Üres tanterem

[- Nem áll szándékomban kiengedni téged innen, bár azt figyelembe veszem, hogy sietős a távozás. Rövid leszek.]

 

Kenzie

Szélesen elvigyorodok, azon a bicskanyitogató módon.
- Nem áll szándékomban kiengedni téged innen, bár azt figyelembe veszem, hogy sietős a távozás. Rövid leszek. – kacsintok rá továbbra is vigyorogva. Ahhoz képest, hogy épp szívességet kérnék tőle, nem vagyok valami kedves, de ha úgy veszem az ő magatartása is meglehetősen támadó, valahol logikus, hogy nem vagyok a türelem mintapéldánya ebben a pillanatban.
Noha nem szokásom az ilyesmi, unottan nyújtóztatom ki tagjaim, mintegy jelezve a lány felé fizikai fölényem. Nem mintha valaha is visszaélnék az ilyesmivel, de neki ugye nem kell mindenről tudnia. A felsőbbrendű mosolyom is szép lassan halványodik, az arcom végül teljesen kiürül, semmitmondó szemekkel meredek le rá. Deirdre mondhatta volna, hogy harapós a kicsike. Arcom morcosan összerándul, mert nem szeretem, ha valami nem terveimnek megfelelően alakul.
Ha nem lenne ilyen lusta dög a húgom, most nem itt ácsorognék azon gondolkodva, hogy hogyan csikarjam ki Kenzie-ből a segítségét, hanem kellemesen ejtőznék valamelyik kanapén vagy az ágyamon elnyúlva. Minnie bezzeg tutira nem egy könyvet lapozgat, hanem pont azt teszi, amihez most nekem lenne nagy kedvem: pihen, lustálkodik, és ahogy ő szokta mondani ,,szépre szundikálja magát". Remélem, hogy majd alkalmi tanára alaposan kifárasztja azt a cseppnyi kis agyát, míg belever némi tudást. Crowley lényegre törősége, és türelmetlensége valahogy meglep. Az egy dolog, hogy sürgős tanulhatnékja van, de azért még nem kellene így pattognia nekem, mint valami megvadult kis gurkó. Ez a nem várt modor engem is habozásra kényszerít, gyakorlatilag a döbbenettől csak felszalad egyik szemöldököm, és oldalra biccentett fejjel nézek le a lányra.
He?
Értetlenségem eddigi szintjéről egy sokkal magasabbra lép, mikor másodjára is megsürget. Na, ezt már nem hagyom szó nélkül. Ha kell, keresek Minneának mást, aki kiokosítja, de mindennek van határa.
- Tik-tak, tik-tak! – figurázom ki gúnyolódva a lányt, majd ellépek az ajtótól, és laza kézmozdulattal intek is a felszabadult kijárat felé. – Menj csak, ha ennyire akarsz. Azt hittem ennél több udvariasság szorult beléd, elvégre valamiben hasonlítunk. –érintem meg zöld-ezüst nyakkendőm, jelezve, hogy ez a stílus egy mitugrász elsős Hugrabugossal szemben még talán elmegy, de velem nem kéne. Bal kezem a zsebembe süllyesztve elsétálok a hozzám legközelebb eső padig, és hanyagul nekidőlök.
- Még mindig itt vagy? Elvitte a cica a nyelved, vagy már kifogytál a sürgető szavakból? – húzódik ismét széles mosolyra a szám, de szemeim ezúttal megmaradnak szinte fagyosan, és úgy szegezem tekintetem a lányra. – Nos, ha érdekel, téged kerestelek, mert kérnék tőled valamit. Biztosan kedvedre lenne a dolog, hiszen érezhetnéd mérhetetlen lexikális tudásod… hm… különlegességét. – fejezem be kuncogva, és karjaimat újra összefonom mellkasom előtt.

[[ Damerei ]]

[ Damerei ]

