Nagyterem

Sean

"Whether you are sweet or cruel
I’m gonna love you either way.."

Míg talán többeknek felcsillan a szeme Sean pálcaelővételére, az ő arcán nyoma sincs félelemnek. Tudja, miért kell neki a pálcája, ő mosolyogva követi végig az akciót, s bár eszébe jut egy poén erről, inkább megtartja magának. Ettől függetlenül, mikor megindulnak kifelé, épp olyan érzése támad, mintha egy kutya lihegne a nyomukban... a maga szögletes, bőröndszerű valójában. Szeme sarkából lepillant rá, ahogyan követi gazdáját, ezt is megmosolyogja. Eltart néhány másodpercig, amíg felülkerekedik zavarán, mert bár nem néz körbe, valahogy sejti, még mindig a kelleténél többen fordulnak feléjük. Mintha egyike lenne a helyi celebeknek, pontosan úgy érzi magát, s ehhez nem is kell a gyilkos átkot túlélnie, évek óta a homlokán éktelenkedő heget viselnie. Igyekszik nem mutatni a külvilág felé, mennyire zavarja a figyelem, de egy mustráló szempár elől így sem tudja elrejteni ezt. Szerencsére a mardekárosnak nem akaródzik a szemére vetni, pedig épp ő az, aki úgy tartja róla, beteges feltűnési viszketegségben szenved. Pedig egyszerűen csak más… az ízlése.

Megjegyzése bár viccesen tálalt, nagyon is komolyan gondolja, desszert és nasi témában nem igazán ismer tréfát. Épp ezért nagy komoly arccal, de persze vidáman és mosolyogva bólint a visszakérdezésre. Szemöldökeit felvonja, kihívóan meg is vonja egyszer, ennél kevésbé tehetné magát egyértelművé. Helyzete megkönnyítése érdekében fel kell adnia, hogy végig Seant bámulja, amíg kiszabadulnak végre innen. Nem akad meg tekintete senkin, se ismerősön, se közelebbi ismerősön, se ismeretleneken. Elnéz mindenki feje mellett, felett, a szemközti falat vagy a vaskos faajtóra szegezi zöldjeit. A vállon taszítás már nem éri készületlenül, így nem esik be a még vacsorázó mardekárosok közé, de még csak meg sem botlik. Szemeit összeszűkítve összpontosít az ajkakra, a biztonság kedvéért. Szélesen elvigyorodik, szeme megcsillan az ajánlatra, újabb szívdobogást és torokkiszáradás uralkodik el rajta. Ismét csak bólint, nyilván nincs szándékában ellenkezni, még akkor sem, ha havazik odakint, erre egyelőre azonban nem is gondol.
És végre, mint a fény az alagút végén, úgy tűnik fel előttük a hatalmas tölgy ajtó, de mielőtt még arra koncentrálhatna, Sean ismét megszólal, így felpillant rá… Elneveti magát, és úgy pirul bele a megjegyzésbe, ahogy az elő van írva.
- Meglátjuk… - kuncog tovább, nagyokat pillogva bal válla felett a mardisra. Kedvére való a megjegyzés, s talán össze is szedi minden pimaszságát, s lehet majd egy pofátlanul nagy számlával áll elő. Ezen gondolatokkal játszadozva tipeg ki az ajtón Blaine nyomában, még innen sem pillant vissza, addig meg sem fordul, míg nem hallja bezáródni az ajtót. Ujjait tördelve pillant fel a srácra, zavart mosollyal arcán toporog néhány másodpercig, de végül is csakhamar leesik neki, nem egy irányba vannak a házaik…
- Khm.. hát akkor majd kint… - búcsúzik ő is egy mosolyt követően vág hátraarcot, hogy a következő folyosón eltűnjön, néhány másodperc múlva már lépteinek neszét is elnyelik a falak.

I'M OVER IT
YOU SEE I'M FALLING IN A VAST ABYSS

Mindig szórakoztatott, hogy az alsóbbévesek hogy kotródnak el az utamból. Olykor eltűnődöm azon, hogy ez a különleges bánásmód csak engem illet-e meg, vagy mindenkivel így viselkednek a végzősök közül? Végül aztán túl lusta és érdektelen a dolog ahhoz, hogy konkrét megfigyelést is végezzek.
Ezen a magányos, hideg és étvágytalan estén azonban feltűnik valami a Mardekár asztalánál. Elkerülnek az emberek. Korábban ez nem volt így, az osztálytársaim körbeültek, beszéltek hozzám, kérdeztek. Azt mondják, a mardekárosok összetartanak, kívülről talán így is látszik, de sehol nem olyan kemény a homo homini lupus törvénye, mint itt. Ha a tarkódon is lenne szemed, rájönnél, hogy az sem elég ahhoz, hogy lásd, ki áskálódik, ki súg össze és ki tör ellened a hátad mögött. Van, aki ezt játéknak fogja föl. Mint egy durva kviddicsmeccs. De mindig van egy pont, amikor elfáradsz. És ha leállsz, neked jönnek, te pedig lezuhansz.
Ez a Mardekár.
Felkönyökölök az asztalra, és végignézek a mai kínálaton. A Roxfortban jól főznek, mindent tökéletesen fűszereznek, az egyetlen probléma az, hogy tudom, koszos házimanók keze készít mindent. Ezt a tényt ki kell zárnom a tudatomból ahhoz, hogy enni tudjak itt. Minden egyes alkalommal.
Szóval lássuk azt a vajban párolt spárgát és a szűzérmét.
Nem sokan vannak még az asztalnál. Az ideérkező első- vagy másodévesek nem feltűnően távol, de elég messze telepednek le, egy kupacban. Egy kilóg közülük. Aztán érkezik az ötödéves prefektuslány, mi is a neve? Egyedül. A következő percekben annyian ülnek le az asztalhoz, hogy már nem is kísérem figyelemmel. A környék még mindig üres.
Darazsaknak kitett méznek érzem magam, amit még nem vettek észre.
A tanári asztal felé pillantok. Crasso hiányzik. A Griffendél asztalára siklik a pillantásom. Viki szintén hiányzik. Megforgatom a villát a kezemben, ideges vagyok, feszült.
Ennek a spárgának semmi íze.

