könyveket, hogy utána egyetlen egyet a kezében hagyva – talán a legártalmatlanabb címűt és kinézetűt - várakozólag pillantson Seyára.
- Rajta, tedd el. Hidd el, nem fog kérdezősködni. Komolyan - s egy nyomatékosító szavacskát fűz a mondatsor végére.
- Nos, még valamit?
S kezd rádöbbenni, hogy egyszerűen nem tudja levenni a szemét Seyáról....

*Van valami abban, amit Rick mond - igen, hülye volt! Persze ettől függetlenül még nem esik jól a vékonyka füzet látványa, de a semminél valóban több; és ki tudja, talán épp a laposra préselt, rongyos lapok valamelyike viseli magán azt a bűbájos sort, mely örökre megszabadíthatja őt a problémájától. Tekintete változatlanul falja a sorokat, ám szemei sarkából sötét árnyként még felfogja Roderick Bennett alakját is. Ott van nem messze tőle, ez a tudat pedig bosszantja. Maga sem tudja, miért, de a kezdeti nyugalma olyan gyorsan illan el, ahogy a szárazjég teszi - tejfehér füstpamacsként siklik tova a levegőben, s eggyéolvad a könyvtárra jellemző régi szaggal. Talán csak a kialakuló paranoiája miatt érzi úgy, hogy hamarosan kést döfnek a hátába? Miért ver a szíve olyan hevesen, hogy mindjárt rosszul lesz? Miért izgul, mitől fél? Temérdek miért, melyekre ha megfeszül, sem volna képes választ adni.*

- Bölcs ember lehetett a nagyapád. A mi családunk sajnos csupa vadbaromból állt.

*Ez meg.. árgh, egy újabb nyomorult miért?! Egyszerűen csak kibukott a száján, mint a mocsárba fulladó szerencsétlen torkából az iszap, s ő szinte azonnal bele is pirult, amint tudatosult benne az ordas hiba. Hangosan mondta ki, amire gondolt. A kisfiú ujjai kínlódó görcsösen markolnak rá a vérfarkasokról szóló mű borítóira, s olyan hévvel csapja össze a nyitott könyv két felét, hogy a dohos iromány lapjai közül rekedt köhhentéssel apró, szürkésbarna porpamacs pöffen elő.
Seyát is meglepi az a vontatott tempó, mellyel lassan hátrafordul, hogy farkasszemet nézhessen Roderickkel. Érzi, hogy közelít a perc, s ettől egyre gyorsabb ütemben pumpálja szíve a vért, egyre veszettebbül csillognak a szemei és egyre ocsmányabbul marcangolja gyönge kis mellkasát a lelkiismeretfurdalás. Elég csak ránéznie a szőke fiú arcára és elszorul a torka. Nem akarja bántani. Komolyan. Annyira szívesen..! Nem. Ócska hazugság. Nincs szüksége egy újabb szerencsétlenre, akit a barátjának nevezhet, bár elfeledni sem fogja egykönnyen a hátborzongató hasonmást. Csak a szemei sarkából látja, hogy a másik zöldszegélyes nekilátott elpakolni a könyveket, ő azonban rezzenetlen arccal, egy szobor eleven halálával ácsorog az asztal előtt és úgy szégyelli magát, mint talán még soha. Szóval a könyvek - ha nem is egészen legális módon, de - kölcsönözhetőek.*

- Nem, ennyi lesz. Néhány napra bőven elég.
*Mordul az orra alá rekedt ridegen, s egy mélyebb levegővétel után már úgy érzi, elég erős lesz ahhoz, hogy eltaszítsa magától a segítő szándék szülőjét. Viszont mivel nála nincs táska.. Vet egy bosszús, már-már keserűnek nevezhető pillantást a másik mardekáros degeszre tömött tulajdona felé, majd tekintetét ismét a.. Hé. Mit néz ennyire? Pillanatok alatt eluralkodik rajta az értetlen zavar, s bár látható jelét nem adja, furcsállón csillogó szemei józanítón hathatnak az átkok ifjú tudorára.*
- Vigyük vissza őket a klubhelyiségbe.
*Ez így nagyon nem lesz jó.. Hogy koptassa le úgy, hogy a könyvek megmaradjanak? Azt mégsem mondhatja, hogy "figyelj, Rick, igazán hasznos segítő voltál, de innentől magam is boldogulok, szevasz"! Míg ezen töpreng, nekilát kiválogatni az asztalon hagyott könyveket, s úgy sakkozik, hogy csupán három vékonyabb kötet maradjon talonban - a kiesetteket kelletlenül ugyan, de visszapakolja a helyükre. Kár értük, de ez van. Még visszajön; ilyenkor érzi magát szerencsésnek azért, amiért úgy fest, ahogy. Könnyű megjegyezni a heges képét, a hószín sörényét és a nyúzott, sovány alakját, s nagyon reménykedik benne, hogy legközelebb épp olyan könnyen beengedik majd ide, mint ahogy most Roderick behozta. Idő közben az utolsó kötet is szomszédai közé csusszan, s a fiú felegyenesedve ropogtatja ki a nyakát. Ideges. Lassan magához veszi az asztalon hagyott könyveket, s lázasan verő szívére szorítja a kis tornyot.*
- Indulhatunk.

