Nicholas Flamel olvasóterem

Az olvasóterem nemrég kapott új nevet.
Ezt az olvasótermet javarészt csak felsőbbéves hallgatók használják. Olyan régi kötetek sorakoznak a nagy rendben tartott polcokon, melyekhez különös gonddal szabad csak hozzáérni, és a legtöbbjük régi, elfeledett nyelven íródott, vagy titkos tudást tartalmaznak. Viszont valami tévedés okán bekerült a Mágiatörténet részlegre pár olyan mugli regény is, mint például A Gyűrűk Ura, vagy a Call of Cthulhu Szerepjáték Alapkönyv.
Innen könyvet kivinni nem szabad, és a potenciális rongálók elijesztésére a középső polcsor tövében egy furcsa kis növény áll cserép nélkül, gyökereit a kövek közé eresztve, melynek virága nem más, mint egy héj nélküli, zöldes szemgolyó, mely figyeeeeeel...

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Az órák elteltével az iskolában már hatodévét koptató fiatal úgy döntött, hogy elkölt egy finomabb ebédet, amelyet követően az olvasószobába megy majd, és folytatja a könyvet, melynek pár napja már nekilátott. Érdekesség, hogy aranyvére ellenére mugli által írt remekmű lapult a díszes bőrmappában. Davis érdemesnek látta elolvasni, tartalma is nagy hatást gyakorolt rá, de kis utánajárást követően rá kellett ébrednie, hogy bizony a megírása előtti körülmények is igazi kuriózummá teszik. Éjszín talárjába burkolózva, baljában derekának döntve a már sokak által ismert míves bőrtartóval haladt a folyosókon úti célja felé. Hűvös, kékellő íriszeivel komoran méregette a vele szembekerülőket, jelezvén most nem mutat hajlandóságot a megállásra, és diskurzusra sem. Amennyiben szükségesnek találta, vagy olyan egyén került a látóhatárába, akit alkalmasnak vélt, úgy biccentett egyet köszöntésképpen, azonban az arra méltatlanok legfeljebb megvető pillantást kaphattak. Azt is csak rövid ideig, a fiú nem szeretett szemeivel túlzottan sokat időzni társain, hacsak nem valami miatt okát érezte annak.

A kerengőhöz érve kinyitotta a kovácsoltvassal szegett ajtót, majd lassú léptekkel megindult előre. Útja az udvaron vezetett keresztül, így szabad kezével kissé összébb húzta magán a talárt, nyakát is összefogta az anyagnak, hogy a hűvös szellő minél kevesebb helyen érje bőrét. Jó páran tartózkodtak a helyen, többségében beszélgető és csevegő barátok, vagy éppen pletykálkodó lánycsoportokról volt szó. Ismét a kerengő folyosójára lépve állapodott meg az olvasóhelyiség ajtaja előtt. A kilincsre téve a kezét kinyitotta a rozsdás szegecsű ajtót, amely a mozdulat hatására halk nyikorgást hallatott. Odabent szerencsére nem volt senki, a legtöbb diák örült a délutáni szabadságnak és inkább más elfoglaltságot keresett, sem, mint azonnal olvassanak, vagy esetleg elkezdjék a készülődést a holnap tanóráira. Davis azonban szerette a csendes kis termet, a kellemesen andalító gyertyafényt, az ablak panorámáját, magát a kerengőt. Persze csak így, üvegen keresztül… így nem szűrődött be a kinti nyüzsgés hangzavara, csak maga a látványvilág. Behúzva maga mögött az ajtót lépdelt kedvenc foteljéhez, majd mappáját az asztalra helyezve levette a talárját. Természetesen, mivel rendszerető volt, így élre hajtogatta azt, majd szintén az asztal lapjára helyezte, a mappája mellé. Nadrágja oldalzsebéből előhúzta varázspálcáját, majd a fotel felett csüngő kandeláberre irányította azt, és halk mormolással ejtette az igét. A már nem teljes gyertya kanócán hirtelen tűz gyúlt, bevilágítva a helyiség nagy részét, fényével pedig kellemes olvasási körülményeket biztosítva.

