Lelátók

A kviddicspálya lelátói. Innen nézik végig a kviddicsmeccseket a házak diákjai és a tanárok.

..::Eeem::..  

*Már április hónapot írtunk. Egész kellemes idők jártak ekkortájt az angliai varázstanoncok háza táján. Már nem esett annyit az eső, mint idáig és a széljárás is kezdte lassan feladni a versenyt a napsütéssel. Összegezve, ma egy szép napra ébredhetett fel a kis griffendéles leányzó, névszerint Hannah.
Kinyitotta égszínkék íriszeit, melyek csak úgy árasztották magukból a melegséget, s jó időre valójában már nem is volt nagy szükség. Lenyúzta magáról a vastag dunnát, majd összehajtotta és félretette, Úgy vélte erre most már nem nagyon lesz szükség, egy véknyabb pléd is megteszi, hisz a zord télből már-már alig lehetett felfedezni valamit. Igen, szinte teljesen beborította a tavasz a vidéket, mindenfelé zöldelltek a hosszú álomból ébredő növények, melyek alig várták, hogy méretes ágakat növesszenek, s kinyújtózhassanak. A lágyszárúak persze csak tarka virágjaik után kergettek bolondos ábrándokat, ők nem holmi gallyak miatt hagyták ott édes álmukat.
Végelmében minden csodásan alakult, ez az év már jól kezdődött, a brit varázsbirodalom kitárta kapuit a lágy szellők felé, s a zivataros időt és a sötét fellegeket oly mély helyre zárták, mely talán leginkább az Aszkabanhoz hasonlítható.
Így indult ez remek nap, melybe a kislány sok reményt fektetett. Az áprilisi hétköznapokra nem igazán volt jellemző a napsütés, e tény okából kifolyólag Hannah elhatározta, hogy kimegy egyet levegőzni, hátha kitisztul a feje, s nem párás, égszakadás utáni fülledt levegő apró szele csapja meg, mikor kilép a bejárati kapun.*

- Höhhh… na és most hogyan tovább…? – sóhajtozott, ugyanis a séta helyszíne még nem volt világos előtte. Sok csendes pihenőhely járt a fejében, s a gondolatok csakúgy ide-oda cikáztak, de mégsem jutott semmire. Ekkor kitalálta, hogy megnézi folyik-e edzés a pályán, h nem, esetleg még dob is párat, s a célzást gyakorolja.

- Bár… nincs komolyabb kedvem most egyedül labdázgatni, inkább csak lecsüccsenek a lelátók egyik ülésére és figyelem ennek az érdekes napnak megannyi új meglepetését. Talán ez a legjobb terv mára… igen… - nyugtatta meg magát a döntés helyessége felől, s a fürdőszoba felé vette az irányt, ahol elintézte a reggelre jutó feladatait, többek közt a fogmosást és a felöltözést, és majd kihagyta a fésülködést.

*Elindult a rövid körútra, melyen pár csicsergő madárka kísérte el egy jó darabig, kik szintén a felhőtlen tavasz eljövetelétől voltak ennyire feldobva. Valahogy ez az öröm a leányzóra is kihatott, s hirtelen táncra perdült, s szökdécselve haladt a macskaköves úton néhány percig. Szerencséjére nem volt egy lélek sem a közelben, ha mégis, az kedvszegő jelenség lett volna az ő szemszögéből.*

~ Hmm… a pálya zeng az ürességtől… minden csendes… de legalább a Nap süt, csicseregnek a madarak, kell ennél több? Ücsörgök egy csöppet a lelátók hosszú soraiban, aztán lesz ami lesz… ~

*Odaballagott, helyet foglalt, leszegte a fejét, majd néhány másodpercig szinte tetszhalottat játszott. Ezután végre a tengerkék égboltra szegezte tekintetét, s a csillogó napfénybe pillantott, de annak vakítása miatt egy-két percig sárga foltokat látott. Mikor véget ért az átmeneti „félvakság” újból körülnézett, de ekkor már ott állt egy alak, egy női alak vele szemben. A hirtelen rémületté vált megilletődöttség egy furcsa, ijedt arckifejezést és egy sorozatosan pislogó szempárt eredményezett, s várt a magyarázatra, hogy ki is ő, mit is keres itt, és miért kellett ily halkan ideosonnia, hogy halálra rémüljön az a szegény lány…*

×Hannah ×

Ismét eltelt rengeteg idő… Vége a télnek, ismét itt a tavasz. Éled a természet, a növények ismét életre kelnek, ezzel színesítik a tájat. Dalolnak a madarak, süt a nap, és kevesebbet esik az eső. Az ember hangulata is más, mikor ilyen idő van.

Mikor reggel felébredtem, szinte azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Miközben álmosan csoszogtam az enyhén napsütötte, hosszú folyosón, ki-kipillantottam az ablakon. Szép idő volt – igazi tavaszias idő. Óriási csend volt – akárcsak most, pár órával később. Ismét végigsétálok a folyosón, majd megállok. Lenézek a parkra. Szinte senki sincs kint. Nem értem, elvégre ez is idő pont alkalmas egy sétára, vagy egy levegőzésre… Elmerengek egy pillanatig, majd elindulok a kviddicspálya felé a hosszú, macskakővel kirakott úton. A tájat figyelem, és a lassacskán kialakuló színkavalkádot… A zöld fű, a kék ég, a sárgán izzó nap… Mind-mind jó érzéseket kelt bennem. Kezemben – mint mindig – most is a vázlatfüzetemet szorongatom. A vázlatfüzet – örök társam, amelyet magamnál tartok, bárhova is megyek. Nincs különösebb okom arra, hogy folyton magammal hurcoljam, de engem képes bárhol megszállni az ihlet. Ki tudja? Talán most is így fog történni. Lassan, mélyeket lélegezve sétálok a lelátó felé. Teljesen üres a pálya. Vagy… Mégsem? Egy lányt látok, aki a lelátón üldögél… egyedül. ~Vajon mit csinálhat itt egyedül?~ ~Talán azt, amit én is… Kikapcsolódik.~ Magabiztos, határozott léptekkel indulok el a tribün felsőbb szintjeihez. Mikor arra a szintre érek, ahol a lány ül, ránézek, messziről nézem egy darabig… Nem mozdul, csak ül, fejét hátrahajtva. ~Lehet, hogy rosszul van?~ Odasétálok hozzá, elé állok, és megkérdezem Tőle:

- Minden rendben?

^?^Em^?^

*Végre kezdett magához térni a hirtelen rémültből az egyébként talpraesett leányzó. Még egy kicsit furcsán érezte magát, de inkább arra próbált koncentrálni, hogy ki is rejtélyes megfélemlítője. Az arc ismeretlen volt, a ruhán Mardekáros vonások, nyilvánvaló volt hát a hölgy származása, de vajon mit keres itt. Remélte, hogy nem a bajt keresi és beleköt,de valahogy ez nem jöhetett szóba. Amikor a szemébe nézett nem a ridegség öntötte el és a gyűlölet, hanem a kedvesség. Maga sem tudja ez miképp történhetett, de abban biztos volt, hogy ezt a lányt meg kell ismernie, különben furdalni fogja a kíváncsiság a séta céljának oka felől.*

- Öhh… rendben vagyok… mostmár igen… csak kicsit megijedtem… Tudod az eget bámultam és nem vettelek észre! – magyarázkodott kissé zavart hangnemben, mely tükrözte belső diszharmóniáját.

