Nagyterem

A vonatút Roxfortba ugyanúgy telt, mint minden évben. A hangulat mintha ugyan egy kicsit feszültebb lett volna, mint szokott, de ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Mint rendesen, most sem beszéltem senkivel, csak ültem az ablak mellett és a tájat néztem. Bár nem sok látnivaló volt benne. Azt rebesgetik, már semmi sem lesz olyan, mint rég. Az idióta mugli nevelőszüleim miatt sajnos egész nyáron el voltam vágva a legtöbb varázsvilágbeli forrástól, de Dumbledore halálának és Voldemort hatalomátvételének híre még hozzám is eljutott. Érthető, hogy sokan félnek. Azt is mondják, a Sötét Nagyúrnak alighanem sokat számít a származás. Nem is csoda, hogy a sok kis sárvérű retteg, hogy mi vár rájuk. Ami engem illet, már azt sem értem, miért engedik vissza őket az iskolába. Mondjuk nekem mindegy. Bár még mindig nem sikerült kiderítenem, kik a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy mindketten varázslók voltak. Annak kellett lenniük. Akkor pedig nekem nincs félnivalóm. Sőt még mardekáros is vagyok, ami szintén javítja az esélyeimet. Mondjuk eddig nem állt szándékomban Voldemortot támogatni, de ha az az oldal kecsegtet számomra több haszonnal, akkor még lehet meggondolom a dolgot. De amíg lehet, jobb kivárni, én legalábbis azon a véleményen vagyok.
Az iskolába való megérkezés után, a nagyteremben a vonaton hallható izgatott, feszült pusmogások elhaltak. Síri csend telepedett az egész helyiségre, a korábbi évek gyakorlatától eltérően. Szokás szerint beosztották az elsősöket, akik meglepően kevesen voltak és nagyrészt a Mardekárba kerültek. Úgy tűnik, elég erős lehetett az előzetes szelekció. Valószínűleg a sárvérűek eleve kiestek. Helyes. Legalább valami előnye is van ennek a helyzetnek.
Mint kiderült, Dumbledort McGalagony váltja az igazgatói székben és a tanári kar legnagyobb részét is lecserélték, köztük a házvezetőket is. Engem hidegen hagyott a dolog. Nem különösebben sajnáltam a régi tanárokat, de az újak se érdekeltek. Minden tanár unalmas. Teljesen mindegy, hogy fiatal vagy öreg, mint ahogy az is, hogy kinek a pártján áll, valakinek a valakije-e, besúgó-e vagy sem, nekem mindez tök mindegy. Az igazgató beszéde igen hosszúra nyúlt, már csak azért is, mert ismertette az újonnan bevezetett megszorításokat, melyek legnagyobb részt a sárvérűekre, kis hányadban a félvérekre vonatkoztak. Mindegy, engem ez se érint, meg ez egyébként is várható volt. Meg egyébként is, ami azt illeti, bár az új szabályok értelmében nekem továbbra is mindent szabad, amit eddig, egyébként se sűrűn kapok levelet, a karácsonyi szünetekre meg eszemben sincs hazamenni. Még az kéne csak, hogy otthon szenvedjek az unalmas mugli nevelőszüleimmel! Egy dolog zavart csak, az hogy éhes voltam. Szerettem volna enni végre. Az igazgató beszéde alatt unalmamban végig doboltam az ujjaimmal az asztalon és a mennyezeten lévő gyertyákat kezdtem el nézegetni, csak hogy lekössem valamivel a figyelmem, bár azok sem kínáltak túl sok látnivalót. Mikor ezt is meguntam, a többi diák arcát kezdtem tanulmányozni. A legtöbben idegesnek, feszültnek tűntek, némelyek arcán még mintha félelmet is fel véltem volna fedezni. Ez roppantul elszórakoztatott, éppen ezért a többiek figyelésével töltöttem a vacsora megkezdéséig hátralévő időt. Aztán az igazgató végre jó étvágyat kívánt és asztal színültig telt a szokásos finomságokkal. Helyes, legalább ezen a jól bevált régi szokáson nem változtattak. Nem is érdekelt tovább semmi, jól megraktam a tányéromat. Farkaséhesnek éreztem magamat. Annyira belefeledkeztem a jobbnál jobb falatokba, hogy csak jó néhány perccel később vettem észre, hogy a diáktársaim nagy része, a saját házam tagjait is beleértve, inkább csak turkálja az ételt, nem nagyon eszik. Furcsálltam ugyan ezt egy kicsit, de természetesen egy kicsit sem szégyelltem el magamat. Miért is kellett volna? Nem tettem én semmi rosszat. Úgyhogy egy vállrándítással elintéztem a dolgot és újra a kajámra fordítottam a figyelmemet. Ha nem esznek, hát nem esznek, az ő dolguk. Voldemort hatalma ide, szigorítások oda, én mindenesetre itt most jól fogok lakni, az tuti.

Amint beléptem a nagyterembe, felsóhajtottam: Végre itt vagyok! Ezt voltaképp nem csak az iskola miatt mondom, hogy újra látom, hanem mert a fárasztó utazás véget ért. Szörnyű, mennyire bolond voltam, hogy egy falatot sem ettem a vonaton. Normális vagyok? Azt hiszem, nem, de ezt lassan már megszokhattam volna. Alig vártam, hogy végre odaérjek az asztalunkhoz, leüljek, és ehessek. Nagy levegőt vettem, amit szép lassan ki is fújtam, a hajamat kicsit megráztam – szokás szerint -, s próbáltam normális tempóba odatrappolni a helyemre, nem pedig futni, mint valami ökör. Amint helyet foglaltam, a körmeimmel elég hallhatóan dobolni kezdtem. Nem, nem szoktam ilyen illetlen lenni, hogy a beszédeket halkan, de mégis megzavarjam. Könyörgöm! Olyan érzésem volt, mintha késsel kaparnák belülről a gyomromat. Azt hittem, menten megeszek egy tányért, csak hogy enyhítsem az étvágyamat. Már a gerincemet és a kezemet is kiropogtattam, de nem bírtam leállni; a lábam járt, mintha csak táncolni akarnék. Ingerült voltam, nagyon. Elterelő hadműveletként a leállítottam az izgő-mozgó végtagomat, keresztbe raktam, lehetőleg úgy, hogy ne rúgjam fel az asztalt, miközben végignéztem a terembe: mivel hatodéves vagyok, ezért voltak tőlem idősebbek, fiatalabbak. Mikor a tekintetem az új elsősökre siklott, mosolyra húzódott a szám – az egész nagyteremben lévő mérhetetlen rossz hangulattól eltérve: Visszaemlékeztem, mikor én voltam oly pici, mint ők. Új arcok, új barátok, új ellenségek. Minden vadonatúj. Most pedig, tessék, itt vagyok, vén hatodikos nagy lóként. Hogy repül az idő! Na, azt hiszem, kezdek átváltani nyanyába. Marha jó. A kicsik megint magukra vonták a figyelmemet: a lányokon látszott a leginkább, hogy majdhogynem reszketnek a félelemtől. Érthető. Közel ültek egymáshoz, s megpróbálták ugyanúgy elterelni a gondolataikat, mint ahogyan én is az éhségtől. A fiúk többsége nem mutatta ki az érzéseiket, bár mivel elég jó emberismerő vagyok, látom rajtuk, paráznak annyira, mint a kislányok. A mellettem ülő évfolyamtársnőm megbökte az oldalamat, jelezve, hogy ideje lenne már odafigyelnem, mielőtt kipenderítenek. Azt hiszem, hallgatnom kéne rá...

Most már füleltem: az új igazgató beszélt, McGalagony. Annyira furának és… félelmetesnek tűnt, hogy már nem Dumbledore áll ott kint, s bíztat minket. Na de kérem! Most még bíztatás sincs sehol, nem hogy a volt igazgató! Nos, mindenkit köszöntött, bár a hangjából visszatükröződő félelem. Azt hiszem, érthető, miért ilyen. Nem szívesen lennék a helyében, azon a rangon, ráadásul nem ilyenkor, mikor a harc kellős közepén – vagy még csak az elején? – tartunk. Egy kis idő elteltével bemutatja az új tanárokat. Na, mi mást gondolhattam volna… Persze, hogy újak lesznek: és mind mennyire fiatal! Alig lehetnek kettő-öt évvel idősebbek nálam, bár van, aki messze van az én korosztályomtól.
Számmisztika. Fakultációs tantárgy egy. Mivel a pedagógus férfi, ezért mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam: szuper! Végre valami jó mára. Ezt úgy értem, hogy általában a számmisztikát a nők nem tudják tanítani, ámbár kinek nem inge, ne vegye magára. Remélhetőleg megint semmi gondom nem lesz ebbe a tantárgyba, mint eddig, s Mr. Ceirettre nézve úgy éreztem, menni fog a tanulás – már ha arra lesz idő… Bűbájtan, a repülés mesterségének elsajátítása, rúnaismeret, sötét varázslatok kivédése. Mind-mind olyan tanóra, amiket szeretek. Kevés olyan van, amit nem kedvelek, bár ez most mindegy. A csőrömet még mindig az böki: miért pont ilyen fiatalok lesznek az új pedagógusaink? Talán beépített emberek? Netán csak segíteni próbálnak az iskolának? Ezek a kérdések egy időre biztosan megválaszolatlanok maradnak. Mindenesetre, én megpróbálom elrejteni az ijedtségemet, s helyére erős koncentrálást szerezni a tanulásra. Ha már harc lesz, akkor készüljek fel rá, még akkor is, ha jelen pillanatban semelyik oldalon nem állok. McGalagony ismét beszélni kezdett, mire úgy éreztem, mindenki hirtelen mintha megfagyott volna. Az új tantárgyakról kezdett beszélni, de ez már nem érdekelt annyira. A gyomromba éles fájdalom nyílalt, egymás után többször is, úgyhogy próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább a félelmem ne most jöjjön ki, különben tényleg a betegágyon kötök ki.

