Nagyterem

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A bögrényi kakaó elfogyasztását követően, mielőtt a törlőkendőt a számhoz emeltem volna a bajuszom eltávolítása miatt, észrevettem, ahogyan Sydney feltekintett, és megmosolyogta a helyzetet. Kedvem lett volna nekem is hozzá, de egyszerűen valami belső erő megakadályozta a dolgot, és csak bámultam előre, remélvén, nem gondolja, hogy mérges vagyok rá, amiért ezt tette. Egy cseppet sem voltam az, sőt, kellemesnek éreztem a helyzetet magát… valahogyan mégsem sikerült az a kicsi emberi megnyilvánulás, amellyel akár gátakat lehet átszakítani. Jó idő eltelt már azóta, mégsem vagyok képes rá, bár Thomas szerint már az is haladás, hogy nem csak fekete ruhadarabokkal aggatom tele magam, hanem végre színeket is felveszek. Igaza lehet, emberibbnek festettem így, de a gyászév attól még gyászév, és mint olyan, nálam kötelező és alap. Mivel letelt, hajlandóságot mutattam egyéb színek felvételére is.

A „törölközést” követően sorra érkeztek a kérdésemre a válaszok. Megtudtam, hogy a hollóhátas lányka is a szabadba tart, bár valószínűleg nem azzal a céllal, amellyel jómagam. Számára a tanulás az első, nem pedig a szabadság, vagy éppen a hóbortok kielégítése. Pedig olykor nagyon jól tud esni, ha az ember egy kicsit kikapcsol, és elfelejti az iskolával járó terheket és gondokat. Nem egyszerű, legalábbis a számára biztosan nem… de a pihenést követően valahogyan jobban fog az agy, és a tanulás is könnyebben szokott menni. Legalábbis a számomra. Rendszeresen kijártam pihenni, és próbáltam kikapcsolódni, mások társaságát keresni, bár utóbbi rendre kudarcot vallott, tekintettel komorabb hangulatvételemre. Miután Sydney befejezte a gondolatait, noha az utolsó sorokat jobbára habogva ecsetelte, bólintottam a fejemmel, mely szerint megértettem. A tányér, valamint a bögre, amely immáron üresen álldogált az asztalon, lassan a semmi martalékává foszlott, valószínűsíthetően a konyhába transzportálva mosogatás céljából. Évek óta jártam már ide, de a Nagyterem alatt húzódó helyiséget még egyszer sem láttam. Elhessegetve a gondolataimat felegyenesedtem a padról, majd tekintettem először a kabátomra, azt követően pedig az üldögélőre vetettem.
- Volna kedved ahhoz a bizonyos kiruccanáshoz?
Mivel még soha nem ruccant ki, legalábbis állítása szerint, valamint ahogyan azt sejtettem, gondoltam megmutatom neki a Roxfort, eddig számára talán rejtett értékeit is. Biztos voltam benne, hogy ezzel gyökeresen felrúgom a napi ütemtervét, de egy kis kikapcsolódás mindenkire ráfér, még azokra is, akik áttanulják az egész napot. Sőt, főleg azokra, nehogy a végén belefásuljanak a monotonitásba, és elszürküljenek a megannyi diák között. Sydneyre ez pedig hatványozottan igaz volt, még nem veszett oda teljesen, itt volt az ideje, hogy kinyíljon végre, és lássa azt, ami a tanórákon túl van. Egy lépésnyit téve felé nyújtottam jobbomat a számára, várva, elfogadja-e az invitálást, vagy inkább visszautasítja. Bizakodóan tekintettem rá, próbálván mogyoróbarna szemeimmel sugallni, nem kolonc, és nem azért kértem tőle, mert kötelező, ha már megemlítettem… sokkal inkább azért, mert valóban szeretném, és bízom abban, hogy neki is van kedve hozzá, vagy éppen a társaságomhoz.

[- Nem tudom, hogy nálad mit jelent a kiruccanás. Mi lenne, ha elmagyaráznád nekem?]

Arion   
„Elhessegetve a gondolataimat felegyenesedtem a padról,
majd tekintettem először a kabátomra, azt követően pedig az üldögélőre vetettem. ”

   

Nem tudom, hogy mihez kezdjek. Ha vele tartok, akkor megtudja, hogy milyen ügyefogyott vagyok, meglátja, hogy még a saját árnyékomban is hasra tudok esni. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy nála mit jelent az, hogy kiruccanás.
Szerintem azt fogom csinálni, hogy elindulok vele az udvarra, és közben majd kitalálom, hogy mihez fogok kezdeni. Nagy valószínűséggel az lesz, hogy keresek valami jó padot, és nézem, hogy ő kiruccan, majd utána a természet lágy ölén szépen olvasgatom a könyvemet.
- Nem tudom, hogy nálad mit jelent a kiruccanás. Mi lenne, ha elmagyaráznád nekem? – nézek a mogyoróbarna szemeibe, majd mikor úgy érzem, hogy túlságosan sokáig merengek bennük, gyorsan elkapom a tekintetem, és a csészémre pillantok, mintha lenne rajta valami rendkívül érdekes dolog.
Fura fiú ez az Arion, azt kell mondanom. Biztos, hogy észrevette, hogy megmosolygom a bajuszos jelenetét, de ő nem találta annyira viccesnek, hogy egy kicsit is fölfelé görbüljön a szája. Ez a mosolymentesség az, ami fura. De aki mosolymentes, az általában undok szokott lenni, és ő kifejezetten nem az, sőt, éppen ellenkezőleg. Ennélfogva nem tudom hová besorolni őt. Máskor is gondolkodtam már ezen, de még som tudok napirendre térni vele. Ráadásul már egyszer meg is kérdeztem tőle, és annyit mondott rá, hogy nem szokott, és hogy hosszú történet. Nem vagyok az a tolakodó fajta, hogy azonnal kifaggassam a hosszú történetről, de akkor is rendkívül foglalkoztat a dolog.
- Tudom, hogy kérdeztem már, de miért nem mosolyogsz? Olyan mosolymentes vagy! – jegyzem meg csak úgy a nagy semmiből. Közben látom, hogy már szedi a sátorfáját, és nyújtja a kezét nekem. Most nem tudom, hogy meg kellene-e fognom, vagy mit csináljak vele? Inkább nem fogom meg, lehet, hogy csak jelezni akar vele valamit, amit én nem értek, vagy a manó se tudja. Inkább felemelkedek én is a padról, és készülődni kezdek. A kabátom magam mellett van a padon, zöld színű, tehát kevésbé feltűnő, mint a jelenleg rajtam díszelgő narancssárga öltözet. Begombolom, és a derekán megkötöm az övet. Amolyan ballonkabát-szerű, de mégsem az, mert csak a csípőmig ér. A nevelőnőmtől kaptam a születésnapomra.
- Szóval mi lenne, ha elmennék veled egy darabig, de nem olyan messze, hogy kiruccanásnak lehessen nevezni. Pontosabban az udvarra gondolok. Aztán ha addig elmondod, hogy hová tartasz, meggondolom, hogy veled tartsak-e továbbra is, vagy nem. Így jó? – tárom fel az én koncepciómat, majd várom, hogy mit reagál. Kezembe veszem a könyvemet, majd megpróbálom beletuszkolni a zsebembe – sikertelenül. Mindegy, a kezemben is elfér.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A kiruccanás szó nem igazán fedett le egyetlen kört sem, amelyet ismert, ez pedig felettébb meglepő volt a számomra. Életemben először próbálkoztam meg a Thomas által szlengnek nevezett társalgási formulával, és a vége az lett, hogy nem ért meg a partnerem. Mindenesetre nem estem zavarba, soha nem voltam az a fajta, akinek, ha ki kell mondania bármit is, elvörösödik tőle. Ami tény, az tény, én pedig ekként is kezeltem.

A tekintete hosszas másodpercekre az enyémbe furakodott, nem tudom, hogy ettől, vagy valami egészen más, megfoghatatlan erőtől, de különleges érzések kavarodtak fel bennem. Olyanok, amelyeket már régen éreztem, és régen tapasztalhattam meg utoljára… egy kis melegség, egy csipetnyi békesség. Kedvem tartotta volna mosolyogni, mint megannyiszor az elmúlt években, de mindhiába, az ajkaim bizony nem görbültek meg, annak ellenére sem, hogy az agyam elküldte az utasítást, az idegpályák mozgásba lendültek… a vége pedig az üresség és semmi maradt. Nem tekintettem félre egy pillanatra sem, mert – noha nem szeretnék sem magam, sem pedig más előtt önnön szándékait előbbre tartó embernek tűnni -, hőn szomjaztam ezt az érzést. Aztán elkapta a csillogó zafír-smaragd szín ékköveit, és az asztalon heverő csészéjére vetette azokat. A hatás megszűnt, és ez egyértelműsítette, bizony nem mástól éreztem magam kicsit jobban, és nem más miatt szakadtam el a múlttól, mint miatta. Nem célom elmondani neki, még nem, mert az eleddig ismert jelleme alapján talán tolakodásnak venné, így hallgattam.