A varázstárgy visszakerült a helyére, a mardekáros fiú pedig leheveredett a fotelba, fél pillanatra a növényre szegve szemeit. Nem mintha tartott volna tőle, egyszerűen kíváncsi volt rá, a sokak által Szemnek, vagy éppen Nagy Testvérnek csúfolt gaz éppen mit tesz. Ezt követően előrehajolva oldotta el mappájának kötelékét, majd kinyitva azt kezébe vette a folytatni kívánt könyvet. Halovány mosollyal az ajkán dőlt neki a puha, bársonnyal szegett támlának. Miután jól megvetette magát az ülőalkalmatosságban, fellapozta a könyvjelzőt, és ismét belemélyedt a számára remekműnek tartott sorok közé. Ahogyan megemelte, a cím jól láthatóvá vált az esetleges érkező, vagy érkezők számára : A farkasember.

[Szia.]

„Kedves Daniel!
   Hiányzol. Nem tudom, hogy a karácsonyi szünetben hazamegyek-e, lehet, a kastély falai között maradok. Szívesen találkoznék veled, ah, mindennél jobban azt szeretném, de ha itt hagyom a sulit, akkor muszáj lesz anyámékhoz mennem… Már írtam nekik levelet, hogy sok a tanulnivalóm, valószínű, hogy nem fognak látni már ebben az évben. Válasz még nem érkezett, de valahogy nem lepődök meg. Nem akarok megszökni, mert biztos, hogy lebuknék, nálad meg nem aludhatok huzamosabb ideig. Minden egy nagy szar itt. A diákság fele bedepressziózott gyökér, a másik fele meg egy tapló féreg. Komolyan szeretném, ha itt lennél. Nem tudnál valahogy Roxmortsba bejutni? Bár, ha be is tudnál, nem vagyok biztos benne, hogy meg lesz tartva a szokásos kirándulások. Passz. Már csak te tartod bennem a lelket. Pörögnek az események, de valahogy mégis vánszorog az idő. Az emberek ugyanazt csinálják, mint eddig, semmi változás. Nincs mit mesélnem. Írj valamit, mi újság veled?
;csók: Car”

   Nem mertem megírni a Garys kalandomat, se a Bishoppal való összecsapást, két okból is. A leveleket ellenőrzik, semmi kompromittálót nem írhattam bele, másodszorra pedig nem feltétlen kéne tudnia mindenről. Amikor elmeséltem, hogy megtéptem a Wilder-csajt, kicsit kiakadt, így most jegelnem kellett, hogy beszámoljak, minden egyes lépésemről, pedig oly szívesen tettem volna. Nincs kivel beszélnem. Egyedül Chrisszel tudok néha-napján, de vele sem igazán, hiszen kapcsolatunk nem nevezhető barátinak, inkább haver szinten maradtunk, Ricoról meg ne is beszéljünk, mert viszketni kezdene a tenyerem…

