A pálya

// Christine //


Tudja, hogy késett.
Nem sokat, csak egy kicsit, de tudja, hogy C.C. nem szeret várakozni.Adam nem tehet róla, legalábbis ezt érzi.- Rendben - szól és ő is mosolyog, majd a zsebébe nyúl és előkap egy kicsiny aranyszínű golyócskát.
Egy pillanat erejéig Adam becsukná a szemét és mint minden meccse előtt most is arra koncentrálna, hogy mihamarabb elkapja a szárnyas golyót.
De nem hunyja le szemeit ismét csak elmosolyodik, és most egy kissé furcsa érzés kapja el.
A szabadság érzése, ahogy a lágy szellő a hajába és a talárjába kap.Azért furcsa érzés, mert a meccsek előtt mindig van rajta nyomás.Hogy el kell kapnia a cikeszt.De most is ahogy az edzéseken felszabaultan fogja üldözőbe venni a golyóbist.
A pár pillanat, hamar eltelt és már útjára is engedné az elkapás tárgyát.
- Kész vagy? - még egy utolsó kérdés Christine felé.
A lány bólint, és szinte egyből elengedi a cikeszt.
És már ki is lő utána, egyszerre indulhattak el a lánnyal, de nem is vette észre hisz a kezdősebesség annyira elkapta, hogy szinte nem is tudta, hogy hol van C.C.
Előtte nincs, talán Adam mellett.
A cikesz hirtelen magasságot és irányt változtat.Hihetetlen gyorsasággal cikázik a fák felett, aztán behúz a fenyvesek közé.
~Na ez még egy érdekes menet lesz~-gondolta Adam...

//Adam//

A cikesz úgy indult el, mintha puskából lőtték volna ki. Egyik percben ott volt, a másikban már messze járt, alig lehetett látni. A fiatalok sem vesztegették az időt, egyszerre rugaszkodtak neki, hogy elkapják, de valahogy a labda ügyesebbnek, gyorsabbnak bizonyult náluk.
Adam és Cc fej mellett haladtak, bár ha jobban szemügyre vették volna őket, akkor látják, hogy a lány egy félfejjel mégis csak hátrább van, mint a barátja. Nem azért, mert nem lenne annyira gyors, hanem, így ők is jobban tudnak haladni a széláramlatokat is figyelembe véve.
A labda ingázik, hol erre száll, hol arra, de egy biztos: soha nem a gyerekek felé. Mintha lenne neki is szeme, s azzal figyelné, merre vannak a követői, merre ne menjen. Persze, bűbáj, mint maga az egész sport.
Valahogy most mégsem úgy viselkedik, mint általában. Nem a pálya fölött cikázik ide-oda, hanem egyre kijjebb kerül a lelátók felé, majd el is hagyja azt. Cc nem nézi, hogy követi-e őt Adam, ő utána veti magát a gömb után. Szépen átrepül a stadion védőfalán, és a közeli erdős rész felé száguld.  A szemét le sem veszi az aranygömbről, s mintha egyre közelebb érne hozzá, de csak azért tűnik úgy, mert a cikesz valamiért lelassított.
A lány még egyet rúg a seprűjén, amitől gyorsabbnak véli a repülést. Lendületben van, nincs megállás. Már-már megfogná a labdát, amikor az hirtelen kitér balra. Cc nem tud olyan hirtelen fékezni, mint kéne, s csak most tudatosul benne, miért is lassított le az az átkozott cikesz: fa volt mögötte, igencsak nagy fa, amit mindenféleképpen látnia kellett volna, ha a szeme előtt nem csak az aranysárga gömb lebegett volna.
Egy hirtelen mozdulat jobbra, ami csak arra elegendő, hogy a lendületet vett seprűt, egy kicsit elhúzza oldalt irányba, így ne szemből csapódjon a fának. A végeredmény az, hogy új cipőt kell vennie, mert a talpával végigszántotta a fa kérgét, ami erősebbnek bizonyult, mint a csukája műanyag talpa. Néhány fa hosznyival végre sikerül annyira lelassítania a járgányát, hogy meg is álljon. Gyorsan visszafordul, de már a cikesz kikerült a látószögéből. S fogalma sincs, merre száguldozhat.

// Christine //


C.C.-vel fej-fej mellett haladnak, hihetetlen sebességgel.
És igen, a cikesz egyre furább és érdekesebb terpet választ magának.~A cikesznek nem a pályán vagy annak a közelében kéne lennie??~ - kérdi magától Adam.
De nem is foglalkozik többet ezzel a kérdéssel, hanem egy kis szélárnyékot akar szerezni magának, ezért bemegy Christine mögé és szorosan a nyomában van.
Így sokkal könnyebb repülni... Az irányítás is valamivel könnyebb és egyszerűbb is.
C.C. egy nagyon kicsit lelassít, de Adam nem akar kinézni a lány mögül hiszen nekivágodhatna egy fának vagy egy ágnak.
C.C. hirtelen jobbra rántja a seprűjét, Adam azt hitte, hogy ez csak csel és a cikeszt követi.
Ám Adam tévedett.A lány egy fa elől tért ki, Ad későn vette észre és már olyan gyorsan repült, hogy arra volt ideje, hogy elrántsa a seprűjét jobbra.
De ez sem segített sokat hiszen a fa "elkapta" a seprűje végét ezzel egy nagyot dobott a fiún és oldalra lökte aminek következtében le csúszott a seprűjéről, de nem engedte el, nem akarta elengedni.
Háttal nekivágódott egy fa törzsének, kap a fejére egy hatalmas ütést majd le is pattant róla és eszméletlenül, hassal levágódik a földre.
Mintha kilépne a térből és az időből is.
Könnyűnek érzi magát, mintha csak aludna.Most ismét felidéződik benne a lassan egy éve történt repülősbalesete.És most is csak arra számíthat, hogy C.C. hamar megtalálja...

//Adam//

A szemével csak a cikeszt keresi, de nem látja sehol. Teljes mértékben elfelejti, hogy nem egyedül van, hanem ott van a másik fogó is, aki esetleg a repülő labda után száguldott. Már-már indulna ő is, sőt mi több el is indul, elhagyva a fát, ami miatt elveszítette azt a sárgálló gömböcskét, amikor valami megállítja. Adam. Nem látta pontosan, hogy a srác mikor és hogyan csapódott neki a fának, de az érzékszervei jelezték neki az eseményeket.
-   Merde! – bámul le végül a magasból a földre, ahol egy kis kupacot lát csak. – Hogy az a …
Szűri ki a fogai közül, majd még egy utolsó lemondó pillantást küld abba az irányba, amerre a cikeszt véli, és elindul a föld felé. Mit elindul, nekilendül, oly’ gyorsan, hogy csak porzana a talaj, ha nem avar lenne alatta. Érzi, hogy a talpa igencsak megsínylette ezt a megállást, hiszen már a cipője egyáltalán nem felelt meg annak, hogy megállítsa a belendült seprűjárgányt.
-   Adam? – dobja le a seprűt maga mellé, és előre hajolva nézi meg az ájult srácot. – Zut!
Káromolja el magát, amint tapasztalja, hogy a fiú ismételten elájult. Igen, ő is tisztán emlékszik még az első repülési órájukra, ahol majdnem az egész csapat a gyengélkedőn kötött ki. Talán kivéve őt! De ez már elmúlt, egy másik történet.
Gyorsan előrántja a talárja belső zsebéből a pálcáját, majd a seprűjére mutatva egy lebegtető bűbájt küld felé.
-   Locomoto! – és a seprű mellette egy néhány centiméterre megemelkedik. – Szuper!
Jön a neheze: valahogy rá kellene pakolnia a fekvő, magatehetetlen srácot. Nem könnyű, bár CC szerencséjére, a gyermekkorában tanult különböző harcművészetek során megtapasztalta, hogyan is a legkönnyebb Adamet a seprűjére lendíteni. Nem lehet valami kellemes a fiúnak, de ez most a lányt a legkevésbé érdekli. Hónalja alatt alányúl, egy-két-hára felrántja, majd kissé oldalra lendítve, keresztben átdobja a seprűn, úgyhogy a srác körülbelül gyomortájékon hajlik meg a seprűn.
Gyorsan mögé pattan, és elindul a gyengélkedő felé. Óvatosan irányítja a járgányát, nehogy leessen az előtte fekvő, jobban mondva a levegőben lógó srác. Közben azért még egy utolsó pillantást vet a nem látható cikesz után.
~Hát Adam, szerintem itt az ideje, hogy új cikeszt vegyél!~
//Folytatás a gyengélkedőn?//

