Tornyok folyosói, csigalépcsők

Davis Perry

   A magam részéről, nem voltam teljesen biztos benne, hogy nem tartogat számunkra az iskola halálos veszélyű helyeket. Gondoljunk csak a Titkok Kamrájára, vagy amit ilyen-olyan pletykákból hall az ember, az a csapóajtón túli hely, ahonnan Harry Potter első éves korában kimentette a Bölcsek Kövét. Aztán ugye ott van még a Tiltott Rengeteg, ahova eleve tilos betennünk a lábunkat, olyan borzalmakat rejt. Van jó pár meghibásodott terem, ahova lehet, hogy normál esetben tilos lenne a bemenet, de úgysem akadályozhatják meg a kíváncsi diákokat… Egyszóval, a Roxfortban bármikor történhettek balesetek, nem is kell hozzá extra nagy dolog. Elég, hogy több száz kiskorú varázsló van bepréselve egy helyre. Eleve veszélyes volt már ez is…
Kis híján beleütköztem Davis hátába, ahogy az megtorpant előttem, hogy szembe fordulhasson velem, s úgy folytassa a beszámolót a tükörről. Nyílván elég komoly dolognak érezte és így kívánta nyomatékosítani ezt előttem.
Beleborzongtam Davis szavaiba, de ugyanakkor egyből elöntött a kíváncsiság édes érzése. Nem csak maga a tükör miatt, amit egyébként már rohadtul meg akartam kaparintani, hanem a mardekáros hangjában beállt változás miatt is. Érezhető volt a szavaiban egyfajta keserűség… Engem pedig nagyon is izgatott, hogy mi történhetett vele, miért olyan fontos számára mindez.
Szokásom volt a dolgokat kötni valamihez. Ha úgy vesszük, ez a tükör semmiben sem volt más, mint a Három testvér meséjében szereplő mesebeli Feltámadás köve. Mint hollóhátas, könyvmoly, tudásszomjas diák, természetes, hogy minden egyes könyvet elolvastam, amit a mágusvilág „kötelező olvasmánynak” tartott. De ha igazak Perry állításai, akkor az a varázsvilág egy hatalmas csodáját jelentené. Mindezt közvetlen közelről tanulmányozni…. Micsoda megtiszteltetés.
Azonban tudomány ide, vagy oda… engem csupán egy kérdés foglalkoztatott, de hogy miért, azt nem árulhattam el társamnak, akármennyire is bíztam benne.
- És… ha belenézek a tükörbe… akkor ugye kivetül elém az, amit legjobban akarom… ez eddig rendben van, de a kérdés az, hogy ha… netalán egy személyről lenne szó…. szóval, beszélhetek is vele?
A könyvtár tiltott részeire vonatkozó részt mintha elengedtem volna a fülem mellett. Ez miatt aztán végképp nem ítélhettem volna el őt. Egyrészt, már én is használtam nem egyszer azt a részleget, másrészt pedig, ha az iskola vezetősége komolyan gondolná, hogy olyan veszélyesek azok a könyvek, akkor már réges-rég eltűntették volna azokat a polcokról.

Bombaként hatott a szemnek az a hatalmas fényesség, ami az előcsarnokból áradt. Reflexszerűen kaptam kezemet a szemem elé, még úgy is, hogy már korábban elkezdtem hozzászoktatni azt a fényáradathoz.
A terem arany árban úszott, ahogy a mennyezetről lógó hatalmas csillár megvilágította a barnás-narancsos falakat. Pornak nyomát sem láttam sehol, makulátlan tisztaság uralkodott. Ez már jobban tetszett, mint az előző saras, nedves, szűk folyosó.
Davis nyomában haladtam, de szerencsére nem túl közel ahhoz, hogy beleütközvén belökjem őt az időközben keletkezett szakadékba. Nagyot nyeltem, miközben lepillantottam a sötétségbe.
Összeráncolt homlokkal néztem Davisra, csak úgy kattogtak agyam fogaskerekei.
- Hmmm…
Bizalmatlanul méregettem a kapu és köztünk húzódó hatalmas lyukat. Érdekes érzés kerített hatalmába, pontosan olyan volt, mint amikor az embert felszólítják órán egy kimondottan nehéz feladványnál, ő pedig helyesen válaszol rá. Volt tehát egy halovány sejtésem.
- Ki kell próbálnom valamit.
Lassan megközelítettem a szakadékot. Ott álltam a peremén, és farkasszemet néztem az ordító mélységgel, az alján terpeszkedő sötétséggel. Aztán elszántam magamat a cselekvésre…
Apró lépést tettem az ajtó irányába, immár a lábam teljesen leért a szilárd szakaszról, de furcsa mód álltam. A levegő, mintha összesűrűsödött volna a talpam alatt. Pontosan erre számítottam.
Előbb könnyedén végigsétáltam a levegőben, majd mikor végre átértem és felléptem a kapu előtti lépcsőfokra, csak akkor fordultam vissza Davishez, közölni vele hogy is csináltam.
- Ez csak egy szimpla bátorság próba. Azt akarhatták kiszűrni vele, hogy valóban akarod-e azt a tükröt, gondolom… Ártalmatlan varázslat, valójában ott sincs a szakadék, csak beképzeljük. Cseles…