   Néha úgy érzem magam a saját gondolataimban, mintha egy megfoghatatlan naplót írnék. Igen, lehet úgy gyogyós dolog, és néha még úgy is érzem magam, de határozottan segít abban, hogy ne őrüljek meg, illetve magamban tartsam az idegbeteg kitöréseimet, amit pár ártatlan balfék feje bánna.
   Az ebéd igazán kellemes csalódás volt, mert ma kifejezetten ízlett. Ennek ellenére ma sem ettem magam degeszre, sőt. De valahogy nem is kívánom az ételt már hetek óta. Hál’ Isten még nem nézek ki úgy, mint egy átlagnál alultáplált etióp kölök, nem fogytam sokat. Talán egy, vagy két kilót.
   Délután nem voltak órák, így szabad foglalkozás volt, amit valamely fokon szerettem, valamely fokon rühelltem. Nem feltétlenül kellett a többi diákkal együtt poshadnom a padban, hanem ellehettem magamban, ugyanakkor az órák lefoglaltak, és mégis csak csináltam valamit, a plafon bámulásán kívül. Ennyire nem volt rossz a helyzet, de mégsem most éltem a szociálisságom csúcspontját.
   Mostanában nem volt időm a hobbimra (vagy csak szimplán lusta voltam), így most a szabadidőmet arra szentelem.
   Felkapom mappámat, és viszonylag gyorsan kiporzok a klubhelyiségből. Lebaktatok a lépcsőkön, de az alján megtorpanok. Végiggondolom, hogy milyen hely is lenne a legmegfelelőbb. Talán a parkot választanám, ha nem lenne vacogtató hideg kint, de így kénytelen vagyok a kastélyban találni egy megfelelő helyet. A könyvtár túlzsúfolt, nyüzsgő, és zavaró, nem tudnék dolgozni. Tétlenül gondolkozom, de végül balra fordulva, megindulok.
   Kerülőutat választok, csakhogy ne kelljen kimennem a hidegre, ugyanis semmilyen kabát vagy pulóver nincs nálam. Csak remélni tudtam, hogy az olvasóterem nem lesz tele a sok buzerákkal, aki a házi feladatán ül.
   Hangtalanul suhanok el a sok-sok trécselő diák mellett, mire megpillantom úti célom ajtaját. Szabad ujjaimat keresztbe fonom, reménykedve, hogy nem igazolódik be félelmem, majd lenyomva a kilincset halkan benyitok a csendes terembe.
   Nem fullasztó, mégis kellemesen meleg volt odabent. Félhomály uralkodott annak ellenére, hogy az ódon ablakon fény szűrődött be. A szememnek kicsit meg kellett szoknia a fényviszonyokat, de ez körülbelül pár másodpercet vett csak igénybe. Első benyomásom szerint senki sem tartózkodott a teremben, de második benyomásra már észrevettem a kicsit hátrébb megbúvó fiút. Kicsit lelohadt az örömöm, miszerint egyedül lehetek, de pozitívuma a dolognak, hogy lehetnénk sokkal többen is. Ha dugig lenne a szoba, biztos nem kiáltanám el magam, hogy sziasztok, de mivel csak ketten voltunk, úgy gondoltam, az illemnek megadom ezt az apró gesztust.
   - Szia. – nézek rá egy pillanatra, de nem is zavarom tovább az olvasásban, és keresek magamnak is egy fotelt. A gyertyával nem kell vesződnöm a fiú már megtette helyettem, így kényelembe helyeztem magam a helyemen, majd ölembe véve a mappámat matatni kezdtem benne. Kihúztam belőle egy üres pergament, és egy pennát, majd visszakötözve, az ölembe helyeztem, úgy hogy az asztalnak tudjam dönteni a tetejét, hogy ne kelljen vízszintesen tartanom a lapomat. Zsebemből előkaptam a tintásüvegem és lepattintva a kupakját, megmerítettem benne a pennámat. Még utoljára felnéztem, és az olvasó fiúra emeltem a tekintetemet, majd nekikezdtem a rajzolásnak.

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Davis csendesen olvasgatta a számára meglehetősen érdekes, mégis alapvető kérdéseket felvető könyvet. Rengeteg olyan történeti szál szövődött és rajzolódott ki a műben, amely akár előfordulhatott az életben, azonban tele volt szabdalva írói túlzásokkal is… legalábbis a hatodéves mardekáros véleménye szerint. Persze ez nem probléma, hiszen kell a cselekményszál, akár torzultan is, hogy meglegyen a darabeladás, és ebből a forgalom. Mégis, mindezen túlkapások ellenére a Farkasembert egy olvasmányos darabnak találta, és kedvteli olvasgatta ráérő szabadidejében. Olykor, egy-egy sort, vagy bekezdést követően leeresztette a könyvet, és elmosolyodva gondolta végig a cselekményszálat… de aztán csak-csak folytatta, valahogyan nem volt képes letenni. Mára többek között emiatt sem iktatott be különösebb programot, hogy haladhasson vele, és a végére járhasson.

Közel negyed, legfeljebb félórányi magányát, valamint a kellemes, és szinte üdítő csendet az ajtó nyikorgó, már-már lármának mondható torzult zaja törte meg. Davis engedett a gyarló emberi szokásoknak, valamelyest leeresztette a kezeiben tartott Farkasembert, mintegy jelezvén az érkező felé, jelenleg bizony ő élvezi figyelmét. Egy hugrabugos lány lépett be a kerengő hűvöskés folyosójáról, magával húzva a friss levegőt. A fiatalok már többször is összefutottak az iskolában, és természetesen az órákon is, hiszen egy évfolyamba jártak. Mégis, a Carithy néven kívül más nem igazán ugrott be a Perry sarjnak, sem családnév, vagy egy esetleges becenév… pillanatokig azon is morfondírozott, hogy túlzottan sok embert nem is igazán szokott látni körötte. Nem sokat beszélgettek a hat esztendő során, jobbára azért, mert más körökben mozogtak… lehetséges ugyan, hogy lenne közös témájuk, de jómaga mégiscsak mardekáros, amit más házak lakói nem igazán képesek tolerálni. A szokványos és gyerekes színekben való gondolkodást az iskola egyes lakói egyszerűen képtelenek voltak kinőni.
- Szia!
Válaszolt a köszöntésre, mely közben enyhét biccentett is, megerősítvén szavait. Amíg a leányzó nem heveredett le, és nem kezdte meg a mappájában való kutatást, szemmel kísérte, persze úgy, hogy az már ne igazán vegyen észre semmit az egészből. A sorok méregetése közben a szeme sarkából figyelt csak… nem mintha kémkednivalója lett volna a másikkal szemben, egyszerűen érdekelte, hogy az érkező olvasni fog-e, vagy más elfoglaltságot választ.