*Úgy gondolja, a klubhelyiségig még fenntartja a nyitott kisfiú szerepét, s hogy ne legyen kínos a csend, megerőlteti magát a másik komfortérzetéért - éppen ezért borzasztó rekedten bár, de beszélni kezd -, ám ezzel épphogy növeli magában a lelkiismeret súlyát. Dögnehéznek érzi a lépteit, holott könnyeden halad, s mintha nem is három, de háromezer kötet nehezedne a mellkasára.*
- Ha ezeket levittük, még lesz egy köröm a Gyengélkedőben.. visszaviszem a vakarcs pálcáját - azóta is nálam van. Amúgy miért épp a bájitalok? ~Bzmg, Seya, nem tartozik rád..! A francnak kérdezed, a végén még azt fogja hinni, hogy érdekel is a válasz..~

Cedrah~



Egy élvezetes dolog van abba hogy hatodéves vagy. Hogy hosszabb a kimenőd mint másoknak. Egyedül a hetedévesek maradhatnak a folyosókon egy fél órával tovább, de ez ritka. Hisz ők kipurcanva esnek ágyba. Igen, nekik a RAVASZ éve. Az ötödéveseké pedig az RBF. És napközben ez a két évfolyam tölti meg a könyvtár minden zegzugát. Ám estére szinte a legtöbben visszavonulnak, vagy a klubhelység négy fala közt egy kényelmes fotelben magolják a tananyagot.
Így nem véletlen ha estefelé már szinte senki sem tengődik itt. Így Cvikker is megnyugtathatja piciny lelkét, na és leleltározhatja a hőn szeretett könyvei épségét. Mindenki jól jár? kivéve én. Mert a hatodév igaz nem jár együtt a vizsgák sorozatával ?kivéve az év végi általános vizsgázást- de ettől függetlenül nekem mégis itt a helyem, még ilyen késői órában is.

Könnyeden lehetne találgatni az okot, de senki se fejtené meg. Habár a pletyka mindig gyorsan terjed, nem jelenti a teljes valóság tükrözését. És bizony általában elég hajmeresztő dolgokat hall az ember. Aminek persze a 9%-a nem is igaz. A rólam keringőek bezzeg azok voltak. Talán nem is volt nagyobb ferdítésre, mint amit maga a valóság szolgáltatott. Az a bizonyos Szent Mungói Zártosztályos kis időtöltésem? a? problémáim miatt.
Nincs okom tagadni a gyengeségem. Bizony széthulltam. És ennek is megvolt az oka. Aminek persze most iszom a levét. Mert a kiesés és a visszaállás közt jócskán eltelt egy kis idő. Én pedig? engem Luc húzott ki a csávából mindeközben.
Talpra álltam, ígéretet tettem, amit még egy Sean Blaine féle fazon miatt se szegek meg. Még Yolanda miatt se, nemhogy pont egy felfuvalkodott Mardekáros miatt! De talán ez logikus is.
Tehát alighogy felépültem, életem gyökeresen megváltozott. A legnehezebb az iskolába való visszaszokás volt. Kegyetlen tőrdöfés.

És lám lám, én már megint bevetem magam a könyvek birodalmának homályos világába, hogy megint Cvikker agyára menjek. Nem ez az elsődleges célom, de mindig sikerül elérni valahogy. Olyan értetlen az a nő. Ráadásul mindent folyton folyvást elpakol. Ha megnehezíti az életem, miért várja el a kedvességet az embertől? Igazán fel nem foghatom.
Most is felkészültem lelkiekben egy újabb csatára a maradásért, ám a könyvtárosnő meg se mozdult, mikor az ajtón keresztül beléptem.
Sőt, rám sem pillantott, mikor elindultam a könyvespolc mögötti asztalok egyikéhez. Furcsa volt, de nem érdekelt. Örültem már annak is, ha megtalálom a mágiatörténet megfelelő kötetét a jegyzeteim folytatásához.
Csendes mozdulatokkal pakoltam le a táskám és a pulcsim, amit nem is tudom mi okból, de magammal hoztam. Mindössze csak a pergament szedem elő és persze a pennám, de ez a műveletsor sem tart sokáig, mivel rend a lelke mindennek alapon azonnal megtalálom a dolgokat. Bezzeg a testvérem?
Elégedett mosollyal ajkaimon lépek a könyvespolc felé, keresve a könyvet. Úgy tűnik ma jó estém lesz, hiszen Cvikker feladta a harcot egy időre? talán? úgy tűnik mindenesetre? és nem bánnám ha ez így is maradna?