- És téged mi szél hozott erre?? Csak azt ne mond, hogy tényleg a széljárás miatt keveredtél ide? – nagy mosoly, vicces hangsúly, Hannah visszatért irányítani saját kis rakoncátlan testét. Igen.

*Megvárta amíg válaszolnak kérdésére és mindketten megszokják egymás jelenlétét, közelségét. Elvégre még sosem találkoztak ezelőtt. Mikor ezen végiggondolt, a griffendéles rájött, hogy milyen bunkó volt, hisz be sem mutatkozott. Ezt a hiányosságot minél gyorsabban igyekezett pótolni.*

- Óh de hülye vagyok. A nevem sem kántálom el… Szóval Hannah vagyok, Hannah Whitney. Még nem találkoztunk úgy sejtem. – lélegzetvételnyi szünet – És te Mardekáros vagy, ugye? Nem mintha zavarna… sőt, ellenkezőleg… - fejezte be rejtélyesen a mondatot, egy kis hangulatot teremtve ezzel.

*Kivárta illedelmesen míg társa befejezi mondandóját, majd eltöprengett a hallottakon. Még arra is koncentrálnia kellett, hogy mi lesz a következő megszólalása, most valahogy nagyon izgult, maga sem tudja miért. Idegenekkel máskor tök természetesen tudott társalogni. Ez a mai eset más volt, ijesztően más. Úgy érezte magát Hannah, mint mikor beiratják a kisgyereket az óvodába és mindenkitől fél, mert most hagyta el a családi fészket. Különös jelenség volt, igen szokatlan és picikét rémisztő is, hogy a híres házbarát griffendéles így megilletődjön egy bemutatkozásnál. Azért bízott benne, hogy jól sül el a dolog és nem válnak el rögtön.*

×Hannah *-* ×

Az, hogy odasétáltam hozzá, s megkérdeztem van-e valami baja, segíthetek-e neki, valamiért most teljesen természetes dolognak tűnt nekem. Ha valami furcsát látok, és úgy érzem, hogy segítenem kell, vagy legalábbis fel szeretném ajánlani a segítségemet, nem érdekel az, hogy ismerem-e az illetőt. Nem az a lényeg, ki az, aki bajba került, a lényeg az, hogy valaki segítsen neki kikeveredni belőle…

Mikor megláttam a lányt, olyan furcsa volt… Úgy tűnt, mintha rosszul lenne… Ezért mentem oda hozzá, ezért kérdeztem meg tőle, hogy van-e valami baja… Pillantásom aggódó, talán kissé értetlen, de semmiképp sem fagyos, gonosz, vagy lesújtó. Végignézek az előttem ülőn. Barna, hullámos haj, kék szem… Vörös szegélyes talár. Griffendéles. Nézem egy darabig, majd a szemébe nézek. Kezdi összeszedni magát…

Megijedt? Ennyire ijesztő lennék…? Ahogy beszél… Mintha zavart lenne, vagy nem is tudom. A válla fölött az égre tekintek. Szóval ezt bámulta. Tekintetemet ismét az arcára emelem. Már mosolyog. Elmerengek… Mikor mosolyogtam én utoljára ennyire? Mikor voltam utoljára ennyire jókedvű? Hova tűnt az az Emily? Elveszett az évek alatt… Eltűnt valahol, mélyen elbújt, és talán sosem jön elő újra.

- Nos… Örülök, hogy rendben vagy. Tudod, ahogy az égre bámultál, úgy látszott, mintha rosszul lennél. Mit keresek itt? Nem is tudom. Csak gondoltam kijövök egy kicsit a levegőre. Gondolkodni, rajzolni, hasonlók.

Nem tudom miért, de különös ez a lány. Valamikor régen én is ilyen voltam… Csupa mosoly, csupa jókedv. Nem törődtem a problémákkal, optimista voltam, bíztam abban, hogy minden rendbe jön… Mostanra viszont csak rágódom a rossz dolgokon. A pillanatnyi szünet alatt ismét az égre nézek. ~Tökéletes egy rajzhoz…~ Igen, megszállt az ihlet, de… ~Nem hagyhatom itt…~ És valóban, elvégre szimpatikusnak tűnik a lány… Akinek a neve jelenleg még rejtély számomra…

Éppen rákérdeznék, megtörve ezzel a csendet, de leköröz, és bemutatkozik. Hannah Whitney. Hm. Még sosem láttam Őt… Olyan furcsán, rejtélyesen mondja azt, hogy nem baj, hogy én mardekáros vagyok… Egy pillanatra talán meg is lepődök rajta…

- Emily Dean vagyok… És… Igen, mardekáros… De… Hogy érted azt, hogy „sőt, ellenkezőleg”?

Tényleg érdekel. Talán a kíváncsiságomból adódóan… Mennyire érdekes ez a nap… És mennyire ijesztő itt állni egy griffendéles előtt, és vele társalogni… Vele beszélgetek, pont én, aki legtöbbször a házán belül barátkozik… Nem értem a dolgot, de nem is izgat különösen. Szeretném megismerni ezt a lányt… Szeretném tudni, kit is takar valójában a név: Hannah Whitney.

//*user csendben elsüllyedt*//

[-----Eeeem----- <3<3]

-----Eeeem----- <3<3

*Látszott, hogy a lány elmerengett Hannah szavain, tudott hatni az emberre, ráadásul esetenként mély gondolkodásra késztette társát. Most is valahogy így történt… Utána várt mrá a szokásos „Mardekáros vagyok és lenézek mindenkit” dumára, de már izgatott volt, hisz tudta mit kell ilyenkor visszavágni, hogy azért senkit meg se sértsen. Igen, ebben már volt egy kis tapasztalata. Már látta, hogy nyílik a lány szája, de a mondatai… azok megdöbbentőek voltak…*

~ Örül, hogy jól vagyok? Ki ez? Talán épp ő van rosszul… így még egy mardis se kezdett beszélgetést… ez nagyon szokatlan, ilyet még nem tapasztaltam… örül? Örül… ÖRÜL??? ~

*Miután sikerült túlesnie a szó jelentésén, a többire összpontosított. Például arra, hogy gondolkodni jött ki, sok ember jár ezügyben errefelé, nem meglepő. Viszont a másik… rajz? Ez már kicsit kilóg a sorból, de Hannah nagyon szereti a művészettel kapcsolatos dolgokat, bár ő sosem volt egy Picasso, tiszteli a nagy tehetséggel megáldott ifjakat.*

- Áh szóval rajzolsz? És, hogy megy? Vagyis hobbi szinten csinálod vagy esetleg valami külön képzésben is részesülsz, részesültél? – vár egy válaszra, majd ha elérkezettnek látja az időt még érdeklődik egy cseppet etéren.