A percekig tartó műveletet követően Carithy aztán nekilátott munkájának… Davis először azt hitte a penna láttán, hogy évfolyamtársa rajzolni fog valamit, azonban a kézmozdulatok nem erről árulkodtak. A mardekáros észrevette azt is, hogy a lány mielőtt nekilátott volna tevékenységének, még egyszer feltekintett, és végigmérte őt… hogy az arcvonásait, vagy teljes lényét, azt nem tudta, csak azt, hogy megszemlélték. Sejtelmesen összeszűkítette szemeit pár pillanatra, majd nyugalmas arccal összecsukta a keze ügyében lévő könyvet. Arra természetesen ügyelt, hogy ujjai a lapok között maradjanak, hiszen számolt a folytatással. Jobbját szabaddá téve dőlt oldalra, hogy a kényelmes fotel karfájára könyökölve, három ujjával „támasztva” meg fejét, afféle töprengő tartást felvéve szólaljon meg érces, mély hangján.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire fotogén alkat vagyok!
Biztos nem lehetett abban, hogy az előtte közel hat-hét méterre ülő őt rajzolgatja, mégis, az esély megvolt rá. Mivel a dolog kétélű volt, a hatodévét taposó mardekáros nem szólalt fel keményebben, tudta, ha nem őt festené a másik, azzal gyakorlatilag önmagát ásná el. Másrészről, amennyiben ő az alany, akkor bizony lesznek vonzatok, amelyeket a művésznek kell majd fedeznie.

[Pedig igen]

   Kicsit lecsúszva ültem, ezért kihúzva magam, hátamat teljesen a támlához döntöttem. Így biztosabbak a mozdulataim, nem mintha remegni szoktak volna, de fontos a kényelem, alapvető értelemben is, és a műalkotás szempontjából is. Nos, a műalkotás kicsit túlzott foglalom, inkább kijavítom magamat, hogy "szórakozásból firkálok".
   Nem titok - legalább is számomra -, hogy a fiút vettem alanynak. Persze nem azt terveztem, hogy bejövök, és biztos találok egy fiút/lányt, akit le tudok rajzolni, de a hirtelen ötlet remek ötletnek látszott, és eddig nem bántam meg, hiszen a fiúnak karakteres arca van, ahogy elnézem. Mielőtt még találkozna tekintetünk, meghúzom az első pennavonást. Határozott, mégis laza. Szívesen rajzoltam emberi arcot/alakot, főleg úgy, hogy az illető nem tudott róla. Gyakran rajzoltam le édesanyámat, ahogy alszik délután a kanapén. Mindig is érdekesnek tartottam, hogy - velem így van, másoknál nem tudom, hogy-, egy tájképet, vagy egy képzeletbeli képet sokkal szabadabban rajzolok, nem kötött a téma, akár el is térhetek a tárgytól/tájtól, mait rajzolok, hiszen van művészi szabadság. Nem volt fontos, ha valamit lefelejtek, vagy hozzáillesztek egy kisebb dolgot. Valahogy nem számított, mintha ösztönökből csináltam volna mindig, és nem gondolkoztam volna rajta. Egy ember lerajzolása, lényegesebben, sőt majdnem mindenben különbözik az előző verziótól. Egy arc, illetve test rajzolása rettentő figyelmet, koncentrációt, és pontosságot vár, teljes hidegvérrel, semmi görcsöléssel. Nehéz volt embert rajzolni, de én még most is szívesen állok elébe a dolognak, mert az egyik legszebb téma. Itt fejeződhetnek ki igazán a hangulatok, itt eleveníthetek meg egy személyiséget, megalkothatok egy karaktert. Egy különleges érzelmi világot.