- Szóval valahol ott lenne az egyik hajtó.. ? motyogja csak úgy magának, mivel senki nem tartózkodik a közelében. Erőteljes rágóizom munkájának segítségével kifújhatóvá alakítja Drubli Legjobb Fúvógumijának egy frissen bekapott példányát, és egész tüdejével ráfeszülve feladatára hatalmas buborékot fúj a rágóból. Mikor már fejméretűvé duzzad a nyúlós massza, kegyetlenül kipukkasztja a gömböt, ami más esetben napokig ellebegne búzavirágkék valójában, de jelen esetben ez csak takarná Audrey elől a kilátást. Bár gyönyörű színével takarosan beleolvadna a képbe.. De mindegy, már kipukkadt.
Így Audrey Turner már teljesen egyedül ?rágóbuborék nélkül- heverészik a kviddicspálya zöld füvében, az eget bámulva. Gyakran teszi ezt, lejön ide a pályára, még reggeli előtt, vagy mozgalmas délutánokon, amikor más a könyvtárban tanul, vagy a klubhelyiségben próbálja összehozni házidolgozatát; befekszik a pálya közepére, és csak bámulja az eget. Edzésterveket, stratégiákat gondol ki, elképzeli annak idején anyja hogyan repkedhetett odafent vagy csak reménykedik abban, hogy a következő meccsen olyan helyzetbe kerül, amiben végre alkalmazhatja a nyáron tökéletesre fejlesztett Bludger Backbeatet. Vagy csak lesz valami speciális helyzet, vagy egy fair bíró, akit megkímélhet a gurkóktól, vagy van annyi esze, hogy labdahárító bűbájjal látja el magát. De szép is lenne.
Ez a szombat is ilyen.. Mikor a pénteki vacsorán hallotta, hogy a mardekárosok mégsem tartanak ma edzést, az ég tudja milyen okból, hisz az idő tökéletes, eldöntötte, hogy akkor ő kihasználja az időt, és uralma alá hajtja az így kiüresedett pályát. Gyors reggeli után ki is nyargalt a szabad ég alá, de így is majd? leesett az álla, mikor teljesen üres kviddicspályával találta szembe magát. Tudta, hogy edzés nem lesz, de ezt nem várta volna.. Hogy lehet a kviddics e gyönyörű szentélyét egy pillanatra is üresen hagyni? Szóval azt hitte lesz itt más fanatikus is, na. De jobb is így, a végén még elfelejtené az eredeti célját. A következő edzésre akar egy új stratégiát kitalálni, amivel hatékonyabban bírhatná társait gyakorlásra. Ezért bámul oly mereven az ég felé, hagyva, hogy elragadják a gondolatai, és áradjanak az új ötletek.
Miközben merengő tekintete elveszik a felhők között, reflexszerűen félrehúzódik egy épp őt megtámadó gurkó elől, ami így kínosan elvétve célját, belecsapódik a zöld gyepbe.
- Hah, lassú vagy! ? pattan fel a földről, és mutat röhögve a gurkóra. Közel tíz perce engedte ki a gurkót, és röptetett el valami seprűt egy rászerelt bábuval, hogy magára vonja a megbűvölt labda figyelmét, de azt hitte, hamarabb rájön a cselre. Pedig ez alkalommal el sem bújt előle, nem úgy, mint a múltkor. A seprűtárolóban rejtőző Audreyt bezzeg rögtön lefülelte.. Most csak várt a pálya közepén, de időközben annyira elunta magát, hogy a hajtók edzésére egy sornyi feladatot sikerült kiötlenie, nem beszélve a legújabb módszerről, amivel majd jól megdolgozza az örzőt. Na de őt sem ejtették teljesen a fejére, hogy védtelenül mutogatva várja meg, amíg legközelebb majd célt ér a feldühödött labda. Amint ismét levegőbe emelkedik a gurkó, rohanni kezd. A labda megrázza magát kicsit a levegőben, mintha elszédült volna a becsapódástól, majd megindul. Az eszeveszetten rohanó hollós szinte le merné fogadni, hogy ártatlan megjegyzésével őrültmód feldühítette a labdát, de pont ez volt a cél. Öblös röhögést hallatva rohan a mögötte, gyilkos dühvel száguldó labda elől. Elvan a gyerek, ha játszik.. No meg neki is edzenie kell, arra nem pazarolhatja más idejét, például edzésen, inkább így oldja meg. Ha futás közben le tudja hagyni a gurkót, akkor seprűn nem jelenthet akadályt. Ezért hagyta most a pálya szélén hőn imádott terelőütőjét, amitől más esetben még tanítási órákon sem szokása megválni. De le sem tagadhatná, hogy élvezi a fogócskát, amit gyakran játszik a Roger névre keresztelt gurkóval. Roger.. na igen. Nem tudja pontosan, miért nevezte el a terelők által oly buzgón pofozott labdákat.. talán így könnyebben sóz oda nekik. De mindegyiknek van valami apró jellegzetessége, amiről meg tudja őket különböztetni. Roger az egyik leghevesebb vérmérsékletű gurkó, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Audrey szerint például, lehet, sőt, gyakran hangoztatja is. Na igen.. ki az igazi mániákus, ha ő nem?
Nagyokat kacagva fut a gurkó elől, élvezi, ahogy rövid hajába kap a szél, talárja pedig köpenyszerűen úszik mögötte. Micsoda idilli kép! Na igen.. csakhogy Audrey jól tudja miért olyan heves vérmérsékletű ez a labda.. És ha ez még nem lenne elég, igazán cseles is.. Gyönyörű manőverrel cselezve ki Audreyt, egy éles kanyarral igen nagyot kurtít a kettejük között lévő távolságon. A hollóhátas lány ezt már későn veszi észre, és hiába próbálná meg beindítani energiatartalékait, hogy gyorsítson saját sebességén, a gurkó nagy lendülettel nekicsapódik vállának, ezzel ellökve saját labdavalóját a levegőbe, Audreyt pedig jól odavágja a pálya füvéhez. Éber állapotban nem szokása káromkodni, de most azért odasusmorog a fűbe egy röpke, matrózokat is megszégyenítőt. Szívesen heverne a kviddicspálya hűvös pázsitján pár percet, legalább addig, míg nem érzi már vállában az egyre hevesebben lüktető zsibbadást, de a jól ismert süvítést hallva tudja, a gurkó ismét célba vette. Egy ugrással 180 fokos fordulatot vesz, így szemtől szembe találva magát a vészesen nagy sebeséggel közelítő vérszomjas labdával, ám nem tesz semmit. Vár egészen addig, amíg a gurkó a közvetlen közelébe ér, és már nem tud olyan hirtelen irányt változtatni, majd felhúzza lábait, és hatalmasat rúg a gyanútlan Rogerbe. De ennyivel nem éri be! Felpattan a földről és a rúgása lendületétől az ellenkező irányba száguldó Roger nyomába ered, majd amint beéri, ráveti magát, és teljes testtömegével arra koncentrál, hogy a két kezével átkarolt gurkót a földön tartsa. Száján diadalittas vigyor ül, sikeresen lenyomta a rusnyaságot! Most már talán arra is rátérhetne gondolatban ? persze csak miután bezárta Rogert, hogy terelőtársával, Moanával hogy gyakoroljanak majd az edzésen. Amíg ezen járatja az agyát, és figyeli, hogy az alatta vergődő gurkó milyen ritmusban próbálja kiszabadítani magát a rabságból, gyúr egyet rágóján, és ismét fúj egy hatalmas buborékot. Ekkor veszi csak észre, hogy a küzdelem közben érkezett valaki, nem is akárki, ám a szájából meredező hatalmas rágógömb igencsak megnehezíti a köszönést.

