Bejárati csarnok

Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió.

Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vöröskárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is.

A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások.

[e]

emily!

- Azt azért vágod, nem, hogy Emily Dean és Draco Malfoy között azért mindig lehetett érezni egy kis úúúuuuúúút. Aztán ott van Neehill, tudod, a bájgúnár hollós, aki most nagyonösszejött Emilyvel. Annyira nagyon, hogy már... Na, szóval, tudod. Mindenki azt mondja, hogy Dean valahogy mégis inkább Malfoyhoz húz, neki viszont ott van Vikitria.
- De akkor most ki van kivel?
- Hát épp ez a lényeg! Fogalmam sincs, de már kábé mindenki erről dumál. Viszoont, Cassiussal délután együtt volt óránk, nagyon zaklatottnak tűnt, én meg, tudod milyen vagyok, rögtön mellé ültem és megkérdeztem mi baja. Persze nem válaszolt rendesen, de, na... Szóval nem adom fel könnyen, ezért a végén nagy nehezen annyit mondott, hogy szóljak Emilynek, hogy órák után várja a bejárati csarnokban. A klubhelyiségben el is kaptam, átadtam az üzenetet meg minden...
- Szóval ezért várunk itt?
- Ja, Cassius tuti fog valamit balhézni, hülye lennék kihagyni.

***

Ha most nem lennének annyian körülöttem, ha nem tudnám, hogy lehetetlen olyan helyet találni, ahol figyelő tekintetek nélkül maradhatok... Utálom beismerni, de legszívesebben felrohannék a hálóterembe és porrátörnék mindent, ami csak a kezembe kerül.
Honnan veszik a bátorságot?! Csak ma, ez volt a harmadik. Az emberek mégsem annyira buták, mint amennyire feltételeztem? Mit láttak ők, amit én nem? Nagy eséllyel semmit, de, ha egyszer elkezd terjedni a pletyka, senkit nem érdekel már, hogy mi is volt az igazság, csak minél szaftosabb legyen. Szaftot pedig... Azt találnak itt bőven.
A végletekig hidegen hagy mindenkit, hogy én mit érzek. Ez persze természetesen, én is pontosan így szoktam csinálni és hazudnék, ha azt mondanám, ezelőtt még sosem történt velem ilyesmi. A különbség csak az, hogy kivétel nélkül, minden alkalommal élveztem a célkeresztben lenni. Most viszont másról van szó, pontosan olyasmibe kötöttek bele, ami engem is foglalkoztat. Nem is akármennyire.

Ez így nem mehet tovább. Ezt, mondjuk, már hetekkel ezelőtt elhatároztam, de az adta meg a végső lökést, mikor Emily egyik háztársa képes volt, csak úgy, rákérdezni. Hol van ilyenkor a mardekáros ravaszság?!
Amúgy még együtt vagytok Emilyvel, vagy ő már...?
Ő már...? Arra esélyt sem adnak, hogy mondjuk én már...? Mit tudnak ők, amit én nem? Persze, Malfoy és még inkább Malfoy, meg talán az, hogy önmagamhoz képest sokkal engedékenyebb voltam Deannel, mint, ahogy az évek során megszokhatták tőlem. Engedékeny? Kit akarok becsapni? Kívülről pont úgy látszhatott, mint, aki bármire hajlandó a lányért. Szegény presztízsem, szinte fáj.
Ők persze nem tudhatják, hogy mik a hosszabb távú terveim, és ez jól is van így. Viszont nem hagyhatom, hogy a dolgok ennyire kicsússzanak a kezeim közül.

Na. Nyugalom, még csak néhány perce engedett ki McGalagony, mindjárt itt lesz.
A faliújság mellett támasztom a hátam és úgy teszek, mintha nagyon el lennék foglalva sötétkék sálam igazgatásával. Nagyjából egyszerre kell végeznünk, ezért reményeim szerint nem kell addig matatnom mindenféle apróságokkal, amíg valakinek fel nem tűnik, hogy megváratnak.

[- Beszélni akartál velem. Nos, miről van szó?]

I'm TIRED of RUMORS starting
I'm SICK of being FOLLOWED

Mégis miért ilyen pletykás ez a suli? - fakadok ki magamban, mikor végigsétálok a folyosón, és mindenhol a nevemet hallom. Hozzászoktam már a sok pletykához, melyet rólam terjesztenek az emberek, hiszen az egész nyaramat végigkövethették a bulvárújságok címlapjain. Hallottam már olyanokat, hogy összevesztem a szüleimmel, ezért tulajdonképp le akartam őket járatni a viselkedésemmel, de ez csak egy verzió a számtalanból. Az igazságot persze senki sem tudta, legalábbis eddig. Most mindenki arról beszél, hogy én és Draco kavarunk, ami egy tény... De fogalmam sincs, hogy erről honnan szerezhettek tudomást. Mindig figyeltünk arra, hogy ne bukjunk le, ehhez képest kósza hírek jutnak vissza a fülembe arról, hogy mi is van közöttünk. Nem tudom, hogy ez idegesít-e, vagy csak furcsa helyzetbe hoz, netán mindkettő. Úgy döntöttem, hogy nem fogok vele foglalkozni, hiszen minek? Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is lesz közöttünk ismét, mióta visszatértünk a suliba, alig-alig találkoztunk, beszéltünk. Mintha kölcsönösen kerülnénk egymást...
Viszont az zavar, hogy Neehillt is belekavarják ebbe az egészbe, mert őt a béna srác szerepében tüntetik fel, ezért meg – bármennyire is furcsa – sajnálom, mert nem ezt érdemli. Igazából sokkal jobbat érdemelne annál, hogy velem legyen ilyen körülmények között. Ezt ő is tudja, mégsem akarja másképp – mondjuk bizonyos helyzetekben elég meggyőző tudok lenni.

Most meg beszélni akar velem. Nem tudom, mit akarhat tőlem, de mi bajom lehet attól, ha beszélgetek a... párommal? Örülnék, ha el tudnánk oszlatni a kósza pletykákat, és ezért majdnem mindenre képes is vagyok. Miután kiszabadultam Számmisztikáról, egyenesen a bejárati csarnokhoz indulok, közben megigazítom a hajamat, belepillantok a kézitükrömbe, majd megállok, s körbepillantok. Mikor meglátom Cassiust, odasétálok hozzá, és se szó, se beszéd, megcsókolom üdvözlésképp. Kiborított ez az óra, vigaszra lenne szükségem. Érzem, hogy az emberek tekintete ránk szegeződik, belemosolygok a csókba, majd végül elszakadok tőle, s hátrébb lépek.
- Beszélni akartál velem. Nos, miről van szó? - kérdezem mosolyogva, miközben ujjaim a mellkasán játszanak. Hmmm, máris jobban érzem magam.

[e]

emily!