   Bár sokkal körültekintőbb voltam személy rajzolása esetén, mégis rettentően élvezem most is, ahogy papírra vethetem a fiú személyiségét, világát. Igyekeztem minél kevesebbszer felnézni ár, és jobban memorizálnom az arcot, hiszen semmiképp nem akartam, hogy észrevegyen, hogy őt rajzolom. Mégis miért venné észre? A könyvet bújja.
   Izgalmam szinte a gondolat megfogalmazásakor egy időben, azonnal megcsappan, mert a fiú megmozdult, kilép az olvasói pózból, és rám néz. Szembe nézek vele, de nem is igazán őt nézem, hanem a szeme részleteit. Az íriszén, hogy csillan meg a fény. Épp, hogy meghallom, hogy mit beszél a fiú.
   Hazudjak? Legszívesebben azt mondanám, hogy nem, nem őt rajzolom, de akkor megkérdezné mit, és alapból sem szeretek hazudozni, még ha nem is esik nehezemre. Nem szeretek és kész.
   Halvány mosoly kúszik a számra, de épp, hogy észrevehető.
   - Pedig igen. - mélyen a szemeibe nézek, és visszapillantok a lapra.
   Még egy vonás. Nézem a lapot. Igazítok. Újra a fiúra nézek, és megismétlem a procedúrát. Nem érdekelt, hogy zavarja-e vagy sem, én folytatom. Nem hagyhatok egy ilyen arcot szabadon lófrálni az éterben. Meg kell örökítenem, ha tetszik neki, ha nem. Ha mégis kisétálna az olvasóteremből, szomorúan, de kénytelen lennék emlékekből, és fantáziával kiegészíteni a még csak pár ívből álló rajzot.

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Jobbjának három ujján támasztva fejét szemlélte a másikat, és várta a választ a kérdésére, amely tulajdonképpen arra irányult, kiderítse, vajon valóban ő lehet-e a kép ihletője és alanya. Nem bízta a szerencsére és Félixre az állításszerű támadását, amikor a lány leheveredett a fotelbe, meglehetősen feltűnően mérte végig, mintha rögzíteni szeretné a vonásait. Az sem volt elhanyagolható tényező, hogy többször feltekintett munkásságából, és nem céltalanul bámészkodott, a szemek kereszttüzében a fiú maga állt. Carithy részéről halovány mosoly volt a válasz, első körben, aztán mintegy beismerő vallomásként közölte, hogy a vele szemben ülő igenis meglehetősen fotogén alkat, akit papírra, pergamenre lehet vetni. Egyrészről hízelgő volt a színvallás, hiszen tartalma utalhatott arra, hogy, a művész szemében karakteresnek hat tekintete, külleme pedig tekintélyt parancsoló. Másrészről tökéletesen felháborító a másik tevékenysége, hiszen engedélyt nem kért, hogy azt tegye, amit tesz. A hatodéves fiú összehúzta szemeit, mintegy kifejezve rosszallását, azonban nem nyúlt szükségszerűen a pálcája után baljával, hogy arcátlanságáért büntesse a másikat… szerencséje volt, hogy vére tisztasága indokoltan visszafogottabbá tette képének alanyát. Ellenben, ha pór ült volna a székben, valószínűsíthető a felháborodás keményebb stílusú tudatosítása a mardekáros részéről.

A titokra fény derült, az igazság rágta út azonban mindig rögös, mint ahogyan most is az, csak még nem lépett rá egyik fél sem teljes lényében. A hugrabugost láthatóan nem zavarta maga a tény, lebukott. Továbbra is folytatta rajzát, immáron nyíltabban figyelgetve a könyvet ölében tartót, minél tökéletesebbre és élethűre sikeredjen a kép. Davis pár pillanaton keresztül csendesen heverészett a kényelmes fotelben, aztán baljával összehajtotta a könyvét. Nem használt jelzőt az oldal megjelölésére, tartotta magát annyira értelmesnek, meg tudjon jegyezni két számot, amely alapján majd visszanavigálja magát a keresett oldalra. A borítót fogva a magas támlájú fotel mellett lévő asztalkára helyezte a művet, majd teljesen nekiszegte hátát a támlának, jobbja és balja pedig a karfákra simultak.
- Számodra haszon alanyként használni, hiszen egy újabb képpel bővül minden bizonnyal népes gyűjteményed.
Tényszerű megállapítás, amely magával vonzza a következő sorokat is.
- Számomra miféle haszon fog ebből származni?
A kérdést követően a fiatal szemöldökei is megemelkednek, mintegy megerősítve a tekintete is kérdővé válik. Elvégre, ha valakinek jó, akkor a másiknak is szükségszerűen annak kell lennie. Anyagias a világ, és ingyen manapság már nem osztogatnak semmit, főleg nem saját magukat az emberek. Rengeteg előnye és hátránya lehet a művészet ezen megnyilvánulásának, amelyért kitenni magát valakinek borsos árat kell fizetni. Hát a mardekáros is elvárta, hogy a hugrabugos megfelelő ellenszolgáltatást ajánljon cserébe a szolgálataiért, valamint hosszas mozdulatlanságáért.

