Lépcsőház

[- Örülök. Tudod, néha rád nézek, és azt sem tudom ki vagy. Azt sem, hogy mit akarsz, hogy mit keresel itt. Egyszerűen semmit. -]

                        




Dühös vagyok. Egyre egyre jobban. Magamra, rá az egész világra.
Úgy érzem, hogy teljesen hülyét csináltak belőlem. Hiába nincs itt senki, olyan, mintha az egész világ rajtam röhögne. Elkeserít ezaz érzés. Nem jó, abszolúte nem. S bár ki tudom zárni, ettől a lelkem mélyén mégis fáj minden. Sean szavai is. Ugyanaz, újra és újra.
És kioktat. A hangneme szinte lealacsonyító legalábbis én teljesen így érzem és ez csak fokozza a dühömet.
Nem mozdulok, ó dehogy. Hiába gondolja a dolgokat úgy ahogy, én lem látom be. Igen, ez a legnagyobb baj talán velünk. Mindketten csökönyösek vagyunk. Mindketten a saját fejünk után megyünk s bármit mondhat is a másik, nem érdekel minket. De a világ is ilyen.
Ellép kissé, és a korlátnak dől. Flegmán jelezve hogy nincs értelme beszélni.
Ez pedig elemi erővel hat rám. Rég érett a beszélgetés, de eddig halogattam. Eddig nem akartam, talán tartottam tőle. A szituációtól. A kérdéstől. De most már igazából mindegy.
Innnetől vagy soha többet nem beszélünk, vagy.... ki tudja.
Elé lépek. Így nem tud menni, vagyis tud, de megint elé lépek. Nem rázhat le, de úgy hiszem, nem is akar.
Okosabb ő attól. Hisz Blaineről beszélünk.
- Örülök. Tudod, néha rád nézek, és azt sem tudom ki vagy. Azt sem, hogy mit akarsz, hogy mit keresel itt. Egyszerűen semmit. -
S tényleg hiszem hogy ez így is van. Nemcsak a sértődöttség, a bánat és a szomorúság beszél belőlem. Megfejthetetlen rejtvényként áll előttem és még kelleti is magát hogy még inkább bosszanton. Még a legösszetettebb elixír is gyerekjáték bájitaltanon, a legbonyolultabb varázslat is egyszerű de ő, ő az agyamra megy!
Farkasszem, néma csönd, hacsak meg nem töri a további écelődésével, hogy még inkább dühöngjek. Eszembe ötlik, hogy meglehet, ő ezt élvezi. Hát ha így is van akkor megkapta. Nem érdekel. Csak egyet akarok tudni. Ami nagyon régóta foglalkoztat, de amit eddig tusoltam el folyamatosan. Ám tovább nem maradhat így. Hát felteszem a kérdést.
- Mondd meg, mondd őszintén meg, mit akartál akkor este a toronyban? -
Tudja mire gondolok. Nem szorul több magyarázatra ez, hisz jól emlékszik rá ő is. Arra a hangra ahogyan kérte hogy maradjak. Ahogyan közelebb akart férkőzni, és erőlködött. Pedig semmi oka nem volt rá. De miért? Eddig nem tudtam megfejteni ezt a titkát.
Talán majd most.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Düh.
Pulzus.
Harag.
Tűz.
Minden kiolvasható volt az általánosságban véve fagyos tekintetből… a hercegnő felolvadt, a jégtáblák helyét vérpatakok öntötték el, olyan mélyről jövő harag, amelyet nem érez minden egyes pillanatban az ember. Látni lehetett rajta, ahogyan feltekintettem, és pár másodpercre a kocsonyáiba fúrtam az enyémet… aztán ismét előre szegtem a beteg kékeket, és a folyosó oldalán lévő, kettőnket bámuló képeket méregettem. Nem könyveltem el győzelemként, nem állt szándékomban semmiféle támadás… most. Szimplán azt mondtam el újra és újra, amit gondoltam. Kizártnak tartottam, hogy feldolgozta volna azt, ami elhangzott. Pedig nem hülye a lelkem, nem hiába hollóhátas… egyszerűen, ahogyan minden embernek, neki is nehéz elfogadnia az igazságot. A világ valamiért sokkal egyszerűbbnek tartja hazugságok mögé rejtőzni, ott békesség van, és nyugalom. Ezért tartunk ott, ahol, konvergálva a legalja felé. A szar egyre halmozódik, mígnem végül mindent ellep majd… vagy már el is lepett. Aki nem ébred idejében, az belefullad a hazugságok kusza hálójába. Ráadásul Yvette egója olyan magasságokat volt képes verdesni, amely már önmagát is hajlamos volt becsapni, csak mentse a menthetőt.
Vibrálás.
Szuszogás.
Nyugalom.
Csend.

