Könyvtár előtti folyosó

A kastély déli szárnyában egy hosszú folyosó fut keresztül labirintust varázsolva a diákok számára. Számtalan kisebb folyosó ágazik belőle, és ezek közül az egyik, melynek az elején két kőszobor ücsörög a rendre ügyelve, az melyről az iskola könyvtára is nyílik.
A folyosó teli van különféle varázslók festményeivel, és több páncélos egyén, és szobor is található itt. Mintha mind-mind egytől egyik védenék a régi írásokat.

LUCAS;;

Ezt a szégyent, biztos mindenki emiatt fog szekálni. Ez volt az első gondolatom mikor futólépésben távolodtunk Madam Cvikkertől, de ahogy egyre jobban megfigyelem Lucas arcát, valami egészen más ugrik be. Győzelem? Kipirult arccal próbálom átadni magamat az érzésnek, igen, megcsináltuk, méghozzá nem is akárhogy. Akár még büszke is lehetnék magamra, sőt, több, mint büszke - már, ha van ilyen -, hiszen úgy odamondtam a vén szipirtyónak, mintha igazán bátor lennék. Talán erre gondolnak majd azok is akik látták, és elmondják a barátaiknak, ők meg az ő barátaiknak és...
Mikor Lucasból kitör a nevetés én se bírom visszafogni magam és a mindig csendes folyosót percekig csak az illetlen kacarászásunk hangja tölti be. Jól esik, még, ha kis lépés is nekem, mégis egészen elégedettnek érzem magamat, mikor néhány utolsó csuklás után meghallom a srác dícséretét, mert bizony, ez az volt! Tiszta extázis az egész, vagyis az lenne, még válaszolnék is, ha hirtelen nem tolna be az egyik szobor mögé. Gyorsan meg is kellene kérdeznem, hogy mégis mi ez, mikor nyílik a könyvtárajtó és Madam Cvikker alakja tűnik fel, mintha még mindig ránk vadászna, sőt, ha jobban megnézem azt is teszi, valószínűleg meghallotta, hogy milyen egészségtelenül jól érezzük magunkat, ráadásul az ő és a drágalátos könyvtára kárára, s ezt persze nem nézhette tétlenül. Szerencsére nem lát meg minket, holott én mindjárt újra elnevetem magam, ha nem hagyja abba a folyosó pásztázását, pedig ez már csak valami utóhatás.

Szerencsére még időben visszahúzódik a birodalmába, sőt még egy háztársam is kipréseli magát mellette, mielőtt újra kitörne belőlem a röhögés. Lassan azt is felfogom, hogy egy újabb dicséretet hallhattunk, ami az egekbe repíti az egómat. Ez után jöhet bármi én még egy... egy mardekárosnak is vissza mernék szólni!

- A park tökéletes lesz. - mosolygok rá, majd meg is indulok az általam helyesnek vélt irányba, illetve a helyes irányba. Öt éve járok ide, most már legalább illene magabiztosnak tűnnöm, mikor kiválasztom az úticélomat, de hiába, az ilyesfajta memóriám mindig hagyott némi kívánnivalót maga után. Valamiért mindig csak azt jegyeztem meg, ami érdekelt, néha, mások számára olyan jelentéktelen apróságokat is, hogy olykor egyenesen intelligensnek tűntem. - Érdekes, hogy ilyen kihalt ez a folyosószakasz. Tényleg ennyire rossz híre lenne a könyvtárnak? Én álltalában szeretek ott lenni, bár tény, hogy elég antiszociális dolog. Ahogy elnézem, drága könyvtárosunk tényleg elég kegyetlen a beszélgetőkkel, de én most tapasztalatam először a saját bőrömön Cvikker gyilkos pillantását. - Megborzongok, ez tényleg elég rémisztő volt. Eddig élveztem a csendet, jó volt a tanulás szempontjából és fel sem tűnt, hogy milyen zavaró tud lenni, hogy nem használhatjuk az öreglány szentélyét találkahelynek, még akkor is, ha a sors eredetileg nem erre a célre szánta.