DRACO
I need confidence in myself
I need all of it to myself

Vacsora. Talán ez az egyik kedvenc étkezésem. Egy fárasztó nap után valami finomat enni. Igazából nem is ezért a kedvencem. Kis koromban imádtam a vacsorákat, hisz akkor az egész család az asztalnál volt, együtt. Talán hülyeségnek tűnik, de egyrészt azért örültem ennek, mert napközben szörnyen hiányoltam a szüleim jelenlétét. És bár már nem otthon vacsorázom, és nem a családommal, még a húgommal sem, ez a szeretet valahogy megmaradt. Lehetséges, hogy most az a tény nyugtat, vége van a napnak. Egyébként nem értem, hogy ez miért nyugtat. Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy nemsokára vége lesz az iskolának. Végzős vagyok. Mindjárt ki kell, hogy lépjek az iskola kapuján, úgy, hogy soha többé nem jövök vissza, legalább is diákként nem. Úgy, mint egy felnőtt. Az iskolapadból a nagybetűs életbe. Bármilyen félelmetesen is hangzik, nem mondanám, hogy pánikot kelt bennem. Vagy két éve erre várok. És most hogy itt van… Talán csak hiányolni fogom az iskolai életet. Azt, hogy mások tesznek meg mindent helyettem, hogy nem kell semmiért sem aggódnom, csak élnem és tanulnom. Az igazat megvallva talán egy kicsit tartok attól, hogy nem fogok boldogulni, azért, mert pont ezt az életmódot szoktam meg. De a gondolat, hogy annyi mindennel sikerült megbirkóznom, eltekintve a baklövésektől, egy picit megnyugtat.
Belépek a nagyterembe. Az elsősökre pillantok. Eszembe jut, hogy 7 éve én is olyan voltam, mint ők –kezdő. Vicces, hogy milyen gyorsan múlik az idő…
Az idősebb diákokra figyelek. Rémlik, hogy egykor, büszke voltam amikor egy évvel idősödtem. Míg befelé lépkedek a terembe, a tekintetem végigsiklik a különböző korú tanulókon. Egyszer csak egy szőke frizurájú fiún állapodik meg. Draco.
A lépéseim ritkulnak, míg végül teljesen megállok. Felidéződik bennem az utolsó találkozásunk. Minden, amit mondott. Ahogy elköszönt. Még mindig felforr bennem a vér, ha arra gondolok, hogy miután tisztázta, köztünk nincs semmi, és ami megtörtént, azt hibának tekinti, ugyanúgy becézett, mint amikor megcsókolt. Egy pillanatra megfordulok, és a kijáratot célzom meg magamnak, de valami nem hagy elmenni. Pár kérdés. Miért menekülök? Miért kéne elmennem? Miért nem merek odaülni, ha nem volt köztünk semmi?
Elindulok, de nem elmenni készülök. Csupán az asztal másik oldalára fogok leülni.
Helyet foglalok, pont vele szemben. Az előttem lévő üres tányérra pillantok, majd kiválasztok pár zöldséget.
-   Milyen feszült valaki… - szólalok meg, de nem nézek rá, hanem a immár a tálamban lévő zöldségeket kezdem el igazgatni. Szeretem, ha az étel szépen néz ki a tányéromban.

[- Milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzám.]

CLOUDED BY MEMORIES OF THE PAST
AT LAST I SEE

Akkora a mozgás a teremben, hogy nem volt nagy esélyem arra, hogy kiszúrjam pont Elenát, de éppenséggel észre veszem. Észre veszem Kalinát is, aki kicsivel Lena után érkezik és ül le a terem másik végében. Tányérom fölé hajolok, de tekintetem Elenát követi. Egy darabig, aztán elveszítem. Igazság szerint mindig is halálra idegesített ez a tömeg és ez a nyüzsgés, hogy mindenki azt nézi, mit rak a szájába a másik. Mint valami börtönben.
Mikor végül Elena leteszi magát velem szemben, kicsit hátra dőlök, hogy ránézhessek, kihúzom magam, csuklóm tartása elegánsabbá válik egy fokkal. Ugyan már nem forgatom a villát, mégis kiszúrta a dolgot, ettől én is észre veszem magam. Ujjaim lazábban tartják az ezüstöt.
Mivel feszültségem okáról nem kívánok nyilatkozni, és se cáfolni, se egyetérteni nem akarok, elterelem a beszélgetést, elterelem a témát, a figyelmét. Ugyan pont háttal ül most a vacsorázóknak, tehát a termet ő nem láthatja, csak én, így nem látja, kire ugrik rá olykor-olykor a pillantásom. Az ajtónál nézem meg olykor a bejövőket. Meg párszor a tanári asztalt. Viszont mivel ez elég udvariatlan vele szemben, inkább igyekszem finom arcára és a sötét rókaszemekre koncentrálni. Mindig jól ment.
- Milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzám.
A mondat végéről a megszólítást, a Kicsi Lányt úgy kell elharapnom. Ha túl sokszor használom, elveszti azt a varázslatos hatalmát, mely tudom, megérintette a legutóbbi alkalommal is. A hét elején, mikor közöltem vele, hogy nem fogok neki udvarolni tovább, nem kívánom, hogy a prédám legyen. Nos persze nem egészen így hangzott a dolog, de ez volt nagyjából a lényege.
- Ha rám hallgatsz, kihagyod a spárgát ma este, rendkívül íztelen - kezdek szürke, sznob szövegelésbe, miközben a kuszkusz után nyúlok inkább, szedek egy kanállal, majd felkínálom a tálat neki is. Ha nem kér, visszateszem.
- Húst ha jól sejtem, ma este sem fogyasztasz, ugye? - érdeklődöm, mintha mi sem történt volna, mintha nem lennénk más, csak két arisztokrata egy közös vacsorán, akiknek nincs jobb témája a fogások méltatásánál.
Kíváncsi vagyok, feldühödik-e ettől.

DRACO
I’m breaking out, something ain’t right here
You’re falling out something ain’t here

Persze újból azt játszom, hogy nem nézek rá, mintha azt akarnám megmutatni neki, hogy nem tudja lekötni a figyelmemet, hogy nem igazán érdekel, mit csinál, de ez nem így van. Figyelemmel kísérem minden egyes mozdulatát, szavát. Egyszerűen nem tudok nem figyelni. Látom, hogy kihúzza megát, egy pillanatra úgy döntök, hogy felnézek rá, de aztán meggondolom magam, és a tekintetem csupán a kézfejéig ér. Halványan elmosolyodom, amikor észreveszem, hogy már nem játszik a villával. Megpróbálja felvenni a maszkot, újra felépíteni a falakat.
A mondatán elmosolyodom. Eltereli a témát, ami azt bizonyítja, hogy igazam van. Tényleg feszült. Ha ne akar erről beszélni, nem kérdezősködöm. Ahogy ő is mondta, köztünk nincs semmi, nem is volt és nem is lesz.
-   Nem igazán volt más választásom. Nem szokásom a kisebb diákokkal cseverészni, de egyedül sem szeretek vacsorázni.
Próbálom nem megmutatni, hogy mit érzek. Azt szeretném, ha azt hinné, nem bántott meg, nem érdekel, hogy hibának tekint. Tőlem, azt gondol, amit akar.
-   Nem szeretem a spárgát, de kedves tőled, hogy szóltál – válaszolok érdektelen hangon. Olyan fura ez a beszélgetés. Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Vegyem úgy, hogy minél előbb el akarja felejteni a történteket? Vagy talán már meg is tette?
Végre befejezem a zöldségek rendezgetését. A tányér bal oldalán a répa, a közepén kevés zöldborsó és kukorica, jobb oldalt pedig egy félbevágott krumpli helyezkedik. Kisebb darabokra kezdem el vágni a sárgarépát. A perifériás látásommal látom, ahogy Draco felém nyújtja a kuszkuszos tálat, de úgy teszek, mintha tudomást sem vennék róla. Egy kicsit modortalannak érzem magam, hisz számomra igen faragatlan, ha nem valaki ne vesz tudomást a többiekről, nem beszélve arról, ha olyasvalakiről van szó, aki vele szemben ül.
A következő kérdése szintén megmosolyogtat. Nem tudom miért, de szerintem ezt kétféleképpen lehet értelmezni.
-   Hmm… Nagyon jó megfigyelő vagy – eresztek el egy enyhe dicséretet, majd mosolygok, ugyanúgy, mint eddig. Hamisan. A vigyor nem azt tükrözi, amit érzek. De az is lehet, hogy túlságosan is mesterkélt, olyannyira, hogy inkább azt mutatja, ami bennem zajlik.
-   Szerintem a húsevés kegyetlenség, de gondolom, nem értesz egyet…
Az arcomon az undor ül ki. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy valami olyasmit kell ennem, ami egykor élt, lélegzett és mozgott.