A számomra évtizedeknek tűnő évnyitó beszédet abbahagyták, így végre valahára nekifoghattam a kajálásnak. Jesszus! Megint le vagyok nyűgözve, hogy mennyi étel van az asztalon. Fogtam a villámat, a késemet, és szépen szedegetni kezdtem mindenfélét. Amikor sikerült lenyelnem legalább húsz falatot, szépen megtöröltem a számat, oldalra fordultam, és ismerősök ezrei tűntek fel. Látszott egy csomó mindenkin, hogy félnek. Merlin, segíts! Nem értem őket. Jó, azokat oké, akiknek valamely családtagjával történt valami, és hát velük még később tuti fogok dumálni – mert bizony én sokat szoktam hallgatni az embereket, hátha attól jobban lesznek. De a többiek…! Minek ekkora felhajtást csinálni? Most komolyan. Miért nem tudnak úgy gondolkozni, mint ahogy én? Ha aggodalmaskodnak, akkor hamarabb megölik őket. A félelmet mindenki megérzi; legyen az illető állat, ember vagy akármi. Én is félek, nem is kicsit, pedig a látszat nem ezt mutatja, no meg az előbbi gondolatmenetemnek most mondok ellent. Ki tudja, melyik pillanatban nyírnak ki, de mégis... Valahogy nem mutatom ki, se nem éreztetem, mert az olyan feltűnő. Ámbár a legjobban attól félek, elveszítem a szüleimet, a barátaimat. Lehetetlen lenne elviselni azt, hogy látom, valamelyikük előttem hal meg. Akkor sem lehet engem leállítani, ha megütik valamelyik barátnőmet - ami ritka, de már fordult elő ilyen. Kérdem én: mi lenne, ha előttem gyilkolnák meg? Egészen biztos, elveszíteném a józan eszemet, s csak az a "feladat" lenne előttem, hogy fosszam meg az illetőt az életétől. Kegyetlen dolog, de érzem. Ők a mindeneim. Nélkülük nem tudnék létezni. A gyomrom összeszorult, habár most nem az éhségtől, hanem amiatt, hogy sajnos az egészet akaratlanul elképzeltem. A sav mart belülről, s úgy éreztem, rosszabbul leszek, mint most, ezért elhessengettem ezeket a gondolataimat. Inkább azzal törődtem, akinek éppen nem volt semmi a villáján, beszédre fogjam - addig is enyhül a rosszullét. Hallani akarom mások nyarát: legyen az jó vagy rossz, én szívesen vagyok hallgató. Jómagam nem szeretek túl sokat beszélni, de ha egyszer olyan téma jön fel, ami érdekel, vagy van hozzáfűznivalóm, akkor be sem fogom. Persze, azért akkor is odafigyelek a másikra, hagyom, hogy beszéljen, bár utána lököm a sódert ezerrel. Kis idő után éreztem, jobb lenne, ha folytatnám az étkezést, különben az orvosiba kerülök pikk-pakk. Újra nekikezdtem a falatozásnak, ittam pár kortyot hozzá, aztán mikor befejeztem, magamba nagyot nyújtózkodtam. Teli vagyok! – mondtam magamba, mert a többiek még nem fejezték be. Ki tudja, lehet valakinek ez a beszólásom nem tetszene, hiszen elképzelhető, azt kapnám vissza, hogy ez olyan gyerekes, mint amikor a dolgozatoknál a kicsik azt kurjantják fel óra közepén: „Kész vagyok!” Úgy döntöttem, inkább kihúzom magamat, s újból körbelesek, aztán ha valaki a közelemből felállna, elindulnék vele a klubhelyiségbe. Jaj, atyám! Siessenek már!

Ez a vonatút sokkal rövidebbnek tűnt, mint az eddigiek. Bevallom, kicsit tartottam a gyűléstől, és hogy olyan megszorításokról fogok hallani, amik nem fognak tetszeni, és elveszik a kedvemet ettől az egésztől, de a hallottaktól nem hogy elkeseredtem volna, hanem fellelkesedtem. A kedvenc részem az volt, mikor bejelentették, hogy mostantól indokolt esetben házpontokat is le lehet vonni. A rend fenntartása, és az éjszakai járőrözés pedig már csak hab a tortán.
Boldogan szállok le a vonatról, a taláromon ott virít a fénylő prefektusi jelvény, ami megmutatja, hogy több vagyok egy átlag diáknál, bár ez eddig is nyilvánvaló volt, de most még egy ilyen kiegészítővel is meg lett erősítve.
„Prefektusnak lenni nem jog, hanem kiváltság. És ezt a kiváltságot, bármelyik pillanatban vissza lehet vonni, ha valaki rangjához méltatlanul viselkedik.” Folyamatosan ez a két mondat jár a fejemben. Felfogtam, hogy csak akkor tarthatom meg a kiváltságokat, ha alkalmazkodok, és némiképpen változtatok az eddigi életformámon. Sokkal jobban meg kell majd fontolnom mit teszek. Bár mindig is tudtam alkalmazkodni, amit már be is bizonyítottam az előző négy év alatt szóval valószínűleg most se lesz probléma.
A kastélyba vezető út most a szokásosnál kicsit unalmasabb volt. Mindenki fél, és ezt nem is titkolják. Látszik mindenki arcán. Fogalmuk sincs mi vár rájuk, de főleg azoknak van félnivalója, akik nem aranyvérűek. Egyrészről meg lehet érteni a mostani érzéseiket, de akkor is idegesítő ez a hangulat. Körülnézek és vidámságnak egy halvány jelét se látom. Komolyan, mintha kivégzésre mennének. 
Én is felfogtam, hogy minden megváltozott mióta utoljára láttam a kastély tornyait, amiket mellesleg minden évben meg akartam számolni csak sose tudok rá időt szakítani vagy éppen elfelejtem.  Teljesen más lesz mostantól az élet, és ebből egy kis ízelítőt kaptunk is a gyűlésen, de biztos vagyok benne, hogy a vacsora lesz csak az igazi. Ott lesz világos miben is más ez az új világ, mint amit eddig megszoktunk. Mindenesetre Én nem félek. Aranyvérű vagyok, Mardekáros vagyok, soha nem voltam DS tag, és soha nem szálltam szembe Tudomkivel, sőt még egy rossz szót se mondtam róla. Így szerintem alaptalan lenne tartanom bármitől is. Inkább élvezem a helyzetemet. Minden dolognak két oldala van: egy napos és egy sötét. Én pedig személy szerint az előbbit akarom nézni, hiszen annyi új lehetőség van előttem, hogy bolond lennék, ha nem arra koncentrálnék, hogy ezeket élvezzem. A félelmet meg ráhagyom a többiekre ők úgyis jobban értenek hozzá nálam. Mellesleg, amíg egy dementor sincs a közelben addig tökéletesen jól érezhetem magam.
Az út alatt azért páran megkérdezik, hogy tényleg prefektus vagyok-e. Nem, dehogy, csak azért hordom a jelvényt, mert jól áll. Nem értem, miért nem lehet elképzelni Rólam, hogy nekem adják ezt a címet. Most gondolom mindenki azt fogja feltételezni, hogy Én is Miatta kaptam meg ezt a címet, hogy csatlakoztam hozzá. Soha nem éreztem belső indíttatást arra, hogy halálfaló legyek, az valahogy nem az Én világom. Jobb szeretek semleges lenni, aztán idővel arra az oldalra sodródni, ami a legjobban megéri. De elkötelezni sose fogom Magam. Legalábbis most biztos nem.
Érzelemmentes arccal vonulok a többiekkel a Nagyterembe. Mikor belépek ide, mindig eszembe jut az első alkalom, mikor itt jártam. Teljesen el voltam bűvölve, rajongtam ezért a helyért. Most sincsenek negatív érzéseim a kastéllyal kapcsolatban, de már megszoktam már nem olyan nagy a lelkesedés, mint elsős koromban. Igaz, mindig olyan idejönni a tanév kezdetén, mintha hazajönnék. Méltán nevezhetem harmadik otthonomnak az első kettő után, bár az összes otthonom közül itt töltöm a legtöbb időt.
Már nem is kell figyelnem az utat, reflexből eltalálok a Mardekár asztaláig. Csak akkor kezdek odafigyelni, mikor el kell döntenem hova is ülök le. Tekintetem először Richit és Debbie-t keresi. Nem nehéz kiszúrni őket, a bátyám valahogy mindig kitűnik a tömegből, és nem éppen az intelligens arckifejezéséről.  Legszívesebben melléjük ülnék le, mert imádom a barátait szórakoztatni a gyerekkori történeteivel. Bár most inkább azt mesélném el nekik, hogy a menyasszonya fűvel fával megcsalta a nyár alatt, de bármennyire is nagy a kísértés, nem engedhetek neki. Most nem éppen csevegős a hangulat a teremben, és nekem is inkább arra kell összpontosítanom, ami a feladatom. Máskor is ráérek beégetni őt, mikor egy kicsit felszabadultabb lesz a hangulat. Így végül csak egy röpke mosolyt küldök a testvérem felé, majd kicsit megtisztogatom a jelvényemet. Szegénykém, még ezt a címet is Én kapom meg. Milyen igazságtalan vele az élet!
Találtam magamnak egy tökéletes helyet, ahol kényelembe helyzetem magam, majd a tanári asztal felé figyeltem. Rengeteg ismeretlen arc. Mindig mikor odanéztem, Dumbledore professzor arca volt az első, amit megláttam. Talán a szakáll tette, vagy az hogy ő ült középen? Nem tudom, de mindig olyan megnyugtató volt látni. Mint egy régi jól ismert bútordarab a szobában, aminek örülök, ha viszont látom, mert jó emlékeket idéz fel. Most viszont már nem ül ott a többi tanár között. Még mindig nehéz felfogni, hogy meghalt. Nagyon sajnáltam, hogy meghalt, de tovább kell lépni.
Teljes lett a csend, és az ajtón beléptek az elsősök. Mindig is szórakoztatónak találtam a programnak ezt a részét. Másodikos koromtól mindig fogadtam a mellettem ülőkkel, hogy melyik gyerek melyik házba fog kerülni. Most viszont úgy láttam, senki nem volt olyan hangulatban, hogy ezzel töltse az idejét. Mindenesetre Én magamban még próbáltam megtippelni kit hova fog juttatni a Süveg. Az első tíz után már nem is volt olyan nehéz megmondani. Mardekár, Mardekár, Mardekár és még több Mardekár. Mi van itt? A végén még nem fogunk elférni a klubhelyiségben. Egy ideig azt gondoltam, hogy az ős öreg fejfedő mindenkit hozzánk akar osztani gondolkodás nélkül. Felüdülés volt, mikor elhangzott párszor a Hugrabug, a Hollóhát és a Griffendél szó is az este folyamán.
A hangulat egyre idegesítőbb volt. Ez a csend, ez a depressziós kifejezés mindenki arcán már nagyon zavart, főleg hogy szép lassan átragasztották rám ezt az érzést. Próbáltam nem törődni velük, és csak egy embert figyelni a teremben: az új igazgatónkat, McGalagony professzort. Egy pillanatra, mikor ránéztem olyan volt mint régen. Ilyen sok új arc között ő volt az, aki még emlékeztetett a régi Roxfortra.
Elkezdi sorolni az új tanárokat. A névsorukba már volt alkalmam belepillantani, de a nevek nem sok mindent mondtak, az arcok viszont annál inkább. A számmisztika tanár nem nagyon izgatott. Az utána következő, a legújabb bűbájtan tanár, viszont annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Mi van itt? Eltörölték a korhatárt? Na akkor, ha elvégzem a hetediket, rögtön visszajövök tanárnak ezzel az erővel, bár lehet, hogy már arra se kell várni, most is beállhatnék ezzel az erővel.
A harmadik új tanárt látva felcsillant a szemem, és nem értettem hogy nem vettem észre eddig. Nem lehet igaz! Dimitrij Vulkanov is nálunk fog tanítani? Már megvan ki lesz idén a kedvenc tanárom. A lelkesedésem rögtön visszatért.
Utána még egy fiatal tanár következik. Ő még ráadásul a Hollóhát vezetője is lett. Ez már szép teljesítmény. Lehet, hogy mégis meg kellene fontolnom ezt a halálfalósdit? Elképzelem magamat, mint a Mardekár vezetőjét… Szerintem tökéletesen alkalmas lennék a feladatra.  A neve hallásból ismerős, azt hiszem jár ide egy testvére is. Nem igaz, hogy nekem se a bátyám, se a nővérem nem tud tanár lenni. Pedig milyen jó világ lenne akkor! Emlékeztető: amint ennek vége, rögtön írok egy levelet Jake –nek, hogy jövőre jöjjön tanárnak a Roxfortba.
A következő kérdés, ami felötlik bennem, hogy ki fogja tanítani azt a tantárgyat, ami számomra mindig is tanárfüggő volt. A Sötét Varázslatok Kivédését. Eddig minden évben más tanította, és mindig az döntötte el a jegyemet, hogy mennyire szimpatikus nekem a tanár. Naná, hogy Umbridge volt a kedvencem az eddigi tanárok közül, de a leghatékonyabbnak mégis az első tanáromat Lupin professzort tekintettem.  És idén természetesen megint új tanárt kapunk, ami már nem is olyan nagy meglepetés. Szerintem soha nem lesz olyan, hogy egy tanár ebből a tárgyból egynél több évig tanítson. Hamarosan fény is derül rá ki is az idei szerencsés. Angelus Mirol. A vezetéknév halltán akaratlanul is a Griffendél asztala felé fordítom a fejemet, és tekintetemmel az új iskola elsőt keresem. Úgy tűnik az ő családjának nagyon jót tett ez az új hatalmi rendszer. Ott vannak mindenhol, és természetesen vezető pozíciót töltenek be.  Nagyon irigylem Vikitriát. Milyen jó lehet neki!
Abban biztos vagyok, hogy idén jó kapcsolatot kell kialakítanom Mirol professzorral, mert kell a jó jegy plusz a házam vezetője, akivel nem árt jóban lenni. Majd próbálok rá jó benyomást tenni az órákon.
A többi tanárban valahogy nem volt sok érdekesség. A nevüket se sikerült megjegyeznem. Kettő volt, akire még felfigyeltem: az új javasasszonyunkra illetve az iskolapszichológusra. Az előbbire azért, mert az egyik kedvenc tantárgyamat tartotta. A másodikra pedig az öltözete és a megbízatása miatt is. Iskolapszichológus. Hallottam ilyesmiről, azt hiszem említették, hogy lesz ilyen, de nem hittem, hogy tényleg igaz. Valahogy mást képzeltem el erre a szerepre. Ez a nő akaratlanul is Umbridge-t juttatja eszembe.  Szóval biztos voltam benne, hogy jól ki fogunk jönni.  Még akkor is, ha nekem nem lesz szükségem a szolgálataira.
Amint az igazgatónőnk befejezte a tanárok bemutatását, az első dolgom volt, hogy pár emberről megosszam a véleményemet. Persze mikor McGalagony újra megszólalt, kötelességtudóan csendre intettem mindenkit, majd figyeltem a további fejleményeket.  A professzorasszony szájából nagyon furán hangoztak azok a szavak, amiket kimondott a különbségről, amit a vér okoz. Egy kicsit sajnáltam a fél- és sárvérűeket. Kínos lehet ezekkel a korlátozásokkal élni, de nem mindenki születhet olyan tökéletesnek, mint Én. Ezt nekik is el kell fogadniuk. Bár Én akkor is az lennék, ha nem tisztavérű mágusként születtem volna.
Ezeket a mondatokat akár a nagyi is mondhatta volna. Teljesen olyan volt, mintha ő készítette volna ezeket az új szabályokat. Annyira megfeleltek az értékrendjének. Lehet, hogy a Nagyúr titokban vele egyeztetett. Na jó, ez lehetetlen, ugyanis ő nem rajong a brit varázslókért.
Felüdülés volt hallani, hogy nem kell Etikett és protokollra járnom. Én már pár évvel megelőztem őket. Mióta az eszemet tudom, ezt tanultam szóval már Én magam is taníthatnám.  Ezen kívül azt is jó volt tudni, hogy Én élhetek, mint hal a vízben, nem ellenőrzik a levelimet, szabadon járhatok kelhetek, és haza is utazhatok télen. Ezek után már nincs okom semmiféle csalódottságra. Minden a lehető legjobban alakul. Ráadásul a vacsora is nagyon finomnak tűnik. A többiekkel ellentétben Én nagyon is élvezem a helyzetet.
-  Jó étvágyat! – Mondom ki ezt a két egyszerű szót mielőtt hozzáfognék az ízek élvezetéhez, majd belekezdek az evésbe. Közben hallgatom a többiek véleményét az újdonságokról.