Miss Flores

Erre az estére mindenképpen folyosói őrszolgálatot kellett betöltenem. Az igazgató sehogy sem fogadta el, hogy én bizony a csillagok tanulmányozására akartam volt szánni ezt az éjjelt is. Az orrom alá morogva, de kénytelen voltam a drágaköveim helyett lézengő diákok körmére néznem.
A keleti szárny folyosóit róttam, hogyha jól emlékszem, akkor a hollóhát klubhelyisége is valamerre errefelé lehetett. Különösebben nem érdekelt, csupán egy gondolat erejéig fillibuszter csillagszórót gyújtottam a hollóhátasok szerencséjére, amiért engem raktak ide. A sötét folyosókat elhomályosult tekintettel jártam, s arra gondoltam, hogy nem is olyan régen még én is diák voltam. Egy árnyat véltem elsuhanni magam mellett, de nem törődtem vele, azt hittem, hogy a vén gondnok az. Egy vállrándításra sem méltattam a jelenséget, az ő dolga volt, hogy mikor és hova siet.
A gondolataim az elmúlt diákéveimről, annak minden örömteli és fájdalmas pillanatáról csakhamar újra a drágaköveimre, a szépséges csillagokra terelődött vissza a gondolatom. Fejemet a plafon felé emelve az ott nem lévő csillagokat kémlelve lépkedtem előre, ki tudja, hogy a Keleti-szárny mely részein. Így volt lehetséges, hogy nem vettem észre egy siető, vagy legalábbis először annak gondolt személyt, aki merő figyelmetlenségből, vagy csupán a véletlennek – vagy a sorsnak? – köszönhetően nekem jött.
 - Ejj, Mr. Frics! Legalább ön figyelhetne... – Morogtam rá a gondnokra, vagyis arra a valakire, akire azt hittem, hogy a gondnok az. Viszont, ahogy ráemeltem a tekintetemet, egy ilyen közeli dologra, láthattam, hogy valami nem stimmel, nem igazán úgy nézett ki, mint akire számítottam, de mondatomat befejeztem, bár a címzés nem volt megfelelő, de helyén való volt, legalább ő figyelhetne! – ...az orra elé. – Egy diák volt az, tört rám a felismerés, de, hogy melyikük, azt nem tudtam. Fényhez nem volt kedvem, azok mindig elhomályosítják a csillagokat. – Csak nem büntető munkára igyekszik? Így megkésve, vagy talán éppen azt végezte el, és aludni kívánna? – Kicsit még szokatlan volt ez a tanári szerep, majdnem tegezőviszonyban kérdeztem rá, valahogy még itt kísértett mögöttem az elmúlt diák éveim emléke, majdnem azt hittem, hogy még diák vagyok. - Mielőtt tova sietne, kérem, feleljen a kérdéseimre, vagy rögtön a házvezetőjéhez kísérem! – Tettem még hozzá gyorsan, hiszen mégis csak tanár vagyok, ő meg diák, és hogyha nem mind a két kérdésemre a válasza, akkor szabályszegő.