[Jogos a kérdés.]

    Nehéz rajzolni modellt. Aki tudja, hogy figyelik. Ilyenkor rengetegen képesek elfelejteni önmagukat, és csak amolyan idétlen álarcot vesznek fel. A legszebb oldalukat mutatják, kiemelve pozitív testi tulajdonságait, márpedig én egyáltalán nem akartam a legjobb oldalát visszatükrözni az embernek. Az ember modellként állva hajlamos teljesen más arcát mutatni, és pontosan ezért nehéz úgy lerajzolni, hogy ténylegesen őt ábrázolja. Pedig egy fénykép, egy festmény, egy rajz épp attól különleges, hogy papírra vet egy pillanatot. Megörökíti, míg az a lap el nem korhad az idő múlása alatt - és ez fantasztikus. Ha nem a személy teljes valóját jeleníti meg a kép, akkor mit sem ér az egész, csupán egy ócska kitalált másolatot, vagy talán még az se. Talán túl feltűnően néztem volna? Több, mint valószínű, így megint magamat ostorozhattam, hogy lehetséges: már nem tudom befejezni a műremeket, csupán egy rakás szemetet kreálhatok. No persze, ez nem mindenkinél van így. Valaki tökéletes alany az ehhez hasonló tevékenységekhez. Aki tényleg azt tudja mutatni, ami. Valahol reménykedtem, hogy évfolyamtársam is hasonló egyed.

   Miközben beszél, figyelem. Már nem leplezem, hogy meg akarom figyelni minden egyes rezdülését, már nem titok. Ettől függetlenül ki vannak hegyezve füleim a szavaira. Közben becsukja a könyvet, de ez engem egyáltalán nem akadályoz. A könyv is csupán egy tárgy volt, egy haszontalan melléklet. Ugyan színesítheti a képet, én nem feltétlen arra vagyok kíváncsi, hanem a fiú vonásaira. A lényére, mait papírra vethetek. Nekem afféle felderítés a rajzolás. Sok mindent meglehet figyelni az ember arcából, mozdulataiból, tanulni is lehet belőle.
   Kérdésére megállt kezemben a penna. Felnéztem, de ezúttal a szemeibe. Egy darabig elgondolkodtatóan néztem, feljebb csúsztam a székben, egészen, míg a derekam el nem érte a puha anyagot. Csak aztán válaszoltam.
   - Jogos a kérdés. - böktem ki, majd visszanézek a lapra, és ismét rá, de a kezeim nem mozdultak. - Lássuk csak... Tegyük fel, hogy megörökítelek. Egy lapra vetlek, ami úgymond "örök". Megmutatom, hogy az én szememben milyen vagy. Egy átlagos ember számára, mit jelentenek a mozdulataid, és küllemed. - ez amolyan kézzel nem fogható haszon. Tőlem egyáltalán ne várja, hogy fizetni fogok azért, amiért lerajzolom. Úgy gondolom, hogy a felvetett ár, igen becses, még ha nem is mérhető se pénzben, se tárgyban. - Ebben megegyezhetünk? - tettem fel a kérdés, és mielőtt válaszolt volna, könnyedén folytattam a rajzolást. Ha nem is egyezik bele, legalább addig a percig megörökíthessem fiatal arcvonásait.
   Természetesen, ha pénzt kér érte, abba hagyom. Ámbár nem azért, mert nem lenne keretem rá, hanem egy ember ne azért hagyja, hogy lerajzolják, hogy ebből bevétele származzon, hanem teljesen másért. Hogy megtudja mások, hogyan látják, és nem feltétlen a kócos hajra, és az elegáns öltözetre értem, hanem a szeme tekintetéből, orra árnyékából, és ajkai ívéből. Szó sincs a jellemvonásokról. Itt a személyiség a lényeg.
   - Teszem azt, nem fogadod el az ajánlatot. - előzöm meg a válaszadással. - Felajánlom, hogy ezt, amit én megjelenítek belőled, neked ajándékozom. De tudnod kell, hogy annak is ára van. - mosolyodtam el halványan. Kicsit öntelt volt tőlem, hogy azt feltételezzem, hogy azzal fizetek neki, hogy odaadom neki a rajzot, és emellett még adjon afféle kamatot...
   - Az is egy alternatíva, hogy engedélyed nélkül csinálom meg, s még csak a szemed elé sem kerül, nemhogy kezed birtokába, de gondolom ezt nem hagynád megtorlás nélkül. - jegyeztem meg amolyan mellékesen. Jól tudtam, hogy nem hagyná szó nélkül, hogy lerajzoljam, ezt már a kérdése elárulta. Ez csak a felsorolás befejezése volt, hogy miként mehet végbe ez az egész társalgás, illetve rajzolgatás.
   Rátértem a nyakára.