- Én imádok rajzolni… de tök béna vagyok… ez van! Nem lehet mindenki mindenben csudajó! Na és az a vázlatfüzeted ott a kezedben? Esetleg… belekukkanthatok vagy titok? – kérdezte meg szolidan, hogy ne tűnjön vele tolakodónak, de tényleg szerette volna látni milyen egy leendő tehetség munkája. ^^

*Elmerengett egy kicsit a szemébe nézve. Valószínűleg emlékeztethette valakire, vagy csak szimplán jobban szemügyre kívánta venni az idegen leányzót. Egyszercsak felcsillant a szeme, Hannah úgy vélte talán valami jó ötlete támadt egy rajzhoz, vagy csak eszébe jutott egy feltevésre váró kérdés… bármelyik is a helyes hamarosan úgyis megosztja vele. Remélhetőleg.*

- Áh szóval Emily… - kezdte mondatát ezzel a szépen csengő névvel – Az „ellenkezőleg”-et arra értettem, hogy én igazán nem törődöm a Roxfortosok házával. Szerintem épp úgy lehet bunkó egy Griffendéles, ahogyan normális és kedves egy Mardis. Sőt… valójában az évfolyamtársaimat leszámítva több Mardekáros barátom van talán, mint Griffis… azt hiszem… szóval mostmár értheted az előbbi kijelentésemet… - magyarázta el a hosszú sztorit.

*Ez talán egy fordulatnak számított a beszélgetésben, minden esetre Emily reakciójára már nagyon izgatottan várt Hannah, elvégre nem minden nap hallhat ilyet egy piros szegélyes talárjú egyéntől egy zöld…*

//Nem haragszik, ó dehogyis, most ő nem lesz egy hétig, itt a búcsúajándék! ^^//
//*ölelgeti userkét és kariját*//

[×Hannah ×]

×Hannah ×

Mindenkiben kialakult már egy kép a Mardekárosokról... Sajnos nem éppen a legjobb. Nem szeretem azt, ha általánosítanak, mert semmi értelme sincs. Ugyanakkor ebben az esetben akár kellemes csalódás is lehettem. Szokás szerint ismét meglepődtek rajtam… Mindig sikerül megdöbbentenem az embereket… Azokat, akik azt hiszik, hogy egy ártatlan, és magáért nem kiálló lány vagyok, egyszerűen meg tudom lepni nagyszájúságommal, és lesújtó pillantásommal, míg azok, akik nem feltételeznek túl sok jót rólam, azok egy kedves szólásom, vagy egy apró mosolyom után lehetnek letaglózva. Hihetetlen. Egy hosszú pillanaton át nézem meglepődött arcát, és ez egy kisebb vigyort csal a számra. De ez csak egy másodperc erejéig tart, s arcom ismét olyan, mint mindig: komoly, bár a megszokottnál kevésbé hűvösebb. Rajz… A beszélgetés a rajzra terelődik, és a lány ár el is kezd kérdezősködni… Vajon tényleg érdekli? Nem csak udvariasságból kérdez vissza? Nem, jelenleg képtelen vagyok ezt eldönteni, de valójában… Nem is érdekel különösebben…

- Igen, rajzolok. Hogy megy…? Nos… Elég jól. Bár nem vagyok még nagyon jó rajzos. Kizárólag hobbi szinten alkotok, és sosem tanítottak… Pedig sok mindent tanulhatnék még…

A mondanivalóm végén halványan elmosolyodok ismét, lehajtom a fejemet, majd megint szomorkássá válnak az arcvonásaim. Hirtelen megszólal, így felpillantok, és egyenesen a szemébe nézek. Mesél magáról, elmondja, hogy Ő is szeret rajzolni, csak éppen nem tud… És hogy szeretne belenézni a vázlatfüzetembe… Nem. Nem. Nem. Azt nem. Senki sem nézheti meg a rajzaimat… Nem lehet… Hiszen benne van az életem… Abba pedig betekintést soha, senki sem nyerhet csak úgy… Hosszú pillanatokon keresztül habozok, majd válaszolok neki.

- Először is… Nincs olyan, hogy béna vagy… Mindenki tud rajzolni, senki sem reménytelen! Gyakorolnod kellene. Mint mondtam, engem sem tanítottak, egyszerűen csak próbálkoztam. Láttam egy fát, elkezdtem lerajzolni. Ha nem tetszett, elhajítottam, kezdtem elölről. Semmi más nem kell hozzá, csak türelem… És… Rendben, egy kis kézügyesség. De én hiszem, hogy mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell, és kellő energiát kell belefektetni. Persze gondolom Te nem éppen rajzolgatni szeretnél.

Ismét egy mosoly fut át az arcomon, majd elnézek a pálya felé. Kicsit merengek, majd tekintetemet rászegezem. A vázlatfüzet…

- Most… Nem… Szóval… Nem szeretném, ha bárki is látná ezeket a rajzokat… Tudod, sok mindent őriznek. Remélem, nem haragszol rám emiatt. Tudod, az ilyen… Elvont művészlélek emberek nem szeretik, ha látják a… műveiket.

Aztán az általánosításról kezd el beszélni… Igen, igaza van. Nem minden Griffendéles kedves, nem minden Mardekáros gonosz, és aljas. Örülök, hogy végre olyan vörösszegélyessel találkoztam, aki így látja a dolgokat.

- Nos… Jó a gondolkodásod erről a dologról. Nem szeretem, amikor általánosítanak. Bár azt nem értem, hogy lehet több Mardekáros barátod, mint Griffendéles. A Griffendélesek nem vetnek meg emiatt? Páran képesek ugyanis erre.

A válasz után ismét kérdést intézek felé, majd leülök a kilátóra, és magam elé bámulva szemlélem a tájat… A pályát, a mögötte magasló hegyet, a fákat…

- Szerinted a Roxfort melyik része a legszebb? Melyik a kedvenc helyed? Szívesen lerajzolom neked, úgysincs most ötletem…
Reménykedem benne, hogy a válasza elárul róla valamit, valami újat, és ezzel tovább alakíthatjuk a beszélgetésünket… Akár egy séta is lehet belőle…

[Eeem]

Eeem  

~ Egy új Mardekáros ismerős… én tényleg ilyen peches vagyok vagy ez a sors keze. Griffis létemre tényleg elszaporodtak az ellentétes házbeli barátaim… Nem mintha ez problémát jelentene, sőt… Akikkel én jóban vagyok, azok mind jófejek. Persze ezt a többi haverom nem érti meg, szerintük teljesen hülyeség „ilyenekre” pazarolni az időmet… de szerintem egyáltalán nem az! Elvégre meg kell ismernünk egymást, és nem szabad senkit elítélni csupán azért, mert nem közénk tartozik. De hát a Roxfortba jár, ez talán már nem elég indok? Az Istenért is… elvégre nem halálfalókkal tartok teapartikat. De ezt a többiek úgysem fogják felfogni… soha… talán egy-kettő… nem értik miért fontos nem elzárkózni az új dolgok megismerése elől, mindegy, az ő bajuk. Én akkor is folytatom ezen „illegális” tevékenységemet és azért is gyarapítani fogom még jó ideig a Mardekáros kedves ismerőseim számát… És nem, nem azért mert a Dracot favorizáló leányzók terjedelmes táborában tartozom. Nem. Persze ez is lehet egy ok. De nem a fő. Nem. Az biztosan nem! ~

- Jól? Gondoltam… tudod a tehetség messziről felismerhető! – vigyorgás – Nah jó ez jó kis reklámfogás lenne vagy ilyenek, de komolyra fordítva a szót… szóval valahogy tényleg olyannak tűnsz, mint aki komolyan veszi a művészetet és amit csinál… nem csak henceg, hogy „hűha rajzoltam egy háromszöget csak épp négy szöge lett, figyelem”… Az ilyeneket nem túlságosan bírom… gondolom érted miért… - mosoly.