[- Legalább kiderült, hogy szívesen étkezel a társaságomban]

I TRAVELLED THE WORLD AND THE SEVEN SEAS
EVERYBODY'S LOOKING FOR SOMETHING

Figyelem, ignorálás, olyan apró, szinte nüansznyi fegyverek ezek, melyekkel nem lehet igazán nagyot ütni. Nem baj, ha ignorál. Ha olyan viszonyban lennénk, talán zavarna, így azonban nem, hiszen annyi más dolog foglalkoztat, mint ő, nem téphetem fel az ereimet őrjöngve minden ilyen alkalomnál. Akkor már rég hörögve véreznék a padlón. Nem túl kellemes érzés, nem kívánom még egyszer átélni.
Szóról szóra elmondja azt a kitérő, elterelő mondatot, amire számítottam.
- Legalább kiderült, hogy szívesen étkezel a társaságomban - mondom könnyen és higgadtan, nem töltve meg semmi ragadós tartalommal a kijelentést, egyszerűen csak megállapítom mint pozitívumot. Végül is ezt mondta. Jobb velem, mint egyedül. Nekem is jobb vele, mint egyedül. Úgyhogy maradjunk is ennyiben.
Semmi mást nem szeretnék, csak egy nyugodt vacsorát meg talán egy kellemesen felszínes csevejt, pont olyat, amilyenben nemigen van részem mostanság, hiszen még ha vacsorázni is hívnak valahová, szinte menetrendszerűen kerülnek elő a súlyos politikai kérdések, melyek a legkevésbé sem segítik elő az emésztést, vagy gerjesztenek jó étvágyat a jó hangulathoz.
Mivel nem nyúl a tál felé, de még fel se néz, arra gondolok, egyszerűen csak nem vette észre, de nem vagyok én pincér, hogy ítéletidőig ott tartsam a fogást előtte, leteszem és kész. Nem kapok ettől sem pánikrohamot. Úgy vélem, remekül veszem az este udvariassági akadályait. Ez valami olyan, amivel könnyen dolgozom, rutinosan használom fel az etikett szabályait. Otthonosabban érzem magam tőle még ebben a nyomasztó tömegétkeztetésben is.
Jó megfigyelő volnék? Örülök a dicséretnek, mely már-már bók a szájából. Viszonzom a diszkrét mosolyát egy pontosan ugyanolyannal.
- Köszönöm.
Nem tűnik fel, hogy mesterkélt, addigra már a poharamért nyúlok, melyben egyszerű, tiszta, hideg víz van. Pedig lehetne benne mondjuk valami gyümölcsös fehér. Az illene a zöldségekhez. Kortyolok belőle ettől függetlenül, és próbálok úgy tenni, mintha bor lett volna.
- Gondolod? Miért lenne az? A vadászat ugyanolyan sportszerűen zajlik, akár emberekről, akár ragadozókról van szó - fejtem ki unalmas véleményem az állatölésről. - Én magam ugyan nem kedvelem.
Most megkímélem a történeteimtől, illetve, lehet, hogy végül nem fogja megúszni, de egyelőre hagyom, hogy replikázzon. Látom, hogy ott van a nyelvén, látom abban a kis undorodó fintorban.

DRACO
To make things right
You need someone to hold you tight

Már egy ideje szokásommá vált, hogy egyből támadok. Nem foglalkozom azzal, hogy a másik hogy viszonyul hozzám. Mindig úgy állok a dolgokhoz, hogy jobb, ha felkészülök, hisz nem tudhatom mi vár rám, úgy értem, milyen kedvében van a másik. És sokkal kellemetlenebb lenne, ha én lennék a szenvedő fél, legalább is nekem. Úgy vélem, ezerszer jobb, ha én taposok valakin, minthogy engem tapossanak. Mi több! Biztos vagyok benne. Volt időm megtapasztalni…
Elmosolyodom. Igaza van. Nem tagadhatom. Tényleg szívesen étkezem vele. Egyedül vagy a társaságában? Nem kérdéses. A válasz egyszerű és egyértelmű.
-   Meglep? – kíváncsiskodom, bár nem hiszem, hogy pozitívan válaszolna a kérdésemre. Egyrészt azért nem, mert öntelt, másrészt pedig, mert tudja, hogy élvezem a társaságát.
Mivel látom, hogy nyugodt, visszafogom a támadó énemet, de csak egy kicsit. Muszáj mindig résen lennie, készen arra, hogy visszavágjon, védekezzen, ha kell. Őszintén szólva örülök, hogy nem kell marnunk egymást. Gyűlölöm az asztalnál folytatott vitákat. Amikor míg anyám élt, sosem kellett ilyenben részt vennem, de mióta apám újraházasodott, a dolgok megváltoztak. Nem egyszer szálltam vitában apámmal a közös étkezéseken. Olykor mindig elvesz az az érzés, amikor az egész família együtt van és békésen vacsorázik, annak a jele, hogy egy család vagyunk.
Azt hiszem, képesek vagyunk egymás közelében lenni és nem vitázni. Nem nagy kihívás. Vagy talán tévedek?
Elkezdem kisebb darabokra vágni a krumplit. Néha –néha felpillantok. Látom, hogy mosolyog a „bókomon”. Bárcsak többször csinálná, és nyíltan is, nem csak diszkréten. És most nem a gúnyos vigyorgására gondolok.  
Miután megköszöni, az arcom újra felderül, de a gúny elhalványul, eltűnik. Azon gondolkozom, hogy Draco vajon most látja először az igazi mosolyomat.
-   Jó étvágyat! - szólalok meg. Megszokásból kívánom. Sokkal jobb ezután elkezdeni az étkezést. Szeretem ezt a szokásomat.
Hozzálátok a mai adag zöldséghez. Így elég furcsa a húsevésről és a vadászatról beszélni, de válaszolok, miután lenyelem a már jól megrágott falatot.
-   Sportszerűen? – elcsodálkozom – Ez elég barbárul hangzik. Nem tudom… Az erőszakosság nem az én asztalom – közlöm vele, de bárcsak ne tettem volna. Miután kimondom a mondatot, elgondolkozom. Felvillan, hogy mi történt a nyeregtetős padláson – Természetesen vannak kivételes esetek – teszem hozzá, még mielőtt reagálna. Gondolom neki is rémlik az eset, főleg, hogy akkor ő szenvedett.  
-   Ó igen? – ismét elcsodálkozom – És te miért nem? – kíváncsi vagyok, hisz elég érdekes, hogy nem kedveli a vadászatot, mégis úgymond védi.

[- Nem.]

