Nagyterem

Soha ilyen örömmel nem szálltam még le arról az átkozott vonatról. A mai nap… Csak legyen végre vége, de persze még hátra van a vacsora… Nem lehetne kihagyni? Nagyon jól tudom mi lesz ott, nem sok újdonság érhet, de persze végig kell ülnöm… Remek…
Tara magán beszélgetése után azonnal megkerestem Dracot, aki persze kifaggatott, hogy mit akart tőlem az az idióta némber, én pedig nagyvonalakban vázoltam, és meg is érkeztünk…
Öt percet tudtunk kettesben tölteni. Összesen ötöt… Yolanada megjelenése, a prefektusi gyűlés, Tara teapartija és a kis magánbeszélgetése velem ezt eredményezte. Nagyon remélem, hogy csak a mai nap ennyire zsúfolt, mert ha ilyen lesz az egész év, akkor világgá megyek…
Leültem a Griffendélesek közé az asztalhoz nem törődve egyes rosszalló tekintettel, ez lesz egész évben jobb, ha megszokják, hogy itt vagyok, méghozzá prefektusi jelvénnyel a mellemen. Ha valaki szerintem nem igazságos, panaszkodjon nyugodtan, nem érdekel.
Unottan pásztázom végig a tanári asztalt. S igen, ott van mindenki… Nincs meglepetés. Angelus, Tristram, Brandon… mindenki… Aztán a nyíló tölgyfaajtó felé fordítom a tekintetem: az elsősök.
Nem nagyon figyelek rájuk. Nem érdekelnek.
Néha, néha a Mardekár asztala felé pillantok, Draco tekintetét keresem, de ugyanannyira nem figyel semmire, akárcsak én.
Unatkozunk és a legszívesebben már régen leléptünk volna.
Aztán McGalagony feláll és neki áll a beszédjének. Erre azért kíváncsi vagyok. Vajon hogy fog mindent elmondani? Nem lennék a helyében. Az, amit rákényszerítettek…
A tanárokkal kezdi. Van egy-két arc akit még nem ismerek, de nem nagyon érdekelnek. Aztán Crasso neve hangzik el és egy apró mosolyt küldök felé és enyhén megrázom a fejem. A Hollógát feje… Ezt elfelejtette megemlíteni… És egy egész év együtt… Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, hogy bevállalta ezt az állást abban az is közbe játszott e, hogy az agyamra akart menni.
És Angelus… Érzem a rám szegeződő pillantásokat, de nem foglalkozom velük. Nem kedvelem a nagybátyám és ez még egész enyhe kifejezés. Rokonok vagyunk, de ennyi. A legrosszabb hogy előre tudom, hogy oda fog rám figyelni. A kis újonc Mirolka ne hozzon már szégyent erre a becses névre! De legalább nem az én házamnak lett a vezetője.
További nevek következnek, melyek nem mondanak semmit vagy éppen nem tudnak megdöbbenteni. És aztán felkapom a fejem. Foley lett a Griffendél feje. Azonnal kiül az arcomra a mosoly. A legjobb ember került az oroszlánok élére. Az egy más kérdés, hogy lesz konfliktusunk bőven a proffal, de ő legalább tudja a titkomat. Valahogy ő… olyan, mint a mentsváram. Nem kértem a segítségéből, de ennek ellenére többet tett értem, mint gondolta volna.
Elérkeztünk a kényes részekhez. Hallani az iskola döbbenetét, azaz inkább csak érezni, mert hang az nem nagyon jön senkiből. Nem értem a döbbenetet, várható volt mindez. Vagy mire számítottak? Hogy mert McGalagyon az igazgató minden rendben lesz? Vagy, mert James olyan szép szavakat mondott a leendő fiatalságról? Naivak…
És végre ehetünk. Nem zavartatom magam azonnal magam elé varázslok néhány finomságot, néhányan mintha haboznának. Elment volna az étvágyuk? Szegény manók ezért dolgoztak ennyit? Hát én éhes vagyok.
Majd miután véget ért ez a csodálatos vacsora felállok, de előtte odalépek Nevillehez.
- Figyelj az elsősökre! – adom ki a parancsot és azzal a lendülettel ott is hagyom, hogy a Nagyterem bejáratánál találkozhassak újra Dracoval.

„Félelem egy fekete arcon, polgárháború, menekülők;
Tudom, ez nem az én harcom, az ágyon elterülök…”

*Az arannyal fényezett kupa, ami alapvető házimanói ismereteim szerint, továbbá némi varázslóismeret szerint is bőségesen lehetett aranyból búsan forgott a tenyerem alatt, ahogy a talpának élére állítva lassan pörgettem. Lassan, mert nem siettem sehova, ahogy a fényes arany felület oldalán ejtett karcolás visszadobta a fáklyák fényét az asztal sötét lapjára, az minden fordulóval más és más volt. Attól függően, hogy merre remegett meg a kezem. Most szárnyakat formált, aztán formátlan, aranyszín gumót, ami koponyára emlékeztetett, aztán egy falat süteményt, amin valaki rajta felejtette a gyertyát majd egy… megbicsaklott a kezemben a kupa, ahogy a beosztás véget ért, nem mintha tájékoztatásra szorultam volna az arányokból, azért meglepett a népsűrűség ilyen mértékű eltolódása. Bár nincs okuk rejtőzködni. Már nincs.
Hátradőltem a székemben, széles mosolyt villantottam az amúgy elég komor ifjú tanárokra, akik nem ülnek annyira magas lovon és sokkal vidámabbat azokra, akik tudják, hogy miért vannak itt. Magamra nem tudok mosolyogni, pedig a legjobban talán én tudom. Hogy miért vagyok itt? Képmutatni, mi másért? Az aranyvér túl drága és túl értékes ahhoz, hogy elcsorgassák, apámat megszédítették, bátyámat szintén, igazából… tudni akarom rám hogyan hat a Sötét Nagyúr bűbája, bár nincsenek naív elképzeléseim. Azt csinálom, amit mondanak, cserében ők azt csinálnak, amit csak akarnak, és így megy ez egy gyönyörű évig. Legalábbis valószínűnek látszik, hogy addig megtartják a hatalmukat, hiszen enélkül hogy kerülnének a történelembe? Sehogy. De nem én leszek az, aki megdönti árnyékból szőtt trónjukat és fellebbenti sötét köpenyüket, hogy megmutassa, az éjszaka leple alatt is csak férgek nyüzsögnek, amit nappal eltipor az ember. Áh, felejtsük el. Sok az újonc. Különösen idegesítenek a lesütött szemű tanárok, akik nem mernek sehova sem nézni, teljesen semlegesek. Mondjuk Monsieur Vulkanov, bár feléjük nem így mondják.  Semmi mosoly, fapofa. Mintha nem is egy évnyitón lennénk, gyönyörteljes pillanat, ami megnyitja a jövőbe vezető kapukat. Csak nehogy sírva fakadjak.
A diákok! Na ők sokkal őszintébbek. Akárcsak McGalagony. A hangjának éle, a szavainak súlya van. Minden egyes kimondott névnek megadja a jelentését a maga tartózkodó, szomorú módján. Én már tudom mit gondoljak róluk. A diákok is tudják. Fiatalok és meglettek, csenevészek és tiszteletreméltóak kerültek az élükre, és persze mindenki tudja, hogy nem a tanítás vágya fűti őket. Dehogy. Csupa móka, csupa játék lesz az életük, a Miroloktól kezdve a Crassokig mindenki élvezni fogja a játékot, kivéve talán a diákok némelyike. Feléjük pillantok. Fölényes arcok, piperkőc bevonulások. Megfélemlítő demonstráció, persze mardekárostól és tökéletes hangulat-dilettanizmus  egy szőkétől. Még egy szőke, ez már más színű, sárga, ábrándozó tekintettel néz, és mintha látna valakit a helyemen, pedig itt csak én ülök. Üdvözlöm Lainey kisasszony, biccentek felé, nem nagyon érdekel, hogy ki figyeli a biccentésem. Etikett? Protokoll? Netán egy kölyökképű, gyermeknyi inspektor kezébe jutok? Jó ég, az öcsém lehetne, ha lenne öcsém. És a hölgyek! Csodás felhozatal.  Hát, jó étvágyat. Csekély lelkesedéssel veszek magam elé egy szelet sajtot, tűnődve letöröm a sarkát, a fogaim közé tolom és elrágcsálom, fanyar ízével emlékeztetve magam arra, hogy megkezdtem életem második felvonását. Visszapillantok a diákokra, csak mert a tanárok felé még nem érzem úgy, hogy érdemes lenne néznem, tűnődve szemlélem a döbbenettől kába kölyköt, aki nem ismeri fel az étket, a mohó cinikust, aki csak a vacsorát látja, a háttal ülő vagányt, aki tudja, mit akar, csak azt nem sejti, mások mit akarnak tőle. Az önelégült dámát és a mártírarcokat, azokat, akik otthon érzik magukat és azokat, akik most már nagyon nem. Egy a közös bennük. Szinte akármelyik megjelenhet az órámon, hogy őszintén unatkozzon, vagy érdeklődést mímeljen, amit aztán nem lesz szívem keresztkérdéssel letörni, pedig végül megírják majd a maguk kis véleményét a házidolgozatba, amit legalább olyan lelkesen készítenek majd elő, mint Minerva a mai beszédét. Gratulálok kolléga, most már mindenki tud minden, csak a "hogyan továbbot" nem sejti senki. De azért vannak itt ezek a bátor férfiak és nők, hogy utat mutassanak a főérből, amiben az arany vér csordogál a penge vágta sebig, ahol az egész szépen elcsordogál, a fekélyig, amin kivirágzik az élet sója.*
-Jó étvágyat-*biccentettem a mellettem ülőnek, őszintén kívánva, hogy az övé jobb legyen, mint az enyém.*