~ Te jó Isten! Én könnyebben kapnék izomlázat az arcomban a sok vigyorgástól, mint egy fárasztó kviddicsmeccs után a kezemben vagy a lábamban… Szegény arcizmaim…  ~

- Nos, ebben van valami. Bár én nem a rajzolással szeretném keresni később a kenyerem, de megfontolom a javaslatod és megpróbálok kicsit gyakorolni magamtól, úgy hogy a kitűzött cél a kitartás legyen! – eltökélt tekintet – Nah szóval a lényeg, hogy köszi a… öö… biztatást! – kedves mosoly – Örülök neki, hogy ismét alátámasztotta egy Mardis az elveimet! – nagy, rejtélyes vigyor.

- Nem gond, ha nem akarod megmutatni, megértem. Tényleg. Bár nekem nincs mit rejtegetnem jelen pillanatban úgy mint neked, deee azéért volt már mit elzárnom a kíváncsi szemek elől! Ahogy szerintem mindenkinek…

- Óh igen. A Griffendéles barátaim. Nos róluk csak annyit, hogy olyan bunkóval nem állok szóba, akinek nem tetszenek azok a dolgok, amikben én hiszek. Azokat én is utálom… Tudod nem a talárod szegélyének színe dönti el, hogy milyen ember vagy. A sorsodat te tartod kézben és nem mások véleményére kell hallgatni. Én ezt vallom és  így is rengeteg barátom akad, szóval nagy hiba nem lehet ez sem! – sóhaj – Jah és már nagyon elfajult ez a Griffi-Mardi „harc” és az is megfordult a fejemben, hogy lassan az lenne a legjobb megoldás, ha merényletből mindenkinek az ellentétes ház színére festenénk át a talárját! – nevetés – De most komolyan! – ismét.

*A felderültség nem volt hiába, mert rögtön ezután a leányzó jelét adta egy kérdéssel Hannahnak hogy szívesen beszélgetne vele…*

- Hogy melyik? Hmm… nos én nagyon szeretem a kviddicset, így errefelé is sokat járok ki mérkőzésekre. Emiatt ezt a helyet is kedvelem, de így vagyok még például a mólóval is. Bár én az egész iskoláért nagyon odavagyok… nagyon örülnék ha megláthatnám a rajzművészetedet, de válassz te nyugodtan és én majd csodálom a mestermű megalapozását! – mondta és széles és kedves mosollyal zárva a dialógot.

[- Az ilyen embereket nem nevezem művésznek. Tudod, a rajzoláshoz, a művészethez nem csak tehetség, ugyanúgy jó eszköz, kellő fegyelem, komolyság, türelem, és szárnyaló fantázia kell. A rajz nem csak egy szórakozási forma, az egy? egy kifejezési mód? Egy világ, amiben az lehetsz, aki csak akarsz lenni, olyannak ábrázolhatod az életedet, amilyennek szeretnéd. Lehetnek benne szabályok, pontos vonalak, gondosan megszerkesztett, megrajzolt elemek, de lehet szabad is, amikor nem érdekelnek a korlátok, a határok, csak érzésből alkotsz, és nem figyelsz a természet szabályaira, ellentmondasz mindennek, ami hétköznapi, és saját magad megteremeted az érzéseid, a gondolataid, a fantáziád segítségével a semmiből a rajzot. A rajzot, amire majd azt mondják, hogy igen, ez a valami.]

Ez a Griffendél ? Mardekár harc, ami az iskolában megy, néha idegi alapokra képes helyezni engem. Nem tudom, mi értelme van ennek aaa? ?küzdelemnek?, de én valahogy nem szándékozom belefolyni. Ehhez én túlságosan is nyugodt vagyok. Persze, mint mardekáros, a szívem a zöldekhez húz, de különösen nem vetem meg a vöröseket sem, mert? Mert nem. Imádom az ilyen okfejtéseket, mert általában ez az, amivel órákig le tudom kötni magamat. Kezdem azt hinni, hogy valóban megőrültem, azonban ez biztos csak annak a hatása, hogy? Hogy? Minek is?
Mindegy.
Ez a lány azonban valahogy mintha házat tévesztett volna. Egyszerűen úgy tűnik, hogy nem a háztársaival van jó viszonyban, hanem a többiekkel, mint a mardekárosokkal, vagy hugrabugosokkal. Bár a Süveg nem az alapján osztja be a diákokat a különböző házakba, hogy milyen lenne a viszonya a többiekkel. Mondjuk erről én nem nagyon tudok nyilatkozni, mert én senkivel sem vagyok olyan jóban? Sajnos. Mikor a rajzaimra terelődik a szó, kicsit elkomolyodom, ugyanis nehezen viselem a pozitív visszajelzéseket, a dicséreteket? Nem tudom miért, nem tudok vele mit kezdeni.

- Az ilyen embereket nem nevezem művésznek. Tudod, a rajzoláshoz, a művészethez nem csak tehetség, ugyanúgy jó eszköz, kellő fegyelem, komolyság, türelem, és szárnyaló fantázia kell. A rajz nem csak egy szórakozási forma, az egy? egy kifejezési mód? Egy világ, amiben az lehetsz, aki csak akarsz lenni, olyannak ábrázolhatod az életedet, amilyennek szeretnéd. Lehetnek benne szabályok, pontos vonalak, gondosan megszerkesztett, megrajzolt elemek, de lehet szabad is, amikor nem érdekelnek a korlátok, a határok, csak érzésből alkotsz, és nem figyelsz a természet szabályaira, ellentmondasz mindennek, ami hétköznapi, és saját magad megteremeted az érzéseid, a gondolataid, a fantáziád segítségével a semmiből a rajzot. A rajzot, amire majd azt mondják, hogy igen, ez a valami.

Miközben a művészetről szóló nézeteimet ecsetelgetem, szemeim csillogni kezdenek, a szavak izgatottan, szárnyalóan hangzanak, pár pillanatig csak az eget bámulom, de hirtelen észbe kapok, és tekintetemet visszaemelem a lányra.

- Bocsánat, kicsit? Elragadtattam magam.

Mikor megköszöni a tanácsot, mosolyogni kezdek? Remélem tényleg megpróbálja, mert látom az eltökéltséget, a fantáziájának széles színskáláját, és? Biztos vagyok benne, hogy kisebb gyakorlással még akár a tehetségét is elő tudja hozni?