Tik-tak.
Ennek a hallatán Kenzie legszívesebben tiszta erőből a fejéhez vágta volna a könyvét, de inkább nem kockáztatta meg a hetedéves elleni támadást, mert biztos nem hagyta volna annyiban a dolgot. Az egyetlen előnye a reakciójának, hogy végre odébbállt, a kijárat pedig felszabadult, azonban ez sokkal inkább tűnt csapdának, mint egyszerű előzékenységnek.
Damerei Raleigh nem az a fajta varázsló, aki csak úgy feladna bármit, amit egyszer a fejébe vett. Ráadásul arrogáns alak, túlzottan magabiztos, és kénye-kedve szerint manipulál mindenkit, hogy elérje a célját. A lányt ez a rövid jellemzés kísértetiesen emlékeztette valakire, így azt is pontosan tudta, hogy vagy felveszi a kesztyűt, vagy neki annyi, és a végén az lesz, amit a fiú akar.
Amint az udvariasságról kezdett papolni, Kenzie keze ökölbe szorult, amikor pedig a kettejük közti hasonlóság szóba került, legszívesebben nevetni kezdett volna. Ha ő azt tudná. Egy házban vannak, igen, de azzal nyílván nem számolt, hogy a személyiségük is hasonlít bizonyos szempontból. Aztán, szinte már elégedetten átvonult egy padig, zsebre tett kézzel, mintha a legkevésbé sem érdekelné, végül marad-e vagy sem.
Ha így akarod lejátszani a dolgot, ám legyen. Legalább előbb szabadulok, és nem adok okot neki valami gyerekes bosszúra - gondolta.
Hosszú másodpercekig némán meredtek egymásra. A fiú azt várta, hogy dönt, Kenzie meg azon rágódott, kinek lehetett köze ehhez az egészhez. Valakinek ugyanis el kellett mondania Damereinek, hol találja meg őt, márpedig akkor az illető biztosan néhány napos kikapcsolódást nyer a gyengélkedőben. Majd Madam Pomfrey ápolgatja, remélhetőleg valamilyen fájdalmas vagy gyomorforgató gyógymóddal.
Damerei legközelebbi kérdései hallatán már az alsó ajkába kellett harapnia, mert erre már nem sürgetés lett volna a válasz, hanem a hetedéves érzékeny testrészének bántalmazása, hogy egy életre megtanulja, jobb, ha nem beszél így vele. Sőt, egyetlen nővel se beszéljen ilyen hangnemben. Főleg akkor nem, ha kérni akar valamit, mert így aztán garantált, hogy rossz vége lesz a beszélgetésnek.
Mindezek ellenére magára erőltetett egy mosolyt, a könyvet pedig óvatosan a mögötte lévő tanári asztalra csúsztatta. Ahogy farkasszemet nézett a fiúval, az ujjait kezdte ropogtatni, mit sem törődve az időnként kifejezetten hangos roppanások egész sorozatával. - Nem tudom, milyen bűbáj hatása alatt állsz, vagy épp hol élsz, de a kedvedre lenne és lexikális tudás nem éppen egy mondatba való. A különlegesség meg aztán végképp rosszul hangzik - tette hozzá a szemeit forgatva.
Várta, hogy érkezik-e flegma válasz, de ez elmaradt, így sóhajtott és folytatta. - Apropó udvariasság. Van egy olyan érzésem, hogy ez az alig észrevehető sértődöttség nem a Mardekáros közös vonás miatt van, hanem sokkal inkább azért, mert te már végzős vagy, míg én csak ötödéves. Jó, meg talán kissé szexista is vagy, ki tudja.
Még élt. Nem is olyan nehéz természetesen viselkedni a közelében, csak gyakorlás kérdése, ezt mostanra belátta, mint ahogy egy pillanatra azt is, hogy ezzel szinte biztosan sikerült magára haragítania. De legalább letudom ezt a beszélgetést, és az átkozott gyógynövénytan könyvet is elrejthetem a ládám legmélyére.

[- Majd ha szövegalkotási és értelmezési problémáim akadnak, te leszel az első akit felkeresek, Nyuszikám.]

 

Kenzie

Rosszallón felszisszenek, és számat unott grimaszra húzom. Ez a baj az itteni diáklányokkal, főként a Mardekárosokkal. Fogalmuk sincs, hogy hol a határ, és meddig mehetnek el büntetlenül. Sajnos Crowley átlépte azt a pontot, ameddig még szórakoztat engem a csipkelődés, és már olyan vizekre evez, mely jóval nagyobb, veszedelmesebb hullámok által tarkított.
Fáradtan sóhajtok egy aprót, és jobbommal megdörzsölöm a homlokom és szemöldököm. Merlinre, ezért nagyon sokkal tartozik nekem Minnea. Érdektelen, unott arccal nézek ismét a lányra, és hasonló hangon szólalok meg.
- Majd ha szövegalkotási és értelmezési problémáim akadnak, te leszel az első akit felkeresek, Nyuszikám. – szűröm fogaim közt. Sértettségem már meg sem próbálom palástolni, ahogy azt sem, hogy kezem a zsebem felé vándorol, ahol a pálcám lapul. Nem fogom megátkozni, de valahogy nyugtató hatással van rám a hűvös fa érintése.
- Jellememre vonatkozó meglehetősen felületes elemzésed örömmel tölt el, noha a pontatlanságod helyenként aggasztó. – színpadiasan meghajolok előtte, majd felemelkedve tekintetét keresem, hogy a szemébe nézhessek. – Ha ezen ilyen szépen túlestünk, a tárgyra is térnék. Rendelkezem egy meglehetősen féleszű testvérrel, és arra akartalak megkérni, hogy segíts neki átvergődni a vizsgákon. Természetesen nem ingyen kértem volna ezt a szívességet, de kezdek benne kételkedni, hogy alkalmas lennél a feladatra. – ezen a ponton szemérmetlenül végigmérem a lányt, lassan, a lábaitól indulva egészen az arcáig. Láttam már rosszabbat is, de jelenleg nála sokkal nagyobb hal is van a tóban, amiben momentán pecálgatok, így nem mozgat meg bennem semmit.
Ahogy ezen elmélkedek, elém úszik Laetitia arrogáns, kihívó arca. Néhány kóbor pillanatra elmélázok azon, hogy miket is tudnék csinálni azzal a kis boszorkánnyal, ha végre beadná a derekát. Könnyen lehet, hogy Morrison már nem csak a fogadás és az ezzel járó kihívás miatt kezdett el foglalkoztatni, de ezen most inkább nem gondolkodok, ráér később is.
Lustán indulok el a tanári asztal felé, ahová Kenzie a könyvét rakta le. Gyógynövénytan. Még a hideg is kiráz tőle. Eszembe juttat egy lányt, akivel volt alkalmam még tavaly közelebbi kapcsolatba keveredni. Igazi kis növény mániás trófeának bizonyult, és hála neki meg a (szokásos) fogadásnak láthattam Wallbricket megmártózni a birtokon található akkor még meglehetősen fagyos vizű tóban.
Mi is volt annak a lánynak a neve? Mindegy is. Egy a sok közül.
Elhessegetem ezeket a fölösleges gondolatokat, hiszen most nem ezért vagyok itt. Merlin szakállára, még mindig nem hiszem el, hogy kénytelen vagyok segítséget kuncsorogni a húgom miatt.
Érdeklődve forgatom a könyvet, még bele is lapozok, hogy valahogy felidézzem, milyen unalmas dolgokkal tömték két évvel ezelőtt a fejem.
- Érdekel a dolog, vagy nem? Úgy érzem fölösleges is tovább rabolnunk egymás idejét, ha nem vagy hajlandó segíteni. – szegezem neki a kérdést. Nem akartam ilyen udvariatlan, sőt bunkó lenni, de valahogy elérte, hogy mégis az legyek. Nem alakulnak túl jól a dolgok, de mit tehetnék, ha egyszer az én türelmem is meglehetősen véges?

