Üres tanterem

Raven

A vigyorom sem sokáig ül meg ott a képemen, mert Ravennek van olyan kifinomult érzéke a dolgokhoz, hogy mindent elrontson egy semleges, vagy épp mogorva szóval, ha neki ehhez éppen úgy van kedve. El is engedem őt, és egy fél lépést hátrébb teszek, majd összeráncolom a homlokom és a szemeibe pillantok.
- Mégis mit kellene elmondanom? Egyébként is, mi ez a felvett Chuck Norris póz? - Épp oly határozottsággal kérdem, ahogy ő az előbb letromfolt. Szerencsére vagyunk annyira elmélyültek a muglik világában, hogy tudjuk, számukra mit is jelent ez a figura, így valószínűleg Raven is sejti majd, hogy éppen kihez hasonlítom őt jelen pillanatban. Mindig is utáltam, ha valaki előhozakodott az erőcsávó énjével, pláne akkor, ha éppen az én haverom, barátom és engem fenyeget. Azért már álljon meg a világ, így ráförmedni egy barátra! Nekem sem kell ennél több ahhoz, hogy felkapjam a vizet, de tekintettel arra, hogy mégis csak a barátom, próbálom visszafogni az indulataimat.
- Cimbora, minden tiszteletem a tiéd, de nem hiszem, hogy egy súlycsoport lennénk, te is tudod, hogy több palacsintát eszem reggelire és simán legyűrnélek egy bírkózás közben. Nem értem, miért lehetsz rám dühös, vagy miért akarod beverni a képemet, de nem nyúltam hozzá a mogyoró krémes dobozodhoz, ha erről lenne szó. - Védekezően emelem a magasba a kezeimet, végül is, most éppen a védőbeszédemet mondom.
- És a többi cuccodhoz sem nyúltam hozzá, tőled nem lopok, érted?- Felvonom a szemöldökeimet, kicsit még oldalra is biccentem a fejem, hogy lássam, mennyire van képben a gyerek. Nem mondom, hogy ő annyit szívna, mint én, talán életében , ha egyszer szívott füvet, azt is csak azért, mert rávettem, de most még sem tudom, hogy miféle fűfalé főzetektől kergült meg ennyire, hogy engem meg akarna verni.
- Szóval csak higgadj le, és magyarázd el Clyde apádnak, hogy ugyan mi baj nyomja kicsi szívedet. - Még rá is mosolygok, talán a vége kicsit gúnyosra sikeredik, de ezt már megszokhatta tőlem, hisz spanom, barátom, fogadott testvérem, akkor miért ne beszélhetnék vele így? Minden jogom meg van hozzá, úgy hiszem.
- Na? Elmondod, vagy nem? Nézd haver, én is mérges lehetnék rád, hisz már vagy fél órája vártalak a megbeszélt helyen, és nem jöttél. - Kíváncsian figyelem, most már befogom a számat, hogy ő is szóhoz juthasson. Egyébként, nagyobb társaságban inkább ő dumál, én nem vagyok ennyire beszédes, csak vele.

[Clyde]

Clyde

 A komor tekintete pillanatok alatt ellágyul, sőt, már-már egy csibészes mosoly jelenik meg a szája szegletében. Nem mindig tudja tartani az erőszakos személyiségét, főleg nem akkor, ha Clydeval van dolga. Legszívesebben már akkor elnevette volna magát, mikor azt vallotta, hogy befog mosni neki egyet. Bár, kitudja... a Star Warsban is Yoda volt a hatásosabb, mikor Dooku gróffal küzdött nem igaz? Pedig mennyivel kisebb az a jószág.
 A jókedve viszont csak akkor tér vissza igazán, mikor erre a másik srác ki is tér. Halk nevetés félét hallat, mire visszatér a gyermeki figura az arckifejezésébe. Jókat mosolyog azon, amiket a másik srác mond, hisz elég befásult vén kecske az, aki ezeken a szavakon ne mosolyodna el még legkomorabb pillanatában sem.
- Ha sok palacsintát eszel, a csodabicepszeid lassacskán elfognak plöttyedni, és olyan hájas leszel, mint azok az idétlenül vigyorgó dolgok... Buddhák vagy mi a francok. - ráncolni kezdi a szemöldökét, ami csupán arra utal, hogy erősen koncentrál arra, hogy jó jelzővel illesse a másikat. Viszont mikor Clyde kitér arra, hogy nem nyúlt hozzá se a mogyorókréméhez, se pedig más cuccához. Ekkor éri a felháborodás, mi túl látványosan mutatkozik meg. Először az a kelletlen vigyor, ami nem épp a kedvességéről elhíresült, majd az egyre inkább vörösödő nyak.
- Igen? Ebbe te teljesen biztos vagy? - teszi fel a kérdést enyhén fújtatva, majd ellöki magát az ablaktól.
- Akkor mondd meg nekem kedves "Clyde apám"! Igaz-e az a pletyka, hogy összebújtál-e egy Marietta nevű lánnyal? Őszinte választ kérek! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! - vigyorog a srácra, majd mély sóhaj kíséretében tesz felé még egy lépést. Legszívesebben a másik nyakába vetné magát, persze nem örömébe. Valahogy úgy tudja elképzelni a jelenetet, mikor egy agresszív nő egy pasi nyakába ugrik, lábával szorongatja a fejét, miközben püföli azt megállás nélkül. Hát, valahogy ők is hasonlóan mutatnának. Legszívesebben jól elnáspángolná, de tekintettel a méretbeli - nem, nem azon méretbeli - különbségekre, nem biztos, hogy komolyan megrendítené Clydet egy esetleges jobb egyenes lehetősége. Inkább csak elmosolyodna és megmutatná, hogy ő mit tud, és kapna szerencsétlen Raven egy akkorát, hogy a szomszéd teremben kötne ki. De remélhetőleg a nagy behemót nem ilyen agresszív. Viszont a Griffendéles akaratlanul is a pálcájáért nyúl, aminek egyenlőre csak helyét szándékozik megállapítani. Használatba még nem akarja venni, majd csak azután, hogy a másik megerősítette a kérdésére a választ.