[color=#khaki]- Fúj, elképzeltem, ahogy tényleg felboncol. Én eddig azt hittem ez csak Pitonnal ennyire valósághű.[/color] - Az arcifejezésem hűen tükrözi a lelkiállapotomat. - Bár, most, hogy leadta a bájitaltant, tényleg találnunk kell valakit az undorító fantáziálgatásainkhoz... Vagy ezzel egyedül vagyok? - Nem kizárt, hiszen ki az az elborult elme, aki a házidolgozata fölé görnyedve elképzeli a szeretett tanerőt, aki, amint megkapja az említett írásművet, őrült törzsi táncba kezd és a szertárból elővarázsolt, gúzsbakötött diákok értékesebb szerveit kéjesen dobálja bele a vacsorájával fortyogó üstbe. Hm. Jó ötlet volt, hogy ezt nem mondtam ki hangosan.

Tudatosan lassan haladok végig a hosszú folyosón, szeretek sétálni, mikor nem néz senki. Ha egyszer kiérünk a szabadba ott már érezni fogom magamon a többiek figyelő tekintetét, teljesen mindegy, hogy őket igazából egyáltalán nem érdeklem. Meg egyébként is, szeretek sétálni és kész. Végigpásztázom a festményeket és lovagi páncélokat, de most sem mutatnak semmi újat, mégis, annyiszor végigmentem már ezen a helyen és még sosem figyeltem meg igazán a környezetemet. Végül, most sem fogom igazán, inkább útitársamra fordítom a figyelmemet, mivel sokkal izgalmasabbnak tűnik mint ez a sok, letűnt, ókori vacak. - Ugye nem bánod, hogy miattam egy darabig nem jöhetsz vissza ide? - A mosoly vigyorba fordul, ezt még én sem gondolhatom komolyan. - [color=#khaki]Nem akarsz mesélni egy kicsit magadról, ha már közös kalandunk is van meg minden?[/color]