Mielőtt megszólalhattam volna, hogy válaszoljak a kérdésére, és ne tűnjek illedelmetlennek a szemében, újabb kérdés hangzott el, megtoldva egy kemény, azonban igaz kijelentéssel is. Noha még csak kétszer sodort minket össze a sors úgy, hogy el is beszélgessünk, tisztán látta a képet… mi több, már először is feltűnt neki a mosolytalanságom. Jó megfigyelő, bár talán nem lehet meglepőnek mondani, hollóhátas, és mint ilyen, kiemelkedő kell, hogy legyen tanulmányok szempontjából… ebből kifolyólag talán ezen képessége is szemernyit jobb az átlagosnál. Figyelmemet Ő maga kötötte le, elvégre, ha már bátorkodtam csatlakozni hozzá, azt hiszem, az elvárható minimum az, hogy középpontként kezelem. Jobbom továbbra is felé nyújtva vártam, fogadja-e, egyrészt segítségemet, hogy felkeljen, másrészt magát a meghívást. A bársonyos kézfej és tenyér azonban nem érkezett, helyette felkelt a padról, és hozzákezdett a készülődéshez. Azokban a körökben, amelyekben a családommal mozogtam, ez egyet jelentett a pofonszerű visszautasítással. Az éveim során idomultam már a diáktársak bizonyos szokásaihoz, és ezen cselekedetét betudtam annak, hogy visszahúzódó… továbbá, nem feltétlenül lenne szerencsés messzemenően kezdeményezni nála. Mégis, ha már egyszer dalra tudta fakasztani a beszélőkémet, bíztam benne, hogy nem kíván teljesen elszigetelődni társaságom elől. Leeresztve a bizonyos jobbot léptem vissza a pad mellé, amelyen üldögélve a reggelimet elfogyasztottam, majd a kabátomért nyúlva magamra öltöttem azt. Hosszú volt, fekete, térdig érő drága szövet. Ahogyan fontam össze a gombokat, és lyukakat, hallottam meg ismét a szavait… természetesen hátratekintettem. Meglepő volt, amelyet nem mutattam ki egy pillanatra sem, abban a hitben éltem, hogy a kéz el nem fogadása jelzés volt a számomra.
- Elfogadom az ajánlatod!
Válaszoltam a jól megszokott nyugalmas, és bársonyos hangszínnel. A közelmúltbéli eseményekre világítva nem ajánlottam fel a karomat, noha nekem természetes formalitás, számára talán másnak tűnne… feltételezhetően nem is fogadná szívesen.

Megvártam, míg útnak indul, csak azt követően csatlakoztam mellé, és vettem fel a lépteinek ritmusát. Jó pár lépést, valamint a Nagyterem elhagyását követően kezdtem bele a mondókámba, persze még mindig kissé elforgatva a szavakat. Nem azért, mert szokásom a hazugság és az ármánykodás, ám titkaimat nem óhajtottam rábízni olyasvalakire, akiről úgy gondolom, nem érdemes rá.
- Régebben rengeteget foglalkoztam a sólymokkal. Tudomásom van egy példányról, amely a Roxfort falai között él.
Meglehetősen ködösre sikerült felvezetés, nem is volt más szándékom vele, csak, hogy körvonalazódjon benne szépen, lassan, mi fog történni.
- Ez idő tájt szokott felbukkanni az égbolton! Gondoltam kimegyek a kis szigetre, elheveredem a füvön, és várom az érkezését.
Nem hazudtam, valóban ez volt a terv, merthogy nem voltam biztos benne, hogy a megrázkódtatást követően azonnal sikerülni fog újra átformálódni. Hat esztendeje már, hogy tanulom az animágiát, mégis, amit az utolsó kis kalandomon szereztem, nyomot hagyott bennem.

Folytatás : Kis sziget

[Aha, értem.]

Arion   
„Mégis, ha már egyszer dalra tudta fakasztani a beszélőkémet,
bíztam benne, hogy nem kíván teljesen elszigetelődni társaságom elől. ”

   

Nem tudom eldönteni, hogy jól, vagy rosszul tettem, hogy nem fogtam meg a kezét. Miután feltápászkodom a padról, szemlátomást csalódottság látszik a szemében, habár arca nem rezdül a mulasztásomra. Nem akarom megfogni egy fiú kezét akkor sem, ha elszomorítom miatta. Igaz, Arionról annyit tudok, hogy régi vágású, és akkoriban a nők és a férfiak kézenfogva jártak együtt. De akkor sem azok, akik csak az udvarra mennek „kiruccanni”! Meg különben is, nem hinném, hogy bármilyen szándéka is lenne velem, hiszen kinek kellene egy ilyen szürke könyvmoly egér, mint én?! Senkinek. Mindegy, nem rágódom ezen többet, mégis mit képzelek én magamról!
A mosolytalan megjegyzésemre nem jön semmiféle reakció – mosoly meg aztán végképp. Nem tudom megérteni, hogyan képes mosoly nélkül létezni ezen a világon. Manapság egy boldog mosoly többet ér bármilyen varázslatnál. Tudom magamról, hogy nem vagyok valami nagyon szórakoztató ember, de most kitűzöm célomul: Ariont ráveszem, hogy mosolyogjon. Ez nem mehet így tovább. Amit eddig megismertem belőle, abból azt tudom leszűrni, hogy ő nem olyan, mint az összes többi fiú, akik azért barátkoznak a lányokkal, hogy összejöjjenek, és kézenfogva sétáljanak az iskolában és minden szabadidejüket együtt töltsék. Nem mindenkinek ez az életcélja, ahogyan nekem sem. Örülök, hogy vannak hozzám hasonló emberek is, pedig elég ritka faj vagyok.
És már készen is vagyok, mire ő is magára ölti a kabátját és útra készen vár. Elindulok hát a nagy tölgyfaajtó irányába, és hátrapillantok hogy ő is elindult-e velem. Örömmel tölt el, hogy elfogadja az ajánlatomat, így legalább a kiruccanásáig együtt mehetünk, aztán pedig még kiderül, hogy mit hoz a jövő. Roxmortsba nem mehet le, mivel ma nincs olyan nap, amikor leengednének bennünket, így nem is igazán értem még most sem, hogy hová akar kiruccanni.
Csendesen ballagok kifelé az udvarra, azon gondolkozom éppen, hogyan tudnám elérni nála a mosolyküszöböt. Nem vagyok túl vicces lány, ezért nehéz munka lesz. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy magától elkezd beszélni – pedig nem jellemző rá a túlzott fecsegés.
A sólymos dolgairól már legutóbb is beszélt ezt-azt, és újból ezt hozza fel. Fura fiú ez az Arion… Csak fekszik a fűben, és nézi a sólymot, ami lehet, hogy jön, lehet, hogy nem?
- Aha, értem. – reagálok a szavaira, igazából nem tudok mást mondani, mivel nem értek hozzá. Annyit szűrök le belőle, hogy fura. Lehet, hogy kicsit jobban, mint én, mert nekem eszembe nem jutna lefeküdni a fűbe és várni egy madarat. Leginkább azért, mert a fű hideg, és könnyen a gyengélkedőn lehet kikötni egy ilyen eset után.
- Akkor ez lenne a kiruccanás? Annyira nem vészes. Bár én nem fogok lefeküdni a fűbe. – jegyzem meg, miután leszűrtem, hogy mi is az a kiruccanás. Hiszen relatív fogalom, kinek mit jelent. Tudomásom szerint a kis szigeten is van egy-két pad, majd leülök arra és olvasok, míg Arion keresi a madarat.
Amikor a nyílt udvaron megyünk, hűvös szellőt érzek, ezért kissé összébb húzom magamon a kabátot, főleg a nyakánál, mivel sálat nem hoztam, nem gondoltam, hogy kellene. Remélem, hogy jó idő lesz, kár lenne visszamenni. Meg jó lenne a mosoly-projektet a mai nap folyamán abszolválni. Eszembe jutott olyasmi, hogy idióta fejet végok és úgy nézek rá, de feltehetően meglepődne, mintsem mosolyogna. Vicceket meg nem tudok, tehát azt hiszem, hogy a tanulásból inkább erőteljes gondolkodás lesz.

[= Shay - A szünet utáni első napon =]

= Shay - A szünet utáni első napon =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A szünet úgy telt, ahogyan azt már az indulás előtt is sejtettem, szarul, lassan és legfőképpen eseménytelenül… már legalábbis számomra semmi fontos esemény nem volt fellelhető benne, a megannyi kiadott feladat mellett. Kedvenc piros kabátos kreténkém lelépett valahova a világ vége mögötti putris picsába… jól magamra hagyott a kibaszott kúria retkes nagytakarításának idején. Roppant kellemes volt minden reggel arra ébredni, hogy a szolgálók zörögnek, karistolnak, fúrnak, faragnak, javítanak, pucolnak, és az ajtó környékén, meg a szoba előtti folyosón sürögnek. Olykor-olykor kénytelen-kelletlen egyiket, vagy éppen másikat megróttam a történtekért… hol csak szóban, hol egyéb eszközökkel. Cedrah azt mondta, ne hagyjam őket elkanászodni, mert az nem vezet semmi jóra, és csak a hullák népes kompániáját növelem vele, amik már amúgy is szép számban kerültek befalazásra a hatalmas épület alapjaiba. Én irányítottam a munkálatokat, közben természetesen készültem azon tárgyakból, amiből a degeneráltabb féleség tanárok képesek voltak feladni bármit is. Igazából nem zavart, legalább lekötött, és színezte a szürkének számító hétköznapokat. A maradék szabadidőmet felélte a kapcsolatépítés rögös folyamata. Nagybátyám, az iskola alkímiatanára szép szerivel beszélt le találkozókat a számomra, hogy ismerkedjek a környezetemen kívül élőkkel is, akiket a későbbiekben jó lesz a tarsolyomban tartani. Ebédek és vacsorák, persze hivatalos öltözetben, formában… a smúzolás, amit soha nem szívleltem. Ott sem adtam elő különösebben, csak valamivel finomabb stílust képviseltem az iskolában megszokott nyers és paraszt helyett. Mindezek ellenére sikeresen összekörmöltem egy tagbaszakadt és vérszegény levelet Shay számára, mégiscsak illendő… meg akartam is, csak úgy.

