Nagyterem

[nem]

Köszönöm mindenkitől a választ, örülök, hogy ennyien írtatok!

Az értékelés később, de gondolom a pontok fontosabbak!
Előrebocsátom, hogy aki most jegelt, nem kapott plusz pontot, csak az, aki az óra kezdetekor volt az!
Bárkinek bármilyen panasza lenne, PM-ben elér.

Név: Dakota Bourgh
Ház: Griffendél
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Sebastian Navarro
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Frappáns, ötletes, helyes válasz, vagy okfejtés: + 5 p
Hededikesként írt: + 7 p
Összesen: 32 p

Név: Armiella Smith
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel jegelt állapotban: + 15 p
Reagba foglalás: + 10 p
Hededikesként írt: + 7 p
Összesen: 32 p

Név: Andromeda Bucksworth
Ház: Griffendél
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Grisam N. Windflower
Ház: Griffendél
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Athalea Lestrange
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Agnes Meadows
Ház: Hollóhát
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Sacheverell d’Espérey
Ház: Hollóhát
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Sence Islington
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Jules Mayfield
Ház: Griffendél
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Hededikesként írt: + 7 p
Összesen: 27 p

Név: Mika Holland
Ház: Hollóhát
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Izabel Bishop
Ház: Griffendél
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Dona Allyway
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Draco Malfoy
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás (plusz reagokkal): + 13 p
Hededikesként írt: + 7 p
Beszélgetés, többiek zavarása: – 1 p
Összesen: 29 p

Név: Seraphin Lamartin
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás (plusz reagokkal): + 13 p
Hededikesként írt: + 7 p
Beszélgetés, többiek zavarása: – 1 p
Összesen: 29 p

Név: Christian Ashmore
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel: + 10 p
  Összesen: 10 p

Név: Sol N. Harington
Ház: Hollóhát
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Seosaphine Baradwys
Ház: Griffendél
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Abigail Wolf
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Svea Rydberg
Ház: Hollóhát
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Emily M. Dean
Ház: Mardekár
Órán való részvétel jegelt állapotban: + 15 p
Reagba foglalás: + 10 p
Hededikesként írt: + 7 p
Összesen: 32 p

Név: Elena Pierce
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Hededikesként írt: + 7 p
Összesen: 27 p

Név: Amelie Avery
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel jegelt állapotban: + 15 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 25 p

Név: Nolita Grosiean
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név: Lyra E. Freester
Ház: Hugrabug
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Összesen: 20 p

Név:Zane Worthington
Ház: Mardekár
Órán való részvétel: + 10 p
Reagba foglalás: + 10 p
Tiszteletlen és nem helytálló kifejezések: - 10 p
Összesen: 10 p

A kitöltési adatok használhatatlannak bizonyultak, ezért később nem kapsz értékelést. A megjegyzésre válaszolva pedig nem engem érdekel, hanem mertem gondolni, hogy érdekel milyen a személyiséged pszichológiai szempontokból.

(User: mivel egy internetről szedett tesztsorral határolom be a személyiségteszteket, válaszaid miatt, nem tudtam megcsinálni, az amúgy pepecselős munkát. A pszichológia amúgy sem kötelező tantárgy, de a tanárnak kijár a tisztelet. Én értem, hogy az óra kötelező volt, amit nem szeretnek a diákok, értem, hogy van a karakterednek egy személyisége, de úgy érzem van egy tisztelet, ami kijár egy játékostársnak. A Roxfort mellesleg egy elit iskola, és egy diák nehezen engedhet meg magának egy ilyen stílust, ugyanis a "Én csak Rydbergtől jövök izgalomba és...  nem kell tudnia a másikat" kifejezés nem épp a legstílszerűbb.)


Plusz pontok:
Griffendél: + 127 p
Hugrabug: + 159 p
Mardekár: + 187 p
Hollóhát: + 100 p

Elmulasztások (jegeltektől persze nem vontam le):
Griffendél: - 70 p
Jennifer Swift, Niall Haron, Boethius Hywel, Chloe Sweet,  Dwayne Winterburn, Nicole Joy, Zooey Rowans-Deschanel
Hugrabug: - 10 p
Danielle Hilarior
Mardekár: - 10 p
Mitch Grosiean
Hollóhát: - 20 p
Nadine Moreau, Audrey Turner

Végeredmény:
Griffendél: + 57 p
Hugrabug: +149 p
Mardekár: + 177 p
Hollóhát: + 80 p

a lélek útjain megérint a csend
repülés reggelén

*A hátamon fekve hallgattam, ahogy a többiek ébredeznek, és összeszedelőzködnek. A hasamon összefűzött ujjakkal, mellettem Mephistoval megvártam, amíg elmennek végre. A tudatom hátsó zugában, gondolatok és érzések elnyomott sarkában Malfoy is készülődött, így, felébredve nyitott voltam arra, hogy így, merő véletlenségből érezzem át a mozgását, miközben én nem csináltam semmit, ami megtölthette volna a tudatomat, elterelhette volna a figyelmem. Csak rád figyeltem és éreztem a létezésed. A szíved dobbanását, a mosakvás mozdulatát, a tükörbe bámuló szemed ezüst-kékjében látni véltem önmagamat is. Miközben felöltöztél a reggeli órára, és lementél reggelizni azon töprengtem, hogy vajon ilyenkor érzel-e engem. Azt hiszem, hogy nem. Nincs semmi, csak a puszta jelenlétem, egy gondolatfüst, semmi több. Nem figyelsz fel rám, mintha szunnyadnék. Mintha éberen álmodnék, és azt álmodnám, hogy te vagyok.
Persze, valójában nem vagyok. Amint felkelek én is, amikor végre kiürült a hálóterem szétesik a kép és elveszítelek. Nem túl messzire, de azért elveszítelek egy kissé, a hangodat persze akárhol meghallanám.
Az nem az ég Draco. Mosolygom. Seprűről a sebességet láthatod igazán, nem az eget.
Óvatosan intem le, örültem, hogy tetszik neki, én is szeretek seprűn repülni, meg griffen és pegazuson is, sőt, akármilyen más készséget is kipróbálnék, ha elém kerülne, bár általában nem tartanak különösebben vállalkozó szelleműnek. Mindenesetre most nem bánom, hogy nem kell kimennem repkedni. Délelőtt egyáltalán nincs órám, ezért, kihasználva a lehetőséget szabadon olvashatok majd, miközben mindenki más a termekben tartózkodik, csend és nyugalom lesz a Nagyteremben. A RAVASZ vizsgákra készülve mindig inkább ott olvasok, ahol hivatalosabb a légkör, a szoba a titkos tanoké és az alkímiáé.
Sokkal melegebb, de nekem azért nincs melegem, vastag, nehéz téli talár suhog körülöttem, miközben csatlakozom a reggelizőkhöz, széles garbóval óvom a torkom. Meg se próbálok köszönni senkinek, érzem, hogy nincsen hangom addig, amíg az első meleg teát el nem kortyolom. Igazi, fekete, angol tea, a reggeli élvezetét addig nyújtom, ameddig csak lehet. Kedvelem az irigykedő pillantásokat, ahogy lustán és kényelmesen eszek pár falatot, igaz, közben a szemem már a jegyzeten. A többiek elmennek órára, te pedig már játszol is, megcsóválom a fejem kissé, miközben a transzmutációkat tanulmányozom.
Ezt nem gondolod komolyan. Hat kilót fogytam december óta, és nem repültem az egész előző félévben. A Jegy miatt sokkal rosszabbul vagy. Nem akartam rá gondolni, de a gondolatoknak nem lehet parancsolni, megborzongok, pedig nincs hideg annyira. Nemhogy szánalmas látványt nyújtanék a levegőben, mint az a botladozó cikesz, amit kergetsz, de hovatovább jobb, ha nem takarom ki az aranylabdát a játékostársak elől, akik esetleg megfogják. Precíz és komoly érvelés, futja az erőmből, hiszen rutinosan és szinte unottan ismétlem át az átváltoztatás tanait. Tudom, amit tudnom kell már a kezdetektől, felnézek, mára szinte üres a Nagyterem, csak azok vannak itt, akiknek hozzám hasonlóan nincs órájuk, egy így pálcaintéssel magamhoz hívom a puncsostálat, a jegyzet hajlításába támasztom, noha ilyen méltatlanságot soha máskor el nem követnék ellene, de így bízhatok abban, hogy a manók még véletlenül sem takarítják el a reggeli maradékaival együtt. A tál melegen tartja önmagát, és a kezemet is, amíg megjössz.*

[- Jó reggelt]