Night professzor

  Szép esténk van, az égbolt felhőtlen. Fogadni mernék rá, hogy Night professzor most imádott csillagait vizsgálgatja a csillagvizsgálóban. Még új a tanári karban, biztosra veszem, hogy még nem rakják be őrszolgálatra.  Nem tudom mennyire vágódtam be nála. Na mindegy is, asztronómiából jó vagyok, de nem a legjobb. Egyszer majd felmegyek hozzá és invitálok egy korrepetálást. A RAVASZ-ra nem lehet eléggé felkészülni. Azt viszont nem tudom, hogy ki a folyosóőrünk. Vajon ki tudom őt valahogy cselezni?

  Ekkor hirtelen felkaptam a fejem és fülelni kezdtem. Jön valaki! Visszafordulok és elkezdek futni, de amilyen az én szerencsém a hang ebből az irányból jött. Tompa puffanás és egy elfojtott sikolyt hallatva a földre esek, de a kővetkező pillanatban már talpon állva fényes pálcával a kezemben felelgetek a professzor kérdéseire.

  -Elnézést kérek Night professzor, nem volt szándékos. Nem, tanár úr, én csak egy hosszúra sikeredett esti sétáról visszatérvén szeretném minél hamarabb meglátni az ágyamat. De valószínűleg ez nem fog egy hamar bekövetkezni.
Vajon most mi lesz? Elvisz az igazgatóhoz, vagy a házvezetőmhöz? Félek, még sohasem voltam büntetőmunkán és nem most akarom elkezdeni. Megszökjek, megtámadjam vagy megvárjam ahogyan eldönti a továbbiakat? Nem tudom.  Csak azt tudom, hogy minél hamarabb el akarok innen menni és kipihenni magam, ugyanis hullafáradt vagyok.

Várom a választ, de a professzor csak nem mondja ki az ítéletét. Valami azomban nagyon halkan azt súgja, hogy ennek itt korán sincs vége.
Ó, mindig arra vágytam, hogy ez a szörnyű eset sose következzék be. Most, hogy itt állok a professzor előtt és várom már hosszú-hosszú percek óta azt, hogy most milyen büntetést szab ki rám, sokkal rosszabb az eddig átélt összes krízishelyzetemnél. Ha most kibökné a feladatom,egyből megnyugodnék. Vajon most min gondolkodik ennyit? Kezdek félni ettől a tanártól, de rendesen. Remélem nem a kirúgatásomon gondolkpdik ennyi ideig!

Miss Flores

”Professzor”. Kicsit még mindig fura volt ezt a szót a nevemmel együtt hallani. Nem voltam én igazi professzor, csupán egy csillagász voltam tanári köntösben. A kisasszony pálcája fényétől hunyorogva néztem rá. Én hittem neki, hinni akartam neki, hogy csupán az esti égbolt varázsa miatt szegte meg a szabályokat. Ejj... bár én nézhetem volna az ékköveimet! Nem, helyette a diákokat kellett figyelnem, hogy ne mászkáljanak az éjszaka közepén a kastélyban. Mindig voltak tanárok, és prefektusok, akik járták a kastélyokat. No, meg ott volt Hóborc is... Hóborc! Brr... nem kívántam vele összefutni, kellemetlen alak volt mindig is. Emlékeztem, még élénken emlékeztem a diákéveimre, hogy akkor is voltak éjszakai sétára vágyók. Viszont mostanság más idők jártak, veszélyes idők jártak. Szivem és eszem kétfelé akartak szakítani. A szívem aztmondta, hogy tegyek úgy, mintha meggyőzött volna, hogy engedéllyel járkált a kisasszony a folyosókon, az eszem viszont Tudjuk, ki és csatlósaitól félve aztmondta, hogy hagyjam a fenébe, és adjam át a házvezetőjének. Halványan láttam, ahogy a pálca mögött a kisasszony is kétségbe volt esve. Még nem tudtam, hogy mi legyen, de a csönd, a hosszú csönd nem volt jó.
 - Oltsa el, Miss... ömm... – Nem jutott az eszembe a neve, sok diákot még nem ismertem névszerint, pedig igyekeztem, legalább a tehetségesebbeknek megjegyezni, akiktől egy hasonló éjjeli látogatás kitellene. Hogyha elárulta a nevét, akkor azon szólítottam, hogyha nem, akkor anélkül folytattam a kérésemet. – a pálcáját, vagy fordítsa a földfelé, kérem. – Kértem meg zsémbes hangon. A fényhez kedvem nem volt, és hogyhamár egymásba futottunk ne vakítsuk meg egymást, no meg a képeket sem lett volna szerencsés felébreszteni, mert akkor kénytelen lettem volna az eszemre hallgatni, de nem tettem, mert egy ötletem támadt. Rögtön azután, hogy felismertem az arcát. Okos lány volt, és az asztronómiához is konyított, és ebből született az ötletem.
 - Remélem, nem kellett sokat keresnie. Szívesen válaszolok a kérdéseire, de közben, kérem haladjunk, mert mint látja őrszolgálatot bíztak rám. – Egy rögtönzött korrepetálás, még hihető mese is lehet, hiszen a kisasszony hollóhátas, rólam meg köztudott, hogy sötétedés előtt fel nem kelek. Ez utóbbiban az volt a legjobb, hogy a diákok fölösleges zaklatásaitól mentesültem.
Én megindultam, de nem igazán tudtam, hogy merre, és hova. Tekintetemet újra a csillagok felé irányítottam, így arra mentem, amerre a „korrepetált” Miss. Hollóhátas haladt.