[Melore Lainey számára ]
Melore mellett lépkedve még mindig meglepetten bár, de örömöt éreztem. Úgy éreztem, élek. Diák voltam megint, hosszú idő óta először megint csak egy gyerek, akinek az a legnagyobb gondja, hogy épségben kimeneküljön a könyvtárból. Nem voltak halálfalók, gyilkosságok, köd és veszély. Csak a megkönnyebbült nevetés.
Sétáltunk, nem volt csend, a lány beszélt, én hallgattam, a lépteink visszhangot vertek a poros páncélok közt, amik mintha csak arra vártak volna, hogy közelebb menjünk hozzájuk, és levághassák a fejünket a rendbontásért.
- Én eddig sosem törődtem az öreglánnyal - jegyeztem meg Melorenak. - Bementem, olvastam, írtam amit kikellett, és eljöttem. Sosem gondoltam a helyre, mint veszélyes területre, de mostantól nyitva tartom a szemem, és egy ideig elkerülöm.
Majd megint elnevettem magam.
- Hát igen, Pitonnal szemléletesebb a boncolás folyamata, de azért Madam Cvikkert sem engedném túl közel magamhoz egy ilyen eset után.
Melore-ra néztem vigyorral az arcomon, és láttam, hogy valamin nagyon töpreng.
- Mi az? Csak nem ezt próbálod elképzelni? Szerintem ne csináld, még a végén nem fogsz tudni aludni!
Ekkor, a séta közben az egyik öreg, porlepte képről egy vén varázsló morgósan közbeszólt.
- Hát mi lett a mai világból? A varázslók gyermekei tanerőiket teszik gúnyuk céltáblájává? Hát mi lett a vér tiszteletéből? Mi lett abból, hogy...
- Silencio! - dörrentem rá hirtelen támadt haraggal a festményre, ami azonnal abbahagyta a hablatyolást. Jókedvem egy pillanatra elmúlt, ijedten kaptam utána, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy mikor a vén szamár befejezte a vérmániát, újra jó lett a hangulatom. A lányra pislantottam bocsánatkérőn.
- Hát, ha tudni szeretnél rólam ezt-azt, ez az egyik: gyűlölöm az olyat, aki a vérrel jön.
Eltettem a pálcám, de bocsánatkérőn mosolyogva.
- Nem akartalak megijeszteni, bocs.
Visszanéztem a haragosan tátogó öregre a képen. - Ő már sosem változik meg, úgyhogy jobb, ha nem hallgatjuk a bolondságait.
Pillantásomat inkább Melore-ra irányítottam.
- Egyáltalán nem zavar, ha nemjöhetek ide többet mostanában. Amúgy is untam már az örökös tanulást... Meg mindjárt itt az év vége, egy kis lazítás sosem árt. - kihúztam magam, és megroppantottam a sok üléstől elgémberedett hátam. Hangosan kattant. A szemem sarkából láttam, hogy több képen összesúgnak az alakok, és jókedvem kezdett elpárologni a sötét folyosón. Hiába koncentráltam csevegő partneremre, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy szemrehányó és vádló pillantások kísérnek. Nyeltem egyet, hogy enyomjam az idegességet, ami gombóc formájában kezdett alakot ölteni a torkomban. Koncentráltam, minden figyelmemet Melore-ra akartam összpontosítani, és nem a hirtelen támadt dühömre és enyhe bűntudatomra akartam figyelni. Ezért mosolyogva, lazának szánt hangon kezdtem bele.