NÉMA SZONETTKÉNT HALKAN MEGTALÁL

Még ha nem is érezlek, tudom, hogy sosem vagyok magam. Mikor nem vibrál bennem a jelenléted, mikor nem érzem megnyugtató hideged és okos hallgatásod, akkor úgy gondolom, alszol, mint most reggel is. Persze tudom, hogy nem vagy az a fajta, aki reggel sokáig lustálkodik, mint én tenném. Tudom, hogy ébren kell már lenned, mégis vársz még. Baldachinod mögül veszélyes, alattomos ragadozóként várod meg, míg eltűnnek a környezetedből a zavaró tényezők.
Aztán érzem, hogy moccansz. Én is teszem a dolgom, már a pálya felé baktatok, előtted járok a reggelben.
Nem a seprűre gondoltam, bár tény, hogy egy darabig csak a Nimbuszommal mertelek kísérni. Sok kellett, hogy rábírj arra, hogy megüljem egy bestiádat, akkor is csak úgy, hogy mögöttem voltál. Tőlem megőrült volna bármelyik állat, ha ott maradok rajta egymagam. Ott, igen, láttam az eget. Miután ki mertem nyitni a szemem, persze.
Melegebb vagy sem, megosztom veled a repülés élményét, miként te is megosztottad velem, ezzel bírva rá a kipróbálásra. Érzem a torkod fájdalmát. Egyre és egyre sürgetőbb, hogy ellenszert találjak kínzó problémádra, bár velem akárhogy is, de tudsz kommunikálni, mással meg nem szoktál. Kivéve Athaleával.
Felcsattanásod mosolyt késztet az arcomra reptemben. Igen, a Jegy. Jól emlékszem mindkettőnk fájdalmára. Na nem mintha túl nagy teret takarnál ki, kis alkimista, üzenem.
Befelé ballagva nem szaporázom a lépteimet, pedig igen jól esne már a meleg. A téli sporttalár ugyan bélelt, mégis nagy a huzat, a havas baktatás sem tesz jót a kviddicsbakancsomnak. A puncsról ábrándozom, ezt pedig talán érzed, noha épp gondolataimban merülök el, mégis elkerüli a figyelmem az, hogy te még mindig ott ülsz és őrzöd a terítéket az asztalon. Meglep, ahogy meglátlak, pedig úgy hittem, mi már egymást nem tudjuk meglepni, kötelékünk révén. Halvány mosoly jelenik meg fagycsípte arcomon, letekerem a sálat a nyakamból, ahogy közeledem. Leteszem a seprűt magam mellé és leveszem a kesztyűket, ahogy leülök veled szemben és rögvest előbűvölöm a pálcám. Öblös bögrébe töltök a puncsból, és felmelegítem, hogy gőzölögjön.
- Jó reggelt - köszöntelek, majd megemelem picit a bögrét, mielőtt belekortyolnék. - Köszönöm. Életet ment.
Melengetem kicsit rózsaszínre fagyott ujjaimat a bögre porcelánján.

*Megnyugtatóvá vált a jelenlétem benned, ami kezdetben olyannyira felzaklatott. Nem tudom eldönteni, hogy én tudtam-e változtatni azon a fenyegetően kristályos, éles aurámon, ami annyira szabdalt téged, vagy egyszerűen alkalmazkodtál és idomultál hozzám, megszoktad és talán megszeretted a jelenlétem. Nagyon óvatos vagyok ezzel a gondolattal, érzéssel, leplezem előled, hiszen a kétely megannyi forrása, gyökere lehet, túldimenzionált szó és gondolat, jobb, ha ez bennem marad.
Az égbolt. Emlékszem, és mosolygom, azon indokolatlan és megmagyarázhatatlan mosolyog egyikével, amivel mostanában nyugtalanítom a körülöttem levőket. Tudom, hogy néhányan azt hiszik, megőrültem, bár az okát még csak nem is sejtik, hiszen rólam nem szállnak úgy a hírek, mint rólad, nem tudják, mi fáj nekem igazán, de mostanában sorra őrülnek meg amúgy is a kedves diáktársak. Egyszerűen nem bírják a feszültséget. Nem tudják elképzelni, hogy örömömben mosolygom, mert tetszik nekem valami, itt bent, a gondolataim között. Lehet azt se tudják elképzelni, hogy vannak gondolataim, mivel nekik nincsenek, nemhogy örülhessenek neki. A mosoly és az öröm főleg a mardekárban nem kapcsolódik össze. Meg, azt hiszem, én sem kapcsolódom össze se a mosollyal, de az örömmel, de az a mámor, ami a repüléssel jár belőlem is előcsalja. A végtelen távolság a pegazus hátáról oly lenyűgöző, olyan elérhető, megkapható, átélhető. A februári fagyban tett kirándulás eleve őrültség józan szemmel, szinte nevetséges volt mégis, ahogy a tengeri szelet lovagoltad meg seprűvel. Nagyon más az a szél, hiszen mondtam neked, mindig máshonnan fúj, és gyakran örvénylik, ahogy felcsap a meredek sziklafalról, jégkristályokat hordoz a hátán. Ember vagy, nincsenek állati érzékeid arra, hogy a szél tetején vitorlázz, mégis magabiztosabbnak érezted magad az erős kőrisnyélbe kapaszkodva. És mi tagadás, bírtad is derekasan, mielőtt sikerült átcsábítanom a hátasra.
A testmeleg hátasra. Nem akarok arra gondolni, mert érzem, hogy figyelsz, a gyomromban összeránduló kis görccsel szorítom vissza az emlékezés érzését, hogy csak tisztán megmaradjon a repülés. Nem fontos részlet az, hogy mögötted ültem, hogy lélegzetközel voltam, és hogy nem fáztam így.
Apámat se vetik le. Akkor tőled sem őrülnek meg. Semleges, vagy talán kicsit rosszindulatú irányba terelem a gondolatainkat. Majd valahogy bosszút veszek azért, hogy nem takarok ki sok helyet, de valójában nem ért akkora sérelem, hogy komolyan foglalkoztasson, csak valahova el kell terelni a gondolataimat. Nem lehet rajta segíteni, Athalea pedig kivárja, amíg meg tudok szólalni. Nem vele sürgős megbeszélnivalóm. Soha. Őt akarom megnyugtatni, bár nem értem egészen miféle kételyek rágják a lelkét, tudom, hogyha nem is értem, figyelnem kell ezekre, mielőtt a jég előterjed belőle, és lefalazza magát visszavonhatatlanul. Nem használna se neki, se nekem, de ez nem szokta érdekelni az érzelmi megnyilvánulásait.
Miért nem repülsz? Ha nem tesz jót a séta, nem feltételezem, hogy lent hagytad volna a seprűt, és lám, ahogy megérkezel teljesen nyilvánvaló is lesz. Érzem, ahogy közeledsz, nem mozdulok, nem reagálok, olvasok csak. Nem is tudom hogyan kellene kifejeznem igazán a várakozást, annak a vágyát, hogy meglásd a tálat, és örülj neki. Mephisto olyan könnyedén kifejezte magát, amikor elfogott egy egeret, még kölyökmacska korában, irigylem őt ezért. Hosszú a Nagyterem, és én mindig a tanári asztalhoz ülök közelebb. Ott melegebb van, egyrészt, továbbá jó, ha látnak.
Te is látsz. És én is látom magam. Ez a leghátborzongatóbb minden érzéklet közül, látom magam, görnyedt háttal a sötét puncsostál előtt a jegyzetem fölé görnyedve. Azonnal kihúzom magam, hátrarázom a hajam, de mivel ezzel le is buktam felépillantok, ahogy letelepszik, kényelmesen.
Jó reggelt. Köszöntöm én is, aztán elmosolyodom, itt van előttem, a teámért nyúlok, belekortyolok.*
- Egészségedre-*suttogom halkan, akad már hangom, de úgyis közel van, érteni fogja, nem kell túlerőltetni.* - Megértem mit érzel, tegnap átmentem a bagolyházba-*nagyon hideg volt. Összecsukom a könyvecském, figyelmesen rápillantok, ahogy a bögrét tartja, magamhoz húzom a pálcám, egy gyors igézéssel megkavarom magunk között a levegőt, meleg burok borul ránk, a seprű, és Draco is párologni kezd szinte a kellemes melegben, átfagyott ruhái, a hajában megült kis fagycseppek, a bakancsáról az olvadó hó. Ezt a bűbájt használtam otthon, a szirten is, kár, hogy nem marad örökre velem, de a melege cirógatja a bőröm, mint egy hüllőt, átmelegít.* - Szép fogás volt-*mondom szórakozottan, nem igazán tudom hogyan dicsérjem meg, egyáltalán szükséges-e ez, hiszen szinte rutin volt neki. Zavaromban inkább iszom újra, kiürítem a csészém.*

[- Ne erőltesd -]