Kviddics? A tökéletes nap a kviddicshez. Kviddics?
Fordulok egyet az ágyamban, aztán bosszúsan ülök fel. Fekete tincseim az arcomba zuhannak, de még így is látom a szobán uralkodó káoszt. Illetve a szobarészemen uralkodó káoszt. Könyvek erre, könyvek arra, pergamenek és pennák, na meg a kviddicsmezem, és a seprűm. Na jó, nem nevezhető káosznak, sőt az átlagoshoz képest kifejezett rend van, így hát megveregetem a saját vállamat, és elégedetten elmosolyodok, majd a mosoly fintorrá torzul a gondolatra, hogy fel kell kelnem, hisz már régóta nem voltam a pályán? az is lehet, hogy elfelejtettem repülni, sőt már kviddicsezni se tudok! Mondjuk? ha nem tudok repülni, annál nehezebb lenne kviddicsezni, mert ugye ahhoz repülni tudni kell. De csak seprűn, nem magunktól?még csak az kéne. Ha nem gyakorlok, akkor a következő edzésen tökéletesen sikerül beégnem, mert leesik a szemüvegem, ezért lefejelem a seprűt, ahova beakad a fogszabályzóm, elájulok és elkezdek lefelé zuhanni a seprűn, aztán pedig a gyengélkedőn fogok kikötni. Tudod, kinek kell ez! Mert nekem nem igazán. Egyáltalán miért léptem be a kviddics-csapatba? Mintha nem akadna helyettem más öngyilkos jelölt, aki szívesen repkedne a levegőben kockáztatva a saját, és mások testi meg lelki épségét. 
-Hollóhátiért mindent! Az életemet egy gurkóért, most? -nyögök fel miközben térdre küzdöm magamat. Lassan, de biztos sikerül felküzdenem magamat, hála a rám tekeredett lepedőnek. A mondat első felét, még az ágyon mondom, a másodikat már a földön.-? és mindörökké!
Kommandós-fílingű mászást mutatok be a kviddicsmezemig, amit irreálisan gyorsan sikerül felvennem? persze, fordítva. Legalább szerencsém lesz! Ezen gondolat miatt, nem is fordítom meg magamon, hiszen ha szerencsém van senki se caflatott le előttem a gurkókhoz, ezért nehéz is észrevenniük. Diadalittasan lerúgdosom a lábamról a lepedő végét, aztán az egyik szekrényben megkapaszkodva sikerül felállnom. Igen! Ki hitte volna, hogy ezt bárki is megéli? Önként felkeltem, azért, hogy lemenjek kviddicsezni, úgy hogy nincs edzés! Hallott már valaki ilyenről? Moana Lines-nek sikerült, és igen, én vagyok Moana Lines, a nyertes, a megállíthatatlan, a megismételhetetlen, a második számú terelő!
Miután sikerül kiünnepelnem magamat, -azon, hogy röpke negyed óra alatt sikerült az, ami még senki olyannak nem, akit véletlenül Moana Lines-nek hívnak, Roxfortos, és ebben a szobában lakik már érkezése óta..- seprűmet kezembe fogva elindulok le, a lépcsőn, a klubhelyiségbe, ahol sietősen robogok keresztül, hogy azzal a néhány emberrel se kelljen csevegnem.
Kop-kop-kop. Így szólnak a cipőim, miközben a folyosón megyek-mendegélek, mindig csak a sárga úton. Igazából, csak néhány reggeliről a szobájába tartó kómás fejjel találkozok, de mivel én se vagyok ma toppon, a felét nem ismerem meg, a másik felének pedig csak szimplán nem köszönök, mert nincs kedvem. Kit érdekel? Héj, nem veszi készre, hogy én ma rekordot döntöttem? Jellemző, mindenki csak magával tud foglalkozni, engem mindenki hanyagol? Szipp-szipp, ezt megjegyeztem.
Bedobva durc-morc-Moncit indulok meg a pálya felé, közbe a környezetet figyelve. Tudtam én, hogy ez a tökéletes nap, ahhoz hogy gyakoroljak: gyönyörű zöld ég, kék fű? izéé.. fordítva. Tehát, jó idő van. Hajamba belekap a szél, meg ami még ide kell. Mikor a pályához, felfedezem, hogy ott bizony már van valaki más. Ahogy közeledek hozzá, és fogy a távolság, kezd körvonalazódni kapitányom alakja, arcomon pedig széles mosoly terül el, és vidáman futom le a maradék távolságot.
-Audrey! Hogy is gondolhattam, azt, hogy egyedül fogok gyakorolni?
Vigyorgok kitartóan, aztán megkísérlem kipukkasztani Audrey kék buborékát, mivel úgy vélem vicces lesz látni, hogy kapitányomat beborítja a kék trutyi. Ha sikerül, ha nem, inkább seprűre pattanok, hogy repüljek fenn pár kört. Kicsit bele kell jönnöm, rég repültem és nem akarok leesni, ezért először csak lassan repülök, nem mint az őrült lódulok neki. Miután kezdem úgy érezni, hogy biztonságos akkor gyorsítok. Kicsit megállok a levegőben, csak felmérni a terepet. Egy darabig a kastély fürkészem, és a legmagasabb tornyot, majd ásítozva Audrey-t keresem a szememmel. Talán ő is felrepült volna? Vagy esetleg én vagyok olyan vaksi, hogy nem látom?

Nagy gyötrődések közepette rá kell jönnie, hogy ekkora rágóbuborékkal a szájában nem tud köszönni, ezért csak lelkesen vigyorog terelőtársa felé, néhányat biccent is köszönésképp. Megkönnyebbülés tölti el, mikor látja, hogy Moana önként megszabadítja rágó-szájzárától, na arra mondjuk nem gondolt, hogy ezek után egész arcán szétterül majd a kék massza.
- Szia Moana.. ? nyöszörög végre valami köszönésfélét, mikor a rágót nagyjából sikeresen eltávolítja szájüregéből, ennek köszönhetően arca minden egyes részét elfedi a trutyi.. kivéve a száját. Felküzdi magát ülőhelyzetbe, a gurkót közben végig gondosan a földön tartva, majd összeszedve minden erejét egy ugrással a labdán terem, és olyan diadalittasan trónol rajta, mintha legalább a Kviddics Világkupa királyának járó trónra pattant volna fel. De így végre nekiállhat Drubli Legjobb Fúvógumijának az arcáról való levakarásához. Fél perc küzdelem után megunja az arcvakarászást, így inkább egy gyors mozdulattal kikapja ingujjából pálcáját, és valami Exkluphops-hoz hasonló bűbájjal veszi célba tulajdon képét. Mindenesetre, mire rágógumi-mentesíti arcát, Moanát már sehol nem látja. Seprűvel együtt eltűnt. Fejét felemelve, már meg is pillantja a lányt a levegőben. Milyen boldoggá teszi a tény, hogy nem egyedül jött le edzeni, és milyen büszkeséggel tölti el, hogy ilyen buzgó terelőtársa van. Ez pont elég ahhoz, hogy teljesen meghatódjon, és mindenről megfeledkezve helyéről felpattanjon, és a pálya szélére rohanjon, ahol felnyalábolja seprűjét, terelőütőjét, plusz még egy ütőt, hátha Moanának kicsit kedve támad edzésképp terelőütőkkel kardozni a levegőben. Hogy efféle ötletek mikor születnek a fejében..?

A pályára lép, lába alatt érzi, ahogy cipője belesüpped a puha pázsitba, de épp csak addig, amíg lába közé nem veszi seprűjét, és egy leheletkönnyű elrugaszkodással el nem szakad a földtől. És már röppen is a levegőben. Egyik kezében tartja a két terelőütőt, másikkal elől ráfog seprűjére, hogy így kormányozza szerelmetes járművét. Könnyebb ez, mint a járás, Audrey számára természetesebb is. A levegőben szállni, érezni, ahogy lába a nagy semmibe lóg, rövid tincseit pedig átjárja a szél. Elmondhatatlan érzés. Jobban ráfekszik seprűje orrára, így gyorsabban szeli felfelé a levegőt. Nem kell hozzá sok idő, és Moana szintjére ér.
- Moana, nincs kedved egy kicsit kardozni? ? széles vigyorral adagolt kérdését csak még komikusabbá teszi a jobb arcára kenődött, kék rágógumi maradék, és a kaján szemöldökhúzogatás. Invitálásképp felé nyújtja az egyik terelőütőt, míg a másikat átveszi jobbjába, amivel a seprű orrát is fogja. Ez ő saját bejáratú terelőütője, amitől sosem képes elszakadni.. Vele van az órákon, a szünetekben, azon sem csodálkoznék, ha ezzel aludna. Nem csak azért az övé, mert fogójába késsel belevéste, az ?Aud Turneré, nem másé!? feliratot, de tulajdonosáról árulkodik a markolat köré tekert kék szalag, valamint az ütő részre ragasztott Caerphilly Catapultsot hirdető matrica, a kviddicscsapatot, ahol egykoron anyja is játszott. Abszolút letagadhatatlan védjegye az ütőnek, az a jócskán elkopott rajzocska is, a nagy felületű ütő részen, ami egykor eltéveszthetetlenül Trelwaneyt ábrázolta, de az idő, és a gurkók igencsak megdolgozták a firkálmányt. Apropó gurkó.. Audreynak már egy ideje szöget ütött a fejébe, hogy valamit elfelejtett. Vajon bezárta a Roger nevezetű labdát a ládába? Ám a pályáról feléjük süvítő megvadult gurkó nem épp erről árulkodik.. 