Raven

Úgy érzem, kezd oldódni a srác, ami jót jelent, de azért remélem, nem esik teljesen szét, Ravent nem vigyori bohócként ismertem meg és nem is szeretném, ha egyszer azzá változna. Tekintetét fürkészem, próbálom kiolvasni abból, hogy most mégis mi a t#k#m járhat a fejében, hisz előbb még be akarta verni a képemet, most meg már egy mosolyt is megejt?
- Heh, haver, csak szeretnéd, csak szeretnéd. Még csak az hiányozna, hogy gömb legyen belőlem. - Én is elvigyorodok, úgy tűnik megy ez nekünk, nekem egyébként sem kellett volna noszogatás, de azt hiszem, a haverra ráfért. Mégis, valami azt súgja, hogy nem ült el a vihar, hisz még mindig nem értem, miért akart az előbb felképelni. Magyarázok én ezerrel, hogy kitaláljam, de ahogy a szavak elhagyják ajkaimat, úgy változik Raven tekintete és mimikája is, most ismét a szemöldökét ráncolja, ezért én újra elveszítem a fonalat. Sőt! A kérdése már egyenesen dühítő, mert én utálom az efféle találgatós játékokat. Vagy elmondja, hogy mi a baja, vagy húzzon a hapci f##ra, és velem ne szórakozzon.
- Biztos hát! Miért csapnálak be? - Meglepődök azon, ahogy felém lép, olyan érzetem támad, mintha egy felbőszült bikával állnék szemben és én lennék a matador. Már csak a szépséges rajongó hölgyek hiányoznak a küzdőtér mellől.
- Mi van?- Következő kérdésére élből egy hátast dobnék, de jobb híján csak értetlen pofát vágok, ingujjaimat feltűröm , és már a tenyerem is kezd zsibbadni egy észhez térítő pofon után.
- Igen, na és? Tudtommal nem vagy a csajom, hogy ilyen dolgok miatt kérdőre vonj. - Még mindig értetlenül figyelem Ravent, kezd olyan érzésem támadni, mintha a srác kicsit megkergült volna. Féltékeny lenne?? Felvonom a szemöldökeimet és próbálom kivenni tekintetéből azt, hogy most épp mire gondolhat, de gőzöm sincs, azt kell mondanom. Annyira elgondolkodtat, hogy még csak azt sem veszem észre, ahogy a pálcáját keresgeti a haver. Nekem eszembe nem jutna rá pálcát tartani, de még csak megverni se. Jó, most hazudok, mert ebben a pillanatban szívesen felképelném őt.
- Ne vigyorogj Raven, mert kezdesz kihozni a sodromból. Ne gyere a hülye találós kérdéseiddel, mond meg, hogy mi bajod van velem és egyáltalán neked mi közöd ahhoz, hogy én mikor milyen csajjal vagyok? - Ennyi volt, nálam is elszakadt a cérna, ebből most már ő mossa ki magát, mielőtt megtalálná az öklöm az arcát. Még ilyet...még ha a csajáról lenne szó, megérteném, de tudtommal nincs neki senkije, sőt, még csak azt sem tudom, hogy tetszene-e neki valaki a suliból. Mindenesetre én nem mozdulok, hiába közelít, felkészültem már lélekben arra, hogy bármi megtörténhet.

[Clyde]

Clyde

 Raven ezekben a pillanatokban úgy viselkedik, ahogy az időjárás egy bolondos nyári napon. Egyik pillanatban jókedve van, derűs, mint a kora reggelek mikor a nap hosszú álmából ébredezve mutatja meg újra magát teljesen felöltözve sárga fényébe, ám a következő percben ingerültség, komorság lesz úrrá rajta, mint mikor a hatalmas tűzgömböt eltakarják a baljóslatú, szürke esőfelhők. Clyde jól ismeri a fiút, így tudhatja, hogy milyen mikor ideges. Inkább tűnik zavartnak, mint igazán mérgesnek, hisz olykor kínjában nevetgél, vigyorog, mintha teljesen jó viszonya lenne az illetővel.
 De az átmeneti jókedv pillanatok alatt tovaszáll, és ismét megjelennek a borús fellegek. Szemében agresszió csillog, akárcsak egy megveszett kutyáéban. Ahogy szeme sarkából figyeli, hogy Clyde feltűri ingének ujját, az ő nyakán úgy düllednek ki az erek. Jelen pillanatban még nincs kedve verekedni, talán nem is tudná megütni a másikat, de az érzés már megvan. Tudja, hogy milyen érzés lehet, mikor az ökle csattan az erős arccsonton, amibe mindketten belenyögnének. Clyde nyilván a meglepettség, míg Raven a sajgó ujjai miatt, emellett a bűntudatával is küzdene keményen, hisz nem azért tart barátokat, hogy verekedjen velük.
 Az igen szó hallatán elkerekednek a szemei. Kék íriszei mintha pillanatok alatt telnének meg a világ összes fájdalmával és agressziójával egyszerre. Nyel egy nagyot, minek köszönhetően ádámcsutkája is ugrik egyet, az amúgy is egyre duzzadó erek pedig még nagyobbra nőnek a nyakán. Jelen pillanatban azt latolgatja, hogy mi lenne a legjobb. Ha tényleg behúzna egyet a srácnak, pálcát rántana, vagy jól nekiállna szentségelni. Vagy arra is megvan az esély, hogy a srác érzékeny pontjára tapint rá, arra, amivel könnyen ki lehet hozni a sodrából. De ezzel megint csak magának tenne keresztbe.
 A megállapításra csak forgatni kezdi a szemét, majd leplezve idegességét, egy sóhajt követően megint elvigyorodik.
- Tudod... furcsa, hogy az elmúlt mennyi? Hét év alatt körülbelül teljesen kiismertük egymást, még sem ennek a megállapításnak a jeleit produkálod. - ingatja a fejét kelletlenül, majd idegesen beletúr a hajába miután ismét elvigyorodik immáron kínjában.
- Clyde.... mennyit ittál az este? - teszi fel a kérdést lenézően, majd megfáradtan visszazuhan a párkányra.
- Nem emlékszel arra, mikor elsős koromban meséltem neked egy kislányról? Mindig őt emlegettem, majd másodikban is és harmadikban is egy darabig.... utána is esett szó róla párszor, de már nem úgy, mint egy kislányról, aki a barátom lett, hanem úgy, hogy az apám elszakított tőle! Emlékszel? - teszi fel a kérdést, majd felpillant a srácra.
- Majd... mikor is? Kb egy éve említettem, hogy ismét megjelent a lány. Bizalmatlan volt velem szembe, nem ismert fel, csak hosszú napok elteltével... te mondogattad haver, hogy ne adjam fel! Vagy már erre se emlékszel? Végül pár hónap múlva mondtam, hogy kezdett egyre közelebb kerülni hozzám, és bár még mindig voltak és vannak is kétségei, de már nem "retteg" úgy tőlem... Na és, hogy hívják ezt a lányt? Ki az a lány, aki az életem egyik meghatározó alakja volt? És ki az, akivel te szórakoztál? - teszi fel ismét a találós kérdéseket csak azért, hogy a másik válaszolja meg őket, és egy kicsit idegesítse is, hisz mint már tudjuk, az utál találgatni. Keze többször ökölbe szorul, miközben várja a választ, de még nincs itt az ideje, hogy használja is őket.

Raven

A türelmem véges, követelem is, hogy mondja már el végre, mégis mi a gondja velem, miért viselkedik ennyire furcsán, gúnyosan. Ez először is rám vall, nem pedig rá, ezért sem értem, hogy mi üthetett belé, amiért szöges ellentéte eddigi önmagának.
- Gyerünk, bökd ki nekem, hogy mi nyomja a csőröd, ne tegyünk fölösleges köröket. - Kezeimet összefonom a mellkasom előtt, kicsit oldalra döntöm a fejemet és kíváncsian figyelek rá, próbálom megőrizni a nyugalmamat, mert komolyan kezd rossz lenni a hangulatom, az pedig sosem vezet jóra. Végre cimborám belekezd, de mindaz, amit összehord, arra még a homlokomat is összeráncolom. Milyen kislányról vaker ez nekem? Első? Merlinre, hová ugrunk vissza, mi van??? Arckifejezésem nem éppen arról árulkodik, mint aki tudná, hogy miről is van szó, de próbálom visszafogni a kitörni készülő bunkóságomat és végig hallgatom őt. R#hadtul nem tetszenek egyes szavai, bizonyos kérdései és megjegyzései, sőt az a stílus sem, amit használ. Ha nem lenne a barátom, már rég laposra vertem volna, amiért így provokál.
- Emlékszem rá, de mindig csak úgy meséltél róla, mint valami ábrándozásról és soha sem mutattad be nekem, melyik az a csaj! - Lassan kezdem úgy érezni, mintha egy vallató cellában lennék és a lámpát a képembe nyomnák, ami nagyon dühítő.
- Mariettának, de mégis ennek mi köze ahhoz, hogy én kivel voltam ? - Ráncolom a homlokom, majd lassacskán rájövök, hogy talán ő lehet az a lány, akiről a cimborám mesélt? Nem, az lehetetlen, biztosan ezer ilyen nevű lány rohangál a suliban, nem hiszem el, hogy ugyanarról beszélnénk.
- Állj le cimbora! Egy név semmit sem jelent, ezer másik Marietta rohangál a suliban. Egyébként sem szórakoztam azzal a csajjal, ő is épp úgy akarta, ahogy én , és van benne valami, ami megfogott. Ezt akartam neked elmesélni délután, ha lettél volna olyan jó arc, és ott vársz a megbeszélt helyen. - Felelem homlokomat ráncolva, én még mindig nem gondolom úgy, hogy mi ugyanarról a lányról beszélünk, de úgy tűnik, hogy Raven ezt másképp gondolja.
- De mégis miből gondolod, hogy ő az lenne, akiről te meséltél? Én ezt nem értem, magyarázd már el! - Közben a karjaimat is leengedem a mellkasom elől, mert feltűnt, hogy a kezei ökölbe szorultak, azt pedig nem akarom megvárni, hogy képen vágjon.