Hosszú, s eseménytelen. Ez jellemezte a legjobban az utamat Londontól egészen idáig a poros kis roxmortsi állomásig. Már korán kint voltam a peronon, így lefoglalhattam a legjobb fülkék egyikét. Hetedéves létemre csak kijár már ennyi „tisztelet nekem”. S bár később a fülke megtelt csacsogó Hugrabugos és Hollhátas diákokkal, nem nagyon foglalkoztam velük, helyette inkább csacsogásukat, s idegesítő hangjukat kizárva megpróbáltam aludni. Fárasztó tanévünk lesz, nem árt ha az ember kipihenten kezdi meg az első évet. Ráadásul immár egyedül kellett szembenéznem a roxforti élettel, ugyanis barátaim nagy része elszökött. A testvérem július közepe óta nem láttam, talán elszökött, talán csak elment nyaralni, de remélhetőleg itt van a vonaton. Mindenesetre ha találkozok vele, alapos fejmosásban fogom részesíteni amiért annyi szenvedést okozott drága szüleinknek.
Hosszú, fekete s idegesítő taláromat a vállamra dobva szállok le a hűvös roxmortsi estébe, s indulok el a fiákerek felé. A levegőben már érezhető a változás, a korábbi évek hangos, kacagós vonulásaival ellentétben idén a diákok nem nagyon beszélnek. S még Hagrid is a szokottabbnál sötétebb hangon szólítja magához az elsősöket, hogy csónakkal bevigye őket a kastélyba. Egy halk –szia-val gyorsan helyet foglalok a hozzám legközelebb eső fiákerben, nem törődve azzal, hogy milyen társaságot kapok. De szerencsém van, ugyanis egy Mardekáros sincs mellettem. Hiszen nem lett volna jó rögtön fegyelmezéssel és büntetőmunkával kezdeni az évet csak azért mert egy ostoba alak belém kötött.
Ahogy belépek a nagyterembe, megtorpanok egy pillanatra, s végignézek a máskor olyan vidám termen, melynek elvarázsolt égboltja ezúttal dühöngő viharban pompázik, s mintha a gyertyák sem égnének olyan nagy fénnyel, hogy kiemelhessék a Mardekár címereit. Megnyugodva tapasztalom viszont, hogy jó pár ismerős arcot sikerül megpillantanom azok közül akikről azt hittem, hogy nem fognak visszatérni. Ennek hatására jóval boldogabban foglalok helyet a bátrak asztalánál, s udvariasan nevetek a vicceken amiket társaim mondanak, de közben szememmel a tanári asztalt fürkészem. Csupa új arc, új tanerő. A fele olyan fiatal, hogy még emlékszem rájuk mikor ide jártak.
És ekkor jönnek az elsősök, hogy aztán helyet foglaljanak a Mardekár asztalánál. Ahogy az idén várható volt. A Roxfortból Mardekár lett. Éppen ezért tapsolom én is azt a pár kis szegény gólyát, akik hozzánk kerültek. Azonban ebből is látszik, hogy az iskola megváltozott, ahogy az igazgatónő évnyitó beszéde. Komor, s bús, látszik rajta, hogy nem örül az új iskolavezetésnek. S ekkor belekezd a tanárok ismertetésébe. Ceirett, Qcross, Vulkanov, de Crasso, Mirol, Lixfise, Volkov, Swan, Gray. Csupa csupa új név, csupa csupa beépített ember a tanári álca mögött. Ebből is látszik, hogy nem egy mulatságos évben lesz részünk. Háth még mikor McGalagony kihirdeti, hogy a diákok három csoportba lesznek besorolva. Még az én állam is leesik ha nem is a csodálkozástól, hanem a dühtől. Pedig a tanárok bemutatását sikerült nyugodtan végigülnöm, annak ellenére, hogy a fele nyilvánvaló halálfaló, na és persze jó pár családtag is van köztük.
Döbbenet
s
Értetlekedés
Uralkodik az iskolán. A diákok egyszerűen nem értik miért történhetett ez. Sokan még a vacsorához sem nyúlnak hozzá. Én azonban rögtön megpakolom a tányérom minden jóval, mi szem-szájnak ingere. Hiszen eseménydús évünk lesz. Harcolni fogunk az elnyomás ellen. Nem árt ha jó kondiban tartjuk magunkat. És ennek az alapja az, hogy sose legyünk éhesek. Ki tudja mi sár, és félvérű „söpredék” meddig kapunk normális kaját…

- Nem Jules... Szó sem lehet róla!
- Anya, ne csináld már, lassan felnőtt leszek! Igenis jogom van oda menni, ahol úgy érzem, biztonságban vagyok!
- Hah, hogyne! Nagyon lassan leszel csak felnőtt, és fogalmad sincs, hogy hol vagy biztonságban.
- De igen. A Roxfortban, és ezt Ti is nagyon jól tudjátok!
Esőcseppek csúszkálnak a fiáker ablakain, ahogy az rázkódva szállít fel minket a kastélyhoz. Újra meg újra lepergett előttem a jelenet, amiben vitatkozom a családommal, hogy vissza kell jönnöm; eszembe jutott, mennyit hazudtam nekik. A Roxfort természetesen már egyáltalán nem volt biztonságos. Jeges görcsök rántották össze a bensőm, ha arra gondoltam, mik várnak rám idén; mikor Dumbledore professzor halálára gondoltam. Gyakorlatilag csoda lesz, ha túlélem az évet, de ha otthon maradok, nagy valószínűséggel még kevesebb esélyem lett volna megérni a következő születésnapomat, nem beszélve a családomról. Ők legalább viszonylag biztonságban vannak, én legalábbis így gondolom. Sikerült rávennem őket, hogy menjenek külföldre, és annyit hazudtam, mint régen nem. Már nem is zavart. Üres voltam, megtört.
A kocsiban szintén sárvérű söpredék üldögél, szintén némán, szintén halálra váltan. Nem tudom, őket mi vagy ki vette rá, hogy visszatérjenek a hajdan biztonságot és védelmet nyújtó kastély falai közé, de most először életemben nem is nagyon érdekelt. Saját életemen törtem a fejem. Elgondolkoztam, hogy vajon mennyiben változtatja meg majd ez az év az egészet, és meddig tart majd ez a terror. Csak abban vagyok biztos, hogy számomra nem sokáig, mert így vagy úgy, de képtelenség lesz engem bezárni és fenyíteni... Ha kell, önkezűleg vetek véget az életemnek, de nem fogom sokáig tűrni, hogy úgy bánjanak velem és a társaimmal, mint a korcsokkal. Lehet, hogy a Hugrabugban vagyok, de nekem is van szívem, ami dobog, és nem hagyom, hogy elhallgattassák...
Begördülünk a kastélyhoz. Nincs zsivaly, nincs barátságos hátbaveregetés, nyári élménybeszámoló. Mindenki tisztában van vele, kivel mik történtek, és senki sem akarja még egyszer hallani, a saját tragédiáink éppen elegek. A Roxfortban nincs elég hős ehhez.
Kilépek a fiákerből, és elgondolkozom, milyen sokan láthatják a thesztrálokat a kocsik előtt. Nekem szerencsém van. Még mindig láthatatlanok számomra, de látom, milyen sokan rázkódnak össze és kerülik tekintetükkel a kocsik előtt álló sötét teremtményeket. Nyelek egyet, és kilépek a kocsiból. Egy kis másodikos száll ki mögöttem, remegve ér földet, majdnem összeesik. Bal felől gúnyos kacagás hangzik fel, de nem nekünk szól. Ez csak az aranyvérűek dala nekünk, az aljanépnek. Nem foglalkozom vele, lesz időm hozzászokni. A víz ömlik, de villámnyi fény sincs, ami megszakítsa az egyhangú, lelombozó esőfüggönyt. Nem teszem fel a csuklyám, úgyis elázott az is. Lassan követem inkább a befelé áramló tömeget. Az én lábam is remegni kezd.
Odabenn mellbevág a változás. A lelkem mélyén azt reméltem, hogy talán ha belépek az ismerős falak közé, megnyugszom egy kicsit, de látva, hogy a négy asztal közül csak az egyiknél teljes a létszám, és ott is csak majdnem, alig kapok levegőt. Legszívesebben ordítanék, kirohannék az esőbe, és üvöltve hívnám ki magam ellen az összes szemét, romlott alakot, aki ezért felelős... Kár, hogy nem vagyok elég bátor hozzá. Ehelyett remegő tagokkal sétálok az asztalomhoz, ami feltűnően hiányos. Nem nézek senkire, és tudom, hogy rám sem néz senki. Jules Shine Kingwoods a tisztavérűek számára mostantól láthatatlan, ha csak nem akarják elveszíteni a szemük világát. Teljes letargiában fordítom mereven a fejem a tanári asztal felé.
Csupa új arc. Fiatalok, középkorúak, öregek... Gonoszok. Egyik-másik pofaszerű fején megakad a tekintetem. Egy szépvonású nő eszelős tekintete úgy simogatja a tömeget, mintha farkas lenne a vágóhídon. Egy másik a kviddicsmeccsekről rémlik, mit keres vajon itt? Az ő tekintetében nem sok intelligenciát vélek felfedezni, de lehet, hogy csak unatkozik. Gyorsan végignézem, mi vár rám idén, majd visszafordulok az asztalom felé, és magamba zárkózom. Kezem ökölbe szorul az asztallap alatt, nem is hallom az új igazgató szavait. Úgyis tudom, miket várhatok el idén, és hogy a bejelentett dolgok fele egy része bizonyos embereknek úgyis figyelmen kívül hagyható, míg másokra extrán vonatkozik.
Üveges szemmel meredek magam elé, de mélyen belül sikítva átkozom a napot, mikor Voldemort és a többi ocsmány, torz lelkű szörnyszülött a világra jött.