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

A fiatal mardekáros kérdését követően a vele szemben ülő művészlélek kelletlen, de megállította pennáját. Abbamaradt a finom, pergament simogató mozgás, amellyel a hatodéves vonásait rögzítették a jövő számára, a múlt megőrzésére. A hugrabugos mintha maga sem hitte volna a kérdést, úgy emelte meg bársonyos tekintetét, belefúrván kékellő íriszeit a másikéba, aki szintén ezen színűvel büszkélkedhetett… mégis, az övé mintha hasogatta volna a lelket, kellemetlen hűvösséget sugárzott. Rövid és tömör válasz érkezett, helyeselvén a tételbeli juttatásokat az alany számára, hiszen kérdés nélkül történt meg a kiválasztása. Megkezdődött az alkudozás, akárcsak, ha piacon lettek volna a fiatalok, tételezések és ellentételezések kerültek felsorolásra, vajon melyek lesznek azok, amelyek elfogadásra is kerülnek majd. Az első kitétel kedvére volt a Perry fiúnak, elvégre, ha nem is élénken, de valamilyen szinten érdekelte, milyen véleményt is alkothat róla az a közösség, amelyben már hatodik esztendejébe lépve éldegél, és túlél.
- Eddig elfogadható az ajánlatod, várom a további konkrétumokat!
Hangja kellemesen mély, és élces volt, szokatlan egy ilyen korú emberhez. Ez mindenkoron igaz volt gondolkodására is. Nem egy tanára, vagy éppen évfolyamtársa jegyezte meg számára, hogy nem éppen azzal a fejjel gondolkodik, mint amilyennel egy hatodéves szokott, mindinkább emlékeztet egy sokat látott felnőtthöz.

A fiú szükségességét érezte jelezni, hogy az első feltétel megfelel számára, mégis továbbiakat is vár, lévén évfolyamtársa minden előzetes egyeztetést mellőzve folytatta képben megjelenő költeményét. Újfent abbamaradtak a finom és aprólékos mozdulatok, a kitüntetett figyelem központjában pedig ismét jómaga mozoghatott. A lány újabb alternatívákat kínált fel, amelyek közül egyik sem volt éppen olyan, amely fűlött volna a fiú fogához. Elfintorodva vette tudomásul, őket, majd halovány, és talán egy csipetnyi gúnnyal mosolya közben szólalt csak meg újra, midőn másik befejezte ajánlását.
- Nem, valóban nem hagynám megtorlás nélkül!
Miért is hazudna a másiknak, hiszen egyértelmű annak állítása. Engedélye nélkül formálnak róla képet ecsetvonásokkal, hát a legkevesebb, hogy magáénak tekinti a képet… vagy megsemmisíti, ha éppen nem tetsző számára. Az alany, jelen esetben a hugrabugos Carithy teljesen mellékes ezen szempontból, ülhetne ott akár a háztársa, akár egy tanár is, a válasz mindenképpen ugyanez volna, legalábbis hasonlatos tartalmilag.