Afféle vihar előtti csend. Elém lépett, nem adta fel a beszélgetést, becsületére váljék. Pedig ismét csak azt szajkóztam, ami az igaz, amit hallania kell, hogy végre kiszakadjon abból a kurva burokból, amit maga köré épített. Szar lesz a valóságban, de jobb tudni, mi történik az ember körül, mint begubózni.
Szóáradat.
Tökéletesen igaza van, és tökéletesen megfelelőnek tartom az állapotot magát. Nem kell tudnia az embereknek, hogy éppen mit is akarok. Azt pedig pláne nem, hogy ki is vagyok valójában… több, mint valószínű, hogy hamarabb végezném az Azkabanban, sem, mint a hetedévet záró vizsgán.
Farkasszem.
Nem emeltem el a tekintetem, álltam a sarat, ahogyan ő is. Más valószínűleg már megkapta volna az ajándékcsomagot, mégpedig a jobbom formájában, amely az állkapcson való csattanáson merülne ki. Ő nem, kiérdemelte már, hogy ne csapkodjam meg… bár tény és való, egyedi tehetsége volt az amúgy végletekig türelmes lelkem állóvizének felkavarásához. Most még távol állt tőle. Kettőnk közül aztán nála szakadt hamarabb a cérnaszál, és kérdezett. Váratlanul ért, nem gondoltam, hogy a beszélgetésből ez fog kikerekedni, hogy ez lesz a fő irányvonal, amire rácsapunk. Ennek ellenére továbbra is rezzenéstelen tekintettel meredtem a kékekbe, pislogva néha egyet, vagy éppen kettőt.
- Életemben először önkényesen belehajszolni magam egy hibába!
Szemétség, avagy sem, de jelenleg így gondoltam… hatalmas hiba lett volna, akár az ő szemszögéből, akár az enyémből… kőkemény szavak, kőkemény ütés. Ennek ellenére azt gondolom, még mindig jobb az igazság, mint a kegyes hazugság. Tisztában van és volt is vele, mit akartam, teljesen felesleges volt feltennie a kérdést magát.

[- És miért nem tetted meg? Miért? -Majd csend... néma csend, amit inkább megint megtörök.- Értem... hát akkor hagyd ki az életedből ezt a hibát- Hangom elcsuklik, kezem elgyengül, ahogy egész testem is. Többet nem vagyok kíváncsi Sean Blaine-re. Se senki hozzá hasonlóra. Amennyiben tudok elfutok, lefelé a lépcsőn, már nem a könyvtár irányába hanem épp ellentétesen. S közben végig csak egy dolog visszhangzik a fejemben... belehajszolni magam egy önkényes hibába... .]

                        