Egy hosszú, befejezetlen veszekedés után váltam el anyutól. Még mindig kételkedik bennem, abban amit teszek. Gondolom sejti, hogy mit szeretnék tenni, s ez fáj neki. Annak örülne a legjobban, ha most otthon maradnék, de az biztos, hogy ezt még az ő kedvéért sem fogom megtenni. Most minden más lesz a Roxfortban, s én semmiről sem akarok lemaradni.  Kész rémálom lesz ez az év a mugli születésűeknek, meg a félvéreknek, ebben biztos vagyok. Kíváncsi vagyok, mi fog történni egyes tanárokkal.


A Roxfort Expressen sem volt jó hangulat, ahogy keresgéltem a megfelelő kupét sok ismerőssel találkoztam, mindegyiküknek motyogtam egy sziát, majd eszmecsere nélkül tovább folytattam a keresgélést. Mikor megtaláltam a megfelelő kupét, elfoglaltam az ablak melletti helyet, majd a semmibe bámultam, nem figyelve a többiekre a kupéban. Gondolataimban messze jártam, egyszer otthon, a múltban, máskor a jövőben. Mielőtt megérkeztünk átvettem a taláromat.  Amíg a Nagyterembe mentem, csak a körülöttem levőket figyeltem. Figyeltem őket, s legtöbbjükön láttam a feszültséget, sokan közülük bele sem mertek gondolni, hogy mi fog történni.

A nagyterem zsúfolt volt, én lassú léptekkel haladva mentem a Mardekár asztalához. Nagy volt a tolongás, már sokan elfoglalták a helyüket.   A legtöbb arcon rémület tükröződik. Én egyáltalán nem vagyok rémült, vártam már ezt a napot, ezt az évet. Mostmár mindenki elhiheti, hogy Voldemort nem tudja legyőzni, nincs esélye. Végre mindenki rájöhet arra, amit én már régóta tudtam...
 Már kezdtem unatkozni, amikor betoppantak az elsősök. A maroknyi kisdiák rémülten követte Hagridot, majd megkezdődött a beosztási ceremónia. Mindegyikük fejére rákerült a teszleksüveg, s a maroknyi boszi meg varázsló legnagyobb része a mi asztalunkhoz ült le. Végül ez  is befejeződött, ekkor Dumbledore helyett Minerva McGalagony kezdett hozzá beszédéhez. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog mondani..  Először a tanárokat mutatta be, kiváltképpen az újakat. Sokan nem tudták mi történt néhány régi tanárral. Bemutatta a házvezetőket, meg további más neveket sorolt fel. Legtöbbjüket máris elfelejtettem. Aztán egyre nőtt a zaj, a pusmogás. De a következőkben McGalagony folytatta beszédét. A zaj ebben a percben megszűnt, senki sem mer megszólalni. Mereven ülünk az asztal mellett, tekintetünket McGalagonyra irányítva.
Uhaaaaa. Mostantól ellenőrizni fogják sokak leveleit..S nem hagyhatják el a Roxfortot a téli szünetben? Még szerencse, hogy aranyvérű vagyok.  Dejóóóó, nem kell résztvennem az etikett órákon.  Az biztos, hogy ez az év teljesen más lesz, mint az ezelőttiek.
-Jó étvágyat!
Köszönöm, meglesz! Motyogtam magamban,s hozzáláttam az ételhez. A legtöbben ijedten esznek most, azon gondolkodnak mi fog történni, s egyáltalán miért van ez. Én nem rágódóm ezen, hisz mi más lenne. Voldemort átvette a hatalmat.

[- Pffh.]

   - Pffh.
   Neem, ez még nem a végreakció. Még csak most ültem le. Ez még csak egy szelíd véleménynyilvánítás a tanári karra vetett első pillantás után. A jól megszokott gárdát alaposan átrostálták és kicserélték, állapítottam meg magamban, és ahogy alaposabban szemügyre vettem az arcokat, elharapódzott bennem a rossz előérzet. Az a magas, gőgös fejű alak például egyáltalán nem néz szebben Pitonnál, és ha belegondolok, hogy Pitonban még csak nem is a nézése volt a legrosszabb, akkor kiadós okot szolgáltatok magamnak egy keserű grimaszra. És a többi fekete taláros, gonoszan somolygó, sunyi alak, már a szemük se áll jól, ahogy apám mondaná – csak úgy árad belőlük minden, ami negatív. A régi jó becsületes ipsék pedig, mint Foley vagy Bimba, olyan keserűen néznek maguk elé, hogy az már Dumbledore temetését idézi. Az eddigiek során nem pertuztam különösebben a tanárokkal, de most úgy szétáradt bennem a buzgó rokonszenv, szeretet és szánalom, hogy kedvem lenne az összeset végigölelgetni. Hiszen milyen gyomorforgató lehet már csak ezek között az undorító alakok között ülni is – nem csodálkoznék, ha tartanák a talárjuk ujját, nehogy hozzáérjen a szomszéd kollégáéhoz.
   És kicseszettül csönd van.
   Nem merek hozzászólni a szomszédomhoz, hogy a talárom szegélyén ül. Pedig ilyenkor már zajos nemtetszéskinyilvánítások közepette elküldtem volna valahova.
   Háát, hadd üljön rajta szerencsétlen. Ahogy látom arca zöldes színéből, biztos mugli születésű. Most, hogy így belegondoltam, szívesen a feneke alá gyűrném az egész ruhatáramat, ha az segítene rajta. De gondolom nem sokat.
   Aztán a szívbaj jön rám. (A mai nap egyébként már másodszor.) Pedig csak az elsősök toppantak be Hagriddal... Ha a helyükbe gondolom magam, olyan érzés lehetett most bejönni a Nagyterembe, mint egy hatalmas kriptába. Aki nem szomorúan néz, az vagy elképedt, vagy könnyes a szeme az indulatoktól. Néhányan még pusmognak, de bizos nem arról, hogy hány hellyel fognak az idén lejjebb csúszni a tabellán a Chudley Csúzlik. Pedig amikor én voltam elsős... Milyen szép is volt! Úgy hasra estem a Süveg előtt, hogy az egész terem nevetésre fakadt, de még McGalagonynak is megrándult a szája szeglete egy mosolyra. Már akkor tudtam én, hogy szeret engem az öreglány, csak éppenséggel ő azóta is rendíthetetlenül titkolja.
   Most meg olyan arccal ül az igazgatói székben, mint aki butykornyálat nyelt. És nincs nevetés, a diákok nem a Mézesfalásban kapható legújabb fajta édességekről beszélnek, nem mesélik lelkendezve a nyári élményeiket és nem dobálják egymást röptetett kiskanalakkal.
   És a csekély bátor griffis embert termő beosztás után McGalagony elkezdte bemutatni az új tanári kart. Én igazán nem vagyok az az agresszív alkat, de az ispektor bemutatásánál olyan hangosan belekönyököltem az üres tányéromba, hogy olyat kondult, mint amikor belerúgok egy fémplacnyis lavórba. Éreztem, hogy több szempár is felém fordult a környező berkekből - mondom éreztem, mert a szomszédom lenyomta a fejem az asztal alá. (Utólag egy villát is lehajított nekem, a megfelelő alibi érdekében.) Úgy tűnt, hogy a pódiumig nem hallatszott el a zaj, mert később a többiek eskü alatt bizonygatták a klubban, hogy egy tanár sem nézett fel.
   Ha tudtam volna, hogy még csak ezután következik a java, akkor nem nyomom le a műsort időnek előtte. Persze, gondoltam én, hogy mindenféle gusztustalan változás lesz a rendszerben, de én naiv azt hittem, hogy csak a mugli születésűeket fogják érinteni. Hát nagy francokat!
   Most már az atyaúristen sem tudta volna letörölni a felháborodást az arcomról. Csoportok, kasztok. (Látni McGalagonyon, hogy legszívesebben szemen köpné magát, amiért ilyesmikről beszél.) Méghogy kötelező átnevelési program! No, meg fog ám ezeknek gyűlni a bajuk a magamfajtákkal, azt már előre látom. Méghogy kötelező átnevelési program, megáll az  eszem... És még a leveleinket is átnézik?!
   Nem, An, nem pattansz fel, nem csapod földhöz a szomszédod tányérját és nem balhézol... Nem, nemm, nemm... Mély levegő...
   Első indulatomban olyat rúgtam a velem szemben ülő Damien lábába, hogy már azelőtt belesajgott a szívem, hogy ránéztem volna, hogyan reagál. - Véletlen volt – suttogom neki letörten egy bűnbocsánatért esedező mosoly keretein belül. Úgy rámtört a lelkiismeret-furdalás, hogy ezek után már nem is hallgattam a beszédet, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a részt, miszerint tilos lesz a mugli születésűekkel szóbaállni. Meg a szünetekre vonatkozót is. (Ha a közeljövőben kiütközne tudatlanságom ezeken a tereken, biztos akad majd egy kedves iskolatársam, aki veszi a fáradtságot, hogy egy tarkonütés kíséretében fáradtan elmagyarázza nekem a jelentéktelen külvilág rigolyáit.) Csak bámultam magam elé, kavargó gondolataim tömkelegétől zúgni kezdett a fülem. Túl jóhiszemű voltam, ez volt az alaptétel. Persze, az optimizmus ilyen zavaros időkben jól jön, de lassan kezd engem is komolyan ledöbbenteni a dolog.
   Hát nem csak riogatás volt a sok mende-monda... Egy szót sem hittem el. Nem voltam képes felfogni, hogy még egy olyan überbiztos helyet is, mint a Roxfort, megszállhat a sötétség. Ez már korántsem volt tréfadolog. Valami keserű elszántság bontakozott ki a lelkem mélyén. Hirtelen eszembe jutott az elvarázsolt érmém, ami valahol a csomagjaim között hánykolódik. Talán már meg se találom, ahogy magamat ismerem...
   Az egész evészeti aktus alatt nem néztem fel a tányéromból. Az üres tányéromból. Nem ettem semmit, és ez több, mint öt éves roxforti pályafutásom során egyetlen egyszer sem fordult elő. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a vonaton belapátolt három adag tökös derelye ebben nem játszott közre.) Egyébként sem sok evőeszközt hallottam csörömpölni a teremben – kinek lett volna étvágya?
   Lássa a világ és járjon csodájára: Anette Awenmore-t letaglózta a tanévnyitó „lakoma“. A végén szó nélkül, sértődött keserűséget idéző állandó grimaszba rándult arccal, zsebrevágott kezekkel csámpáztam ki a teremből.