Yvette

A Roxfortban tanító professzorok kiváltságai közt akad egy, mely Cedrah Lupent még a körötte dongó, őt csodáló diáklányok hadánál is jobban érdekli - rajongótábora persze rövid időre megcsappant egy alkímia csoportnyi fiatallal, de a hiú köpönyegforgató biztosra veszi, hogy ez az állapot csupán átmeneti.
Viszont ne kalandozzunk el: a fentebb említett privilégium nem más, mint a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola könyvtárának korlátlan használata. Hajdan volt diákévei alatt közel sem használta ki megfelelő mértékben az itt felhalmozott tudásanyagot, s most, ha már úgyis visszatért, szándékában áll pótolni eme mulasztását.
Elfoglalt ember lévén nap közben nem igen nyílt alkalma betévedni ide, hisz a kollégákkal folytatott diskurációk, a tananyag kiszűrése kedvenc könyveiből, az otthoni laborban hagyott, nyílt lángon fortyogó főzetek ellenőrzése jóformán az egész napját kitöltötte - és akkor még nem esett szó a kötelező jellegű, minisztériumi látogatásáról, ahol közölték vele, hogy.. Óh, hogy száradna le a nemlétező függeléke annak a riherongy Candy Johnes-nak! Szóval közölték vele, hogy a munkája hagy némi kívánnivalót maga után, hisz nem hogy csappant volna a Halálfalók által elkövetett bűntények száma, de egyenesen nőtt! Erre persze mit is felelhetne egy Cedrahhoz hasonlóan ridegvérű, ám roppant öntudatos és büszke auror? Rendes alkalmazottként fejethajt a főnök akarata előtt és lesütött tekintettel tűri a kiosztást? Még mit nem! Alkímistánk boszorkányos érzékkel szőtte a hazugságok hálóját, s a végére olyan történetet kerekített az elharapódzó bűntettek, és a forrást kutató nyomozás köré, hogy még a loknis Candy könyörgött a bocsánatáért! "Atyaég, hisz fogalmam sem volt! Elnézését kérem, Mr. Lupen, súlyos tévedés történt, mégsem tanácsoljuk el, de.. Szent ég..! Kérem, tekintse meg nem történtnek az iménti összezördülésünket és folytassa a munkáját, ahogy eddig is tette."
Tehát elérkezett végre a várva várt este, amikor nem zargatták értelmetlen kérdésekkel, s még a nem épp szemrevaló könyvtáros hölgy is méltóztatott tovább nyitvatartani a kedvéért. Madam Cvikker furcsa viselkedéséhez talán a bóknak szánt, hazug szavaknak is akad némi köze, melyekkel az új professzor behízelegte magát a kegyeibe. Könyvtár..! Könyvtárszobája neki is van, hasonlóan rendezett, minden kötetet kétszer-háromszor is olvasott - ".. ne aggódjon, kedvesem, úgy vigyázok a könyveire, akár a magaméira."

Épp egy ősrégi, bájitalokkal foglalkozó írást tart az orra elé, mikor a helyiség nevéhez méltón néma csöndet ajtó nyikordulásának hangja töri meg. Nocsak.. Ki lehet az ilyen késői órán? Igaz, még szabad kijárása van a diákoknak, de tudtával a könyvtárnak perceken belül zárnia illenék.. vagy már elérkezett az a perc?
Egy félreeső asztalnál ül, előtte pergamenhegyek és ásványsziklák, a levegőben smaragd és azúrkék füstpászmákból különféle táblázatokba rótt számok és egy kétszer aláhúzott végeredmény pulzál. Kissé színes az összkép, ám ő ezt cseppet sem bánja - hisz a maga oldaláról nézve minden a lehető legnagyobb rendben lebeg a szögletes, vékony keretű szemüveg előtt. Számolóbűbáj, sűrűség táblázat, anyagmennyiségek arányossági táblázata az alkímiai vegyületekhez és keverékekhez, óra, szimbólum dekódoló bűbáj.. és végül egy utolsó, egészen apró, cikeszként ragyogó golyóbis, mely meghatározott ritmusban pulzál. Másodpercenként.
Az ajtó nyitódását hallva az egyik pergamen sarkába firkantja a levegőben úszó végeredményt, s sebtiben be is keretezi, mielőtt megfeledkezne róla, miféle eredményre jutott az imént; majd megemeli a fejét és kíváncsian a hangok irányába tekint. Innen egész könnyen rálát a pultra, noha őt magát egy könyvespolcnyi analízis kötet kitakarja a képből, s Madam Cvikker jobb karjának kivételével a drága hölgyből sem látni szinte semmit. Azt ellenben remekül látja, hogy egy gyanúsan hosszú, ezüstszőke hajú diák lépett a terembe, s bár Yolandánál visszafogottabban öltözik, a férfiben azért még megfogan a gyanú, miszerint drága vércséjét ette a fene erre ilyen lehetetlen órán. De hamar tova is illan.
Mindenesetre lerakja a pennát, s magához véve a nemrég átlapozott bájitaltant felkel, hogy egy másik, hasonló témával foglalkozó írást keressen. Mondjuk A mágia tudatmódosító párlatai vagy a Mágikus drogok, esetleg a Madelein-féle kóros tévképzetek tartalmazhatja a keresett anyag pontos összetételének és szerkezetének leírását. Milyen véletlen, hogy Miss Delacour is hasonló betűvel jelzett polcokon keresgél!
- A könyvtár lassan bezár, Miss Delacour.
Szólítja meg ráérősen, nem épp a lesből támadó gazfickók stílusában - sokkal inkább figyelmes, emlékeztető hangnemben; miközben ujjait szórakozottan végigfuttatja az egyik szemmagasságban lévő polcon sorakozó könyvek gerincén.
- Tudja, milyen Madam Cvikker.
Kiválaszt egy miniatűr kódexet, s szemüvegén keresztül gyorsan átfutja a tartalomjegyzék hangyaláb méretű betűit.
- Szívesen megvárja, míg az ember végez, de nem akarja, hogy záróra után még tovább gyűljön a benti népség. Mindezt csupán azért mondom, hogy ne lepődjön meg, ha távoztában zárt ajtókba ütközik.
Elégedett mosollyal csukja össze a Madelein-féle kóros tévképzetek-et, s mintha nem is látná többet a véla alakját, ismét csak a gerinceken sorakozó feliratoknak szenteli minden figyelmét. Majdnem mindet. Természetesen Miss Delacourra összpontosít, s arra a kellemetlen, bár roppant jó érzésre, ami átjárja a testét a lányból áradó bűbáj hatására.