Night professzor

  A pálcám még mindig vakítóan világított a tanár arcába.Most, hogy közelről látom az arcát, nem is olyan csúnya sőt kifejezetten szép. Ha nem lenne a tanárom, akkor biztosan bele tudnék szeretni.
  Ekkor felébredtem a bambulásból és paprikavörös fejjel bemutatkoztam.
  -Sophie Flores vagyok. Elnézést a nagy fény miatt. Tudja én még sosem voltam büntetésben és egy kicsit megilyedtem amikor összefutottam magával. Mondja, nagyon magának sikerült mennem?

  Szeretem az olyan férfiakat akik nem bunkók, okosak és idősebbek nálam.  Mindez igaz Night professzorra. De vajon mi tetszett meg benne annyira? Hirtelen olyan rosszul érzem magam. Mi van a világgal, mért nem áll meg? Ez borzalmas érzés. Mintha egy nagy kő húzna a padló felé. A fejem is elkezdett fájni. Mi ez az egész? Hol vagyok? Miért vagyok itt és ki vagyok egyáltalán? Mért áll itt mellettem egy férfi?
  -Mért vagy ilyen jóképű? Miért van itt ilyen sötét és miért érzem úgy magam mint aki másodperceken belül elájul?
  Még egy tucatnyi megválaszolatlan kérdés motoszkál a fejemben, de feltenni már nem tudtam őket, mert elájultam.

Egyenesen újdonsült, elérhetetlen szerelmem karjaiba zuhantam. Vajon ő is ugyanúgy érez mint én? Nem tudon. Csak azt tudom, hogy mikor feleszméltem, még mindig a folyosón voltunk és egy elképedt, aggódó arcot pillantottam meg először.
  -Ki vagy te? Miért vagyok a földön? Miért nézel rám ilyen furcsán?
  Ezer meg ezer mondanivalót zúdítottam egy perc alatt arra az emberre aki fölöttem hajolt egyre piruló arccal.

Miss Flores

Sophie Flores, Sophie Flores, Sophie Flores. Próbáltam gyorsan memorizálni a nevét. A csillagok közül, miknek volt neve, azt tudtam, könnyen megjegyeztem, s bármikor felnézek az égre tudom, hogy kiket látok. Viszont a diákok nevei... Valahogy nem igazán akartak a fejemben maradni.
Miss. Flores már első ránézésre sem tűnt olyan diáknak, aki csak úgy heccből szabályokat szegne. Aztán még mondta is, hogy nem volt még büntető munkán. Ez is körejátszhatott, hogy inkább a szívemre hallgattam az eszem helyet.
 - Megnyugtatom, nem jött igazán nekem. – Hogyha nekem jött volna, hogy borulok, akkor rögtön vittem volna a házvezetőjéhez, de nem, alig jött nekem. Nem is értettem, hogy miért esett le a földre.