Clyde

   Ideges és ez látszik is rajta. Köztudott, hogy sokszor nem tud mit kezdeni bizonyos helyzetekkel, vagy túl reagálja, vagy félvárról veszi. Egyik se jó, de ez a mostani talán kicsit sok lehet az érintett feleknek, főleg ha azt vesszük, hogy kb semmi nem volt eddig Marietta és Raven között, tekintettel a lány tartózkodására. Úgy néz ki, hogy ezek után nem is lesz, ha mást érdemesebbnek talál arra, hogy társa legyen mint az az ember, akihez szoros kapocs fűzte, bár egy időre elszakították őket egymástól. De az lenne a természetes, hogy a másik elfogadja a nézeteit az érintett félnek és megpróbálja nem úgy felfogni a helyzetet, mintha ő lett volna a hibás, amiért nem tudott ellenállni az apjának. Bár többször feltette, számtalan embernek a kérdést, hogy hogy a f!nébe tudott volna egy olyan akaratos, arrogáns és agresszív férfinak bármit is mondani az érzelmeivel kapcsolatban, mint amilyen az apja? Próbálta elhitetni vele, küzdött érte, hogy higgyen neki, hogy fogadja el az ő látásmódját is, de mintha egy barnuló fűcsomónak beszélt volna. Nem reagált, csak nézett ki üveges tekintettel a fejéből, mint egy kőbe faragott ember. Egy hideg szívű, keserű szájízű szobor, akit már nem tud az idő feléleszteni, hogy érezze a nap melegét.
    Talán a belenyugvásnak vagy az elfogadásnak köszönheti azt, hogy a fiú következő szavait elkezdi átgondolni. Nem akarja tovább támadni, már ez is nehezére esett, tekintettel arra, hogy egy barátba kötött bele, aki talán nem is sejtette, hogy Marietta az a bizonyos Marietta, akiről annyit mesélt neki a Griffendéles. Zavarja a gondolat, hogy Mayának csak ennyit számít, csak annyit, hogy legyen kivel beszélgetnie mikor egyedül van, mikor vágyik a társaságra, de nincs kivel összeruccanjon. Fáj az a tudat, hogy a lánynak csak arra kell a fiú, hogy lemenjen vele a faluba és megigyanak egy nagy korsó vajsört, vagy sétáljanak egyet az emberektől hemzsegő utcákon, nézegessék a kirakatokban a legújabb kviddics találmányokat, az új kis állatkákat, baglyokat, patkányokat és macskákat, melyeket újonnan szerzett be az üzlet tulaja. De ezen kívül, szimpla barátságon kívül mást nem érez, miközben a legjobb barátjához nem csak fizikailag, hanem úgy néz ki, hogy máshogy is vonzódik. Elképesztő, de ő vette a lapot. E miatt nem fogja se a lányt, se Clydet kevesebbre tartani. Ha egy kibontakozó szerelemnek lehet tanúja, akkor csak tessék. Ő elengedi Maya kezét, nem fogja magához láncolni. De azt tudnia kell, hogy még ezek ellenére is szereti. Igaz soha nem volt oda a szerelmi háromszögekért, bár nem mintha magán tapasztalta volna, csupán az ismerősök fecsegéséből többször sikerült ezt leszűrnie.
   - Nem hallottad az emberek beszélgetését Clyde? Furcsa nem, hogy ugyan azt a lányt fűzik a te nevedhez is, mint akit az enyémhez. Akivel együtt szoktam tartózkodni, hetente minimum kétszer - mosolyodik el keserűn, majd tettetett nemtörődömséggel megrántja a vállát, bár viszket a tenyere, hogy alaposan behúzzon egyet barátjának.
   - De nem baj... figyelj haver, én nem fogok semmit megakadályozni, csak tessék! Ha én csak söröző és társalgópartner vagyok akkor állok elébe... - a hangjában bár határozottság ül, arca még is árulkodó. Látni lehet rajta, hogy küzd a szavakkal a beletörődéssel, de muszáj belátnia, hogy nem lehet semmi jónak az elrontója.

Seraphin

zene

Be kell vallanom a bűnömet. Még mindig, visszavonhatatlanul, csak rád tudok gondolni. Feküdni az ágyon, bámulni a plafont és álmodozni. Sokszor gondolok arra, hogy mi lesz most a kettőnk, sosem volt kapcsolatával? Most, hogy Monique mindent megváltoztatott? Mintha tegnap rám néztél volna. Mosoly volt az arcodon? Vagy csak valami groteszk fintor az irányomba? Mind a kettőt annyira vonzónak találom. Lehet, hogy meghallottad, hogy milyen hevesen dobbant a szívem? Úgy érzem magamat, mint egy ötéves kislány. Álmodozok a marcipánfigurákról, a hatalmas, elvarázsolt emeletes tortáról és persze, rólad. Ahogy fekete dísztalárban állnál mellettem és megfognád a kezem. Megérintenél. Szinte érzem már most, itt az ágyban feküdve, hogy milyen lehet, amikor a forróság végigárad a testemben.  Oh, Seraphin, ugye valóra váltod az álmaimat? Csak te és én! Viharzó, szenvedélyes meséim hőse!
Egy nap telt el Valentin óta. A pulzusom azóta is az egekben. Főleg, amikor meglátlak. Rettegek, hogy egyszer rájössz, hogy ki küld neked apróságokat, ki az, aki nem felejt el a különleges alkalmakkor. Rettegek, de nem tudok parancsolni a szívemnek. Hát, hogy tilthatnám meg az érzéseimnek a létezésüket? Te megtudod tiltani nekem őket? Ha igen, esküszöm egyszer sem fog dobbanni többet érted a szívem! De előtte legalább beszélj hozzám!
Mellettem az ágyon, vagy inkább előttem egy, a legendás lényekkel kapcsolatos könyv hever. Úgy indult a mai délután, hogy tanulni fogok rá. Ám, ahogy kinyitottam a könyvet, eszembe jutott, hogy mennyire érdekfeszítő volt az előző óra. Hiszen Seraphin is ott volt. Ugyanazt a fakultatív tárgyat vettük fel! Ez jelent valamit! Ennek jelentenie kell valamit!
Sóhajtva ülök fel, ölembe ejtve a vaskos kötet. Egy ideig apró köröket írok le az ujjaimmal a borítóján, követve, az aranyszínnel szedett, terebélyes betűket a címben. Végül, hosszas tétovázás után felállok, belebújok cipőmbe, felkötöm hosszú, szőke hajamat és kilépek a hálónk ajtaján.
A klubhelyiségben megint szórakoznak az alsóbb évesek. Furcsa, idegesítő sikítozás, leírhatatlan, géniuszi téboly hangjai ezek. Egy újabb ajtó, aztán már kinn is vagyok a Hollóhát klubhelyiségéből. Van, hogy az embernek egy kis sétára van szüksége, hogy másként lássa a dolgokat. Az a szép az egészben, hogy tudom, nem fogom másként látni őket. Téged.
Az üres tanterem. Szeretem. Ritka, hogy ide téved valaki. Általában egyedül üldögélek az egyik padon. Itt legalább nem keresnek, valamiért iszonyodnak a tantermek gondolatától a többiek. Nem tudnak bántani. Ez az én bástyákkal védett mentsváram. Mint, ahogy most is. A könyvem koppan az asztalon, ahogy leteszem. Leülök, lábaimat magam alá húzom. Kényelmetlen póz, de feledteti velem a csend. A nyugalmam. A hely nyugalma. Néha, félve az ajtó felé pillantok, amit becsuktam.
Nézem a sorokat a kinyitott könyvben, nézem a betűket, de nem tudom értelmezni őket. Távolinak tűnnek és értelmetlennek. Te is annak tűnsz. És tudod igaz? Tudod, hogy az elérhetetlenség teszi ennyire széppé és vonzóvá az egészet? Vagy a szemeid színe? Vajon örültél a könyvnek, amit Valentin napra kaptál? Bájitalokról van benne szó. Olyan bonyolultak, mint amilyennek te is tűnsz. Állandóan. Elsős korom óta.
Fázva rándulok össze. Hideg van.