Megnyugtatóvá vált a jelenléte bennem, és ez nem tudom, mikor következett be. Talán amikor felhagytunk egymás kóstolgatásával. Vagy amikor beletörődtem abba, hogy jelen vagy és leszel. Talán már rájöttél a bájital ellenszerére. Talán én is. Talán tudjuk mindketten, hogy hónapok kellenek az elkészítéséhez, én mégsem kezdtem hozzá. Lehet, hogy te sem, igen, hisz téged eleve nem motivált a kötelék felbontása.
Ne hidd, hogy rólad nem pletykálnak. Csak éppenséggel mást. Hogy feketemágus vagy. Hogy Őt szolgálod. Hogy hugrabugosokkal barátkozol. (Kész szégyen.)
A végtelen távolság végtelen veszély volt a pegazusod hátán. Kiráz a hideg, ahogy rágondolok, libabőrös leszek, érzem. Mondjuk nem azért, mert olyan borzalmas élmény lett volna, hanem épp ellenkezőleg. De emlékszem, hogy árkokat vájtam a bőrödbe, mely amúgy is olyan vékony, mint a pergamen. Emlékszem, hogy feszült neked a hátam, te pedig tűrted a nyomorgást, pedig a tiédnél az én mellkasom is szilajabb, mégis te--
Nem fáztál. Ez lenne hát az ellenszer az örökös gyengélkedésedre. Tudod azt hiszem, annyi gyógyszert kaptál fiatalabb korodban, hogy már immunis vagy a hatóanyagokra. Mással egyszerűen nem tudom magyarázni, miért nem javulsz. (Igen, gondolkodom rajtad.)
Apád nevelte és etette őket, én csak egy idegen vagyok. Nem sokat értek a jószágokhoz, de ennyi világos: nem kedvelik az idegeneket, különösen akkor nem, ha az az idegen tart is tőlük. Kihasználják.
Szóval Athalea nem sürgős. Elégedettség kenegeti el azt a felhangot, melyet talán érzékeltél, talán nem.Hálás vagyok, hogy nem említed, ami nekem olyan világos, kínosan egyértelmű.
A repülés csak hidegebb, nyafogok kicsit, mert miért is ne tenném, éppenséggel ráérek.
Mintha a tekintetünk összeakadna, még ha egy pillanatra is, de helyet cserélnekelméinkben a képek, én közeledem a szemedben ziláltan, nedvesen és dermedten, te pedig ülsz elmélyülve egy szövegben, okosan és kifinomultan.
Mikor meghallom sírbaillő susogásod, felpillantok a bögre mögül, némileg rosszallóan.
- Ne erőltesd - javaslom. Hisz úgyis értelek.
Gondos bűbája elvarázsol, egészen felmelegít, felcsillan a szemem. Egészen kényelmes így. Figyelem párolgó kesztyűmet, leoldom a rövid talárt a vállamból, hisz már nem is fázom szinte.
- Apádnak írtál? - kérdem, ahogy a Bagolyházat említed. Tudom, hogy gyakran írsz apádnak, az ilyesmit én évek óta nem tudom már megérteni. Hiszen az apák gyűlölik a fiaikat. Mi másért nemzték volna őket erre a világra, ha nem gyűlöletből?
- Köszönöm - takarom el a bögrével a mosolyom, majd iszom, a forró, fűszeres-édes ital belülről is felmelegít, akárcsak a bűbájod. - Undorító mugliivadék - morgok egy kicsit. - Már rég likvidálni kellett volna, de gondolom nem lehetett... - töprengek félhangosan, rosszindulatúan, nyilvánvalóan Vulkanovra célozva.
- Mit tanulsz? - kérdem inkább az asztalra könyökölve, újra töltve a puncsból. Persze tudom, hogy mit, érzékeltem a tudatom hátsó szegletében,. hogy régi ismereteidet frissíted épp fel.

*Megnyugvás számomra a megnyugvásod, ahogy felzaklat a zaklatottságod, de nem csak egyszerűen arról van szó, hogy megnyugtatlak, hogy én se legyek ideges. Nem csak az érdek motivál, bár ez a jellemzőbb rám, hanem akarom is, hogy nyugodt legyél. Sokkal többet értek és látok belőled, mint bárki más, nincs is más választásom, és én a kezdetektől fogva kíváncsi is vagyok minderre, így tudom, hogy szükséged van a megnyugvásra, és meg akarom adni neked.
Tudom, hogy más nem fárad ezzel. Olyanok sem, akiknek voltaképpen ez lenne a dolguk természet adta adottságaik és elrendelésük révén. Boszorkányok. Ahogy a vér hígul, ők sem töltik be a hagyományos feladatukat, de új, értelmes feladatot sem vállalnak a rendszerben, a dinamikában. Csak lógnak a semmiben. Undorító.
Tudni akarod, min jár a fejem? Nem a bájital ellenszerén dolgozom, amikor nem figyelsz rám. De ezt majd később mondom el neked. Le akarlak nyűgözni. Nem akarok megszabadulni tőled. Neked se vagyok terhes. Tudom, hogy nem. Érzem, hogy nem. Nem akarom, hogy az legyek.
Nem érdekelnek azok a pletykák, amiben Vele kötnek össze. Csak azt mutatják, hogy mennyire kevéssé figyelnek rám és ránk, vagy egyáltalán. Noha a feketemágus gondolatisága egészen ínyemre való.
Elviszlek máskor is. Tavasszal, amikor zsong a levegő a virágoktól, amikor költenek a madarak és megtelnek a sziklák tollas élettel, nyáron, amikor repülni tanulnak a fiókák, és minden éjjel zeng az égbolt, villámok csapkodnak körülöttünk, mint hatalmas, óriás varázslók erejének a megnyilvánulása, és ősszel, amikor lomhán esik az eső végtelenül, körbe burkolózik minden, és a világ egyetlen pontra zsugorodik, ahol éppen vagy. Emlékszem a riadtságodra, a következő csikót Félelemnek fogom elnevezni, hogy meglovagolhasd, amikor megnő, elvégre pont úgy győzted le az ellenkezésedet. Ne rám gondolj, nem az volt a lényeg.
Egyéként igazad van. Sok gyógyszer szedtem, és még többet kell. Én ezzel fizetek a vérem tisztaságáért. Sötét és nyomasztó gondolat ez, nem akarom, hogy megkeserítse a szádban az édes ízt. A pegazusok egyébként nem ilyenek. A griffek igen, de a pegazus szolgalélek. Akarja, hogy emberként uralkodj rajta, a félelmeddel csak egy-egy makrancosabb példányban gerjesztetsz fel vágyakat. *
- Én magam hangsúlyoztam a kimondott szó fontosságát, és ettől nem fogok visszalépni egy kis téli ártalom miatt-*pillantok fel rá, összetámasztom az ujjaim az asztalon, a mindenttudás jele, de szerintem inkább az erő fókusza, ez jobban illik hozzám is. Tudom, hogy értesz, és szívesen hallgatlak is, de vannak szavak, amiket ki kell mondani, hogy ne felejtsük el, az is fontos.
Bólintok egyet, az én elégedettségemre szolgál kellemkedő melegedése..*
- Azt mondtam nem találkozunk vele, de azért látott minket-*ez nem igaz Draco. Higgadtan figyelem az arcát, alig pislogok, egészen elszoktam tőle a könyvtárban töltött órák alatt, nincs annyi fény, ami késztethetne. Próbálom nem látni kék, merő, hideg szemeimet a szemén keresztül, de nem tudok beléjük több érzést csepegtetni.
Apám nem gyűlöl engem. De a családunk érdeke fontosabb, mint az én jólétem, és akaratosságom, ez ellen tehetetlen voltam valóban. Haragszom, dühöngök, és a pokolba kívánom az egészet, a Jelet a karomon, a Nagyurat és a feladatait, hívásait, még akkor is, hogyha leginkább a te elmédből ismerhetem ezeket. Vagy inkább éppen ezért. De ha apámat vádolnám, akkor téged is kellene, mert a pálcád arra kényszerítette a Nagyúr, amire. Szükség és kényszerlépések áldozatai vagyunk. Apám, te, én, és még akár a te apád is.
Visszahúzódom, talán ennyi belőlem és a véleményemből. Nézem, ahogy iszik, megcsóválom a fejem egy kissé. Vulkanov aranyvérű. Apám utánanézetett a tanároknak még a nyáron. Az, ahogyan viselkedik egyáltalán nem meglepő véráruló jellemvonás. Olybá fest, a lázadók és árulók büntetése nem olyan kemény, mint a mienk, akik, hovatovább a rendszer pilléreinek számítunk majd. Kíváncsian figyellek, apám gyűlöli, amikor így beszélek. Túl sokat engedek meg magamnak, de ő tanított a magam igazának érvényt szerezni.*
- Átváltoztatástan. A RAVASZra-*felesleges kérdés volna megkérdeznem, hogy te nekiálltál-e már. Úgy érzem ki lesz használva a tudásom végre egyszer maximálisan ebben az iskolában. Főleg, hogyha egyszerre kerülünk a biztosok elé. Tudom mi a véleményed a vizsgákról, de én várom végre azt a kihívást, ami a szintemnek és koromnak megfelelő.
Persze, van más is, amivel kapcsolatban a tudásom szívesen megosztanám veled, de tétovázok, hogy ez-e az alkalmas pillanat rá, a zsebemben heverő naplóért nyúlok, de még nem veszem elő. Körülnéz, és téged fürkészlek belülről. Voltaképpen jót repültél, az agyad tiszta, éber, nemrég keltél, mozogtál, eleven vagy és friss. A saját tudásbázisod ínycsiklandozó vadászmezőként hever előttem, de hogy ez lenne-e a megfelelő pillanat arra, hogy plusz gondolkodással terheljelek? Nem biztos.*

[Ez nem kis téli ártalom -]