Gary és Austin

Miért nem mehet minden simán?
Tehetné fel magában a kérdést Shaelynn, akinek menekülési kísérlete csúfos kudarcba fullad, mert nem elég, hogy csuklójára ujjak feszülnek, de még a véletlenül megbillentett Bennett is kapaszkodónak nézi a haját.
- Aúh... te normális vagy? - méltatlankodik fennhangon, s a haját markoló kéz csuklójába kapaszkodik, körmeit pedig igyekszik belemélyeszteni a srác bőrébe. Szemöldökeit összevonva, arcát grimaszba torzítva ágál az ellen, hogy visszarángassák. Egyáltalán gőze sincs, hogy mit akarnak tőle a mardekárosok. Ajkait összeszorítva próbál megsemmisítő pillantásokat vetni a duóra, először is mindenképpen az épp arcába mászó Fitzroyra. Kezét megpróbálja kitépni a fogásból, ám olyan szoros bilincsben van, hogy ez a kísérlete sem sikerül. Az atrocitásoknak itt természetesen itt még nincs vége, Shay csak áll, egyre inkább ledöbbenve hallgatja a szónoklatot, ám képtelen végighallgatni anélkül, hogy fel ne nevessen az elhangzottakon.
- Pfff... na ne röhögtess... - puffog, közbeékelve némi epésnek szánt megjegyzést - ...attól aztán nem kell tartanod, hogy egy csöppnyit is felsőbbrendűnek tartalak... - jegyzi meg mély, ellenséges hangon, zöldjeivel Gary szemeibe nézve. Egyre inkább idegesítő a helyzet, s ami főbb kétségbeejtő, hogy ilyet megengednek maguknak a nagyterem színe-java előtt. Az meglehet, hogy egyeseknek mindent szabad, ez tart odáig, hogy korlátlanul élvezhetik a kastély adta lehetőségeket, esetlegesen komolyabb következmények nélkül átkozódhatnak, ha úgy tartja kedvük. Újra és újra megpróbálja kirángatni csuklóját a mardis szorításából, le sem reagálva, amiket mond neki. Hallani hallja, érteni érti, de egyelőre úgy van vele, hogy dugja oda az ajánlatát, ahova a lány gondolja. Mint valami lóvásáron úgy passzolja át aztán Bennettnek, aki most tesz csak igazán tanúbizonyságot arról, hogy az aranyvérrel átitatott agyban nincs feltétlenül több ész. Talán ez a génhibája eme fajnak, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat... hát... minél magasabban van az ember, annál nagyobbat tud bukni. Lesajnáló vigyorral ajkain hallgatja végig a megdöbbentően idióta jellemzést, melyet ha nem rá nézve tenne talán magára sem venne. Megpróbál elhúzódni a nem kívánt kontaktus elől, de nem tud túlságosan, mert a nagyérdemű publikum magasról tesz arra, hogy mi folyik a közvetlen közelükben. A távolodás nem jön össze, s Austinnak sikerül Shay talárját valamelyest szétnyitni, ezzel kapva meg a sóvárgott jobb belátást.
- Gratulálok Bennett, örülök, hogy megtanultál értelmes mondatokban beszélni, de egyáltalán nem vagyok kíváncsi az amúgy igen csak helytálló ÖNjellemzésedre... - nem fél ő az ilyen kőagyúaktól, akik maguktól ennyire el vannak ájulva, aztán képtelenek azt helyesen leírni, amit a szemükkel látnak. Ha pedig sértegetni akar, talán inkább a hiányosságokkal kellene esetlegesen foglalkoznia, nem pedig ostobaságokat beszélni, mint ahogyan teszi. Ez a leírás inkább illik egy orangutánra, mint a jelenlevő hugrabugosra. Mondandója végén kiemeli az 'ön' szócskát, majd elmosolyodik, s cinkosan rákacsint a srácra. Az álla alá kapó kezet reflexből elüti, nem holmi játékszer ő még, a Mardekár díszbikájának számára sem. Nem követi figyelemmel, ahogy köröz körülötte, mint valami mániákus, hát igen láthatóan nem sok lánnyal kerül kapcsolatba, s csak így képes kiélni magát. A megjegyzésre nem reagál, de komolyan gondolkodóba ejtik az elhangzottak. Tényleg, mi lenne, ha csak úgy bepancsolna egyet a lassan már nyálát csöpögtető mardekárosnak.
A vérbesorolásra cinikusan felvonja a szemöldökét, majd egy fintort követően sikerül lenyelnie a választ. Nem akar ennél nagyobb bajba keveredni, és nem akar az első büntetett lenni, pedig szívesen megjegyezné a hetedikesnek, hogy ő pedig leginkább egy trollra hajaz, így a mutatottak alapján. Nem akar, de a két srác nyomulása lassan belekényszeríti abba, hogy önvédelemből cselekedjen. Amikor Bennett ismét az állát emelné meg ismét elhúzódik, egy az egyben úgy méregeti, mint egy hibbant idiótát. Megrázva a fejét dugja vissza pálcáját a helyére, pedig nagyon szívesen elintézné a srácnak, hogy a legközelebbi kisdolgát már nagyító és csipesz segítségével végezhesse el. De nem, túl kegyes, egy gyors pillantást vet Fitzroyra, majd igyekezve kihasználni a kínálkozó lehetőséget ellép kettejük közül, s megpróbál lelépni.

[Hé! Te lány. Mi a baj? Csak nem elrontottad a gyomrodat?]

Komolyan, életemben nem láttam még ilyen lassú népet. Az egyenes ülésből az lett, hogy illetlenül a könyökeimet az asztalra támasztottam, miközben a mellettem elhelyezkedő Julesre futott a pillantásom. Hatodik éve, hogy ismerem, de ennyire kiborulva még életemben nem láttam. Talán otthon történhetett vele valami? Összeveszett a kelleténél jobban a szüleivel? Vagy talán az öccsével? Esetleg valami más? Pasi-ügy? Halkan felsóhajtottam, hiszen sosem szerettem, ha valaki üres szemmel mered maga elé, aztán megböktem az oldalát. Nem mozdult, még mindig az asztallapot nézte, ezért közelebb csúsztam mellé, s magamhoz öleltem.
- Hé! Te lány. Mi a baj? Csak nem elrontottad a gyomrodat? – kérdeztem aggódó, mégis mondhatni mosolygós hangon. – Ha gondolod, és jól laktál, elindulhatunk a hálókörletbe, közbe még mesélhetsz is a nyárról, vagy arról, éppenséggel mi bánt. Tudod, nekem bármit elmondhatsz, csajszi! – Rákacsintottam, és úgy láttam, valamennyi életet sikerült belelehelnem.

Mellékesen… elképzelhető, hogy a sok haláleset, a változások miatt lehet ilyen a kedve. Istenem, hát mi más is lehetne?! Annyira idióta vagyok! Ő nem az a pillanatok-alatt-kiborulok leányzó, szóval tuti ez van a dologba. A fejemet teszem rá!

Miután elengedtem Juet, úgy gondoltam, még száz százalék, hogy egy falatot sem evett, ezért a kezébe adtam egy kést meg egy villát, ami a tányérja mellett hevert, várva, hogy végre használatba vegyék, s a kezeibe nyomtam.
- Tessék enni, különben bajok lesznek! Nincs kedvem bevinni már az első éjszaka az orvosiba, gyomorgörccsel meg mindenfélével – vigyorogtam rá barátságosan, hogy tudassam, nem görénykedésből mondtam, hanem mert tényleg aggódok érte.

Eldöntöttem: Ma este az a becses feladat vár rám, hogy minden baját, gondját, érzését meghallgassam a barátnőmnek, mert akármilyen rossz is a helyzet az iskolában, nekem muszáj feldobnom a hangulatát; ha törik, ha szakad.

[- Jó étvágyat]