- Mit szeretnél tudni? Egy ilyen hős kérdésére kézségesen válaszolok. Feltéve, ha viszonzásképp én is megtudok pár dolgot rólad. - biccentettem felé, és minden erőmmel azon voltam, hogy még mindig olyan felszabadultnak tűnjek, mint néhány perce, de nem ment könnyen.
Nem áltathattam magam. Nem voltam én már olyan felelőtlen diák, mint néhány éve. Hiába voltam minden erőmmel azon, hogy amíg az iskolában vagyok, átlagos életet éljek, a tüske mintha minden kellemes nappal csak beljebbsüllyedt volna a szívembe, mintha csak minden boldog perc arra emlékeztetett volna, hogy van, aki ezt már nem élheti át, és hogy néhány éven belül valószínűleg én sem fogom többé...
A csillag alakú hűvös medál a csuklómon ekkor hideg izzással hozzáért a bőrömhöz, mintegy igazolva az érzéseim.
De megmakacsoltam magam. Addig vigyorogtam, amíg lassan úgy nem éreztem, hogy jobb, és Melore társaságában az ember valóban úgy érezte, nincs is oka aggódni semmin, legfejebb hogy miben botlik el a következő sarkon, és csak élni az életet.
Csak néztem, ahogy beszél, és rádöbbentem, hogy megint a szokásos átható pillantással méregethettem, ezért elkaptam róla a tekintetem, és a másik oldalára mentem, mert ott voltak az ablakok, és amíg beszélgettünk, hirtelen ötlettől vezérelve az érthetetlen módon örökké poros és elhagyatott ablakokról minden tudásomat beleadva eltávolítottam a mocskot. Fény áradt be a folyosókra, és ettől teljesen megváltozott a légkör. Már nem ellenséges és borús, inkább tiszteletetparancsoló és bölcs érzést keltett.
- Miért van az szerinted - kérdeztem - hogy Frics erre sosem jár tisztítószerekkel? Vajon ő is megsértette valamivel Madam Cvikkert? Pedig az én szememben mindig annyira összeillett a két házsártos...
Félúton megállt a kezem, és elnevettem magam. - Vagy talán épp azért hanyagolja a munkát, mert jobb dolga is akad erre!
Rávillantottam egy cinkos pillantást Melore ra.
- Különben hogy szólíthatlak? A Melore olyan... hivatalos.

::LUCAS^^

Érdekes, hogy milyen könnyen el tudom felejteni az összes aggondalmamat, egyszerűen csak egy jó - lehetőség szerint tökéletes - társ kell hozzá. Minden olyan kis idilli, hogy szinte már várom, mikor lép át valami undorító határon és válik csöpögőssé, de csak nem történik meg. Egyszerűen jól érzem magam, illetve remélem, hogy ő is és ráadásul még valami viszonylag rendbontásnak minősíthetőt is sikerült véghezvinnem. Határozottan képes vagyok fejlődni, aki mást mer állítani azt megütöm. Persze, csak azért, hogy bizonyítsam az igazam...
- Valószínűleg én is megpróbálok távolmaradni tőle a közeljövőben, de olyan jó volt ez a kis kaland. Legszívesebben visszamennék és folytatnám, de tudom, a csúcson kell abbahagyni. - Nagy vigyorgás közepette nézek bele a semmibe, közben magamban szörnyülködöm, mivé lettem, hogy ez számít a csúcsnak? Valaki még akkor sincs toppon, ha megbűvöli a páncélokat, hogy mindig elgáncsolja a tanárokat, ráadásul el is éri, hogy ennek Binnsnél is legyen valami hatása, én meg... Nem érdekel, akkor is a szándék a fontos!