EGY TÁLTOS SZÍV REMEG A KONYHAKÉSBEN
TALPAM ALATT SÁR ÉS INGOVÁNY

Visszakérdez. Hitelen elgondolkodom, miért is, mert mintha elvesztettem volna a fonalat, de aztán rájövök.
- Nem.
Egyszerű válasz egy egyszerű kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy tudta a választ előre. Talán túl kiszámítható vagyok? De akkor se mondtam volna, hogy igen, ha amúgy meglepett volna ezzel a ténnyel.
Különben nem igazán értem, ha jobban belegondolok. Nem sok szót váltottunk azóta, hogy közöltem, ne számítson tőlem semmire. Még azért sem kaptam meg az ívet, hogy a párbaj miatt elárasztottuk a klubhelyiséget, ami fura, mert máskülönben biztos nem szalasztott volna el egy ilyen alkalmat az epés megjegyzésekre. Csak barátian, hisz így szokás a Mardekárban.
A bájmosolygáson hamar túlesünk. Bár van valami fura Lena arcán, inkább a szemében, ahogy rám néz, de nem tudom mire vélni. Inkább nem foglalkozom vele.
Villám ide-oda tolja a párolt spárgát a kuszkusz körül. Elena ugyan eltereli a figyelmem, mégsem jött meg az étvágyam.
- Köszönöm, viszont - kívánok neki én is jó étvágyat, vagy talán jobbat, mint az enyém. Vajon azért mondja, mert látja, nincs kedvem ma este enni? Figyel rám egyáltalán ennyire, hogy lássa?
Figyel rám egyáltalán bárki annyira, hogy lásson bármit is?
A nagyterem ajtajára nézek, melyen most is bejön egy pár diák, alsóévesek, hollóhátasok, nem lényegesek. A tanári asztalnál is üres még az a szék és Viki sincs sehol. Ma este sem.
Ismét fordul a villa a kezemben, de amint észreveszem, inkább gyorsan beledöföm az egyik falat húsba, amit korábban levágtam a szűzérméről, de a számba már nem veszem.
Mikor visszakérdez, figyelmem ismét teljes mértékben az övé.
- Ó dehogynem - vágok a szavába, bár úgy látom, nem is akarja folytatni a mondatát. Rájött, hogy butaságot beszél. - Az erőszak igenis jól megy neked - mondom, ezzel jelezve, hogy nem felejtek, hogy attól még, mekkorát koppant a fejem, nincs amnéziám. - Kivételek. Hogyne. Egyesek talán kiérdemlik, hogy úgy bánj velük?
Nem tudom, reagál-e a kérdésre, vagy hogy hogyan kívánja azt megtenni. Nem szócsatázni kívánok vele, de ha replikázik, meg fogok felelni neki.
- A vadászat halálra untat. Az ostoba emberek sportja. Órákon át ülni a hidegben, hátha arra jár egy vad... Nem aranyvérűnek való - magyarázom nézeteimet a vadászatról, és egyben leszólva mindenkit, aki elég hülye ahhoz, hogy ez legyen a szenvedélye. - A fegyvereket viszont szeretem. Otthon rengeteg íjunk és számszeríjunk van - teszem bele a dicsekvést is, ami már szinte olyan velejárója valamennyi megszólalásomnak, hogy már szerintem hiányolnák is, ha nem tennék ilyen megjegyzéseket.

DRACO
Well there seems to be a problem here
When the scale of emotions seems too clear

Miért érzem azt, hogy nem figyel, hogy dekoncentrált? Talán lát valakit, aki sikeresen magára tereli a figyelmét? Vagy csupán unatkozik a társaságomban, de nincs más választása, mert mindenütt fiatalabb diákok ülnek, velük pedig nem szeretne vacsorázni?
Körbenézek. Csupa lényegtelen diák. Senki, aki el tudná vonni a figyelmét. Kiszúrom Linát a griffendélesek asztalánál. Lehet, hogy megtaláltam a lankadt figyelmének okát?
A válaszára előrefordulok, és úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, hogy szétszóródott.
Úgy látszik, jól gondoltam és Draco tényleg letagadja. Hát persze, hogy le. Mást nem is mondhatna, hisz tudja az igazságot. Miért hazudna, főleg, ha nem származik belőle haszna?
Lehet, hogy csak képzelődöm, de furának találom Dracot. Ahogy az étellel játszik, forgatja a villáját és a spárgát a kuszkusszal keveri… Idegesítő. És nem az, hanem a tény, hogy ezzel felkelti az érdeklődésemet. Inkább az bosszant, hogy nem tudom, mi baja. Pedig érdekel, nagyon is. És ez ijesztő. Vagy inkább szánalmas? Miért érdekel? A múltkori találkozásunk alkalmával Draco tisztán és érthetően elmondta, hogy köztünk nincs semmi. Nem mondom, hogy könnyű volt hallani és felfogni, de legalább jó tudni, hogy hányadán állunk.
Lerakom az evőeszközöket és mélyen sóhajtok.
-   Nem kérdezném, ha nem menne el a látszattól az étvágyam – kezdek bele egy gyenge mentségbe – de mi bajod?
Lehet, hogy meg fog lepődni a kérdésemen, de lehet, hogy nem. Ha nem kínlódik, és csak én vagyok a paranoiás, az látszani fog a válaszán, de ha a megérzéseim igazak, nem hinném, hogy félre tudna vezetni.
Nem vagyok erőszakos, de nekem is vannak különös pillanataim. Amikor úgy érzem, hogy betelt a pohár és gondolkodás nélkül cselekszem.
-   Attól még nem tolerálom - reagálok egyből a mondatára. – Pontosan. Egyesek miatt a Mardekárosoknak nincs klubhelyiségük – jegyzem meg. Ez a tény még mindig idegesít. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? Úgy látszik, hogy nem csak a griffendélesek tartanak párbajszakkör a klubhelyiségükön…  
-   Mégis vannak, akik űzik… - jelentem ki miközben a mostohaanyám apjára gondolok, aki rendszeresen szokott vadászni. Milyen undorító! – Hát persze, hogy nem nekünk való. Annyi lehetőségünk van, hogy időpazarlás egy ilyen vad szenvedéllyel foglalkozni… - osztom meg vele a véleményemet, majd felemelem a poharamat, amiben csak tiszta víz van. Töklevet ritkán iszom, alkoholt pedig csak kivételes esetekben. Egyébként meg egy ideje nem bírok a szeszesitalokra nézni, úgy hogy maradok a víznél.  
Meg sem lep, hogy Draco szereti a fegyvereket. Jobban elcsodálkoznék, ha nem kedvelné őket.
-   A fegyverek szükségtelen mugli dolgok. Az egyetlen megbízható harceszköz a varázspálca. Nem gondolod? – mosolyogva kérdem. Szerintem a fegyver bármikor cserbenhagyhatja az embert, nem úgy, mint a varázspálca. Természetesen tudni kell használni, de ez úgyis minden fegyverre vonatkozik.
-   Na is milyen napod volt? – próbálok témát váltani. Elég unalmas kérdés, de nem akarok a harceszközökről csevegni, nem egy aranyvérű lánynak való téma. Ha végig gondolom, lehet, az sem nekem való, hogy mit csinált a nap folyamán Draco, de hirtelen nem volt jobb ötletem. Végül is bármiről szívesebben beszélek, mint a fegyverekről, hisz ez egy kellemes, harcmentes vacsora akar lenni, nemde?  

[- Semmi bajom.]