Viszont hogy megmutassam a rajzaimat? Nos, ez túl nagy kérésnek tűnik nekem, de? Jól van, győzött. Kinyitom a füzetet, keresek egy egyszerű képet.
Sötétség.
Ragyogó Hold.
Szikla.
Szakadék.
Eső.
Egy lány.
A lány lehajtott fejjel ül, az eső csillog a Hold fényében.
Hogy mit hivatott kifejezni? Nem tudom. Csak egy érzés volt, egy megmagyarázhatatlan érzés irányította a kezemet, és ez lett belőle? Felé fordítom, majd megszólalok.

- Te győztél. De csak egy rajzot mutatok meg, oké? Parancsolj. Ezt én rajzoltam.

Miután megmutattam, megvárom, hátha reagál rá valamit, majd becsukom a vázlatfüzetet.

A griffendélesekről szóló beszédét érdeklődve hallgatom, és ami azt illeti, egyet is értek vele. Bár? Nem szívesen ébrednék úgy, hogy minden holmim piros, de ezt inkább nem mondom ki.

- Valóban elfajultak a dolgok? De én ebben inkább egyszerűen csak nem veszek részt. Egyébként sem vagyok olyan jelentős személyiség, hogy bárkit is érdekeljen, mit mondok, vagy teszek. Ezt meghagyom a ?nagyoknak?, mint Potternek, vagy Draconak. Ők jobbak ebben, tenni úgysem tudok ellene, és ami azt illeti? Nem is izgat különösen. Mióta a Roxfort áll, azóta van ez a harc a zöldszegélyesek és a vörösszegélyesek között?

- Tudod mit? Szerintem maradjunk itt. A kviddicspályát még sosem rajzoltam le. Nem zavar, ha beszélgetés közben??

Remélem, hogy nem fogja zavarni, hogy közben rajzolni kezdek. Törökülésbe helyezkedek a lelátón, és úgy kezdek el rajzolgatni.

- Az én szabadidő-kitöltő elfoglaltságomat már kitárgyaltuk, így Te jössz. Mivel szoktad elütni a felesleges idődet? Feltéve, ha van olyan.

Miközben felteszem a kérdést, elmosolyodom, és - ha előzőleg beleegyezett - tovább rajzolok. Társaságban sem rajzoltam még. Mit tett velem ez a lány??

[Teljes mértékben egyet értek veled ebben a dologban, a rajzzal kapcsolatban. Te igazán művészlélek lehetsz, mert olyan átéléssel és bölcsességgel magyaráztad ezt az imént nekem, hogy még egy kétbalkezes művészetgyűlölő is elismerte volna az igazad. Komolyan. Figyelj, ha a rajzot megunod, politikus még mindig lehetsz ilyen szónoki képességekkel!]

~ Talán itt mindenki azon agyal, hogy ki ez a barátmániás fruska, aki mindenféle ház lakóihoz benyalja magát, hogy a kis középponttá váljon és mindenki megismerje a nevét? Nos nagyon remélem, hogy nincs is olyan ember az egész suliban, aki ezen a véleményen lenne, mert ez olyan távol áll az igazságtól, mint ide Tokió. Tokió, te jó ég ez most hogy jutott eszembe. Mindegy, nem kéne elterelnem a gondolataimat. Saját magam ellensége vagyok, komolyan, ez már kórosan beteges. Nah mindegy. Szóval ott tartottam, hogy senki sem egyforma, néhányan rettentően ragaszkodnak a házak rendjéhez, s bolond módon csak olyanokkal képesek szóba elegyedni, aki ?közülük való?. Pedig itt mindenki egyforma, de mégis mindenki olyan más. A Süveg vagy az egész bagázst egy csoportra kellett volna, hogy ossza, vagy mindenkit külön-külön, minden egyes embert. Mert a főbb személyiségjegyekben az egész iskola más és más, viszont abban, hogy mind tanoncok és emberek vagyunk, akikből még nem irtották ki a jó szándékot ? bár valakiben már nem sok maradt belőle ? egyek vagyunk. Lányok és fiúk. Miért kéne Hugrabugra és Griffendélre osztódunk, ezt sosem értettem minek ez a hajcihő? Süveg meg minden? felesleges? csak viszályt szít? maga az iskola ássa maga alatt a fát! Ássa maga alatt a fát? Itt valami nem stimmel! Jah, megvan a bökkenő? Szóval a Roxfort maga alatt VÁGJA a fát? hihi, már magamban sem tudok rendesen beszélni? És azok az emberek, akik szintén hasonló véleményen vannak, szerintem azok az igazán bölcsek? mármint nem mintha én annyira az lennék ,de talán ebben igazam lehet végre egyszer. És nem nyalizás, ha valaki mindenféle tulajdonságú és jellemű diákkal szeretne összebarátkozni, mert az teszi őt tapasztalttá és? boldoggá is! Hisz a barátság egy lélek, amely két testben lakozik? ez az egyik kedvenc mondásom, mert nagyon szép, megható és igaz! ~

- Teljes mértékben egyet értek veled ebben a dologban, a rajzzal kapcsolatban. Te igazán művészlélek lehetsz, mert olyan átéléssel és bölcsességgel magyaráztad ezt az imént nekem, hogy még egy kétbalkezes művészetgyűlölő is elismerte volna az igazad. Komolyan. Figyelj, ha a rajzot megunod, politikus még mindig lehetsz ilyen szónoki képességekkel! ? mondta vidáman, mosolyogva, és próbálta még oldani a hangulatot lazábbra.

*Hannah látta, hogy beszélgetőpartnere a monológ után kicsit elkalandozott, valószínűleg magában folytatta az imént elhangzottakat, s végigvezette minden feltételezését. Jó dolog, ha az ember képes elengedni a fantáziáját és kicsit elrugaszkodik a Földtől, mert akkor kapcsolódhat ki a legjobban. A Griffendéles lány már csak tudja, ő is nagy mester ebben, és mint úgy tűnik ez a lány is. *

- Elragadtatni? Dehogyis! Ilyet ki ne találj! Komolyan még soha nem hallottam valakit így beszélni a kedvenc elfoglaltságáról! Ez tiszteletreméltó dolog és látszik, hogy komolyan veszed, nem csak a néhai unalom elűzésére szolgál. Legalábbis nekem az előbb nem ez jött le! De szólj ha tévedek! ? tiltakozott kedvesen tekintve a Mardekáros lányra.

~ Látom kinyitotta a füzetét. Bár előtte, ahogy rám nézett talán azon gondolkozott, hogy én mit csinálhatok egy ecsettel és egy papírral, ha egyedül ücsörgök a hálókörletben. Nos, talán semmit, mert tényleg nem érzem magamban a művészt, de Emily valahogy olyan kisugárzást áraszt, hogy abból többet megtudok róla, mint egy bármilyen hosszú első társalgásból. A beszéde választékos, így érzéketlen bunkó már nem lehet. Aztán a szeme... olyan magányt és kicsit talán félelmet, zárkózottságot sugall? nekem legalábbis. És ahogy a rajzait nézi és el is zárja őket. Talán a lelkét önti ki bennük és ezért nem akarja, hogy azok alapján megismerjék? Nem is a minőségük miatt, hanem mert inkább szereti titkolni a valóságot, mert talán az nem mindig a legjobb? és a legderűsebb? ~

- Tényleg? Megmutatsz egyet? Pedig már épp kezdtem feladni! ? mondta egy széles mosollyal az arcán Hannah, majd belekukkantott a felfedett műremekbe.