Tudod, az a legfurcsább benned, és a legérthetetlenebb számomra, hogy hiába látsz belőlem többet, mint bárki más, hiába érzed, amit én, és nemcsak a nemes és méltó dolgokat, hanem a félelmet, a nyomort, a behódolást és a kudarcot is látod - mégis a megnyugtatásomra törekszel.
Hagyjuk a boszorkányokat, gondolom egy türelmetlen fejrándítással, mintha így akarnál elhessegetni a problémát, agresszíven. Inkább arról beszélj, min dolgozol. Az mindig sokkal jobban érdekel, minden ügyködésed tudományos kihívás. (Valahol ez is egy bizonyos függőség lehet, nem gondolod? Beletemetkezni valamibe, hogy valami mással ne kelljen foglalkoznod. Annyira emberi tulajdonság, olyan vagyok, akár egy furkász, az odvamba rejtőzöm.)
Nem vagy már terhes. Sőt, annyira megszoktalak - pedig máskülönben igen nehezen alkalmazkodom, hisz tudod, épp elégszer kellett kerülgetnetek engem és a kuplerájomat a közös hálóban.
Hiszen a Mardekárban csak fekete mágusok vannak, nem tudtad? Bár az, ha már ők is annak tartanak, jelenthet valamit. Gondolom, azért aggasztanak ilyen címkéket a nyakadba, mert összességében fogalmuk sincs, hogy mit csinálsz. Igen, nekem sincs.
Felnevetek, halkan. (Nem csak téged fognak őrültnek nézni.) Nemsoká itt a tavasz, talán a nyár is hamar eljön, de őszintén kétlem, hogy megérnénk az őszt. Pedig szép lenne. Az esővel semmi bajom, lemossa rólad a mocskot, a haragot, a bánatot. Félelem. Legközelebb talán egyedül is meg merem majd ülni valamelyik szelídebb példányt, bár nem tartom magam tehetséges lovasnak.
Mind fizetünk valamivel színarany vérünkért.
- Ez nem kis téli ártalom - szállok rögvest vitába, hisz te olyan könnyen, szinte félvállról veszed saját tested épségét, holott akármilyen erős is legyen a mágiád, ez a legfontosabb: ha nincs test, melyben mágia lakozzék, nincs kar, mely a pálcát emelje, kvázi értelmetlen az az erő.
Nem aggodalmaskodom viszont tovább, hiszen te ismered a tested határait. Nem vagyok holmi boszorkány, aki vakon és értelmetlenül aggódik az emberért, és végül nem okoz mást, csak nyűgöt.
- Áh - értem meg, hogy az apja mégis otthon volt, sőt mi több, figyelt bennünket. Ha ezt tudom... riadtan gondolom át, tettem-e bármi olyat ottlétem során, mely miatt szégyenkeznem kellene, melyet az apád előtt soha nem engedtem volna meg magamnak. Nos... Ilyen akad bőven. Félelmet mutattam, gyengeséget, sebezhetőséget. Megfeszülnek ujjaim a porcelánon, leeresztem a kezem. Szégyellni kezdem magam, de az ilyesmit nem engedhetem meg magamnak soká, csak tetézi a bűnt. Hiszen már mindegy. Megtörtént. Nincs bűbáj, mely elfeledtetné az ellenségeiddel, milyen gyenge is vagy. Még ha az elméjüket kitakarítod egy memóriatörlő átokkal, akkor is emlékeznek saját dominanciájukra, mivel ez egy érzés. Meglát, és azonnal tudja majd, hogy igen, látott már téged menekülni a rettegés elől.
Kerülöm a tekinteted, ahogy Róla gondolkodsz, akaratlanul is felrémlik bennem az az éjszaka, amikor billog került a karodra. Rávetül a tekintetem, holott most is bizonyára el van takarva gondosan, nemcsak a talárod rejti, hanem a bűbáj is, miként az enyémet, talán. Hisz mi értelme lenne mutogatnod? Nem volt semmi igaz, őszinte szándék benned, mikor megkaptad. Nem éreztél mást, csak a fájdalmat. Sőt, mivel annyira nem voltál magadnál, hogy gyakorlatilag én tartottalak, szerintem már azt sem. Én tartottam a karod a pálcája alá. Milyen álszent dolog is most ez, amit művelünk.
Igen, te áldozat vagy, apád beáldozott téged magáért cserébe, hisz ki másból is áll még a családod? Anyádból? Az anyád gyönyörű boszorkány, messziről sugárzik belőle a nemesség és a kecs. Az én anyám is ilyen. Olyan boszorkányok, akik okosan használják bűbájoságukat - nem ismerek hozzájuk hasonlót. De az én apámat hagyjuk. Nem tanított az égvilágon semmire. Megint felfortyan bennem az indulat, mely inkább csak keserűség, de leöblítem a punccsal, mielőtt túl komolyan gondolnám. Hisz ismered a véleményemet az apámról. Nincs ezt hova ragozni. az alapján, amit a te atyádból láttam, nem sokban különbözhet a tiédtől, de ezt megtartom magamnak.
- Gondolod, fog számítani valakinek is a RAVASZ eredményünk? - kérdezem mégis, kis cinikussággal. Nagyon jól tudja, hogy teszek a vizsgákra... Illetve, ez így nem igaz. Nagyon sokáig tettem rájuk, aztán elkezdett rám ragadni a szorgalmadból. - Ó igen, biztos lehetsz benne, hogy gátlástalanul kihasznállak majd - mondom vigyorom mögül.
Vizslatlak egy kicsit. Látom és érzem a mozdulatot. Érzem, hogy valamire fel akarod hívni a figyelmem. A talárodhoz pillantok.
- Mi az? - kérdem végül meg, megadva az esélyt arra, hogy visszakozz, ezt mindig megadom, hiszen engem kétségbe ejt a menekülési lehetőség hiánya.