Akaratlanul is mosolyra fordul a szám, mikor meglátom közeledni. Mostanra már megszokottá kellett volna válnia ennek a... feszélyezetlenségnek? Nem akarom természetességnek hívni, hiszen abba nincs semmi, ami a korábbi állapotokra utalna.
Nyugodtan, könnyedén végigvonul a bejárati csarnokon. A haja egészen lágyan hullámzik lépteinek ritmusára, körüllengi valami fennsőbséges aura, anélkül, hogy a többieket kellene méregetnie és hozzám közeledik. Egy átlagos helyzetben nyílt irigységet váltana ki, most viszont inkább tarthatnak szerencsétlennek. Ezzel valamennyire sikerül is megerősítenem magam, de amint hozzám ér, valahogy elmúlik minden sértettségem.

Megcsókol és azonnal a tárgyra is tér. A mosolyával száműzi a kétkedésem, ennek ellenére, egy hirtelen elhatározással újra magamhoz húzom. Ennek a csóknak már semmi köze az üdvözléshez, nincs meg benne az a szertartásosság. Hosszabb, mélyebb, ha pedig azt nézzük, lényegesen látványosabb bizonyíték is. Nyilván vannak olyanok, akik képesek nem törődni a környezettel, de nekem ez is legalább olyan fontos tényező, mint a saját biztonságérzetem.
Mikor végre elszakadunk egymástól, lassan újra elmosolyodok. Most már nyugodtan el tudom mondani, amit akartam, még akkor is, ha valószínűleg pontosan tudja, miért is voltam és talán még vagyok is feldúlt.

- Tudod, bosszantóan sok pletykát hallok rólunk mostanában. Alapjába véve ezzel semmi bajom nem lenne, ha mondjuk olyasmiről szólnának, hogy éjszakánként mindig más tanteremben csináljuk vagy hasonló, de szerintem érted mire gondolok. – Egyébként is, miérg kellene bármilyen indok ahhoz, hogy beszéljünk egymással? Nem mondom ki, de remélem érzi. Persze, ezzel most igazán nem lehet problémám. Dean egészen normálisan, közvetlenül viselkedik velem, mintha tényleg minden remek lenne. Talán túlságosan gyanakvó vagyok, de képtelen vagyok bízni az emberekben. Rossz példa volt előttem. – Csak kíváncsi vagyok szeretnél-e bármit is hozzáfűzni ehhez. Akármit. - Nem akarom, hogy elriasszam a felelősségrevonással, de el kell kezdeni valahol.
Hiszen, az egy dolog, hogy azt mondják nekem, nincs minden rendben köztünk. Még az is elviselhető, hogy nyilván ő is megkapja ugyan ezt. De hogy egyértelmű utalásokat tegyenek arra, hogy a harmadik fél Malfoy... Na, ez az a dolog, amit viszont nem tűrhetek. Bárki más lenne, figyelembe se venném – illetve csak arra a rövid időre, amíg elveszem a kedvét a további próbálkozástól. Malfoy viszont más kérdés. Ha ő tolakodik bele Emily életébe, esetleg terjeszt valamit, azt sokkal nehezebb lesz leállítani, már csak a párom hajlandóságát tekintve is. Nem, nem érzem magam közvetlen veszélyben, de az, hogy újra bekerült a képbe, sok mindent tönkretehet.

[- Nincs mit mondanom. -]

'Cause I'm BROKEN
When I'm OPEN

Magabiztosan sétálok oda hozzá, és nem érdekelnek a rám szegeződő tekintetek tömkelege. Határozottan állok előtte, és bátran csókolom meg, nincs félnivalóm, tudom, hogy minden alkalommal képes vagyok levenni a lábáról ennyivel is. Arcomon semmi sem tükröződik belső vívódásomból, sem abból a fájdalomból, melyet érzek, hiszen ennél sokkal többre tartom a külsőségeket. Sosem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak, még akkor sem, ha valójában az vagyok. Felkavarnak a pletykák, és igen, talán depressziós is vagyok, de erről senki sem tudhat. Nem akarom, hogy lássák, mit érzek, vagy hogy milyen gondolatok kavarognak a fejemben, de szeretném, ha mégis odajönne valaki, és egyszerűen csak megölelne, vagy azt mondaná, hogy minden rendben lesz. Szükségem lenne valakire, aki megnyugtat, és ott van mellettem mindig, és bár van is olyan ember, aki mindent megadna azért, hogy egyetlen egyszer úgy nézzek rá, én eldobom magamtól. Őrült vagyok, igaz? Egy épeszű ember sem tenné ezt, de én mégis elutasítom a közeledését. Azt hiszem, hogy csak a látszat miatt vagyok Cassiusszal, de néha elgondolkozom, hogy talán mégsem. Sosem vallanám be, hogy megfordult már a fejemben az, hogy tulajdonképpen ez jó nekem; valaki legalább foglalkozik velem. Mindez mégsem elég.
Mikor ismét hosszú csókba kezdünk, karjaim nyaka köré fonódnak, és csípőmet közelebb tolom hozzá. Nem akarom, hogy megszólaljon, nem akarom, hogy elengedjen. Csók közben legszívesebben elsírnám magam, hirtelen előtör belőlem minden szomorúság és bánat, arra vágyom, hogy elmondhassam neki, hogy mennyire szemét az élet, és hogy már nincs erőm folytatni. Érzem, ahogy jégkék szemeimbe könny szökik, de nem tudom csillapítani azt a fojtogató érzést, melyet torkomban érzek.
Végül el kell engednem őt, de kezeim megkeresik az övéit. Erősen szorítom meg, talán a kelleténél is erősebben, fekete tincseim eltakarják hófehér arcomat, ahogy lehajtom a fejemet. Így hallgatom a kérdését, és nem lepődöm meg. Tudtam, hogy erről fog majd kérdezni, és meg is értem, hogy szeretné hallani az igazságot, vagy legalábbis az én véleményemet.
Nem akarok erről beszélni. Nem akarom, hogy sebeket szakítson fel ez a beszélgetés, mert akkor tényleg nem fogok szabadulni mindettől, és már nem lesz kiút ebből a sötét, mély gödörből, melyben most is vagyok.

- Nincs mit mondanom. - szólok, és nem nézek a szemébe, egyrészt azért, mert nem akarom, hogy lássa a fájdalmat a szememben, másrészt pedig amilyen labilis érzelmi állapotban vagyok, képes lennék elmondani neki mindent.

- Gyere velem el innen. Kérlek. Segíts nekem.
Szorosan ölelem át, miközben arra gondolok, hogy talán még sosem szóltam hozzá ennyire gyengéden és őszintén, és nem csodálkoznék rajta, ha nem értené, mit akarok tőle ezzel a viselkedéssel. Semmi mást nem akarok, csak felejteni. El akarom felejteni a múltamat, és át akarom írni a jövőmet. Nem érdemes küzdenem többet. Összetörtem, apró darabokban heverek a földön, és az emberek keresztülsétálnak rajtam. Vége. Ennyi volt.