Nyugalom.
Éhség.
Az iskolába való visszautat úgy döntöttem, nem a szaros vonattal oldom meg, így „kölcsönvettem” Cedrah egyik hintóját, meg a hozzátartozó putrisereget is. Pontosan a roxforti kapu előtt tettek le, majd kipakolták az egyetlen szem bőröndből álló poggyászomat, amit Frics a maga balfasz módján le is ellenőrzött, nehogy valami halálos fegyvert csempésszek be az iskolába, amellyel népirtást végezhetek. Idióta faszkalap, majd pont a csomagjaim közé fogom rejteni, ha bármi ilyesmit be akarok vinni… persze nem állt szándékomban… az a bizonyos kés már amúgy is a szobában pihent lassan hat esztendeje. Összekaptam magam, és mindenestül a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy felfaljam a fél konyhát. A kúriában jó koszton tartottak a szolgálók – mertek volna nem, szét is küldtem volna a kis seggüket -, ennek ellenére a fáradtságos utazás kivette az energiám, így fel kellett töltődnöm. Arról nem is beszélve, úgy egyeztettük le Shayel, hogy itt találkozunk majd… belekalkuláltam, hogy a nők általában késnek mindenhonnan, fél óra… belekalkuláltam, hogy ő Shay, ezért bárminemű katasztrófa közrejátszhat, újabb egy órácska… a végeredmény egy gyenge másfél óra fór lett, amivel jó voltam előtte. Bőségesen elegendő, hogy akár háromszor is étkezzek.
Nyüzsgés.
Nyugalom.

A sok bégető marha társasága nem igazán hiányzott, de együtt kell élnem velük, még jó ideig. Leheveredtem egy igazán távoli, kies és viszonylagosan nyugalmasnak mondható helyre. A kabátomat levéve a bőröndömre hajtogattam azt, majd nekiláttam a semmiből feltűnő menzakoszt eltüntetésének. Csendesen figyeltem a környezetem történéseit, az embereket, azok monológjait, vagy éppen hallható párbeszédeiket... nem mintha érdekelt volna, de a szemlélődés és megfigyelés mindig is a repertoáromba tartozott.

Sean

"Whether you are sweet or cruel
I’m gonna love you either way.."

Ha másra nem is, arra jó volt a téli szünet, hogy Shay kicsit kiheverje a tanév kezdet óta átélt traumának is beillő történéseket. Elég sok minden történt a hugrás leányzóval, melyek egy részével nem is dicsekszik inkább. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyetlen tettét is megbánta volna, ámbátor a lebukásról a kardlopás alkalmával, szívesen lemondana. Annak ugyanis számos vonzata lett, többek között a szigorított büntetőmunka Minticznél, a túl sok együtt töltött időnek is meglett a maga következménye. Nem mellesleg már nem mondhatja észrevétlennek magát ennek az apró kis próbálkozásnak hála. Mégsem bánja, hogy megpróbálták. Az élménybeszámolókból ezeket a stikliket szívesen kihagyta volna, azonban az iskola úgy tűnik értesítőt küldött a szülőknek, mivel a kihagyott részletek érdekelték őket a leginkább.
Habár a Scarborough szülők tökéletesen tisztában voltak azzal, hiába szidnák meg lányukat, a baj úgyis megtalálja őt, így mindösszesen csak nagyobb óvatosságra intették. Shayt azonban nem igazán hatotta meg semmi, a fejmosás ideje alatt is elvarázsoltan pillogott jobbra-balra, s apró, de árulkodó bazsalygással vette tudomásul, hogy lemondhat a jutalomról, melyet jó jegyeiért kapott volna. No és? Ő már megkapta a jutalmát, amikor a lehető legtökéletesebb időben tűnt fel a Foltozott Üstben, aztán sikerült nyakon ragadnia az alkalmakat. Ez az oka állandó bazsalygásának is, amely persze anyjának is feltűnt, s amint sikerült egy kicsit elvonulniuk, kérdéssorozat alá is vetette lányát. A gyorsabb szabadulás reményében igyekezett a lehető legőszintébben válaszolni, de itt-ott kénytelen volt kicsit lecsippenteni a történetből. Például mélyen hallgat a kis ramazuriról a részeg pasassal és csókok tekintetében is kicsit meg kellett feleznie a valóságot, legalább a biztonság kedvéért.
Mindezen „izgalmak” mellett az egyetlen kiemelendő történés az a bizonyos kapott levél volt, melynek kézhezvételekor olyan intenzív vigyorgásba kezdett, hogy félő volt, a szája körbeéri a fejét. Meglehet, esetlen és talán nem is csöpögött a nyáltól, de a hugrás számára aligha lehetett volna tökéletesebb, és minden tekintetben Sean volt. És hihetetlen módon még így is képes volt teljesen zavarba hozni.
A válaszban végül is ő sem esett túlzásba a romantika terén, nem szándékosan. Így jött össze, azért azt csak odakanyarított az aljára, alig látható, apró betűkkel egy „hiányzol”-t. Bizonytalan volt egy kicsit, de miután már odakerült, nem volt kedve letörölni onnan. Végül is, ez az igazság.

Noha letörte egy picit, hogy nem egy vonattal térnek vissza az iskolába, azért egészen jó útja volt, szerencséjére jó társasággal került össze, így még olykor egy-egy nagyobb hahota is elhagyta a kupét. S bár Shay is jókat nevetett, a gondolatai már jócskán megelőzték a piros gőzöst, már régen a nagyteremben jártak. Fejében megannyi forgatókönyv rajzolódott ki a viszontlátásról, nem mindegyik pozitív kimenetellel, mert ő sem látja ám mindennek csak a napos oldalát. De kivétel nélkül mindtől elvörösödött az arca és a gyomrában is apró pillangók kezdtek szálldosni. Nehezen sikerült furcsa viselkedéséről elterelni a szót, de miután sikerült mindenkit megnyugtatni, hogy nem készül egy Holland-akciót bemutatni (bizony, Mika gyomorürítő produkciója maradandó lett a diákok körében), újra a kedélyes beszélgetésé lett a főszerep.

***

Immáron iskolai egyenruhában, a vacsorára készen közeledik a nagyterem felé. Az évek során már beléívódott a távolság, így érzi a pillanat közeledtét. Bár már a mosdóban rendbe szedte kicsit magát újra és újra megigazítja talárját, vagy épp nyakkendőjével babrál, hiába lazít rajta, a torkában minduntalan óriási gombóc jelenik meg. Nagyokat szusszan, orrcimpái ilyenkor nagyra tágulnak, arca talán szürkébb az átlagnál, s szemei is idegesen tapogatják a jól ismert most mégis ijesztőnek ható folyosót. Talárja ujjának alját gyürködi, s kénytelen nagyobbat nyelni, amikor meglátja a kiszűrődő fényeket, meghallja a tányérok és evőeszközök összetéveszthetetlen kopácsolását, a sok száz gyerek zsivaját. Fejben megint előrébb jár, már azon gondolkodik, hogyan is nyisson… nem mindegy ám mit mond az ember, s azt is hogyan. Ilyenkor azonban azt is nehéz eldönteni, melyik a jobb a „Hello” vagy a „Szia”, mosolyogjon-e vagy ne, nehogy túl lelkesnek látsszon.
És elérkezik az a bizonyos ajtó, még néhány lépés és a zsibongó tömeg immáron láthatóvá is válik. A szíve most kezd csak igazán sebesen verni. Hihetetlen, hogy egyetlen apró kis változás a jól megszokott rutinban, és az ember lányából egy merő ideggóc lesz.
Igaz, ez a változás egyáltalán nem jelentéktelen, főleg nem a számára, mégis okoz némi kellemetlenséget. Mellyel azon nyomban szembesül is, amikor nem jobbra, hanem balra indul el. Ott ugyebár a Griffendél és a Mardekár asztalai vannak. A DS-társak felé kisajtol magából egy szájhúzást, melynek mosoly formája van, ám ahogy továbbhalad, néhányak őszinte meglepetésére, a zöldek asztalánál már korántsem fogadják ilyen barátságos kifejezéssel. Pedig egyeseknek talán még szerzett is néhány kellemes, diadalittas pillanatot, amikor megátkozhatták. Többek arca inkább elsötétül, melyektől az ő izmai is megfeszülnek… igyekszik inkább másfelé nézni, a foghíjas tanári asztal felé, de ott is csak a szélsőbb régiók felé. Jól érezte Minticz figyelő tekintetét magán. Talán már az újabb büntetőmunkán agyal…
Ez a taktika egészen hatásos, ugyan nyugodnia nem igazán sikerült, legalább a távolság csökken, ezzel együtt azonban a pillanat is egyre közeleg. Tekintete a sor végén magányosan falatozó mardisra irányul végre. Nincsenek zavaró gyilkos pillantások (mert hát, kár szépíteni, néhányaknak oka van úgy nézni a Hugrásra…), csak az a kék szempár, a szélesedő mosoly, és pillangók… ott gyomortájékon. Óriási sóhaj az utolsó lépésnél, és végre eléri Seant…
- Szia! – zöldjei felcsillannak, majd ahogy átlép a srác másik oldalára, remegő kézzel, de végigsimít a hátán, mintha világossá kellene tennie, kihez is beszél épp. De nem, nem kell, nem is ez az oka. Csak jól esik meggyőződni, hogy nem egy délibáb. Talán az adrenalinnak köszönhetően, de sikerül egyik lábát átvetni beakadás nélkül a padon és leülni.
Nem igazán gondolta át a helyzetet, mert így most majdnem a teljes Mardekár házzal kell szemeznie… igyekszik azért, csak Seanra összpontosítani… Biztosra veszi, hogy késett, nem is ő lenne, ha nem így lenne, rá sem kérdez, ha van miért, úgyis megkapja a maga megjegyzését. Egyelőre a látvánnyal van elfoglalva, az sem zavarja, hogy a tányérjában könyököl. Nem számít ez most.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A megjelenésekor egyetlen arcizmom sem rendült meg, úgy falatoztam a tömegbe szürkülve, mintha mi sem történt volna. Persze a figyelmemet nem kerülte el, ahogyan az sem, hogy nem mindennapi belépőre készült… azért valljuk meg, bizonyosan akadtak a barátai között olyanok, akik meglepődéssel fogadták, a hugrabugos leányzó nem tért le a főcsapásról a jól megszokott jobbos út felé, egyenesen a kékek és sárgák asztalának irányába. Még csak nem is sasszézott oda ahhoz a tömörüléshez sem, amely három ház tagjaiból tevődött össze… a hiányzók ebből az álbaráti társaságból természetesen a zöld-ezüst szegélyesek voltak. Egyszerűen csak köszöntötte őket, integetett, és haladt tovább, megrögzötten a mardekárosok irányába, vigyorogva, rózsaszín felhővel körbelengve, elvarázsolva az elvarázsolt mennyezetű Nagyteremben. Belőle kiindulva, meg persze az agyatlan marhák gondolkodásából, először talán balhét szimatolt a nép… ragnarök méretű katasztrófát. Szépen lassan, lomhán pásztázott a két beteges szín kocsonya. Ahogyan sikerült kiszúrnom, a kékek egyik női-, valamint sárgák és vörösek egy-egy fiú prefektusa már javában a pálcáját ellenőrizte, ha baj adódna. A tanári pulpituson ülők közül is akadt egy, aki élénken követte az eseményeket. Az egész csak addig tartott, míg a leányzó végigsimítva a hátamat le nem vágódott széles vigyorral a túl oldalamra. Persze, néhány elfajzott perverz még itt is sejthetett csapdát, egy jó kis ramazuri szagot… de ki kellett ábrándulniuk. Persze, ők mit sem tudtak a Foltozott üstben történtekről, lesz nagy égzengés és földindulás, az már biztos.