[[ Damerei ]]

[ Damerei ]

Kenzie odasétált az ablakhoz, és kinézett rajta, egyenesen a kint csoportosuló diákokra. Kellően magasan voltak ahhoz, hogy Raleigh szükség esetén díjnyertes ívben zuhanhasson le a földre, ezzel is szórakoztatva az odakint csoportosuló fiatal diákokat. A „nyuszikám” résznél ugyanis csak néhány pillanatra volt attól, hogy az asztalon lévő könyvet egyenesen a fejének reptesse.
Az a ripacskodó meghajlás csupán hab volt a tortán, és mindez valahogy már nem tudta meglepni. Viszont a tény, hogy a segítségét akarta kérni a húga korrepetálására finoman szólva is sokkolta. Szinte sose beszéltek egymással, még csak nem is ismerték egymást rendesen, erre van képe előállni egy ilyen kéréssel?
Ami azonban a leginkább zavarta, nem is maga a kérés volt. - Azt mondod, nem ingyen kérted volna? Mégis kinek nézel engem, valami szegény félvérnek, akinek jól jön a pénz? - kérdezte vérig sértve, hatalmas erőfeszítések árán megőrizve a maradék önuralmát. - Különben is, még ha rászorulnék, akkor se kellene épp a te pénzed.
A lány keze szív alakú fekete nyakláncáért nyúlt, és azzal játszott, míg Damerei feltűnően végigmérte. Nem szólt semmit, egészen máson gondolkodott. Például azon, hány hülye liba dőlt be roxforti karrierje során a néhány perccel ezelőtt előadott mézes-mázas álarcnak, és hányan bánják azóta is, hogy kellően közel engedték magukhoz.
Rendben, azt ő is elismerte, hogy egyáltalán nem ronda, sőt, van egyfajta szokatlan vonzereje, de azt biztosan sose hagyná, hogy akár egyetlen ujjal is hozzáérjen. Elvégre aranyvérű családból származik, és ennél sokkal több tartása van. Igazából azokat a hozzá hasonló családdal rendelkező lányokat is csak sajnálni tudta, akik bedőltek az átlátszó trükkjeinek.
- Egyébként miért nem te segítesz neki? Talán nem megy a néhány évvel korábban tanult anyag? - kérdezte gonosz vigyorral az arcán.
Damerei figyelembe sem vette a kérdéseket, a tanári asztal előtt állva lapozgatta a könyvet, mintha bármit is értett volna belőle. Mostantól az átkozott tárgynak meg volt pecsételve a sorsa: amint visszatért a klubhelyiségbe, a kandallóba dobja.
Egyvalamiben azonban igaza volt. Feleslegesen rabolnák egymás idejét, ha nemet mond, márpedig minden jel arra utalt, ez lesz a beszélgetés vége. Kenzie vett egy mély lélegzetet és odasétált a hetedéves fiúhoz, majd egy hirtelen mozdulattal a gerincénél összecsapta a könyvet, gondoskodva róla, hogy a hüvelykujja még a lapok közt legyen.
- Ha a hugicádnak segítségre van szüksége - kezdte vészjósló hangon, farkasszemet nézve vele -, keressen meg személyesen, ne a bátyját küldözgesse. Különben is, van ennél sokkal jobb dolgom, szóval az időmbe se férne bele. Még akkor se, ha történetesen hajlanék a beleegyezésre. Nem vagyok egyszemélyes jótékonysági szervezet, keress mást, aki reménytelen esetekre pazarolja az idejét.
Válaszra sem várva az ajtó felé indult, majd onnan egy pillanatra visszafordult, mutatóujját felemelve. - Apropó, azt pletykálják, épp Laetitia behálózásán dolgozol. Kemény dió, nem igaz? De ha a végén bedől ennek a nevetséges színjátéknak, akkor csak sajnálni tudom. Félreértés ne essék, kedvelem és jóban vagyunk, de... Nem a te súlycsoportod.