JE NE VEUX PAS TRAVAILLER
JE NE VEUX PAS DÉJEUNER

Tekintetem homályosan, értetlenül találkozik az övével. Nem, szó sincs arról, hogy unatkoznék, sem arról, hogy valaki más jobban érdekelne nála. Nem akarok udvariatlan lenni. Egyszerűen csak dekoncentrált vagyok, a szemem talán a szokásosnál jobban karikás, az arcom sápadt, de úgy egyébként minden rendben. Elena viszont ismét hihetetlenül magas empatikus készségéről tesz tanúbizonyságot. Nem tudja meghazudtolni magát. A helyében engem nem érdekelne, mi van velem, sőt, csak még jobban belerúgnék, hagy fájjon, hisz akit egyszer a földre terítettek (vagy falhoz vágtak), azt  nem nagy kihívás újból legyőzni.
Vagy van, aki nem így gondolkodik a Mardekárban?
Noha általában az a fajta vagyok, aki alig várja, hogy megkérdezzék tőle, van-e valami baj, sajnos az a fajta is vagyok, aki erre mindig ugyanazt válaszolja, talán, hogy még jobban felhívja a figyelmet arra, hogy van valami.
- Semmi bajom.
A mondatot megtámogatom egy rövid pillantással is, mely valóban azt sugallja, hogy nincs gond, egyben látszik rajta, hogy hamis. Nem tudom, akarja-e tovább feszegetni a kérdést, ha igen, nyitott lennék rá, vagy nem - én mindenesetre átugrom a témát, hisz felvet valami mást, ami ráadásul igen érzékenyen érint most, amellett, hogy igazából nem tudom átérezni, hiszen a holmijaim nagy része, a ruháim, az ágyam és mindenem a saját szobámban voltak és vannak, amin idén, mivel iskolaelső lettem, senkivel nem kell osztoznom és ráadásul nem is a pincében van. Ettől függetlenül kicsit ingerültebben reagálok rá, mint talán indokolt lenne.
- Most te is ezzel jössz nekem? Van róla fogalmad, hányan vágták ezt a fejemhez a mai nap folyamán? NEM ÉN VOLTAM, fogjátok már fel. Neehill szerencsétlenkedte el az egészet.
Amint a monológ végére jutok, rájövök, talán túllőttem a célon, úgyhogy inkább gyorsan a számba veszem azt a szerencsétlen falat húst és rágni kezdem. Igazából meleg, omlós és még íze is van, de különösebben most nem dobnak fel a gasztronómia apró, élvezetes csodái.
- Egyetértek - mondom aztán, kicsit lehiggadva. - A pálcán kívül nincs szükséged másra, ha tudod kezelni. A fegyverek csak hobbi, és ezek nem mugli készítmények, rengeteg mágikus tulajdonságuk van. Igazából a muglik lopták el a találmányt a varázslóktól.
Tipikus aranyvérű hozzáállás, begyepesedett varázsfenssőbségtudat, de ha egyszer így gondolom, és így is tudom, akkor nincs rajta mit szégyellni. A mugliknak semmi eredeti ötletük nincs. Mindent a náluk tehetségeseb varázsivadékoktól loptak, mint a sárvérűek a varázserőt.
De mivel ez egy békés vacsora, és mivel úgyis tudom, hogy Elena osztja a véleményem, inkább nem kezdek bele a nagymonológba.
A napom milyenségére vonatkozó kérdése nem lep meg különösebben, de azért kicsit töprengenem kell azon, mi történt ma..
- Mit is mondhatnék? Nem voltál ugyan mindennek tanúja, de a tanárok egyike sem mulasztja el felhívni a figyelmem a szerintük kizárólag általam okozott baleset kellemetlen következményeire. Ma is kerek egy órát kellett hallgatnom Tara Swan agressziókontrollról szóló monológját Neehillel karöltve, ami igencsak megtépázta az idegeimet. És ha mindez nem lenne elég, alig fél órája értem vissza Wiltshire-ből.
Ez a mondat itt a végén igencsak titokzatos. Talán említettem már Lenának, vagy Lena füle hallatára azt, hogy "Wiltshire-ben voltam", ami általában azt jeleni, hogy a Nagyúr vagy valamelyik befolyásosabb csatlósa akart tőlem valamit. Ez általában igen megalázó vagy fájdalmas látogatást jelent, úgyhogy többnyire csak ennyit szoktam elmondani róla.
- Na és a te napod hogy telt, Kicsi Lány? - kérdezek vissza, pusztán udvariasságból de kissé cinikusan is, hiszen ennél rosszabb biztosan nem lehetett.

DRACO
You think you know me well.
Well, maybe you don't know me.

Úgy látszik, az érzéseim nem csaltak. A válasza egyáltalán nem győzött meg, még kicsit sem. És az a pillantás. Túl rövid volt, hogy bebizonyítsa, igazat mond. Lehet, hogy azért nem nézett rám sokáig, mert attól tartott, hogy rájövök, hazudik. Már jól tudja, hogy szeretek a szeméből olvasni. Most is azt akarom, de rájövök, hogy nincs értelme. Elég ránézni. Kimerültnek tűnik. Mintha elege lenne valamiből. Vagy sok mindenből. Nem is csodálkoznék, ha úgy lenne. Mostanában engem is egy rakás dolog zavar. Nem tetszik, hogy nincs klubhelyiségem, hogy nem a megszokott hálószobában vagyok, hogy körbe vagyok véve griffendélesekkel, hogy allergiás rohamaim vannak… Sorolhatnék még, de minek? Csak újból szembesülnék azzal, hogy az életem egyáltalán nem rózsás. Felesleges. Inkább nem gondolok ezekre, viszont egy dolog még mindig ne hagy nyugodni. Nem tudom, hogy mi bántja. Igen, pillanatnyilag ez zavar a legjobban.
-   Aha… Én is ezt szoktam mondani. Szóval? – makacsul továbbfaggatom. Szokás szerint az igaz választ akarom. Remélem, ezt ő is látja, ugyanis ha nem érdekelne, meg se kérdezném. Nem az az ember vagyok, aki bárkinek segít. Így is elég gondom van. Minek foglalkoznék számomra jelentéktelen emberek nagyobb vagy kisebb problémáival?
Nem szeretem a könnyű utat, így hát addig fogom „vallatni” míg elő nem ad valami elhihetőbb választ.
A klubhelyiséges mondatomon felhúzza magát, de nem is értem, hogy miért. Nem az ő holmija ment tönkre, nem ő került teljesen ismeretlen környezetbe, nem neki kell egy másik ház hálószobájában aludnia, olyanokkal, akik utálják.
Ahelyett, hogy felkapnám a vizet, mert így beszél velem, és félbeszakítanám, csak megvárom, míg befejezi a monológját. Elvigyorodom. Legalább sikerült rávennem, hogy egyen valamit. Egy pont nekem.
-   Biztos sokan, de egyébként nem rád gondoltam - reagálok, de végtelenül nyugodtan – Abszurdnak tűnik, és az is, a gondolat, hogy te tetted tönkre a klubhelyiségünket. Főleg, amikor Neehil, aki tudtommal hollóhátas, is ott volt és azért valljuk be… Cassius nem egy szent.  – próbálom nyugtatni a véleményemmel. Egy kicsit csalódok abban, hogy Draco lebecsül, és azt hiszi, ilyet gondolnék róla. Még ha ő lenne a hibás, akkor is ez lenne a véleményem.
Újra megszólal, és ha jól érzékelem, egy kicsit lenyugodott. „A pálcán kívül nincs szükséged másra, ha tudod kezelni.” Meglepődöm, ami talán látszik is az arcomon, mikor ugyanazt a mondat hagyja el a száját, amit az imént visszatartottam magamban.
Látszik, hogy nem mozgok otthonosan a fegyveres témánál, de valamiért nem csodálkozom, amikor elmeséli, hogy a muglik ellopták a varázslóktól a fegyvereket.
-    Rengeteg mágikus tulajdonságuk van? Vagyis? – ezt nem igazán értem. - Hát ez jellemző… - reflektálok a lopásra. A sárvérűek mindennel megpróbálkoznak, hogy utolérjék a varázslótársadalmat, még úgy is, hogy nem tudnak róla. Kár a próbálkozásokért, ugyanis a nyomunkban sem érnek. Ebben a versenyben mindig alul fognak maradni.
Látom, hogy sikerül megváltoztatnom a témát. Örülök, hogy erre a kérdésemre bővebb választ kapok. Ettől valahogy megjön az étvágyam és a kis darabka krumplit, amit pár perce leraktam, végre a számhoz ér és nem csak a tányéromhoz. Lassan, lustán kezdem el rágni, ugyanúgy, mint általában minden ételt. Nem sietek. Ninics más dolgom és nem vágyom a griffendéles szobatársaim társaságára.  
-   Csak téged hibáztatnak? – kérdezem egy kicsit ingerülten, miután lenyelem a falatot – Milyen primitív Miss. Swan… - elgondolkozom. Miss vagy Mrs.? Fogalmam sincs. Vajon van olyan „cuksi” férfi a Földön, aki kibírná azt a nőt? - Wiltshire-ből? – csodálkozom. Nem is tudtam, hogy ott volt. Nem hallottam és ő sem említette. Ez különös. – Nem lehetett valami jó dolgod… Mi történt ott, hogy ilyen lehangolt vagy? – kérdem, bár nem ez volt az eredeti kérdésem. Igazából azt akartam megtudni, hogy mi dolga volt arrafelé, de így két legyet ütöttem egy csapásra. Legalább is azt hiszem.
Épp egy főtt répát készülök a villámra szúrni, amikor megint Kicsi Lánynak szólít. A villa félrecsúszik, én pedig kínosan elmosolyodom. Újból lerakom az evőeszközt és nekilátom a beszámolónak.
-   Ha kihagyjuk, hogy kaptam egy levelet apámtól, amiben leszid az utóbbi pár hónapban szerezett rossz eredményért és a felháborító viselkedésemért, azt, hogy szobatársaim egyfolytában rinyálnak és a griffendéles klubhelyiségben összekaptam valami sárvérű libával, aki azt hiszi, hogy egyenrangú velem, meg azt, hogy Angievel egyre jobban eltávolodunk egymástól, viszonylag jól. Ugyanúgy telt, monotonon és idegtépően lassan. – mondom el a panaszaimat. Lehet, hogy ezek nem annyira fontos dolgok, de engem fel tudnak háborítani. Utálom, ha apám panaszkodik rám, hogy mindent elhisz, amit megírnak neki a Professzorok. És hogy a francban lehetséges, hogy egy mugli születésű, egy sárvérű megengedi magának, hogy belém kössön? Angie pedig… Azt se tudom, hogy mi van vele. Már vagy 3 hete nem beszéltünk… Amúgy nem lennék ennyire fennakadva, ha nem hiányozna…
-   Öhm… Ne haragudj, nem akartam panaszkodni – kérek tőle elnézést, mert úgy érzem, egy kicsit túl közvetlen voltam. Tekintetem az arcáról a tálamban lévő ételre szökken. Remélem, nem mentem az agyára…