Első ízben fel sem tűnt, hogy mit is kérdezett. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy miért is lehetek jóképű egyesek szemében, valamint azon, hogy gondolkodtam-e már ezen. Nos, egyikre se találtam meg a választ, mert felébredt bennem a gyanú és lenéztem a Miss.-re. Szememben gyanakvás volt, hogy valamit félre érthetett. Igaz, hogy három emberi nyelven beszéltem folyékonyan, de legjobb tudomásom szerint egyáltalán nem volt akcentusos az angolom, sőt nem is törtem a nyelvet.
 - Nem a gyengél... – ...kedőre kellene inkább menni, Miss. Flores? Akartam volt kérdezni, de alig, hogy elkezdtem a kérdést, mint valami rongybaba felém dőlt. Mivel sosem voltam egy nemtörődöm ember, ezért rögtön átkaroltam a vállát, nehogy nekem itt be is verje a fejét. Már csak egy baleset hiányzott volna ebbe az éjszakába. Nem lett volna elég, hogy a csillagokban nem gyönyörködhetek, de még egy diák sérülését is magyarázhattam volna. Nem, minthogyha most sokkal jobb lenne a helyzet. Miért is vállaltam a tanári állást? Oh, igen, hogy az új nemzedékeknek megmutassam a csillagok világát. Akkor még nem tudtam, hogy ehhez hasonló helyzetbe kerülhetek. Tudtam, hogy néha majd őrszolgálatot is el kell majd lássak, hiszen én is itteni diák voltam, nem is annyira régen. De erre a helyzetre nem voltam felkészülve. HÓBORC! FRICS! Csapott belém kettő név és kettő arc, amiknek felbukkanását most nem kívántam. Biztosan félreértenék, és vámpírból perverzzé válnék, legalábbis pletyka szinten. Nem! Ez még inkább nem hiányzott nekem!
Óvatosan lefektettem a Miss. Florest a földre, és aggodalmas arccal legyezgetni kezdtem az arca előtt a levegőt. Egy alélt diák! Ez kellett nekem, igen, naná, hogy nem. Már nyúltam a pálcámhoz, hogy egy lebegtető bűbájjal felviszem... leviszem... Hol is voltam? Nos, igen, ezt se tudtam. Szóval, hogy elviszem a gyengélkedőre, mikor kinyitotta a szemét.
 - Az asztronómia tanár vagyok, Lazlo Night. Elájultál, de szerencsédre elkaptalak, ezért nem verted be semmitdet sem. – Feleltem a kérdéseire, s azt követve rögtön én tettem fel neki kérdéseket. – Tudod, hogy ki vagy? Hogy melyik házba osztott be a Teszlek Süveg? Emlékszel, hogy hol vagy? Jól érzed magad? Gyakran szoktál elájulni? Nem kellene a gyengélkedőre menned? – A kérdések egy része arra kellett, hogy ellenőrizzem, hogy az emlékezete rendben van-e, bár az, hogy hol van, arról nem igazán tudtam volna megmondani, hogy jól emlékszik-e, vagy sem, lévén, hogy nem tudtam én sem, hogy hol vagyunk. Viszont a többit tudtam. A maradék kérdés meg magáért beszélt. Bár lehet, hogy jobban tenném, hogyha késlekedés nélkül el vinném Madam Pomfrey-hez.
 - Kérlek, állj fel! – Nyújtottam felé a kezemet, hogy felsegítsem a földről. Nem lett volna szabad idekint lennie, vagy a gyengélkedőre, vagy a klubhelyiségébe, de mennie kellett. Ennek viszont az első lépése, hogy talpra áll.

Night professzor

  -Öhm... Köszönöm, hogy elkapott. Szinte mindenre emlékszem a múltból, kivéve az ájulás előtti rövidke időszakra. Azt el tudná mondani?-még mindig a földön fekve beszélek majd amikor meglátom a kinyújtott kezét, megfogom és hagyom, hogy felhúzzon. Mikor már két lábbal a talajon vagyok, ötlet híján tétlenül állok és rá nézek.