Változás.
Szokatlanság.
A köszöntését-, valamint az éppen számban éktelenkedő adag étel megrágását követően újabb kört fűztem a villámra, volt még a tányéromon rendesen. Mielőtt azonban hozzáláttam volna a folytatáshoz, az evőeszköz landolt, az így szabaddá vált kezem pedig hátralendült a vállam felett, ahogyan megéreztem a kezét a hátamon. Amennyiben megfogta azt, úgy kísértem a leülésig, majd hüvelykujjal simítva egyet a kézfején engedtem el, és szólaltam meg halovány mosollyal.
- Szia!
A mozdulatsor mindenképpen a köszöntés megerősítését hivatott jelezni, amolyan kifinomult formában… talán kiküszöbölte azt az űrt, amit az ilyenkor nyáltenger népek által preferált pusziszerű szar keltett. A csók eléggé grandiózusan hatott volna, persze én elfajzottan másképpen gondolkodom, de erről tudnia kellett, amikor beleugrott a mély, cápákkal teli tengerbe. Nem tekintettem körbe, nem igazán érdekelt, de páran biztosan a leszakadt pofájuk alsó szekcióit keresték a hűvös padlózaton. Az étellel teli villa ismét a jobbomba keveredett, de még nem vettem le Róla a szemem.
- Nem vagy éhes?
A mosoly egy pillanatra gunyorossá változott, nem bántóan, csak kellőképpen vérszívón.
- Az üstben is majdnem sikerült megenned egy nagyobb sárkány adagját.
A „hiányzol” felirattal a levél alján eszem ágában sem volt viccelődni, sem pedig gúnyolódni, az nem az a fajta történet, amivel játszani kellene. Persze éle lett volna, és eléggé magasan érkező labda volt, de az embernek realizálnia kellett tudni, mi az, amit érdemes lecsapni, és mi az, amit nem. Az asztal lapján, a tányérom mellett heverő érdes balom a temérdeknek mondható ételre szegeződött, jelezvén, válasszon, ha van étvágya.
Megemelkedett.
A villa.

Mielőtt azonban folytattam volna az evést, immáron az ő társaságában, azért továbbfűztem a beszélgetés fonalát.
- Lesz mit mesélned!
Biztos voltam benne, hogy egyértelmű a számára, nem feltétlenül arra gondolok, nekem mond regét a szünetben történtekről… persze meghallgatom majd, evidens, hogy van mit beszámolnia… legfőképpen az a rész fog a figyelem középpontjába kerülni, amikor a szülők tudomást szereztek a fiúról, aki helyet kapott mellettük, ott a legkisebb csücsökben. Sokkal inkább a közeli barátaira, háztársaira asszociáltam, akiknek így, vagy úgy, de magyarázattal tartozik az egész helyzetet illetően. Nem lenne elszámolnivalója, mert senkinek semmi köze a magánügyeihez… de ő társasági lélek, annak a híve, velem ellentétben.
- Amúgy pedig…
Ezt muszáj volt a falat előtt, így rátekintettem, megpróbálván valami halálosan bájos arcot vágni. Nem tudom, miképpen sikeredett, mert előtte ilyen maszkot még nem rántottam.
- … menetrendszerűen késtél!
Visszafordultam az étek felé, és végre behúztam a falatot, ami jó ideje váratott már magára.

Sean

"Whether you are sweet or cruel
I’m gonna love you either way.."

Az bizonyos, ennyi szempár talán még sosem kísérte a bevonulását, (jó, azért ne legyünk naivak, nem figyelik annyira sokan) kivéve talán elsőben, amikor sokadmagával tipegett be még megrettent gyerekként, először a nagyterembe. Ez egyetlen alkalommal egy egész iskolányi ember előtt ült fel arra a bizonyos székre, és várta, hogy a Süveg harsogva közölje leendő második otthonát. Azóta pedig jelentéktelen hugrabugosként tengette napjait, olykor magára ragadva a figyelmet, mert épp buborékok szálldostak az üstjéből bájitaltanon, vagy a nem megfelelő eljárás miatt a haját tépkedte egy mágikus növény gyógynövénytanon.
Az utóbbi időben azonban változásnak indultak a dolgok, randalíroz a folyosókon, betör egy (halálfaló)tanár irodájába, s megkísérel ellopni egy történelmi ereklyét. Takarodó után még kint császkál, megátkoz védtelen, gyámoltalan mardekárosokat, természetesen minden előzmény nélkül. Mindhiába a gondos bebörtönzés, a panaszok, a stiklik csaknem akarnak apadni, elég neki egyetlen szabad este, máris kész az újabb kihágásra. Nem ostobaságból, nem azért, mert nincs tisztában a következményekkel, egyszerűen csak belekeveredik a helyzetekbe, véletlenül éppen akkor emelkedik meg a keze, amikor elhangzik a „Ki vállalkozna…” kezdetű kérdés…  Most is erről lenne szó? Készül esetleg valamire? És nem rest mindezt mindenki szeme láttára, most elkezdeni? Simán kinéznék belőle ezt a mozgolódó, szúrós tekintetű zöldek. Hiába szegi előre tekintetét, látja, van azért ott is készülődés. S bár kint még felmerült benne, hogy inkább a saját asztalukhoz ül, most megtorpanás nélkül, valamelyest sietős léptekkel halad célja felé.

Mit akarhat az a flúgos hugrabugos az egyik legrettegettebb mardekárostól? Vajon az a kőparaszt Blaine, akit jóformán megszólítani sem lehet, hogyhogy nem küldte el a búsba, ahogyan azt általában szokta? Mi baja lehet, hogy leáll épp vele? Hiszen ez már szinte természet elleni cselekedet… a csaj hozzáér, ő meg megfogja a kezét, de nem azért, hogy megkísérelje tőből kirángatni, mint azoknál, akik hasonlóval próbálkoztak.

Akik egyáltalán foglalkoznak a dologgal talán épp ezeket a kérdéseket pörgetik a fejükben, tárgyalják ki a mellettük ülővel suttogva, a többiek pedig magasról tesznek rá, esetleg olykor odasandítanak, hátha történik lassan valami. Elvégre… azért ez mégsem olyan nagy dolog már, Shay ült már Sean mellett tanórákon, ezzel egyes esetekben, mint például a bájitaltan óra, olykor komolyan veszélyeztetve a srác életét. Ilyesmire azonban még nem volt példa itt a kastélyban legalábbis, főleg nem ilyen körülmények között.
Csak egyik lábbal lépte át a padot, jól eső szívdobogás fogta el a kézfején alig érzékelhető simítástól, kénytelen felsóhajtani, de ez talán a még mindig létező alapzajtól nem hallható.

A kérdésig valahogy eszébe sem jut korgó gyomra, amely amúgy is már diónyira zsugorodott, s a tányért is inkább valamiféle könyöklőnek használja, a vigyorgás szabályozása pedig túlságosan lefoglalja gondolatait.
- Miicsodaaa? – hördül fel mosolyogva, szemei is kimerednek. Nem olyan komoly felháborodás ez, és tekintve nem az az átlagos felfogású lány, nem kezd el azonnal azon forogni, vajon ezt hogyan is értette a mardis, esetleg netán kövérnek tartja-e és hasonló idegesítő és fölösleges ostobaságok – Nem is volt az olyan rengeteg… - válaszol továbbra is vigyorogva, de azért a száját is húzgálja, bár nem érinti mélyen a téma produkálja picit magát. Annyit és akkor eszik, amennyit és amikor ő akar. - …legfeljebb egy kisebb sárkányé… - rántja meg a vállát, majd kuncogva a felhozatal irányába fordítja tekintetét. A látványra odabent meg is indul, aminek ilyenkor meg kell, felszusszan. Hiába zsugorodott diónyira a gyomra, még ott is akad hely. A nyomatékosító kézmozdulatra végül összeszedi a bátorságát, kicsit fészkelődik, hogy másik lábát is átemelje a padon, majd ha eleinte bátortalanul is, de szed magának a krumplipüréből és sült húsból. A zöldborsóval meggyűlik a baja, néhány az asztalra esik és elgurul valamerre. Zavartan pillant oldalra a mardisra, sokatmondó mosollyal az arcán. „Most mit vártál!” kifejezéssel megrántja a vállát is…

Sean megjegyzésére mosoly kúszik az arcára. Az a kis zsivány félmosoly. Tény, még ha róla is van szó, akkor sem normális dolgot tesz épp. Az odáig rendben van, hogy egy-egy mardissal kötetlenebb a viszonya, mindenféle zavar nélkül tudnak egymás torkának esni, képletesen értve, és pálcával, azért ez mégis más. Leginkább mert talán az egyik legantiszocabb zöld példány ereszt meg felé talán a szokottnál egy hajszálnyival több mosolyt.
- Lesz. Bár a felét sem sejtik szerintem. Csak ideültem... - és nem is akart többet egyelőre, itt nem. Nem kell közönség, így meg legalább még kísértésbe sem esik. - De majd jól kiszínezem a történetet! - fordul ismét a srác felé, s megjegyzése nyomán néhányszor megrándul szemöldöke. - Mondjuk... számomra így is izgalmas és... jó volt - jegyzi meg halkabban, inkább motyogva. Újabb apró szusszanást követően aztán ő is felmarkolja a villáját és kését, de az evésig nem jut el, valamiért biztosra vette, nem marad észrevétlen az a pár tíz perces késés, amit összehozott.