megj. öhm... egy kicsit belelendültem :$

[- Nem értelek téged]

Így nézett ki a dolog: miközben azt mondtam, minden rendben, ránéztem, de végül nem álltam kíváncsi, mindentudó tekintetét, és inkább lesütöttem a szemem.  A válaszával viszont rajtakapott a csúsztatáson. Elejtek egy kisebb nevetést. (Miért nevetgélek itt vele, ha egyszer pocsékul érzem magam? Talán mert már mindegy? Vagy mert ellazít a társasága?) Odébbtolom a zöldséget a tányéromon a villával, aztán visszanézek rá, ezúttal már látni engedve valami enyhe zavart, dekoncentráltságot.
Nem tudom, miért ilyen fontos nekem a tekintet lekövetése. Nyilván azért, mert a szemeiden keresztül látod a világot. Minden, amit tudsz, azt onnan tudod, hogy látod.
Most látom Elenát. Őszintén érdekli, mi bajom.
- Nem értelek téged - árulom el magam. - Miért foglalkozol ezzel? A helyedben teljesen hidegen hagyna, mi nyomja a kis szívem.
És még mindig nincs válasz. Vajon van egyáltalán bármi lényeges? Vagy már csak jó nagy felhajtást kerítek a semmi körül? Végül kinyögöm a választ, a valódi választ.
- Fáradt vagyok, Lena.
És ez a mondat valóban olyan elgyötörtnek, üresnek és szomorúnak tűnik, mintha a világ minden fáradtsága éppen az én vállamat nyomná. Vajon érti, mi mindent sűrítek bele ebbe a két szóba? Vajon érti, miért éppen ezt mondom, ezt a banálisan egyszerű panaszt, amit nap mint nap használ az ember különböző apró-cseprő ügyekre magyarázatként, kifogásként, ürügyként... Nekem azonban valóban, úgy hiszem, ez a gyökere mindennek. Hogy fáradt vagyok. Elfáradtam. Belefáradtam. A teljesítésbe, a kényszerbe, a fájdalomba, a munkába, az emberekbe, a hatalomba, az iskolába, a féltékenységbe, a dühbe, a jegyességbe, még az evésbe is. Mindenbe. Vajon érti majd? Vagy nem?
Bár értené.
A klubhelyiséges dologra pozitívan reagál. Abszolút megtalálja azokat a mondatokat, amikkel hatni tud rám. Mindig, mikor erre újra és újra rájövök, elámulok ezen. Hogy érezhet rá ennyire valaki arra, hogy kell bánni egy másik emberrel? Vagy vajon mindenkivel ilyen jól megérti magát?
A lényeg az, hogy lecsillapít, már el is felejtem a kis megjegyzését a Mardekárról. Morgok egy kicsit és szétnyomok egy-két borsót a tányér szélén rosszkedvűen, de egyébként hamar túllendítem magam ezen a témán. Is.
Nem mondanám, hogy meglep, hogy érdeklődik a fegyverek iránt, hiszen szinte minden iránt érdeklődik amit mondok. Ez egy rendkívül nagyképű hozzáállás tőlem, és persze az is lehet, hogy csak megjátssza.
- Éleslátás-bűbáj, célzássegítő műszer, nyílgyorsító, vadkövető nyíl, vadcsalogató varázs... Elég sokféle bűbájt szórnak egy ilyen fegyverre. Persze, a jobb készítők. Az átlagosak nem bíbelődnek ilyen finom... kalibrálással.
Ismét egy pillantás az ajtóra. Az asztalra. Nincsenek sehol. Megforgatom a villát. Szokásos. Most viszont foghatom arra, hogy ismét szóba került a lenti baleset és az áradás. Igen, tulajdonképp ez eléggé feszültté tudja tenni az embert, ha egy egész iskola utálja. Eddig is utáltak, de az amolyan kitüntető figyelem volt inkább. Ez is valahol az, persze, de ez most nem tetszik. Most inkább csendre és nyugalomra vágynék. Egy kis menedékre. Valahol, valakivel.
Mikor Wiltshire-ről kérdez, megint kerülni kezdem a tekintetét, ujjaim megfeszülnek az ezüstön - apró jelei a szórakozottságnak, melyet okozhat harag éppúgy, mint fájdalom.
- Villámellenőrzés. A birtokunk a söpredék átjáróháza lett. Legszívesebben...
Elhalad mögöttünk egy hollóhátas prefektus, én pedig elhallgatok. Tekintetem addig követi őt, míg hallótávolságon kívülre ér és ez elég arra, hogy ne kelljen befejeznem a mondatot, sőt.
Elena elkezd közben mesélni, én pedig elhallgatom a panaszait. Szeretem hallgatni, amikor beszél, elég megkapó dinamikával szövi a mondatait. Felelni mégis csak annyival vagyok képes rá:
- Komolyan mondom, vágyom a problémáidra.
Igazából az egyetlen dolog, ami érdekes, az a kuzinja viselkedése.
- Mi baja van Sirettnek? - érdeklődöm. - Megsértődött? Vagy ő is csak jót akar neked, mint a húgod, és ezért nem beszél veled?   - faggatom, megint kettőnkre utalva, mint az imént is az agresszióval kapcsolatban. Túl sokat célozgatok talán? Ki akarok lyukadni valamire? Magam sem tudom. Néha szívesen újratárgyalnám kettőnk ügyét. Tanúk nélkül.
Elnézést kér. Biccentek, el van nézve. Attól még, hogy nem akart panaszkodni, elég szépen összejött neki, de nem bánom. A vacsorának lassan úgyis vége. Alig ettünk valamit.