[e]

emily!

Valami megváltozott.
Tudom, akkor is ezt mondtam, mikor év elején először keresett meg önszántából és állt elő az ötletével, de ez most megint új. Nem, egyáltalán nem jó, annak ellenére, hogy a csókja tele van őszinteséggel és úgy szól hozzám, ahogy még sosem azelőtt. Gyengédebb és gyengébb. Közvetlenebb és sebezhetőbb. Hová tűnt az a lány, akit elérni sem lehetett, nemhogy megérinteni? Sosem engedte látni, mit is gondol valójában, az, hogy kimutassa a fájdalmát? Lehetetlen volt. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, csak a célomban vagyok biztos. Tudom, hogy szükségem van rá és jobban szeretem, bárkinél a világon. Ezt már volt alkalmam megtanulni. Az ő boldogságától függ az enyém is, akárcsak az egész lényem.
Nem ismerek nála erősebb lányt, pontosan ez is volt az, ami annyira megfogott benne, méltó ellenfél, ezzel méltó partner. Mostanra már rá kellett jönnöm, hogy minden tetszik, ami egy kicsit is ő és sokkal több, mint méltó. Ő Az. Érzem a könnyeit a nyakamban, mégsem veszített semmit sem a méltóságából. Utálom a síró lányokat, utálom a gyenge embereket és szeretem Emilyt - bármit is tegyen.

- Rendben, nem számít. Beszéljünk másról. – Gyengéden emelem fel az állát, bár már a hangsúlyomból is megértheti, hogy mire gondolok. Lehet, hogy nem akar róla beszélni, nekem viszont tudnom kell. Szeretném hinni, hogy ezt nem az önzés mondatja velem, de talán neki is jobb lenne beszélnie. Nem mernék annyira öntelt lenni, hogy azt higgyem, bármi közöm is lehet a szomorúságához, már csak azért sem, mert azt a bánatot biztosan nem mutatná, amit én okoztam. Nem, ez valami nagyobb és olyasmi, amin nagy valószínűséggel segíteni sem tudok. Lehet akármi, háború, család, szerelem – amit persze vicces mondani, együtt vagyunk, vagy nem? Nem tudom, hallani akarom-e, de azt tudom, hogy tudnom kell. – Ígérem. Megígérek bármit – suttogom.
Csak ölelem, hagyom, hogy szorítsa a kezem és azt kívánom, bárcsak tudnék valamit, tudnék tenni valamit. Nem hittem volna, hogy van, aki ennyire el tud gyengíteni, de ő megtette. Mégis, mindig azt kell éreznem, hogy nem érdekli, nem akar ezzel tenni semmit. Mintha nem számítana, hogy valakinek ennyit jelent. Mindenki beszél, úgy érzi tud valamit, csak én vagyok az, akit megsebeznek közben. Viszont ez nem az a pillanat, amikor siránkozhatnék, szüksége van rám és talán bebizonyíthatom, hogy megérdemlem a bizalmát. Talán annál többet is.

- Ugye tudod, hogy rám számíthatsz. – Önkéntelenül hangsúlyozom ki a szavakat, de igaz. Hiszen ki más lenne, akihez fordulnia kellene? Legalábbis itt az iskolában. Sosem foglalkoztunk túl sokat egymás érzelmeivel, benne talán fel se merült, én pedig érzelmek terén túl kusza vagyok egy rendes beszélgetéshez. – Első lépésként talán a Nagytermet kellene elhagynunk. – A válla köré fonom a karom és lassan el is indulok vele kifelé. Igaz, az idő már hidegebbre fordult, de a bűbájok kifogyhatatlanok, a friss levegő pedig jót fog tenni. Csak a figyelő tekintetől szabaduljunk meg végre...

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Esik.
   Mármint a hó. Jó, persze, hiszen hozzászokhattam volna, teljesen jogos, most valamiért mégis idegesít, hogy lassan három napja, megállás nélkül szakad, és tenni nem lehet ellene semmit, hiszen azért ez ad a télnek egyfajta varázst, egyediséget, amit jómagam is kedvelek benne, hisz ki ne szeretné a havat, de már unom. Borzalmasan unom, hogy nem lehet eljutni a kastélyig, anélkül, hogy ne áznék bőrig a rám olvadt, hatalmas pelyhek miatt. Igen, varázsló vagyok, nem is akármilyen, mi ez nekem, de ma különösen ingerlékeny kedvemben vagyok. Ma olyan napom van, hogy bármin fel tudom húzni magam, ami az utamba kerül, s láss csodát, el is jutottunk addig, hogy itt mérgelődök a hó miatt.
- Ajh. - halk sóhaj hagyja el ajkaim, s kezem a vastag talár zsebébe túr, a cigi automatikusan akad ujjaim közé, s kerül számba. A meggyújtással sem vacakolok sokat, a mozdulatok már berögzültek. Sőt. Maga a cigizés is. Régen csak akkor szívtam, ha ideges voltam, vagy ha fáradt, de manapság kellemetlen szokássá vált, és mindenféle cél nélkül űzöm eme káros szenvedélyt.
   Csizmám a hóba mélyed, úgy emelgetem lábaim, mint aki méteres akadályokat készül átlépni, igazándiból elég vicces látvány lehet, persze valahogy nem érzem át a helyzet humorosságát. Mihelyst felérek, első dolgom lesz felkeresni azt a féleszű kviblit. Mi az, hogy nem végzi rendesen a munkáját, és lehetetlenné teszi a közlekedést? Bár annyira már nem idegesít, hisz ha minden jól megy, ez az utolsó napom a téli szünet előtt, ugyanis bejelentettem Minervának, hogy nekem két nappal hamarabb kezdődik, s az idei év utolsó repülésóráját, az utolsó napon, lemondom. Ma még az elsősökkel lesz egy órám, de utána jöhet a megérdemelt szabadság. Na igen, így már mindjárt jobb kilátással nyitok be a bejárati csarnokba, hol a közeledő ebédidőre tekintettel léve, egyre több diák hemzseg.
   Tekintetem végigjáratom rajtuk, miközben a bagót az egyik díszes faltéglán nyomom el, és a csikket bedugom két tégla közti résbe. Kezeim összedörzsölve nyugtázom a betömött lyukat - mégis hogy engedhetnek meg maguknak ilyen hézagokat? Megmentem a kastélyt.
   Barna tincsek, formás hátsó. Oh, azt hiszem megtaláltam az én emberem.
- Miss Pierce! - szólítom meg Elenát, akit az órámról ismerek. Zsebre tett kézzel lépek oda hozzá, és miután végigmértem, folytatom. - Csak tájékoztatnám, hogy a pénteki repüléstan óra elmarad, szólna a többieknek is? - nem kérés volt, utasítás. Nehogymár én szaladgáljak, és szóljak minden egyes tanulónak! Nem, erre van sokkal alkalmasabb ember is, méghozzá Elena Pierce személyében.