Lauren H. Garside

*Vannak olyan napok, amikor úgy tűnik, mintha a kastély nem lenne felfűtve. Különösen a déli folyosókon, ahol a házunk is helyet kapott. A tó szinte a kastély falainál locsog, már amennyire locsog, a vastag jégpáncél alatt. A jég gondolata nem fázlal annyira, mint a hideg víz. A jég állandó, biztos, szilárd, megáll, megtart, elrejt, hűsít, mint egy borogatás, rád emlékeztet. Most azonban csak ez emlékeztet rád, máskülönben elkerüllek téged is, ahogy mindenki mást, ha csak tehetem. Túl nagy a veszélye annak, hogy a közeledben érted ácsingózó naiv kislányok tucatjai tűnnek fel, akik a Roxfort halálfaló szőke hercegének, a szőke rosszfiúnak akarnak utó-Valentin ajándékot csempészni.
Ma más ügyben kell eljárnom, mint a szokásos iskolai ügyletek, miközben fellépcsőzöm a pincéből. Az oldalamon a táskám, noha az óráknak már vége, éppen ezért meglepően könnyű is, legalábbis önmagamhoz képest, mindenféle könnyítő bűbáj nélkül. Csak a tegnap kapott könyv van benne, és egy-két apróság, amikre szükségem lehetne, ha esetleg történne valami, persze, mi történhetne az iskolában? Az új rendszernek idebent nagyobb a füstje, mint a lángja, a legtöbben a kívülről kapott hírektől rettegnek inkább, és az ily módon felgyülemlett feszültséget az iskolába szorult halálfalókon vezetik le, akik ezt próbálják a maguk módján kordában tartani. Sok esélyük nyilván nem volna, ha nem erősítené meg őket a külső világ napról-napra az erejükben, hiszen valljuk be, a tanári kar java része is ellenük van. Hogy ez helyes vagy helytelen, azt nem az én tisztem eldönteni, és nem is nagyon érdekel.
A nagyterem kihalt még, a vacsora ideje ugyan közeledik, de még nem érkezett el, éppen ideális ahhoz, amire készülök, noha engem aligha int meg bárki is azért, ha varázsolok, jobb szeretem betartani a korábbi szabályokat, rendszert alkotnak a káoszban, én pedig a rendszer eleme vagyok, olybá fest. A könyvet az asztalra fektetem, kellő tisztelettel, hiszen ez egy értékes és érdekes kötet. Újra rávetem a rutinbűbájt, amit korábban, felparázslik egy halvány nyom a bőrkötésen. Megérintette, méghozzá erősen, ne csak a kezébe fogta. Talán sokáig volt azzal, aki nekem ajándékozta valahonnan, a semmiből. Az ajándékokat mindig alaposan átvizsgálom, hiszen nincs esélyem visszautasítani őket, egyszerűen csak megjelennek, a bagolyposta világában ez nem annyira meglepő, de gyanakvásra okot ad. Nagyon ügyelek, hogy ne átkozhassanak meg, hiszen olyan csomagok is előfordultak már. Az arrogancia és a gőg nem tűrik meg a társakat maguk körül, így a hozzám hasonlóan arrogánsak és gőgösek között is harc van, apró, kedves átkok harca.
Csipetnyi port szórok a lassan elhalványodó jelre, amitől az újra felizzik. Nehéz kivennem a formáját, kicsit olyan, mint egy pecsét, nagyjából kör formájú, de ez egy meglehetősen szabálytalan és görcsötös kör, talán egy korong lenyomata. Esetleg pecsétgyűrű, noha a két szélén keskenyedik. Hogy egy csók nyoma volna? Nevetséges. Bár annyira talán mégsem, noha csak azért jutott eszembe ez, mert valaki itt felejtette a képeslapját az asztalon, és azon van egy ilyen szimbólum, egy csókjel. Kicsit hasonlít. Nagyon kicsit.
Az apró szemű port körbehintem, és lám, aranyló fonál izzik fel ott, ahol lehull, nyílegyenesen vezet. Talán mégis csók. Mi más volna képes ilyen nyomot hagyni? Ez egy kicsit zavarba hoz, miközben követem a jelet, egyenesen az üres tanteremig. Habozás nélkül nyitok be, és tudom, hogy akit ott látok, annak köszönhetem ezt a szívós tréfát, ami mégsem annyira vicc, mint inkább valami felfoghatatlan és megfoghatatlan reakció rám. Az asztalra dobom a könyvet, ami mellettem van, a biztonság kedvéért előhúzom a pálcám, határozott mozdulattal.*
- Lauren-*ér utol a felismerés, gyanakodva összehúzom a szemem. Halálfaló-rokon. Mégis mi az elátkozott értelme van ennek az összeesküvésnek?*