DRACO
We keep all our promises
Be us against the world

Hát persze, hogy nem ért meg. Még én sem értem magam, nem hogy ő. Teljes mértékben igaza van. Még én sem tudom, hogy miért törődöm vele. Az előbb már tisztáztam magamban, hogy csak azok gondjai foglalkoztatnak, akik tényleg érdekelnek. De ez pontosabban mit is jelent? Hogy izgat, mi van Dracoval? Ha azt mondanám, hogy nem, akkor saját magamnak hazudnék. Nem tagadhatom le, még akkor se, ha nagyon próbálom. Persze elég, ha erre a kérdésre csak én tudom a választ. Nem muszáj neki is. Bár megvan rá a lehetősége, hogy magától is rájött. Mardekárosok vagyunk. Nem jellemző ránk, hogy a jött-mentekkel foglalkozunk.
-   Hát jó, ha nem rosszul érint, hogy valaki törődni akar veled… Akkor nem kérdezősködöm. - reagálok a felháborodottságára. Nem értem, miért viseli meg, ha foglalkoztat, hogy mi baja. Lehet, hogy nem szokta meg, valaki aggódik érte?
A rövid csend után, végre kiböki a választ. Elég hihetőnek tűnik. A mondata… Csupán három szó, de olyan, mintha egy egész könyvet mondott volna fel. Egy hosszú, fárasztó kötetet, melyet elolvasol, és a végére érve rájössz, hogy semmit sem értettél belőle, csak sok, fölösleges energiát fektettél bele, hogy befejezd.
Olyan gondterheltnek látszik, hogy rossz ránézni. De nem is csodálom, hogy ilyen. Tudom, hogy hogy értette, hogy nem csak fizikailag fáradt, hanem pszichikailag, lelkileg is. Belefáradt abba, hogy ő Draco Malfoy és neki olyannak kell lennie, amilyennek tudják. Az emberek többsége természetesen csak azt hiszik, hogy ismerik, pedig mindössze arról tudnak, amit láttak. Egy nagyon jó álcát. Egy álarcot, mely mögött egy más ember bújik meg. Egy olyan személy, aki talán sosem veheti le a maszkot.
-   Bár lehet, hogy kevesen veszik észre, de szerintem… - egy kicsit nehezemre esik kinyögni a mondat végét, mert nem tudom, hogy hogy fogja értelmezni – túlhajszolod magad.
Tudom, hogy a tanárok többsége azt hiszik, Draco munkakerülő, de.. Tán nem látják, hogy egyfolytában utazik? Nem veszik észre, hogy mennyire próbál megfelelni az apjának, a családjának, a vérének és az elvárásoknak? És naná, hogy kevesen tudja, ez bármelyik nyamvadt tantárgynál nehezebb.
Azt hiszem sikerül meggyőznöm arról, hogy nem őt hibáztatom a klubhelyiség miatt. Örülök ennek, hisz ez tényleg így van. Képtelen vagyok felfogni, hogy egy Professzor hogy gondolhatja azt, hogy Draco direkt elárasztotta a klubhelyiségünket. Mintha más vagy jobb dolga nem is lenne… Megérteném, ha például egy kis gyerekről beszélnének, aki kalandokra vágyik, nem tudja elfoglalni magát, így hát minden hülyeséget elkövet, hogy legyőzze az unalmat. De könyörgöm! Draco ne egy buta kölyök, és elég kreatív, hogy találjon magának elfoglaltságot, már ha az ideje engedi. 
Mikor a fegyverekről beszél, csak fülelek. Nem csoda, hisz nem vagyok járatos ebben a témában. Ha akarnék, se tudnék hozzáfűzni valamit.
Annyira bűbájos, ahogy a harceszközökről beszél. Tudom, hogy ez ellentétben áll, de ahogy hosszú válasszal felel a kérdésemre… Lenyűgöző. Szeretem, ha hosszasan válaszolnak.
Csak bólintok, hisz nincs több kérdésem.
Megint az ajtóra pillant, és én is. Kezdem egy kicsit kellemetlenül érezni magam, mert ezzel olyan érzést kelt bennem, mintha várna valakire. Olyan nyugtalannak látom.
-   Vársz valakire? – biccentek az ajtó felé. Muszáj volt megkérdeznem, mert nagyon érdekel, hogy miért bámulja egyfolytában az ajtót.

Belekezd a mondanivalójába, de egy hollóhátas Prefektus halad el mögöttünk, ami csendre kényszeríti Draco még mielőtt a mondata végére érne. Mivel nem folytatja, nekilátok a napi eseményeimnek. Nem akarok olyan személyes dolgokról tudni, amit ő maga sem akar elmesélni. Ha valakinek a magánéletéről van szó, nem vagyok kíváncsiskodó vagy erőszakos. Nem fogom késztetni arra, hogy mondjon el mindent.
Miközben teljes beleéléssel magyarázom a velem történteket, azt veszem észre, hogy figyel. A reakciójára elmosolyodom. Tudom, hogy ennél sokkal nagyobb bajok vannak, de számomra így is idegesítőek az ilyen vagy ehhez hasonló esetek. Szörnyű, hogy hova jutott a Világ.
Az összes bajom között pont az angiesre koncentrál. A tekintetem újra a tálra siklik. Végül szokás szerint nem válaszolok, hanem kérdezek.
-   De miért gondolják azt, hogy ezzel jót tesznek nekem? Ezt nem értem… - jelentem ki, egy kicsit felháborodottan. Tényleg nem világos számomra. Csak összezavarodok az egésztől.
Az bocsánatkérésemen csak biccen. Úgy látszik, nem zavarja, hogy panaszkodtam. Vagy pusztán annyira fáradt, hogy mindegy, miről is beszélünk, csak legyen valami téma.  Ha így is van… Nem bánom. Legalább kellemesen eltöltjük a vacsoraidőt, ha már enni nem sokat tudtunk.

[- Gondolod? -]