A vonat befutott, de valahogy ez sem tudott fellelkesíteni. Nem úgy, mint annak idején, mikor évről évre visszatértem ide. Persze akkor is zavart a sok kérdő, érdeklődő tekintet, ami körülvett, de valahogy mégsem ez az, ami jelenleg a legjobban zavar. Talán épp amiatt, mert ez most semmis csekélységnem tűnik a többi probléma mellett.
Minden esetre inkább nem foglalkozom semmivel sem. Sem Yolanda nekem támadásával a vonatról lekászálódás közben, sem az arcára kiülő bánattól, amikor egy szót se szóltam a megjelenésére, de még csak arra se hogy mások mit gondoltak erről. Mi köze ehhez bárkinek is? Biztos máris keringenek a pletykák, miszerint a véla ikrek külön indultak az iskolába, ez aztán a szenzáció.
Vagy a másik eshetőség Davis Perry fantasztikus gondolatai egyenesen rólam. Nem, ebbe még inkább nem akarok belegondolni. Elég volt mára ez a nap, és még csak most jön a java, a vacsora.
Csak élném már túl azt is. Nem kívánok semmit, csak hogy elvonuljak a lehető legelhagyatottabb helyre, mondjuk a könyvtárba, és mindent kizárjak magam körül. Ám ez még bőven várat magára, mert a tömeg magával sodorva a Nagyterembe visz, ahol kavalkád uralkodik kezdetben, míg mindenki meg nem találja a helyét.
Persze ez nem lenne ennyire nehéz feladat, de a diákok többsége túlzottan adrenalin fűtött, így a zsivaj szinte elviselhetetlen.
Összevont homlokkal ülök le Hollóhát asztalának legszélére, a lehető legmesszebb a tanári asztaltól és a legközelebb az ajtóhoz. Nem mintha nem érdekelne az, ami zajlani fog, de jobbnak látom elkerülni a húgomat, aki máris megtalálta a maga társaságát az asztal másik végén. Hát igen, ő mindig is népszerű volt. De mit bánom én...
Már épp elkezdenék bosszankodni rajta, de a figyelmem magára vonja a többi asztalnál ülő ember. Látom Blaine-t, Malfoy-t pöffeszkedve, Vikitriát mint egy hercegnőt trónolva, és a tanári asztalt, a csupa vadidegennel. Oh, ez máris szép látvány és mi lesz még...
McGalagony szóra emelkedik. Mindenki elcsendesül, még a házakba beosztott kisebbek is, mert hiába Dumledore-é volt a legnagyobb tekintély, McGalagony se maradt el mellőle sosem.
Aztán nagy nehezen szavak töltik be a termet, de ez senkinek sem tetszenek egy csöppet sem, talán Malfoyt kivéve, de hát ő mindig is külön kivételt képezett. A tanári kar színezete szinte nevetségesen hat, főleg ahogy az ismeretlennél ismeretlenebb és több mint valószínű hogy képzetlenebb emberek kerülnek sorra. Crasso különösen nagyobb morajt kap, talán a rokona miatt, aki szintén hollóhátas, de alaposabban szemügyre véve, őszintén szólva én is felhördülnék. Az a sunyi arc... az a tekintet... csodás egy év lesz ez a Hollóhátban az ő vezetése alatt.
A Mirol név említésére összevonom a szemöldököm. Még egy? Még egy Mirol? Hányan vannak ezek? Elképesztő ez a népség...
Valahogy kezdek tartani az egésztől. Már egyre jobban érzem, nem volt jó ötlet visszajönni. De mégis mit tettem volna? Mentem volna vissza Franciaországba? Fleur biztosan ujjongott volna de a Roxfort volt mindig is az én otthonom. Hát az is marad. Még ha kígyót is melengetünk a keblünkön. És McGalagony szemében ez tisztán látszik. Az aggodalom. A hangjában némi tónus, ami eddig nem volt jellemző. Talán ő maga is fél. Pedig ő az igazgató.
Foleyra siklik a pillantásom. Legalább ő ott maradt  helyén, legalább egy olyan óra, ami ténylegesen jól meg lesz tartva. Lumpsluck... hát... végtére is szakmailag az erős középmezőnyt könnyeden megüti és ha a többi ismeretlen legalább fele annyira jó mint ő akkor összetehetjük a kezünket. Egy szék viszont üres. Vajon Raimbourg-al mi lett? Ki tudja... főleg ezekben az egyre zavarosabb időkben...
Elkeseredetten nézek körbe, arcomon csöppnyi kedvtelenség ül ki. Bizony a jól megszokott semleges álarcot én sem tudom jól eszközölni. Valahogy, meglehet a fáradtság miatt, egyszerűen nem megy.
A lesújtó hírek pedig még elkeserítőbbek. Yolanda az asztal túlvégén szinte kiesik a helyéről úgy hallgatja az igazgatót. Arcán látszik a döbbenet, de nem is értem hova gondolt. Minek jött ő ide vissza? Inkább utazgatott volna a világ túlsó felén tovább...
És vajon Ben? Őt is megkeresem a tekintetemmel, de ő rám sem tekint. Na igen, hosszú volt a nyár, és bár írtam volna neki, de... valahogy nem vitt rá a lélek, a bagoly meg nem csipkedte az ujjamat, követelve egy útért a Bishop rezidenciába.
Elszigetelődés. Rétegek. Aranyvérűek és félvérek. Ó igen, elkezdődött. Most már nem csak én leszek a megbélyegezett, a bámészkodók főbb látványossága. Most már mindenki más félvérű is osztozik ezen a poszton. De valahogy ez nem vigasztal, sőt... hova fajul ez a világ, ha már itt sincs egyenlőség?
Jó étvágyat... hallatszik még utoljára. Olyan ez mint egy rossz vicc végszava. Igen, máskor mindenki ezt várja, és most... nem hiszem hogy bárkinek is lenne hozzá kedve.
Vagy hogy egy épeszű embernek lemenne egy árva falat is a torkán, akárcsak az enyémen.

[{ Évnyitó }]

{ Évnyitó }

A London-Roxmorts útvonal nem úgy telt, ahogyan a fiatal mardekáros azzal számolni próbált még a hatalmas házból kilépve. A felszálláskor még úgy volt vele, hogy csendesen, esetleg szunyókálva fogja átvészelni az unalmas szakaszt, majd időben felkel, átöltözik az iskola hivatalos formaruhájába, és úgy indul neki a Roxfortnak, valamint a már jól megszokott Nagyteremben rendezett évadnyitónak. Ehelyett az útra akadt egy beszélgetőpartnere… jobban mondva nem is beszélgetőpartner, mindinkább a kötekedéséről elhíresült Delacour lány, Yvette. Tipikusan az a személy, akinek semmi sem jó, észre sem veszi, és emiatt fog elmarni maga mellől mindenkit. A saját kis világában természetesen úgy fog élni a kép, érte epekedik a világ… holott az emberek döntő többsége, akik túllátnak küllemén, azt sem tudják, hogyan meneküljenek a társaságából. Idős korára, amikor már minden mindegy lesz, rá fog jönni egy magányos reggelen, elrontotta az életét. Perry próbálta a vonatúton szajkózni, vagy megértetni vele, nem körülötte forog a világ, de sikere elmaradt a másik szint mérhetetlen egójának köszönhetően. Mindenesetre úgy értékelte, mégiscsak hasznosabban töltötte idejét, mint álmában magatehetetlenül, értékes perceket pazarolva életéből. Érdekes és ironikus. Egy embert próbál társaságra beszélni, míg jómaga pontosan ugyanabban a cipőben jár, mint a lány, annyi különbséggel, hogy nem totálisan elutasító. A másik az, hozzáférhetetlen mindenki számára, pedig érezhetően nem akarja… ez a differencia kettejük között, Davis szomjazza az egyedüllétet.

A vonat megérkezését követően immáron talárban, mellkasán a mardekár címerével, kezében
pedig a míves és megmunkált bőr mappával szállt le a szerelvényről, majd a tömeggel hömpölyögve indult meg az iskola irányába. Természetesen nem szólt senkihez, az állomáson már tiszteletét tette köszöntésével, esetlegesen fejének bólintásával, így nem érezte szükségét újfent így cselekedni. Arról nem is beszélve, hogy nem volt a szavak embere, és szeretett inkább magában lenni, mint mások társaságában. Többször is felrótták már neki, hogy ezen viselkedésével semmit nem ér el az igencsak kegyetlen és nehéz életben, de ez őt cseppet sem zavarta, a vélemények üres szavaknak hatottak… örült annak, ha nem kellett szocializálódnia senkivel. Az más dolog, hogy olykor félretette magányát… de ehhez a helyzetnek és a személynek is különlegesnek kellett lennie.