Seraphin

zene

Csak egy kis csendre volt szükségem, csak arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, a Rólad szólókat és minden más egyebet. Azt hittem, hogy jobb lesz, ha ezt nem a klubhelyiségben teszem meg. Nem hiszem tévedhetetlennek magam, mint, ahogy a mostani helyzetből is jól kitűnik szerencsétlenségem. Ha maradtam volna a hálóban, soha nem találsz rám. De te túl okos vagy, én pedig, nos, hiába Hollóhátba osztottak, egyre nagyobb hibákat követek el.
Késik a hang és késik a kép. Rémületemben elhomályosodnak a látottak a szemeim előtt. Ha nem fogna el a páni félelem, talán még arra is lenne időm, hogy felordítsak, Merlinre!
Úgy látszik, megkaptam a csendet, amit szerettem volna. Bár nem ebben a formában volt rá szükségem és nem így, az élet sokszor ajándékozza meg az embereket, ilyen-olyan módon. Kezem gyorsan emelkedik, simít végig a lófarokba kötött hajamon, kitapintva, nincs-e kiálló hajtincsem. Hátha nem tűnök bohócnak, hátha. De! Hatalmas bohóc vagyok, nem is tudom mit képzeltem.
Álmaimban sokszor álltál már így velem szemben, de a valóság megrémiszt. Normális, ha a közeledben, nem tudok megszólalni? Normális, hogy a mindjárt szívinfarktust kapok? Arra vágytam örökösen, hogy legalább rám nézz, hogy megszólíts, most pedig, bár érdekesebbnek találnád a rohadó, festékhiányos ablakpárkányt. A hangod pedig, ahogy a nevemet ejted, egyenesen bomlasztóan hat elmémre. Honnan tudod a nevemet? Tudod, ki vagyok, nem csak a senki a folyosó végén? Mondd még egyszer ki! Mondd még, a nevemet! Ezzel a lágy, csodálatos hanggal! Csak kérlek, a szemeidből tűnjön el az értetlenség. Hadd, ne kelljen csalódnom benned. Érted, pontosan érted, hogy mi is folyik itt. Hiszen itt van melletted a könyv, vágyakozásom ajándéka, ami elvezetett hozzám. Okosabb és agyafúrtabb vagy, mint hittem.
Mit tegyek? Sok minden átfut a fejemben, de azt hiszem, csak azért döntök amellett, aminél végül, mert megszoktam már hét év alatt ezt a reagálási módot. Hihetetlen gyorsasággal kapok a könyvem felé. Majdnem kiejtem a remegő kezeim közül, de aztán sikerül megtartanom. Könyörgöm, ne dobj fejbe az ajándékoddal! Könyörgök, ne dobj ki az ablakon! Csak…hagyj elmenni…
Lábaim ugyanis olyan gyorsasággal visznek a terem bejárati ajtaja felé, hogy még magam is meglepődök rajta. Úgy látszik, a hét év alatt tökélyre fejlesztettem a menekülési ösztönömet.
A térdem hangosan és fájón koppan az asztalban, ahogy köztük, mint valami labirintusban, kisegérként rohannék. A fájdalom megtorpanásra késztet. Szégyenkezve állok, valahol középen, szemeimet lesütöm, miközben különös boldogság szállja meg szívem. Itt van velem! Egy légtérben! Merlin is így akarta. Lassan fordulok meg, hogy újra szemben találjam magam vele. Veled.
- Ne dobd ki, jó?
Nem is értem, hogy miért ezek a szavak születnek meg először, furcsán nyöszörögve. Kiszárad a szám, alig tudok nyelni, ijesztően remegni kezdek. Lehet, hogy azért mondom ezt, mert tudtam, hogy soha nem fogja azt a mérhetetlen vonzalmamat viszonozni, amit én tanúsítok iránta. A legjobban azonban az fájna, ha a könyvet kidobná. Csak ez a nap maradna rólam emlékként, ami előbb utóbb, elhalványulna. De így, ha a könyv nála marad, mindig eszébe fogok jutni.
- Jót…Jót választottam?
Még nehezebben jönnek ezek a szavak. Néha úgy érzem, hogy bár csak néma lennék. Tétován állok, nem mozdulok. Tudod, Seraphin, nekem valahogy, most sokkal érdekesebb a rohadó ablakpárkány, nem tudom, neked miért nem! Látod, ahogy lemállik róla a festék? Vajon álmodozhatok még rólad, vagy ma egy gyönyörű átokkal, megtiltod szívemnek az érzéseimet?
Ne gyere közelebb.
Kérlek.

Lauren H. Garside

*A megjelenésem néha egészen szélsőséges dolgokat vált ki emberekből és lányokból. Ahogy itt áll előttem Lauren, a merő megdöbbenés és a pánik összes lehetséges válfaját látom végigéledni a vonásaiban és a szemében. Az, hogy én jobbára közönyös vagyok az effajta érzések iránt, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem fel őket, ha előttem megjelennek. Nos, nem tudom mire számított, talán arra, hogy soha nem találom meg, vagy lehet tévedek, és ez az első ajándék tőle, akárhogy is, a hajának igazgatása mindennél leleplezőbb, a hiúság megnyilvánulása a tetszés egyik ijesztő jele. Türelmesen rámeresztem a szemeim, nem nagyon távolodom el a mögöttem becsukódott ajtótól, úgy várom, hogy a lélek visszatérjen belé, bár nem állíthatom biztosan, hogy nem tartok jobban a reakcióitól, mint egy felrobbanófélben sistergő üst hangjától.
Smith jut az eszembe, az elrontott szerelmi bájitallal megtévesztett hugrabugos árgus, ragacsos csüngése rajtam, aki által bepillantást nyerhettem a szerelem legközhelyesebb fajtájába, egy kamaszlány nyálkás ragaszkodásába egy kamaszfiú iránt, és ez egy életre megtanított attól, hogy mitől óvakodjak. Kortársaim az érzelmi kifejlődés és annak kinyilatkoztatásának egy olyan alacsony lépcsőfokán állnak, amiből nem és nem fognak tudni talán soha feljebb lépni. Legalábbis most még kevés esélyt látok erre.
Mindazonáltal a tanulság egyértelmű, nagyon kell óvakodnom ettől a szőke lánytól. Tudom, hogy nemrégiben átoktraumatizáció érte, bár nem tudom, hogy lehet-e drasztikusabb hatása, mint néhány Cruciónak, soha nem lehetek biztos abban, egy boszorkány hogyan reagál az átéltekre. Nincs bennük logika. Nincs bennük rendszer. Csak a kiszámíthatatlan káosz felbugygó mélysége, ami felett ügyesen el kell lavíroznom, ha menni akarok valamire. Márpedig menni akarok valamire, homályos képként él a tudatomban a kétféle menetrend, miszerint vagy addig átkozom a kedves delikvenst, amíg el nem fogy belőle az ajándékozási hajlam, rosszabb napjaimon ez kedvemre való, vagy pedig a diplomáciai megoldásnál maradok, ami azért jellemzőbb volna rám.
No igen, de mit ér a diplomácia, ha gurkósebesen közeledik felém egy boszorkány. A hátam mögé lendítem a pálcám egy gyors mozdulattal, és már kattan is a zár a nonverbális ige hatására, nem mintha ne lenne nála is pálca és varázserő, de talán ez a megmozdulás megtorpantja, és mire rájön, hogy melyik a megfelelő nyitó ige a sok közül, addigra talán végzünk is valami kulturált mérce szerint, és/vagy hátbaátkozom. Addig félrelépek az útjából, bár ahogy elnézem, remekül feltartja magát a padokon, tétova koppanása egy megbűvölt házimanóval folytatott kegyetlen üzekedés hangulatát idézi, aminek még évekkel ezelőtt voltam tanúja a klubhelyiségben.*
- Nem gondolod, hogy egy kicsit erős indítás kérni tőlem, éppen tőlem valamit?-*adok hangot csípősen az elégedetlenségemnek, hiába nem nagyon akaródzik rámnéznie, tudom, hogy a rászegezett szemem mágiája meglehetősen kényelmetlen tartósan, és egy pillanatra se veszem le róla a szemem. Nem akarom elmulasztani a pillanatot, amikor már késő lesz a megfelelő pálcamozdulatot megtenni.*
- Tehát elismered, hogy te választottad, ezt, és a voltak korábban ilyen választott ajándékaid?-*szigorúan kérdezem, nem állhatom a mellébeszélést, lazán tartom magam mellett a tiszafát, és a gyámoltalanságában nem lelem különösebb örömem. Elmúltak már azok az évek, amikor szórakoztatott az ilyesmi, most csak egy újabb tehetetlen, életképtelen boszorkánypéldányt látok benne.*
- A választás jó, a könyv érdekes, és tanulságos tartalommal bír-*megdicsérem, de megköszönni nem fogom, nincs igazán miért, és egy veszélyes visszaigazolása lenne annak, hogy jó, amit csinál.* - De feltétlenül tudnod kell, hogy nem tudom mire vélni ezt az ajándékozást, ahogy a többit sem.