;; akárki, akit megtisztelhetek társaságommal
Endorius

A vonat út, mintha most rövidebb lett volna, mint máskor. Mintha minden, ami eddig volt megváltozott volna. Talán a Nagyúr az idővel is tud játszadozni? Most már vajon mindent ő irányít majd? Az képtelenség lenne, s kicsit önző dolog is.
A fiákerben mindenki némán ült, s most senki sem fecsegett. Egyetlen egy lány sem vihogott fel hangosan és idegesítően és egyik elsős sem kezdett el meséket mesélni a híres Dumbledore professzorról. Hiszen minek? Ő már a múlté, ő már halott, s senkit nem érdekel. Mindenkit az új világ érdekel, legalábbis így emlegetik mostanság. Egyesek félnek, mások ünnepelnek.
A vacsorán most nem tartottak ünnepélyes beszédet, szinte mindenki feketébe volt burkolózva és a kis elsősök is a mardekár házat gyarapították újonnan. Ria arcán egész végig mosoly ült, s örömmel vélte felfedezni, hogy egyes mugli ivadékok még csak nem is próbáltak visszajönni az iskolába. Jobban is tették, mert itt bizony kegyetlen sors várna rájuk, de talán még mindig jobb, mint a külvilágban.
A tanári kar szinte teljes mértékben kicserélődött. Astoria pár embert már ismert, ha nem is személyesen, de névről igen. Tristram, Angelus és persze ott van Tara és Brandon. Talán ez az egyetlen ok, hogy érdemes volt visszajönni ide, hisz nem ő az egyedüli szolgáló, akinek itt kell töltenie ezt az évet is. Utána még egyet és vége, végre 100%-an is a halálfalók közé léphet.
McGalagony hangja néha-néha furcsán elbicsaklott, mintha félne. Éppen ekkor közölte mindenkivel, hogy három csoportra bomlik a Roxfort. Az aranyvérűekre, a félvérűekre és a sárvérűekre. A szabad kimenő jól hangzik, s Ria a fejében már tervezi is, hogy mire fogja felhasználni a szabadságát. A korlátozott jogkör minden mardekáros ínyére válik.
- Jó étvágyat - hangzik fel, s még mindig mindenki hallgat. Az étel az asztalon terem.
Astoria nagyon válogatós, de felállni evés közben nem illik és beszélgetni sem igazán. Undorodva nézett végig a diákseregen, akik mind nyitott szájjal ettek, mert hogy közben ők maguk is beszéltek. Legszívesebben felállna és mindenkit faképnél hagyva elrohanna a klubhelyiségbe, de még is csak ennie kéne valamit, hisz így is olyan vékonyka. De semmiképp sem volt hajlandó étel után nyúlni.
Újra kíváncsiskodva végig fürkészett mindenkit. Az összes asztalnál ülő varázslótanoncot, mintha a szemével átkozott volna, s nem csoda, mert először a Griffendéles asztalt méregette.
Potter sehol sincs. A véráruló Weasley és a sárvérű kis Grangerrel együtt elmenekültek. Nem csoda, hiszen félnek, mert mindenki őket keresi, különösen Harryt.
Mindenkiről lerí kit védelmez, s melyik oldalon áll. A szomorúak, a félő tekintetűek, Dumbledore-t gyászolják, s a Potter kölyökben reménykednek. A boldogok, a büszkék, pedig Voldemortot ünneplik. Mindenki más-más. De mi van a semlegesekkel? Egyáltalán létezik olyan, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalon álljon? Persze. Általában olyanok, akik tudják, hogy származásuk miatt semmi kárt nem tehetnek bennük, de más rabszolgájává sem vállnak - pedig egy idő múltán muszáj lesz.
A lány tekintete végül a Hollóhátasok asztalánál ragad. Megpillantja unokatestvérét, Endoriust, aki kedvtelenül kezd neki az étkezésnek. Astoria és Endorius sosem hangoztatták, hogy rokoni szál fűzi őket össze. Elég régen volt az utolsó közös együtt töltött délután a rokonokkal. Valamiért Alexa (End édesanyja), teljesen különbözött Ria apukájától. Szerették egymást, mint testvérek, de sosem volt titok, hogy Astoria édesanyját ki nem állhatta. Ezért is van az, hogy nem sűrűn futnak össze, hiszen egyikük erőssége sem a jó pofizás.
A lány, amikor már mindenki befejezi a vacsorát, elindul az unokatestvéréhez. Szinte libben, s olyan nesztelenül lépeget, hogy az egyik hollóhátas fiú, aki amikor Ria megszólalt, kicsit felugrott ijedtében.
- Üdv újra itt Endorius! - köszöntötte, majd a prefektusi jelvényt megkocogtatva ismét szóra bírta ajkait. - Remélem az idén is csak tanulással töltöd az idődet, mert jól tudod, hogy mint prefektus, igen nagy szerepem van a házpontokat illetően - mondta, s egy sunyi mosoly jelent meg arcán.
Mielőtt újra felszólalhatott volna egy kérdés üti meg a fülét.
- Hát ilyen hamar elküldenél? Mindösszesen csevegni jöttem egy kicsit, hiszen olyan keveset beszélünk, tudod most már kicsit erősebbre kéne fűznünk a rokoni szálainkat - mondta kuncogva és kérdezés nélkül helyet foglalt az egyik fiú mellett. A fiúnak természetesen leesett az álla és gyakorlatilag mindenkinek, aki látta, hogy a lány a hollóhátasok asztalához keveredett. De a lány nem nagyon izgatta a sok szempár, ami rávetődött a hirtelen döntése miatt - szerinte ugyanis ez egy megbocsájtható dolog részéről.
- Hogy van édesanyád? - érdeklődött végül.
Alexa Greengrass, mert számára sosem lesz Samlard, mindig is szimpatikus volt Ria számára.

valakit várok *-*

Dementorok.
Hirtelen ez a gondolat kúszik be a fejembe. A dementorok képesek lennének, és kicsinálnának, de biztos, hogy beleőrülnék, ha most megjelenne egy, és az amúgy is kihűlt lelkemet megszorongatnák. Csodálkoztam is, hogy nem láttam egyet sem, mikor az iskolába jöttünk. Ahogy az asztalnál ülök, fel sem fogom, hogy végül felkerülnek az asztalra a finomabbnál finomabb fogások, ahogy szoktak. Hiába kúszik be az orromba a pulykasült illata, a leves finom gőze, nem érzek belőle szinte semmit.
Nem tehetek róla... Annak ellenére, hogy időm nagy részében a derű és a béke megtestesítője vagyok, ha valami bánt, akkor azt nem heverem ki egyhamar, és egyáltalán nem megy könnyen. Segítség nélkül pedig biztosan nem, márpedig itt, a szokatlanul kevés diák ellenére is nagy a nyüzsgés, pláne a zöldmintás talárok körében. Nem kell odanéznem, hogy tudjam, a Mardekár asztalánál a legtöbb arc ugyanolyan, mint mindig: gőgös, arrogáns, ravasz, és most már fölényesen elégedett is.
Csikorognak a fogaim az üres számban. Eszembe sem jut, hogy egyek. Egyszerűen ebben a pillanatban nem tudom elfogadni a helyzetet, és elmerülök a dühös fájdalomban, ami egy részről jól esik. Önző módon magamba fordulok, és nem vagyok hajlandó kifelé tekinteni. Bánt, amit látok. Mégis, elég egyetlen mozdulat, hogy kizökkenjek a lidércnyomás-szerű sanyarúságomból.
Nina könyöke a bordáimat csiklandozza. Tavaly egy ilyen manővertől sikítva ugrottam volna fel, hogy aztán bosszúból borsóval dobáljam meg, vagy hasonló. Idén erről szó sem lehet. Egy összerándulás jelzi csak nekem is és neki is, hogy észrevettem, és hogy célbatalált. Fáradtan pislantok rá, és hitetlenkedve nézem, hogy csacsog.
Hát lehet az, hogy valaki, aki nem élvezi a jóhírű aranyvérű felmenők védelmét, ilyen vidáman beszélgessen? Látom rajta, hogy aggasztja a viselkedésem, de nem is nagyon értem, miért. Tudja, hogy sárvérű vagyok, akkor hallania kellett, hogy ez mit jelent. Pár pillanatig csak nézek rá, aztán mereven visszafordulok az üres tányéromhoz.
- Hát igen... A gyomrom felfordult, az tény.
Persze nem a kajától, hanem a terem nagy részét elfoglaló ocsmányságoktól. És hogy ne kelljen szavakkal magyaráznom tovább, csak biccentek a Mardekár asztala felé, ahol valaki épp teli szájjal kacag, na meg a tanári asztal felé, ahol alig ül valaki a régi felállásból. Szegény, szegény McGalagony...
De Nina rendíthetetlen. Áthajol előttem, és a kezembe nyomja az evőeszközeimet. Olyan gyors és határozott, hogy időm sincs tiltakozni. Mire normálisan meg tudom fogni, a tányérom máris tele van mindenféle roxforti különlegességgel.  Meglepve, aztán hálásan pillantok szomszédomra. Inkább nem teszem hozzá, hogy szívesebben lennék kómás állapotban a gyengélkedőn, mint ébren itt. Annyira igyekszik, hogy kis híjján meghatódom, és inkább nekiállok enni.
Nem nagyon van étvágyam, hamar végzek, és már csak turkálok a vacsorám romjai között, és kezdenék visszasüllyedni a mélabúba, mikor Nina keze rákulcsolódik a karomra, és már visz is magával.
- Hé! Még nem is... végeztem - az utolsó szót halkan mondom ki, mert úgysem igaz. Egyszerűen csak nehéz helyet változtatni, és megint szembesülni a terem hiányosságaival. A tanárok némelyike megvetően figyel minket, ahogy a Hugrabug asztalától felemelkedünk. Hát még ha tudnák, hogy nem csak a bénák házában vagyok, ráadásul sárvérű is... Nina szótlanul visz magával. Az asztalok közt lavírozva észreveszek pár ismerős arcot, akiknek hamuszínű arccal, erőltetett mosollyal biccentek. Nem tudom magam meghazudtolni, még ilyen helyzetben is igyekszem kellemes benyomást kelteni, amolyan Jules-ost. De nem vagyok túl hiteles, és ugyanolyan hamis mosolyokat kapok viszonzásul.
- Nina - fordulok sóhajtva barátnőmhöz, aki olyan elszántan húz maga után, mintha az életem múlna rajta. - Nem kell ezt csinálnod... Tudod, hogy nem szeretek panaszkodni. Amúgy sem bánt semmi... különös - nyögöm ki. Végülis igazat mondok. Nem hinném, hogy szokatlan tünet a melankólia. Olyan gyorsan loholunk, hogy nincs is időm a szokásos év eleji gyönyörködésben. A klubhelyiség hívogató foteljei nem változtak. Vajon a hely varázsereje védte meg magát, vagy egyszerűen lealacsonyítónak találták, hogy itt munkálkodjanak?

Végig fut a hideg a hátamon.
Legszívesebben felmennék a hálókörletbe, hogy beborulhassak a puha párnák közé, és aludjak egy jót. Kissé fárasztó volt az út – persze maga módján – Mr. Kötőhártyával, de legalább rájöttem, hogy így civilben nem is olyan langaléta, mint amilyennek mondtuk.
De a legrosszabb az egészben, hogy valójában bármire gondolok, mégis a Roxfort mostani látványa elveszi minden jókedvemet. Emlékszem ezelőtt alig vártam, hogy belekóstoljak a frissen sütött almás pitébe ami – legalábbis szerintem – minden este fénypontja volt, most mégis úgy érzem, egyetlen falatot sem tudnék letuszkolni a torkomon. Tenyeremmel támasztva arcomat könyöklöm a sötétszín asztalon, és néha hol diáktársaimra, hol pedig a tanári karra szegezem tekintetemet. Ugyanúgy, mint a többi diák türelemmel hallgatom végig ahogyan az elsősöket sorra beosztják a Mardekárba.
Kezdődik...
És folytatódik a tanári karon. A fagyos és komor tekinteteken, amelyek közül néhány igen megnyerő, de nem szívesen húzogatnám fel az ingük ujját, hogy elkiáltsam magam: Bingó! Mert megeshet, hogy lenne néhány találatom.
Mcgalagony folytatja a beszédet. Hangja búskomor, és arcán is látszik, hogy idén korántsem lesz minden rendben. Bár szemeim néha felcsillannak az újdonsült tanárok láttán, ám mégis. Valahogy a kedvem, most elkezdett zuhanni a lejtőn.
Egyáltalán mi lesz velünk?
Erre senki sem válaszol?
Vagy talán már abba is beleszólnak, hogy hogyan vegyük a levegőt, hogyan járjunk és beszéljünk csak mert…áhh, nem érdekes.
Sóhajtok egyet, és hatalmas szemeimmel elkezdem az asztalon heverő kupámat bámulni, melyben tisztán kivehető a fejem elnyújtott tükörképe
Remek.
Már most érzem, hogy az idei év milyen izgalmas lesz. Legszívesebben rányújtanám a nyelvemet saját képemre jelezvén, hogy hányingerem van az egésztől, de inkább nem teszem.
Még a végén…
Inkább próbálkozom az almás pitével.