Paul ezen a reggelen is feltápászkodott az ágyból, felöltözött, majd a társai után indult a könyvtárba. Szerette volna még órák előtt átismételni az anyagot, felkészülni az órára. Nem nehezen talál le a könyvtárba, majd leül valahová és előveszi a könyveit. A csöndben, ami az egész könyvtárban uralkodott. Ritkán volt ilyen csönd az életében. De nem akart a fájdalmas dolgokra emlékezni. Szerette a Roxfortot és azt, hogy ő itt tanulhat. Miközben magolt elgondolkodott hogy mik történtek vele eddig. A lista nem sikerült túl hosszúra. Legalábbis a jó dolgok terén. Mindenesetre a tanulást mellőznie kell, úgy néz ki, mivel nem tud figyelni. Becsukja könyveit, de úgy dönt, marad még egy picit és kiélvezi a csendet, ami az egész iskolában csak itt lelhető fel.
 Paul majdhogynem felnevetett önmagán. Sosem elmélkedett még így és sosem hordott össze ennyi halandzsát. Miért is gondolkodik az ilyen dolgokon? Erre még ő maga sem tudja a választ. Kezd unatkozni is. Inkább kimenne de valamiért még marad. Újra előveszi a tankönyveit és belemélyed a tanulmányozásába. Most sikerül is belemélyednie. Jónéhány órán át bújta a könyveit mire elhagyta végre a könyvtárat, bár nem igazán tudta hogy merre menjen. Úgy döntött sétál egy kicsit az iskolában, vagy épp kimegy a parkba, leheveredik a tó mellé és kiélvezi azt az időt, amíg még nincs órája.

//Nem lett a legjobb postom de ez az induló post úgyhogy nem is vártam tőle sokat//

Hosszú ideje üldögél már és csak mered a tollból lassan a pergamenre csöppenő tintára, majd a bogas mohaként szétfutó, nyújtózkodó cseppre. Réges rég feladta már, hogy bármi mást is írjon a leckéhez, s a körülötte emelkedő könyvhalmok kusza összevisszasága is pillanatról pillanatra folytogatóbban szorítja körül.
Végül nem bírja tovább, s látványos ásítás közepette az asztalra ejti a megviselt pennát.
-Kész.. ennyi.. elegem volt.-némi izgés-mozgás, ám izgalmat nem hordoz. Tekintete körbe szalad, hátha ráakad valamire, ami megmenti attól, hogy elaludjon, elvesszen, meghaljon eme unalmas helyen.
Persze ilyenkor sehol senki, hát tétován megvakarja a fejét.
-Nem emészt el az unalom, míg a fejem vakarom..-gyenge kis próbálkozás, érzi maga is, hogy hiába győzködné önmagát, ez bizony nem változtat azon, hogy menthetetlenül unatkozik.
-Pff...-nyúlik el végül az asztalon, mit sem törődve azzal, hogy lesodor néhány könyvet, és becsukja a szemét. Talán el kéne húznia melegebb éghajlatra, vagy legalábbis a könyvtárból, valahová. De hová?
Mintha hangokat hallana, résnyire nyitja a szemét, de csak a szívének ólmos dobbanásai keltettek tompa visszhangot mellkasában.
De ha már így esett, amulettjére fókuszál. Nem egyszerű,de sikerül. Valódi, hősies érzés. Percekig csak nézi a mütyűrt, majd nagyot nyújtózva feláll, és elkezdi összeszedni a cuccait.
-Hrahhpff.. utálom a könyvtárat...-mormogja, majd lassú léptekkel elindul kifelé.