Seraphin

zene

Kérdések. Értelmetlen kérdések, hiszen mindre rájöhetett már. Viszont a tény, hogy hozzám beszél, minden kétséget elűz, tényleg itt van, ez nem álom. Remélem, azért nem csíp meg. De szép volna! Megcsípne, hozzám érne…majdnem megrázom a fejem, hogy kiverjem a fejemből a gondolatot, de a józan eszem hamar megállít a mozdulatban. Még a végén tényleg dilisnek fog tartani, nem mintha eddig nem adtam volna rá okot.
Ijedten kapom a fejem az ajtó irányába, szívem rémületemben, vagy éppen reménységem jelképeként dobban meg. Egyelőre nem tudom eldönteni. Vajon azért zárja be az ajtót, mert most itt véget akar vetni mindennek, vagy épp ellenkezőleg? Viharosan, álmaimba illően, szintén véget akar vetni, mondjuk a köztünk lévő távolságnak? Nyelek egy nagyot. Lassan, megfontoltan válaszol a kérdéseimre. Nincsen semmi hirtelenség a mozdulataiban, a hangjában. Mintha minden szót megízlelne ezerszer, mielőtt válaszolna bugyuta kérésemet illetően.
Ajkaim furcsa fintorba zsugorodnak. Vagyis inkább csak a bal oldala. Mintha bűnbánó mosoly és lemondó szomorúság próbálna egyszerre megjelenni vonásaimon. Ránézek. A szemeibe. Nyitott könyv vagyok. Ugyan Seraphin! Hiszen tudod ki áll veled szemben. Lauren Hús Garside. Soha nem rántottam még pálcát életemben, nem próbáltam harcolni az ellenkező dolgokért, elfogadtam a kudarcaimat. Láthatod, nem fogok agresszív, vérimádó, kegyetlen, dühöngő állattá változni, hogy lecsapoljalak, majd áldozatommá tegyelek. Bemutassalak a termékenység istenségének. Ma legalábbis biztosan nem.
- Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Én…én csak…
Eddig bírtam. Elfordítom a fejemet, újra. Vagyis inkább a cipőmet kezdem fürkészni. Nézd Seraphin! Van rajta egy folt. Nem nézed meg? Valószínűleg por lehet. Hiába mormolom, megváltó mantraként, hogy nem emelem fel a fejemet, nem emelem fel a fejemet, testemet úgy látszik, már nem én irányítom. Tekintetem tétován, félőn simogatja pillantását.
- Örömmel adtam. Nem kértem érte semmit. Most sem kérek.
Megrántom a vállam. Ezzel a mozdulattal próbálom leplezni hihetetlen szorongásomat. A pálcám, valahol a talárom zsebében lapul. Fogalmam sincs, hogy nálam van-e egyáltalán. Ez most nem is lényeg. Csak az, hogy hallgathatom a szavait. Csendesen, fájó térdemmel hátrébb lépek, leülök az egyik padba. Talán ez a legjobb, amit tehetek.
- Okos vagy Seraphin. Nagyon okos.
Áhítattal ejtem ki a nevét. Mintha valami fantasztikus varázslatot szórnának ajkaim. Nem kell gondolkoznom azon, amit mond. Nem játszok, nem tagadok. Soha nem kerültem az útjába, csak távolról szerettem. Csak a hálókban álmodoztam az esküvőnkről! Esküszöm, csak ott! Még a tanórákon sem! Ha ez bűn, akkor mérhetetlenül bűnös vagyok. Pokolba kerülök.
- Tudtam, hogy tetszeni fog!
Kislányos hangszínnel, lelkendezve kapom fel a fejemet, szemeimben megcsillan az öröm. Tudtam, hogy örülni fog neki. Néha lopva ránéztem a kezeiben tartott könyveire, vagy a folyosón hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog a hallgatózás, de roppantul hasznos. Főleg akkor, ha valakinek örömet szeretnék okozni.
- Akkor örülsz neki, igaz?
Nem tudom leplezni a gyermeki izgatottságot, ami úrrá lett rajtam. Nem akarok tolakodni, Merlin mentsen tőle, talán még meg is átkozna! De sokat álmodoztam arról, ahogy lassan artikulálja az átkát, amit csak nekem szán! Ne álmodozz Lauren, nem szabad! Rossz kislány!
- Seraphin, én…én nem akarok semmi rosszat.
Sose volt rossz az, amire én gondoltam! Ha tudná…egy pillanatra el is pirulok a kétértelmű kifejezésemtől. Megint csak utólag gondolkozom, hiszen nem pironkodásra ösztökélő gondolatnak szántam. Ismét elfordítom a fejem. Olyan lehet ez az egész, mintha egy mugli teniszmérkőzést néznék. Egyszer ide nézek, egyszer oda.
- Az lesz a legjobb, ha elmegyek, igaz?
Lemondóan pillantok fel rá, hiszen eddig a cipőm vált ismét érdekessé. A por, ami a padból telepedhetett rá. Igen érdekes alakzatokat tudnak felvenni a porszemek. Mintha külön világban léteznének. Bár én is megtehetném, hogy most egy másik világba kerüljek, ahol nem kell elmagyaráznom semmit.
- Szeretlek boldognak látni.
Lehet, hogy nem is hallja a mondatomat, túl halkan, szinte csak dörmögöm. A csend, mindig a barátom volt. Most is, jótékonyan elnémítja a szavaimat. Jobb, ha nem derül ki a titkom. Ennél is jobban. Létezik egyáltalán ebben a helyzetben az, hogy ennél is jobban?
A fenébe…miért nem tudok elfutni?