Az iskolába érve a már-már tradicionálisnak nevezhető útvonalon jutott el többedmagával a Nagyterem hatalmas, kovácsoltvassal szegélyezett ajtójához. Az nyitva állt, így már kintről bepillantást nyerhetett a megannyi újdonsággal itatott életbe. Sajnálatos módon a változások döntő többsége nem festett túlzottan jónak és emberközpontúnak… de az élet sem az, soha nem is volt. Tudta jól, hogy vérének, és egykori átnevelésének köszönhetően neki nem lesz különösebb problémája az esztendővel, de igen sok diák lesz, a döntő többség, akikre bizony kemény hetek és hónapok várnak az ezredéves falak között. Pár pillanatig csendesen méregetve az ajtóval pontosan szemben lévő tanári pulpitust álldogált. A diáksereg eközben elhaladva mellette hullámzott be az elvarázsolt mennyezetű terembe. Rengeteg új arc üldögélt az asztalok mögött, akik mind arra készültek, hogy pallérozzák a fiatal elméket… vagy éppen arra, hogyan törjék meg az elszántabbakat. A régi időknek hamva sem volt már, helyükbe új helyzet, és új, megoldandó és leküzdendő akadályok kerültek. Perry tudta jól, biztos volt benne, ahogyan eddig is, meg fogja tudni oldani, és kezelni fogja tudni a történéseket maga körül. Mindenki saját életének a kovácsa, elfogadja, vagy sem a tényt. A mélázást megtörve, a terembe való belépést követően szinte azonnal balra vette az irányt, egyenesen a mardekár asztalait megcélozva végcélként. Csend volt, érezhetően feszült légkör, amely nem fektetett jó alapokat az idei tanévre. Ennek ellenére a fiú tudta, úgy kell tennie, ahogyan eddig is… tanulni és fejlődni, hogy egyszer majd a sötét jövőben megtehesse azt, amire vágyik.

Odaérve zöld szegély címeresek asztalához az első adandó üres helyre letelepedve várta a kezdést. Az igazgató beszéde természetesen most sem maradhatott el… mégis, annyira más volt, mint a megelőző években. De ez is a változással járt, nincs mentség, minden formálódik, és tudni kell alkalmazkodni.  A szónoklat és szabályok felvázolása közben mindvégig hűvös, és a végletekig komoly tekintettel figyelt, elvégre érdekelte, mi lesz az, amiben kiváltságot élvez vére miatt másokkal szemben. Tudomásul véve a hallottakat látott neki a vacsorájának, hogy azt elfogyasztva megindulhasson majdan a hálókörletébe.

[:: nagy erő az akarat ::]

:: nagy erő az akarat ::

Türtőztesd magad, ember!
   Foley professzor üveges tekintete az elefántcsontszín abroszon nyugvó öklére vetül, s nem rezzen egyetlen arcizma sem az elhangzottakra válaszul. McGalagony igazgatóasszony már felkészítette a tanári kart a nyitóbeszédében elhangzottakra. Ám volt egy másik gyűlés is. Nem kifejezetten tanári értekezlet.
   Pár napja még a Rend főhadiszállásán üléseztek a tagok, nem meglepő, de McGalagony irányítása alatt. Dumbledore halálával nem csak az igazgatói széket kellett az idős boszorkánynak átvennie, de most már ő felel a Rend működéséért is. Arra kényszerült, hogy átvegye Dumbledore helyét, abban a tudatban, hogy ez egyszerűen képtelenség. A feladatait ellátja, a Roxfort igazgatását is könnyedén kirázza az ujjából – de az a szellemi erő, amit Albus képviselt – pótolhatatlan.
   A szeptember elseje előtti napokban hatalmas felfordulás volt a Grimmauld tér 12. alatt. Mindenki egymás szavába vágva kiabált, a Főnix emberei fröcsögték az átkaikat, Molly Weasley sírva fakadt, amikor arra gondolt, hogy vissza kell küldenie a gyermekeit az iskolába, a halálfalók közé. Felix Hickmant két társának kellett lenyugtatnia, ahogy Piton árulása és James Mirol miniszterelnöksége ismét terítékre került. Aberforth Dumbledore egy egész hétre bezárkózott az egyik emeleti szobába.
   Foley is ingerült volt a gyűlésen, de itt és most, a nagyteremben a halálfalókkal egy asztalnál ülve türtőztetnie kell az indulatait.
   Mereven nézi hát az öklét, miközben McGalagony professzorasszony beszéde hasítja át a teremre ült fülledt csöndet. Egy szót sem fog fel az egészből, de minek is figyelne, úgyis ismeri már az új játékszabályokat. A diákok jogai gyakorlatilag megszűntek létezni, minden, ami csak lehetséges, a vezetőség befolyása alá került. A vér határozza meg a rendszer működését, és aki ellenszegül, azt a rendszer kiöklendezi magából.
   Nincs már ellenőrizetlen tanóra vagy tavaszi szünet, idén tán még a karácsony is elmarad.

Hogy van merszetek mindehhez, hiénák?!
   A majdnem teljes egészében lecserélt tanári gárda tagjai felsőbbrendűségük tudatában pöffeszkednek a székeiken, és Foley nem tudja megállni, hogy ne járassa végig rajtuk szúrós tekintetét. Az összes hazug tanár együttvéve sem ér fel Dumbledore kisujjával sem, de idén Foley kénytelen elviselni a jelenlétüket. Nem sejthetik, hogy ő is a Rend tagja, hiszen akkor most nem tölthetné be a bájitaltan tanárának posztját. Előfordulhat, hogy Piton nem árult el mindenkit? Tény is, hogy a pálfordulása előtt nem sokszor futott össze Foleyval a főhadiszálláson, vagy azon kívül, de kizárt, hogy ne tudná az iskolában dolgozó „alvó ügynökök” teljes névsorát.
   A fiatal professzor idegesen néz végig a Házak asztalain – szorongó, értetlen arcok, rémület a szemekben. Valamint fölény, megelégedettség, mohó izgalom. Ezek az aranyvérű családok gyermekei, akik közül több mint szükséges számú diák beavatott. A halálfalók rokonai, és azok, akik maguk is csatasorba álltak. Vajon hány ingujj rejti a Sötét Jegyet? Vajon meddig rejti még? Hisz elérkezett az aranykor.
   Hát Vikitria… állja-e a szavát?

Hogy jutottunk idáig?
   Kérdi a tekintetével Amythia, a Roxfort javasasszonya felé fordulva. Nem is olyan túl régen ők ketten még ugyanebben a teremben ültek a lakomára várva, gúnyolódtak a Süveg gyerekes mondókáin, de tisztelettel végighallgatták Dumbledore beszédét. Ami mindig szívet melengetően rövidre szabott volt. Amyvel a diákévek felértek egy csodával, a kastélyt valóban az otthonuknak mondhatták, és most ezeken a szép emlékeken tipornak páros lábbal Voldemort követei. Csótányok lepték el a házat.

:: Csak a formaiságok kedvéért ::

Eddig minden nyár idézte a megszokott várakozást, de ez most olyan izzasztó ácsorgás volt, amely sokak nyakába lógatott kötelet. Hidegen hagy, hisz én csak a páholyból figyelek minderre, várom, hogy alakuljanak a dolgok, kibontakozzanak az események, eluralkodjon az anarchia, s fölülkerekedjek, ha eljött az ideje. A triviális, semmitmondó szösszenetek felett elsiklok, néhányszor talán alakítok rajtuk, felborzolom a kedélyeket, megpiszkálom a parazsat, s végül kézbe veszem a gyeplőt, és észrevétlenül elkanyarítom kissé a dolgokat, ahogyan nekem tetszik. Én nem azt méltatom figyelemmel, hogy az egész varázsvilág terepviszonyai megváltoztak, s a rögösen kirakott langyos középút mérföldkövei is új távlatokkal bővültek... egész más érdekel mint az embereket egyébként. Lényegtelen, semmis kis dolgok... ki áll az iskola élére, milyen beszédet mond az igazgató, és az ehhez hasonló érdektelenségek, amelyek a szememben csak apró, mellékes dolgai az estének. Elbűvölő egyesek milyen mély tudatlansággal viszonyulnak ahhoz, hogy mily sebezhető és kitörölhető tényezői egy magasabb erőnek. Mindig szomjúan és kiéhezve lesem az inspirált, lelkes, boldog pillantásokat, hogy aztán beléjük plántálhassam a ráeszmélés csíráját, most mégis sokkal másabb helyzetbe keveredtem. Mindig nagy ambíciókkal térek vissza, afféle új játszma beleéléssel, most mégis a vártnál meredekebb viszonyokkal nézek szembe. Mintha kaptam volna egy ütődött, semmirevaló, banális színtársulatot, amiben senki sem tud játszani, és nem is akar. A terem komor, kihalt szférája lesütött arcokat, félelemmel teli tekinteteket, szárnyaszegett nebulókat tükröz vissza. Ez még nem is zavarna, ha én arathatnám le a babérokat, én nyerhetnék befolyást az emberek felett, helyezgetném őket akár lelketlen bábukat, vagy félresöpörném őket, mint leütött parasztokat, de most megrökönyödéssel tapasztalom, hogy megfosztottak ennek örömétől. Most mit kezdjek velük? Sokáig vártam ezt a pillanatot, de nem ilyen szempillantásnyi idő alatt bekövetkező agymosásra számítottam. Szomorú szeretettel táplálkozni mások agóniájából, hosszú perceken át, vagy gyászos sóhajjal nézni az elkeseredett rúgkapálásukat. Ezt már-már kötelességnek tekintem, hisz  Én csak útmutatóul szolgálok, hogy rádöbbenjenek az igazságra. Lótuszevőként élni nem túl kellemes dolog. Gyakorlatilag még köszönettel is tartoznak nekem, ha belegondolok, most viszont egy hűvös, metsző pillantás, vagy felsőbbrendű mosoly, lenéző gesztus is elég lenne ahhoz, hogy összetörjenek darabokra. Ez így túl egyszerű. Kell, hogy legyen valaki, aki partnerem lesz egy keringőre. Ismerős arcok köszönnek vissza, pár, nem túl sok hálás pillantással találkozok. Mások kényelmetlen feszengéssel konstatálják jelenlétem. Hajdani játékszerek, vagy megszégyenült hódolók lopott pillantása. Könnyed és méltóságteljes léptekkel haladok, s lefegyverző mosolyt vetek rájuk. Néhány szemrevalóbb lány vállát fenséges mozdulattal illetem köszönésképp. A legtöbbjük hiú rajongóként köszön vissza rám egy kelletős mosollyal de még azokban is remény ébred, némi palástolt rémülettel, akik már egyszer hoppon maradtak. Nem is olyan rossz ez elsőre. Talán mégsem lesz ez olyan rossz tanévnyitó. Tekintélyt parancsoló fellépéssel keresek magamnak helyet az aranyvérűek közt és unott felhanggal hangszálaimon üdvözlöm a jelenlévőket.
-Mindenki átment az eredetvizsgálaton? Oh hát ez meglepő. Nyilván nem lehetnek elég alaposak... Vagy nem is volt ilyesmi? -ülök le baráti szeretettel fordulva néhány „kedveltebb” háztársam irányába. A válaszuk már egyáltalán nem köti le a figyelmemet. Egy villát veszek a kezembe, s unottan kezdem piszkálgatni a hegyét, remélve, hogy hamar túl leszünk ezen a felesleges formaiságon.