[Nath]

Nath



Közelgő RBF vizsgák. Ez egyszerűen csúcs, ennél jobb már nem is lehetne. Vagy mégis? Igen, és tudjátok mi? Az, hogy a szobában ülök...én, aki egy percet sem bír megülni a hátsóján, nemhogy órákat...és mit csinálok? Hát mi mást mint bújom a bájitaltankönyveimet. Hogy miért pont azokat? Igazából nem panaszkodhatok a jegyeimet illetően, hisz meglehetősen jól állok, de azért még rám is rám fér egy kis tudáscsiszolgatás. Éppen ezért jelentkeztem Mr. Foleyhoz egy kis gyakorlásra, ami jövő héten lesz esedékes...és valljuk meg nem akarok hülyébben menni a különórára, mint amilyen szinten álltam. Na most már értitek, ugye? Nem, félreértés ne essék, nem vagyok stréber, távol álljon tőlem még a gondolata is, csak egyszerűen szeretek tudni valamit és bizonyítani. Ha már van agyam, miért ne használjam? Mondjuk ilyen szempontból szerencsés voltam, mert ha leültem a könyv fölé, ami elég ritkán fordult elő velem, akkor a betűk csak úgy száguldoztak a fejembe...nem kellett túl sokat szenvednem. Inkább az volt nehéz, hogy rávegyem magam a tanulásra. Ehhez bizony nagyon sok erő kellett.
Most is, meg mindig. Olyan 10 óra körül járhatott az idő, bár meg nem mondom pontosan mennyit is üthetett a vekker. Csak ültem ott az ágyamon, keresztbe tett lábakkal és néztem ki a fejemből. Kint egyszerűen csodás idő volt, felhő még csak látogatóban sem fordult meg az égen, igazi sportolásra alkalmas idő. Nagyot sóhajtottam, miközben úgy pillantottam ismét a könyvembe, mintha kényszerítettek volna rá. Nem bírtam, annyira csábítóan kacsintott rám a Nap és melege úgy nyaldosta a karom, hogy nem tudtam ellenállni. Könnyed mozdulattal becsuktam a könyvet, bár a lelkiismeretfurdalás szele azért elért, de gyorsan elűztem. Már éppen indulni akartam, hogy megkeressem valamelyik izgő-mozgó haverom, mikor kopogást hallottam az ablakomon. Twinky volt az, ki más is lehetne? Szegénykém egy eléggé nagy csomagot egyensúlyozott a csőrében, miközben szárnyait szélsebesen csapkodta, hogy le ne vigye a csomag súlya. Még mielőtt a drága madaram eltűnt volna a süllyesztőben, akarom mondani mártírhalált halt volna, kitártam az ablakot és Twinky villámgyorsan bereppent. A csomag az ágyon landolt, Twinky pedig a vállamra telepedett.
- Na mi az kicsilány, mit hoztál? -simítottam meg hófehér tollait, miközben az ágyhoz sétáltam, leültem és lassan bontani kezdtem a csomagot. A tömérdek édesség láttán összegyűlt a számban a nyál, de volt ott pár király póló, penna, meg ki tudja mi minden. És persze egy levél otthonról. Forgattam a kezeim közt, egy ideig néztem, miközben mosolyra húzódott a szám. Twinky azonban hamar megelégelte a csöndes mélázásom, fülsiketítő ricsajba kezdett és mintha a csokival szemezett volna.
- Hékááás! -emeltem meg a hangom, hogy tudja ki itt a főnök, majd vigyorral a fejemen kibontottam neki egy csokigolyót és a csőrébe helyeztem. - Erre fájt a fogad, mi? -nevettem, majd zsebre dugtam a levelet és úgy döntöttem előhalászom a seprűm. Nimbusz 2000. Mily gyönyörű példány. Kezeim között megcsillantak az aranyló betűk, egy ideig csak bámultam, többször végigfuttattam szemeim a varázseszközön.
- Na Twinky most itt kell hagyjalak egy kicsit, de ne félj...nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. -vigyorogtam a bagolyra, majd hirtelen gondolattól vezérelve kikaptam a dobozból a mindenízű drazsét, hátha találkozok a pályán valakivel, akivel elhülyülünk a furcsa ízeken. Zsebre vágtam a zacskót a pálcámmal egyetemben és fejemre nyomva a kihagyhatatlan baseballsapkát megcéloztam a pályát.
Mikor odaértem alaposan körbenéztem, de egy árva lélek sem volt ott. Hogy lehet ez? Ilyenkor senki sehol? Pedig pont abban reménykedtem, hogy legalább találok itt valakit, akivel elszórakoztatjuk egymást...és elfelejthetem legalább egy kis időre a hülye tankönyveket. Na de, ami késik nem múlik. Mindig is optimista voltam, ezért kicsit beljebb vonultam a pálya közepe felé, letettem magam mellé a seprűt, majd kihúztam a levelet a zsebemből és hasznosan töltöttem a ki tudja meddig tartó várakozást.

Nem is kell sokáig várnom, Audrey perceken belül követ, föl a levegőbe. Halvány mosollyal arcomon figyelem, ahogy lassan egy magasságba kerül velem, közben kissé görcsösen szorítom a seprűm nyelét: túlteng bennem az adrenalin. Régóta éreztem azt, amit most, azt a nagyszerű szabadság érzetet, ami csak akkor tudja átjárni a testemet, ha repülök. Ezért is kezdtem el kviddicsezni, tudtam, hogy ez az a sport ami nekem kell, amire oly régóta várom… ami megszabadít a korlátoktól, és a körém emelt faltól. Amitől úgy érzem igazán Moana lehetek, és nem a gyógyszerkezelt, beteg, labilis idegzetű genetikai hulladék. Hanem a felszabadult, vidám, kiérdemelt Hollóhátas Moana, az, akit kedvelni lehet, aki én vagyok. Miközben ebbe belegondolok, fémes mosolyom még szélesebbre húzódik, amikor pedig Audrey felteszi a kérdést, na az már a csúcs. Elveszem felém nyújtott terelő ütőt, jó érzés a kezemben tartani. Végigpásztázom tekintetemmel az ütőbe vésett aláírásokat és egyéb firkálmányokat. Bár igaz, hogy nehezen olvasható, és nem túl szép látványt nyújt, de mégis erőt ad az a sok ember, aki előttem használta az ütőt. Rengeteg gurkóval(vagy épp az ellenféllel) találkozhatott már ez az ütő, jól bejáratták az előttem használók… Terelőtársammal összehasonlítva, az én kezemben lévő ütő kicsit zsúfoltabb, de ez érthető. Nem láttam volna, hogy Aud kiadta bárkinek is a kezébe azt az ütőt, néha meghökkenek mennyire fanatikusan szereti. Érdekelne, mit tenne azzal, aki valamilyen kárt okoz az ütőben, az biztos, hogy nem lennék az illető helyében, fájdalmas lenne.
-Kard ki kard! Légy férfi!
Kacsintok rá, ezzel jelezve, hogy a kihívást elfogadom. Suhintok párat, csak úgy a levegőbe, nem kell sok idő, hogy megszokjam a markolatot, az biztos, hogy ezt nem fogom egykönnyen elejteni. Már bal kezemmel se szorítom olyan görcsösen a seprűnyelet, úgy látszik kezdek hozzászokni a fenti környezethez. A levegő igazi hűsítőként szolgál, a szobámban keletkezett meleghez képest, áldom az eszemet, hogy lejöttem. Mikor épp a támadásra készülődöm, meghalom azt a túlzottan is ismerős egyre erősödő süvítő hangot… próbálom beazonosítani, és amikor sikerül,tágra nyílik a szemem, majd a hang irányába fordulok. Roger! Felismerem, már a hangjáról is, vicces, de tényleg! A két gurkónak más-más hangja van, mikor repülnek, nem tudom miért van, de észrevettem, így tudom melyikhez, hogyan viszonyuljak. Mielőtt eltalálna az-az átokverte Roger felemelem az ütőmet és Audrey felé ütöm, majd távolabbi régióba repülök és egy kicsit lentebb, a pálya felé.
-A „szerelemben és háborúban mindent szabad” itt is életbe lép?
Motyogom morcosan, Rogerre célozva. Persze, gondolom, hogy nem direkt maradt kint az a gurkó, biztos véletlenül nem rakta el, vagy valami. Mindenesetre egy ki izgalom még nem ártott meg senkinek… najó, lehet, hogy egy szívbeteg nyolcvanéves nagyapónak igen, de jelenleg nem tartozom ebbe a kategóriába. És nem, nem Dumbledore-ra gondoltam! Egyébként is, ő pár évtizeddel öregebb, legalábbis szerintem. Nem éppen sas szemeimmel keresem Rogert, érdekel, hogy merre felé fog repülni, miután kap egyet Audreytól is. Komolyan, néha már-már megsajnálom szerencsétlen gurkót, milyen élete van szegénynek… Folyton csak ütik, ütik és ütik. Sajnálatos, de örökbe fogadni nem fogom, bocs Rog. Beszívom a metszően hideg levegőt, köhintek párat a hőmérséklete miatt, aztán megpillantom keresett célpontomat. Ott vannak.