Kuncogva engedi le a villát és pillant ismét oldalra, néhány pillanatig csak fürkészve Blaine profilját, keresve az esetleges neheztelés jeleit. Ugyan hangjából csak az újabb él hangzott ki, talán valamiféle jelentőséget is tulajdonít neki.
- Meglehet. Nekem nem tűnt fel... - ránt ismét vállat. Talán az maga a mardis is sejti, jött volna ő előbb, ha ez lehetséges lett volna, azonban nem akart olyan kis ziláltan megjelenni. -...remélem a hiányom nem ment az étvágyad rovására - jegyzi meg, majd gyors bekap egy falatot, mielőtt nagyon rájönne a kuncoghatnék. Tekintetét a tányér felé fordítja, a választ persze már sejti, de jó muri kicsit oda-odamondogatni, még akkor is, ha egyébként tisztában van vele, a hiányzáshoz talán nem elég röpke tizenpár nap.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A színpadias felhorkanásra nem reagáltam különösebben, csak folytattam az evést, annak rendje és módja szerint, tökéletes fapofával. Még a hasának különleges kommunikációs képessége sem zavart különösebben, bár rendesen morgott, az már szent. Azért meg kell vallani, még ha csak magamnak is, megint járt egy jóféle pont a bolond nőszemélynek. Nem sértődött meg, nem kezdett házsártos és konok módon arról áradozni, miféle paraszt vagyok… mi több, talán meg sem fordult a fejében, hogy azért mondom, mert kövérnek hiszem, holott nem. A nők legnagyobb problémája az, hogy minden kimondott szót megpróbálnak értelmezni, egyesével átrágni magukat rajta, elemezni, csócsálgatni… csak aztán logika híján leginkább félreértelmeznek. Minden apró faszságon kiakadnak, hogy biztosan a személyük, vagy a testük elleni támadás éri, vagy érte őket… holott nem, csak egy szimpla vérszívó megjegyzés, mintegy éreztetvén az odafigyelést. A mellettem csámcsogni készülőről szerencsére ez nem mondható el… meglepő, de igaz. Egy pillanatra megállt a villa félúton, és oldalra tekintve végigmértem… a szemeit, az ajkait, a nyakát… főleg azt… nem láttam ádámcsutkát, hát csak nem férfi. Ez azért megnyugvással töltött el, főleg a szünet előtt történtek fényében… visszafordulva egy „hm” kíséretében folytattam a falatozást. A kisebb sárkány szófordulatkor haloványan elmosolyodtam, persze gúnyosan, csakis a törődés és határtalan kedvességem szimbolizálva, de hagytam, hadd fossa csak a szót… azt szereti.

Ügyetlen.
Esetlen.
Kicsit bamba a lelkem, de belefér… még az a jó pár szem borsó is, amelyek majdhogynem katonás sorrendben gurultak el a tányérom, és így az orrom előtt is. Pár pillanatig követtem őket a szememmel, de aztán Shay felé fordulva, egyik szemöldököm megemelve fúrtam a betegszín kékeket az ő zöldjeibe. Mosolyogott, vállat vont… ezzel én is lezártam, egyértelmű volt a mozdulatsor. Valójában nem is várhattam mást, és ami a furcsa, hozzá sem kell már szoknom… mert annyira egyértelmű. Az lett volna a meglepetés, ha valamit nem néz be… na akkor baj van, és beüt a krach. Az étkezés közben, noha nem nagy szokásom, folytatódott a diskurzus… ő pedig válaszolt, falatozott, ügyetlenkedett, válaszolt.
- Ideültél…
Az életlen kenőkés az asztalon landolt, a hüvelykujj pedig kiemelkedett a marokból, jelezvén, ez egy.
- … végigtaperásztál…
Mutatóujj követte az elődöt, kettő.
- … én is téged…
Középső ujj is a másik kettő sorsára jutott, három.
- … együtt eszünk…
Gyűrűsujj a magasban, négy.
- … végezetül, még élsz.
Kisujj is csatlakozott a társakhoz, a kéken villanó szempár pedig ismét a hugrásra kúszott, miközben az ötös fogat lassan hullámozni kezdett, majd ismét szorításba és birtokba vette a semmilyenforma kést.
- Habókos egy mesének kell lennie, bár az itteni értelmiséget nem lenne nehéz átejteni.
A megjegyzést követően ismét falatozni kezdtem, lomhán és nyugalmasan. Annyi esze azért biztosan van neki, hogy sikerült kibogoznia a lényeget, mely szerint nem is kell átejteni őket. Minek? Bár, ha kedve tartja, tegye csak bátran, egyiknek sem szabok gátat, elvégre nem azért vagyok.
A késés.
Feltűnés.

Persze, hogy nem tűnt fel neki, késett… a nőknek ez nem szokott feltűnni, mert ami megszokott és általános, az szürke és nem feltűnő. Egyszerűen csak azok veszik észre, akiknek várniuk kell.
- Dehogy!
Rövid és velős válasz.
- Nem aggódtam érted, hiszen az iskola még állt az alapjain, és nem készült összedőlni, mint egy kártyavár.
Nincs egyszerűbb a világon kiszűrni, hogy Shayel baj van… mert ha vele az van, akkor az apokalipszis méretű, ezt Merlin sem cáfolhatná.

[nagy]

Sean

"Whether you are sweet or cruel
I’m gonna love you either way.."

Egy hónappal ezelőtt, mikor még leginkább csak egy egyre távolodó álomnak tűnt az, amely aztán valósággá vált, ilyenre még csak gondolni sem mert. Hogy majd egyszer, magasról téve mindenkire, itt fognak ülni, s kedélyesnek mondhatón társalognak és vacsorázgatnak majd, míg azok, akiknek feltűnik a dolog és érdekli is esetleg őket, összeszűkített szemmel próbálják meg találgatni, mi is a helyzet. Talán az, hogy a két fiatal esetlegesen több egymás számára, mint puszta barát túl abszurd lenne elképzeléseiknek. Ha csak Seant veszi az ember, ez valamelyest érthető is. Érzelmekre kár is lenne szavakat pazarolni, eléggé nyilvánvaló ilyen téren, hányadán is vannak. Visszafogottak, talán túlságosan is, noha félő, a szüntelen vigyorgó hugrás leányzó hamarosan lecsorog a padról, azért még ő is tartja magát, igaz görcsösen kapaszkodik a villájába.

Lehet, nincs is itt semmi látnivaló, a lány megunta az életét, Blaine meg most játékos kedvében van, és hagyja még kicsit élni… elvégre, nem hülye ő, majd kint biztosan móresre tanítja.
Talán több mardis, már ezen gondolatoktól feldobódva fordul vissza épp aktuális fogásához, s már vígan azon mereng, vajon lesz-e akkora kegyben része, hogy saját szemeivel nézhesse végig a leckéztetést. Sajnos azonban erre nagy valószínűség szerint nem lesz alkalmuk, de addig még sok perc van, ki tudja, hogyan alakul.
A tűnődő, mustráló pillantásokat valami csoda folytán nem veszi észre, talán jobb is így, már amúgy is kevés választja el attól, hogy a pad alá folyjon zavarában. A hümmögésre sandít csak oldalra, kevés értetlenséggel, összevonódó szemöldökkel, enyhén csücsörítő alsó ajakkal, de némán. Ha valami említésre méltó, azt úgyis megtudja. Ekkor következik a már talán elvárt magánszám a borsókkal, de mindennek ellenére büszke magára, mert legalább a szószt még nem tette rá, most abban úszna az asztal. Természetesen, miután a tányér biztonságban landol, már a barna mártás is rákerül a krumplira meg úgy tulajdonképpen mindenhova, mert az úgy jó, ha úszik benne a zöldség is és a hús is.