Csend.
Feszültség.
Remény?
Remény mindenek felett? Még akkor is ha végképp kilátástalannak tűnik a helyzet? Minden megváltozott. A Roxfort már nem Roxfort. Dumbledore sem tekint le ránk a pulpitusból, maximum az égből követi sorsunkat. Nincs zsongás, csak keserűség, fájdalom és csodálkozó tekintetek. Komolyan ezért jöttem vissza ide? Nem. Csupán azért, mert a sok rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Választottuk. Mérlegelni kellett, a hosszú évek alatt először fordult elő, hogy semmi sem volt biztos. Mégis itt vagyok. Hatodév. Milyen jó kimondani, és milyen rossz átélni. Van még remény? Van még értelme bízni? Vagy az aranyvérűek felülkerekedtek? Tudjukki hatalma töretlen marad és… Vége? Dumbledore halála csak az első lépés volt? Hol vannak a tavalyi év tanárai? Mennyi kérdés. Mennyi megválaszolatlan kérdés. Ki ad választ ezekre?
Csalódottan tekintek végig a megfogyatkozott társaságon. Sokan vannak, akik nem tértek vissza az iskolai falai közé, foghíjasak a sorok. Jobb bújkálni? Hisz mindenki tudja, hogy a városokban nyüzsögnek a halálfalók. Itt már nincs miért szépíteni. A helyzet kezd egyértelművé válni. A terem kettős képet mutat. Egyik felén önelégült arcok, gúnyosan mosolygó vagy éppen teljesen érdektelen tekintetek, míg a másikon ennek gyökeres ellentéte tárul szemünk elé. Kettévált a társaság. Várható, hogy a különbségek ezentúl még inkább ki fognak éleződni és a tanári kar innentől kezdve tehetetlen lesz. Ha egyáltalán akar bárki bármit tenni.
Ekkor kinyílik a nagyterem hatalmas ajtaja és az elsősök jelennek meg, Hagriddal az élen. Mennyire törékenyek és gyámoltalanok. Talán még nem is sejtik, hogy valójában mi is vár itt rájuk. Szerencsétlenek. Ha jól belegondolunk mind-mind hálásak lehetünk a sorsnak, hogy már itt vagyunk. Legalább volt pár boldog, kiegyensúlyozott évünk, és nem ebbe a zord világba csöppentünk bele. Minő öröm. Szótlanul nézem griffendéles társaimat, szemkontaktust keresek, de feladom. Nincs értelme. Már a vonatúton megpecsételődött minden. Ha James így megváltozik, akkor miről beszélünk? Mégis mit várok? Naiv lennék?
Meglehet. De ha már senki sem tud bízni, akkor…
McGalagony professzorasszonyra tekintek, aki ebben a pillanatban feláll helyéről és beszélni kezd. Kemény szeretne maradni, de rajta is úrrá lesz a lehangoltság. Ezt nem lehet csak úgy elfojtani, lehet bármilyen erős valaki, ha egy kicsit is magáénak érzi az iskola sorsát, akkor a történtek megviselik. Nem csak egy igazgatót veszített el a Roxfort, hanem egy csodálatos embert is. Nehéz pótolni őt, talán meg merem kockáztatni, hogy lehetetlen. Viszont kétség sem fér hozzá, hogy muszáj. Erre pedig nehéz lenne megfelelőbb embert találni, mint McGalagonyt. Határozott, szigorú, de emberi.
Egyenként mutatja be az új tanárokat. Vannak köztük szimpatikusabbak és kevésbé szimpatikusak. Ez így van rendjén. Tristram de Crasso nevénél a szemek egy lányra suhannak. Nem nézek rá, nem lepődök meg. Várható volt a halálfalók térnyerése a tanári karban is. Miért hozzam kellemetlen helyzetbe Gwent? Értelmetlen. Angelus Mirolnál ugyanez a reakcióm. Vikitria és a Mirolok. Mindenki jól ismeri a családot. Szóra sem érdemes. Nem értem a diákokat. Itt mindenki csak bizonyos emberekkel törődik, de itt nem az a legfontosabb, hogy ki ül azon a bizonyos széken. A szituáció mögött „a de Crasso jelenség” eltörpül. Tanítani fognak és pont. Az már teljesen más kérdés, hogy halálfalók. Travis Foley nevének hallatára ismét felkapom a fejem és örömmel nyugtázom, hogy ezennel ő lesz házunk vezetője. Végre valami jó hír. Majd fülemben ismételten McGalagony szavai csengenek. Méghozzá kemény szavak. Kényszerben van ő is, mint mindenki más, aki a sötét oldal ellen küzd. Nem irigylem, viszont az új szabály még jobban elkeserít. Dumbledore meghalt. Vele együtt a Roxfort is?
Három kaszt. Csoport? Nem is ez a lényeg. Hanem a megkülönböztetés. Az iskola egyik legnagyobb erénye az egyenlőség volt. Romba dől minden? Teljesen háttérbe szorulnak az elvek? Félvér vagyok. Az apám viszont a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, auror. Így én talán megúszom a korlátozásokat. De mi lesz a barátaimmal?  A mugli születésűekkel? Korcsok? Ez vérlázító. Kezd bennem is felmenni a pumpa, nem vagyok éhes. Arcomon meg-megrándulnak az izmok. Egyet mindig is utáltam, ha porba tiporták a muglikat.

[Éhes vagyok.]