A kérdés eleinte visszhangzik a mély csöndben. Nemsokára azonban feldübögnek a lépések, ahogy a diákok kiözönlenek a termekből hogy ebédelni induljanak, vagy a könyvtárba az udvarra, a szélrózsa minden irányába. Én már rég elkéstem. Noha ez nem számít sokat hisz csak a könyvtár volt a célom ebben a lyukas órában, de lassacskánt értelmetlen lesz elmennem oda.
Nem tudok mit tenni. Egyszerűen pontot kell tenni a dolog végére a Sean és köztem lévő viszálynak. Leginkább magam miatt, mintsem a békesség kedvéért. Tudom, úgysem tudok nyugodni.
Ő pedig csak áll, mintha a világ lenne legalább az övé, undokul, visszataszítóan, elégedetten, s azzal az idegesítő mosollyal az ajkai szegletében. Érthető hogy miért is imádják a nők. Nem véletlen hogy Blaine az ügyeletes rosszfiú, akire nos a lányok nagy többsége bukik.
Van, aki a rossz herceget szereti választani.
A kérdés csak az, megéri-e?
Irritál szántszándékkal, és a szemében halovány csillogás villan.
Élvezi, suhan át a fejemen a gondolat, s nem is tévedtem sokat. Mit is vártam? Ismerhetném már Seant. Hát ha a tűzzel játszik, játszon. Azt hiszi csak büntetlenül lehet, mi?
Ő állja a farkasszemet, én pedig megpróbálom lenyelni a feltoluló dühömet. Noha arcom már szinte ég, érzem ahogy a testemben vibrál a düh és az elemi harag. Kezem ökölbe szorul, körmöm a tenyerembe vág, ujjaim elfehérednek.
Aztán kegyetlen döfésként válaszol, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Lelkembe apró késszúrást érzek, amely topa fájdalomként lüktet.
Meg akar alázni? Tényleg meg akar? Mégis mit képzel? Kicsoda ő?
Kezem egyszerűen önszántából lendül, fel se fogva mit teszek. Ha Sean ügyes és észreveszi, akkor könnyen elkaphatja a kezem, amely elég nagy lendülettel száguld felé. Ha pedig nem... nos akkor lendületes pofont kap bal arcfelére.
Igazából ezt nem akartam. Sőt. Sose csináltam még ilyet és ez megrémít. Ajkaimba harapok, és megpróbálom elhúzni a kezem már ha tudom, miközben a feltoluló könnyeimmel küzdök.
Percekig meg sem szólalok. Rá sem pillantok.
Aztán szép lassan megtörik a jég. És nagy kérdő tekintettel bukik ki belőlem a kérdés.
- És miért nem tetted meg? Miért? -
Majd csend... néma csend, amit inkább megint megtörök.
- Értem... hát akkor hagyd ki az életedből ezt a hibát-
Hangom elcsuklik, kezem elgyengül, ahogy egész testem is.
Többet nem vagyok kíváncsi Sean Blaine-re. Se senki hozzá hasonlóra.
Amennyiben tudok elfutok, lefelé a lépcsőn, már nem a könyvtár irányába hanem épp ellentétesen.
S közben végig csak egy dolog visszhangzik a fejemben... belehajszolni magam egy önkényes hibába... .

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A lépcsősor egy ideje megállt, mintha csak érezte volna, hogy mi is történik rajta… nem akart beleszólni ebbe a kegyetlen, játéknak nem nevezhető helyzetbe. A kőkemény élet megmutatta magát, és felszínre tört… ebből már nem lehetett menekülni. Neki sem, és nekem sem… mert olyan szavak hangzottak el, aminek nem biztos, hogy el kellett volna… de akkor is tartottam magam az elveimhez, inkább az igazság, mint a kurva hazugságok, hogy aztán belezavarodva mindenfélét hadováljak majd. Az embernek sokkal könnyebb az élete… sokkal egyszerűbb, amikor nem azt kell figyelni, kinek mit is mondtam tegnap, vagy tegnap előtt. Bármennyire is azt hitte, ez szórakozás a számomra, rettenetesen nagyot tévedett. Biztos voltam benne, hogy effélére gondol, a fene nagy egója most is csak úgy bugyogott kifelé belőle minden egyes szava, vagy éppen mozdulata alkalmával.
Csengő.
A legrosszabbkor csengettek ki, a legrosszabbkor tódult a sok marha a folyosókra, és a lépcsőházba is, hogy megindulhassanak a következő tanterem irányába. Voltak páran, akik meg-megállva méregették a kettősünket… méregették a semmit. Én csendesen álldogáltam, a jól megszokott Blaine féle maszkkal a pofámon, Yvette pedig majdhogynem vérben forgó szemekkel méregetett engem. Ami meglepő volt, senki sem mert eljönni mellettünk, mindenki inkább a kerülőutat választotta… láttam pár duót és triót, akik úgy tettek, mintha leálltak volna beszélgetni, csak, hogy kideríthessék, mi lesz kettőnk színjátékának a vége. Pontosan ezért utáltam a diáktársaimat, legalábbis a döntő többséget, persze tisztelet a kivételnek. Soha nem a saját dolgukkal foglalkoztak, a másokon való csámcsogás szórakoztatóbb volt a szemükben.