[Kevin]

Kevin


Ezt a csodás nyári napot a hálóhelyiségben töltöm, s épp hisztérikus idegrohamot készülök kapni. Ennek az oka pedig a közelgő vizsgák. Nem mintha tartanék az RBF-ektől, hisz’ a fontosabb tantárgyakból biztosan Kiválóra fogok vizsgázni. Sokkal jobban aggaszt a Mágiatörténet, és a Bájitaltan. Természetesen Raimbourg professzor szívesen tartott korrepetálást, azonban még mindig nem tudom, hogy Mocskos Bertalannak milyen szerepe volt a koboldlázadások idején. A nevéből adódóan biztos nem a köztisztaságért felelt. Így teljesen összetörten kuporgok az egyik sötét sarokban, miközben karikás szemekkel meredek a magam előtt elterülő jegyzet halomra. Évszámok, nevek és események tömkelegét rejtik a papiruszok, amelyek csak arra várnak, hogy bemagoljam őket. Persze ha így tennék, akkor semmi valódi tudást nem sajátítanék el, de hát kit érdekel? Ez még nem is lenne akkora probléma, mint a bájitaltan. Na, abból muszáj lesz összekaparnom a kevéske tudásomat, ha egyáltalán RAVASZ előkészítőkre szeretnék járni. Így hát élvezem a sötét magányosságot, míg az alsóbb évesek gondtalanul játszadozhatnak a szabadban.
Nem is tudom, mióta görnyedek a hülye adatok felett, amikor érzem, nem bírom tovább! Közönyös arccal rugdosom félre a papírlapokat, s a griffendéles takaróval leterített ágyra vetem magam. Jól eső hűvös uralkodik a szobában, remek egy kis lazsáláshoz. Az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén egyensúlyozom, de tudom nem szabad most beszunyálnom. Tanulnom kell… Még egy kicsit… Már csak pár nap van a vizsgákig, és engem meg fognak húzni! Ilyen nincs, a végén még olyan aranyvérű pojáca leszek, aki az ősei vagyonából él. Ezt nem engedhetem meg magamnak! Komolyan gondoltam ezt az auroroskodást, ezért erőt kérek az égiektől ahhoz, hogy tovább tudjam folytatni a magolást. Egy százéves öregember gyorsaságával emelem ki a fejem a puha párnák közül, s felülök az ágyon. Körülnézek a helyiségben, amelyet a totális rendetlenség ural. A földön itt-ott egy pergamen, vagy penna hever, de mintha egy fél sült csirkét is felfedezni vélnék az egyik ágy mellett. Undorodva fordítom el a fejem, majd megesküszöm magamnak, hogy ~valamikor rendet fogok tenni. Hát egy biztos… Ez nem mostanában lesz.
- Nem bírom tovább! – kiáltok fel hirtelen, aminek hatására a kintről jövő lépések hangja felgyorsul. Biztosan valami kis másodikos császkál errefelé. – Megöl a totális unalom!
Most biztosan totálisan bolondnak néz az, aki hallotta előbbi kirohanásom, hisz’ szerintem rajtam kívül senki sincs fent. A felelősségtudatommal küzdve (igen, mert nekem olyan is van), úgy döntök, hogy hagyom a fenébe az egész mágiatörténetet. Ha megbuktatnak, hát megbuktatnak, ilyen az élet. C’est la vie – ha latinosan szeretném kifejezni magam. Végül csak felpattanok, azután a ládámhoz siettek. Egyetlen erőteljes rúgással kinyitom azt, és szinte derékig eltűnök benne, míg a szükséges cuccok után kutatok. Könyvek és ruhadarabok repkednek körülöttem, miközben egyre lejjebb ások. Hamarosan beleütközik a kezem egy kemény valamibe. Arcomon üdvözült mosollyal veszem elő azt a kvaffot, amit még tavaly kaptam születésnapom alkalmából. Az egyszerű bordó színű labda most arany-vörös színekben pompázik, s a Griffendél oroszlános címere is díszíti. Szeretettel gondolok erre a kis apróságra, hisz’ nagyon kedves barátomtól kaptam. Miután sikeresen kiörömködtem magam mellé teszem a játékszert, és újra keresni kezdek az utazóládámban. Pár másodperc múlva egy fényesre polírozott seprűnyél akad a kezeim közé. Újabb vigyor terjed szét az arcomon, majd féltő gondoskodással emelem ki saját versenyseprűmet. Egy Jólsep-R, az új kollekcióból. Nem épp egy Tűzvillám, de a régebbi Nimbuszokkal már felveszi az iramot. Az összekuporgatott pénzemből vettem még a nyáron, miután elszöktem otthonról. „Kincseimet” felmarkolva, hihetetlen fürgeséggel indulok meg a pálya felé. Remélem, hogy találkozom valakivel út közben, vagy ott, bár magamban is ellennék. Régen dobáltam már a karikákra, így lehet kissé berozsdásodtam. Pár perc múlva fel is tűnik a stadiont körülvevő nézőtér. Gyorsan felpattanok a seprűmre, s elrugaszkodom a talajtól. Rakétaként startolok el és száguldok a vakítóan kék ég felé. Hallom, ahogy a szél süvít a fülemben. Lepillantva észreveszem, hogy valaki van itt rajtam kívül.
-   KEEEEEEEVIIIIIIIII! – ordítom el magam, miután megismerem a srácot. Biztosan észrevett, ezért nevetve hajítom felé a kvaffot. Na, pont rá volt szükségem, hogy kirángasson az unalom süppedő ingoványából.