Pont ezért. A gyengeségeid és a velük való küzdelmed tesz igazán méltóvá arra, hogy meg akarja nyugtatni. A gyengeségek, és nem a nyafogás, a kudarc, és az ellene való küzdés, a behódolás, hiszen érett, józan elme meghódol, ha szükséges. Én is ezt teszem és tettem. Be kell hódolni a túléléshez. Az a fontos, akkor van jövő, akkor van esély, akkor van ... létezés. Esszencia. Nem tudom. Akkor van lehetőség. Amire szükségem van. Élni akarok, megátalkodott és megveszekedett módon élni a mágiámmal, kiteljesedni benne és általa. Lázadozni, és megöletni magam annyira primitív és egyszerű, még a hugrabugosok is képesek rá, taszít, értelmetlen, üres, küzdelmes mártíriumnak hazudott lustaság. Egyszerűen lusták élni, megélni, átélni.
Te más vagy. Lusta vagy. Vitathatatlanul. Nemtörődöm. Tény. De életben tartod magad valamiért, valahogyan.
Rárebben a szemem, kicsit türelemre intem, kell nekem is bátorság ahhoz, hogy előadjam amin dolgozom, amin gondolkozom, hogy megosszam veled, és te is hozzátehesd a magadét. Nem bánom az efféle függőséget, szerintem te se tedd. Hasznukra lehet, ez nem emberi, mert nem ostobaságba veted magad. Legalábbis, hiszem, hogy az én ötleteim nem pazarolják az életed, sem az enyémet, érdemes vele foglalkoznunk. Ne feledd, a furkász az arany után veti magát. Ha meg is csalják néha a szemét, vitathatatlanul nemes és értékes dolgot keres.
Mardekár és a feketemágusok! A derű lecsap, aljasul és kegyetlenül, majdnem felnevetek, ráhunyorgok az arcára, hogy lássam, őt mutattatja-e a saját kijelentése. Monstro és a feketemágia. Crak és a tiltott tanok. Grosiean, mindkettő és bármi értelem, tudás, hatalom. Alja kis féreg pálcaforgatók, Pierce, neki egyedül a macskája érdekes, de ilyen ikerhúg mellett mit is várunk tőle és a mágiától. Omen? Destain? Islington? Ugyan már, a hatalomnak a szikráját sem értik, még a tananyagot sem képesek a magukévá tenni, nemhogy a feketemágiát. Ha azzal is foglalkozom, jó okuk van megcímezni. Büszke leszek rá.
Elcsendesednek a gondolataim, ahogy az aggodalmad hozzám szivárog, komolyan nézek rád, szelíden, a vidámság véget ér, csendesen elhever.*
- Télen a legrosszabb. A többi évszakban jobb lesz-*suttogom a magyarázatot lágyan. Idővel megszoktam, hogy ilyen vagyok, ez egy végtelen hanyatlás, a korral ugyan erőtlenedik a testem, bár még csak 17 múltam, de a mágiával új erőt önthetek bele. Más nem ilyen szerencsés, hogy megélje azt, hogy a saját bűbájosságával erősítse meg az életerejét. Lehet, hogy rajtad fogok élősködni, életem végéig, hiszen olybá fest, jobb egészségben vagy.
Nem mondom, hogy ne aggódj. Nem mondom, hogy nincs semmi baj. Másféle szavakkal próbállak megnyugtatni, talán, valahol kedves nekem az aggodalmad, fontossá tesz, hogy így érzel. De erre nem akarok gondolni.*
- Apám nem az ellenséged. Nem a gyengeségeidet figyelte, az erősséged érdekelte, és az, hogy miért vagyok veled, miért vittelek haza, mi a célom veled-*kis szünetet tartok, új csészével töltök magamnak, megnedvesítem a torkom vele.* - Tartott attól, hogy esetleg rajtad tervezek bosszút venni a sérelemért, ami engem ért. Amióta ismerlek óva intett tőled, együtt járt apáddal iskolába, talán féltett tőletek és a Haragjától-*apám nem az ellenséged. Ezt biztosan tudom.
Figyelem elfordított arcod, ahogy arra az éjszakára gondolsz. Megint rettenetesen hűvösnek és szenvtelennek érzem az arcom, kék szeme üres, mint egy metszett, értéktelen drágakő, aminek mindössze a hiúság szolgálata a célja. Mintha ki akarnálak zárni a gondolataimból, érzéseimből, mint mindenki mást, akként üres az arcom, de valójában közted és köztem másfajta a kommunikáció. Talán a körülöttünk lézengő ritkás többieknek szól ez a kifejezéstelenség, elvégre a mardekárban így szokás.
De én is emlékezem arra az éjszakára. A tehetetlen test nem egy óvó burok, nem falazta el az elmém, éber voltam, túlságosan is sok az emlék, sokkal jobban magamnál voltam, mint szerettem volna. Törékeny vagyok, vitathatatlan, képtelen voltam akarattal mozgásra bírni az izmaim, a csontjaim, szóra nyitni a szám, vagy egyáltalán kinyitni a szemem, lekötött a lélegzés, az élet dédelgetése magamban. Csak a fájdalom, igen, csak az volt nekem, és a harag, a tehetetlen düh. Nem keserített meg, nem haragszom rád, nem mozdítom a balom, mintha attól félnék, hogy a pillantásodtól újra fájni fog.
Nem csak apámért. Anyámért és a bátyámért is. Az elkövetkező Lamartinokért. És valójában önmagamért. Ha apámra kerül a Jegy, akkor semmi nem lesz, ami lemossa rólunk a feketeséget. Hiába maradok én tiszta, attól még ugyanúgy megvetés jut a részemül, amikor bukik majd az egész. Mert bukni fog, ez nyilvánvaló. Megint lázongok, bocsásd meg nekem, de hiszem, hogy az őszi eső tisztára mos minket. Apám révén, a család neve tiszta, én áldozat leszek, annak tartanak majd. Megérjük, nemhogy megérjük, de túléljük az őszt is.
Köszönöm anyám nevében is. Apád pedig, ha mást nem is érzel, a hűségre megtanított a családod iránt. Tudom, hogy mit érzel. Nem is erőltetem ezt továbbgondolásra, jobb a békesség, neked is, nekem is.*
- Nekem számít, és csak a saját becsvágyamnak tartozom elszámolással. A külső elvárás mindig változik, a most éppen nem a RAVASZ az érték, ki tudja, hogy mi lesz később-*kihasználás, milyen bizarr szófordulat, megmosolygom csendesen, de jól érzed már, a gondolataim elrohantak egészen másfele, új irányba. Előhúzom a naplóm, a kis, fekete, ezüstveretes könyvecske jó ismerős, végighúzom az élén a pálcám, hogy megnyíljon, fellapozom a hátsó oldalait, míg az első lapok szorosan összeolvadva őrzik a titkaimat, mint mindig. Varázsos lapok.
Draco elé fordítom a felnyitott oldalt, nincs miért meghátrálnom. Ott van egy kör rajza, körülötte a hét vér összes szimbólumállata. Összehúztam vonalakkal az összetartozókat, különböző színekkel, nem meglepő módon adta ki a hétágú csillagot, de nem is ez a lényeg. A lényeg a mellé rótt kérdések. A különböző alkotók felerősítik egymást, egy új lényeget hoznak létre. Ez tiszta. De ha két ember, két varázsló keveredik össze, akkor mi újat hoznak létre? Valamit bizonyára, a tudatunk összekötése azonban nem elégíti ki az én becsvágyam. Külön-külön tehetséges varázslók vagyunk, és a pálcáink is meglehetősen erősek. Hogyan tudnánk a varázserőnket ötvözni? Készen állsz arra Draco, hogy a gondolataid és érzéseid után a létezésed legmélyebb, legfontosabb magját jelentő mágiádat is összekösd velem?
Azt gondoljuk, a Nagyúr hatalmas és legyőzhetetlen, az ereje meghaladja bárkiét, akivel csak szembekerülhet. Igen, de mégiscsak egy test, egy elme, egy hatalom. Egy. Magunkon láthatjuk, hogy a már pusztán a lelki és szellemi stabilitásnak is mennyit használ a kettősség.*

[- És, tudja, hogy miért vagy velem? -]

Erre nem tudok mit mondani. Nem is tudok mit gondolni. Ülök és azt hiszem, meg vagyok lepve, vagy lehet, hogy ezt meghatottságnak hívják már. Inkább iszom a bögrémből, miközben somolygok, csendben, magamnak, magunknak.
Tudod egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha úgy fogod tartani, hogy méltó vagyok hozzád. (Mennyire fel voltam háborodva.)
Nem zavar, hogy lustának titulálsz, nagyon jól tudom, hogy az vagyok. És hanyag. A kor tett ilyenné és a kötelesség, mellyel nem bírván inkább leráztam magamról. Pedig tavaly erőmet megfeszítve küzdöttem, hiába. Most már csak várom a végét a csapások elkerülhetetlen sorozatának, mert szembe szegülni úgysem vagyok képes. Nincs is értelme.
Türelmes vagyok. Rád is hajlandó vagyok várni, miként te is vártál énrám.
Megcsap derültséged hulláma, ám már korántsem lep meg annyira, mint eleinte. Tudom, hogy szoktál nevetni, vigyorogni, mosolyogni, nem csak alamuszi, vagy árörvendő mosollyal, amilyet korábban festett arcodra a képzeletem, de azt is tudom, hogy mikor így hunyorogsz, mint most, az a derű jele. Melletted egyértelműbben mutatom ki, mint másmikor, félmosolyra húzódik keskeny, vértelen szám.
Szkeptikusan nézem a torkod, vádlón. Nem zavar, ha élősködsz rajtam. Hiszen nem is így fogom fel, és ha így is van, nem érzékelem egyelőre. Mivel legjobb tudomásunk szerint ha egyikünk meghal, a másikunk is, ezt igazából egyáltalán nem bánom. Néha érzek fantomfájdalmat a torkomban, ahogy te érzed a fájdalmat az alkarodban. Meg talán máshol is miattam.
Ahogy az apádról beszélsz, többször is félbe akarlak szakítani a miértjeimmel, de végül mindre választ kapok (talán épp ezért). Nézem az ádámcsutkád moccanását, a vastag garbó alatt éppenhogy csak látszik. Tudom, hogy fáj, viszont figyelmem visszairányítom az arcodra, továbbemelve a szádról.
- És, tudja, hogy miért vagy velem? - kérdezem. Így. Számtalan egyéb kérdést is feltehettem volna, olyat is, amitől zavarba jössz, de apád túlságosan frusztrál ehhez. - Tőlünk és a haragjától? - ismétlem. - Hogy érted?
Nem hiszek abban, hogy bárki is ne lenne az ellenségem. De köszönöm, kedves gondolat.
Érzem az elhidegülést. Soha nem kértem bocsánatot azt hiszem, ebben nem vagyok túl jó és nem is akarok az lenni. De a jeleidből egyértelműen érzem, milyen távol akarod tartani a kérdést magunktól. Hidd el, jól tudom, miről beszélsz, épp másfél évvel jobban tudom, de ez az én bajom. Felpillantok, hisz ugyan, minden okod megvan rá, hogy neheztelj, nem hiszem igazán, hogy nem teszed, de elfogadom, hogy ezt sugallod. Elfogadom, és a magam módján örülök neki.
Szóval meg fog dőlni a zsarnokság. Ez remek hír. Többet tudsz nálam. Kissé cinikus most ez a félmosoly, mely a másik helyett rándul rám, felemelem a bögrét. Ebből a szemszögből még nem gondoltam végig a családod helyzetét, de kétségtelenül ravasz.
- Na igen. A te apád kissé jobban ért a diplomáciához, mint az enyém. De attól még elárult - összegzem a véleményemet. Nem érdekel, apám mire tanított és mire nem, megforgatom a szemem, lenyelem az utolsó korty puncsot és félreteszem a bögrét, ahogy kiürül. Elfogadom a békédet. Nem firtatom, pedig bőven lenne mit.
- Ki tudja - biccentek. Rég meg akarom kérdezni, hogy mit tervezel a RAVASZ-vizsgák utánra, de nem tettem még. Úgymond semmi közöm hozzá, különben is, olyan messze van még, hogy nemhogy tervezgetni, de ábrándozni se érdemes.
- A híres napló - csillan fel a szemem, és előrehajolok, ez végre érdekel. (Jól választottad meg a pillanatot, talán csak a helyszínt nem, hogy beavass a titkaidba.) A kört természetesen felismerem, egy hétig ezzel keltem és feküdtem, lázasan kutatva a megoldás, a törés után, aztán felhagytam vele. (Nagyon gyakran hagyok félbe dolgokat.) Erősen fókuszálva nézem a jegyzeteidet. Nem olvashatatlan a kézírásod, csak az enyémhez képest olyan más. Felpillantok, amolyan "ez komoly?"-tekintettel, majd visszahajolok a könyvecske fölé. Jónak tartom az ötletet, izgalmasnak, annyira, hogy lassan meg is nyalom az ajkam... De aztán... ahogy a gondolatainkba belecsempészed a Nagyurat, felegyenesedem.
- Nem - mondom rögvest. - Nem tudod, fogalmad sincs, mennyire erős. Senkinek sincs. Nem... Nem törhetsz a vesztére! - hajolok közelebb bizalmaskodva. - És különben is, erről nem itt kellene tárgyalnunk - zárom le végül a témát ideiglenesen.
Kedves alkimista, neked elment a józan eszed.
Rásandítok az eltűnő puncsos tálra, lassan az utolsó diák is elhagyja a Nagytermet. Kong az üresség a falak közt, így, hogy nincs zsivaj, mely betöltse a Nagytermet, üres, síri és baljós. Visszanézek a körre. Figyelem a vonalakat. Újraolvasom a kérdéseket. Lapozok előre, majd hátra, ha tudok, hogy mindent átnézhessek.
Kétség kívül elment az eszed. De kezdem érteni, mi a terved. Félelmetes. Kirázott a hideg, ismét, vagy csak elvontad rólam a melegítő-bűbájt.
- Nyomaszt ez a hely - mondom végül megint, kitérőn. - Menjünk innen.