  Kínos csönd. Hú de nem szeretem az ilyen szituációkat. Sok idő elmegy vele, a jelen lévő személyek zavarba jönnek ezáltal leblokkolnak és még több idő megy el. Most mindent megadnék, hogy halljam a hangját, de távozni nem szeretnék. Biztosan sok közös témánk van, csak még nem jöttünk rá. Ő szereti a csillagokat én is valamilyen szinten, de arra nem lennék képes, hogy egész éjszaka a csillagokat bámuljam. Valami azt súgja hosszú éjszakám lesz, csak az nem mindegy, hogy vele töltöm vagy nélküle. Ha szerencsém van és nem küld el igen hosszadalmas csillagelemzésbe vetném magam, csak hogy imponáljak, de nem tudom ez mennyire lesz egyszerű. Valószínűleg semennyire sem.
  Még mindig nagy a csönd. Úgy döntök megtöröm a jeget és megszólalok. Megkeresem a pálcám, hogy körülnézzek, de hirtelen eszembe jut egy pletyka. Persze nem hiszek az ilyen szóbeszédekben, csak meghallgatom őket. Ez is egy ilyen pletyka.

  -Azt tudom, hogy egy pletyka valóságalapja nem túl nagy, de ezt muszáj megkérdeznem. Maga vámpír? A választ persze nagy valószínűséggel tudom.-Utálom az ilyen pletykákat, viszont ennek nem tudom mennyire kicsi a valóságalapja, márpedig jobb félni, mint megijedni. Kell egy téma amit meg tudunk beszélni. Úgy gondolom a pletykákról való beszéd pont megfelel erre a célra.

  Elindulok az egyik irányba, magam sem tudom merre. A célomat úgyis bármikor megváltoztathatom, de remélem erre nem lesz szükségem. Remélem utánam jön és beszélgetünk egymással. Ha nem jön utánam, akkor elmegyek a klubhelyiségbe és az éjszakát azzal tölteném, hogy elfelejtsem. De ez sem egy kívánatos dolog. Miért ilyen bonyolult a szerelem? Ez a kérdés nap mint nap felmerül bennem, de választ sosem találok rá. A szerelem elvileg a világ legszebb dolga, de én nem ezt érzem. Napról napra megváltozik evvel a témával kapcsolatban a véleményem.

Miss Flores

Beszélni még tudott, ezzel legalább nem volt baja, mert hallottam olyat, hogy valaki ájulás után alig tudott beszélni, viszont a kérdéseimre vagy nem akart, vagy nem tudott válaszolni. Ez utóbbi aggasztott. A kérdését meg sem hallottam, mert más is aggasztott. Mégpedig az, hogy nem tudtam, hogy a kastélyban hol is vagyunk pontosan, márpedig mihamarabb a gyengélkedőre kellett vinnem, hogy Madam Pompfrey megvizsgálhassa. Néztem jobbra, néztem balra, de mindvégig figyeltem Miss. Flores-t, hátha újra el akarna nekem itt ájulni. Bár nem voltam medimágus, de úgy tűnt számomra, hogy nem akart újra összeesni. Viszont ettől függetlenül nem tudtam, hogy hol vagyunk. Bár láttam volna a csillagokat, ők mindig megmutatják a jelent, ahogy a jövőt is. De nekem most a jelenre volt szükségem, mert azt nem tudtam, hogy most hol vagyok.
A gondolkodásból a hollóhátos hölgy hangja rántott vissza. Először azt hittem, hogy rosszul érzi magát, de csakhamar kiderült, hogy nem erről van szó. Egy egészen más témáról volt szó. Méghozzá egy magam által se nem megerősített, se nem megcáfolt pletykáról. Ez volt a pajzsom a halálfalókkal szemben, és menedékem a hívatlan, zaklató emberekkel szemben. Viszont mivel csupán egy kétes pletyka volt, és bűntettek nem erősítették, ezért nem vadásztak rám, de mégis ott volt a gyanú a levegőben. Szerettem egyedül lenni, mert akkor békésen gyönyörködhettem az ékkövekben.
 - Igen, – kezdtem a feleletadást egy egyszerű igennel, és hagytam mögötte egy pillanatnyi szünetet. Ezzel adva kétértelműséget annak, – ahogy éles elméjével rávilágított minden pletykának megvan a maga igaz háttere. Így ennek a pletykának is van valóság alapja. Hogyha azt mondanám, hogy igen, vámpír vagyok el hinné? Nem biztos, mert biztosan bízik az igazgatónőben, hogy egy ilyen veszélyes alakot nem hívna a kastélyban. Viszont, ha azt mondanám, hogy nem, a pletyka hazugságot terjeszt, az elhinné? Még itt is ott maradna a kétely, hiszen egy vámpír, akinek sikerült bejutnia egy ilyen vérben gazdag helyre, mint a Roxfort, biztosan bujkálva élne vérszeretetének, ezért mindenféleképpen tagadná a kilétét. Szóval akár mit is mondanék nem lenne elég hiteles, nem igaz? – Nevettem el magam úgy, hogy a szemfogaim, ami az átlag emberek szemfogainak jó másfél-kétszerese látszódjanak. Igazából a pletykának csak ennyi volt az igazság tartama, no meg az, hogy éjjel élek. Ennyi közös volt bennem és a vámpírokban, semmi más. Viszont ezt nem adtam volna senki tudtára, csupán remélhettem, hogy a kisasszony nem gyakorlott legilimentor. – Nekem is lenne egy kérdésem, hogyha tudja a választ a kérdésére, akkor miért tette fel? – Miközben beszéltünk véletlenül olyan helyre jutottunk, amit felismertem. Felismertem, hogy a keleti szárny negyedik emeletén vagyunk, méghozzá az egyik torony lépcsőjéhez közel, innen már tudtam az utat a gyengélkedőbe. Minthogyha természetes lenne a lépcső felé kanyarodtam.
  – Gyakran szokott elájulni? – Kérdeztem, mint egy tématerelésként, de csak azután, hogy az előző kérdésemre válaszolt. Bár, hogyha nem válaszolt, akkor vártam egy kicsit, hátha válaszol. Viszont ennél többet nem kívántam a rólam szóló vámpírpletykával foglalkozni.