Cedrah~



A rengeteg könyv közül nehéz a döntés. A legtöbb mind hasznomra válna mert valamilyen úton módon kiegészítik a tananyagot valamint az én hiányos jegyzeteimet. Kellett nekem pont Benjamintól elkérnem a dolgait! Nevetséges a feltevés is hogy pont Bishop figyel az órán. De mégis megtettem valami elvetemült önkívületi pillanatomba, és ennek nem is tudom igazán az okát. Végtére is, mi ütött belém? Hogy gondolhattam ezt? A legevidensebb lett volna Yolanda jegyzeteit lemásolni, na de azt tudván tudtam, hogy nem egy életbiztosítás a számomra. Ő ugyanis előszeretettel firkálgat inkább a lap sarkára, semmint szorgalmasan körmölné az elhangzottakat. És Beni is ugyanilyen, hajszálra pontosan. Hiszen én láttam meg azokat a rajzokat, amiket ő készített, mikor kiborult a táskája. Mit várok én bárkitől is hát?
Odafigyelést, szigort, és céltudatosságot. De valahogy ezek az erények mindegyike hiányzik az emberek többségéből. Talán Sean az egyetlen kivétel? meglehet épp ezért értem meg, és egyszerre nem is, mert elzárkózik és mert én sem engedem meg azt a luxust, hogy bízzak másokban. De ez is csak, mint oly sok más, mindössze egy feltevés.

Talán a Mathilda Bircsók féle könyvkötettel kellene kezdenem. Ha a dolgok mélyére akartam látni, hát az a kötet sose hagyott cserben. Kár, hogy az ezeroldalas -plusz mínusz száz vagy még több- kincstárba illő darab azon kevesek egyike, melyet a drága Cvikker soha ki nem ad a kezéből. Kár tényleg kár, pedig milyen hasznot hozna ez nekem. Főleg a régi lapok illatát szeretem, de maga a tartalma is fenomenális. Más kérdés hogy ezt általában csak én tudom értékelni, na meg a vén leskelődő banya, aki kivételesen most nem őrködik a sarkamban lihegve.
Lábujjhegyre állva próbálom elérni a legfelső polcra eldugott darabot, remélve hogy legalább addig kiolvasok belőle pár információt, míg ki nem űznek innen, és fenyegetnek egy prefektus idehívásával. Mert már erre is sor kelült az életemben. S míg a lábujjhegyen való pipiskedés a pár centi pluszt eredményezi a testmagasságomban, addig a kezeim nagy nehezen csak kitapintják a könyvgerincet. Egy erős rántás kell csak, na és persze az egyensúly megtartásának összehangolt művészete, amely egyszerre roppant nehéz és külső szemlélő számára szórakoztató. Érdekes, én nem röhögök ezen.
Egy húzás, majd még egy elkeseredett próbálkozás, de megakad. Miért? Miért velem történnek ezek a piszlicsáré dolgok?
Azért nem adom fel. Egy percnyi szusszanást hagyok magamnak, hogy aztán újfent nekiessek a feladatnak. A kezeim már jóval erősebben fonódnak a félig kint lévő könyvre, s nagyobb erőt is viszek bele. Épp annyit, hogy megadja magát a könyv makacssága és hogy a lendülettől ne essek hanyatt. Elégedetten szusszantva pislogok hát a szerzeményemre.

Egy távfutó lihegésével ért fel nálam ez a munka, de a célt szentesítve az eszközzel mégis feláldoztam magam. Most szaporán hullámzó mellkassal nyitom ki a tartalomjegyzéknél a borítót, hogy ujjaimmal végigkövetve a sorokat ráleljek a nekem megfelelő oldalszámra.
A 144. kell, azt hiszem, de alkalmam már nincs fellapozni a kívánt fejezetet, ugyanis egy férfihang zavar meg, s ezt a legváratlanabb ebben a pillanatban.
Mire befókuszálom az alakot csak egy pillanat telik el. Ám a többi azért pereg le szó nélkül, mert a megdöbbenés nem ad esélyt a válaszra. Nem gondoltam volna, hogy az alkímiaóra dohos tantermén kívül alkalmam lesz ugyanis találkozni Cedrah Lupennel. Ez túl? bizarr.
Ez a környezet ugyanis abszolúte nem illik hozzá. Na nem mintha ez azt jelentené, hogy nincs helye itt. Épp ellenkezőleg.
Agyamban rögvest felvillan a kép, a kínzás, és Sean arca. Na és persze a tanárúré is, aki hűvös nyugalommal egy szemlélőként vett részt a dologban holott ő tehetett mindenről?
Nem mondom, hogy nem keltette fel ez a színjáték a figyelmem. Főleg, mert a professzor nem az utolsó férfiak közé tartozott, amit mindenki meg is jegyzet. Ó, hányszor hallottam a klubhelységbe a Hollóhátos csitrik áradozását az ő ?Szőke Herceg Tanárukról?.
Ugyanakkor egyszerre elfogott a félelem is, látva az erőt és a kegyetlenséget. Mert ez az volt, bárhogy is szépítjük a dolgot. S most nekem kötelességem válaszolni, mert az. Ez nem kérdés, ez teljesen az illem alappillére, amit sosem lehet kikerülni. Egyszerűen muszáj.