[-Azt hiszem nem én vagyok az embere. De szívesen átadom Elenának, ő meg majd szól a többieknek.]

Arcomról nem olvasható le semmilyen érzelem, teljes az üresség odabent. Igazából már az sem jut eszembe, hogyan is kerültem a csarnokba. Gondolataim között kezdek el kutakodni, hogy megleljem a helyes választ, de valami olyan rendetlenséget találok a fejemben, amitől magam is megrettenek. Végül azonban sikerül rájönnöm, miért ácsorgok itt nagy magányomban: hamarosan ebéd lesz.
Nem vagyok valami falánk fajta, ez azt hiszem a testalkatomon is meglátszik. Utóbbit, mint külsőm minden egyes pontját, édesanyámtól örököltem. Már kevés emlékem van róla, hiszen igen korán - idejekorán - elhagyott bennünket. Azonban a kép, amit magamnál őrizgetek, mindig segít az emlékezésben. Általában a párnám alatt, vagy éppen a bőröndöm alján pihen, de tekintettel a közelgő téliszünetre, nem tartottam biztos helynek az ágyat. A nagy pakolásban ki tudja, hova keveredne. Először talárom zsebébe süllyesztettem, de az sem volt elég megfelelő a célra. Végül kerestem az ékszeres dobozomban egy medált, amibe kép helyezhető. Ráfűztem egy láncra, a nyakamba akasztottam, ahol most is csüng. Nem is értem, miért nem itt hordtam eddig, ennél nagyobb biztonságban máshol nem is nagyon lehetne.
Ösztönösen nyúlok is utána, a lánc segítségével kihúzom ruhám alól a medált is, majd kezembe veszem. Mosoly kúszik arcomra, mikor kinyitom azt, és megpillantom a képet. Nosztalgikus hangulatba keveredek, ilyenkor senki és semmi sem szegheti jókedvem. Kissé elvarázsoltnak tűnhetek egy külső szemlélő számára, de sosem igazán érdekelt, mit gondolnak rólam mások. A barátaim valahol már az ebédért tolakodhatnak, én nem vagyok valami éhes. Az étvágyam talán éppen a közeledő téli szünet miatt ment el... Ha arra gondolok, hogy haza kell mennem abba a házba, ahol még csak nem is vagyok szívesen látott vendég, összeszorul a gyomrom.
Szívesen látnám már édesapám, aki ugyanilyen elvarázsolt tekintettel mered maga elé anya halála óta. Szeretném megölelni, meggyőződni róla, hogy minden rendben van vele. Azonban ezt a rózsaszín álomképet hamar felfogja oszlatni Eleonor. A maga vérvörös, kihívó ajkaival sziszeg majd fájdalmas szavakat, én pedig évről évre nehezebben viselem. Nem szeretnék olyat tenni, amit magam is megbánok...


Hamarosan kirázódok ebből a nyugodt állapotból, vezetéknevem hallatán ijedten rezzenek össze. Számomra ismeretlen, mély tónusú hang szólít, én pedig ösztönösen fordulok a hang irányába. Még szerencse, hogy a medál szorosan van a  láncra fűzve, a lendülettől már jó messzire repülhetett volna. Most azonban csak tompán puffan a mellkasomon, ami bevallom, nem valami kellemes érzés.
Megpillantom a hang forrását. Egy pillanat erejéig zavart pír jelenik meg az arcomon, majd gondosan igyekszek valamivel határozottabb arckifejezést ölteni magamra. A kinyitott medál még ott pihen a mellkasomon, kezemmel utánanyúlok, és gondosan csukom össze, majd süllyesztem a ruhám alá. Nem igazán tartozik senkire sem, mit őrizgetek olyan gyermekdeden.
A vezetéknév ugyan stimmel, de amint befejezi a mondanivalóját, már tudom is, hogy nem igazán én vagyok az ő embere... Gyakran esik meg, hogy összekevernek minket, hiszen nem sok a szemmel látható hasonlóság kettőnk között. Viselkedésünkben vannak elég nagy eltérések, de egy tanár ezt természetesen honnan is tudhatná, nem okolhatom érte... Fejet rázok, immáron egy fáradt mosoly is megjelenik arcomon, úgy kezdek bele a mondanivalómba.
-Azt hiszem nem én vagyok az embere. De szívesen átadom Elenának, ő meg majd szól a többieknek.
Kezdek bele komótosan, szépen lassan, lépésről lépésre. Ha még így sem esik le neki, hogy ketten vagyunk, akkor hajlandó vagyok akár újra is elismételni. Végülis honnan is tudhatná? Repüléstant tanít, így engem még csak látásból sem ismerhet. Egyedül a nővérem, akinek mindene, hogy ennek a repülés dolognak hódoljon. Én sohasem voltam jó az ilyen sportokban, így nem is jelöltem meg a fakultatív tantárgyak között, mikor lehetőségem lett volna rá. Elnézve a tanárt, ő lehet az egyetlen ok, amiért ennyi lány jelentkezett... Tényleg ennyire fiatal, vagy ismeri az örök élet receptjét?
-Nyilván nem ismer még engem, Elena Pierce ikertestvére vagyok.
Fűzöm hozzá kipótlásként, hogy teljesen érthető legyen számára, mégis miről zagyválok. Nyilván most kicsit morcos lesz majd, amiért feleslegesen szólított meg engem, de legalább volt egy kis társaságom addig, míg Elenának hitt.
Miért nem lát senki annak, aki valójában vagyok?