Piton diákboncolgatós rutinjának felidézése egy kicsit belezavar a Mindentökéletes Világképbe, de csak egy egészen rövid ideig. Mondjuk akkor elég intenzíven, vizuális típus vagyok, vagy mifene.
- Szerintem Madam Cvikker egészen kreatív tudott volna lenni, ha nem csak őt sértem meg, de szeretett könyveit is kár éri. Egyszer azt hallottam, hogy valami tiltott átkot rakott a zárolt szekció, khm.. felnőtt témájú könyveire és, aki megérinti őket, az hónapokig kénytelen "PERVERZ" felirattal a homlokán viselni a célozgatásokat. Csak azt nem értem, hogy vajon az öreglánynak minek az a sok könyv? - Egy pillanatra elsötétül az arcom és fontolgatom, hogy bevetem magam a legközelebbi mosdóba, de végül sikerül győzedelmeskedni a feltörő.. érzések felett. - Várj, várj! Kérlek, inkább ne mondj semmit. - Mint mondtam vizuális típus vagyok. Az sem lendített sokat a helyzeten, hogy előtte Piton szokásai keringtek a fejemben.
- Az a baj, hogy a tanárainkkal annyi szörnyűséget lehet elképzelni, hogy az már ijesztő. Nem vagyok én prűd, de azért ez mégis sok. - Rólam aztán senki ne mondja, hogy problémáim vannak a tanár emberi lénynek tekintésével, sőt! Mondjuk nem biztos, hogy a hely és az idő megfelelne a probléma kivesézéséhez, így inkább gyorsan félre is rakom.

A háttérben valami festmény karattyolt, de nem vettem a fáradtságot, hogy felbosszantsam magam, megszoktam már az ilyesmit, de úgy tűnik Lucas nem ennyire béketűrő. Mondjuk a vörös szegély a talárján nem is hagyná szó nélkül, ha behúzott nyakkal továbbmenne. Azért kicsit összerezzenek, amikor a festett öregúr hirtelen csak tátog utánunk.
- Ennek csak örülni tudok, bár a saját tapasztalatom, hogy inkább hagyni kell az ilyeneket, mielőtt még bajba kerülnék. Persze, nem hinném, hogy ő olyan sokat tudna ártani nekem. - A bácsi felé biccentek, aki időközben dörömbölni kezdett a keretén, de hiába: a csendvarázs kötelez. - Attól még, hogy félvér vagyok, a félénkségem és az elkötelezettségem miatt legalább annyira tartok minden ilyesmitől, mint egy mugliszületésű, szóval felőlem akár le is átkozhattad volna a falról. - A mosoly visszatér az arcomra, nem csak azért mert örülök, hogy egy újabb dolgot megtudhattam róla.
Közben feltűnik, hogy körülöttünk mindenhol sugdolóznak a képek és a helyzet kezd egyre kellemetlenebbé válni, akármilyen könnyed témát is hozott fel Lucas az előbb, úgy érzem, ha nem jutok ki innen hamar, akkor vér fog folyni. Sajnos az enyém. Akármennyire is jól esik, hogy hősnek tart, sajnos ez a cím viszonylag múlandó és hamarosan ő is rá fog döbbenni, hogy nem igazán mindennapos nálam az ilyesmi. Persze, csak, ha eddig nem lett volna teljesen nyilvánvaló.
- Könnyű annak, aki már túl van az RBFen... Nekem sajnos még viszonylag sok dolgot kell beletöszkölni a fejembe, elég rövid idő alatt. Mostanában már kezdtem úgy érzeni, hogy ha még egy órát a könyvtárban kell töltenem, akkor felrobban az agyam. - Mesélek, mesélek, de most valahogy nem tud annyira magával ragadni a téma és nem is vált ki belőlem különösebben érzéseket. - Rólam aztán nem sokat lehet mondani, bármelyik ismerősömet kérdeznéd, két mondat után lezártnak is tekintené a témát. Valószínűleg megvan bennem az összes hugrás alapjellemvonás, egy kicsit több kisebbségi komplexussal, mint az átlag. Imádom a bájitalokat és a kalandok sosem találnak meg engem. Nagyjából ennyi a lényeg. - kérdéseket feltenni már jóval nehezebb, de az biztos, hogy szívesen megtudnám, miért is reagált olyan hevesen a vér-dologra. - Igazából mindenre kíváncsi vagyok, amit te fontosnak tartasz, de... Nagyon tolakodó lenne, ha megkérdezné, miért is bőszített fel ennyire az akadékoskodó bácsika?