Hallgatva Sean számvetését, úgy tűnik neki, a srác számára sem olyan elhanyagolható lépés ez a mostani, és ez picit megdobogtatja a szívét. Minden ponthoz hozzáfűzi a maga kis gondolatát... egynél csak bólint, meg hozzáfűzné: igen ideült, elvégre ezt beszélték meg. Kettőnél kuncoghatnéka támad, ha rajta múlna ugyanis szívesen "taperászna" még. Háromnál beharapja az ajkát, egy gyors hőhullám is végigszalad rajta, picit pirosabbá varázsolva az amúgy sem sápatag arcot. Szíve pedig akkorát dobban, hogy egy pillanatra félre kell néznie, nem-e hallotta meg valaki más is. Négynél egy újabbat bólint, az "együtt" szó újra és újra visszhangzik fejében, simogatva hallójáratait. Az ötös pont az, amely számára valamiért evidens, de persze azt is érti, mások számára talán nem egészen. Ez van, lehet irigykedni. Mindösszesen pár pillanatig élvezi az elhangzottak okozta kellemes érzésekben, majd ugyan továbbra is mosolyogva, de megrántja a vállát. Nem azért, mert számára jelentéktelen mindez. Dehogyis.
- Lehet, csak benyakaltam egy nagy kondér Felix Felicist... a siker érdekében - meglehet, még egy óriási üsttel is hiába nyelne be, akkor sem koronázná siker a "barátkozzunk Sean Blaine-nel" akcióját. Megint elmosolyodik, de most meg is ingatja a fejét. Komolyan nem érti, hogyan lehetséges ez, hogyan képes a mardis egyáltalán elviselni a társaságát, néhol még mosolyogni is, ha viccelődik vele. És minderre az ő stílusában, mégsem olyan metsző bántani akarással reagálni. Inkább csak tovább próbálja húzni a lányt, aki ebben mindig partner.
Mosolya aztán kicsit alábbhagy a srác megjegyzésére. Szemei összeszűkülnek, s míg ő nem zavartatva magát folytatja a lakomát, Shaelynn száját belülről harapdálva méregeti.
- Öhm... át...átejteni? - kérdez vissza bizonytalanul. Kezében meginog a villa, a késre ráfeszülnek jobbjának ujjai. - Én nem akarok átejteni senkit. Nincs is értelme. Az olyan lenne, mintha... mintha szégyellném. De nincs mit - hangja nem emelkedik a végén, szemöldöke azért kérdőn felvonódik. Természetesen, ha Sean úgy akarja... pulzusa megint megemelkedik. Kezdi úgy érezni óriási badarságot mondott, vagy egyszerűen csak félre lett értve. - csak valami majdnem hihetetlen helyzetre gondoltam. De persze nem olyan abszurd dologra, mint hogy olyan végtelenül romantikusan, és mindent elsütve próbáltál meg elcsábítani. Azt azért nem vennék be - reméli érti, mire akar kilyukadni, mert most perpillanat nem igazán tudna példát hozni, majd a pillanat hevében esetleg kitalál valamit, de ha úgy találja a Kedves nincs elragadtatva az ötlettől, azonnal le is tesz az egészről. Pedig milyen mókás lenne figyelni az arcokat, amint ecseteli, hogy egy egész kocsmányi rájuk szegeződő pálca közül mentette ki a hírhedt Blaine... igaz, neki efféle reklámra semmi szüksége, így megértené, ha nem repesne érte.
Így végiggondolva, eléggé úgy tűnik, nem is kell lebeszélni erről a kis tervről, maga is kezd eltántorodni. Szusszanva mártja meg villáját a szaftos pürében, de inkább csak turkálja, még mindig nem eszik bele. Oldalra sandít, már ki tudja hanyadszor azokban az időközökben, amikor nem fordult Felé. Nem fel az arcára, csak a két falat között az asztalon pihenő jobbjára. Mindahányszor a hozzá közelebbi kéz tétlenségében ott nyugszik, sajgó vágy fogja el, hogy kinyújtsa saját balját és megérintse, hogy megsimogassa, tényleg nem törődve azzal, ez kinek a szemét szúrja. Komoly erőfeszítést kell tennie önuralma érdekében -bár attól még nem kell tartani, hogy az asztalt karistolná-, hiszen Sean elmondta, nem olyan és olyan sem, aki csak úgy változtat ilyen jellegű felfogásán. Kiszámíthatatlan, ez tény, egyik pillanatról a másikra képes meglepő lépéseket tenni, de akadnak dolgok, amelyekkel kapcsolatosan könnyen megjósolható a következő megmozdulása.
Most azért kíváncsi lenne rá, mit szólna egy remegős, gyöngéd simításhoz.....

Kénytelen elmosolyodni ismételten, ahogy mindig, ha az ő bénázásáról esik szó. A mardis ebben a témában imád túlozni. Belekuncog a falatba, bár ilyenkor nehezére esik eldönteni, vajon ez is csak cukkolás, vagy valóban ekkora rakás szerencsétlenségnek tartja. Akkor még kevésbé érti.
- Azt hiszem, néha túlbecsülöd a képességeim. Ha tényleg olyan lennék, mint amilyennek tartasz, én lennék Tudodki titkos fegyvere, ártatlan, bájos külső, mégis tökéletes pusztítás. Hogy erre senki nem jön rá... - újabb fejingatás, majd egy újabb falat és mosolygás. Tudjukkit csak halkan említi meg, nem szeretné, ha bárki más is hallaná.
A késés pedig, mint olyan, relatív és általában rajta kívülálló okok miatt történik meg. Most kivételesen ez még igaz is, mert valóban nem tehet a vonat tempójáról, az ellenőrzés lassúságáról. Nem mindenki érkezett soron kívül. Ez azonban már megtörtént, inkább örülni kell, hogy itt van, lehet szívni a vérét, megjegyzéseket tenni és titkon odalenni érte.

- Egyébként. Láttál valami érdekeset az utazásaid során? - érdeklődik végül is, hogy ne csak arról legyen már szó, ő mennyire tökéletlen, valakinek ugyebár ilyennek is kell lenni... Azt tudja már a levelekből, nem telt valami kedvére valón a szünete, de talán mégis volt olyan, amit megemlíthet.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A Felix szerencselé megemlítésekor egy pillanatra megállt az evőeszközöm a levegőben, és sandán pillantottam oldalra. Érdekes téma került vele pedzegetésre, bár nem kapcsolódott a mostani beszélgetéshez. Vajon, ha valaki azzal próbálkozna is úgy viselkednék, ahogyan szoktam? Lenne hatása? Mert elvből gyűlölök mindenkit, aki csak egy kicsit is marha… viszont az a lé mindenképpen szerencsés kimenetelt biztosít az ivó számára… érdekes anomália a kettő találkozása, igazi paradoxon.
- Jó nagy adag lehetett!
Apró, gúnyos mosolyszerűséggel a pofámon tekintettem oldalra, csak azért, hogy érezze a törődést… és ezt bizony megspékeltem egy, a pad alatt indított orvtámadással is. A felé eső térdem mozdult ki, és lökte meg az övét, persze csak úgy óvatosan, nem a tőlem megszokott – méterekre elrepülsz – módon.

Gondolatok.
Szokatlanság.
Az átejteni szófordulat úgy fest, kissé másként csapódott le benne, mint azt vártam… nem hiába, azért még mindig nem mozgok otthon az ilyen helyzetekben, talán nem is fogok soha… de megpróbálom, persze csak és kizárólag az Ő esetében. Kibuggyanna belőlem, hogy én sem szégyellem, de valamiért kussban maradok. Magam sem értem, miért, egyszerűen nem tudom kontrollálni, nem jönnek a hangok… a szabadkozás nem az én művészetem, és pontosan az ilyen helyzetekből kifolyólag lesz érdekes, Shay meddig bírja majd a cérnát az oldalamon.
- Nincs mit, te gyogyós!
Az emelkedő hangvételt követően azért csak kiszakadt, úgy mélyről jövően. A „te gyogyós” pedig azt akarta jelenteni, hogy bizony félreértette, amit mondtam… meg talán egy szemernyit azt is, csípem én, jobban, mint azt hangoztatom a nagyvilág felé. Ezek azok a sarkalatos pontok, amiről beszéltem… stílusban teljesen mást képviselünk, nehéz lesz alkalmazkodnunk a másik felé úgy, hogy ne veszítsük el önmagunkat sem, azt, ami meghatároz minket.
Emlékképek.
Nem vagyok az a tipikus romantikus alkat, hála Merlin igencsak hosszú szakállának. Soha nem leszek egy szappanopera hős, olyan, mint a többi Don Juan itt, az iskola falai között. Akar a faszom egy lenni közülük, megvetem az összes barmot, szakadjon rájuk a nagyterem megbűvölt mennyezete.
Shay.
A falatok közötti szünetben feltűnt a csendesség az Oldalbordám irányából, így következhetett a fejfordulás, és a beteg kékek zöldekbe való fúródása. Majdnem kiszakadt egy „mi van” szófordulatú kérdés, de nem tettem meg, az azért parasztság lenne. Helyette felkúszott jobbszemöldök, és értetlenkedő tekintet. Akkor fakadt ki belőle a titkos fegyver története.
- Hmmm…
Ez afféle kezdő effektus, amely arra enged következtetni, elgondolkodtam azon, amit mondott… pedig ha tudná, tarkón vágnám, ha ekkora hülyeségbe sodorná magát.
- Az ártatlan rendben van…
Alig látható fél másodperces mosoly.
- … a bájos is stimmel…
A két szemöldök kihívó emelkedése, majd süllyedése.
- … egy valaki azonban rájönne! Mérföldekről felismerném a stílust, amely a pusztítást ihlette.
Kacsintás, csalogató, piszkálódó, szemernyi kihívással. Mára azonban leteszek róla, nem szabad az ilyen dolgokban sem túlszaladni a kellő határokon.
Kérdés.
Szünet.

Visszafordulva az étel felé lassú falatozásba kezdtem, már nem volt sok a tányéromon. A lenyelt falatok között adtam választ a kérdésére.
- Semmi különöset. Javarészük ismerkedés volt olyan személyekkel, akikkel az iskola után kapcsolatban fogok állni.
Kellő folyamat, azoknak az embereknek sem ártott egy új és lendületes kapcsolat… meg nekem sem a tapasztalatuk és használhatóságuk bizonyos tereken.
- De már vártam, hogy visszajöjjek, több okból is.
Először fel sem tűnt, mit mondtam, elvégre köztudottan rühellek itt majdnem mindenkit… csak közel két falat után esett le a dolog. Egyrészt ugyebár, hogy megszabaduljak a házimunkától és smúzolástól… másrészt meg… jó, hogy nincsenek a környéken kretén gondolatolvasók.

Sean

"Whether you are sweet or cruel
I’m gonna love you either way.."