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

- Ajj… - sóhajtok, s ujjaim bosszúsan túrják össze amúgyis rendezetlen hajszálaim. Kétségtelenül rossz napom van. Mi jön még, heh? Szexre éhes koboldok, vagy vérszomjas házimanók? Egyiken sem lepődnék meg túlságosan. Főleg itt.
- Elnézést. – mormogom alig hallhatón, ám csábító mosolyom egészen másra biztatja a védtelen halandót. Talán nem is olyan rossz, hogy Miss. Pierce valójában egy másik Miss Pierce. Vagy micsoda. Még alakulhatnak egészen jól is a dolgok. Igen, tudom, diák, így nem lenne túl szerencsés, vagy ajánlott kezdenem vele, de a férfi ösztönöket visszatartani sem túl szerencsés. Hátha ez a lány kissé fel tudja dobni a napom. Nem, nem fogja megtartani helyettem azt az egy nyomorult órát, amihez már semmi kedvem, hiába csábító a gondolat, de esetleg valami másban talán hasznomra lehet. Mondjuk, a társasága talán pont kielégítő lenne. Egyelőre.
   Hiszen a nagyoknak is szükségük van néha egy kis lazításra, egy gyengébb, frissebb elme társaságára.
   Tekintetem szemeibe fúrom, s ezúttal megállom, hogy ne hallgassak bele gondolataiba. Hmm… egészen meglepő, hogy a rossz napok mit ki nem váltanak belőlem. Ha minden napom ilyen lenne, talán a diákok élete egy fokkal könnyebb lenne, de egy tanárnak nem ez a dolga. Nekem épphogy megnehezítenem kell mindennapjukat. Kifárasztani őket, amelyik megérdemli, azt talán egészen a végelgyengülésig. Igen. Mert ez a világ ilyen. A gyengék kiesnek, s csak az erőseknek marad helyük eme bűzlő társadalomban. Ezt próbálom megtanítani nekik az óráimon, ha már nagyrészüknek semmi tehetsége a repüléshez. Persze… azt hiszik, nem tudom, hogy pusztán azért vette fel az iskola lányállományának majdnem háromnegyede a repüléstant a tanév első hetében, mert én tanítom. Azt gondolják nem figyeltem fel rá, már az első héten, hogy hogyan vihognak a hátam mögött, vagy, hogy surrannak be az oszlopok mögé, mikor meglátnak. Tisztában vagyok a vonzerőmmel, ez az, ami kviddicspályafutásom végeztével sem hagyott cserben. És igen, ezt szeretem talán a legjobban, ebben az egész tanítósdiban. Még nem is beszéltem róla, mennyire ki tudom használni a fogékony elmék naiv gondolatait. Oh…
- És elárulja a nevét, vagy hívjam csak „Elena Pierce ikertestvérének”? – teszem fel a cseles kérdést, s szemöldököm a magasba szökik, a kedves mosoly felett. Hangom őszinte érdeklődésről árulkodik. Nyilván még nem ismer eléggé, így fogalma sincs, miféle mosollyal áll éppen szemben, de nem is olyan nagy baj ez, nemde? Nyilván. Ha el akarom csábítani, legalább annyira, hogy egy darabig élvezhessem a társaságát, nem kérdezgethetem fapofával. Nem, nyilván nem.
   Oh, hogy az élet mily különös véletleneket szül. Lassan már kezdem élvezni… 

[-Nem, ez nem egy hízelgő megszólítás, szóval kénytelen leszek bemutatkozni.]

Számításaim szerint körülbelül még úgy... 20 másodperc, fogja magát, és sarkon fordul, nagy mérgesen, hogy így "átvertem", és még csak nem is az vagyok, akinek kinézek. De nem, neki esze ágában sincs lépni egy lépést sem, csak áll egyhelyben, némán sóhajt egyet, majd, mintha mi sem történt volna, elnézést kér. Még ő tőlem? Talán túl hamar ítélkeztem: egy hozzám hasonló földi halandó azt hinné, hogy egy ilyen külsővel megáldott férfiú - és most nem mint tanár nézem - minimum beképzelt, és ezen túl még bunkó, modortalan, és pökhendi. Nos, ezen tulajdonságoknak még csak a jelét sem mutatja igen udvariasnak mondható viselkedése, ami a meglepődésem okozója. Próbálom leplezni, hogy nem erre számítottam, de az egeket verdeső, magasra szaladt szemöldököm nyilván nem éppen a legjobb leplező taktika erre. Rendezem a vonásaim, és ismét az arcomra erőltetek egy amolyan nyugodt, hivatalos arckifejezést. Valamiben még tudok neki segíteni, vagy ennyire ráér? Mert hogy nem vagyok a legjobb társaság, az bizonyított tény, szóval vélhetően csalódást fogok okozni neki. Remek...
Utálok csalódást okozni, mégis rendre megteszem. Ebbe mi a logikus? Hát megmondom én, teljesen életképtelen vagyok, és nem is érdemlem meg, hogy bárki megszólítson. Eltúlzom a dolgot? Talán, ha anya képét nézegetem és nosztalgiázok, akkor még az átlagnál is jobban érzelgős leszek, meg érzékeny is.

Meg sem próbálom megtörni a pár másodperces csendet, hisz még most sem vagyok biztos benne, hogy nem azt várja, hogy én menjek el. Maradni akar, csak engem nem kért erre - gondoltam magamban, de amint megszólal, ezeket a gondolatokat is kénytelen vagyok elhessegetni a fejemből. Meglepetten mosolyodom el, nem vártam volna, hogy megkérdezi, hogy hívnak, de hát végülis ez így fair. Én tudom az ő nevét, előnnyel indultam.
-Nem, ez nem egy hízelgő megszólítás, szóval kénytelen leszek bemutatkozni.- kezdek bele lesütött tekintettel, majd erőt véve magamon ránézek, és folytatom. - Kalina, a Pierce meg gondolom magától értetődő.
Hát, azt hiszem nem túl szerencsésen kezdtem bele a társalgásba, hiszen némán meredtem rá, arra várva, hogy elmenjen, vagy megkérjen arra, hogy én távozzak, de ahogy figyelem az arcvonásait, még nem sodortam menthetetlen szakadékba a dialógust. Nem vagyok egy beszédes típus, de most úgy érzem, jobban járok, ha vele társalgok, mintsem ismét elővegyem a medálom, és megigézetten nézegessem anya képét, miközben a múlton siránkozok. Így tehát nekem is érdekem, hogy minél tovább húzódjon egy a párbeszéd.
-És igaz a szóbeszéd, miszerint hamarabb elhagyja a kastély falait, mint a többi diák? 
Próbálok egy társalgási hangnemet megütni, és nem hiszem, hogy túl érdekfeszítő lenne a kérdésem, de hirtelen nem jutott jobb az eszembe, na!

[- Tudom.]

with you by my side
i will fight and defend

Annyira más most minden. Szinte érzem, hogy elgyengültem, hogy feladtam, és tudom, hogy minden egyes pillanatban távolabb kerülök a múlttól. Kínoz és gyötör, iszonyatosan fájdalmas az elszakadás; de ennyire még sosem volt az. Sok mindent veszítettem már el az életben, de talán ez a legnagyobb fájdalom, melyet valaha éreztem.
Bár semmit nem jelent nekem az, amit Cassius irántam érez, hiszen nem tudom viszonozni ugyanezt úgy, ahogy azt ő szeretné, de most mégis megnyugtat, hogy itt van, hogy biztos lehetek abban, hogy ő nem fog eldobni magától. Miért nem vettem már korábban észre, hogy hülyeséget csinálok, hogy fejjel rohanok a falnak? Tudnom kellett volna, és én voltam ostoba, hogy nem gondolkodtam. Hiába mondta mindenki, hogy ne tegyem, én rohantam a vesztem felé, és nem hittem senkinek. Pedig ők tudták, ők megmondták...
És végül pont ahhoz az emberhez menekültem, akit a legjobban megsebeztem mindeközben. Most ő az, aki a karjaiban tart, megnyugtat, és védelmez. Tudom, hogy nem ezt érdemelné, nálam sokkal jobbat és többet. Azt kellene mondanom, hogy ne tedd, hogy ne hagyd, hogy kihasználjam ezt a helyzetet, de nem szólok semmit. Inkább csak szorosabban ölelem, csak erősebben szorítom a kezét, megszeppent kislány módjára nézek fel rá. Hadd lássa a szememben a fájdalmat, a gyűlöletet, és a mindezek ellenére felé irányuló hálát. Senki sem tett még ennyit értem, mint Ő. Talán épp itt az ideje, hogy végre olyat szeressek, aki értékeli is azt. Valaki olyat, aki mellett nem szenvedés az élet, és nem kell nap, mint nap megküzdenem érte. Akivel könnyű minden, és nincs folyamatos kétség.
Jégkék íriszeimet az az övéibe fúrom, miközben lassan törlöm meg könnyekben úszó arcomat.
Nem tudok mást csinálni, csak bólogatok, mint valami idióta, mikor azt mondja, hogy rá számíthatok. Hiszen tudom! Csak rá, egyedül rá.