*Meghatottság. Furán idegen szó tőlünk, nem is tudunk rá megfelelően reagálni, azt hiszem, ez normális a maga természetellenes módján.
Egy hónappal ezelőtt nagyon sok mindent gondoltam. De ezt én sem. Így a maga teljességében, lenyűgöző monumentalitásában, hiszen ez egy csodálatos és káprázatos dolog, ugyanakkor mégsem egy rideg vár, bizalmas, közvetlen, méltósággal és együttműködéssel teli kapcsolat. Valami különleges. Különleges, apró szálak tucatjai kapcsolnak össze minket, elég egyetlen rándulás bármelyiken, és mindketten figyelünk a másikra, éberebben, mint azt egy halandó kötelék megkövetelné.
Talán ezt a tökéletesség útja.
Igen, elfáradtál, belefáradtál. A te tapasztalatod és fáradtságod az én friss haragommal és küzdőszellememmel keveredik. Ez a keveredés tart minket életben. Ettől nem hevülök túl én, és nem zuhansz még mélyebbre. Érted? Érzed?
Sokkal többet mosolygok, mint bárki hinnél. Egy macska mellett nem lehet nem mosolyogni örömmel. Szerintem tőle tanultam.
Osztozunk ugyan a fájdalmon, de azért mindent még nem érzek. Bár folyamatosan gyakorlom, hogy minél inkább átérezzelek, hogy felfigyeljek az apró veszélyekre, jelekre.
Ne szakíts félbe, tudod, hogy ez is fontos, örülök, hogy végül nem teszed, és figyelsz rám minden figyelmeddel. Hasonlóval viszonzom, mennyiségben és értékkel, ahogy megosztod velem a frusztráló, zavaró kérdésed.*
- Azért vittelek haza, mert így akartam-*jelentem ki végül kásásan, ahogy nyomatékot adok a szavaknak. Ne törődj a fájdalommal. A szavakra figyelj.* - Ennél többet nem kell tudnia, és ezzel meg is békélt-*és ennél valóban nem több. Ráfoghatnám a Hét Vérre. Igen. Ráfoghatnám. De nem tenné igazzá, hogy a bájital miatt haza kellett vinnem téged.* - Apám attól félt, mint mondtam, hogy ártani akarok neked. Akkor viszont az apád és talán a Nagyúr is fellépett volna bosszúból. Eloszlattam a kételyeit-*apám jól ismer engem. Igen, lehetnél a bosszú eszköze, kárhoztathatnálak érte téged. Valaki hibáztatni kell, te is gyűlölöd az apád, holott nézetem szerint nem teljesen hibás. Ezért nem is szállok szembe veled ezen a téren.
Másfél év. Rémes. Elfog a rosszullét, ha rá gondolok, de ez lehet a te felhalmozott fájdalmadnak a nyoma. Meg fog dőlni a zsarnokság. Mire figyelsz mágiatörténeten? Egy erőszakból fakadó mágikus uralom se bírja sokáig, méghozzá pont a mágikus mivolt miatt. Az elnyomottak oldalán is hatalmas mágikus erő összpontosul, amit mindössze az erkölcsi gátak tartanak féken. Ha ez felszabadul, elsöpri azokat, akik a félelem béklyóját használták, és már korábban levetkőzték az erkölcsiségüket. Aztán minden visszaáll a régi rendszerbe. Nekünk csak túlélnünk kell. Engem csak ez érdekel, én csak ezen dolgozom. Mert abban nem segít a diplomácia, csak az utána következőkben.*
- Annyira nem híres-*még egy utolsó mosoly, mielőtt a komoly, összetett problémát eléd tenném. Hagyom, hogy szabadon lapozz előre és hátra néhányat, kifejtések, összefüggések, néhány esetleges varázsszó zárójelben, amikkel aktivizálhatjuk majd a közöttünk levő kötelékeket, ősi bűbájok hivatkozása, néhány történelmi nyom. Nem hiszem, hogy ismernéd a kijegyzett köteteket, ez már nem annyira bájitaltan, túlmutat a mi varázslatunk azon. Ezt az adományt művelni kell és továbbfejleszteni. Tudom, érzem, megtaláljuk majd a kulcsát, de egyelőre a te kezed alatt peregnek a lapok csak. Nem hagyok félbe semmit, ott vannak előtted a részletek, az ábrák, még a csillagállást is visszakutattam, ami akkor éppen dominált, amikor előállítottam a bájitalt. Döbbenetes mennyire erős volt a Szaturnusz.
Nem érdekel a helyszín, ez is van olyan jó, mint bármelyik másik, lerázom magamról ezt a gondolatot, hiszen ott az a másik, ott az ...
Érzem, hogy lenyűgöz, amit látsz. Miért nem? Mitől félsz?
Nem. Megveszekedett kis szócska, lehunyom egy pillanatra a szemem. Tőled függök, csak rád számíthatok, nem lehetek az a türelmetlen akarnok, aki mindig is voltam, ha a mágiáról van szó.*
- Természetesen nem tudhatom, nem is állítom, hogy tudnám-*rázom meg a fejem beleegyezőn, és folytatnám kívül, belül, akárhogyan, amikor közelebb hajol, és ez egy pillanatra leköti ahhoz a figyelmem eléggé, hogy le tudja zárni a témát. Sóhajtva, bosszankodva szökök talpra, éppen, amikor benned csak megfogalmazódik a vágya annak, hogy elmenjünk. Még tart a bűbáj. Ne borzong. Ne fázz mellettem.*
- Hol találsz alkalmasabb helyet? Ez a kastély úgy, ahogy van nyomasztó-*menj, és követlek. Nem őrültem meg, fürgén és sebesen haladva utánad próbálom bizonyítani, hogy mennyire józan is vagyok valójában. Túl józan. Még önmagamnak is.
Nem török a vesztére. Nem akarom megtámadni Őt. Félem, ahogy te is féled, elismerem, ahogy elismered, behódolok az erőnek, amit nem ismerek. Nem ismerem. Apám szerint csak azt az erőt ismered igazán, amelyikkel megküzdöttél. Nem varázslót. Nem boszorkányt. Nem így mondta. Erőt. Az erő egyedi jellemvonás. Személyenként más, megvannak a maga korlátai és előnyei, legnagyobb előnye, hogy nem ismerheted, amíg le nem győzted. A Nagyurat viszont nem lehet legyőzni, legalábbis mind ez idáig nem győzetett le senki, és ez aligha változik a közeljövőben. Mi van akkor azonban, hogy két személy varázserejének az összekapcsolása lévén egy olyan varázserő rendszert hozunk létre, aminek a korlátai jócskán kitolódnak és elmosódnak, hiszen sokkal szélesebb körből meríthet ötleteket, tapasztalatokat és tartalékokat?
Mindazonáltal nem akarom megtámadni. Nem. Megtörni akarom a hatalmát felettünk. Megvédeni magunkat. Megóvni magunkat.
Vagy a Sötét Jegyen keresztül visszahatni rá. De ez tényleg megszállottság, maradok a realitások talaján.
Átmelegít a szenvedély, a vágy arra, hogy érts engem. Követlek, akárhol is találsz alkalmas helyet.*

Köszönöm a játékot!

A játéktér SZABAD!