Egy pillanatra felmerül benne, talán ostobaságot mondott a Felixszel, de gondolkodott már erről, mint oly sok mindenről, ha sok a szabadideje. Végül is, ha valaki tudja, mikor mit kell mondani, az biztosan Sean kedvére is való, tehát valamiféle szimpátiát már biztosan el tudna érni a használója. Ahhoz azonban, hogy ez bárkinek is érdeke legyen, elég nagyfokú fanatizmusra lenne szüksége a mardis irányába, és a hugrás őszintén reméli, ilyenből nincs a kastélyban. Ahogy a srácra néz, látván a félbeszakadt mozdulatát, a töprengő kékeket szinte biztosra veszi, hogy ő is végigpörgeti fejében azokat a dolgokat, amiket ő. Ajkai mosolyra húzódnak, huncut fénnyel csillogó zöldjei a kékekbe fúródnak, mintha olvasna bennük, de most még erre sincs szükség, valamiért annyira egyértelmű. Tekintetét épp visszafordítja a saját tányérjához, amikor kapja a csattanós választ, és az apró bökést lábtájékon. Mintha az oldalán kapná el és csikizné meg, körülbelül olyan hatást ér el, bár nem ugrik meg, de elneveti magát.
- De bejött, nem? - vonja fel szemöldökét, diadalittas mosollyal. Ott van még a nyelve hegyén, hogy ő mit gondol tulajdonképpen, mennyire is lenne hatásos, ha bájitallal próbálná meg megközelíteni. Szívesen filozofálna erről, de talán majd máskor megint előhozódik a téma, és akkor majd felvázolhatja gondolatait, lehetőleg úgy, hogy csak Ő hallja. Ha Sean nem húzta vissza azonnal a térdét, akkor Shay hozzádönti sajátját, néhány sokatmondó pillantással illetve a kékeket és az ajkakat is. Csak néhány igen beszédes pillanat erejéig. Ha visszahúzta, akkor a lábmozdulat csak úgy semmibe vész, partner híján visszahúzza, de ez a pillantásokra nem bír befolyással.

Nem történhet minden meseszerűen, az már gyanús lenne, ha gördülékenyek lennének akár ezek a kötetlen beszélgetések, amikor nem kifejezetten egymás vérét szívják, hanem valami másról esik szó. Persze ő is tudja már, hogy butaság az, amire gondolt, de talán nem árt, ha inkább kimondja, mintha magába fojtva hosszan erről vacillál, esetleg olyan dolgokat beleképzelve az egész szituációba, ami ott sincs. Jár azért némi feszült várakozással, amíg a reakcióra vár. Ebben azonban nem csalódik, nem is számít szabadkozásra, egy egyszerű "nem erre gondoltam" is megtenné. Helyette kap néhány másodpercet, amíg magában is újra tudja futtatni az elhangzottakat... butus. Szusszanva mosolyodik el, amolyan szájhúzós mosoly ez, némi neheztelés is akad benne. Tudja, a mellette ülő srác nem olyan, mint az átlag, nem mintha azokról bármi konkrét fogalma lenne ilyen téren. Néhány apró bólintással igyekszik pontot biggyeszteni a témára, de ekkor megszólal Sean. Ha nem is mázsás, de egy apróbb kövecske legördül a szívéről, s mindjárt őszintébben, megkönnyebbülten mosolyodik el és fordul vissza Felé.
- Ha nem rólad lenne szó, most valószínűleg nagy elégedetten mondanám, hogy szerencséd, deee azt hiszem, jelen helyzetben csak elégedett leszek - szélesen elvigyorodik, most már kedélyesebben kavargatja a pürét a tányérján, és vigyorog a borsókra, mintha már jól lakott volna. Ez a helyzet pont olyan, amit négyszemközt egy apró csókkal zárna le, itt azonban marad az ábrándozás és a sajgós sóhajtozás és ajakharapdálás.

Éppen nagyban stíröli azt a bizonyos kézfejet, ahogyan az evőeszközbe kapaszkodva pihen a tányér mellett minden bizonnyal arra várva, hogy az ő néhány ujja megcirógassa egy kicsit, amikor szeme sarkából érzékeli, hogy figyeli. Zavartan emeli meg zöldjeit, félénken mosolyog Rá, a kérdő szemöldökfelvonásra kifújja levegőjét és megrázza fejét, amolyan „nem fontos”, „hagyjuk” és „ne törődj vele” jelentéssel. Képtelen abbahagyni a bazsalygást, ami valahol érthető, mert itt van Vele, itt ül mellette és tulajdonképpen ez is felfogható valamiféle randinak az ő fejében legalábbis biztosan.
Bárminemű kommentár és magyarázat nélkül lendül tovább a másik témára, végül is nincs is ezen mit tárgyalni, talán teljesen normális, hogy vágyik rá ezt talán még a mardisnak sem kell elmagyarázni, persze szívesen megteszi vacsi után. Most azonban inkább színes fantáziájának csavaros ösvényein vezeti a srácot egészen addig, hogy saját magát nevezi meg, mint Tudjukki potenciális fegyvere. Muris dolog ilyesmibe belegondolni, és külön szórakoztatja, hogy Sean is partner ebben. Végre valaki… a hümmögésre várakozóan emelkednek meg szemöldökei, szemei, ahogyan szája is mosolygós, szinte már hallja az újabb vérszívó, kötekedő megjegyzéseket. A summázás azonban nem úgy kezdődik. Az ártatlanban ő maga, és még biztosan mások is kételkednének, kedves, hogy Ő nem. A bájos elfogadására villant is egy bájos mosolyt, mintha ez bizony gyakorlati igazolást is kívánna. Kíváncsian szalad aztán fel szemöldöke, noha biztosra veszi, kire is gondol. Nyelve hegyén van erre is a válasz, és tudjuk, mennyire szereti, ha az övé az utolsó szó, ajkát beharapja, felé fordul.
- Akkor talán a bizalmadba kellene férkőznöm, és valamilyen csavaros módon kieszközölni a  hallgatásod, igaz? – a hatás kedvéért még kicsit közelebb is hajol. – Azt hiszem, ez lenne a kedvenc feladatom – vigyorog a srácra, majd amint tudatosul benne, hogy ezt hangosan is kimondta, elpirul. Talán abban a párhuzamos univerzumban, amelyről most tulajdonképpen szó van, lenne annyi ügyessége, de itt jelen helyzetben semmi megjátszás, semmi hamisság nincs a szándékaiban.

Az ő tányérján sincs már sok minden, nem szedte meg túlságosan, így nem is csoda, ha hamar kiürül. Egyelőre azonban Sean még mindig nem élvezheti csak az ételét, mivel ismét csak kibukik belőle egy kérdés. Épp nagy együttérzőre váltana az arca, elvégre így tökéletesen érthető, hogy nem élvezte annyira az utazásokat, amikor kiszalad a megjegyzés második fele.
- Tényleg? De hát miért? – nem, komolyan meg sem fordul a fejében, hogy esetleg neki ehhez bármi köze lenne – Mármint híresen nem szeretsz itt lenni… - eltelik egy másodperc, kettő, majd valamikor ötnél kezd neki derengeni valami, és akkor… de hogyan kérdezhetné ezt meg? Habár szokása közölni, hogy akkor ezt most magára veszi. – Persze… csak, ha van közöm hozzá – próbál javítani, mert könnyen meglehet, olyasmiről van szó, amit nem is tudhat – úgy értem, ha szabad tudni – fene ezekbe a két értelmű kifejezésekbe!

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Szavak.
Nyugalom.
Csendesen falatoztam, miközben hallgattam a válaszadásokat, hol erre, hol pedig arra… mikor miről esett szó, vagy éppen terelődött arra valamelyikünk gondolata. A térd valahol félúton megállapodott, nem szokásom összezárni a lábam teljesen, fájó pont. Nem is értem, egyes idiótáknak hogyan megy ez a mutatvány… mint ahogyan azt sem értem, bizonyos, magukat férfinak nevező egyedek miképpen képesek női módon, keresztbetett lábbal üldögélni. Eunukoknak biztosan elmennének a szerencsétlenek, meredek történet, nem is igazán óhajtok foglalkozni vele... a furcsa asszociációt aztán a mellettem ülő törte meg, éreztem a lábát, amint újfent az enyémnek koccant. Kissé megemelve a balt vállban pillantottam le. Magam sem értem miért, egyszerűen zsigerből jött a mozdulatsor, amely nem tartott tovább a másodperc töredékénél. A két lábról aztán a zöldbe fúródtak a kékek, szintén csak egy pillanatra. Semmi különleges nem volt kiolvasható a kocsonyákból, se rosszallás, se meglepettség, vagy éppen helyeslés.
Szokatlan.
Nehéz lesz átállni egy másik életvitelre, jobban mondva viszonylagosan más életvitelre… de valamikor ennek is neki kell állni. Ez is egy olyan dolog, amiért előtte két parasztlengő lett volna a juss, jobb esetben egy, de kevesebbel biztosan nem úszta volna meg a próbálkozó.
Percek.
Szavak.

Lassan csordogált a beszélgetés, nem is igazán siettem sehová, kényelmes tempóban pusztítottam a tányéromra válogatott ételt, a köretet, és minden egyebet… fogyóban volt már rendesen. A megjegyzésemre, mely szerint felismerném a pusztítást, amelyet a nevetlen senki csatlósaként végzett, természetesen érkezett az elmaradhatatlan sündörgő válasz. Szükségszerűen feltekintettem, a vállam felett Őt méregetve, hallgatván krimibe illő gondolatmenetét. Miután elcsendesedett, még hosszú pillanatokig fogva tartottam a csillogó szemeket, a betegszín kékekkel börtönbe zártam, és nem engedtem.
- Érdekelne, miképpen sikerülne véghezvinned galád cselszövésed!
A szemöldök pár megemelkedett egy pillanatra, aztán újfent a rántott húsba és tört burgonyába révedve folytattam a falatozást. Már éppen végeztem vele, és egymás mellé helyeztem a villát, kést, hogy megtöröljem magam a szalvétával, amikor érdeklődve kérdezett vissza, miért is akartam visszajönni az általam erősen kritizált falak közé.
Csend.
Egy pillanatra megtorpant minden mozdulatsor, merthogy újra végiggondoltam, amit mondtam. Aztán szépen lassan befejeztem a dolgomat, összehajtottam a hófehér, belső részén használt szalvétát, majd a tányérra helyezve tekintettem fel.
- Itt az alkalom, hogy a bizalmamba férkőzz…
Halovány és rejtelmes mosollyal fűszerezett tekintet, amelyet követően megemelkedtem.
- és csavaros módon kieszközöld a választ!
Átléptem a padot, majd a bőröndömre hajtogatott bőrkabátért nyúltam, hogy felöltsem, és meginduljunk kifelé…

Sean

"Whether you are sweet or cruel
I’m gonna love you either way.."