Kenzie

Naivitás a köbön. Képtelen vagyok kuncogás nélkül megállni Kenzie arra vonatkozó megjegyzését miszerint nem kell neki a pénzem. Eleinte csak kuncogok, aztán egyre hangosodó, őszinte kacagás vesz erőt rajtam.
- Te azt gondoltad, hogy pénzt fogok ajánlani? – szegezem neki még mindig kuncogva a kérdést – Ne légy nevetséges! Valami olyat kínáltam volna, ami sokkal többet ér itt a suli falain belül. Információt, védelmet, amit csak ki tudnál találni. – vonom meg szórakozottan a vállam. – Mit tudom én, hogy a magadfajta lányoknak mi kell, de annyi azért tiszta, Miss Okostojás, hogy neked is van elég a zsebedben.
Nézem, ahogy a könyve felé nyúl, aztán heves mozdulattal összecsapja. Szerencsémre még éppen időben el tudtam kapni a kezem, hogy ne szoruljon a gyógynövénytan könyv lapjai közé. Döbbenetes, hogy ez a lány egy pillanat alatt el tudja űzni a jókedvemet. Nem értem hogyan képes erre. Forrongok a dühtől, pillanatok választanak csupán el attól, hogy dühödt sárkányként törjek ki különböző válogatott átkokat és rontásokat küldve a lányra. Természetesen nem teszem meg, bár ujjaimat olyan erősen szorítom ökölbe, hogy halk recsegő hang kíséri a mozdulatot.
Nyugalom.
- Te komolyan rá akartad csapni a kezemre a könyvedet? – nézek le rá őszinte döbbenettel, majd határozott és gyors léptekkel megindulok az ajtó felé, hogy újra elállhassam előle a kijáratot. Azért azt a lány sem gondolhatta komolyan, hogy majd egy ilyen sértést szó nélkül lenyelek. Majd ha Friccs megtanul pálcát használni. Természetesen olyat, amit Olivander direkt neki készít, és Mrs Norris szőre lesz a magja. Mérhetetlen dühömet azonban sikerül viszonylag rövid idő alatt uralmam alá terelgetni, és vonásaim is kisimulnak.
Nem szoktam ezt az arcot túl gyakran használni, hiszen tőlem nagyon távol van, most mégis minden vonásom azt tükrözi, hogy ki is vagyok. Damerei Raleigh, egy aranyvérű família büszke sarja, a maga kiemelkedő termetével, és tehetségével. Christopher gyakran néz ilyen szemekkel azokra a varázslókra, akiket magánál kevesebbre tart, és akiket nem szívlel. Pontosan tudom, hogy ilyenkor elsötétedik a szemem, ajkaimból szinte csak egy vékony kis csík látszik. Egyáltalán nem áll szándékomban sem a közeli, sem a távolabbi jövőben Crowley felé a sármos, kedves, jóképű oldalamat mutatni.
Az üzlet az üzlet.
- Talán, hangsúlyozom talán elnézem neked a mostani viselkedésed, ha segítesz a húgomnak. Nem fog ő idejönni, és neked könyörögni – kezdem a felsorolást -, nem érdekel, hogy belefér-e az idődbe vagy sem, és Drágám, bizony pazarolni fogod rá az idődet, ha jót akarsz magadnak. – teszem hozzá olyan fagyosan, amennyire csak tudom. Illemtanból ez bizony még a Borzalmas szintet sem ütné meg, de ez jelen pillanatban hidegen hagy. Szabadulni akar innen ő is és én is, kettőnk közt az a különbség, hogy nekem szükségem van a segítségére, és tényleg nagyon nem szeretném innen elengedni anélkül, hogy megszerezzem.
Miközben az ajtó melletti fehér falnak döntöm a hátam, elgondolkodok azon, amit a lány Morrisonról mondott az imént. Szóval már pletykálnak arról, hogy kikezdtem vele. Nem a legjobb, legalábbis néhány ponton majd módosítanom kell a terveimen, de azért ez még nem a világ vége. Letty előbb utóbb közel fog engedni magához, ebben biztos vagyok. Már nem csak a fogadásról van szó, már a büszkeségem akarja őt, sóvárog a fejedelmi trófea után az önérzetem. Elvégre az a lány híres a megközelíthetetlenségéről. Deirdre egyszer egy hippogriffhez hasonlította: előbb hajolj meg előtte, aztán ha ő is meghajol, akkor barátkozhatsz vele. Ha nem hajol meg ő is, akkor jobb, ha egy nagyon gyors seprűt ragadsz magad alá, vagy elhoppanálsz a világ legtávolabbi pontjára; mert Letty képes megkeresni és ízekre tépni. Ne igen, és ezt az állítólagos barátnője mondta róla. Kell is neki ellenség, ilyen barátok mellett…?
- Semmi közöd ahhoz, hogy Laetitia és én épp milyen viszonyban vagyunk egymással. Egyébként meg nyugodtan terjesztheted a pletykákat, amik rólunk szólnak. Mindketten felül tudunk emelkedni az ilyesmin. – jegyzem meg mintegy mellékesen, és várom, hogy végül meggondolja-e magát Minnie okításának ügyében vagy sikertelenül kell innen távoznom.

[[ Damerei ]]

[ Damerei ]