I HATE THIS PART
RIGHT HERE

Hogy valaki törődni akar velem... Tényleg törődni akarsz velem, Kicsi Lány? Vagy csak azért teszed, mert cserébe elvárod majd ugyanazt a törődést? Nincsen kapcsolat érdek nélkül, és mindenki akar valamit cserébe. Általában nem félek attól, ha valaki akar tőlem valamit, nem állítom, hogy kivétel nélkül mindenki megkapja azt, sőt gyakorta nem ez a helyzet. Mikor követelnek, azt gyűlölöm. De  Lena egyelőre csak ad. Kicsit gyanús nekem, de ha eljön majd a számonkérés ideje, mondhatom, hogy én szóltam előre, hogy ne várjon semmit.
Így büntetlenül élvezhetem kitüntető figyelmét. Nemet mondani kész haszon.
Nem tudom, hogy a panaszomra érkezett hallgatás mit takar. Nem tudok olvasni az arcáról, de nem látok rajta legalább szánakozást, vagy azt a fejfélrebillentős sajnálatot, amit úgy gyűlölök. Nem nyúl a kezemért, hogy azt képzelve, majd attól jobban leszek, "erőt adjon". Örülök neki, hogy így tesz, valahol azonban bosszant, hogy nem lesz min bosszankodnom, nem lesz miért feltűnősködnöm. Hát ennyire számít neki, hogy a titkaim fejtegetem?
A válasz, mely végül megérkezik, annyira együttérző, annyira helytálló és annyira jól esik az elismerés, hogy megint elkezdek érezni valami meleget, még az ujjaim hegyében is. Eszembe jut megint, hogy akkor este az ágyamnál meglátott valami olyasmit, amiről eddig úgy hittem, nem kellett volna neki, ám most már csak szinte élvezni tudom az utóhatásait. Hogy megért, átlát rajtam, és borogatja a fekélyes sebeket.
Hálás vagyok. Ez kiül az arcomra, bár az talán olyan elgyötört, hogy nem is látni rajta ilyen apró, kedves dolgokat. Hosszan nézek rá, valami egészen furcsa arckifejezéssel, mintha most látnám először. A tekintetem lágy, szinte odakuporodik mellé és odabújik, mint egy kisfiú.
- Gondolod? - kérdezem meg aztán, csevegőnek szánt hangnemben, de végül csak valami ábrándos-kínos elterelés lesz belőle. Nem akarom tovább taglalni ezt a kérdést. Elmondtam, megértette, örültem neki. Lapozzunk, mielőtt megint túl hálás akarnék lenni neki, és rádöbbennék, hogy ezzel az egy mondattal többet tett értem mint a menyasszonyom mostanában valaha. Mióta felszúrta a kezem azzal a késsel, teljesen megbolondult. Ökölbe szorítom a kérdéses testrészt, a sebből apró fájdalomnyilak indulnak a csuklóm felé.
A kérdésére végül, mellyel újfent azt firtatja, minek lesem az ajtót úgy mint egy kolduló kutya, válaszolok, hiszen a pillanatra ellobbanó haragomban a tény elveszítette jelentőségét.
- Vikit kerestem. De úgy tűnik, ma is Crassoval vacsorázik.
Azt hiszem, épp most erősítettem meg egy pletykát, de már nem érdekel.
Megpiszkálom megint a kuszkuszt, a spárgát, a szűzérmét a szaftban, aztán rájövök, hogy tulajdonképp éhes vagyok, de semmi étvágyam. Feladom. Leteszem az evőeszközt, jelezve, befejeztem az evést, és a szalvétáért nyúlok, noha a kezem egyáltalán nem lett semmilyen.
Látom, Lenát elgondolkodtatta valami, melynek eredménye egy újabb kérdés. Lena eléggé sokat tud kérdezni.
- Az emberek azt hiszik, sokkal jobban tudják, mi kell neked, mint te magad - válaszolok vállat vonva. Ez így van. - Mindig mindenki okosabb, ha más kínjáról van szó. De nézd csak meg a húgodat, vagy bárki mást. A saját problémáikkal képtelenek megküzdeni.
Hú, de bölcs vagyok ma. De végül is, együttérzésért együttérzés jár cserébe, még ha ilyen gúnyos módon is teszem meg ezt.

DRACO
It's a small crime
And I've got no excuse

Sokszor mondták, hogy azt kapok, amit nyújtok. Lehet, hogy igaz, de nem mindig. Mit csináltam én a sorsnak, és mivel érdemeltem ki, hogy megbüntessen? Miért van az, hogy amikor jól kezdem magam érezni és azt hiszem, hogy minden rendben lesz, valami közbejön? Miért van az, hogy egy boldog pillanatot egy csalódás követi? Miért? Erre egy nagyon egyszerű válasz van. Azért, mert fel kell ébrednem és szembesülnöm azzal, hogy a valóság és az álom két különböző dolog. Egymás ellentétei. A valóságban ritkán van az, hogy valami úgy történik, ahogy szeretnénk.
Miért törődöm Dracoval? Talán azért, mert azt szeretném, ha velem is foglalkozna valaki? Nem tudom. Talán, de nem merem állítani, hogy ez tényleg így van. Ne várom el tőle, hogy foglalkozzon velem, elvégre ki vagyok én? Csak egy szeszélyes, problémás, gúnyos, gőgös lány… Semmi érdekes. Ha nem is viszonozná az érzéseimet – az együttérzés – legalább nyújtottam neki valamit. Egyszer úgyis visszakapom valakitől, valamikor. Lehet, hogy ez a bizonyos illető ő lesz, de az is lehet, hogy egy ismeretlen. Megvan rá az esélye, hogy még holnap történik valami szép, de az is lehet, hogy csak évek múlva. Számomra ez még rejtély. Ugyanúgy, mint a holnap, a holnapután és az azutáni napok.
Nem akarom, hogy azt higgye, elvárok valamit cserébe. Tudom milyen az, ha mindenki megkövetel valamit. Mindenki! És csak várják és várják, hogy elvégezd a tőlük kapott feladatokat, de ha elbuksz valamit, akkor csúnyán néznek rád, haragszanak. Azok a méreggel teli pillantások, amelyektől egyenlőnek érzed magad egy tehetetlen féreggel. És még neked lesz bűntudatod, hogy nem úgy teljesítettél, ahogy elvárták tőled. Gyűlölöm!
Miért vagyok ennyire együttérző? Talán azért, mert be akarom bizonyítani magamnak, hogy Dracoval normálisan is tudunk csevegni? Nem, szó sincs erről. Na jó… Ez is benne van a pakliban, de ennél sokkal fontosabb meg talán egy kicsit ijesztő dologra jöttem rá. Igazából nem is az ijesztő, amire ráeszméltem, hanem a vele együtt járó gondolat. Rádöbbentem, hogy nem bánthatom azokat, akik számítanak. Igazából ez a gondolat, ez a tény, mindig is bennem volt, élt, de az utóbbi időkben el lett nyomva. És igen. Nem kell firtatni, keresgélni, még gondolkozni sem kell, hogy kitalálja bárki is, hogy ez mit jelent. Még én sem tudnám pontosan megfogalmazni, de van valami, ami megfogott Dracoban. Lehet, hogy azt a valamiz még aznap este, a fiúhálóban, láttam, amikor közelről is egymás szemében nézhettünk, de nem ez a lényeg. Van valami benne, ami megragadt és nem enged.
Hosszasan nézem. Az arcom kifejezéstelen. Csak szemlélem, ugyanazt csinálom, mint általában, ha együtt vagyunk. Figyelem. Csak most az a különbség, hogy nem titkon csinálom. Valahogy más az arca, különös. Így még sosem láttam, erről az oldaláról. Fáradt, mégis van benne valami… Nem tudom mi az, de jó érzést kelt bennem.
A kérdésére csupán egy határozott mosollyal felelek. Talán ez a vigyor többet ér, mint egy mondat. Több minden rejtőzik benne.
A tekintetem az öklére csúszik. Ezzel véget ér a tartós arcról leolvasás. Egy pillanatra úgy érzem, mintha valami megakad volna a torkomon. Azt hiszem nem volt helyes ennyi ideig néznem, így. Felköhögök, próbálok megszabadulni a valamitől. Iszom egy kortyot, majd Draco válaszát hallgatom.
A tálra pillantok és egy darabka krumplit szúrok a villámra, közben bólintok. Igazából nem vagyok éhes, nem kívánom, de más nem tudtam, amivel elérhettem volna, hogy ne lássa teljesen az arcomat, miközben felelt. Csak akkor pillantok fel, amikor lerakja az evőeszközét és megtörli a kezét. Olyan, mintha menni készülne.
-   Mész? – kérdezem meg. Ma este túl sok kérdést tettem fel, de ha egyszer érdekel pár válasz…
Draconak teljesen igaza van. Apám, a mostohaanyám, Lina, Angie… Azt hiszik, hogy jobban tudják, mire van szükségem. Csak azt nem értem, hogy miből gondolják. Attól, hogy pár dologgal nehezebben birkózom meg, hogy hibákat vétek, nem azt jelenti, hogy nem tudom, mi a megfelelő számomra. Csupán kísérletezem, tanulok.
Azt mondja, hogy képtelenek. Erre még egy kérdés fogalmazódik meg bennem.
-   És te? Meg tudsz küzdeni a saját problémáiddal?
Az előbb csak a többiekről beszélt, magáról nem. Vajon ő nem tartozik azok közé, akik nem tudják megoldani a nehézségeiket?