Végre vége. Az évek során szánalmassá nőtt jó-pofizás a hányingert keltette bennem, de egy rossz szó sem hagyhatta el a számat, különben Tobias örökségéből egy fikarcnyit sem látok. Ismét felszálltam arra az undorítóan mocskos vonatszerűségre, a megszokott kupéban foglaltam helyet, ahogyan nálam az szokás. Ha változtatni akarnék, már megtettem volna, de én megtaláltam a helyem és onnan nem tágítok. Biccentettem a régi ismerősöknek, akik viszonozták a gesztust. A vonat tele volt tömve félvérű és sárvérű utódokkal, akik tán nem is sejtik, milyen élményben lesz részük ezen a csodás napon.
Kinéztem a vonat ablakán. Kétségbeesett szülők integettek a gyerekeiknek, néhányan sírtak is, mintha a kivégzésükre vinnék őket, pedig rájuk sokkal rosszabb sors vár. Az aranyvérűek most, hogy Dumbledore nincs többé, meg tudják valósítani a Nagyúr akaratát. A támlára könyökölve unott arccal néztem a drámai jelenetet, ahogy az anya szorosan magához öleli a fiát és közben Merlinhez imádkozik...Mily' megindító.
Végre elindult ez a tragacs, de háztársaimmal egy szót sem váltottunk egymással. Tudtuk jól, hogy semmi szükség az óvatoskodásra, de most mégis jobb volt a csend, mint a beszéd. Miközben magamra dobtam az iskolai egyenruhát, fél füllel hallgatóztam, de egy hang sem hagyta el a kupékat.
Halk kuncogás szakadt ki a velem szemben lévő barátom torkából, én felhúzott szájjal (ami nálam a mosolygást jelentette) viszonoztam az érzést. Elképesztően jó az a tudat, hogy míg a Griffendélben vonagló korcsokat a tűzbe dobják, minket, mint kiskirályokat szolgálnak majd.
Megérkeztünk. Gary előbb hagyta el a kupét, mint mi, de nem voltam az a személy, aki a talpát nyalva a másiknak mindenhová követi a barátját, így megvártam a másik kettőt és velük indultam el a Roxfort irányába.
A hangulat a tetőfokára hágott: ahogyan megláttak minket, elfehéredett arccal néztek, s halkan köszöntek, de a hang nem ért el tökéletesen a fülemhez, mégis biccentettem, tartásom büszkeséget árasztott, szemem a lelkébe akart hatolni, hogy ő legyen az első, aki szétszaggatja, majd megkínozza, hogy az életéért könyörögjön, és...
Elragadtattam magam. A sor leállt a hátam mögött, így ütemesebbre vettem a tempót, majd a bőrönddel a hátamon leugrottam a vonatról, s vártuk a hintónkat. A vörösök, csakhogy megvédjék becsületüket előre tolakodtak,  pedig jól tudták, hogy ezért még hatalmas büntetésben lesz részük, de most az egyszer elnéztem nekik. Elég lesz nekik az elkövetkezendő anarchia, amiben jó páran az életüket fogják veszteni.
A Roxfort - mint mindig - gyönyörű volt. Magával ragadott a bája, ahogyan a fények fenyegető alakot vettek fel, de mégis, mintha holt nyelvükön hívnák a diákokat, egyszerre súgják mindenki fülébe a titkos szavakat, mire a tanulók igézően, szinte akaratlanul lépnek be a bejárati ajtón.
Messziről sikerült elcsípnem Fitz alakját, s azt is, hogy hol foglal helyet, így tudtuk a pontos irányt és nem kell asztalokat kerülgetve keresnem őt. A tanári karra néztem, s nem titkoltam, egy kissé meglepett ez a sok cserélgetés. Összehúzott szemöldökkel néztem végig az ismeretlen arcokon, akikről lesült, hogy aranyvér úszik a bőrükben.
Épp időben sikerült lehuppannom az asztalhoz két háztársammal együtt, akik máris beszélgetni kezdtek egymással. Mindig járatják a szájukat és én vagyok a csendes hallgató, na meg persze a velem szemben ülő, aki épp a villával szórakozik. Kérdésére megrántottam a vállam. Minél többen lesznek itt, annál jobban fogunk szórakozni.
- Éhes vagyok.
Állapítottam meg a gyomorkorgásomból, éppen akkor, mikor síri csend volt. Miért kéne viselkednem? Azt csinálok, amit akarok, ha fognám magam és kimennék azon az ajtón se lenne beleszólása a vén banyának, hogy hova megyek. Ő itt nem igazgató, csupán egy marionett bábu, akit irányítgatnak. Voldemort szolgái bekerültek a Roxfortba.

Gary és Austin

A vacsora előrehaladtával a hugrás arca némileg visszanyert valamit eredeti kreol színéből, de továbbra sem kezdte pásztázni az egybegyűlteket. Egyetlen ember felé kacsintgatott, aki nem más volt, mint Nadine. Ez volt az egyetlen pozitívum az egészben. Legjobb barátnője visszatért az iskolába, noha még nem rég azt írta nem teszi. Nagy kő gurult le a szívéről, amikor meglátta az összetéveszthetetlen barna fürtöket a társak között. Keze még mindig kicsit remeg a hallottaktól. Talán arra kevésbé számított, hogy ennyire irányításuk alá vonják a halálfalók az iskolát. Ez persze megmagyarázza, hogy sok mugliszületésű társa miért nem tért vissza. Bár keveset ismer közülük név szerint, azért aggódik értük, elvégre nála a vérkérdés teljesen sokadlagos dolog. Nem ez alapján ítéli meg az embereket. Csúnya baklövések sülnének ki belőle, ezt leginkább a sok egoista, önmagától elájult aranyvérű bizonyítja, akik most önelégülten terpeszkednek el, mint holmi kiskirályok. Sajnos, megtehetik.
Sikerül néhány fojtott szót váltania a mellette ülő hetedévessel, aki maga is kissé feszült lett, a tőle megtudott információk alapján aztán kiderül, hogy bár nem aranyvérű, talán kevesebb félnivalója van, mint jó néhány társának. Ez puszta feltételezés, hiszen ez csak a mellette ülő véleménye, amit persze állítólag biztos forrásból tud. Jó neki, de valamennyire a hatodévesnek is, aki ezután képes leküldeni néhány falatot a torkán. A főételekhez egyáltalán nem nyúl, amikor azonban gyümölcsök kerülnek elő a tálakba, máris megjön az étvágya. Nem esik túlzásba, a keze még mindig remeg, most megenged magának egy rövidebb terepszemlét, s meg kell állapítania, hogy az egyetlen asztalsor, melyet nem visel meg egyáltalán ez az egész új állapot, az a Mardekár ház asztalsora, nem is olyan messze. Néhány hosszabb másodpercig elidőzik egy-egy arcon, egy-egy ismertebben majd egy kevésbé ismerten. A tavalyi évben elég sokukkal sodorta össze a sors, kikkel inkább a balsors, másokkal meg inkább a szerencse. Irigylésre méltó helyzetben vannak, ezt talán senki sem vitatja el tőlük, de talán akkor sem kellene ilyen mérhetetlen arroganciával illetniük mindenkit, még olykor egymást is. Lehangoló.

Talán egy óra múlva, -de lehet, csak ilyen rengetegnek tűnik az eltelt idő- aztán McGalagony lezárja a vacsorát, s a halk morajlás egyre erősebbé válik, a többség elindult az ajtó felé, érthető, hogy máris távozóra fogják. Shay már taktikusabb ebből a szempontból, bár ő is elhúzná már a csíkot, mégis kivárja, amíg a türelmetlenebbek kiözönlenek az ajtón, aztán amikor már kisebb a tumultus indul meg ő is. A helyzet még így sem egyszerű, hiszen vannak, akik itt-ott befékeznek, hogy a vacsora előtt elmulasztott beszélgetésüket most pótolják, esetlegesen befejezzék. Nem könnyű kikerülgetni őket, a legváratlanabb pillanatokban képesek egyesek megállni, mint ahogyan teszi ezt két mardis is, a nagyterem küszöbén. Shay épp másokat kerül ki, amikor egy puhább falnak ütközik. Mivel ilyenek maguktól nincsenek a suliban, kénytelen azt feltételezni, hogy a nagy szlalomozásban valakit nem vett észre, de az most észreveszi őt.
- Bocs, ne haragudj! - és részéről ennyivel le is van zárva, nem nézi kinek ment neki, azt sem szándékozik megvárni, hogy az illető megbocsát-e vagy sem. Csak tűnhessen már el végre ebből a fertőből. A megtalált, bár a lánynak fogalma sincs, éppenséggel Austin Bennett, a suli egyik legarrogánsabb diákja, s ezzel együtt a legékesebb példája a "Nem minden arany, ami fénylik" teóriájának. Nos igen. Talán nem lesz olyan egyszerű kislisszolni innen, mint ahogyan azt előzetesen remélte. Ennél pechesebb kevesen lehetnek.

*Tulajdonképpen belépve a terembe az furcsállom, hogy milyen sokan vagyunk. Sötét taláromba simítva sápadtan és csendben lépkedek végig a hideg köveken, egyiknek sincs semmi köze a teremre nyomódó csendhez, gyászhoz, nem. Merev tekintetemnek mégannyira sem, Delacourt és a többi, egyszerű lelket szemlélve úgy látszik nem csak én vagyok szenvtelen nyugalommal, de bármily hihetetlen számomra, azok üvöltik magukról a leghangosabban az elvárható „lázadást”, akiknek a legtöbb okuk lenne csendben meghúzódni.  Jellemző. Sőt. Olyan emberi. Szinte szégyellem azt, hogy hallom őket, nem tudok elég gyorsan megszabadulni az emléküktől, így aztán sietősebbre fogva a léptem hagytam el azokat az asztalokat, amiknél semmi keresnivaló nem volt és ültem a mardekárhoz, lehetőleg olyan helyre, ahol elláttam a fejek felett és mégsem túl sok olyan nyüzsgött körülöttem, akikhez sok közöm lehetett volna. Persze ettől még láttam a többieket. Hogyne, Dean, odaadó kinézete híven szolgálta arroganciáját, Perry, semleges, mint mindig, Fitzroy, inkább ne is beszéljünk róla, elég, ahogy néznek rá mások, nekem nem kell tudomást vennem a jelenlétéről, Bennett, hát… Micsoda nagyszerű társaság.
És Blaine. Hát persze, ki más tartana a közelembe, bár ennél az asztalnál nincsenek távolságok és pörgetne el egy névtelen alakot az asztaltól, ha nem ő, csak azért, hogy kényelmes páholyból fordíthassa a hátát a tanári asztal felé. Inkább az a furcsa, hogy talárt húzott. Üdvözlőn biccentek felé, ha már egyszer sikerült átlósan két embernyi közelségbe ülnie, aztán a tanári asztal felé nézek, ott ülnek a főszereplők egytől egyik, Piton professzor híján is akad látnivaló a számomra. Így válik a tekintetem enyhén bámésszá, elgondolkodóból figyelővé, a gondolataim hidegen távoliból koncentrálttá, feszültté. Aztán feláll McGalagony, elfordítom a fejem, csak hallgatom, ahogy mondja a neveket és moccannak az alakok úgy veszem őket sorra szemügyre. Felállnak, vagy csak biccentenek, jól szituált tanárok, úgy nagyjából a kicsit bizonytalan tekintetű friss, új seprűlovaglás tanárnál elveszítem az érdeklődésem, főleg, miután felfedezem magam a mugliismeret tanárt és megdöbbenek azon, hogy ez mit keres itt? Hiszen McGalagony éppen azt beszéli, bár csekély lelkesedéssel, hogy végre mindenki megkapja, ami jár, érdem szerint elosztják az embereket, bár ahogy elnézem ott még nem tartanak, hogy a különböző házakból kimeregessék a hulladékot, de majd egy nap… és Mr. Lupen. Ő is itt van, nincs félnivalója, nem is lesz soha, Piton professzor után képviseli a maradék tanári karban az értelmet, az erőt, mert nem tudom mit várhatok az újaktól. Persze, Mirol, miniszteri rokonság, Crasso, hollóhátas, hol is van, nem nehéz megtalálni, mindenki őt bámulja. A régi korok tanulsága szerint az erős királyok gyenge utódokat szülnek, és az erős utódok szülei is csak középszerűek, elég magamra néznem, Blaine rokonsági vonalában is van egy szünet Lupenig, ha hinni lehet a nagybácsi-unokaöccs viszonynak.
Megrázom a fejem és inkább töltök magamnak egy fényes kancsóból töklevet miután elhangzik a varázsszó, de a tekintetem mintha a tanári asztalhoz nyűgözték volna. Lehetetlen, hogy ennyi volt. Biztos vagyok benne, hogy még valakinek szólásra kell emelkedni, éppen azért, hogy a hatalmát fitogtatva jobban eligazítson minket, lehetőleg miközben már ehetnénk, ezzel is megfosztva a szabadságunk egy szeletkéjétől. Nem mintha engem bármiféle korlátozás is érhetne, nevetséges is volna. A kupámba kortyolok, higgadtan szemlélődve hallgatom az újakat és régieket. Ez is csak egy új tanév, új szabályokkal. Eddig Frics talált ki dolgokat, most a Halálfalók, kérdem én, mi változott?*