Mérgesen kocogtatom a pennámat a pergamenem felett, a régi könyv lapjait nem is lapozom, inkább csak pöckölöm arrébb és arrébb, mindig más érthetetlen szövegekre. Meg kell csinálnom. Muszáj, vagy az egyetlen jó jegyem és reményem is oda lesz. De nem értem, bárhogy próbálom agyamat a problémára hangolni, képtelen vagyok kiszámolni és értelmezni ezeket a feladatokat. Pedig tényleg próbálok figyelni, azért is ülök már itt, nem az ágyamon, a klubhelységben, a könyvtárban… valahogy sehol sem tudok odafigyelni, sehol nem ér el az isteni múzsa, de új helyen legalább mindig lenyugszok, és megállom, hogy ne vágjam a falnak a könyvet, és gömbölyödjek apró kis eltaposandó semmivé. Az emberek a korlátjaim.
Idegesen firkantok pár unott szárnyat a lapom szélére, úgyis át kell majd másolnom máshova a megoldást, ez egy olvashatatlan maszlag, sőt néhol lyukas is az erős áthúzogatástól és többszörös javításoktól. Körbepillantok a félig teli termen, pletykáló lányok, szintén tanuló diákcsoportok, hangoskodó kviddics-szurkulók… igaz is, mostanában lesz egyik meccs, nem? Kit érdekel.
Ám valami sokkal érdekesebbet is megpillantok, amitől a szívem még a fülemben ordító zenénél is hangosabban ver. Végül is nincs abban semmi különös, hogy itt van, igen, teljesen normális. Csak a leckéjét írja, ahogy mások, mint én. Annyi eltéréssel, hogy ő precíz, pontos, ügyes, magabiztos, minden, ami én nem vagyok. Nem, nem remegnek a kezeim, nem, nem pirulok el, áh dehogyis, miket is képzelek, jól szocializált, életképes lény vagyok, nem hormonális őrült. Csak pár pillantást vetek rá, Szeráfomra, amíg megbizonyosodok, hogy igen, nem kíséri most őt szőke árnyéka, magában van, csak nemes légköre veszi körbe, szinte…megközelíthető.
Nem, nem, nem, nem, és ismét nem, egész áriákban, ha kell zengem én, de NEM! Kizárt, hogy odamenjek hozzá. Pedig ő biztosan tudná a megoldást a problémára, hiszen ő mindig tudja. Órán a sötét pince fénylik elméjétől, ujjai-azok a csodálatosan szép márvány ujjai -alatt válnak méregből gyógy írré, és ártatlan virágból hatalommá a folyadékok, fémek, gázok. Óvatosan pillantok rá, nehogy tekintetünk találkozzon, vagy észrevegyen. Nem lennék méltó arra, és teher lenne csak neki. Nem állom meg, új lapot, és ceruzát kapok elő, elgondolkodó, átélt tekintete múzsám, lágyan göndörödő haját utánozva vonaglanak vonalaim, arcának büszke, nemes íve a mintám.
Nem álltatom magamat azzal, hogy kellően meg tudom eleveníteni, hiszen én rajzaim igazi mocskos vérű firkálmányokhoz illően még csak nem is élnek, mozdulatlan, halálba fagyott mások, hamis utánzatok. Mégis lenyugtat, örömmel és gyengédséggel tölt el, hogy ábrándos emléknyomok helyett, élő, eleven a modellem, ideálom.
Csupán akkor törlődik le a finom mosoly ajkaimról és válik a lágy melegség, ami testemet és arcomat elöntötte rikító pírrá, amikor rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen megfigyelő. Nos igen, a nyílt tereknek megvan a maguk hátránya. Rajzolás közben mérges, szúrós pillantással méltatom a lányt, aki kiszemelt magának, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg engem bámul. És igen! Hihetetlen. Valami mardis fruska. Láttam már többször, olyan furcsa, mintha nem is itt lenne néha, lehet drogos. Nem tudom a nevét, de valahogy kellemetlen érzés fog el a tekintetétől. Nem tudom eldönteni, hogy átnéz-e rajtam, vagy a lelkem mélyére pillant, csak látomás-e, másvilági kísértet, vagy kivágott fát sirató rothadó nimfa. El akarom hessegetni, de mintha aranyvérű lenne, meg Szeráfom körül is láttam többször, nem sérthetem meg. Mert mintha mernék ilyet tenni. Attól még nem kell örülnöm neki. Mérges, erőteljes vonalakkal rajzolom be a tű éles tollakat, visszafordulok könyvembe, hozzá illő szimbólumokat kutatva. Hátha akkor azt hiszi, hogy tanulok.

Jules

Fullasztott a légkör a könyvtárban, így ide menekültem, mert ott az ijedt kis madarak csicsergése már nem olyan éles, mint régen. Emlékszem Castorra, volt, amikor még a véráruló ivadékot sem rettentette el a nevem, s a házak lázadói is fújtak ha megláttak, bátran. Bájosak voltak. A legtöbbje most elnémul a közelemben, az antik levegő megáll és megfojt odafent a toronyban.
Itt a tágas Nagyteremben sokaknak fel sem tűnök, elbújhatok, sőt háztársaim közelében nyugodtan tanulhatok. Tekintetem hamar megtalálja a támaszt, Seraphinhoz közeli helyet választok. Persze, ezt a hálókörletünkben is élvezhetném, de miért ülnék ott egész nap, mint valami Rab, amikor a rendszer engem magasztal? Kár, hogy eddig olyan kegyet nem kaptam, amit valóban élvezhetnék, csak még több terhet, láncot; hogy szimbolizáljam a Jót, s létemet, státuszom hangsúlyozását egyetértésemként adjam a sárvérűek legyilkolásának fontosságához. Ez a feladatom, a részem a Nagyúr Ügyében.
De hol a valóság? Ebben a fiúban, aki itt ül, kevesebb joggal, mint a halálraítéltek a rabsorban? Pedig ő is csak halálra ítélt. Oroszlán. Nyeszlett, réveteg, belülről rothadó dög, kit a saját mocskos vére fog megfojtani, ha eljön az ideje, ha már nem lesz a kezében penna, hogy rajzolhasson, amikor számára is elvész a remény. Boldog lehet, hogy a tehetségét még lapra vetheti, hogy a vénájában elszabadult művészet irányítja ujjait, s szárnyakat rajzolhat magának. Vágyak! A tekintetem követi a fiúét és megtalálja Seraphint, s aztán visszatér a laphoz. Emitt megfeszül egy vonal, amott élesebb lesz egy él. Vajon miért hiszi az oroszlán, hogy a kígyó tud repülni?
Egy pillanat alatt eszembe vésődik egy gondolat, egy gondolat a bálról, hol a tavasz eljövetelét ünnepeljük majd. Remélem nem ez a srác a díszlet tervező, mert én sehova nem megyek egy szárnyas Seraphinnal.Csalódás volna. A csacska gondolatot elűzi a tekintete, enyémbe fúródik a türkiz, kérdőn, s csak ekkor kapok észhez: csak nem megbámulom? Elmosolyodom rá; várom a bált. Igaz nekem eszembe sem jutott elmenni, de mikor ő kért fel, nem is tűnt olyan abszurdnak a gondolat.
Újra a lapra pillantok, látni akarom milyen most az oroszlán szerint. Angyali. Már nem merek ismét Seraphin felé nézni, csak emlékeimben idézem fel a vonásait. Én sosem láttam ilyen szépnek, az emlékeim közt most is csak egy háztárs; valóban ilyen tökéletes volna? Hiszen én magam is jól ismerem egyik másik kivételes tulajdonságát, de attól még nem lesz a szememben gyönyörű. Ez a fiú mit tudhat róla? Ismeri-e, s az alapján rajzolja ilyen tökéletesre, vagy csak rabul ejtette valami, ami számomra láthatatlan szépség?
És én milyen vagyok mellette? Milyen lennék a papíron? Ott, azok közt a gondolatok közt ahol ő angyal, mi volnék én? Tintapaca? Az átjavított, kisatírozott, elcseszett szavak egyike.
Érzem a dühödt pillantásokat, akadálytalanul áramlik felém a méreg, az ellenállásom kimerül annyiban, hogy átnézek az alkotón, s a tinta alakra függesztett gondolatokkal meg is feledkezhetnék róla. Mégis talán igaza van, hisz ebben a világban ő a potenciális hulla jelölt, én meg egy fekete folt ahonnan az a kórság is származik, ami majd őt is utolérni.
- Lapozz vissza pár oldalt. - unottan, lassan úsznak el a szavak tőlem, neki, sok elismeréssel és nem leplezett sajnálattal. Szinte felkészülten várom, hogy felálljon,hátat fordítson és elmeneküljön, vagy épp nekem essen átkokkal és szitkokkal.

Először szinte meg se hallom, hogy hozzám szólt, csak utólag dereng a felismerés, hogy igen, megszólalt. Tényleg nekem mondta? Nem, biztos valaki mással beszélget. Ő volt az egyáltalán? Igen, ez a finom sóhaj, csak tőle jöhetett, mindenki más hangoskodó, vihogó, esetleg agresszív szavakat pazarol. Meredten szorongatom a könyv lapjának a sarkát. Ha most hátralapozok, akkor az olyan, mintha rá hallgattam volna. Én magamtól is oda akartam lapozni! Ez nem fair, rákényszerít, hogy azt tegyem, amit ő mond! Nyomorult kis kígyó. Előre lapozok, nem érdekel a véleménye…ami talán nem is nekem szólt. Viszont, ha most hátra nézek azt fogja hinni, hogy azt hittem nekem szólt, és ki fog röhögni. Viszont, ha nem nekem szólt miért figyelne engem? Ha meg igen, akkor az ignorálás vajon tényleg jó stratégia? Én kezdtem ezt az egészet. Oh istenem, miért néztem rá erre a kis fonnyadozó virágszálra!
Nagy levegőt Jules, nem akarod, hogy megismétlődjön a Crassos eset. Ez csak egy kislány, nincsenek lehetséges támogatói között az összes halálfaló mardekáros, és nem Lamartin látszólagos kis kedvence éppen Malfoy után, és nem fognak elátkozni, és örökre gyűlölni és nem pillantanak majd rám azok a hideg és szigorú szemek még több megvetéssel és undorral, mint eddig valaha….
Hátrapillantok.
„Miért?” Nyelek egy nagyot, ma még nem beszéltem, hát hangom kellően gyenge, edzetlen és elhaló. Igen, ez egy jó kérdés, hiszen honnét tudná, mit akarok és mit keresek? Csak ugrat, és parancsolgat, mint mindenki más. Unott, kopott fényű szemeiben fürkészem mit is akarhat tőlem, miközben fél kézzel lefordítom a rajzomat. Nem, nem kellett volna ide jöjjek, jó volt nekem az ágyamban, a tornyomban, biztonságos kis hálómban, mások realitásától tova. Igen, legjobb lenne, ha vissza is mennék, mielőtt kellemetlené fajuk a helyzet, vagy a szimpla feszült kínossága megfojt.
Mégsem mozdulok, hanem tovább figyelem, feszülten, kérdőn, néha elpillantva jobba-balra, hátha meglátom kihez is szólt valójában, de nincs senki más. Legfeljebb Seraphin, de ő nem reagál vagy nem is figyel rá.
„Amúgy meg üdv.” Fordulok vissza, hirtelen saját papírjaimhoz, megtörve a szemkontaktust. Ha már ő nem tud köszönni megteszem én. Nem fogom hagyni, hogy zavarba hozzon és megalázzon, nem, semmiképpen sem!