Night professzor

  A válasz mely elhangzott, először egy kissé megrémített,  de miután folytatta, megnyugodtam. Miért mondana ennyi mindent, ha tényleg vámpír lenne? Vagy ha mondana is,  nem olyat mondana amiből kikövetkeztethető az igazság. Mindenesetre immáron teljes nyugalomban sétáltam valahol a kastélyban egy tanárral, akinek bármikor mondhatok egy éppen igen kényes témát elindító mondatot. Ezzel együtt bármikor kihúzhatom nála a gyufát és akkor nézhetem a falat az igazgatónál vagy Qcross professzornál. De amikor elnevette magát, megbizonyosodtam abban, nem kell a büntetés miatt aggódnom. Viszont a kérdésére nem árthat, ha válaszolok.

  -Azért kérdeztem meg, hogy a maga szájából halljam az igazságot, ne holmi pletykafészkektől a mosdóban.- egy lépcsőhöz kanyarodtunk és rögtön belém csapott a felismerés. A gyengélkedőbe visz. Csakhogy azzal nem számolt, hogy már éjfél elmúlt. Elég furcsa lenne, ha a gyengélkedőn jelennék meg éjfél után. Na mostmár elkezdtem pánikolni, ugyanis ezzel kiderülne a takarodóról való késés. Vajon mit kéne tennem? Fussak el vagy várjam meg míg odaérünk a gyengélkedőre?

  -Az ájulások esténként előfordulnak. Már megszoktam és kidolgoztam az ellenszerét ami mindig nálam van, de most elfelejtettem  bevenni. Viszont nem csak ellenszerem van, hanem ájulás utáni mellékhatásokat enyhítő gyógyszerem is. Madam Pomfrey is ilyet adna. Viszont visszatérnék egy elfeledett témára. Nem emlékszem az ájulás előtti kőzvetlen időszakra. Onnantól nem emlékszem, hogy felajánlotta, hogy válaszol a kérdéseimre. El tudná mondani?- felelem és érdeklődő szemeket meresztek rá.
 