Merlin szakállára, mit képzel ez az egoista dög magáról? Rosszabb, mint egy elszabadult gurkó. Bár legalább van remény a leszerelésére.
- Talán elnézed? De édes - mondta mézes-mázas hangon. A tekintete mindeközben sokkal inkább a menj a pokolba jelentés felé hajlott, de a hangjával és a mosolyával próbálta ellensúlyozni ezt. - Az időbeosztásomat pedig kizárólag én kezelem, neked ahhoz, hogy mire jut időm és mire nem semmi közöd.
Na persze akár még ideje is lehetett volna rá, de ezek után semmi esélyt nem látott a pozitív válaszra. Mondjuk, ha az elejétől kezdve őszintén közelít, szigorúan a szívességkérés tényére, nem pedig a cseles behálózásra fókuszálva, akár még igent is mondhatott volna. Így ugyanis, hogy végre kimutatta a foga fehérjét, kezdte megkedvelni.
Végre valaki, aki Kenzie normáihoz viszonyítva normálisan viselkedik. Azt viszont továbbra se értette, miért voltak a lányok úgy oda érte. Ilyen szempontból ugyanis abszolút semmi vonzót nem látott benne, ellenben a stílusát nagyrészt kedvelte, habár erről biztosan nem beszélt volna neki. Már így is hatalmas az egója.
- Ó, és tisztázzunk két dolgot. Egy: nem terjesztek pletykákat, azt meghagyom Hisztis Mirtilnek meg a mitugrász alsóbb éveseknek. Kettő: ha akár egyetlen egyszer azt mered mondani nekem, hogy Nyuszikám, Miss Okostojás, vagy bármi hasonló, annyi esélye lesz annak, hogy megúszod a gyengélkedős kényszerpihenőt, mint hogy a legközelebbi Kviddics Kupa legjobb fogója egy mugli lesz.
Furcsa, hogy alig néhány perccel korábban még tartott tőle. Hiába volt végzős, hiába ismert több átkot nála, amit aztán dühében rázúdíthatna, mégse tette meg. Kenzie nagyon is tisztában volt ennek okával, elvégre aranyvérűek ennyire gyerekes szintre egyszerűen nem süllyedhetnek le.
Ha mégis, akkor szinte már felértek egy mocskos vérárulóval. Márpedig Raleigh biztosan nem ilyen. Bántani egy lányt, egy szintén aranyvérű és szintén Mardekáros lányt szégyen lenne.
- Egyébként úgy tűnik, nem értetted teljesen, miért hoztam fel Lettyt. Oké, tényleg sajnálni fogom, ha elhiszi, de azt el kell ismernem, tényleg igyekszel. Viszont okos lány, te meg átlátszó vagy, úgyhogy érmes lenne más megoldást keresni, nem?
Megvárta, hátha kapcsol magától, ám végül rájött, hogy jobb, ha folytatja. Most nem gúnyból mondta mindezt, tényleg igyekezett valami jót cselekedni. Karma. Nem véletlenül gyűjtötte otthon a katanákat. Muglik ide vagy oda, a szamurájok elveit mindig is tisztelte, a karma pedig a másik mugli gondolat, amit szem előtt tartott a mindennapi élete során.
- Én nem fogok segíteni a húgodnak, de vele még elhitetheted, hogy valójában ezért közelítettél hozzá. Talán kevésbé lesz gyanakvó, és szerzel a jófejség miatt pár jó pontot nála.
Damerei láthatóan elgondolkodott azon, amit az imént hallott. Kenzie, aki nyílván jóban volt Lettyvel,  tudta, hogy a lány nagy valószínűséggel épp annyira kihasználná a fiút, mint amennyire őt is kihasználják. Ha pedig ennél több alakul ki köztük, hát meg is érdemlik egymást, legyenek boldogok.
- Ezt a tippet ingyen kaptad, csak hogy lásd, milyen jóindulatú vagyok. A helyedben pedig a macskámat kellő távolságban tartanám Leotól. A végén a kis drágám megeszi reggelire.

[- Fenyegetsz, ez most komoly? Félnem kellene talán? Szerintem most hagyd abba a poénkodást, mert valahogy nem értem meg a humorod, tartogasd azoknak, akik értékeli.]

Kenzie

 Egyik szemöldököm felhúzom, teljesen olyan íve van, mint mikor Thea macskám kidomborítja a hátát, és veszettül fúj valamire, ami nem tetszik neki. A totális magabiztosság érzésével húzom apró grimaszra a szám, és szinte lesajnálva pillantok le a nálam jóval kisebb és fiatalabb lányra.
- Fenyegetsz, ez most komoly? Félnem kellene talán? Szerintem most hagyd abba a poénkodást, mert valahogy nem értem meg a humorod, tartogasd azoknak, akik értékeli. – csak hogy érezze mennyire semmibe veszem az üres fenyegetőzését, elfordulok tőle, és a hátam mutatom neki néhány másodpercig, míg elsétálok a legközelebbi ablakig. Azt persze megtanultam, hogy egyetlen ellenfelet sem szabad alábecsülni, bármilyen jelentéktelennek is tűnjön. Így aztán séta közben folyamatosan figyelem őt az ablak visszatükröződéséből, hogy ha csak egyetlen gyanús mozdulatot is tesz, azonnal pálcát ránthassak rá. Ne nézzen már madárnak, meg fogom védeni magam, ha rám támadna.
Amikor odaérek az ablakhoz, ismét felé fordulok, majd előveszem a pálcám a zsebemből, és egyetlen intéssel, valamint a non-verbális mágia ismeretével résnyire kinyitom az ajtót, majd szép lassan akkorára növekszik a nyílás, hogy a lány vígan kisétálhasson rajta. Aztán pálcámat visszasüllyesztem a helyére, és önelégült mosollyal ajkaimon újra megszólalok.
- Az ajtó nyitva áll, bármikor leléphetsz. Egyébként meg hozzám és Morrisonhoz semmi közöd, nincs szükségem a tanácsaidra sem az észrevételeidre. Tudom mit csinálok. Mint ahogy azt is tudom, hogy Laetitia legutóbbi beszélgetésünk óta tudomást szerzett arról, hogy Ryannel fogadást kötöttünk. Így csak még édesebb lesz a győzelmem. – emelem magasra az állam, és félig leeresztett szemhéjam alól tekintek le rá. Legjobb tudomásom szerint ő, és Letty jóban vannak, így valószínűsíthetem, hogy majd rohan hozzá az információval. Nem baj, pontosan ez a célom. Ha már Minneának nem fog segíteni ez a lány, talán nekem fog, akaratán kívül.
Ahogy megemlíti Kenzie a macskámat, szélesen elmosolyodok, és hátam a hűvös kőfalnak döntöm. Thea nagy tekergő, ha akarnám sem tudnám távol tartani senkitől és semmitől sem. Általában kedélyesen rója a köreit a kastélyban, új prédára lesve. Imádok arra ébredni, hogy valami kis ajándékot tesz le az ágyam mellé. Ezek többnyire a birtokon röpködő apró szárnyasok, különböző csiripelő madarak. Néha egerek, vagy egy-egy iskolatársam patkánya, ami már gondot okoz. Szinte az egész Roxfort tisztában van Thea kegyetlenségével és étvágyával, de hiába etetem, akkor is mindene a vadászat. Ráadásul a dühödt gazdik számonkéréseiért bőven kárpótol az a módfelett okos kis pofája. Meg ahogy leül egy ablakfülkébe, és tisztogatja magát. Mancs megnyal, fül előre konyul, aztán dörzsölgeti magát nagy élvezettel, miközben úgy néz rám, mintha csak azt mondaná: ,,tökéletes vagyok, bátran imádhatsz te is". Mint valami ókori istenség, aki valahogy a mi korunkban rekedt. És nekem őt kellene félteni a lány házi kedvencétől?
- Theának maximum egy sárkány tudna ártani, nem féltem a te kis Leokádtól. – teszem hozzá hűvösen. Igen, az én macskám különleges, nem véletlen, hogy éppen őt választottam annak idején. – Remélem levadássza a kis kedvencedet, és már holnap reggel az ágyam mellé hozza nekem bemutatni a trófeáját. – teszem hozzá mormogva, még a tekintetem is elsötétül. Igen, Thea képes lenne megtenni ilyesmit.
- Az ajánlatot pedig felejtsd el, nem akarom, hogy egy olyan embertől mint te bármit is tanuljon a húgom. – nézek egyenesen a lány szemébe, továbbra is békésen a falnak dőlve.