- Tudom Professzor, nem kell emlékeztetnie a zárórára. Elég gyakran megfordulok itt ugyanis. ?
Tekintek vissza a könyvbe, mintha ott érdekesebb dolgok lennének mint a társalkodópartnerem arcán. Hisz nem miatta jöttem, hanem a könyv miatt. Mégsem állhatom meg, hogy még valamit szóvá ne tegyek. Mert ez a kulcsa tehát Cvikker viselkedésére.
- Úgy látom Ön szolgáltatja az okot a könyvtárosunk túlórázásáért. Ez igazán? furcsa. ?
Na nem épp a furcsa szó illet ide, de ez volt a legtöbbet sejtető és legtöbbet elfedő a szótáramban, amit felhasználhattam.
- De nem bánom, főleg nem akkor, ha engedélyezi ennek a könyvnek a könyvtárból való kivételét, mondjuk? úgy két hétre. ?
Pillantok fel a férfira, s ujjam könyvjelzőként ugyan ott marad a lapon, de becsapva a könyv fedelét mutatom meg neki a cirádás írást az elején. Csak hogy azonosuljon a címmel is a kedves tanárom. Persze közel sem biztos, hogy teljesíti a kérésem. De merem remélni, mégis megadja ezt a kegyet? mindössze meglehet csak egy mosoly az ára. Na rendben, ez azért mégsem olyan nagy kérés.
Ajkaim haloványan görbülnek fel, s mindez olyan, mint az érzékek játéka, optikai csalódás vagy mi a szösz. És igen, két hét, mert ez alatt a két hét alatt még Ben jegyzeteit is át kell rágnom, nem beszélve a bájitaltan lemaradásaimról. Lehet még kevés is lesz? és nem azért mert nem ehhez hasonló könnyűolvasmányokkal szoktam szórakoztatni magam?   

Y v e t t e

- Valójában arról szerettem volna tájékoztatni, hogy ma kicsit tovább maradhat, amennyiben szükségesnek ítéli.
Más talán sértőnek találná a határozottan rideg megjegyzést, Cedrah figyelmét azonban egy egész más dimenziója ragadta meg a kiejtett mondatnak - Miss Delacour elég gyakran megfordul a könyvtár berkein belül, s mivel azt is tudja róla, hogy a Hollóhát színeit viseli az órákon, nem esik nehezére levonni a következtetést, miszerint értelmes és szorgalmas diák áll vele szemben.
A távolságtartó, már-már harapósnak nevezhető választ természetesen nem méltatja szóra, inkább leemel egy újabb könyvet, hogy megvizsgálhassa a gerincét - bár alig egy perce már nem keres semmit.
A "furcsa" kifejezés hallatán azért csak összevonja a szemöldökeit, s még a fejét is kissé oldalra fordítja, hogy legalább holmi homályos, halovány képként, de felmérje a diák arcán végbemenő esetleges változásokat. Hogy érti azt, hogy furcsa?..
Az elkövetkező szavakra aztán egészen odafordul, s egy kelletlen mozdulattal megszabadul az orrára biggyesztett, szögletes okulárétól.
- Inkább az volna a furcsa, ha nem túlórázna.
Kezdi egy mély, fáradtan elnyújtott lélegzet után, majd vet egy gyors pillantást a mű címére. Áh.. Szóval erről van szó. Őszintén szólva ezeddig meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd a tükör másik oldalán találhatja magát. Mégis, mit képzel magáról ez a véla ivadék, hm? Még jó, hogy elegendő önuralom és hazugság itatja át a vérét ahhoz, hogy ne horgadjon fel benne máris a sértett harag. Egy mihaszna engedéllyel kívánnák megvenni a szimpátiáját? Hogy gerinctelen féreg módjára csússzon és másszon, hízelegjen az ezüstszőke tincsek tulajdonosa előtt?.. Pusztán azért, hogy amaz méltóztasson egy kicsit is szimpatikusabbnak találni őt?.. Nincs szüksége ilyen módszerekre, és úgy gondolja, épp eléggé átlát a szitán ahhoz, hogy mégis elintézze a dolgot.
Csak és kizárólag a tudás szentségének tiszteletéért.
Így aztán kissé üres, mondhatni kifejezéstelen tekintettel folytatja a megkezdett gondolatmenetet.
- A magam részéről felajánlottam neki, hogy vigyázok a könyveire, sőt, ha nem bízik bennem eléggé, rám is zárhatta volna az ajtót - másnap hajnalig ugyanis aligha végzek a munkámmal; de ő ragaszkodott a maradáshoz. Makacs nőszemély, mit ne mondjak, és tudja.. azok után, amiket mondott, komolyan meg lennék lepve, ha idegenre bízná ezeket a műveket. És úgy hiszem, ezt a fokú rajongást és odaadást már illik annyira tisztelni, hogy nem hágjuk át a védelemből felállított szabályokat.
Elutasította a kérést, legalábbis az eddigiek alapján mindenképp megtagadta az engedély elintézését. Egyrészt ezzel is jelezni kívánja, hogy nem szorul efféle olcsó üzletekre ahhoz, hogy kivívja a tanulói tiszteletét - nem fog éhes kisgyerekként azonnal a zacskó cukor után kapni, amint meghallja a zörgést, hisz nagyon jól tudja, hogy a mohóság jelen esetben többet árthat, mint amennyi hasznát veheti.
Tekintete Madam Cvikker irányába kalandozik, majd kis szünet után visszatér a visszafogottabbik Delacour leányzó arcára, s a lehető legtermészetesebb hangnemben megtoldja az eddig elhangzottakat:
- Mellesleg ez a könyv nekem is megvan, és hajlandó vagyok kölcsönadni, amennyiben nem ragaszkodik a könyvtári példányhoz. Holnap úgyis haza kell utaznom, hogy ránézzek egy főzetre.
Már Yolandánál is megfigyelte, hogy az ajkak vonala természetszerűen felfelé görbül - mindig. Akkor is, ha morcos, ha dühös, ha sértett, ha jókedvű.. és ez értelemszerűen a véla ikrénél is ugyanígy szembetűnik neki. A halovány mosoly nélkül is mosolyog. Pontosabban az ajkai mosolyognak, csupán a tekintete nem követi ezt a változást. Pont úgy, mint néha az alkímista esetében. Hasonlítanának?..
Néhány pillanatig hagyja tekintetét a másik száján időzni, majd szórakozottan visszakényszeríti pillantását Yvette szemeire.
- Addig is, ha haladni akar az anyaggal, kénytelen lesz az itteni kötettel beérni.