Miss Flores

Igazság. Halálos igazság, mit egy pletyka köde borít. Jótékony köd, minek nem szabad felszállnia. Nem a haláltól féltem, a halál elkerülhetetlen. Attól féltem, amivé első pálcám tenni tudna, és attól, hogy ékköveimet soha többé nem láthatom. Ragaszkodtam a meglévő dolgokhoz. Ahhoz, hogy csillagokkal és csillagászattal foglalkozhatok, ahhoz, hogy ezt másokkal is megoszthatom, és az új pálcámhoz. Ezektől nem akartam megválni, viszont, hogyha a pletyka hamisnak titulálódna, hogyha megdőlne és ténnyé válna, hogy csupán egy félvér vagyok, kinek apja sárvérű, anyja egy alacsonyrangú félvér. Talán pánikba esnék, és mivel ember vagyok, ezért ki tudja, hogy mily dolgokat tennék meg csak azért, hogy ne kelljen a meglévő dolgoktól megválnom. Talán képes lennék a cseresznyepálcát újra kézbe lennék, és valóra válnának az álmaim. Nem akartam ezt megtudni.
 - Akármit is vél igazságnak, addig, míg ő, kit nem nevezünk nevén él, arra kérem, tartsa ezt titokban. Talán a saját fejére is bajt hozhat, de az enyémre biztosan. Néha szükségszerű, hogy az igazságot rejtve tartsuk. – Csupán reméltem, hogy titokban fogja tartani, és nem fog sem a pletyka védelmébe, se a pletyka ellenébe úgy felszólalni, minek hatására amaz rossz fordulatokhoz vezetne.
Valami sajnált, részvét szerű érzést éreztem a kisasszony felé. Nem lehetett jó az ájulás fenyegetésének árnyékában élni, ahogy semmilyen fenyegetésnek árnyékában nem jó élni. Sok bajt okozhat egy fenyegetés, vagy csak valami, mit annak hiszünk, nekem ezért kellett új pálcát vennem, és ezért zárkóztam el a világtól. Egy ifjú hölgynek ilyesmit még akkor se kívánnék, hogyha halálfaló lenne, ilyet senkinek se lenne szabad megélnie.
 - Először kérdezett valamit, vagyis kettő dolgot, az elsőre már nem emlékszem, de valami félrebeszélés volt, azután arra kérdezett rá hogy miért fog elájulni, vagy valami ilyesmit, de még mielőtt válaszolhattam volna, vagy visszakérdezhettem volna elájult. Szerencsére pont rád figyeltem, ezért eltudtam kapni, nehogy megüsse magát, és abból is baj legyen, de erre már gondolom, emlékszik. – Nem akartam gonosz tanárnak tűnni, nem ezért vállaltam el az állást, hanem, hogy az újabb generációk szívében elültessen az asztronómia alapjait, és hogyha kívánták, akkor segítsek a magból hajtott csíra nevelésében. Ezért sóhajtottam egyet, s Miss. Flores-re néztem. - Azt mondtad, hogy van gyógyszere, amit Madam Pomfrey is adna. Hogyha úgy érzi, hogy ez is olyan ájulás volt, ami sajnálatosan eddig is gyötört, akkor felajánlom, hogyha akarja, akkor a háza klubhelyiségéig visszakísérem, és az esetleges tantárggyal kapcsolatos kérdéseire válaszolok, de hogyha nem kíván élni a konzultáció folytatásával, akkor ennél a lépcsőnél további jó estét is kívánhatunk egymásnak. – Már csak néhány lépésre voltunk a lépcsőktől.
 - Hogyha valakivel összefutna az úton, akkor nyugodt szívvel vallja be neki őszintén, hogy velem konzultált, és ezért nincs még a hálótermében. – Adtam neki tanácsot, hogyha úgy döntött, hogy egyedül kíván visszatérni a háza tornyába.

Night professzor

  - Az igazság kikövetkeztethető egy ember válaszaiból. Vannak akik ezt könnyedén teszik, valamint vannak akik nehezen de azért észreveszik az igazság apró, rejtett jeleit. Én magamat a két csoport közé sorolom.-a következő mondata kissé megdöbbent. -Én a nehéz időket előnyösnek tartom valamily szinten. Ilyenkor az egy oldalon álló emberek közelebb kerülnek egymáshoz, ugyanis együtt kell dolgozniuk. -hogy ez mért titok? - Milyen titok?-mosolygok rá,  ezzel mutatva, bízhat bennem.

  Elkezdi megválaszolni a kérdésemet s mikor a végére ér monológjának,  megint belekezd egybe.  Futcsamód néhol tegez, néhol magáz. Ezt nem tudom mire vélni ezért inkább tovább hallgatok. Amikor valaki felajánlja a társaságát, általában nem fogadom el, Viszont Night professzor ajánlatát elfogadom. Sosem árt egy felnőtt ember társasága. Ez esetleg vitatható,  de ebben az esetben teljesen megállja a helyét.
  - Szívesen élnék a lehetőséggel, de sajnos kérdésem az nincs.