[[ Damerei ]]

[ Damerei ]

Fenyegetés? Ő aztán nem fenyegetett senkit, pláne nem egy ilyen nagyképű barmot. Sőt, minél többet hallotta beszélni, annál inkább erősödött benne a gondolat, hogy tulajdonképpen Damerei Raleigh nem más, mint egy hisztis kiskölyök, aki nem veszi jó néven, ha valami nem az akaratának és elképzelésének megfelelően történik.
Márpedig most biztosan nem így lesz, mert azt garantálom, hogy tőlem aztán semmit se várjon. Se most, se máskor. - gondolta a plafont nézve.
Csendben figyelte, ahogy a hetedéves fiú fel-alá járkál, és közben azt kezdte számolgatni, mégis mennyi idő van még hátra a nyári szünetig, amivel együtt ez a pancser is végképp eltűnik a Roxfortból. Habár talán nagyobb gond, hogy értelmes varázslók közé ki merik engedni, holott inkább a Szent Mungóban lenne a helye, lehetőleg jól elzárva a többiektől.
Amikor aztán felhozta Laetitiát, Kenzie már nem tudta magában tartani a nevetést. A győzelmére vonatkozó jövőidő így már teljesen értelmetlen, habár úgy tűnik, ezt ő valamiért nem vette észre. Ha a lány tud a dologról és még nem ölte meg, vagy szabadított rá valami undorító átkot, akkor nyert ügye van.
Először arra gondolt, mond erre valamit, de inkább csak a fejét rázta. Remek szórakozás lesz a következő hónapokra, kíváncsian várom, hogyan végződik majd. Egy ideig most kénytelen leszek kerülni Lettyt, de legalábbis korlátozni a felmerülő témák lehetőségét, ugyanis a következő néhány napban biztosan a képébe röhögnék, ha felhozná Damereit.
A fiú a macskája említésekor nem csak hűvös, védekező volt, hanem már-már túlzottan magabiztos. Ó, persze, biztosan szállítja neki hűsége jeléül a döglött állatokat, mint egy kutya. A klubhelységben meg úgy mászkál, mintha az egész ház az ő birodalma lenne. Sose értette, miért vannak annyian oda ezekért a szőrös kis dögökért. Leo legalább közel áll a Mardekárhoz tartozó kígyóhoz.
- Egy sárkány? - nézett rá felvont szemöldökkel, miközben az ujjai a könyv lapjaival játszottak. - Akkor jó; nem véletlen, hogy a komodói varánusz másik neve komodói sárkány. - Hirtelen összecsapta a könyvet és elégedett mosoly húzódott az ajkaira. Nem is érti, miért állt le vitatkozni vele. - Lehet, hogy az ilyen kicsi, cirka harminc, harmincöt centis példányok mérge az emberre nem veszélyes, de egy egyszerű kiscicát pillanatok alatt leterít.
Azt azért megnézte volna, Thea hogy vonszolja be Leot, de szívesebben látná a macska vérét a varánusz állán, miközben akár egy cafat hús is kilógna még a szájából. Rendben, talán ez egy kicsit erős, de biztosan érdekes lenne Damerei reakciója; a magabiztosságát legalábbis biztosan letörné egy darabig.
Igazából mindenkinek kellemesebb lett volna, ha már rögtön az elején valahogy eltűnteti az útból és egy könnyed nem válasz kíséretében kivonul a teremből. - Egy pillanatig se gondolkodtam az ajánlatodon, de remélem, találsz valakit, akinek megesik rajta a szíve. - közölte, majd köszönésképp felemelte a kezét és elmosolyodott. Részéről ezzel a beszélgetésnek vége volt.

[- Felhívnám a figyelmed rá kedves Crowley, hogy bölcsebb lenne az állatkáddal kapcsolatosan inkább mélyen hallgatni. Nehogy még valakinek feltűnjön, és elkezdje szúrni a szemét! Biztos hiányozna, ha otthon várna rád év végéig.]

 