A keze.
Lendült.
Elkaphattam volna, tisztában voltam vele, mi fog történni… egyszerűen ki lehetett olvasni a tekintetéből, hogy nem fogja bírni, és elszakad nála a cérna. Hagytam, és tűrtem… ha ettől neki jobb, az bizony csakis őt minősíti. Szomorú és szörnyű egyben, hogy ennyi tellett tőle… csakis azért nem terveztem visszaütni, mert kiérdemelte már… amennyiben most más állt volna a helyében, bizonyosan levagdalom az ujjait. Egyesével. Hadd fájjon. Helyette most én kaptam ízelítőt a pofonnal.
Csattanás.
A keze nyomán mintha ezernyi tűvel szurkáltak volna... nem, nem fájt, egy lapon sem volt említhető azzal, amikor a tűzbe nyúltam… ez másképpen hatott. Furcsa volt megélni azt, hogy megütöttek, és gyakorlatilag eszem ágában sem volt megtorolni. Egyszerűen álldogáltam még mindig a korlátnak támaszkodva, várva, hogy megszólaljon végre. Hiszen ezzel bizonyosan nem zárhatta a sorokat.
Szavak.
A kérdésére nem válaszoltam azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem volt rá időm. Egyszerűen nem hagyott… kiegészítette a saját kis gondolataival, amit már könnyekben tett hozzá… aztán sarkon fordult, és elrohant. Pár pillanatig még méregettem a hűlt helyét, aztán megrázva a fejem lassú léptekkel indultam meg eredeti úti célom felé. Biztos voltam benne, kerülni fog… egy darabig sikerülhet neki, de egy helyen élünk, örökké nem rejtőzhet.
Gondolatok.
Séta.


// Köszönöm a játékot, roppant élvezetes és eseménydús volt  //

[[Peter Blackman]]

[Peter Blackman]



Nekem nem is kellene itt lennem – suhant át az agyamon, ahogy átértem a kastély keleti szárnyába. Annyi minden járt a fejemben az elmúlt napok történései folyamán, hogy egyszerűen képtelen voltam megmaradni egy helyben. Kikapcsolódásnak pedig újfent a kastély bebarangolását választottam.
Mindig találtam valami újat, és a lépcsők felé lépkedve biztos voltam abban, hogy ezúttal sem lesz másképp. Nagyon ritkán jöttek össze azok a pillanatok, amikor a szeszélyesnek mondott lépcsősorok békén hagyták a rajtuk gyanútlanul áthaladókat, és egy helyben maradva engedték, hogy arra menj, amerre menned kell, nem pedig arra, amerre ők akarják. És pont ez volt a legjobb az egészben.
Imádtam nézni, ahogy másokat is kegyetlenül megviccelnek, hogy a szerencsétleneknek kerülő úton kelljen menniük, csak azért mert kikaptak egy mozgó kedvében levő átjárót.
Ugyanakkor tökéletesen meg tudtam érteni őket. Egész álló nap itt rostokolnak, nem úgy mint a falon levő festmények, amelyek alakjai kedvük szerint vándorolhattak vendégségbe egyik-másik szomszédos, vagy épp messzebb levő barátjukhoz. Unalmamban én is így szórakoznék, ha nem lenne más mód. Azzal a kivétellel, hogy a saját házam tagjait puszta „együttérzésből” megkímélném, kivéve persze az arra nem méltókat, és oda nem valókat.