Teljesen belefeledkeztem a levél olvasásába, olyan elmélyülten meredtem a papírlapra, hogy meg merem kockáztatni, ebben a pillanatban még egy ágyú eldördülését sem hallottam volna meg. Lábaimat felhúztam, kezeimmel átkaroltam térdeimet és eme kényelmes testhelyzetben tapadtak szemeim a levél soraira. Néha mosolyra húzódott a szám, olykor talán még el is nevettem magam, hisz megszokott volt már, hogy apám nem bírta ki anélkül, hogy bele ne kontárkodjon anyám levelébe. Mindig elrejtett a sorok között néhány baromkodást, amolyan megfejteni való badarságokat...és azt hitte nem jövök rá. Ezért is imádtam annyira apámat, a túlzott naivságáért. Talán még mai napig kisgyereknek képzelt...és ha jól belegondolok nem is tévedett olyan nagyot. Ketten együtt kibírhatatlanok voltunk, de valóban, a szó szoros értelmében. Annyi hülyeséget állítom, ember nem hordott még össze széles e világon, mint amennyire mi képesek voltunk. Egyszerűen ha összeeresztettek minket csak úgy dőlt belőlünk az őrültség, nem tudtunk leállni...és szerencsére ez a jó szokásunk máig is megmaradt. Tőle örököltem a sokak szerint frenetikusan bámulatos humorom, és ennek köszönhettem egyre csak bővülő baráti körömet is. Igen, ez volt a fegyverem, ezzel tudtam nyerni, az állandó ökörködéssel és röhögéssel. Komolyan mondom nektek, ha hiszitek, ha nem, hogy mikor még kissrác voltam, jópárszor álltam kétségbeesve a tükör előtt. Hogy miért? Mert mindig attól féltem, hogy a sok mosolygástól, kacagástól úgy marad a szám. Ez volt akkoriban a mumusom. Ugye mekkora hülyeség? Az vagy nem az, de nem szégyellem, sosem szégyelltem...így volt és kész. Ma már ezen is tudok nevetni.
Ahhoz képest, hogy a levél meglehetősen rövid volt, elég sok időt el tudtam szöszmötölni rajta. Mint mindig. Jó alaposan átrágtam a szavakat, többször végigfutottam az egész irományt, nehogy véletlenül egy apró szócskát is átugorjak...tudtam hogy itt minden kis betűnek óriási jelentősége van. Mert valóban az volt. Nincs annál jobb dolog itt a Roxfort falain belül, mint hírt kapni hazulról, és én szerencsés voltam. Mindig jó híreket kaptam, ráadásul apámnak köszönhetően ezek a jó hírek még kitűnőbb köntösbe bújtak. Mindent...még a legjelentéktelenebb dolgokat is viccesen adta elő, nem volt olyan szituáció, amiből ne tudott volna valami úton-módon poént kreálni. Én mondom, az apám egy őstehetség. És mázlimra ebből jócskán kijutott nekem is. Persze nem csak ebből. Az egészséges önteltség is megvan, ami valljuk meg néha-gyakran keményen súrolja azt a bizonyos még elviselhető határt. De hát ez van, ez vagyok én, aki akar így fogad el...én pedig senkit sem kényszerítek.
Ujjaim lassan már a laphoz tapadtak, de még mindig nem akartam félretenni a levelet. Elmerengtem kicsit, majd újra a sorokat böngésztem, arcomra kiülni látszott a mosoly...egyszerűen képtelen volt távozni onnan. Meleg volt. Ezt alapjáraton nem is észleltem volna, de a fejemre ragadt sapka erre engedett következtetni. Egyik kezemmel sikerült elszakadnom a "vonzó" levéltől, ami bármennyire is könnyűnek tűnik cseppet sem volt egyszerű feladat. Na de Kevnek minden sikerül...ami meg mégsem, azt is sikerként adja elő. Nagy nehezen sikerült leválasztanom izzadtságtól átitatott hajamról a nem csak átvitt értelemben hozzámnőtt baseballsapkát, majd miután kicsit megbirizgáltam a séróm egy szempillantás alatt elcsesztem a kemény fáradozásom. Visszanyomtam a satyekot a fejemre. Egyértelmű.
A kisebb közjáték után már majdhogynem újra magával ragadott az otthonról jött iromány, de valami közbeszólt. Vagy inkább valaki? Mintha seprűsusogást hallottam volna, de már ebben sem voltam teljesen biztos. Lehet, hogy elvette az eszem ez a levél? Furcsa tekintettel meredtem a papírra, majd ismét füleltem. A hangok nem szűntek, sőt...ha lehet mondani még erőteljesebbé váltak...mintha egyre közelebb és közelebb járt volna a titokzatos "idegen". Majd...várjunk csak...ez a valaki a nevemet kiáltja. Legalábbis úgy hallottam, bár a szél kissé elnyelte a kiáltásból származó hangokat. Mindenesetre ez egy ember, méghozzá... Hirtelen felkaptam a fejem és milyen jól tettem. Még épp sikerült lereagálnom, hogy egy villámgyors kvaff száguldott felém. A reflexeim azért még a helyén vannak. Ijedtemben kiejtettem kezeim közül az oly gondosan őrzött levelemet, de ez volt a szerencsém. Így ugyanis még el tudtam kapni a felém siető tárgyat. Fújtattam egyet kezemben a zsákmánnyal, majd rámeredtem a "majdnem gyilkosomra".
- Hát te vagy az Nath? -tört fel belőlem az őszinte nevetés, de azért a riadtság nyomai még mindig ott bújkáltak arcomon. -Máskor szólj ha ki akarsz nyírni tesó! -kiáltottam az égbe vigyorogva. Ha leszállt mellém a srác, akkor következett a szokásos kézfogás, ha nem, akkor folytattam az ordibálást.
- Egyébként rég láttalak. -mosolyogtam rá megveregetve a vállát, márha földet ért. - Mi a helyzet mostanában haver? -kérdeztem, miközben továbbítottam Nathnak a kvaffot...vissza a feladónak.