.,azaz Ria *..*

Érdekes… Valahogy mindig vártam, hogy megérkezzen a vonat Roxfortba, de idén nem. Most azt kívántam bárcsak tovább tartana az út, bárcsak örökké ott zakatolnánk a síneken. Mivel tudom, tudom, hogy ez az év más lesz. Minden megváltozott a Roxfort többé már nem menedéket nyújtó barát, aki ha bármi történik, a keblére ölel, hanem egy szörnyeteg, aki a fogait vicsorítva fogadja az érkező diákokat. Köztük engem is. Bár most nem magamat sajnálom, hanem a sok elsőévest, akik már alig várták, hogy megérkezzenek erre a varázslatos helyre. Idén még ez is megváltozott. A Minisztérium csak az aranyvérű illetve félvér családok gyerekeinek küldött értesítő baglyot miszerint felvették őket a Roxfortba. Victor egy rövid „látogatásakor” mesélt erről, a Minisztériumi körökben csak szelekcióként emlegetett eljárásról. Amivel Voldemort szerint meglehet tisztítani a varázslótársadalmat az általa csak korcsoknak titulált Mugli származásúaktól. Mert Voldemort elképzelése az, hogy ez lesz az úgynevezett új nemzedék, amely minden szennyeződéstől mentes. Szörnyű, hogy egyesek önszántukból támogatni bírják az ilyen törekvéseket, s lelkesen tiporják el az általuk sárvérűeknek nevezett varázslókat és boszorkányokat. Szívesebben viselném, el még azt az idegesítő lányt a vonaton még egy napig mintsem ezt végig kelljen néznem. Amint leszállok, a vonatról rögtön megpillantom Hagridot, aki a lehömpölygő diákseregen keresztül tört utat magának a megszeppent elsősök felé. Ekkor felhangzik a sípszó, amit talán utoljára hallok életemben, s ezzel együtt Hagrid öblös kiáltása is felharsan. Talán ő az egyetlen, aki mit sem változott. Magamban úgy értékelem, hogy nincs értelme azon töprengeni, hogy Hagrid változott-e vagy sem, inkább hagyom, hogy a hömpölygő diákáradat magával sodorjon.
Beszállok egy fiákerbe, s még csak a tekintetem sem emelem fel, hogy egyáltalán megnézzem kikkel kerültem egy kocsiba. Rögtön az ablak felé fordulok, s nézem az elvonuló fákat, eközben a társaságom/ két fiú/ amint a hangokból leszűrtem igen jól érzik magukat, nevetgélnek, beszélgetnek… Ők sem tudják mi vár rájuk. Talán megszégyenítés és gyalázat, talán dics,- és rivaldafény. Most minden attól függ milyen a vérük.
Az ilyenfajta megkülönböztetéseket mindig is utáltam, s megfogadtam küzdeni fogok ellene minden erőmmel.
Mindeközben kint megeredt az eső, úgyhogy feljebb fordítom a fejem s látom, hogy viharfelhők közelednek. Már csak ez kellett. Tökéletes az összhang a hangulatom és az időjárás között.
Már meg is érkezett a vihar. A hideg üvegtáblán kövér esőcseppek kopognak, s az út menti fák is erősen megdőlnek annak jeléül, hogy a szél is tiszteletét teszi ezen az estén.
Az utastársaim továbbra sem mutatják semmi jelét annak, hogy aggódnának a jövőjük miatt, úgyhogy figyelemre se méltatom őket. A fiáker végre bezötykölődik a kastély elé, s a két srác kiszáll. Én még bent ülök, egy keveset mielőtt kiszállnék a szakadó esőbe, s a nyitott ajtón keresztül nézem a tömeget, amin már jelentkeztek a szokásos Roxforti tünetek. Igaz, látok néhány komolyabb arcot is, sőt néhány gúnyosan vigyorgót is észreveszek… Valószínűleg önelégült, vérmániás, Mugli gyalázó aranyvérű családból származnak, s egy csöpp félnivalójuk sincs. Velem ellentétben.
Végre rászánom magam, hogy kiszálljak, s meginduljak a kastély felé. A tömeg nagy része már betódult a terembe, így pár perc után én is végre száraz helyen tartózkodhattam.
Amikor belépek rossz érzés fog el. A hangzavar, mely máskor betölti a termet, eltűnt, s a helyét nyomasztó csönd vette át. Csak néha lehet meghallani egy-egy elvétett szót, vagy köszönést. Körülnézek. Ahogy sejtettem, a tanári kar radikális változáson ment keresztül. Szinte csak Halálfalókból, vagy szimpatizánsokból áll.
Pár másodperccel utánam dörren az ajtó, s Hagrid jelenik meg az elsőévesekkel.
A beosztással nem is foglalkozom, elég csak a neveket hallgatni. Csupa aranyvérű család sarjai. Én szóltam…
Miután a beosztás befejeződött, McGalagony feláll, s lassan kisétál a tanári asztal mögül.
S következik a szokásos sablon szöveg. Mikor rátér, a tanári karra csak akkor figyelek oda igazán. Kíváncsi leszek, hogyan fogja bemutatni a halálfalókat, bár szerintem csak végigmondja, ki mit tanít, és visszaül a helyére.
Mikor belefog végre a tisztelt tanári kar ismertetésébe, egyedül egy név volt ismeretlen.
Kirk Ceirett, még életemben nem hallottam. A többit viszont annál inkább…
Ezután jött Alex, őt ismertem azt hiszem két éve végzett. S ő a bűbájtan tanár, úgy látszik sikerült Flitwicket likvidálni, bár remélem nem adta könnyen magát…
Vulkanov, bolgár terelő volt ár a világ kupát eléggé elrontották. A repüléstan nem izgat, úgyis csak az elsősöknek van. Azért remélem a Kviddics edzésekre néha benéz majd.
Most jön a java…
De Crasso, McGalagonynak mondania sem kellett, én már tudtam ki ez. Victor mesélt már róla nem kispályás, de nem kell félni tőle.
 -… és a hollóhát feje… - ennyit hallottam csak meg McGalagony szövegéből. Micsoda?! Ez az alak a Hollóhát feje?! Ez elképesztő… Habár számíthattam volna rá, hiszen a hugicája is Hollós.
Ezután jön a varázsvilág krémje.
Mirol, mint SVK tanár, Victor elbeszéléseiből őt is ismerem…
Most kerül bemutatásra a javasasszony, és valami Protokoll tanár. Ezek nem izgatnak. Ezután következik Swan, aki szintén halálfaló… Na, ő tőle félni kell, állítólag teljesen elmebeteg. Megölte a saját szüleit, és ő lett az iskola pszichológus.
Még egy név, Brandon Gray, mint főinspektor. Nevetnem kell… Majd pont ő fog itt rendet tartani. Erősen kétlem. Inkább büntetni fog, még a legkisebb hibáért is.
Megint síri csönd van, olyan csönd amilyet a Roxfort soha nem tapasztalt. Nyomasztó, már-már vetekszik a dementorok által keltett ködével. Igaz, mindkettőnek ugyanaz az alapja. A kétségbeesés, a tanácstalanság és a félelem.
Mikor McGalagony ismét megszólal, egy pillanatra elcsuklik a hangja, de folytatja.
 - Etikett és protokoll: a varázslótársadalom etikettjével és protokolljával fognak megismerkedni, hogy képesek legyenek beilleszkedni az újjá alakított társadalomba.
S társadalmi rendbe. Megtanulják, hogyan kell élni az új rendszerben, hogyan kell érintkezni a muglikkal. – ezt is megértük. A Roxfortban hivatalosan is tantárggyá lépett elő a Muglik és a Mugli születésűek utálata, s valaki képes rá, hogy ezt tanítsa.
A tanárnő ismét elhallgat, de látszik rajta, hogy még van mondani valója. S belefog.
Pont azt mondja, amit én már nyár óta tudok. Életem legrosszabb nyara óta…
Aranyvérűek, Félvérek, Mugli születésűek, külön vannak választva.
Az aranyvérűek továbbra is korlátlan szabadságban részesülnek, s az etikett órákra sem kell bejárniuk.
A félvérekre ugyanez vonatkozik csak nekik a baglyaikat is ellenőrzik.
A Mugli születésűek pedig teljesen elzárják a külvilágtól.
Erre számítottam, sőt tisztában voltam, vele. Rajtam kívül jó, ha még tíz embert nem sokkoltak a hallottak, így a teremben javarészt csak ledöbbent arcokat látni.
Ennyi volt.
Igen, úgy látszik a jó öreg Roxfortnak talán vége van. De én teljes erőmmel ez ellen az új rendszer ellen leszek, s mindenben akadályozni fogom az előrehaladását. Ha kell, akkor még a szünetekben is az iskolában maradok, s belülről bomlasztom a rendszert.
Ezek után még egyen is az ember…
Pár falatnál többet egyszerűen képtelen vagyok, úgyhogy nem is nagyon erőltettem.
Inkább elfordulok az asztaltól, s a termet kezdem el pásztázni, ismerős arcok után kutatva.
Mindhiába, csak pár embert látok meg, s ők is eléggé rossz bőrben vannak... Eddig szándékosan kerültem a Mardekár asztalát, mivel nem nagyon szeretnék csupa önelégült, vigyorgó fejet látni. Mégis, a tekintetem arra fordul, észre veszek egy lányt. Egy lányt akit legszívesebben elfelejtettem volna. Az unokatestvéremről van szó, Astoriáról. Igazából az ő édesapja az én nagybátyám, bár nem sokat találkoztam vele. Főleg azután, hogy elhíresztelte, hogy meghalt. Victor mesélt Albertről egy-két dolgot, s azt is mondta, hogy Voldemort bukása után ő, és még egy maroknyi csoport a sötét nagyúr keresésére indult, de Aurorok ütöttek rajtuk, s a többi társát bebörtönözték, vagy megölték. Ezért elhíresztelte, hogy ő is meghalt, sőt még a családja előtt sem mutatkozott.
Meg kell hagyni, érdekes egy családom van...
Mikor már nagyjából mindenki végzett, ismét felé fordultam, de már nem volt ott ahol az előbb. Jaj, már megint ezt csinálja? Régebben folyton utánam settenkedett, s ha lehetősége adódott megijesztett.
Engem már nem tud, de a mellettem ülök némelyike, még azt a dolgot is kiejtette a kezéből amit épp fogott. Amikor hozzám szól, páran rosszallóan összenéznek. Mert emlékeznek ők még az egy-két évvel ezelőtti énemre... Mondjuk úgy, elég sok barátnőm volt.
Bár abban sem kételkedem, hogy a Mardekárosok asztalánál is most erről folyik a fojtott hangú beszélgetés. Ha másban nem is, ebben hasonlítunk.
 - Mit tehetek érted? - kérdezem epésen, a monológját a házpontokat illetően válaszra sem méltatom. Ilyen kisstílű dologgal sosem fenyegetne, ő nem ilyen. Tehát valamit akar.
 - Jól van. - válaszolom kurtán, de azért még hozzá teszek egy keveset - Azt leszámítva, hogy egy sárkánytenyésztőtől elszabadult, egy sárkány, s megtalálta a kúriánkat is. Egész jól... - s megersztek egy kurta mosolyt felé, amit remélem jó jelnek vesz majd. Nem mondhattam azt, hogy a Halálfalók porig rombolták a házunk, s megöltek vagy húsz embert. Főleg annak fényében, hogy a Greengass család Voldemorttal szimpatizál.