Akkora ökörség ez az egész más színe van utáljuk című játék, hogy lassan komolyan untam. Ugyanúgy vannak szemétládák a griffendélesek között is, csak épp nem verik nagydobra mert akkor nem lehetne mindenért minket hibáztatni. Mert aztán csak nálunk vannak kétszínű, alattomos kis dögök, akik a megfelelő pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak. Az egész egy hatalmas cirkusz, ahol mindenki úgy érvényesül, ahogy tud. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány tisztességes ember van, akiről hallottam, vagy épp sikerült is vele pár szót váltanom.
Ránéztem az órámra, és elégedetten konstatáltam, hogy noha elkezdett rohamtempóban alkonyodni, nekem még egy csomó időm maradt addig, amíg meg nem jelennek a prefektusok, és takarodót nem fújnak. Brrrr. Egy pillanatra eszembe jutott, apám csalódott képe, amikor megtudta, hogy idén sem leszek se prefektus, sem pedig iskolaelső. Nem mintha mindenáron arra vágyna, de legalább tettem volna egy szívességet neki azzal, hogy megint minden egyes beszélgetésben szóba hozhassa a családi „barátoknak”, és ismerősöknek milyen tökéletes lánya van. Hát Merlinre, tehetek én arról, hogy nem strébernek születtem, és még csak nem is annak neveltek? Még most karácsonykor is ezt kellett hallgatnom…
Megráztam magam, mintha csak a gondolatokat akarnám lerázni, megigazítottam a hajam, és a ruhám, majd felszegett fejjel sétáltam tovább, amíg valami puhába nem ütköztem.
– Hoppá – leheltem magam elé, ahogy közeledett felém a tisztára sikált lépcsősor.
Az első sokk után megkapaszkodtam a hozzám közelebb eső falban, majd ahogy visszanyertem az egyensúlyom, vettem egy mély levegőt, mielőtt megint ordibálni kezdek, ahogy a legutóbbi alkalommal. Mielőtt kinyitom a számat, inkább végigmérem kivel van dolgom.
Az első, ami feltűnt, hogy nem a saját házamból való. Gonoszkás mosolyra húzódtak ajkaim a gondolatra, micsoda lépéselőnybe kerültem. A legtöbb diák, ha nem is hangoztatja, de azért alaposan fél tőlünk, hála az idióta pletykáknak, amelyek generációk óta megpecsételtek minket, mint a feketemágia, és a megtestesült gonoszság élő példáit.
A második, hogy eszembe nem jutott bocsánatot kérni. Ha látta volna előre hogy magamban gondolkozva közeledek, bőven lett volna helye kikerülni. Így azonban, hogy összeütköztünk, csak az jutott eszembe, hogy nyilvánvalóan ő is legalább annyira nem nézett az orra elé, mint én. Ebből pedig egyenesen következik, hogy én aztán nem vagyok az oka semminek.
– Hogy te sem tudsz az orrod elé nézni?! – morrantam fel komoran.
Félrebiccentett fejjel emeltem rá a tekintetem, miután vagy háromszor végigmustráltam az öltözékét. A pillanatnyi csendet megtörve nekem sikerült hamarabb megszólalnom. Már csak az a kérdés, vajon a sárgacímeres Hugrást vajon milyen fából faragták? Ha van egy kis szerencsém, és olyan vérmérséklete van, mint Garynek volt, vicces pillanatoknak fogunk elébe nézni…