Közben az ablakot tisztítgatja, s mikor a folyosó végre fényárban úszik gyorsan le is huppanok az ablakpárkányra. Ha süt a nap, a sötét gondolatok sem annyira sötétek, legalábbis a hozzám hasonló, egyszerű emberek számára biztos nem. Az ötletén felnevetek, de csak akkor kommentálom mikor már viszonylag sikerült lenyugtatnom magam.
- Frics, Cvikker, Piton. Reméltem, hogy ilyen gondolataim sosem lesznek, de úgy látszik ebben az iskolában reménytelen az ilyesmi. Ha belegondolok mennyi őrültséget veszünk természetesnek... - Húú, bele is gondolok gyorsan. [color=khaki- Hát, a Lorit és a Melt én is jobban szeretem, nem túl nagy választék, de legalább lehet becézni. És te? Maradsz a komoly Lucasnál vagy te is rövidítgeted?[/color]

[Lorinak ]
A fény valamiképp nem csak a folyosóra szűrődött be, hanem a lelkem egy mély, apró kis zugába is, megvilágítva dolgokat, amiket már régen nem tapasztaltam, mert nem figyeltem: az újdonság varázsának a felismerését.
Melore személyisége egészen elbűvölt. Nem ismertem még igazán, de a kis kaland után olyan volt, mintha együtt nőttünk volna fel, annak ellenére, hogy még azt sem tudtuk, hogy hogy szólítsuk egymást. Még a múltamra vonatkozó kérdése sem zavart. Mellette egészen felszabadultnak éreztem magam, a régi önmagamnak.
- Én nem szoktam rövidíteni sehogy sem, bemutatkozom, és a többi emberre bízom, hogy aztán hogy szólítanak. Van, aki a vezetéknevemen, van, aki Lucasnak, sokan Luke-nak, és számomra érthetetlen módon páran Cas-nek szólítanak.
Elfintorodtam, mert furcsa volt kimondani. - De mindegyiket megszoktam, úgyhogy úgy szólítasz, ahogy szeretnél. Eltekintve persze a kicsinyítő jelzős megoldásoktól, de nem tűnsz olyan "Lucaska" típusnak... Te pedig ezek szerint Lori vagy. Ez nekem is jobban tetszik, illik hozzád - mondtam neki, és csipkelődősen nekidőltem egy kicsit menet közben, zsebre tett kézzel. De nem bújhattam ki az előző kérdése alól sem, elvégre én ajánlottam a kérdezz-felelek féle ismerkedést. Elsőként ösztönösen sóhajtani akartam, összeszedni a gondolataimat, hogy higgadtan beszélhessek a történtekről, de nem volt rá szükség. Elég volt ránézni a mellettem lépkedő, alacsonyabb lányra, akit körüllengett valami furcsa, bájos és kicsit kiszámíthatatlan aura, és minden aggodalmam elillant. A hosszú folyosó vége még odébb volt, én szorgalmasan átkoztam le a port a sötét ablakokról, és belekezdtem. Próbáltam rövid lenni, és könnyed hangot megütni.
- A vér számomra teljesen lényegtelen. Sőt, szerintem el kellene felejteni az egész származás dolgot. Mindig csak a gond van belőle. Hiába vagy aranyvérű kétezer generáció óta, elég egy rossz döntés, egy kevésbé "előnyös" társaság, amibe belecsöppensz vagy a nem elég elit gondolkozás, és már ki is hullottál a rostán, ami fenntart a társadalomban. Nem ez alapján kellene megítélni az embereket... Én is ezért vesztettem el a szüleimet.
Melore-ra néztem, várva valami reakciót, hogy tudjam, hogy folytassam; részletezzem-e vagy itt abba kell-e hagynom.
- Harmadikos koromban haltak meg annak ellenére, hogy aranyvérűek voltak - tettem hozzá. Vártam, hátha valamit hozzá szeretne fűzni, még ezzel kapcsolatban kérdezni valamit. Kissé riadtnak tűnt, de lehet, hogy csak a saját érzéseimet vetítettem ki rá, úgyhogy inkább folytattam.
- Ezért lettem dühös a képben lévő öregre... Az ilyenek miatt szenvedtek és szenvednek ma is a varázslótársadalomban azok, akiknek nem tiszta a vérük. Az ilyenek nem is tudhatják, milyen érzés lehet valakit olyasmiért hibáztatni, amiről nem tehet és amit nem változtathat meg, ráadásul nem is befolyásol semmit. Rengeteg semmirekellő, tehetetlen és gonosz aranyvérű van. Több, mint mugli származású, ez biztos. Ennek ellenére igyekszem nem ítélkezni.
A folyosón egy kanyar következett, ami után már nem borult folytogató sötétségbe a hely, és eltehettem a pálcám, másik kezemet is zsebre téve. Meg voltam lepődve magamon. Olyan könnyen beszéltem, mintha csak egy kellemetlen karácsonyi emléket meséltem volna el, és bár ez megrémisztett egy kicsit, jó is volt. Kicsit olyan, mintha egy fehér fátyollal letakarták volna dühömet, és csak az alakját láttam volna, nem magát a haragot. Őszintén szólva abban a pillanatban sok ideje először úgy éreztem, nem is akarom látni még jó ideig, nem akarom a bosszú tüzét érezni magamon. Egy az egyszerű, csendes béke jól esett. Élveztem a napsütést, az új társaságot, ami jótékony hatással volt rám. Nem foglalkoztam a következő pillanattal, mert úgy tűnt, nem is lehet a közeljövőben semmi, ami miatt aggódnom kéne. A nyüzsgés kezdett elhallatszani hozzánk az iskola népesebb folyosóiról.
- És veled mi a helyzet ezen a téren? Úgy látom, te sem rajongasz az aranyvérűekért, legalábbis az ezt hangoztató fajtáért - villantottam rá egy széles mosolyt. - Remélem azért engem még megtűrsz magad mellett, amíg kiérünk a parkba.
Aztán gondoltam én is kérdezek valamit, de semmi konkrét nem jutott eszembe azon kívül, amit az előbb említett magáról.
- Ha valaki három mondattal elintézné a leírásodat, biztos, hogy nem ismer eléggé... Én már most el tudom mondani rólad, hogy... kedves vagy, a látszat ellenére kalandos, egy kicsit talán tényleg önbizalomhiányos, amit nem értek igazán, miért - néztem rá szigorúan - mikor valójában tehetséges boszorkány vagy. Ezt a könyvtáras felkészülésből gondolom, és az alaposságodból. Mivel a hugrabug a házad, így biztosan segítőkész és megértő is. Barátságos is vagy, elvégre nem elegyedtél volna szóba velem odabenn. Nos, most így hirtelen ennyit tudok összegezni rólad, pedig alig fél órája ismerek, szóval mesélj még, mert biztos van mit.
Mosolyogva tovább sétáltunk a folyosón, és olyan remekül éreztem magam, mint már nagyon rég nem.