- Tudom. - hebegem, majd gyorsan meg is ölelem, s egészen addig el sem eresztem, amíg el nem indulunk kifelé. A gondolatok cikáznak a fejemben. Mi lesz ezután?

~ folytatás

Egy újabb év veszi kezdetét, bár számomra ez nem jelent sokat. Nem vagyok annak a híve, hogy bármit is megfogadjak, hiszen attól még, hogy eggyel többet írunk, nem változik semmi. Majd évek múlva érezhető lesz a változás, de egyelőre csak napok választanak el az óévtől, ami valljuk be, nem sokat számít. A muglik idén is, mint mindig, lelkesen köszöntek el az előző évtől, ám a varázslóknál most korántsem voltak ilyen boldogak az ünnepek. Persze közülünk is akadtak, akik gond nélkül és családjukkal együtt szórakoztak, de ez csak varázslótársadalmunk tisztábbik vérére igaz. A sárvérűek és néhány félvérű rettegésben és bujkálásban gazdag évet tudhatnak maguk mögött, ami engem illet… túl sok a munka és kevés a szabadidő, de nem panaszkodhatok, hiszen erre saját magam vállalkoztam és így mellékesen még szeretem is ezt csinálni.
A január már csak ilyen, esik a hó és csípős hideg van. Sosem voltam az a fajta, aki mindenáron belekötött volna az időjárásban, sőt kifejezetten szeretem, hogy ilyen változatos. Egyedül a szurkáló havazással nem vagyok kibékülve, ami egyszerűen vörösre „festi” az amúgy kreol színű bőrömet. A szerencsém az, hogy képes vagyok dehoppanálni így csak kevés távot kell a saját lábamon elszenvednem a kinti hidegben.
A Sötét Nagyúr a Roxfortba küldött, hogy átadjak egy fontos levelet Perselus Piton igazgató úrnak. Véleményem szerint egyszerűbb lett volna, ha felizzítjuk a sötét jegyet, de a Nagyúr ragaszkodott hozzá, hogy levélben kapja meg az információkat, így tehát engedelmeskedve neki rögtön a kastélyhoz dehoppanáltam. Nem volt rajtam egy fekete taláron és egy sálon kívül semmiféle kabát, így türelmetlenkedve vártam, hogy kinyissa valaki a kaput. A már rég ismert Frics úr engedélyezte a belépésemet a birtokra, s életemben először láttam rajta, hogy nem nevezne taknyos kölyöknek, mert igazából félt tőlem. Az arca ugyan még mindig mogorva és lenéző, de a szeme mindent elárult. Egyetlen egy kérdése volt felém, hogy kihez jöttem, de azután békén is hagyott és ezt nagyon jól is tette, mert amilyen hideg volt odakint, olyanná varázsolta a kedvemet is.
Este volt már, tehát nem találkozhattam érdeklődő szempárokkal a folyosón az igazgatói iroda felé vezető szakaszon, mert gyanítom, hogy egyik fiatal sem olyan merész, hogy ilyenkor kint lófráljon. Ez korántsem volt ellenemre, kifejezetten örültem, hogy nem néznek meg régi diáktársaim. A bejárati csarnokba belépve kirázott a hideg és libabőrös lettem. Végre melegen voltam és ismerős helyen. Az utóbbi időben csak ismeretlen házakba és kúriákba jártam, figyelve vannak-e elrejtve mugliivadékok vagy éppen Potterék. A Roxfort olyan volt, mint a második otthonom és bár az utolsó évben már bőven elvágytam és a hátam közepére kívántam az egész tanulás dolgok, tudván mi vár rám, most jó volt végre itt lenni. A szokásos illatokat érezni, ami a Nagyteremből kiáradó ételek illata volt.
Nosztalgiázásom közepette végül észrevettem, hogy Frics úr türelmetlenül áll mellettem és mintha arra várt volna, hogy követhessen és végig hallgassa a beszélgetésemet Pitonnal.
- Maga mit áll itt? – kérdeztem. – Elmehet! Tudom, merre kell mennem – utasítottam, s egy szó nélkül el is távozott.
A homokórák felé néztem érdeklődve, vajon a Mardekár vezet-e házak közötti pontversenyben. Egy halk hang azonban megzavart, lefogadom Frics úr küldte ide Mrs. Norrist, hogy kémkedjen utánam. Szánalmas!
 