*A fiatalabb lány a képre mereszti a szemét, el van ámulva, mert a rajz felülmúlta a képzeletét. Arra számított, hogy talán egy kicsit amatőr, de fantáziadús kézimunkát fog megpillantani, de nem. Tökéletes volt, olyan szívig hatoló. A kép hangulata rideg, sötét és komor volt ám minden megtekintője rögtön felfedezhette benne a művésziséget, s ettől igazán kellemes hatást gyakorolt Hannahra is a téma ellenére is. *

- Ez? egyszerűen? szuper! Bár tudom, hogy mindig ezt mondják, de én komolyan is gondolom, mert ahogy ránézek beleborzongok? annyira mély és átfogó. Mintha a címe a bánat lenne és magába gyűjtené a világ összes keserűségét, szomorúságát, szenvedését és ez nagyon durva, hogy te ilyet tudsz rajzolni! A grafikája is nagyon tetszik, tehetséges vagy ez látszik rajta, úgyhogy nem is merem majd megnézni az 1-2 év múlva készülő képeidet, mert azok már túl jók lesznek! ? fejtette ki véleményét a Griffendéles örömmel.

*És újra a házak egyenjogáért folyó harcok a téma.*

- Nos igen? belefolyni nem mindig tanácsos és az ember tudja is, és érzi mindig azt a pillanatot amikor jobb ha kussba marad. Néha persze van úgy, hogy eléd áll egy másik házból való kis csitri, aki össze-vissza fecseg baromságokat. Na akkor nem tudom megállni, hogy ne olvassak be neki és ne küldjem el melegebb égtájra? Wáh, az ilyenektől mondjuk frászt kapok és kikészülök! Tényleg? Bár a Draco-Harry harcnak talán sosem lesz vége, vannak olyan viszályok, amelyek mindhalálig kitartanak? ez talán olyasfajta?

- Én szívesen itt maradok! ? mondta, majd az egyik üres helyre lepakolta kis tatyóját ? Rajzolj csak nyugodtan! De egy feltételem azért van, meg kell mutatnod ha kész, vagy még közben! ? jelentette ki Hannah vigyorogva.

- Van bizony bőven. Nos vagy a barátokkal lógok általában, vagy pedig néha jól esik egy kicsit egyedül sétálni. Az olyan kikapcsolódást jelent számomra. Most is azért sétálgattam erre, de örülök, hogy beléd futottam Emily! ? mondta egy biztató barátias mosollyal ? És amúgy hobbim annyira nincs is talán? esetleg a kviddics, ha az annak számít. És ha este valamikor nem jön álom a szememre, előveszek egy füzetet és egy pennát, majd vadul írásba fogok és néha vagy egy kis versike, vagy egy kis történet jön ki az egészből. Elég nagy hülyeségekről szólnak meg minden, de ettől mindig megnyugszom és alszom utána, mint a bunda!

~ Örülök, hogy rajzol ,mert ez azt jelentheti nála, hogy nem idegenkedik velem kapcsolatban. Szimpatikusnak tűnik, nem is tudom miért. És az arcáról leolvasva most talán ihletet kapott, vagy csak a tájtól vagy az én süket dumámtól. Bármelyiktől is, csinálja nyugodtan és meg majd belelesegetek és közben fecsegek tovább!  ~

Úgy volt, hogy madame Hooch hozza ki elsőseit egy kis gyakorlásra ma, de valami közbejöhetett, hiszen az elsőévesek izgága kis csoportja csak nem akar érkezni. Nem kell sokat várni, az így felszabadult pályára rögtön lecsapnak páran. Röpke másodpercek eredménye csupán, hogy elterjed a hír, az iskolában az egyik mardekáros - kis segítséggel ugyan ? leesett seprűjéről, így madame Hooch és csapata most a Gyengélkedő köreit boldogítják. Amint ez a felsőbbévesek fülébe jut, pár griffendéles rögtön leszivárog az udvarra, hogy a kviddicspálya szélén gyülekezve várja be társait.
Nyugtalanul téblábolnak a fűvel vastagon kibélelt, ovális terület szélén, zavartan pislogva a lelátók felé. Valószínűleg nem az az egyetlen zavaró tényező, hogy még nincs itt az egész csapat, az is jócskán hozzájárul a vörösmezesek bizonytalanságához, hogy az egyik lelátón a hollóhátasok kviddicskapitánya figyel. Figyel? Hát.. ezt csak nagy túlzással állíthatnánk?
Jó szokásához híven, Audrey iskola után ma is alászállott törzshelyére, hogy ezúttal a lelátók, az év nagy részében magukra hagyott székeit boldogítsa. Úgy gondolta, hogy egy kis olvasgatás közben figyeli ki az elsősöket, hátha megpillantja a jövő következő Roderick Plumptonját. Bemászott hát a sorok közé, lábait felpakolta az előtte lévő székre, és könyvét ölébe helyezve olvasni kezdett, várva az elsőévesek érkezését. De a hétvégi éjszakázás nem tett jót neki? Egyébként is hozzá van szokva, hogy óraműpontossággal minden nap 8 és fél órát alszik, és mivel ma egy olyan órája sem volt, amin a hétvégén tartott hajnali mulatozás által elrabolt órákat bepótolhatta volna, ébersége mostanra igencsak a végét járja..
Egy darabig még hősiesen küzd egyre inkább elnehezedő szemhéjaival, majd miután ezt a harcot feladta, irtózatosan sokáig próbálja meg pilláit könyvével kitámasztani, de hiába. Hirtelenjött, ájulásszerű álomba zuhanás után kecsesen belefejel könyvébe, és édesdeden durmolni kezd. Most még ahhoz is túl álmos, hogy hangot adjon az álmában egyébként gyakori, matrózos káromkodásoknak, lábaival is csak erőtlenül kapálózik, ami rugdalózásnak egyáltalán nem, inkább léha rángatózásnak nevezhető. Könyve mögül csak az ég felé ágaskodó, éjszín tincsei látszanak ki, és az egyenletesen süllyedő-emelkedő háton kívül nagyon más nem is látszik a lányból.
? Micsoda aljas húzás.. Azt hiszi, bevesszük, hogy alszik? ? cicceg egy griffendéles még mindig a pálya szélén álldogálva, majd csapattársai egy nagy adag vállrángatás kíséretében seprűjükre pattannak, és a földtől elrugaszkodva eltűnnek a levegőben.