Bárkinek

A vonatút után feszültem léptem be a Nagyterem ajtaján, s ezzel talán nem egyedül voltam így. A legtöbb társamon is látszott az izgalom, de nem az olyasfajta, amikor valamit már nagyon vársz, és ezért vagy izgatott. Nem. Ez olyan volt, amikor az ember nem tudja, hogy mi vár rá, s ettől talán még fél is. Vajon minden teljesen meg fog változni? Valószínűleg. Dumbledore meghalt, Voldemort pedig visszatért, s ez azt jelenti, hogy már semmi nem lesz a régi.
Idegesen foglaltam helyet a hugrabug asztalánál, immáron hetedévesként. Már csak egy év és kiszabadulok innen. Ebben csak az a rossz, hogy Chrisnek viszont még két éve van hátra. Nem is tudom mi lesz velünk abban az egy évben. De ez még amúgy is odébb van, most a jelen a fontos, és az, hogy megtudjuk az új szabályokat.
Senki nem beszél, az egész termen eluralkodott a csend, s ezt az időt arra használtam fel, hogy megvizsgáljam az asztalokat. Sok ismerős arcot láttam, de ez a kép hiányos volt. Sokan nem tértek vissza a Roxfortba. Vajon velük most mi lehet? Töretént velük valami, vagy már nem akartak visszajönni az iskolába? Nem tudom. De nem is értem rá ezen gondolkozni, mivel McGalagony belekezdett a beszédébe az elsősök házakba osztása után. Nem sokáig tartott, amíg rátért a tanárokra. Nagyjából csak egy-két tanár volt, aki régebben is itt tanított, a legtöbb helyét most ismeretlen boszorkány vagy varázsló vette át. Még mindig feszülten figyeltem. Számmisztika, bűbájtan, rúnaismeret, SVK. Ezek után jött az etikett és protokoll, az iskolapszichológus és az inspektor.  McGalagony bemutatta azt az embert, aki a rendre fog figyelni. Brandon Grayt. Mikor megláttam, hogy kihez is tartozik ez a név megdermedtem. Ugyanis ő volt az a férfi, aki a nyár folyamén először olyan kedvesnek bizonyult, de hamar megmutatta valódi énjét, ami csöppet sem volt kellemes. De egyáltalán mit keres itt? Egyszerűen lehetetlen, ez képtelenség. Éreztem, ahogyan az egész testemet elönti a félelem. De csak nem ismétlődik meg, ami a sikátorban, hiszen az iskolában vagyok, és itt nem tehet ilyet. Ugye?
Bár ebben koránt sem voltam biztos. Csak abban reménykedhetek, hogy nem fogok sokszor összetalálkozni vele. De legalább nem tanár és nem tanít. Így némileg megnyugodtam, s ismét McGalagonyra figyeltem. Arról beszélt, hogy különbség van a mugli születésűek, a félvérek és az aranyvérűek között. Teljesen leblokkoltam. Hiszen ő egész idáig senkit nem különböztetett meg származás szerint, akkor most miért tette? Nem értem, ahogyan azt se, hogy miért kell a leveleinket ellenőrizni, és hogy a mugli születésűek és azok az aranyvérűek, akik támogatják őket, miért nem hagyhatják el az iskola területét még a téli szünetben sem. S mint akit pofon vágtak, úgy éreztem magam, amikor meghallottam, hogy aki a sárvérűekkel kapcsolatot mer teremteni, az súlyos büntetésben részesül. Tehát ez azt jelenti, hogy nem találkozhatok Chrissel? Nem bírtam felfogni. Ez képtelenség!
Ezek után már nem is volt étvágyam, csak egy két falatot ettem. Nem tudtam, hogy mi jöhet még.

[Nekiállhatnánk?]

Bárkinekakitérdekel_és_türelmes_és_nemtudomkinek_és_akárkinekItt-ott ismerős arcok bukkantak fel a leginkább csendbe burkolózó emberek közt. Akadtak köztük elkeseredettek, tétovák, értetlenek, de legtöbbjük kajánul vigyorgott, izgatottan ágaskodott, hogy jobban lássa az új tanári kart, és a sárvérűek rémületét. Én érdektelenséget álcaként használva lejtettem végig a Mardekár asztala mellett. Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam elnyomni magamban a döbbenetet. A többi asztalnak talán ha a fele érkezett meg, míg az én házam nagy része már ült is. Alig találtam helyet, igaz, nem is nagyon kerestem. El voltam foglalva azzal, hogy mérlegeljem a helyzetet. Valahol az asztal közepe táján végül sikerült leülnöm, miután visszafordultam. Nem akartam ugyanolyan gátlástalanul nézni az új tanárokat, mint a legtöbben... Nem is igazán érdekeltek. Az elkövetkezendő napokra, hetekre gondoltam, és magamra, aztán arra, amit már az Expresszen is kielemeztem: hogy kibírtam egy újabb nyarat Peter társaságban, és vállon veregettem magam gondolatban. A srác még mindig nem sejti, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy csak ki akar használni. Idén azonban olyasmit is kihallottam a szavaiból, amitől felfordult a gyomrom, és először nem is igazán tudtam reagálni rá: Peter ugyan visszafogott, de egyértelmű utalásokat tett rá, hogy már nem húgaként tekint rám, hanem egészen másképp... Azt kellett volna mondanom neki, hogy én sem bátyámként látom, hanem egy hatalmas, visszataszító féregnek, de az agyam rejtett zugában, amit nem takart be a döbbenet sötét köde, megszólalt egy hang, és emlékeztetett rá, hogy ez mekkora adu a kezemben. Hiszen állítólag egy sebzett szív, ha elmérged, képes tönkretenni egy életet. Azt persze nem tudhattam, igazat mond-e.
Félig figyeltem csak McGalagony halk beszédére. Hirtelen feltűnt a szokatlan csend, de nem foglalkoztam vele. Aranyvérű vagyok, nem kell félnem semmitől, ellentétben a többi asztal nagy részétől. Egy-két háztársam is félénken húzta össze magát, mikor elsorolták és bemutatták az új tanárokat. Eleinte nem figyeltem, hiszen volt, akit ismertem, és velük kezdték a sort. Viszont nem egy új név is felcsendült, és látva a különfélébbnél különfélébb arckifejezéseket, győzött a kíváncsiságom, és jobban megnéztem őket.
Meglepetésemre itt láttam egyik régi iskolatársam, akinek a húga még mindig a Roxfort tanulója. Sőt. Ő maga is csak két éve végzett. Vagy három. Összehúztam a szemem, és megnövekedett figyelemmel hallgatóztam, miközben teljesen a tanulók asztalára merőleges asztal felé fordultam. Egy másodikos hátrafordult, hogy megpróbáljon rondán rám nézni, amiért kicsit meglöktem. Nem sikerült neki, ellenben nekem egy apró kis pillantás mellékelésével sikerült visszafordítanom, hogy aztán megint a tanárokra figyelhessek.
Azt be kellett vallanom, hogy csinosabb arcokkal volt tele a kar, mint Piton... Szép vonásokból, határozott tekintetekből, öntudatos gesztusokból akadt bőven. Nyoma sem volt az egykori émelyítő vidámságnak, ami Dumbledore nyitóbeszédeit követte, mégis... valamiért akkor kevésbé borsódzott a hátam. McGalagony gyászos hangnemben adta elő magát, amit végül is meg tudtam érteni, elvégre ő a Rendben volt, mellette pedig úgy sejtettem, nem egy halálfaló is helyet foglalt. Libabőrös lettem, és akármennyire is rühelltem az óráit és a tantárgyát, sőt magát a Szigor Nagyasszonyát is, átéreztem a helyzetét.
De akadt olyan is, akit már ismertem. Foley-val sosem volt problémám, de úgy tűnt, neki annál több akad a helyzetével. Elég furcsán nézett, és csak alig-alig a kollégáira, legalábbis úgy látszott, kerüli a tekintetüket, sőt, a látványukat is.
Az új arcok közül is volt ismerős Tristanon kívül (vagy Tristram? franc tudja), mégpedig egy bolgár alak, a "híres" kviddicsező... Sosem rajongtam ezért a sportért, aranyvér ide vagy oda, de a fickó egészen jó formájú volt, és így közelről láthattam, mikor bárgyú vigyorral az arcán biccentett a rajongóknak hitt tanulóknak. Jóval fiatalabb, mint aminek hittem, mikor először (és eddig összesen egyszer) láttam. Jobban körülnézve megállapítottam, hogy az átlagéletkor el sem éri a harmincat. Pár háztársamnak szintén ez juthatott eszébe, mert kaján hangokat véltem hallani, miszerint ez az év a szórakozásé. Pár lány is ragyogó tekintettel meredt az újdonsült mentorokra, fél füllel hallottam a lelkendezésüket, és a bolgár sportember máris veszített a vonzerejéből.
Egy lestrapált alak is helyet foglalt  a sorban. Talán ez is vérfarkas, mint Lupin volt? Korra is kábé annyi lehetett, talán pár évvel fiatalabb. A nem messze tőle ülő, feltűnően helyes, fiatal alak azonban láthatóan jól érezte magát. A Hugrabug asztala felé mosolygott, de valahogy úgy éreztem, ez a mosoly nem sok jót ígér. Pláne az inspektortól, ahogy McGalagony közölte. Brandon Gray... Gray... Mintha lenne egy rokona az iskolában. De a Gray gyakori név, meg nem is igazán hittem, hogy a Roxfortból családi vállalkozás lett, habár mikor egy Mirolt is bemutattak, a tekintetem egyenesen ellenségessé vált, pedig nem állt szándékomban szemmel verni az új tanárokat.
Mi ez? Mindenki hozhat egy rokont tanárnak? Ez valami vicc? Tüntetően visszafordultam az asztalhoz, és vártam, hogy legalább valami ehető megjelenjen előttem. Sokan követték a példámat, mivel McGalagony már csak a megváltozott tananyagról és tanrendről beszélt, az pedig nem érdekelt szinte senkit, eltekintve a félvérektől és sárvérűektől. Nekik lesz min agyalniuk az elkövetkezendő időkben.
- Nekiállhatnánk? - mondtam kissé hangosan és az eseményektől dühösen a tányéromnak. Az nagy csendben elég feltűnő lehetett, sőt, talán kétértelmű is, tekintve az elmondottak lényegét, miszerint a varázslótársadalom alaposan ki lesz gyomlálva. Kényelmetlenül kellett volna éreznem magam, és úgy is volt, csak nem attól, hogy belesziszegtem az elkeseredett némaságba, hanem attól, hogy a némaság engem is bántott. A nyáron történtek dolgok, és ijedten vettem tudomásul, hogy a világ megfordulni látszott a szememben. Amit régen kerestem, idegenné vált, és amitől tartózkodtam, vonzani kezdett. Már nem éreztem elégtételt, mikor megrémítettem a mellettem kuporgó, gerinctelen kis másodikost; hiányzott Dumbledore beszédének a kifigurázása; a hideg futkosott a hátamon, mikor az asztalnál ülő fiatal nőre néztem, akinél biztos voltam abban, hogy ha valaki felkeresi lelki gonddal, megcsonkított lélekkel tér vissza a beszélgetésről... Pislogtam csak a tányéromra, nem néztem a körülöttem ülőkre, akik öt évig a társaim voltak; akik nagy része olyan volt mint én, mégis teljesen más.
Hirtelen idegennek éreztem magam köztük. Fogaim összecsattantak, mire a velem szemben ülő felkapta a fejét. Viszonoztam a pillantását, de nem hiszem, hogy értette, mi bajom van... Hiszen még én sem voltam tisztában vele.