:: Aranyhal - Shay és Austin ::

Keselyű tekintettel kémlelem a Nagytermet megtöltő tömeget, amely az egyébként igen magasztos és ceremoniális jellegű helyiség fényét szégyenteljesen eltompítja. Amikor Caesar átvette a hatalmat az elfajzott és erejét vesztett Róma felett, épp ráfért a plebszre egy kis -vér- frissítő. A gazhajtásokat ki kell gyomlálni, kiejteni azokat, akiket eddig a szelekció Dumpledore keze oltalmában elkerült. Elvégre a természet sem örül, ha megbolygatjuk. Austin foglal helyet mellettem, én pedig szolid biccentéssel üdvözlöm, egy lopott pillantással megtisztelve régi szövetségesem, és barátom. Ha hű maradok az elveimhez, akkor inkább úgy fogalmaznék, az adukártyám. Egy jó kártyás, és az ütőkártyája. Ő az egyedüli, aki a támogatásom élvezheti. Nem vagyunk egymás famulusai, s érdekeink sem közösek. Nincsenek céljaink egymással, inkább csak egyezkedünk. Igen felfoghatatlan, s megfoghatatlan ez a kapcsolat, viszont pont úgy működik, ahogy szeretném. Egymás jolly jokerei vagyunk, amikor kell. Austin egy olyan konspirációs tevékenység feje, melynek hátvédjeként jó lépési lehetőségek aknázhatók ki, és az én érdekeltségem ebben rejlik. Hátvédként, háttérjátékosként, megbúvó kollaboránsként vagy hogy egyszerű pártoló képében, az már lényegtelen számomra, hisz az én darabomban rajtam kívül mindenki mellékszereplő, akárhogy is keverjék a lapokat, a végső szín mindig rólam szól. Az igazgatónő beszédét erőltetett figyelemmel követem, s halovány mosollyal észrevételezek néhány tetszetős pontot. Kíváncsiságom őszintén tükröződik egyébként hamuszürkében tetsző hűvös vonásaimon. Érdekes témákat pengetünk, s a fejlemények talán sok fordulatos játszmát ígérnek. Megigazgatom a talárom, másnak észrevehetően  nem szentelek figyelmet. Lassan az unalom halvány redői ráncolják a homlokom, egyre inkább múlik az odafigyelésem, amikor szerencsére Austin zökkent ki a merengésemből.
-Ha így folytatod, kénytelen leszek az etikett tanárnőnél eljárni az érdekedben! -figyelmeztettem színtelen hangon, majd hűvös mosollyal másítottam meg mondatom fenyegető jellegét. Aki ismer tudja, hogy szeretek kétértelmű helyzeteket kidolgozni, Austinnak nem lehet meglepetés, ha hasonló komoly de él nélküli megjegyzésekkel támadom le.
-Egyébként meg McGalagony kényszerű színészkedése roppant mód szórakoztató. Egy tapsot megérdemel... -mosolyodtam el fanyarul, s az igazgatónő szavait szárazon megtapsoltam a beszéde végeztével. -Már csak ezért megérte...

Az ünnepség végeztével Austin mellé csapódok, rég volt már alkalmam beszélgetni vele, és bár együtt utaztunk a hallgatóság miatt nem nagyon volt lehetőség őszinte szavakra. Lettyt azonban valahogy elkerültem a vonaton, és az este folyamán sem láttam, így igazán kezd foglalkoztatni, hogy vajon merre lehet. Mégsem akarok félreérthető keresgélésbe kezdeni, az nem az én formám.
A legnagyobb torlódást elkerüljük, mégis kialakul a bejárat körül egy kisebb dulakodás.
-Na és mondd... hogy tervezed ez után a VS működését? -intézem a kérdést Austinnak visszafogott hangon, lassú léptekkel mellette haladva. Mindenki gyorsan le akar lépni, érthető okok miatt, de mi nem zavartatjuk magunkat. Miközben a  tömeg felé haladunk, Austin oldalról belém jön, én pedig kellemetlenül elvesztve az egyensúlyom, azzal a lendülettel döcögök egy két lépést, hogy újra stabil lábon álljak. Zavartan tekintek vissza barátomra egy metsző pillantásban, de látom, hogy ő is ugyanilyen vasvillaszemekkel méri föl melyik faragatlan, csenevész mugliivadék volt ilyen neveletlen, hogy belénk tolakodjon... hogy egyáltalán hozzánk érjen...
- Bocs, ne haragudj! -vékony szelíd hang cseng a fülemben halványan, s tekintetem egy hugrás taláron állapodik meg. Egy lány igyekszik mellettem elslisszolni, nagy tempóban. Egy fölényesen kecses mozdulattal nyúlok a csuklója után, majd tekintélyt parancsolóan rántom vissza. Kézfejét egy erős szorításban tartom sakkban, s irányítom vele, mint egy bábút.
- Milyen szemrevaló fogás... -lelkendezek rémes kedvességgel, elégedett pillantást vetve háztársamra. -Szinte sajnálom... -tűnődöm el színészi komolysággal, a helyzet valahogy megihletett. - Hagynád elúszni, mert oly gyönyörű, de ki vagy éhezve a hús zamatára! -magyarázom hűvös mosollyal alaposabban megszemlélve az új „fogást”.
- Mily szörnyű a helyzetünk Austin... Mondd csak... vajon mit szólna McGalagony, ha megtudná, hogy az iskola egyik diákja diszkriminatív okokból egyből az évnyitó után vétlen diákokra támadott? Csak mert mi... -akadozó, dramatikus stílust erőltetve magamra nyögtem ki a „nehéz” szavakat-, ebben az új rendszerben szerintetek felsőbbrendűek vagyunk... -játszottam hűen újonnan rögtönzött szegény aranyvérű mardis szerepem gyászos sóhajjal megspékelve, majd a végén, mintha mi sem történt volna, ravaszul mosolyodtam el a lányra. Azt hiszem ez hiányzott leginkább a nyár ideje alatt. -Azt hiszem Austin kezébe adlak, hogy tisztázzátok ezt a kis félreértést... -léptem közelebb lassan, a lány mellé érkezve, s úgy suttogtam a haja közé. -A barátom éhesebb, mint hogy adjon a természet szépségeire... ha segítség kell, csak szólj, és 3 kívánságért visszadoblak a mély vízbe, aranyhalacska. -kacsintottam a végén, majd megdicsőülten löktem át finoman Austin felé, kifelé menet a Nagyteremből.

[Nem rossz...]