[r]

                    


Amikor reggel felkeltem - direkt ügyelve arra, hogy elsőként jobb lábam legnagyobb, kalapácsformájú ujja érintse az ablakon beeső napfénytől meleg padlódeszkát -, szentül hittem, hogy ez egy igazán remek nap kezdete. Amikor a törölközőmet szorosan mellkasomhoz ölelve, mezítláb osontam el a fürdőkig, azt hittem, ez a nap az enyém: a fürdő tök üres volt, nem kellett már kora reggel harcba bocsátkoznom pár csepp vízért. Amikor leértem a nagyteremhez, ragyogó mosollyal köszöntöttem a hasonlóan sziporkázó müzlistálakat, melyek csak egy löttyintés tejre, meg néhány zsák gabonapehelyre vártak. No meg rám.
Aztán rövid, félórás táplálkozás után McGalagony néni megkopogtatta a vállamat, és akkor már tudtam: a tündöklő napfény csak látszat. Mordor felől setét fellegeket hoz a szél.

Legutóbb, amikor továbbtanulási tanácsadáson voltam nála (tehát cirka egy éve), kértem egy kis haladékot az ügyben. Őszintén szólva, én még a puszta gondolatával sem tudok foglalkozni a továbbtanulásnak. Semmi értelme nem volt plusz időt kérnem a proftól, de akkori helyzetemben túl hamar csapott le rám ez az alattomos kérdés. Később meg addig-addig ügyeskedtem, míg hipp-hopp, elszállt az év, és én fellélegezhettem. Ám most megint ostromolni kezdett az elvtársnő, és azt akarja, hogy álljak elő konkrét tervekkel, elhatározásokkal, avagy tárjam szélesre lelkem kapuit, és repüljek!!
Amondó vagyok, ha repülésre vágyom, csak szólok Yonak, és elszívok vele egy kávét.
Szerintem ilyen fokú lelki terror bőven elég ahhoz, hogy egy csapásra előhívja belőlem a negatív energiáikat, és fenébe a szikrázó májussal, mély és önsajnálattól lucskos depresszióba akarok zuhanni.
Teljesen hozzám idomított rajzmappámat a hónom alatt cipelve kaptatok fel a kilátók, azaz inkább lelátók egyik félreeső sorához, hogy zavaratlan nyugalomban skiccelhessem le a kastély erre néző szárnyait. Fontos, hogy meglegyen az épület látképe madártávlatból. Vagyis majdnem onnan, a megfelelő szöghöz minimum seprűre kéne ülnöm, hogy még egy jó kétszáz méterrel megfejeljem a magasságot.
Tűnődve állok meg a róka és sün szektorok között, majd egy vállrántással eldöntöm magamban a kérdést: odamerészkedjek-e a padon bóbiskoló gyerkőchöz, vagy sem. Hát persze, hogy nem hagynék ki egy ilyen remek alkalmat, amikor a modell ilyen mozdulatlan és fegyelmezett. Kezeim közé kapom a mappát, felcsapom egy érintetlen papírnál, és a fülem mögött rejtőző ceruzát is az ujjaim közé illesztem. Egészen közel megyek a könyvébe temetkezetthez, és még le is guggolok, hogy lássak valamit az arcából. Vicces lenne megörökíteni, ahogy csöpörög a nyála az olvasmány oldalaira. Ha még egy kicsit közelebb araszolnék, és megbiccenteném a fejét.. talán akkor..
Egy pillanatra lecsapom a ceruzát a földre, hogy felszabadult kezemmel az orromra biggyeszthessem a szemüvegemet, mert ha már az arcát nem merem egy kicsit oldalvást fordítani, legalább a részletekről ne maradjak le. Ismét a kezembe fogom a rajzeszközt, és némileg elégedettebben folytatom a tüsihajú skiccelését. Tévedtem az előbb. Közel sem olyan mozdulatlan, mint ahogy az egy alvó emberhez illik. Folyton kapál a lábával, és néha olyan mély levegőket vesz, hogy azt hiszem, az oxigénbőség azonnal magához téríti. Mindegy, már csak néhány vonás.. tetszik ez a haj.

A látszat ellenére, tökéletesen kényelmes pózban sikerült elaludnia. A könyv is csodás fejtartóként funkcionál, szája ugyan résnyire kinyílik a gravitációnak köszönhetően, abból viszont sikeresen egy cseppnyi testnedv sem csöppen ki, az alvás közben néha-néha rátörő motyogásoknak köszönhetően. Még szerencse, hisz nem saját könyvén szundikál. Nagy kacéran sajátjának nevezi ugyan, de jól tudja, hogy a bőrkötéses egy hálótársának tulajdona. Teljesen új kiadás, egy népszerű, ifjúsági varázslókönyv-sorozat legújabb része, mely a Flúgos Sally a nunduk földjén címet viseli. Ez már a hetedik kötet, amit mindenki kíváncsian várt, izgatottan találgatva, vajon felül tudja-e múlni a hatodik, Flúgos Sally a kappákkal kalimpált. Mindenesetre, Audreynak még nem sikerült beszereznie, és nagy valószínűséggel, erszényének tartalmát figyelembe véve, egy darabig még nem is tudja megkaparintani, pedig nagy rajongója a sorozatnak. Még szerencse, hogy ezzel nincs egyedül, így kölcsön tudta kérni valakitől. Pedig a legtöbb korukbeli igen gyerekesnek találja a regényt, de Aud szentül hiszi, hogy titokban mindenki éjjeliszekrényében ott lapul Flúgos Sally.

Egy újabb sornyi rugdalózás és halk, fuldoklásszerű hörgés után azonban ébredezni kezd. Szemhéjai lassan felnyílnak, természetesen először a földet pillantja meg. Homloka alatt érzi a könyv lapjainak érintését. Lassan összeáll benne a kép, hogy sikeresen elaludt olvasás közben, és még elsőéves figyelés előtt, de mivel semmi gyerekzsivajt nem hall a pálya felől, arra következtet, hogy vagy átaludta az egészet, vagy ismételten elmaradt madame Hooch egy órája. A nagy fülelésben azonban más neszekre is figyelmes lesz. Fejét kicsit megemeli, épp csak addig, míg kobakját oldalra fordítja, majd ismét visszadől, csak most jobb pofazacskóját nyomja oda Flúgos Sally gyűrött, 103. oldalához. Nyúzott arccal, hunyorogva pillant a rajzolgató felé, mivel még mindig nem sikerült teljes egészében felébrednie, de szája szegletében így is ott pihen az az apró ráncocska, amitől a hollós lány arca mindig olyan mosolygósnak tűnik. Erősen összpontosítva szemügyre veszi az alakot. Kócos haj, szemüveg.. Amint kitisztul a kép, és sikeresen ráfókuszál a fiúra, arra is rájön, hogy egy házba járnak, sőt.. Igazából pontosan tudja, ki ül előtte. Nem csak azért, mert az illető pukkancs húgának évfolyamtársa, és ha akarná, sem tudná letagadni kettejük ismeretségét, de már jó ideje figyeli háztársait.. Gyűjti az információkat, felméri testfelépítésüket, tehát elszántan keresi a kviddics-kompatibilis alakokat. Így, attól függetlenül, hogy valószínűleg még soha nem folytattak egymással egy Ki látta a jegyzetemet? Én aztán nem. vagy Ma finom volt az ebéd. Nekem azért hiányzott a sajtszósz. és ehhez hasonló párbeszédeken kívül értelmes beszélgetést, jól tudja, ki rajzolgat oly hevesen szinte a közvetlen közelében.
- Hellooo? Benjamin Bishop. - némi gondolkozás után a fiú nevét is hozzábiggyeszti a köszönéshez. Nagyvonalúan eltekint a ténytől, hogy a hollós prefektus nagy valószínűséggel az ő alvó alakját rajzolta épp, bár tekintete azért letagadhatatlanul elkalandozik papír felé.