Kenzie

Bármennyire is szeretném, nem állok neki kiselőadást tartani a Roxfortba behozható háziállatok fajtájára vonatkozó előírásokkal kapcsolatban. Theám maximálisan megfelel minden egyes kritériumnak, ez pedig a lány kis kedvencéről nem mondható el.
- Felhívnám a figyelmed rá kedves Crowley, hogy bölcsebb lenne az állatkáddal kapcsolatosan inkább mélyen hallgatni. Nehogy még valakinek feltűnjön, és elkezdje szúrni a szemét! Biztos hiányozna, ha otthon várna rád év végéig. – néhány pillanatra metszőn tekintek le a lányra, szemeim fagyos közönyt, és nemtörődöm kegyetlenséget tükröznek. Remélem most már sejti, hogy képes lennék csak azért megjátszani, hogy stréber vagyok, és felkeresni kedvenc tanáraim egyikét, hogy eltávolítsam a varánuszát a Roxfort közeléből is. És egyébként is, egy ilyen mihaszna kis dög inkább annak a féleszű Hagridnak az ölebe, illetve öl-sárkánya lehetne, mint egy értelmes diáklánynak.
Még meg se várom, hogy a lány egyáltalán az ajtó felé mozduljon, már azon gondolkodok, hogy ha Ő nem, akkor ki fogja a tudást a könyvekből valahogy a húgom fejébe varázsolni. Tartok tőle, hogy itt szó szerint varázslatra lenne szükség, tekintve Minnie csekély értelmét, és még kevesebb szorgalmát. Merlin kócos szakállára, miért pont ebben a határtalan lustaságban kell hasonlítanunk?
Állkapcsom megfeszül, amikor a lány nyíltan verbálisan ellenem fordul, és közli velem, hogy soha nem is állt szándékában fontolóra venni az ajánlatom.
Úgy?
Fogaim reccsennek egy aprót, olyan erővel szorítom össze az állkapcsom. Ujjaim pálcám keresik a talár zsebében, de Kenzie legnagyobb szerencséjére most valamiért nem akar a kezembe akadni a varázseszköz.
Stupor!
Hagyná el legszívesebben ajkaimat ez a tőlem legkevésbé sem távol álló átok. Mégis inkább magamban tartom, miközben aljas kis mosolyra húzódik a szám. Nem most, és nem így. A bosszú az a műfaj, amiben módfelett nagy örömöm lelem mindig, és mint ilyen, gondos tervezést igényel. Akármennyire is közénk való a lány, és ő is aranyvérű, azért mindent nekik sem szabad. Kezeskedem afelől, hogy kellően nagy közönség előtt, a lehető legmegalázóbb módon érje őt utol az én fáradhatatlan gondoskodásom. Ami viszont biztos, hogy az összes olyan háztársunkat, akivel csak jóban vagyok és hímnemű figyelmeztetni fogom, hogy harapós a kicsike, és nem éri meg a fáradtságot.
Hanyagul int, jelezve, hogy egyáltalán nincs benne tisztelet irántam. Öreg hiba. Ellenfeled soha nem becsülheted alá, vagy lehetsz vele tiszteletlen. Ez a gyengeség jele, és határtalan nagy ostobaság. Támadási felületet nem lesz nehéz találni rajta, ő maga teremti majd meg a számomra kedvező helyzeteket.
- Ne felejts el a hátad mögé is nézni, kislány! – kacsintok rá gúnyosan, aztán tekintetemmel kikísérem az ajtón. Mély levegőt veszek, amikor végre a folyosóról hallom beszűrődni lépteinek zaját, aztán félig megkönnyebbülve, félig gondterhelten fújom ki.
Egyik pillanatról a másikra elfog a röhöghetnék, és nem is tartom magamban. Azt hiszem Minnea kénytelen lesz könyvet ragadni, vagy otthon magyarázkodhat a rossz jegyek miatt. Legszebb öröm ugyebár a káröröm… mert nincs benne semmi irigység!

Köszönöm a játékot!

Merit

Igen, valami érdekeset találtam a könyvtárban, végre valami használható információ morzsát! Pedig csak a bájitaltan leckémhez keresgéltem valamit…
Nem is loptam tovább az időt, ami kellett, azt már rég lekaristoltam a pergamenemre, szóval mindent visszatettem a táskámba, s a bájitalos könyvet, Igor Humpolov – Balesetek az üstnél című művet a képletesen hónom alá csapva mentem is, hogy kikölcsönözzem. Amit ebben találtam azt meg kellett mutatnom Menek. Hiszen ő is animágussá akart válni, akár csak én. Szóval ez biztosan hasznos információ lesz mind a kettőnknek.
Sajnos túl sötét volt, mire kijöttem a könyvtárból, ezért elhatároztam, hogy reggel korán kelek és bagolypostával üzenek a legjobb barátomnak, de tömören, hátha valami kíváncsi gnóm bele lesne. Szóval csak az állt benne, hogy „Tanítás után találkozzunk a keleti szárny földszinti lépcsőinél.”
Tudtam, hogy az utolsó óráink nem együtt lesznek, ezért küldtem neki reggeli postával, hogy biztosan megkapja. Ahogy vége lett az utolsó órának én a találkozó helyünkre siettem, hiszen a könyv a táskámba lapult reggel óta. Nem akartam a sasunk kérdései miatt véletlenül késni.
 - Szia Me! – Integettem a hugrabugosnak, ahogy megláttam. – Gyere, mutatni szeretnék valamit. Véletlenül bukkantam rá a könyvtárban. Nem folyosó téma, tudok egy jó helyet. – Már mutattam is az utat a keleti szárnyban lévő üres tanterem felé, amit úgy fedeztem fel, hogy rövidítő útnak hittem. Akkor sajnos, most szerencsére nem az volt.
 - Képzeld! A tegnap, mikor a könyvtárban a bájital leckémhez kutakodtam találtam egy érdekes címmel rendelkező könyvet, ami itt van valahol a táskámban. – Kezdtem bele a mondókámba, ahogy az üres teremben voltunk, és turkáltam a táskámban. – „Balesetek az üstnél” a címe, és valami orosz lehet az írója, aki nem mellesleg animágus is. Hogyha megtalálom… Áh! Meg van! – Húztam elő a vaskos könyvet a táskámból. A táskámból, ami ennek hatására se veszített a küllemén. – Ez lenne az a könyv. Az egyik receptnél árulja el, vagy legalábbis utal arra, hogy animágus. – Elkezdtem lapozgatni, hogy megtaláljam újra azt a receptet, az oldalszámát természetesen nem jegyeztem meg. Minek is azt, nem igaz? – Biztos, hogy ebben olvastam, és biztos, hogy benne van. – Motyogtam, miközben kapkodva lökdöstem a lapokat, hogy végre megtaláljam azt, amit keresek, amit Meritnek is meg akartam mutatni. Viszont sehogy se akart még előkerülni az a pimasz recept, és ez bosszantó volt egy kicsit! Sőt nem is annyira kicsit! Hiszen csak emiatt akartam vele mindenképpen találkozni, és emiatt rángattam be úgymond ebbe a terembe.