Cedrah~



Már értem, miért kötődik jobban ehhez a tanárhoz Yolanda, mint az összes többihez. Már azt hiszem, tudom a választ. De hogy ezt ki is mondjam? Annyira nem vagyok bolond. Egyszerűen csak feltűnt az órán a húgom aktivitása. Ami rá abszolúte nem jellemző. Még a házifeladatokat se írja meg, nem hogy órán igyekezne odafigyelni? De az alkímia az mégis megihlette, vagy pontosabban valami ?valaki- más. Értem én, értem, de ez is csak a testvérem hanyagságát mutatja. Mert bizony ha alkímián tudja a dolgokat, akkor valószínűleg bájitaltanon, mágiatörténeten, átváltoztatástanon sem lenne probléma. Nem lenne? ha azokat is Lupen professzor tartaná.
Ejnye Yolnada? ejnye? mindez egy tanár miatt csupán??
Nem értek egyet, még szép, hiszen én maga vagyok a megtestesült könyvmoly, aki mást sem csinál csak éjt nappallá téve tanul. És nem szoktam még hozzá Yo effajta új hozzáállásához egyes dolgoknál. Mondjuk nézzük csak a jó oldalát? legalább kicsivel jobban tanul?
Ez is valami.

Visszatérve Ckvikkerre és a túlórázásra, különösen örülök. Legalább nem rúg ki innen páros lábbal, hadakozva, ahogy szokta. Nem is értem Dumbledore miért hagyja ezt. De végtére is a könyvtárosnőnek ez a feladata, nem lehet igazán a szemére vetni. Csak a munkáját végzi, ahogyan mi diákok is próbálnánk?
- Hát bizony, nem kétség, hogy makacs. ?
Bólintok, miközben ismét a férfira pillantok, aztán inkább gyorsan elfordulok egy újabb könyv címét nézve. Azt alig lehet kibetűzni, annyira apró, s így kicsit hunyorogva a félhomály miatt ami megnehezíti a dolgot, mégis sikerül apránként. Azért, hogy a társalgás ne rajtam álljon még a könyvgerinc szemlélése közben is beszélek.
- De belátom, érthető a könyvek iránti aggodalma. A Mardekárosok sosem kímélnek semmit és senkit. ?
Na jó, nem pont csak rájuk kellene rájuk húzni a vizes lepedőt, de a nagy többség akkor is közülük kerül ki, aki szándékosan rongál. Ezt még egy tanár is beláthatja. Mert őket mindössze annyi vezérli, hogy aranyvér és ez egyenesen egyenértékű számukra a bármit szabad kifejezéssel.