Laetitia Morrison

-A fenébe! - toppantottam nagyot a lábammal, ahogy beléptem az Óriás kandallónak nevezett szobába és kinyitva táskámat tudatosult bennem, hogy az, amivel szerettem volna foglalkozni, az pont, hogy nincs benne, persze minden más felesleges dologgal ellentétben.
Bosszúsan fordultam sarkon, bár azt azért örömmel konstatálva, hogy szokásosan senki nem volt fellelhető ezen a helyen, az egyik kedvenc helyemen, ahová akkor szoktam jönni, ha épp tanulásra adnám a fejem, ugyanis az utóbbi időben egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy mások jelenlétében oda tudjak figyelni bármilyen feladatra is. Pedig hát így a félév elteltével rá kellett jönnöm, hogy jó lenne összekapnom magamat, ugyanis az eddigi teljesítményem, hát... hagy kívánni valót maga után.
Persze azért kilépve a helyiségből jól becsaptam magam mögött az ajtót, és akkor még szépen fejeztem ki magam. Napok óta ez van, sosincs meg az ami kellene sosem érek oda ahova akarnék időben, és sosincs meg a házim és a többi, bár jobban belegondolva ez már év eleje óta így van. De végül is mindegy mit mondunk, lényeg, hogy teljesen lúzernek érzem magam úgy általában, talán mert az is vagyok? Meglehet.
A folyosó még a szokásoshoz képest is üres volt, bár ezt annyira nem is bántam, hiszen lehet könnyen ki tudott volna hozni a sodromból egy-két ügyetlen kis elsős, akik még így fél esztendő elteltével sem tudták, hogy merre járnak éppen és ügyetlen kérdéseikkel tartottak volna fel engem, holott most nagyon meg voltam csúszva mindennel, még a szokásoshoz képest is, és hát most túlzottan nem volt kedvem újfent büntetőmunkára járkálni, kijárt abból elég sok eddig is már. Tehát szaporáztam lépteimet és megindultam a lépcsők irányába, bár beugrott, hogy húzódik itt a közelben egy-két titkos lépcső is valamely falikárpit mögött, de most valahogy nem volt humorom hozzájuk, főleg, ha éppen egy olyanba botlok, ami meg megviccel és átvisz teljesen máshová, na nem mintha ezt a lépcsőházban levő lépcsők nem tették volna meg az emberkékkel.
Befordultam a sarkon súrolva a legszélső képet, mire ideges ordítást hallottam meg a hátam mögül. Megtorpantam, visszanézve pedig a Goromba troll portréjának himbálódzó látványa fogadott, s egy pillanattal később máris repült utánam a troll bunkósbotja, s csapódott be a mellette helyet foglaló kép vörös kárpitos kanapéjába, keresztben felhasítva azt, mire pánik tört ki a képen fecsegő hölgyek között és rikoltozva mindegyik elfutott.
Na de jó, ez kellett még nekem, újból szaporáztam a lépéseimet a kis műsor után, de hiába a sietség, mire egy emelettel lejjebb levő lépcsőfordulóba értem, már tudtak az eseményről. Ez aztán a szuper, csak nehogy még emiatt is aztán büntetőmunkát kapjak, bár kinézném a vezetőségből.
Menet közben a portrékat figyeltem a falon, hogy terjed a pletyka, s fogadni mertem volna, hogy mire leérek a borzodúhoz már újjal fognak mutogatni rám, hogy milyen szörnyűséget tettem, persze a fele már nem is lesz igaz, de hát a pletyka már csak ilyen, mosolyodtam el, mert eszembe jutott néhány hasonló eset, melyekből aztán a végén mekkora galiba keveredett ki.
Bumm - hirtelen a hasam tájékán érzek fájdalmat, s lenézve egy lányt látok meg, aki éppen a föld felé zuhan, s nagy meglepetésemben próbálok utána nyúlni, de már mindegy. Ez kellett csak még nekem, hogy valaki összetörje magát miattam, vagy bármi baja essen.
Jéé egy Mardekáros, hirtelen ez az első gondolat ami átfut az agyamon, amint meglátom a kis kígyós jelvényt a lány ruháján, miután feltápászkodott, s már sokkal kevésbé érdekel az, hogy jól van-e, vagy, hogy egyáltalán ki az és, hogy bocsánatáért esedezzem, de aztán megszólalni sincs időm, mert rögtön jön a felháborodott kérdés, mire kis mosoly suhan át az arcomon.
Te sem?? Igazából nem értem, hogy érti ezt, vajon én vagyok most a második, aki fellökte, vagy arra gondol, hogy nem csak én vagyok a hibás, hanem ő is? A második verzióval minden esetre azért sokkal inkább szimpatizálnék, bár nem túl nagy esélyt látok erre, hogy így gondolta volna, bár tény, hogy ez az előítélet a Mardekár ház iránt érzett mélységes utálatom miatt van így.
Aztán váratlanul kitör belőlem minden, ami egészen ezidáig felgyülemlett bennem, főleg, hogy sietnék:
-Mi az, hogy én sem?! Te is nézhetnél a lábad elé, nemde? Ugyanúgy ahogy én is, ez igaz. Bocsánat. De akkor sem kell rögtön leszedni az ember fejét?! Mi lenne, ha mindenki így állna hozzá mindenki máshoz, mi?! Miért van az, hogy ti Mardekárosok mindig feljebbvalónak érzitek magatokat mindenkinél?! - háborodok fel magamat is meglepve ezzel a hirtelen jött dühkitöréssel, bár tény, hogy jogosnak gondolom a dolgot - Elegem van... -  teszem még hozzá ezt az utolsó két szót, bár alig hallhatóan, majd mint aki jól végezte a dolgát megindulok lefelé tovább a lépcsőn...