Lucaska
 

Azt hallottam, hogy nagyjából három éves kor után a gyerekek végiggondolják, ami mondani akarnak és csak utána osztják meg a nagyvilággal. Azt hiszem ez az én életemből, egy az egyben kimaradt és ezért mondják néha, hogy "furcsán" beszélek, érthetetlen, követhetetlen, ilyesmi. Én meg csak örülök, mert ezzel olyan különlegesnek érzem magam. Ha tudnék se szoknék le róla, de azért vannak pillanatok, amikor mégis sikerül visszafognom magam, amitől lehet, hogy kicsit mesterkéltnek tűnik az egész, de van értelme. Tényleg van, nekem legalábbis.
Lucas, Lucaska, Lucaska és Lorika. Szerintem írhatnának rólunk egy könyvet, mert olyan szépen alliterálunk, bár, ha továbbra is ilyen barátságos marad, lehet, hogy a borítónál több is elkészül belőle.
Igen, ez is olyasvalami, amit jobb, ha magamban tartok - könnyen megbízom bárkiben, de nem szeretem elriasztani az embereket. Közben nekem dől, én pedig úgy elbambultam, hogy véletlenül keresztezem a lábaimat és kis híján elvesztem az egyensúlyomat is.
- Vigyázz, nálam bármilyen baráti gesztusnak végzetes kimenetele lehet. - Felnevetek, bár valószínűleg hülyének néz, de, ha az ismeretségünk hosszabb távú lesz, ez is olyavalami, amit kénytelen lesz megszokni.
- Ohm. - Hirtelen egy kicsit sok dolgot szeretnék kimondani, hiszen mi a megfelelő reakció ilyen helyzetben? Könnyebb lenne, ha tudnám, mikor történt, a friss dolgokat jobb egyáltalán nem bolygatni. Szerencsére erre szinte azonnal megkapom a választ, harmadév, mikor még csak tizenhárom, jobb - jobb?! - esetben tizennégy lehetett. Nem akarom hosszúra nyújtani a csendet ezért egyszerűen csak kimondom: - Sajnálom. Fogalmam sincs milyen lehet, azon túl, hogy szörnyű. A helyedben bosszút álltam volna, mármint a festményen persze. - Legszívesebben jól fejbecsapnám magam. - De ezt ne úgy értsd, hogy te rosszul tetted, csak így, tudod... Most már kicsit jobban értem, és csak rosszabbnak tűnik az egész.
Remélem nem bántottam meg az estlen faragatlanságommal, ezért inkább hozzáteszem a saját történetemet is, így talán majd látni fogja, hogy értem én miről beszél, csak nem igazán tudok bánni a szavakkal.
- Az én helyzetem eléggé különbözik a tiédtől, az anyám aranyvérű, viszont az apám mugliszületésű, így mindenből kapok eleget. A hagyománytisztelő nagyszüleim, akik próbálnak visszatéríteni a "helyes útra", mert, az unoka, az unoka, legyen akármilyen, de pótolhatatlan. Apa szülei pedig mugliként élnek és fogalmuk sincs a varázsvilág dolgairól, jobb is, ha nem tudják, hogy a fiuk miattuk nem tud feljebb kerülni a szamárlétrán. Nem túl fényes, mi? De mégis, itt vannak nekem és el sem tudom képzelni az életet nélkülük. - Nyelek egy nagyot, lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom. Inkább gyorsan váltok valami könnyedebb témára, de meghagyom a lehetőséget és néhány levegővételnyi időt is, hogy folytassa, ha neki nem túl kellemetlen.
- Lucas Conolly, ezennel ünnepélyesen esküszöm, hogy, hmm. Kedvellek téged. Főleg, ha ilyen jó véleménnyel vagy rólam. - Az időközben elkomorodott arcomon újra megjelennek a mosoly gyerekes gödröcskéi, de nem tudok mit tenni ellene, alkati dolog. - Az önbizalomhiány fura dolog. Nem kell feltétlenül abból fakadnia, hogy kevesebbet képzelek magamról, inkább csak attól félek, hogy a többiek nem úgy fogadják a dolgaimat, ahogy szeretném. Nem igazán vagyok jó az üres fecsegésben, sem a felnőttes viselkedésben, vagy csak egyszerűen nem tudom mikor, mit illik mondani, általában nem gondolom át kétszer a dolgokat. A hugrabug csak rátesz egy lapáttal, tudod, apám odajárt és most ő az egyike annak a csaknem kétszáz embernek, akik a Gringotts védővarázslatait ellenőrzik éjjelenként. Sosem kérdeztem, hogy igazából mit szeretett volna csinálni, mikor annyi idős volt, mint én, de nagyon félek, hogy az én aurorképzésem is valahogy így fog befuccsolni. - Elfintorodom és inkább nem említem a Leggonoszabb embert, aki lehet, hogy addigra már a Mágiaügyi miniszterünk lesz.
- Én már tudok egyet s mást rólad, de azzal számolnod kell, hogy már-már betegesen kíváncsi vagyok, így jobb, ha vigyázol. Azt például ravaszul kikövetkeztettem, hogy kedves vagy, barátságos és megértő, hiszen olyan könnyen elfogadod, amiket mondok, mindenféle röhögés nélkül. Hmm, még céltudatosnak és elszántnak is látlak, leginkább azért, mert ilyen határozottan kiállsz a vérmániások ellen és bátor meg magabiztos is vagy, valószínűleg annál is bátrabb, mint, amennyit eddig mutattál. A többire inkább csak tippelnék, amolyan megérzés-félék és inkább nem teszek elhamarkodott kijelentéseket.
Pedig az emberek nem egyszerűek, úgyhogy sokkal több lehet benne, mint, amennyit megmutat nekem.