Gary semmit mondó hangjára kaptam fel a már kómából visszarohanó tudatom, s fejem erősebb hangfrekvenciát ugrott át, mint kellett volna, így a fülemben halk csengés morajlott. Kezeimet mellkasom alatt fontam össze, s úgy néztem a kis vadorzóra.
- Nem rossz... - Kalandozott el a tekintetem, persze csak diszkréten. Formás alakja próbálta éleszteni a fantáziám, de én élettelenül húztam vissza a csápjaim, meg kell őrizniem holtig tartó nyugalmam. Tökéletes elégedettséggel íriszem elkapta Garyét, majd hagytam, hogy gondolataim átszűrődjenek az ő bonyolult elméjébe. Nem lenne aranyvérűhöz méltó, ha mindent, amire gondolunk kimondanánk, ezért számomra mindig ez a kézenfekvő megoldás. Aki nem érti meg, az idővel úgyis felfogja.
- Díjat érdemelne ezért az alakításért.
Kedvtelenül odavágom a véleményem, de nem nézek sem az igazgatóra, se másra a Mardekár házon kívül. Mi vagyunk azok, akik számítunk, Voldemort jövőjének itt a megalapozott serege, akik alig várják, hogy kiírthassanak minden olyan mágust és boszorkányt, akiknek nem teljesen tiszta a vérük. Követtem Gary példáját, szegényes hangerővel megtapsoltam a vén banyát, mire mellettünk egy kisebb csoport is belekezdett, amire, mint a hiénák, úgy kaptak rá.
Az ünnepség véget ért, elérkezett a várva várt lakoma, ami épp időben érkezett: sikeresen megelőzte azt, hogy szóljak Tobiasnak, a diákokat éheztetik a Roxfortban. Nem tehetek róla: mindig túlságosan ingerült vagyok, ha üres a gyomrom, ez még élek, nem fog változni. Mihelyst megjelent az étel az asztalon, felkaptam a tányéromra és falatozni kezdtem, mint aki száz éve nem evett. A műveltség színvonala nem fagyott alább, mi késsel villával eszünk, míg a balra mellettünk lévő Griffendél asztalánál akad olyan, aki kézzel, mint az ősemberek. Gusztustalan.
Diszkréten elfogyasztottam minden fogást, most nem érdekelt mi van az asztalon, csak az, hogy elmulassza az étvágyamat. Furcsa csend honolt a szomszédos asztaloknál, mintha mi lennénk most azok, akikre feszülten figyelniük kell. Néha-néha még a tanárok figyelme is ránk siklik, főleg az újaké, akiket kusza öröm fog el, pusztán a látványunktól: attól, hogy mi képviseljük a kígyó házát. A vacsora befejeztével a diákok özönleni kezdtek az óriási ajtó irányába, ahol a prefektusok az elsősöket várva a házukba kísérik őket. Megilletődött kisgyerekek dobbantanak el közvetlen mellettem, de nem törődöm velük: nem sietek sehova, álmos sem vagyok, így marad a beszélgetős program, amit a társaságomhoz csatlakozó Garyvel fogom eltölteni. Nyáron váltottunk egymással egy két levelet: nem volt ínyemre egész nap a szüleim arcát nézni, de a plafon nézése sem volt jobb, így maradt a levelezés. Tisztában van a kisebb titkaimmal, s bár félő, de nem gondoltam soha arra, hogy elárulna. Nem a kenyerem a vak megbízhatóság, nem is rám vall, ezért alapoztam pontosan hat teljes évet erre a barátságra.
- Szerintem az sem okozna gondot, ha a nagyteremben tartanánk meg a gyűléseket... - Gondolkodtam el az ötleten, s hangomon is hallatszott az elme szikrájának pattanása. Beszívva a levegőt folytattam a gondolatmenetemet. - Nos, arra gondoltam, hogy ismét körbeadhatnánk a hírt, hogy ez évben továbbra is működik a VS, hogy ne váltson ki semmiféle félreértést a háztársakból. - Kezdtem bele a filozofálgatásba és a megvalósításon törekedtem, miközben a fiatalok egyre csak jönnek és jönnek.
- Lehetne a m... - Valaki teljes erőből az oldalamba jöt, én az ütést felfogva kénytelen voltam továbbadni, ami Garynek ment. Hogy ne essek fel, megragadom a balesetet okozó személy haját és megrántom, hogy újra egyensúlyba kerüljek. Nem fordítom meg, várok néhány pillanatot, hátha felfogja, mégis mit tett, miközben a parázs a szememben lassacskán tűzre lobban. Nem is kell semmit sem tennem, barátom akcióba lendült, arcomon pedig halványan megjelenik a már jól ismert paprikás mosoly. Míg ő beszél, én részletesen végignézek a lány testén, majd arrébb rántom a talárját, hogy többet lássak belőle.
- Karcsú test, dölyfös láb, nagy kezek, szelíd szemek... - Fordítom az állát egyenesen az arcomhoz. Smaragdzöld szemem fenyegetően csillan, lassan a fintor is utat nyer az arcomhoz. - mégis modortalan, ápolatlan és kelletlen. - Törlöm meg azonnal a kezem saját taláromba, ami már egyébként is össze lett mocskolva a lány érintésétől. Mint egy kiéhezett vadállat, úgy kezdek el körözni a lány körül, arcom megőrizte torz formáját, de máris vidámabb lett a hangulatom, miután háztársam olyan szépen felvezette a történteket. Gary ebben specialista: még a bűnösöket is ártatlanokká varázsolja.
- Talán még ki is rúgnák. - Nézek rá nagy, fenyegető íriszeimmel. Szinte érzem, ahogy a kétségbeesés hulláma eluralkodik a testén, s átadja nekem saját energiáját. Azt hiszem ezt hívják szemmel verésnek.
Újra végignéztem esetlen testén, szám lekonyult a látványtól, de ezt azonnal konstatálom is.
- Csakis egy félvér lehet. - Fordulok Garyhez, mintha azt kérném tőle, hogy engedjük el, végül is csak belénk jött, nem csinált semmi rosszat... De túl jól színészkedem ahhoz, hogy ezt a lehetőséget elszalasszam. - Nem hagyhatom, hogy csak az enyém legyen a zsákmány. Osztozzunk. - Egy röpke másodperc alatt ismét a hugrabugos mellett termettem, s mutatóujjammal kitámasztottam az állát, mintha egy árut kínálnék a vevőnek, kezem eközben a talárom belső zsebébe indult, de meggondoltam magam. Nem süllyedek le arra a szintre, hogy egy fertőzött sárga lánnyal párbajozzak, pedig elég erős a kísértés.

Szinte hallja a diákság fejében egymást kergető gondolatokat; látja őket a szemekben. Kétségbeesés, riadalom, öntelt biztonságérzet pökhendi miazmája, felháborodás... Óh, igen. A felháborodás egyike a kedvenceinek. Az alkimista pontosan érkezett, mint mindig, karmazsinvörös kabátban, mint mindig, és az elmaradhatatlan kosfejes piszkavassal az oldalán, amit mint mindig, most is a sétapálca kitüntető szerepével ruházott fel. Az ember azt hihetné, az ifjúság, a szigor, a kegyetlenség és a vér örök - és mekkorát tévedhet!
Egyetlen nyár alatt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola méltán hírhedt alkímia professzora láthatóan megváltozott. Tavaly még kortalannak tetsző arcáról mára már lekopott az örökifjak varázsa, és mintha csak repedezett máz alól sejlene át a valódi kora, szigorú, egyszersmind töprengő ráncok borították be a bőrét. Három mély árok az összevont szemöldökök fölött, az orrnyereg gyűrődése távoli tájak gondolatairól mesél. Annak idején hosszúra nyúlt, aranyszőke haját most egész rövidre vágva viseli, fakultan, de a hiú nárciszok gondosságával fésülve. Így is szép. Szebb nem is lehetne, de mintha nem érdekelné ez az egész felhajtás, a diáklányok epekedő vagy épp csalódott pillantásai, a rémület, az izgalom, ez a sok-sok rémségesen érdekes érzés, amitől szinte vibrálni tetszik az ülepedett csöndben úszó tér. Vagyis ha már itt tartunk... ő nem hallja a csöndet. Olyan ez az állapot, mint amilyenhez az alkímia órákon szokott. A szájak nem mozdulnak, hang sem hallatszik - leszámítva persze a szólásra emelkedő professzorasszony mezoját -, mégis, a szemek, az arcok, az apró gesztusok és a fejekben dongó gondolatok pofátlanul belezsongnak McGalagony beszédébe. Ismeri ezt az állítólagos csöndet. Hogy szereti-e... Ki tudja?
Persze vannak dolgok, melyek valóban változatlanok - például a szigorú arcból figyelő hideg, rideg tekintetű szempár, mely a maga mélykékjével ebben a percben egészen feketének hat. Szinte nem is pislog. Hüllőmerevvé keményített pillantása meg-megállapodik a diákok között. Képzeletben sorra meggyújtja őket, mint holmi szalmából és szárított füvekből készített pogány bábukat, és a lángok őrjöngése közepette felidézi a tavalyi év fontosabb momentumait. Álomszép, szőke boszorkák és sápatag bőrű, fiatal varázslók hangja sikolt és üvölt ezekben a tüzekben. Élő húsból formált lidércfények a Házak asztalainál.

Mardekár. Az ottani vérmérséklet és származás példás magyarázatot adhat arra, miért is számít alkimistánk olyan rettenetesen népszerűnek a Kígyó Házának diákjai körében. Cedrah kényelmesen hátradőlve szemléli a tavalyi zsákmányok közül nyáron is meggyötörhetett példányát, aztán a tekintete kényelmes, szenvtelenül közömbös vetülettel tovarebben. Sean a hátát mutatja felé, de a tarkója belebizsereghet az érzésbe, ahogy az alkimista pillantása megállapodik rajta, majd tovább fordul.
Gabriel Mirolnak nem kis önuralmába kerül, hogy ne roppantsa ketté a pálcáját, mikor Angelus megemelkedik, pedig a srác a maga beolvadós, elszürkülős módján sokaknak talán fel sem tűnhet. Most mégis olyan heveny gyűlölettel mered a tanári asztal felé, hogy ha a zsebében kattogtatott, üres öngyújtó képes volna még kiköhögni magából némi szikrát, kétség sem férhet ahhoz, kihez vágná oda leghamarabb. Mirol. Remek... Aranyvérűek, mi? Halkan sercenő kis kattanások ivódnak a poshadt csendbe.
Seyala a kötelességtudó kis diákok módjára, egyenes háttal ül a maga helyén. Nem néz se jobbra, se balra, az arca semmitmondó. Kifürkészhetetlen tekintettel figyel. Neki nincs félnivalója, de amióta elhagyhatta az árvaház mélyen gyűlölt falait, akad valaki, akinek hálás lehet, és akire úgy érzi, vigyáznia kell. A maga harmadéves zsengéjével ez talán nevetséges, de a hóhajú kölyök látja az idegességet a professzora szemében, látja az öklét, és látja azt a pillantást, ami csak megerősíti benne a gondolatot, miszerint idén jobb, ha soha nem hagyja lankadni a figyelmét.