[[ Peter Blackman ]]

[ Peter Blackman ]


Csak állok, nézek, és nem tudom eldönteni, hogy most sírjak, vagy röhögjek.
Sosem értettem, mi vezet arra bizonyos anyákat, és fiúkat, hogy hozzájuk nem méltó módon ne vágassák le hímnemű gyermekeik haját, hanem hagyják azokat szabadon a vállra, esetleg az alá omlani.
Pfuj. Hogy nem lehetett volna valami kellemesebb alakba botlani. Igaz, a hugrabug házba tartozik, tehát elméletben nem lesz nehéz dolgom vele, és hamar feladja majd a kettőnk csatáját, de mint tudjuk, alamuszi nyuszi nagyot ugrik, tehát még az is megeshet, hogy idő előtt a pálcámért kell nyúlnom. Márpedig azt nem szeretem. Ahogy azt sem, ha valaki akár csak a jelét is adja annak, mennyire szeretne végre móresre tanítani. Állítom, hogy fogalma sincs arról, kivel botlott össze, ahogy arról sem, mennyi minden gonoszságot tudnék vele művelni a háta mögött. De nem is kell. Otthon arra tanítottak, hogy ha bántanak, védjem meg magam, és csak a legvégső esetben terítsem ki az összes lapot, gondosan a végére hagyva a legjobbakat.
Ahogy felnézek rá a tincseim kényelmes takarásából, még mindig alig akarom elhinni, hogy az a sok szó valóban az Ő szájából hangzott el. Pedig a helyzet nagyon úgy áll.
A legutóbbi alkalommal kitűnően szórakoztam, de az sajnos nem azt jelenti, hogy ez mindig így lesz. Márpedig, ha egy ilyen fazonnal hozott össze a sors abból vagy megint büntetőmunka lesz, vagy alaposan megnézhetem magam. Ha csak nem találok ki valamit.
Félrebiccentett fejjel hallgatom végig a dühkitörésnek is beillő monológot, amiből persze ki nem hagyná a hovatartozásom, és az állítólagos nézeteim. Persze. Azért, mert akad egy két vadbarom már rögtön általánosítani kell.
– Bravó – tapsolom meg leplezetlen gúnnyal – Befejezted? Vagy szeretnél még valamit hozzáfűzni ahhoz, milyen is vagyok valójában, amikor állítom, hogy még a nevemet se tudod. – teszem hozzá némileg normálisabb hanghordozással, bár még mindig ég a tenyerem egy pofonért. Ő jön nekem, és amikor leszólom, még persze, hogy neki áll feljebb. Ha nem kapaszkodok meg, most simán a földön heverhetnék, de hála a jó kis reflexeknek, azért ilyen könnyen nem lehet padlóra küldeni.
Ezt azon nyomban szeretném is neki megmondani, ezer, meg kiscsilliárd mással, aztán inkább veszek egy mély levegőt, miközben leporolom a ruhám, és megvizsgálom, hogy biztos nem engedte el sehol a varrás. Pont az hiányozna még, hogy ma már a sokadik alkalommal kelljen végrehajtanom rajta azt az átkozott kis bűbájt, amitől mindig úgy nézek ki, mint aki most vette fel a frissen vasalt inget, és szoknyát.
Megigazítom a nyakkendőm, ami sikeresen kibújt a talárom elől.
– Egyébként megsúgom, az ilyen, és az ehhez hasonló beszólások miatt érzem magam feljebbvalónak, ami ugyan nem szokásom, de te biztos jobban tudod.
Nem akarok veszekedni, de ebben a pár napban felgyülemlett idegesség a jelek szerint most fog kicsapódni, ha nem vigyáz arra, amit mond. Márpedig ha egyszer felbosszantanak, nagyon nehezen lehet leállítani – igaz, van akinek sikerült.
Veszek még egy mély lélegzetet, miközben végighordozom rajta a pillantásom. Úgy tűnik, nemcsak nekem van rossz napom – pontosabban időszakom. Azt is tudom, hogy én sem figyeltem, és legalább ugyanúgy hibás vagyok, mint Ő.
Ezt azonban csak akkor fogom neki bevallani, ha parazsat tesznek a nyakamhoz.
Ahogy felfedezek egy apró kis kiálló szálat a nadrágján újra a szemébe nézek, és tőlem szokatlan módon olyan szavakat intézek hozzá, amin magam is meglepődök. Nem szoktam én ilyen lenni, de bizonyos helyzetek a legnagyobb meglepetéseket hozzák ki belőlem.
– Azért jól vagy? – dörzsölöm meg a vállam, amit kilencven százalék, hogy lezúztam, amikor a falban kerestem támaszt. – Mert ott kiáll egy szál a nadrágodból – teszem hozzá ujjal mutogatva a firtatott térdrészre.