Jules


Válaszolt. Épp oly halkan, ahogy én hozzászóltam, mégsem könnyed csevegéssel és lágyan elcsúszó éllel forgatja nyelve a szavakat, mint az enyém, hanem ideges, megkötözött vagy ketrecbe zárt oroszlánként dohog hallgatag rácsai mögül, holott egy időzített bombát körülvevő feszültség árad belőle. Miért fogja vissza magát, miért nem támad? Hisz egyedül vagyok, kígyó, kit oly annyira megvethet. Talán ezek a zajos emberek a rácsok vagy esetleg Lamartin, aki valóban hallgatag? Emberismeretem talán nem mond csődöt most, mikor rengeteg gyakorlatot szereztem benne hisz oly nagy lelkesedéssel figyelem társaim; iszom a tudást, amit ők adnak mindennapos reakcióikkal.  Reszketeg kézzel olvassák az újságot, s a levelet – már akinek ez még jár egyáltalán - és széles mosollyal az arcukon válogatnak ruhák közt, halálról olvasnak, és közben bálra készülnek, rettegnek a holnapban bekövetkezhetőtől és izgatottan várják a mulatságot mialatt iskolánk falain kívül rémtetteket hajtanak végre, gyilkolnak, szövetkeznek és minden nappal közelebb kerül világunk egy zsarnok áldása alá. Ő meg azt kérdi: „Miért?” Ez egy jó kérdés. Miért?
A tenyerem alatt fekvő puha pergamenre vetett tinta még frissen illatozik kezem munkája után, -   Undok Ulrik nehezen ugyan, de lekaszálta az ellennek vélt ártatlanokat és volt kit még kenyérbe is sütött a koboldfajzat pusztán szórakozásból -, ez áll a mágiatörténet házi feladatomban, s tovább is kereshetném a gyilkosságokat a kobold felkelés kapcsán, ha nem akarnék választ adni a griffendéles fiúnak.  Nagy a csábítás! A halál, a pusztulás mindig előrébb való, érdekesebb, s talán pont ezért hagyom a múltbeli mészárszék tanulmányozását másra, hisz közelebbről is árad a dögszag, mint több száz év. Itt van előttem az előtte álló.
Az asztalon heverő nyitott könyvek közül most egy tőlem távolabbiért nyúlok s felemelem a fiú felé fordítva.
- A professzor engedélyével részt vettem az utóbbi órátokon, mikor ezt kaptátok házi dolgozatnak, és Seraphint is láttam e felett görnyedni. Érdekes téma. – Nem, nem fontoskodó, továbbra is könnyednek hallom saját hangom. Remélem most már bátrabban felém fordul, a kis félszeg. Szinte Longbottomra emlékeztet az első reakciója,ahogy zavartan körbenéz s hitetlenül rám mered. Szánalmas. Arcom mégis türelmet tükröz és várakozást, bár a rajz eltakarása okozta csalódásom nem palástolom s továbbra is érdeklődve figyelem a lapot. Köszön. Még szánalmasabb.
- Szervusz. – Így egy elnéző édesanya beszél, a mosoly is hasonlatos.
- Nagyon tetszett a rajz, különösen a szárnyak. – Akaratlanul dőlők kissé felé, előre, az asztallapra támasztott könyökkel. Akkor veszem észre mikor a pálcámat emelném, de a kezem már foglalt. Lényegtelen. Most mi  lesz? Visszafordulsz hozzám? Érdekel a kíváncsiságom? Kaján öröm gyúl a lelkemben miközben figyelem a mozdulatait, szemtelenül, élesen és gátlástalanul… ártatlan érdeklődéssel a szememben.

„Az érdekes túlzó jelző.”  Felelem halkan, és a feladatra, majd újra rá pillantok. Persze, nekik ez semmiség, én meg azt sem tudom mit keresek az órákon, és mégis ez megy talán a legjobban. De nem eléggé, soha-soha nem eléggé. Bármit is teszek, soha nem elég jó. Ő csak létezik, betegesen, és szétesetten, és mégis, szebb, magabiztosabb, és ezek szerint okosabb is, mint én valaha leszek. Vékonysága nem festi kórónak, inkább egy szárított rózsa morbidan melankolikus hangulatát idézi a maga szépségével. Csendessége nem ijedt reszketést, hanem szinte gőgös nyugalmat sugároz, nemtörődömsége pedig szolgálókra lenéző úrnőé. Nem, még egy megtört és megfáradt virággal sem tudok felérni. Így van ez rendjén.
„Ha annyira érdekes, akkor véletlen csak nem tudod a számolások módját?” Kérdem hirtelen bátorsággal, ami még engem is meglep. Lehet, hogy hiba volt, de ha már így bele kell kotyognia mások dolgába a keresetlen szavaival, igazán fordíthatná azokat hasznos dolgokra is. És az a haszon lehetne az enyém mondjuk, csak úgy kivételesen. Szekírozzon csak, úgy is azt fogja tenni. Amilyen észrevehetetlen és unalmas vagyok többnyire kimaradok belőle, úgyhogy hát legyen, csak nyugodtan. Nem sok károm okozhatja itt a nyílt terepen, csúnyábbat sem mondhat, mint amit gondolok magamról minden nap, hát csak nyugodtan. Ez a pár hónap, ami van az életemből, az iskolából háta, ez alatt már nem fogtok megtörni. Az arckifejezésem mogorváról megviseltté lágyul. Na jó, adjunk neki meg egy esélyt.
A mosolya nem javít a helyzeten, szociális tapasztalatlanságom meglátszik azon, ahogy kicsit undorodva felhúzódik a jobb oldalán az orrom. Ne kezelj gyerekként! Alattad való vagyok, ezt mind a ketten tudjuk, de ne akarj kedveskedő édeskedéssel hülyére venni. Legyen elég a hatalmi viszony, ne akard elmélyíteni. Már nincs hova.
„Öhm…kösz…”  Erre nem számítottam. Nagyon nem. De nem fogadom el a bókját igazán. Hogy fogadhatnám el? Annyiszor láttam már ezt, néha magamon, általában másokon. Azt mondják, hogy valami „tetszik” nekik, csak hogy felkeltség a másik reményeit, majd kinevessék, amiért amaz elhitte. A kövér hugrás lány és a Valentin napi pralinés doboz, amiben szögek voltak, a félszeg hollós srác, akivel flörtölt a mardekáros lány, csak hogy megírja neki a háziját, a kisgyerekek, akik azzal akarják kínozni társukat, hogy egy számukra undorító személynek vallanak a nevében szerelmet, vagy az új ruháját viselő lány, akinek „dícsérik” a viseletét, csak hogy leöntsék valamivel, majd a sárba rúgják és kinevessék, mind-mind túl ismerősek. Visszafordulok felé, olyan nyugalommal arcomon, amit csak rá tudok erőltetni erre a sápadt, karikás szemű maszkra. Persze tökéletesen látszik, hogy érzem magamat az asztalt szorító remegő kezemen, a kitágult orrcimpáimon, vagy szűkre préselt ajkaimon. Közelebb jött. De még elég a távolság, elég a biztonság.
Olyan szívesen megkérdezném, hogy mit akar tőlem, hogy ugye tudja ez mennyire illetlenség, hogy nem fogja megkapni a rajzot, nem is nézheti meg, és főleg, FŐLEG, nem fogom lerajzolni őt sem, úgyhogy el is felejthet, és mehet a saját dolgára. De csendben maradok, ideges, ijedt, kényelmetlen csendben. Nyelek egyet, többször nekifutok, majdnem kinyitva a számat, előrenyújtva a fejemet, mire végre kinyögök egyetlen apró kis mondatot.
„Mit szeretnél…?”  Nem is csalódtam magamban, ahhoz kellene előzetes elvárás. A szemeibe nézek, ahogy magabiztosan néz, vár, látszik rajta, hogy élvezi. Jó neki. Elpillantok. A padló is egész csinos, akár azt is nézhetem. Haza akarok menni…