~Gerry~

Sötét idők jártak a Roxfortra, sötét idők jártak mindenkire, és főként ránk, "sárvérűekre". Mégis szerencsésnek mondhattam magam, még így is, hogy a Poklok Poklát éltük - szerencsésnek, az adottságom miatt. A képességemnek köszönhettem, hogy még élek, hogy az iskolában lehetek. Senki nem tudta, hogyan csinálom, hiszen a hozzám hasonló mugli születésűeknek már rég távozniuk kellett Roxfortból az üldöztetések következtében; távozniuk egy belső kényszer, a túlélési ösztön hatására. Voltak, igen, "öngyilkos hajlamúak", akik még itt voltak rajtam kívül, és a gyomrom általában apró, pici kavics méretű gombóccá zsugorodott, ahányszor megláttam, mit csinálnak velük.
Hogy hogyan tudtam még mindig ott lenni? Nos, úgy, hogy nem voltam ott. A dolgozataim rendre a tanárok kezébe kerültek, bár egyiküknek sem rémlett, hogy láttak volna, mégis így volt. A titkom pedig annyi volt, hogy már rég nem voltam igazán a saját bőrömben.
Nem tudom, hogy nem buktam még le, de tény, hogy mindig egy másik alakban léteztem, szinte már éjt nappallá téve, csak akkor jártam a kastélyt önmagamként, ha tudtam, hogy biztonságos, az pedig azóta, hogy a halálfalók mint visszatérő vendégek jártak-keltek a falak között, egyre kevesebbszer adatott meg.
Mivel kezdett feltűnni az embereknek a hiányom, így kénytelen voltam olyan aranyvérű társaim alteregójaként megjelenni, akik épp máshol tartózkodtak. A baj csak az volt, hogy nem tudtam őket egy az egyben lemásolni, ami számomra elég nagy probléma volt, így a szabadidőmet azzal töltöttem javarészt, hogy tökéletesítsem a képességem, mert mind tudjuk, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Szinte már csak a DS megbeszélésekre jutottam el önmagamként, de tudtam, hogy már sokáig nem leplezhetem azt, hogyan csinálom, és azt is, hogy nagy hasznára lenne ez a DS-nek. Elhatároztam hát, hogy beszélek Ginnyvel és Nevillelel a legközelebbi alkalommal, és felfedem előttük a titkomat, mert bennük talán bízhatom.
Kicsit tartva a következményektől, és izgatottan attól, hogy a titkom már nem csak az enyém lesz, hanem két másik ember is tudni fog róla, sétáltam a kastélyban. A bejárati csarnokon kellett áthaladnom ahhoz, hogy a hálókörletembe menjek, amikor neszezést hallottam. Azonnal megtorpantam, és egy páncél mögé rejtőztem. Éreztem, hogy az, hogy itt van, biztos fontos jelentőségű, és meg akartam tudni, miért tért vissza a Roxfortba.
Azonnal azon kezdtem gondolkodni, mi lenne a legmegfelelőbb alak, amit magamra másolhatnék - még ha nem is tökéletesen. Használjak valakit, akit ismerhet? Vagy csak változtassam meg a kinézetemet amennyire sikerül, és találjak ki egy mesét, és úgy próbáljak belőle infókat kiszedni? Aztán eszembe jutott egy megoldás. Nem állítanám, hogy jó, de megoldásnak megoldás volt. Bíztam benne, legalábbis.
Mivel már eleve drága, minőségi talár volt rajtam, így legalább tudtam, hogy ezzel nincs gond. A Griffendél is stimmelt, és a pálcámat előhúzva egy P betűt varázsoltam a taláromra, miközben arra a lányra gondoltam, aki nagyon hasznos volt abban a pillanatban a számomra. Erősen koncentráltam rá, és éreztem, ahogy a hajam rövidebb lesz. Mivel szőke vagyok én is, és ő is, így ezt elég egyszerűen meg tudtam oldani, már csak a kerek ívű ajkaira, a mandulavágású smaragdszín szemeire volt szükségem, hogy kész legyek.
Ami biztos, hogy nem voltam olyan vékony, mint ő. Ez azonban a legkisebb akadály, ha nem találkoztak a közelmúltban, ennél sokkal lényegesebb volt, hogy a szemeim nagyobbak voltak és világosabbak, mint az övéi, a hajam egy kicsivel sötétebb, és alacsonyabb voltam, mint ő. Ez volt az, ami a leginkább árulkodó jel lehetett, és persze a hangom, de muszáj volt egy próbát tennem.
Kiléptem a páncél mögül, és sietve indultam az alak felé, miközben arcomra öltöttem a hűvösséget, tagjaimba eleganciát és egy cseppnyi arroganciát parancsoltam, ahogy megálltam a közelében Vikitria Mirolként kiadva magam.
-Gerry. Ezt a meglepetést! Eléd küldtek, mint fogadóbizottságot. Mivel egyikünk számára sem kényelmes ez a helyzet, elárulnád, hogy mit keresel itt?-
Bíztam benne, hogy ha nem is hosszú távon, de egy ideig ez az álca megfelelő lesz, ugyanakkor a pálca a kezemben volt; bár kétlem, hogy ez pont őt meglepte volna.

Tévedtem. Nem Frics úr küldte rám a kedves és egyetlen macskáját Mrs. Norrist, hanem Piton professzor egy szőkeséget – és ami azt illeti nem is kihallgatás céljából, sokkal inkább kedves és biztonságos fogadtatás reményében. Pontosan nem is tudom mikor láttam utoljára őt, de a látványomtól egyáltalán nem volt elragadtatva. Hangja is furcsán csengett, fogadni mertem volna rá, hogy beteg. Ilyen időben azonban nem is csoda, hogy elkapja a náthát.
- Ohh, a rég látott Vikitria Mirol! – örvendeztem, miközben ő savanyú, azonban kíváncsi arccal lépett ki a páncélos alak mögül. – Még csak nem is örülsz nekem? – szomorkodtam, majd komoly hangnemre váltva így szóltam: - Ugyanakkor igazad van, nincs időnk arra, hogy egymás nyakába ugráljunk örömünkben, hogy ilyen hosszú idő után viszont látjuk egymást.
Talán kicsit közvetlennek tűnhettem számára, hiszen ő mindig is tartotta a távolságot bármikor találkoztunk. Fogalmam sem volt miért, de sosem láttam igazán mosolyogni őt, amolyan kívülállónak számított a baráti összejöveteleken. Na persze, ezek az összejövetelek korántsem a barátságról szóltak, sokkal inkább üzletről vagy egyéb sötét megbeszélni valókról – csak éppen jól álcázott hajcihővé alkották.
A nagybátyja viszont elég komoly ember, s egyszerűen lenyűgöz bámulatos gőgje, amit az emberek felé sugároz. Sokakat láttam próbálkozni, hogy hasonlítsanak az ilyesmi emberekre, de ilyennek születni kell. Ő valójában nem sűrűn fordult meg nálunk csak úgy, legalább is én nem sok látogatásáról tudtam, de egy-két nem bejelentett alkalomkor mindig apám külön bejárású irodájában susmorogtak. Sir James Alexander Mirol egyike azoknak a nagy múltú aranyvérű családok sarjának, akik hűen és kitartóan szolgálják a nevüket és semmiféle ellenvetésük nincs az ellen, amit csinálnak. Az édesapám is hasonló, de ő meghátrált egyszer, amikor is megismerkedett anyámmal, ami élete legnagyobb baklövése volt és ezt már ő is bátran vállalja – bár nem nyilvánosan és hangoztatva, de vállalja.
- Mrs. Mirol nem tanították meg arra, hogy ne legyen kíváncsi? – érdeklődtem. – Ha elárulnám, mi járatban vagyok erre, akkor meg kéne, hogy öljelek. Tudod, ez a szokásos szisztéma – mondtam, s el is csodálkoztam, hogy miért kérdezősködik, hisz jól tudja, bizalmas információkkal járunk csak errefelé.
Igazából magam sem tudtam mi a levél tartalma mivel azt az egyetlen egy parancsot kaptam, hogy hozzam el és én szívesen teljesítettem ezt. Soha nem voltam az a fürkésző alak, aki mindenről mindig tudni akart mindent, aminek persze a Nagyúr csak örülni tud, talán ezért is pont rám bízta a feladatot, jól ismert már, nem foglalkoztatott egy levél mondanivalója. Úgy vagyok vele, ha majd az én dolgom lesz, akkor arról tudomást fogok szerezni és ez bőven elég nekem.
A bejárati csarnok rengeteg titkot őriz magában, s ahogyan körbenézek, emlékek hada ötlik belém. Ami nem is csoda, hiszen itt vesztettük az egyik háztársammal a legtöbb pontot, amit a mardekár hosszú évek alatt veszthetett. Azért jöttünk ide, hogy pontokat adhassunk a házunknak, mert abban az évben elég gyérül álltunk. Tehát hosszas varázslatokkal végül sikerült elérnünk, hogy a pontok ne a valódi arculatukat mutassák a homokórák alatt, de rá is fáztunk rendesen… Sajnos nem voltunk túl felkészültek a dolgokhoz, így szégyenkezve kellett megjelennünk Piton professzor előtt, aki nem kifejezetten örömmel fogadott minket a bájital szertárában. Szerencsétlenségemre soha nem felejtette el az incidenst, de mindig azzal védekezek, hogy én csak jót akartam a mardekárnak. Persze bevallom, elég gyenge próbálkozás volt, amit végül meg is kaptunk és abban az évben se mi vittük el a házkupát.
A röpke elkalandozásomból végül visszatértem a valóságba és újra a Mirol-lány felé irányítottam figyelmemet, miközben a szívemre tettem a kezem ellenőrizve, hogy a küldemény még mindig a talárom belső zsebében foglalja-e a helyét.