Lauren H. Garside

*Minden félelem valóra válni látszik, mintha nem egy üres tanterembe, hanem egy elátkozott terembe léptem volna, aminek a mágiája éppen ezt a célt szolgálja. Igaz, ez nem is igazi félelem, inkább csak amolyan előre következtetés, amit nem akartam, hogy bekövetkezzen. Furcsa és érthetetlen rendszer szerint mozognak a boszorkányok, zavaros logikájukat egyáltalán nem tudom kibogozni, de az arca egy nyílt tükör, és magamat látom benne. Önmagamnak egy torz képét, amivel mázat vont az őrült rajongás, a bizarr ragaszkodás, érthetetlen vágy érzése, talán szerelem? Nem, minden kétséget kizárólag a szerelem eszmeisége nem tartozhat ebben a korban egyetlen kapcsolatba sem, ami ennyire éretlen, megalapozatlan, gyermekded.
Úgy les, és úgy nyeldekel, mintha valami hatalmat látna maga előtt, ami megbabonázza, megrémíti, és olthatatlanul vonzza. Miféle átok kárhoztathat ilyenre egy hollóhátast? A hollóhát az egyetlen ház, amiben reméltem még valamit, ha már a másik kettő semmire se jó, de az utóbbi időben valahogy folyton csalódnom kell az intelligenciájukban, és egyre inkább ráébredek arra, hogy csak egy jó reklám az egész, de a Hollóhát háza is áldozatul esett annak a korcsulásnak, aminek a mardekár is a rengeteg félvérűvel és miegymással.
Fáradt beletörődéssel szemlélem, noha nagyon is energikusnak érzem magam, kellő kritikussággal, ahogy jár a szeme, mint egy megriadt állaté. Nem haragszom, a haragom teremtő jellegű, azzal, hogy elpusztítom az ellenségeimet mentálisan, rendet teszek a magam világában, de rád teljesen felesleges és meddő lenne a haragomat vesztegetni. Hiába volt a kemény, elszánt visszanézés Garside, ha egyszer nem vagy képes tartani a kontaktust. Amikor elfordítod a tekinteted megint, pislogok egyet, néha egészen elfelejtem, hozzászoktam a zárt terek gyér világosságához, pislogást nem igénylő sterilségéhez. Nem bízom benned, akármennyire is semmire tartanak, a gőgöm nem annyira elvadult, hogy ne legyek óvatos.*
- Tudtad-*ismétlem meg baljósan. Nyilván többet tud rólam, mint ildomos lenne, a megfigyelései pedig nem különösebben kedvemre valók. Sőt, mi sem lehetne kevésbé kedvemre való, minthogy Garside engem figyeljen ráérő szabadidejében, azt lesve ki, hogy mivel tudja a kedvemben járni.*
- Természetesen egyáltalán nem örülök neki-*halkan, nyíltan mondom ki a számára talán letaglózó igazságot, nem viszek a hangomba érzelmet, talán nem is tudnék, beteges torkomnak még mindig fáj a tél, nem fogom előadni neki azt a dühöngő, félelmetes nagyjelenetet, amit valamiért elvárnak szinte a felbosszantott Mardekárosoktól, holott a zajos acsargás inkább olyan Griffendéles megnyilvánulás. Kétszer is kimondta a nevemet, már több, mint egy átlagos beszélgetésben jó ismerősök, barátok között megesik, és ez ellen az sem mentség, hogy jól mondta, nem pedig valami idegesítő nyehegéssel a közepén, mintha a ph részt nem volna képes rendesen mondani.*
- Tudod Garside, addig nem mész sehova, amíg meg nem értetek veled néhány dolgot. Maradj ott a padban-*valójában meglep azzal, hogy lezserséget mímelő csetlő-botló évfolyamtársaink padRA ülő mániája helyett rendeltetésszerűen használja a széket és a padot. Mondhatni, ez egy pozitív benyomás, éppen ezért, amennyire lehet, mellőzöm a kegyetlen élt a hangomból.*
- Nyilván nem akarsz rosszat-*a szavak sorrendje megértő, de képtelen vagyok bármiféle érzelmet a hangomba vinni, nem megy nekem az ilyen. Hogyan kell a boszorkányokkal úgy beszélni, mintha megérteném őket, elhitetni és átvágni a fajtájukat? Ezt még meg kell tanulnom tőled. * - Nem szeretnél boldognak látni, nem ismersz, az, amit te szeretnél valami olyan reakció, amit tőlem idegen, és téged tenne boldoggá. Amit csinálsz, az alapvetően rossz, noha nem akarsz rosszat. Nem küldhetsz ajándékot egy vadidegennek, és lesheted ki a vágyait, érdeklődéseit, titokban. Olyan, mintha ellopnál az életéből egy darabot és magadhoz kötnéd. Állandó bizonytalanság az ismeretlen csomagok miatt, feszültség, hogy mi ez már megint. Nem helyénvaló-*mennyire botor szavakat.*
besült

[[ Damerei ]]

[ Damerei ]

A Keleti szárny egyik üres tanterme maga volt a mennyország Kenzie számára. Csend és nyugalom az ajtón túli elmebajhoz képest, amit javában a többi diák ricsaja, valamint értelmetlen csevegése tett ki. A többségnek egész nap be sem állt a szája; ha épp nem valamelyik tanár miatti szitkozódás töltötte ki az idejüket, akkor maradt a kviddics, vagy éppen Harry Potter, az a túlértékelt bazári majom.
Habár a márciusi időjárás jóval kegyesebb volt az egész nap padok fölé görnyedő diákokhoz, mint a korábbiak, a szabad levegő valahogy mégse vonzott ki minden diákot, Kenzie pedig a délutánok elütésére sokkal jobb búvóhelynek találta az üres tantermek. Sehol senki, így egyszerűen felülhetett egy pad tetejére, vagy ha éppen úgy tartotta kedve, a tanári asztalra, és órákon át olvasgathatta a karácsony után magával hozott könyveket.
Ma azonban nem egy kellemes regényt bújt, hanem igyekezett átrágni magát egy gyógynövénytanhoz köthető könyvön, de egyre inkább kezdte azt hinni, rajta már csak a csoda segíthet. Sóhajtva pillantott fel a szemközti fal előtt álló öreg, kopott táblára, majd behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, aztán lassan elszámolt tízig. Mielőtt legelső alkalommal felszállt a Roxfort Expresszre, az anyja erről a technikáról mesélt neki, mondván, neki mindig bevált.
Nos, úgy látszik, a hatás átugorhatott egy generációt, mert hogy nyugodtabb nem lett, az holtbiztos, sokkal inkább járt azon az agya, hogy az anyja nem egy ilyen értelmetlen tárgy kapcsán érte el azokat a bizonyos sikereket.
A dühe végül odáig fajult, hogy a könyvet egy kétségbeesett üvöltés keretében tiszta erőből levágta a földre. Mindeközben az egyik falon lógó festmény lakója, egy harmincas évei végét taposó varázsló jót nevetett a kis jeleneten. Kenzie mérgesen fordult felé, majd figyelmeztetésképpen felemelte jobb mutatóujját, azonban a férfi ettől csak az alsó ajkára harapott, és úgy vigyorgott tovább.
- Na ne, ezen ne nevessen, mert egyáltalán nem vicces! - vetette oda neki mérgesen.
- Ugyan, kedvesem - kezdte barátságosan, ám még mindig egy széles mosollyal az ajkán. - Nagyon jól tudom, hogy tegnap egy eldugott lépcsőn ülve olvasta ugyanezt a könyvet, de már ott látni lehetett magán, hogy ez nem fog menni. Ha elfogad egy tanácsot...
Kenzie ingerülten félbeszakította ezen a ponton. - Inkább nem, köszönöm.
- Néha jobb beismerni a vereséget - fejezte be mégis, majd elegánsan, pálcáját pörgetve kivonult a képből.
Lassú fejrázás kíséretében a lány leugrott a tanári asztalról, és lehajolt a könyvért. Mire ismét felegyenesedett, az ajtó halk nyikorgása csapta meg a fülét, előtte pedig ott állt Damerei Raleigh, a Mardekár végzős és ügyeletes bájgúnárja teljes életnagyságban. Eddigi Roxfortban töltött évei során hallott már pár mende-mondát róla, ám az igazat megvallva alig beszélt vele, és az is éppen elég is volt.
Az ellenérzései nagy része persze egyszerű előítéletekből fakadt, azonban ezeknek gyakran azért van valami valóságalapja, így nem érezte magát kellemetlenül miatta. A kék szemei és fürkésző tekintete miatt azonban annál inkább, és magára nem jellemző módon, bár ezt a világért sem ismerte volna be, zavarba jött. - Ö... - kezdte a tarkóját vakargatva a könyv gerincével. - Hello? Azaz, én már épp indultam, tiéd a terep - bökte ki, majd elindult az ajtó felé, remélve, hogy a fiú időben odébb fog állni.

[Hogy mi vaaan?! Kitekerem a nyakát, ÉN tekerem ki a nyakát!]