Aznap, amikor beleegyeztem az Animágia kutatásába Eledirrel, megírtam három levelet. Mindegyiket a Lamarnie-család egy-egy megbízható tagjának címeztem. Az egyik Japánba ment – onnan nem várok választ egyhamar, de előbb-utóbb csak megjön. A második Svédországba ment anyai nagyapámhoz, aki a legutóbbi családi összejövetelen mesélt arról, hogy az öccse animágus volt, aki egérré tudott változni, egészen a család házimacskájával történt szerencsétlen balesetig. A harmadik pedig Skóciába röpült, másod-unokatestvéremhez, aki nemrégiben végezte el a Roxfortot és aki az átváltoztatástan területén kiemelkedő eredményekkel vizsgázott. Az utolsó bagoly egy héttel ezelőtt röppent el, azóta a válaszokat várom.
 Érthető hát, hogy amikor egy bagoly a reggeli tejbegrízembe pottyant egy levelet, fülig érő mosollyal bontom ki. Egy poillanatig elképzelem Eledir arcát, amikor átnyújtom neki az olvasmányok listáját, vagy akár egy pontos memoárt arról, hogyan lett valakiből animágus... amikor is felismerem a fiú kézírását. Sóhajtok egyet, amivel kivívom a közelemben ülők furcsálló tekintetét, majd fölveszem a táskám és elindulok órára. Úgy tűnik, mégsem én leszek az, aki megoldja a problémánkat.
Utolsó órámról, bűbájtanról már jókedvem visszaszerezve, mosolyogva indulok el az Eledirrel esedékes találkozóra. Elvégre nem az számít, melyikünk nyer, nem verseny ez, és a közös kaland lesz az, ami igazán emlékezetessé teszi ezt. Na, meg a közös bakizás, azt nem szabad elfelejteni.
 – Szia – köszöntem rá a fiúra, majd követtem végig az úton, amit mutatott, egészen az üres tanteremig. Aztán két lépésnyi távolságra tőle, karba tett kézzel hallgatom, amíg arról beszél, miylen könyvet talált, és egy egészen picikét csalódottságot érzek. MIndenképpen próbálom fönntartani a mosolyom, és nem Eledir tudomására hozni, hogyan érzek az információval kapcsolatban. Gyerünk, Me, gondolkodj... Áh, meg is van! Tessék, csak egy pozitív csavar kell. – Szóval ha megtalálod az információt, tudni fogjuk, melyik név után kell kutakodnunk a könyvtárban. Talán találunk egy önéletrajzot, amiben azt is elárulja, hogyan lett belőle animágus...
 Mosolyogva várom, hogy a fiú meglelje, amit olyan vehemesen kutat.

Csak nem akart előkerülni az, amit kerestem, pedig már kezdett az az érzésem lenni, hogy már századjára lapozom végig a könyvet.
 - Igor Humpolov írta a könyvet, nevéből ítélve valami orosz, vagy bolgár varázsló, vagy legalábbis onnan származik. – Kezdtem bele a magyarázásba, amíg kerestem azt a balesetet, aminél utal arra, hogy animágus. Viszont volt valami Merit szavaiban, ami kicsit kellemetlenül érintett, hogy én magam is utána nézhettem volna ennek a varázslónak. Ellenben annyira fellelkesültem, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam. – Ahogy most mondod akár elő is keríthettem volna az önéletrajzát, vagy legalább egy írást róla, hogy legalább megbizonyosodjak róla, hogy animágus, mert nem hiszem, hogy kellően részletesen leírná, hogy hogyan vált azzá, a lényeg, hogy… Nos… Ez nem jutott eszembe, hogy utána nézzek. – Vakartam meg kínosan a fejemet egy idétlen vigyor közepette. – Túl nagy lett a lelkesedésem attól, hogy az animágiához vezető út egyik mérföldkövét megtaláltam, főleg, hogy ilyen szokatlan helyen, legalábbis úgy hiszem, hogy ilyesmire bukkantam. Csak jó lenne újra… Áh! Meg is van! Tessék, nézzed meg te is! – Dugtam Me orra alá a Balesetek az üstnél című könyv keresett oldalát, amin arról ír az író, ahogy egy bájitalába túl nagy mennyiségű nem megfelelő minőségű bumszalagbőrt tett, és így egy pillanat alatt bűzös, átláthatatlan füst lepte el a helyiséget, amit aztán kiszellőztetéssel szagtalanította. Aztán tanácsokat osztogat, hogy hogyan lehet az alapanyagok, jelen esetben a bumszalagbőr minőségét ellenőrizni, valamint helyesen tárolni. Viszont nem ez hozott lázba, henm csupán egy apró mondat volt, ami miatt annyira lelkes lettem, minthogyha… már most elismerte volna például az a Harry Potter, hogy én bizony nagy varázsló vagyok. Ez a mondat nem volt más, mint „Ijedtemben majdnem kaméleonná változtam, de inkább egy néma buborék-fej bűbájjal védekeztem a szagok ellen.”
Kicsit türelmetlenül, és annál inkább izgatottan vártam, hogy ő is megtalálja azt a mondatot és a mondatban rejlő titkot, amit én felfedeztem benne, hogy az animágiához néma varázslásra is szükség van.