Lassan, de biztosan, kezd egy olyan érzésem lenni, hogy ez egy rossz ötlet volt. Legalábbis átgondolhattam volna előtte. Láttam ugyan, hogy Kevin szöszmötöl ott lent valamit, azonban nem gondoltam volna, hogy csataüvöltésem nem kelti fel eléggé a figyelmét. Felesleges lenne a kvaff után iramodnom, hisz’ a seprűm nem épp a leggyorsabbak közé tartozik. Így csak reménykedni merek, miszerint a labda nem üti agyon a srácot. Ha meg mégis, akkor cipelhetem fel a gyengélkedőre. Óvatosan kitapogatom a zsebemben lévő pálcát, miközben azon filozofálok, hogy ebből a távolságból el tudnám-e téríteni valahogy. Persze felrobbantani nem akarnám, mert elég sokat jelent számomra. Nem is a valós, hanem inkább az eszmei értéke miatt. Inkább elkezdek lejjebb ereszkedni, hogyha véletlenül halálra kvaffoztam volna a srácot, akkor minél hamarabb vihessem. Innen már látni vélem, egy papírlapot szorongat a kezében. Biztos valami levél lehet, de jobban tenné, ha inkább felfelé figyelne. Merlin lyukas alsógatyájához fohászkodom épp, amikor Kev egy hirtelen mozdulattal megfordul, s máris elkapja a játékszert. Csodálkozva tekintek rá, bár örülök az előbbi akciójának. Megtapsolom, majd két ujjamat a számba véve, még egy füttykoncertet is kap. Nevetve ereszkedem le mellé, és úgy látom ő is jó hangulatban van. Kérdésére csak felhúzom egyik szemöldökömet, míg jól megszorongatom a kezét.
- Abban hol lett volna a poén? – kérdezem vigyorogva, eközben a labda immáron felém száll. Laza mozdulattal hagyom, hogy felguruljon kinyújtott karomon, majd a másikon vissza le. Végül két kézzel megragadom a labdát, hogy teljes figyelemmel tudjak válaszolni.
- Jah, mostanában mindig elkerüljük egymást… - szólalok meg elgondolkodva, majd a mögöttem lebegő seprűre telepedek. A párnázó bűbájnak hála, elég kényelmes kis ülőalkalmatosság. – Élem az életem, balhézgatom, mint ahogy szoktam. Azonban hiányollak ezekről a kis csínytevésekről. Plusz leléptem otthonról…
Lepillantva észreveszem a levelet, amit Kevin olvasgatott az előbb. Biztos magánjellegű, így gyorsan felkapom, majd összehajtva átadom neki. Nem szeretném én se, ha a levelezéseimbe olvasgatnának. Bár amennyit én írok… Nincs is kivel leveleznem, azaz igazság. Ugye a családnak minek írjak, a haverok meg itt vannak a közelben. Még az a szerencse, hogy jobban szeretek élőben beszélgetni, mint papíron keresztül. Eljátszom a rágyújtás gondolatával, de inkább hagyom a fenébe, hiszen itt bárki megláthat. Sok a spicli mostanában, akik így akarnak bevágódni a tanároknál. Undorító egy dolog. Ezen gondolatok hatására végleg elmegy a kedvem a dohányzástól. Lehet, ilyenekről kellene elmélkednem és leszoknék simán. Megint rohadtul elkalandoztam, így inkább a srác felé fordulok.
- S veled mi a helyzet, Pajtás? – csendül hangom vidáman. – Még mindig tapadnak rád a nők? Átérzem a fájdalmadat, én is így vagyok ezzel…
Valóban elég nehéz az életünk. De a Sors ezt az utat jelölte ki nekünk, ez ellen nem tehetünk semmit! Csupán megpróbálhatunk együtt élni vele, és képességeinkhez mérten szolgálni a hazát. Remek, megint hülyeségeken gondolkodom. Kezeltetnem kéne magam, mert már megint magamhoz beszélek. Lehet, hogy az agyamra ment a sok örültség. McGalagony azt mondja, hogy figyelemzavarban szenvedek. Nem tudom mire értette, hisz’ épp papír kolibrit hajtogattam. Remekül sikerült, csak a tanárnőnek köszönhetően a lángok martalékává vált. Pedig egy ügyes kis bűbájjal még repülésre is lehetett volna bírni. Még utána rám is parancsolt, hogy változtassam már át a teknősömet teáskannává. Mint bármikor is szükségem lenne egy állatból készült teáskannára! Miért nem azt tanítja, hogy miképp lehet egy sziklából oroszlánt varázsolni? Sokkal nagyobb hasznát venném párbajozás közben… Habár a kannával is nagyot lehet ütni… Így is-úgyis kiváló RBF-et fogok szerezni belőle, akkor meg minek szívat? Vannak nálam lámábbak is, akik szerintem még azt sem tudják, hogy a varázspálca melyik végét kell megfogni. Jah, a mardekáros csürhére céloztam. Bezzeg Piton mindig kivételez velük SVK-n, csak tudnám mire fel. Ehh, már megint a tantárgyakon gondolkodom, pedig épp azért jöttem ki, hogy kiszabaduljak ebből a körforgásból. „Ettől függ a jövőtök!” – mondják, de engem nem nagyon érdekel. Lesz, ami lesz. Akkor sem fogok jobb eredményt elérni, ha napokig görcsölök rajta. Ismét, mint minden évben, fellendült az agyserkentők árusítása.  Az egyik hugrás srác vett belőle, de lila fejjel és szarvasaganccsal távozott. Míg az előbbit a löttynek, az utóbbit nekem köszönhette. Megérdemelte, ha már volt olyan barom, hogy ilyeneket vásárol. Természetesen én kisujjból kirázom a vizsgakérdéseket, a gyakorlatról már nem is beszélve. A gondolatra vigyorogva tekintek ismét Kevin felé, és várom, hogy mesélni kezdjen. Már jó ideje ismerem, hisz’ együtt kezdtük tanulmányainkat a Roxfortban. Talán ő is ott volt, amikor az Expresszen fárasztottam a népet a hülyeségeimmel. Heh, ez a mai napig sem sokat változott…

Hát igen...ő Nathaniel Frost. Vagyis nekem csak Nath. De a lényeg nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy ő az, akinek sikerült elrontania szerény személyiségem. És a helyzet csak egyre durvul... Az Egoman. Hogy haragszom-e rá emiatt? Most vicceltek, ugye? Mégis milyen kérdés ez? Ő az egyik legjobb haverom, hisz nem elég, hogy Nath szintén a piros talárosok táborát erősíti, de emellett évfolyamtársamként is szuperál. Jah és nem utolsó sorban állati egy arc. Erre az arcra pillantottam fel most, immár kezemben a "majdnem gyilkosommal", és ez az arc, ebben a szent pillanatban kissé furcsa volt. Mintha félelem tükröződött volna rajta...nem véletlenül. Vigyorogva hallgattam a tapsvihart és az azt követő több órás...akarom mondani néhány másodperces dícsérő füttyáradatot, miközben megérezve a dicsőség mámoros szagát felugrottam ültő helyemből és Nath felé fordulva büszkén veregettem melleimet. Én a császár. Igen, lássuk be gyorsan terjed a Nath-kór. Azaz, jobban mondva a Nath által terjesztett ego-kór. Egyszerűen nem lehet megállítani, nincs ellene gyógyír, semmiféle varázslat nem képes megakadályozni. Értitek ti ezt? Mert én nem...de egyet tudok, ha a griffis srác feltűnik a színen villámcsapásként ér a felismerés, miszerint én vagyok a legkirályabb az egész világon. Na jó, rendben...mi. Azért a mestert nem lehet kihagyni. Egy szó, mint száz Nath frenetikusan tökéletes társaságnak ígérkezett...minden szempontból.
Immár talpon, fejemen széles vigyorral fogadtam a szintén mosolygó, a szintemre leereszkedő haverom, majd egy igazán férfias kézfogás áldozata lettem. Álltam a sarat. Kérdés kérdést követett.
-Ööö... -törtem a kobakom az égre meredve, mintha onnan vártam volna az ihletet- igazad van haver, sehol. -nevettem el magam, miközben a srác felé löktem a gurkót. Ő pedig...mit is vártam tőle? Bemutatta hihetetlen tudását. A trükköt látván erőteljesen bólogattam, mintegy kifejezvén, hogy megemelem a nem létező kalapom Nath lenyűgöző képességei előtt. Nem semmi a kölyök. Nemhiába értjük mi olyan jól meg egymást.
- Hát igen, épp itt volt az ideje hogy összefussunk. Ráadásul pont jó helyen. -pillantottam az abban a minutumban seprűre pattanó Nathra, miközben pálcámmal én is intettem a sajátomnak, hogy ideje lesz megmozdulnia. Szerencsére egyből engedelmeskedett, (nekem ne?) így hát fogtam magam és én is elfoglaltam jól megszokott helyem. - Óh azok a közös balhék -sóhajtottam fel visszagondolva egy-egy igazán ütős rosszaságunkra- sajna mostanában tényleg kimaradtak. De megvolt az okom rá. Tudod velem is történtek dolgok...de még milyenek! - csillant meg a szememben egy apró szikra, miközben ellöktem magam a talajtól és kissé felemelkedtem. -Na! -néztem kíváncsian a srácra. -Hogyhogy? Nem igazán értettem a dolgot, ebből is sikerült kimaradnom. Lelépett? Micsoda?? Mi történhetett? Na majd megtudom.
Kisvártatva a srác lehajolt. Követtem tekintetét és csak akkor jöttem rá, hogy a földön felejtett levelem a célpont. Teljesen megfeledkeztem róla. Még jó, hogy Nath nem csak önbizalomtúltengéses, de szemfüles is. Hálát adhatok neki...ugyanis minden levelemet gondosan megőrzöm. Egy-egy rosszabb hangulatú nap végén igazán jól esik előkapni a fiókból. Apám szavain csak nevetni lehet.
- Áhh, köszi! Simán itt hagytam volna, ha nem veszed észre. -tettem zsebre a levelet, majd csak úgy plusz információként hozzátettem. - Csak otthonról jött, fater hihetetlen milyen poénokat visz bele...ez mindig jó kedvre derít. -nevettem el magam már csak apa szavaira gondolva, majd eszembe jutott, hogy végülis nekem majdnem mindig jó kedvem van...na de mégis akad kivétel. Ilyenkor pedig vagy a haverok dobnak fel, vagy fater. A lényeg, hogy mindig sikerül nekik. Mondjuk velem sosincs nehéz dolguk. Nem vagyok túl nagy falat.
Miután ismét biztonságban éreztem a számomra kifejezetten fontos kincset figyelmesen hallgattam a srác további kérdéseit. Ösztönösen mosolyra húzódott a szám. Visszagondoltam a régi szép időkre, mikor még lehetett... Bár...most is lehet...flörtölgetni.
- Tapadni tapadnának... -kezdtem vigyorogva- csak tudod változtak a dolgok. Összejöttem egy csajjal. Úgy igazán, elég komolyan. -fogalmaztam meg röviden és velősen a tényeket, miközben úgy néztem rá, mintha most szegtem volna meg egy óriási közös fogadalmunkat. Szégyellem ezt? Nem. Akkor meg miért viselkedek így? Talán mert még sosem éreztem azt, hogy valakit tiszta szívemből szeretek. És mi az hogy "egy csajjal"?? Ennél azért legbelül sokkal többet gondoltam róla, mégis valamiért Nath előtt ez jött a számra. Túl lazán akartam ezt közölni vele, de mégsem sikerült teljesen olyanra amilyenre vártam. Túlságosan érdekelt, hogy hogyan reagál. Túlságosan sokra tartottam a barátaim véleményeit. Túlságosan??
- Na és hogy állsz a tanulással? Rettegsz a vizsgáktól, mi? -röhögtem, ismervén annyira Mr. Egot, hogy tudtam...nem lesz szüksége pelenkára. És az eszét ismerve talán még túlzottan kemény munkára sem. Persze mindenkinek vannak gyenge pontjai...csak van aki ezen könnyedén túllép. Mondjuk MI. Őszintén szólva egy cseppet sem szégyelltem magam, hogy cserbenhagytam a könyveim, bár az igazat megvallva a mágiatörténelem tankönyvem elég hívogatóan kacsintott rám a polcról...talán érezte, hogy még nem rágtam át magam minden egyes lapján. Jól érezte, de szabadulnom kellett abból a börtönből. Hirtelen gondolattól vezérelve a zsebemhez nyúltam, majd egy pillanat elteltével már a markomban csücsült a zacskó. Mindenízű Drazsé. Nem is rossz.
- Ezt figyuzd tesó! -mutattam föl a zacskót egy széles mosoly kíséretében, mintha most találtam volna fel a spanyolviaszt. - Játsszunk egyet! -néztem a srácra igazán csibészesen, majd felbontottam a zacsekot. - A játék neve: Vakon találd ki! Egyszerű. Csukott szemmel belenyúlsz a zacskóba, kiveszel egy bogyót, bekapod és megmondod milyen ízű. Aki többet talál el az a nyerő! Mondjuk 5-ből. -adtam ki az utasítást, de aztán még jobb ötletem támadt. - Vagy várj csak... -húztam fel a szemöldököm. -Ez az! Nehezítsünk egy kicsit a dolgon! Ez két ilyen kemény legénynek túl egyszerű lenne...kell egy kis kihívás! Felszállunk a magasba és belelőjük egymás szájába! -vigyorogtam büszkén a nagy ötletre. -Na, benne vagy? -pillantottam a srácra kíváncsian, de a választ meg sem várva máris a magasba löktem magam. - A gurkót hagyd lent, arra nem lesz most szükségünk! -ordítottam onnan fentről és bekaptam az első bogyót. Bár ne tettem volna.