[Nyúlcipő]

                                  

Nagyon szeretem ezt a hobbimat - kissé gonosz ugyan, hogy a gyanútlan beszélgetőket, órán bóbiskolókat, szerelmetesen valaki más ajkán csüngőket alattomban papírra vetem, de hát.. úgysem hasonlítanak a kizsákmányolt modellekre, és egyébként is. Az elvem: amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik.
Nos, hortyogó földim kiváló alanynak bizonyul; még nem is fejeztem be róla a vázlatot, szinte már látom, miféle-kiféle képregényhősként kel majd életre, pedig lényének körülbelül huszonöt százalékával ismerkedtem eddig össze. Tisztes távolságból, kéremszépen! És tulajdonképpen nem is vágyom én ennél többre, már szedném a cókmókomat, hogy odébb döcögjek a kastélyt bámulni, de egész egyszerűen beledermedek a pózomba. A tüsihajú lány kétségtelenül ébredezik. Előbb a szemei emelkednek lustán életre, majd nyakból felém fordul.. igen, pontosan rám néz. Hát ez most ciki helyzet, ahogy a lányok mondják. Na de miért is idézek én pont a lányoktól?!
A ceruzám egy utolsót sercen a papíron, majd eltűnik az ujjaim börtönében. A fadarabot izzadó tenyerembe rejtem, a mappát pedig erélyesen összecsapom, mintha felháborítana a puszta ténye annak, hogy a modellem meg talált mozdulni. Sértett büszkeségemet mi sem döngölhetné mélyebben a sárba, mint hogy egész egyszerűen lebenjaminbishopoznak, akárha olyan jóban lennénk. Aztán a leselkedő pillantásokat nem is számítottam még bele az egópusztításba. Nem mintha okom lenne tépkedni a fullánkot a húsomból, sőt. Fordított helyzetben sokkal inkább jogosnak mondanám a dolgot, de miért szurkoljak magam ellen? Így is elég rosszul áll a szénám.
- Volt szerencséd megismerkedni vele - lököm elé flegmán és sietősen, lereagálva a köszöntését. A szamárfüles rajzmappám a hónom alá lendül, a cerka vissza a fülem mögé, én pedig az űzött vadat megszégyenítő gyorsasággal álló alaphelyzetbe tornászom magam. Mintha meg sem történt volna az előbbi képlopás.
- Na csá!
Nyúlcipő: a legésszerűbb döntés egy kínos szituáció közepette. Én legalábbis így definiálom, s előszeretettel alkalmazom is, ahogy az egy jó hollóhátashoz illik. Egyébként is, a csúcson kell abbahagyni, tehát finito, én indulok meghódítani a lelátó oromzatát. Majd ott befejezem. Mondjuk a rajzot a tüsihajúról.

De Audrey Violet Turner nem ismeri a nyúlcipő fogalmát, így még akkor sem ismeri fel a jelenséget, ha szemtől szemben találkozik vele. Szemöldökét rosszallóan összevonja, úgy követi a fiút tekintetével, ahogy elköszön tőle, és hátat fordít neki. Hogy máris távozni szeretne? Nem megy az ilyen könnyen.
Akármilyen álmos volt az előző pillanatban, a menekülő fiú látványa feléleszti benne a vadászösztönt, amitől egy pillanat alatt az egekbe repül adrenalinszintje, és ez sokkal többet ér, mint bármelyik csésze kávé. Felegyenesedve elhajol a könyvtől, mire a drága bőrkötéses hangos csattanással a földön találja magát. Audrey lábait felnyalábolva egy szökkenéssel felugrik székére. Mivel a fiú elég sietősre fogja a tempót, neki is bele kell húznia, hogy beérhesse, csakhogy a földön futkározva lassabban halad, arról nem is beszélve, hogy alig van hely a széksorok között, így be sem tudná előzni Bishopot, így inkább kedvenc közlekedési közegét választja: a levegőt. Székéről egy jól irányzott ugrással elszökkenve előre lendül, átpattanva a következő sor székei fölé. Az egyik ülőalkalmatosság háttámláján megveti kezét, és tereléssel edzett karizmaival sikeresen átlendíti magát a széksorok fölött, így, muglikat megszégyenítő tornászmutatványt végrehajtva, sikeresen megkerüli a menekülő fiút, és ismét megveti lábait a szárazföldön.
- Tádá! - szól reflexszerűen, majd észbe kap, és ismét előveszi szigorúbb arckifejezését, már ha van neki egyáltalán ilyen, csak hogy kifejezze, Benjamin nem fog olyan gyorsan elszabadulni, mint azt hiszi. No igen, még mielőtt bekerült volna a kviddicscsapatba, azelőtt is sokat ugrált a levegőben, bár ezt nem sokan tudják. Még roxfortos évei előtt, londoni mugliiskolájában tagja volt az akrobatika csapatnak. Sőt a kemény magját képezte, szerves részét. Lengett a köteleken, pattogott a gerendákon, mint valami dzsungelből beszabadult kismajom. Igaz, talán azért nem tudják ezt olyan sokan, mert egyedül Audrey gondolta úgy, hogy benn volt a csapatban, persze ezt azóta is rendíthetetlenül hiszi. Mikor annak idején bemutatta a csapat edzőjének tudományát, a mugli tanárnőt az ámulattól igen messze eső érzések kerítették hatalmába. Pár percnyi hápogás után -hisz lehet húsz éve az iskolában tanít már, de efféle élő gibbont még nem látott a tornaterembe szabadulni- közölte, hogy az akrobatika csapatban csak és kizárólag jól szituált fiatal kisasszonyok vehetnek részt. Audrey persze nem vette zokon. Minden edzésen fent csücsült a karikákat tartó póznákon, és onnan figyelte "csapattársait", várva, hogy egyszer majd őt is szólítják. Hajthatatlan volt (így hát az edző sem tudta elhajtani bárhogy is próbálkozott..), Aud Turnert régen sem lehetett elválasztani a levegőtől.
Ezzel magyarázható tehát az az aprócska mutatvány, amivel ide-oda lengett a székek felett, hogy beérje a hatodéves prefektust, és most, hogy előtte áll, csöppet előrehajolva, hogy még jobban gátolja a fiút a továbbhaladásban, eszébe jut miért is akadályozta meg, hogy Benjamin elhúzza a csíkot.
- Terveim vannak veled, Bishop. - a szavak olyan természetesen gurulnak elő torkából, mintha legalább elsőéves kora óta ismerné a fiút. De hangneménél sokkal zavaróbb, az a széles vigyor, amit saját szavai csalnak a szájára. Micsoda tervei lehetnek..