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   A legtöbb embert lenyűgözik az ikrek. Ezt tapasztalatból tudom. Ha valamiből egy van, és az az egy elég jóra sikeredett, akkor az emberek szeretik nézegetni, vagy szimplán mocskos módon bámulni őket, de ha már kettő van belőlük, akkor a szituáció sokkalta megnyerőbb, és az egész sokkal nagyobb dolognak számít. Hisz az ember számára ritkán elképzelhető, hogy valamiből, vagy jelen esetben valakiből kettő legyen, így mikor egy átlagember ikrekkel fut össze, az első az, hogy elkezdi bámulni. De jó hosszú ideig, csak, hogy eljátszhasson azzal, hogy megkeresse a különbségeket. Ez szánalmas. Ennyi erővel állatkertbe is zárhatnák az ikreket. Mondjuk, elég vicces lenne, lehet, hogy Jonathannel egyszer megcsinálom. Egy kábító átok hátulról, majd amikor felébred, kíváncsi szempárokkal nézhet farkasszemet, a ketrec túloldaláról. Majd dobok be neki valami finom állatcsemegét.
   Így tudom, nyilván azt is, milyen érzés, ha az embert összekeverik az ikertestvérével. Mikor még kicsi, akkor jó, sőt, vicces, és az adottság előnyeit is ki lehet használni, a későbbiekben azonban elég cikis, vagy gázos. Ráadásul, ha egy társaságban vagyunk, akkor senki sem szólít a nevünkön, mert nyilván nem tudnak megkülönböztetni minket. A kapcsolat viszont, ami az ikrek között van, bármely barátságnál, vagy testvéri kapcsolatnál bensőségesebb, és értékesebb, már ha éppen nem vesztek össze azon, hogy az adott családi fotón melyikőtök áll a jobb és melyikőtök a baloldalon.

   Ezért van az, hogy nem bámulom, sőt, nem is nézem meg különösebben magamnak a lányt. Ja, meg az ikertestvérét épp eléggé megfigyeltem ahhoz, hogy nagyjából sejtésem legyen róla, mi mindent takar a talár. De ugyebár erről fogalmam sincs. Nem is lehet. Hogyne.
   Elárulja nevét, én pedig udvariasan mosolygok, hisz nem tudok jobbat, na meg mi mást is tehetnék. Kezeim zsebeimben melegednek, hátam pedig igyekszem egy fáklya melege felé fordítani, na, nem mintha annyira átfagytam volna a kinti kis mínuszokban, de azért csak jólesik.
- Hát, ha lehet hinni a pletykáknak. – mosolyodok el, és közben egy fél lépéssel közelebb kerülök hozzá. – Akkor valóban igaz. Ma vagyok itt az évben utoljára. – halk műsóhaj, és kifejezéstelen arccal legeltetem szemem az ódon kőfalakon. Valószínűleg ő is láthatja, mennyire sajnálom, ám mivel a beszélgetés még mindig kissé feszült, szükségét érzem további beszédnek. – Tudja, nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy van ideje időben ajándékokat venni karácsonyra, s nekem bizony nagy létszámmal kell szembe néznem. A legrosszabb pedig, hogy ötletem sincs, kinek mit vegyek. – a mondat végére újabb sóhajt szúrok be, ami már valódi, s jobb mancsom kihúzva gondterhelten simítok végig államon. Lehet, hogy mozdulataim nem teljes mértékben őszinték, de jól szórakozom. Az pedig már megint más kérdés, hogy természetesen nem az ajándékvásárlás miatt veszem ki hamarabb a jól megérdemelt szabadságom. – Hmm. Mondja, maga mit venne például Viktor Krumnak? – teszem fel a kérdést, részben kíváncsiságból, részben a beszélgetés fenntartása céljából. Részben meg mert tényleg fogalmam sincs. Igaz, még nem vagyunk olyan idősek, hogy az összes lehetséges ajándékötletet elhasználjuk, ám az évek során számos alkalommal ajándékoztunk egymásnak kisebb-nagyobb holmikat, s ezeket az ajándékokat többnyire szellemesség, humor, és a használhatatlanság teljes mivolta jellemezte. Nálunk az ajándékoknak mindig az volt a lényege, hogy jót szórakozzunk, nem pedig az, hogy használjuk is őket. Hiszen mindketten elég jól állunk anyagilag, így ha valami használati tárgyat akarunk, csak elmegyünk, és megvesszük magunknak.
- De Viktor még hagyján. Jonathannak, az ikertestvéremnek sem tudok mit venni, és ez a legnagyobb gáz! – meresztem ki szemeim, rá sem nézve, az épp belépő, pár srácot figyelve, akik hatalmas örömmel porolják le magukról a felesleges havat, legalábbis a látszat ez, viszont az egyikük még a csizmáját is megpakolta, a másikuk pedig épp most önti ki a sapkájából. Irreálisan sok potyog, tértágító bűbáj. Arcizmaim automatikusan húzódnak mosolyra, s miután megpillantom a Mardekár apró, hímzett címereit, s a szokásos zöld-ezüstben pompázó sálakat, mellem szinte láthatóan nagyra dagad a büszkeségtől. Hát igen, azért vannak még ebben az iskolában diákok, akik adóznak akkora tisztelettel a mi imádott gondnokunknak, hogy nem hagyják szerencsétlent munka nélkül.