El fog tartani egy darabig, mire mindenféle hezitálás nélkül meri majd megérinteni, habár elég sokszor kapja magát azon, hogy szeretné, nem enged a csábításnak. A szünetben volt ideje sok mindent átgondolni, így csak ezeket kell felelevenítenie és máris könnyebben megy az elfogadás. Nem szeretné letámadni a srácot, még akkor sem, ha fejecskéjében már ezt is megtette párszor. Ott minden sokkal egyszerűbb, itt viszont minden sokkal izgalmasabb. Ajkai résnyire elnyílva, széles vigyorral pillant oldalra, miközben viszonozza az asztal alatti támadást, ugyan ő nem bök, nem rúg, egyszerűen csak érinti, inkább dörgölőzés ez. Ha Sean arca nem is, villanásnyi reakciója tökéletesen elárulja az árgus szemekkel figyelő Shay számára, váratlan volt a viszonzás. Sajnálja, hogy nem tud semmit leolvasni arcáról, így viszont kénytelen elkönyvelni magában, szabad. Nem rugdosni, de érinteni szabad. Megkönnyebbülten, de egyáltalán nem látványosan sóhajt, mert ha sallerre nem is, némi elhúzódásra számított. Villáját jobbjában forgatja, egyértelmű jelét adva, picit ideges még. Bizony, hiába minden, a gyomrában még mindig repked néhány virgonc pillangó, így már az ételéhez sem maradt túl sok kedve. Pedig a desszert…

Talán a mardis is érzékeli, hogy a hugrás egy csöppet feszült, és ezért megy bele a képtelen kém krimi kivesézésébe. Egy-egy oldalpillantás azonban a srác részéről már azt is sugallja a lánynak, hogy egy kicsit szórakoztatja is ez a téma. Ha nem épp a kék szemekbe révedne tehetetlenül mosolyogva, épp az akciót képzelné el. Ehelyett azonban a pulzusa kezd érthetetlen emelkedésbe és valami oknál fogva a légzése is egyenetlenné válik. Hogy pontos legyek, egyáltalán nem vesz levegőt, amitől a feje válik kissé kótyagossá. Mellkasa megfeszül, az arca pedig elpirul. Villája kezd kicsúszni ujjai közül, de nem zuhan az asztalra hangos koppanással, s fémes csörgése a földről sem hangzik vissza, ellenben halk cuppanással landol a szafttól tocsogó burgonyapüré maradékban. Gonosz dolog ezt művelni vele, még akkor is, ha Sean nem is tudja, milyen hatást képes gyakorolni rá, még a lány maga sem sejtette. A megjegyzésnek kell még néhány pillanat, mire értelmet nyernek a fejében, újra és újra, egyre tisztulva hangzanak fel a fejében a szavak, végül már érthető mondattá formálva magukat. Nem is szólal meg addig, míg a Kedves vissza nem fordul a tányérjához. Gondolkodóba ejti a kérdés, mert egyelőre fogalma sincs, ezt hogyan csinálná meg, bár esélyes, hogy ismét segítségül hívná a Felixet. Ajkát beharapva egy pillanatra félrepillant…
- Biztosan élvezném kitalálni… - válaszol végül is egy vállrántás kíséretében egy apró mosollyal. Valahogy nem az a fajta lány, aki bájait bevetve próbál az ellenkező neműekre hatni, az meg nyilvánvaló, hogy Sean sem az a fajta, akit az ilyesmivel bármire rá lehet venni. Vagy igen? Sajnos annyira nem ismeri még, hogy ezt meg tudja mondani. Reményei szerint azonban a későbbiekben majd jó pár kérdésére választ kap. Egyelőre nem, sőt újabb kérdése marad megválaszolatlanul, pedig kimondottan érdekelné a válasz.

A félbeszakadt mozdulatsor ad némi reményt, de mégsem érkezik egy hang sem. Végül is ő mondta, hogy csak abban az esetben kér választ, ha tudhatja azt, nos, úgy tűnik, nem. Apró grimasszal veszi tudomásul, szeme sarkából még látja a mozdulatokat, de tekintete a kínálkozó desszert halomra irányul, a tortákat, aprósüteményeket és pudingokat kezdi méregetni, amikor meghallja ismét a mély hangot. Azonnal oldalra fordul, zöldjei várakozva fürkészik a kékeket és akaratlanul is kíváncsiság lobban fel benne arra a cinkosnak is betudható mosolyra. Szemöldöke felszalad, ajkát megint beharapja, tekintetével pedig végigköveti a srác minden mozdulatát, egészen, míg fel nem áll. Ekkor tudatosul benne, neki is fel kellene állni, mert akkor sem maradhatna az asztalnál, ha a mardis nem vele akarná eltölteni az elkövetkezendő perceket, netán órákat.
Mosolya kiszélesedik, lassan megemelkedik, és csak úgy, mint érkezésekor, most is sikeresen átlépi a padot, talán az öt és féléves rutin… Fel sem merül benne, hogy megkérdezze, hova mennek, s mit sem törődve az ismét feléjük irányuló tekintetekkel, mellé lép, zöldjeit csak és kizárólag Rá függesztve, izgatott mosollyal indul meg kifelé. Legalábbis az a gyanúja, hogy arra mennek. Néhány lépést követően ered csak meg ismét a nyelve…
- Azt ugye tudod – elkerülhetetlen a közelebb húzódás, karja Sean behajlított karjához ér – amiért kihagyom a desszertet, kárpótlást kérek ám. Az a tökös sajttorta igazán jól nézett ki – csak, hogy Ő is értse, milyen nagy áldozatot hozott most Érte, noha egy pillanatig sem hezitált.
Volt egy villanás, amikor valamiért a kezét akarta nyújtani, de mielőtt még nagyon látványos lehetett volna a kezdeményezés, gyorsan zsebre vágta őket, s inkább annak belsejét kezdte zavarában gyűrögetni.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A kabát, az a bizonyos barnabőr a hátamra került, melyet követően apró kézmozdulat következett. Shay már akkor tudhatta, mi fog történni… látta már ezt a kocsmában, a szünetet legelső napján. A pálca lassan előkúszott, ahogyan éreztem a markolatát a tenyeremben, rászorítottam. Nem tekintettem hátra, de gyaníthatóan páran felfigyeltek a történésekre, és éltek a gyanúval, majd most fog következni az, amit már annyira vártak… a csapásmérés, a jól megszokott Blaine válasz mindennemű dologra. Elmaradt a hatalmas csoda, a sokak által előre tényként kezelt előadás. Helyette a varázstárgy hegyét a bőröndömhöz érintettem, majd egy hanyag mozdulattal ismét eltűntettem az alkari tartójában. Miután Ő is felkelt, és a csodával határos módon nem borított fel-, nem tört szét semmit, sőt, jómaga is egyben maradt, lassú léptekkel indultam meg mellette a kifelé vezető úton… a megbűvölt poggyász csendesen siklott mögöttem, követve, mintha csak láthatatlan láncokkal vontatnám magammal. Tapintással ellenőriztem a kabát zsebeiben lapuló tartalom meglétét, közben pedig figyeltem, hogy Ő a jobbomon legyen… régi nagyok bölcsessége, baloldalon a „k” betűvel kezdődők vannak. Kard, kulacs, kurva… jobbon az egyenrangú felek és a nők. Kijárt neki, meg amúgy is, e tekintetben ragaszkodtam a régi dolgokhoz… egy öreg ember nevelt… régi vágású lettem.

Szúrás.
Szópárbaj.
Ebből a kettőből soha nem elég, bár, ahogyan oldalra tekintettem, azért sikerült leszűrnöm, afféle pótlékként csinálja most, hogy lekösse magát, és ne figyeljen oda a zabszemre a valagában. Ideges, legalábbis kissé feszült, a szemei elárulják. Meg persze a mozdulatai sem olyan lazák, mint amilyenek voltak annakidején, amikor először találkoztunk. Biztos voltam benne, ha a fenekébe szenet dugnánk, akkor rövid idő alatt gyémántot kapnánk vissza. Neki és nekem is meg kell szoknom az új helyzetet, mert effélében nem igazán volt részem, gyakorlatilag soha. Ellenben vele, ideges nem voltam, próbáltam kezelni a nem mindennapi történetet.
- Kárpótlás, mi?
Kérdeztem sanda és gyanús tekintettel, majd előre szegtem a fejem, úgy folytattam.
- Lepakolom a málhámat! Találkozzunk az északi szárnyban, a gyakorlópályánál!
A lassú és nyugalmas séta alatt kissé megdőltem oldalra, az irányába… éppen csak annyit, hogy vállban taszítsak rajta egy kicsit. Ilyenkor mindenki a kis kalandjait meséli a másoknak, gyakorlatilag ezzel meg egy az egész délután és este… hideg van kint, a hó is nagy pelyhekben hull… csak nem lesz senkinek sem eszében odakint társalogni. Csend lesz, békesség, és nyugalom… pontosan az, amire vágyom ezután a felforgatott szünet után.
- Ott akár benyújthatod a számlát a tökös desszertedért!
Féloldalas kaján mosoly, amely a kissé kétértelmű befejezésnek szólt.
Rúgás.
Nyikorgás.

Megemelve a balomat talppal kitoltam a hatalmas ajtót, amelynek köszönhetően láthatóvá vált a nagyterem előterében lévő kisebb aula és folyosószakaszok. Nem vihetem magammal a klubhelyiséghez, én sem vagyok kíváncsi, merre van az övé… íratlan szabály, és noha leszarom a házak közötti faszságokat, azért ezt betartom. Kilépve a hatalmas tölgyön megvártam, amíg a Tökéletes Fegyver és a poggyászom felsorakozik mellettem. Ezt követően érdes balommal visszacsuktam, elzárva tőlünk a nyüzsgő tömeget, majd rátekintettem. Halovány mosolyszerű valamivel búcsúztam, ha csak rövid időre is.