A tanárom felajánlására meglepetten fordulok oda. A félig kihúzott könyvet visszadugom, úgysem kell, csak azért tettem ezt a fölösleges mozdulatot, hogy elfoglaljam magam?és? nem is tudom miért még.
- Kölcsönadná? ?
Ez tényleg váratlanul ér. Elvégre a tanárok sosem szoktak ennyire? ennyire ?közeli? kapcsolatot kialakítani a diákjaikkal. Jó, mondjuk ez a tanulást szolgálja, meg az hiány pótlását, de akkor is ritka könyvek egyike ez, az egyik legnehezebben beszerezhető. És valószínű jobb állapotban is van, mint a könyvtári.
- Ez igazán kedves Öntől. ?
Billentem félre a fejem, s most tényleg elmosolyodom. Ritka ez nálam, nem úgy mint Yolandánál, aki feszt vigyorog és jártatja a száját. Mert ő ilyen én meg olyan vagyok vér szerinti testvériség ide vagy oda.
- Mert akkor nem terhelném Madame Cvikker problématárát, hogy emiatt a tanári engedéllyel kiadott könyv miatt is aggódjon? Addig is elleszek a bájitaltan anyaggal. ?
Hálaképpen biccentek egyet, majd ellököm magam a polctól és elindulok vissza a táskámhoz. Amennyiben tényleg van még időnk, akkor maradok. Végtére is, most itt a könyv, és ráadásul egy tanár jelenlétében használom. Senkinek nem lehet ellene kifogása. Később meg majd, ha megkapom a Cedrah Lupen féle példányt, folytathatom, ahol majd abbahagyom. Igen, Yolanda tényleg nem választott annyira rosszul? már annyira nem is félelmetes ez az ember, mint első körben az órán. Vagy ez csak a kavargó és változó felszín? ki tudja?

~ Oly, aki nem a babám, hanem a CICÁM ~

Imbolygó léptekkel sétálok be a könyvtárba, tettetett hanyagságom messziről lerí - pláne ha a némileg még mindig vérfoltos taláromra pillant az ember. Na igen, Seya megtette a hatását az összekötő hídon, de most akkor is megírom azt a nyomorult átváltoztatástan büntetést.
A polcokhoz araszolok, címkéket böngészek, míg végre megtalálom a nekem kellőt. Feljebb pöckölöm a kalapot a homlokomból, hogy kényelmesen rálássak a fentebbi polcokra, mert persze majdnem legfelülről kell levennem azt a vacakot. Kiragadok egy vaskos kötetet a többi közül, Az átváltoztatástan mesterei címűt, azután megfordulok. Végigpásztázom a könyvtárnak ezt a részét, ám egyetlen üres asztalt, szabad helyet sem találok. Kénytelenek leszek végigcaplatni az egész termen, hátha lelek valahol egy helyet, ahol elkészíthetném a büntetést.
Ebben a drámai pillanatban ered el újra az orrom vére. Hát ezt azt hiszem csak Madam Pomfrey tudja majd kikúrálni, de most azért még jó így. Fél kézzel bénázva pecázok elő a zsebemből egy mugli gyártmányú papírzsepit, s az orromra szorítom. Foszlós, málladékony példányt sikerült kifognom, csaknem szétkenődik a véremmel együtt.
Nini! Egy ismerős hajkoronát pillantok meg a diákok tengerében, ráadásul valamely rejtélyes oknál fogva szálegyedül csücsül az egyik asztalnál. Hát ezt a ziccert nem lehet kihagyni. Egyenes háttal, könnyed léptekkel indulok Olivia felé, s bár repedeznek arcizmaim, büszkén vigyorgok.
- Hali, cicám! - nevetek rá.
Táskám a vállamról a padra kerül, én pedig mellé ülök. Pontosan szembe Olyval.
Magam elé pakolom a könyvet, előhúzok egy pergament, azután a megfelelő oldalt fellapozva bősz jegyzetelésbe kezdek. A kalap karimájától nem látom a bigét, de sejtem milyen képet vághat, s a lelki szemeim előtt megjelenő fantáziakép cseppet sem jókedvű.
Nem utálhat annyira, mint ahogy mutatná - ha felnéznék -, elvégre eljött velem a karácsonyi bálba is. Igaz, végig egy langaléta srácot bámult, aki nálam jóval idősebb, de ez nem zavart túlzottan. Aztán pedig ott van Meg. Habár miatta sem gyűlölhet, mert ő és én... nem egy álomi páros, és amúgy sem jártunk. Ő folyton azt a majdnem fehér hajú, hihetetlenül vén pasast fixírozta. Megan egy teljesen más kategória, ő nem az öreg hapsikra bukik.
Mindegy. Ha haragszik, akkor haragudjon, lelke rajta.
Írás közben a másik kezemmel pakolom le kalapomat a táska tetejére, így aztán szőke tincseim rögtön az arcom elé buknak. Felemelem a fejem, s öt ujjal hátrasimítom hajamat, közben mintegy véletlenszerűen Oly szemébe nézek.
- Mesélj, mi újság veled mostanság? Régen hallottam rólad - kezdem mosolyogva.