Kenzie

"- A francba már, Minnie, egyszer tanulnál rendesen! – csattantam fel idegesen. Nem igaz, hogy még ez is az én gondom kell, hogy legyen. Anyámék azt még valahogy megemésztik, hogy én nem sűrűn térek haza értékelhető jegyekkel, de Minnea soha nem tartozott a lusták és hanyagok közé. Ennek is én leszek majd az oka.
- Pont te beszélsz? – vetette oda nekem félvállról. – Vagy segítesz nekem, vagy megbukok, és most nem viccelek Dam!
Hogy mi vaaan?! Kitekerem a nyakát, ÉN tekerem ki a nyakát!
- Minnie, ilyen nincs! Valakit keresnünk kell, aki segít neked. – húgom már nyitotta is a száját, hogy szokásához híven hevesen tiltakozzon. – És ha nem leszel vele kedves, kicserzem a bőröd. – sziszegtem rá, mint egy kígyó, aztán magára hagytam. Merlin, miért versz engem ilyen testvérrel? Miért? "

Aznap nem beszéltem már vele többet. Vele nem, de elkezdett frusztrálni, hogy a húgom olyan link tróger alak lett, mint én, így megkerestem Deirdre-t, hogy segítsen nekem. Elvégre az unokahúgom, segítenie kell ilyen helyzetben. Erre való, nem?
Sajnos Dee-t újabban nehezebb szóra bírni mint egy növényt, ráadásul ő sem a legjobb tanulók egyike. Sütőtök legyek, ha értem Minnea miért lett ilyen… szorgalmatlan. Unokahúgom azonban nem bizonyult teljesen hasznavehetetlennek, és rávilágított, hogy az egyik évfolyamtársa jóval nagyobb tudáshalmazzal rendelkezik, mint ő vagy én vagy akár mi ketten együtt. Megesik az ilyesmi. A szóban forgó lány nem más mint Kenzie Crowley, akivel mostanáig nem igen beszéltem egy árva szót sem. Sőt, ha jól sejtem, nem is kifejezetten kedvel, így eléggé nehéz lesz a dolgom, ha rá akarom venni, hogy segítsen a húgomnak. Minnienek szüksége van rá, úgyhogy erőt kell vegyek magamon, és valahogy rá kell vennem arra, hogy korrepetálja csökkent képességű kamasz rokon lánygyermeket…
Dee elmondta, hogy merre találhatom, és sietős léptekkel már célba is veszem a helyet. Deveraux szerint általában tanulni megy oda a lány, így egyfajta tettenérés lesz, ha minden jól alakul. Unottan, kedvetlenül sétálok komótosan a terem felé, ahol feltehetően Kenzie megtalálható. Nekem miért nem jutott egy nagyobb testvér, aki megoldja a problémáimat? Nem fair, hogy Minniet már vagy negyedszer húzom ki a szószból, csak ebben az évben. Ryan is mondta már, hogy túl sokat foglalkozok a testvérem problémáival, és némi önállóságot kéne belé nevelni, de tudom, hogy ha nem segítek neki, akkor otthon én leszek a gonosz nagytestvér.

Idegesen túrok a hajamba. Utálom, hogy éppen akkor kényszerülök egy lánynak könyörögni, mikor egy komoly projekten dolgozom. Laetitia sokkal nagyobb falat, mint amire számítottam, így logikus, hogy szabadidőmet szeretném azzal tölteni, hogy valahogy rájöjjek milyen út is vinne hozzá közelebb. Ehhez képest a lusta húgomnak hála könyöröghetek egy lánynak a segítségéért.
Mikor a terem ajtajához érek, halkan nyomom le a kilincset, és a lehető legészrevétlenebbül megyek be. Egy kicsit meglepődök, hogy a lány tényleg ott van. Ugyanakkor elégedett mosolyra ad okot, hogy szemmel láthatóan zavarban van, és meglepte, hogy épp én jöttem be az ajtón. A mosolyom már vigyorrá szélesedik, amikor megindul az ajtó felé, mintegy menekülőre fogva a dolgot.
Ejnye, hát nem eszek lányokat reggelire!
- Hello. – köszönök vissza kedélyesen, de eszemben sincs elállni az útból, sőt. Hátam az ajtónak vetve szemlélem a ténykedését. – Mégis mit csináljak egy üres teremben? …Egyedül? – kacsintok rá, majd karjaim összefonom magam előtt, és kellemes mosollyal nézek le rá.

[[ Damerei ]]

[ Damerei ]

Egyetlen mondat elégnek bizonyult ahhoz, hogy Kenzie minden előítélete bizonyítást nyerjen. A hangnem, a kérdés, a testbeszéd - lényegében minden arra utalt, hogy korábban igaza volt, és a hideg futott végig a hátán a kérdés hallatán. Hogy mit csináljon egyedül a teremben? Egyáltalán miért jött oda? A lány ezt se értette teljesen, mert csak nem számíthatott rá, hogy talál majd ott valakit. De az is lehet, hogy találkája lesz valakivel, így a távozás mellett most újabb érv szólt.
Kenzie megköszörülte a torkát és igazi Mardekároshoz méltón összeszedte magát. Kezeivel a háta mögött fogta a könyvet és egy gúnyos mosolyt villantott felé. - Úgy vélem, a lehetőségek száma végtelen, ha nem gond, akkor én inkább nem állok elő egy példával sem - felelte vidáman.
Miközben azon vívódott, hogyan cselezze ki a nála nagyobb fiút, előre és hátra hintázott a sarkán. Ha sikerülne rávennie, hogy teljesen bejöjjön a terembe, akkor már kijuthatna az ajtón. A menekülés persze nem a legelegánsabb távozási módok egyike, de a szükség nagy úr, és még mindig leplezheti valahogy az eredeti szándékát.
Amilyen gyorsan átgondolta ezt az ötletet, olyan gyorsan el is vetette. Ennél jobbat is tud, nem kell pánikolni. Biztosan nem miatta jött, az ilyen megjegyzések pedig mostanra már nyílván reflexből dőlnek belőle. Különben is, minek így reagálni a jelenlétére? Nem is értette, mi ütött belé az imént.
- Egyébként hálás lennék, ha elállnál az ajtóból, mert szándékomban áll távozni, bármi legyen is a véleményed erről - kezdte, majd felmutatta a kezében lévő könyvet. - Gyógynövénytant kell tanulnom, és ha nem tudok koncentrálni holmi hetedéves bájgúnár miatt, akkor szinte garantált a bukásom.
Damerei néhány pillanatig szótlanul meredt rá, de nem mozdult az ajtóból. Miután ezen nem kívánatos szándékának még hangot is adott, Kenzie nagyot sóhajtott. Ha ez nem valamiféle ostoba vicc, akkor direkt jött pont ebbe a terembe, pont most, és valószínűleg ezért akadékoskodott, mikor a távozását hozta fel. Azt el kellett ismernie, igyekezett egy ártalmatlannak tűnő beszélgetést kezdeményezni, de a lány kezét felemelve menet közben inkább félbeszakította.
- Rendben, ki vele. Mit akarsz? - szegezte neki a kérdést.
Ezzel úgy tűnt, meglepte, ám ez a reakció olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan megjelent. Elkezdett mindenféléről hadoválni, amiért valószínűleg az felelt, hogy a kérdés pillanatnyilag kizökkentette addigi magabiztosságából.
- Ha lehet, szeretném még a mai nap folyamán megtudni – közölte unottan, majd ismét felmutatta a könyvet. - Tudod, gyógynövénytan – tette hozzá félrebillentett fejjel.
Nem kell félni, tényleg nem harap - bíztatta magát, míg a válaszra várt. - Elmondja, amit akar, szépen végighallgatom, aztán távozom. A mumussal is elbántam, ez a beszélgetés sem nem okozhat gondot.
Bár, ahogy felnézett a hetedévesre, rá kellett jönnie, hogy kifejezetten félelmetes tud lenni, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő eltervezte. Kék szemeit unottan forgatta, és hirtelen előtört egy másik énje, egy olyan, amelyik már nem erőlteti a bájos csevegést egy lánnyal, hogy elérje a célját.
Nevetséges.
Abszolút nevetséges, de vérfagyasztóan rémisztő is egyben. Kenzie egyre jobban bánta, hogy nem próbált mégis megszökni, vagy legalábbis nem fogta be a száját kellő időben. Az egész kellemetlen helyzetet megúszhatta volna, ha számol ezzel a lehetőséggel.