Hollóhát. A vélák, és a stréber szirének gyűjtőhelye, kész vadászmező. Az oda járók zöme olyan merev gerinccel megáldott, amit kész kihívás megdönteni - de nem lehetetlen. Torz, örömtelen jókedvvel nyugtázza, hogy idén sincs ez másképp.
April idegesen gyűrögeti az ujjait és néha lopva Audryra és Mikára les. Most mi lesz? Mi lesz vele? Úristen... Halálfalók? A Roxfortban? Ez ugye csak vicc? Az első riadalom teljes egészében hatalmába kerítette a máskülönben örökmozgó, és nem épp beszari diáklányt. Most halottsápadt és az alsó ajkát rágcsálja. Még nem jutott el odáig, hogy megforduljon a fejében a medvecsapda gondolata.

Hugrabug és Griffendél. Hmm... Őket inkább hagyjuk is ennyiben.

Áh. Ami a tanári kar újdonsült tagjainak bemutatását illeti, Cedrah már ismeri őket, de azért a tőle már megszokott udvariassággal figyeli, amint megemelkednek, és azt is, ahogy a diákság reagál. Tényleg olyan, mintha az ő óráján lennének. Szórakoztató, kissé talán ironikus. Vajon azok a diákok, akik tavaly felháborítónak találták az oktatásról vallott nézeteit, most mit gondolhatnak az új tanári karról? És róla? A Halálfaló szimpatizánsról, aki mellesleg... Nos igen. A kettős játszmánál nincs is édesebb, pláne, ha közben az ember őrzi a függetlenségét. Az alkimista Foleyra pillant, aztán a mellette ülő két ifjoncra. A vacsora megkezdődik.
- Ha megbocsátanak az urak... - Dolga lenne, így ha végeztek, ő nem is fecsérelné itt tovább az idejét és a tanári asztal mögötti ajtón keresztül távozna.

MINDENKINEK SZERETETTEL
AKI AZ INGJÉT MAGÁRA VETTE

Nem szereti sajnáltatni magát. Tényleg. Sokkal jobban szeret sajnálni másokat. Nagyon tudja sajnálni például azokat a szerencsétlen hülyéket, akik azt hiszik, most menők, mert van egy fain kis tetoválás a karjukon. A tanári karon végignézve szinte röhögni támad kedve. Ezek fogják őket tanítani? Ezek? A legidősebb is csak egy nyikhaj. Azért örül az ismerős arcoknak, ahogy sorra veszi őket, Foley, McGalagony, Pi...
Hé.
Állj.
HOVÁ TŰNT PITON?
Na jó, ez az egész nem vicces.
Ahogy elhalad a Griffendél asztala előtt, vet feléjük egy vágyakozó pillantást, melyet reméli, senki sem látott, és minden elegancia nélkül veti át a lábát a Mardekár asztala melletti padon, egy olyan helyen, ahol a legkisebb az aranyvérű majom per négyzetméter arány. Hát, ahogy végignéz az asztalon, nem sok maradt a köztudottan sárvérű harmadik évfolyamból, de amúgy is sokkal kevesebben vannak itt azok közül, akik szóbaálltak vele a Házban. Ott van Emily, mélységesen elfoglalva, ééés... Ennyi. (Keith-t meg inkább hagyjuk.)
Unottan könyököl az asztal szélére, és matatni kezd a kanalával. Olyan fényes, hogy még a saját tükörképét is látja benne, igaz, fejjel lefelé. Bár ha megfordítja, akkor pont jó. Csodálatos dolog ez a homorú tükör.
Amint elkezdődik a beosztás (eza kedvenc része az egészben), szederfekete szemeit az elsősökre függeszti, és igazából rá kell jönnie, hogy a kis földszintes emberkék mind mellé ülnek le, ugyanis a tanári asztalhoz legközelebb eső padnak arra a felére ült, ahová a gyerekek a legrövidebb úton levágódhatnak. Je. Némelyik bátortalanabb felé megereszt egy kósza félmosolyt, de ahogy elnézi a 100% selyemtalárokat és a pecsétgyűrűket meg a Swarovski fülbevalókat, ezek sem árvaházi lelencek lehetnek.
A beszéd kezdetekor aztán minden figyelmét új igazgatónőnek szenteli, ám az egyetlen kérdésre, mely foglalkoztatja, nem kap választ. Viszont nem kerüli el a figyelmét az, hogy a félvérek és sárvérűek (mit szépítsük) mostantól konkrétan a kastély foglyai.
Hallod?! Hol fog mostantól cigit venni?
Ezek hülyék.
Egytől egyig.
Az étvágya is elmegy.
Tölt magának a meleg gesztenyeteából, megborsozza, és az asztalra könyökölve várja hogy véget érjen ez az este is.

[Egy új év. Egy új kezdet. Egy új világ._______________________________________]

Egy új év. Egy új kezdet. Egy új világ.
_______________________________________

Melore               ;               Gwendolyn

Egy új év.
Néhol felmorajlik a diáksereg, néhol fagyos csendbe torkollanak az izgatott, vagy épp félelemmel teli szavak. A Nagyterem zsúfolásig megtelt diákokkal, illetve a terem végére helyezett asztalnál, -avagy körülöttem -, az új munkatársaim foglaltak helyet.
Semmit nem változott a Roxfort, mióta elhagytam a kastély falait. Legalább is külsőleg. Felelevenednek az emlékek. Rosszak és jók egyaránt, de gyorsan kizárom őket tudatomból, hisz fontosabb, és értelmesebb dolgom van annál, hogy nosztalgiázzak. Már egy ideje itt bent ülünk, és mint ahogy meg van az írva a tanári kar rezzenéstelen arccal ül az asztalnál, és ők, ahogy én is fürkészik a diákságot. Sorban hívják az elsősöket, és csekély örömként könyvelem el a rengeteg Mardekár-házba kerülő kis tizenéveseket. Az újonnan érkezett kisebbeket, nem a régi, szokásos üdvrivalgás fogadja, hanem csak egy halovány, illetve néha-néha erősebb, monoton taps zsivaj. Mit várnának el tőlük mások? Mosolyt, viháncolást, örömöt? Ó, dehogy, annak a korszaknak vége.
Egy új kezdet.
Bár az iskola szinte ugyanúgy maradt, mint ahogy itt hagytam pár éve, belsőleg talán gyökerestül megváltozott minden, főképp a tavaly történteket. Persze, hogy tudok a "rejtélyes" okok között elhunyt igazgatóról... Megrázta a fiatalokat, ahogy a felnőtt mágusokat is, és ez normális. De majd kiheverik ezt is akár egy csúnya kis járványt. Egy járványt, ami végigsöpör mindenen, és besző minden egyes apró tárgyat, törékeny lelket. Feldolgozzák, és elfogadják végleg, hogy a világ megváltozott. Az a világ, amiben eddig éltek.
Egy új világ.
Az jön majd el, mely pár ember számára ijesztő lehet, de ezek mind gyenge, érzelmileg labilis bolond. Természetesen lélek nyugalommal jelentkeztem Inspektori állásra, hisz valakinek figyelni kell a rendre és a fegyelemre. No meg persze, öncélok is vezéreltek...

Végigfuttatom a szemem a Hugrabug asztalnál ülőkön, míg meg nem akad a tekintetem a szőke fejen. Melore Lainey. Tekintetünk eddig nem találkozott, én is csak nézem egy darabig, míg végre össze nem akadnak a szempárjaink. Halványan elmosolyodok, ördögien megvillannak a szemeim, és el is veszem róla a tekintetem. Nem jöhet ide hozzám, figyelemfelkeltő lenne, és tilos...és igazándiból még ő maga sem tudja miért jönne ide.
Tekintetem átsiklik a Hollóhát asztalához, szintén egy szőke hajkoronát keresve. Halálfalótársam, illetve kollégámra vetek egy pillantást, de szinte azonnal visszatérek az előző asztalhoz. Gwendolyn de Crasson elidőzök, és egy röpke pillanatig megengedem, hogy visszaemlékezzek a sikátori eseményekre. Egy rejtett mosolyt küldök felé is, és mesterkélten a szemeibe fúrom magam. Tovább sem méltatom a pillantásomra, immáron a tanári asztalt méregetem. Feltűnik sok ismeretlen, akikre figyelnem kell, mint Qcross, Minticz és a többi. Megakadok pár közelebbi, illetve távolibb ismerősömön. Crasso, Ms. Volkov, Swan. Tarán, egy ideig elnézelődök és elégedetten állapítom meg, hogy érdekesek találkák állnak még előttünk, úgy érzem. Mirolon átsiklok, apropó Mirol! Vikiiriát ismét szemrevételezni akartam, de a nagy tömegben, valahogy elveszett a szemeim elől, és már Minerva is befejezte a szónoklását.
Csend.
Érdekes évünk lesz...