//Bocsi a nagy késésért  //

Még mindig peckesen kitartott terelőütővel pillant Moana felé, figyelve, hogy a lány vajon elfogadja-e a kihívást. Nem kell sokáig várni, a másik mosolya fémesen csillog a napsütésben; szóval belement. Audrey is megvillant egy huncut félmosolyt, és harcállásba emeli ütőjét.
- Hah, légy férfi te! – veti oda tettetett felháborodással terelőtársának- Büszke vagyok a feminitásomra. – ölti ki nyelvét, és engedné, hogy felbugyogjon torkából a nevetés, miközben azt is csendesen megjegyzi magában, hogy épp egy gurkó tart feléjük, valahonnan a háta mögül. Alig pár másodpercen múlik, hogy el tud kanyarodni a szabadon hagyott Roger útjából, de a megvadult gurkó így is meglöki karját annyira, hogy megpördül tengelye körül a levegőben.
- Húúha.. – ámul el a még számára is hirtelen jött pörgéstől az ötödéves, majd a szaltótól ég felé tekeredő tincseit kezdi kitapogatni, mintha a forgástól elveszíthette volna a frizurája felét. Mindkét kezével eleresztette seprűjének nyelét, még szerencse, hogy lábaival így is biztosan tartja magát drága Nimbuszán. Követve a gurkó útját pillant Moana felé, aki visszakézből leoszt egy pofont Rogernak ütőjével, egyenesen a tüsihajú felé lőve azt. Audrey ráfog seprűjének nyelére, élesen felrántja, és lábaival mintegy megsarkantyúzva seprűjét elhúz Roger elől. Csupán pár másodpercig repül felfelé, két szempislantásnyi idő után 180 fokos fordulatot tesz seprűjével, és oldalra húzott szájjal veszi szemügyre Rogert. Jól tudja, hogy van egy kis ideje, mielőtt a gurkó összeszedi magát, és ismét célba veszi, eddig legalább rágódhat Moana szavain.
- Hát végül is.. Kviddics egyenlő szerelem, nem? – teszi fel a kérdést emelt hangon, hogy a lejjebb suhanó Moana is tisztán hallja. Inkább azon mélázik, hogy merült fel Moanában ez a gondolat. Az eszébe sem jut, hogy esetleg a szabadon hagyott gurkó miatt kapta a megjegyzést, inkább olyasmire gondol, hogy edzés közben próbálnak egy kis filozófiai eszmecserét is folytatni, és ez egészen feldobja. Sőt, milyen nagyszerű ötlet! Lehet a következő edzés alatt ki kéne kérdezni a csapattagokat valami tantárgyból? Végül is.. Előrebiggyeszti alsó ajkát, miközben elmerül az ötletekben, de van annyi lélekjelenléte, hogy egy nagyot rásózzon az épp ideális távolságba érkező gurkóra, és ezzel elküldje Moana felé.
Végül is, ha közben képesek máson járatni az agyukat, akkor ösztönből repülnek. Egy próbát mindenképp megér. Villant egy diadalittas vigyort terelőtársára, ezzel meghálálva, hogy egy újabb edzés-tervvel látta el.

Tony

Amy unottan tengeti perceit a pálya füvén hasalva. Ma nincs edzés, mindössze azért jött ki a pályára, mert jól érzi magát itt. Kihozta ugyan a seprűjét is, azonban a Tűzvillám mindeddig a fűben hevert a lány mellett. Joy előhúzza a pálcáját, s hogy valamivel elűzze unalmát a legközelebbi fűcsomóra szegezi.
- Ducklifors - közli rezignáltan a maréknyi zöldséggel.
Azután vigyorogva nézi a kacsává változó fűcsomót, majd az ijedten futkorászó állatot a hatalmas pálya füvén. Érdekes módon innen lentről olyan hatalmasnak tűnik minden, hihetetlenül távolinak látszódnak a karikák is a póznák végén, akár valami gigantikus szappanbuborékfújó gyermekjáték, a lelátók pedig hatalmas építőkockáknak sejlenek. Mintha egy óriásbébi hagyta volna itt megunt játékait, hogy később majd visszatérjen értük.
Az átváltoztatott kacsa riadt hápogással távolodik, mígnem lassan lesprintel a horizontról, ámde Amy nem tesz ellene semmit. Most valahogy nincs kedve vissza változtatni fűcsomóvá, hadd élvezze szegény állat a szabadságát. Unalmában lomhán szegezi pálcáját egy másik fűcsomóra, majd miközben egy szál liliomra gondol, kimondja a varázsigét is:
- Orchidessis!
És lőn, a fűcsomó liliommá változik. Az átváltoztatás mindig jól ment a lánynak, azonban egyszer minden játékot meg lehet unni, így Amy nekilát, hogy valami más elfoglaltságot keressen magának. A hátára gördül a fűben és a felhők alakját kezdi fürkészni, ahogy nemrég tették Jamesszel és ahogy máskor is tenni szokta. Itt egy mesefigurát vél felfedezni, ott egy motorost, amott egyik háztársa arcmását, és így tovább.
Amy rövid idő alatt besokall. Ő képtelen arra, hogy egész nap heverkélve semmittevéssel múlassa az idejét, legfeljebb negyedóráig kötik le az ilyesfajta nyugis elfoglaltságok az amúgy meglehetősen mozgásigényes leányzót. Joy egy felugrik és egy magabiztos "Fel!" kiáltással kézbe kaparintja a seprűjét, majd a nyeregbe pattanva nekilát szárnyai bontogatásának. Kerül két kört a pályán, majd különböző bukfenceket, átfordulásokat, zuhanó- és rárepüléseket próbálgat.