Kezeit megemelve engedte el a karfákat, majd azokra helyezve könyökeit érintette össze ujjbegyeit, mutatóujjával megbökve felső ajkait egy pillanatra. Halk, hümmentő hangot hallatott, mintha csak gondolkodna azon a bizonyos ajánlaton, noha egyértelmű lehetett a másik számára, hogy nem éppen megfelelő, amit tételként felvetett.
- Az ajándékoknak általában nincs ára! Azokat önzetlen önzésből adják az emberek!
Jegyezte meg a másik mondatára, melyben amaz ajándékként ajánlotta a képet, majd másik mondatával ütvén az előzőt már árat emlegetett.
- Mit szólnál a következőhöz?
Tette fel kérdését, ámbátor válaszadásra nem adván lehetőséget folytatta azonnal monológját.
- Nem vagyok hajlandó mozdulatlan üldögélni! Amint elkészült a kép, megmutatod, és ha tetszik, megtarthatod magadnak…
Itt egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
- … ellenkező esetben nekem ajándékozod!
Az ajándékozod szót kellően megnyomta, hogy tudatosítsa a másikban, egy rossz minőségű munkáért nem hajlandó fizetni, se nem engedné, hogy azt más is lássa, főleg, ha ő az alanya.
- Amennyiben megtartod, és valóban jó minőségű, úgy tartozni fogsz számomra egy kép árával, amelyet most nem, de a későbbiekben kelletlen behajtok rajtad, amikor jónak látom, és amilyen formában jónak látom.
Érdekes ajánlat, hiszen a művésznek most nem kell majd lerónia adósságát, azonban éltében bármikor érkezhet a behajtó, és az ár is… lehet olyankor, amikor nem is számítana rá. Persze, a képzeletbeli máguspakliban az is benne van, hogy az életben soha nem kell lerónia tartozását.

[Nem kívánom kiadni a kezeim közül.]

   Nem hagyná megtorlás nélkül… Hm! Valahol belül, mélyen izgatott, hogy vajon mit is érthet a megtorlás alatt, hiszen egy ilyen kifinomult kiállású fiú sok mindent rejtegethet a tarsolyában. Lelki terror, a szavak földbe döngölő ereje, vagy talán a testi erőszak? Megfélemlítés, fenyegetés, zsarolás? Ócska pletyka? Talán a legutóbbit nézném ki legkevésbé a fiúból, de nem ismerem, így nem tudok, és nem is lenne illendő bármit is megtippelni.
   Megjegyzésére halvány, talán kicsit gonosz mosoly kúszik fel arcomra. Valóban igaza volt, rossz szót használtam, de ha mégis csupán szívélyességből adnám neki a képet, mégis nekem mi hasznom vált volna belőle? Ugyanott vagyunk, mint előbb csak fordított esetben, így ez teljességgel kizárt. Az én művem, és bárki is legyen rajta, akár Davis, ingyen nem adom. Talán egy barát esetében elgondolkoznék a dolgon, de ezen nem kell problémáznom, mert ugye nem akad túl sok belőlük…

   A szem. A lélek tükre. Talán a legnehezebb magában a portréban, pont az elnevezésből kifolyólag. A lelket kell tükröznie, azt a tüzet, ami az emberben belül lángol, és égeti a testet. A vihart, amit benne dúl, vagy az óriási ürességet, ami szívében honol, esetleg a gondolatok kuszaságát. Sokan még így hús-vér emberből sem tudja kiolvasni a gondolatait, igenkevés személy, jó emberismerő, de a szem… a szem sok mindent elárul egy olyan embernek is, aki nem nagy jós, de mégis meg tudja vizsgálni a színes íriszeket. Királykék. Szinte azonnal a messzire nyúló, végtelen mély óceánra asszociálok. (Érzelem)hullámok, viharos, pusztító vízfalak, vagy a tökéletes tükörsima, nyugodt tökéletlen mozdulatlanság. A két forma vegyítve egyetlen kis szervecskében, pár színanyag segítségével. Persze, ez mind csak feltételezés, nekem csak ez ugrik be a királykékről…
   Roppantul ügyelek íriszeire, szeme csillogására, szemöldöke ívére, orra és szeme sarka közti megbúvó apró kis árnyékra, a szempillák hosszára, és a lélekre, ami visszatükröződik az egész „gépezetről”.

   Adtam magamnak pár másodpercnyi gondolkozási időt, ezzel időt nyerve további pennavonásokra. Pennám pelyhesebb végét lágyan végighúztam állkapcsom jobb vonalán, ami államnál elemelkedett az arcomtól.
   Nevetgélni lett volna kedvem. Hogy jó minőségű e? Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha a beszélgetés végén egy pálcikaemberes rajzot odanyújtanék neki, és helyben otthagynám. A gondolatra szigorúan csak magamban elszórakoztam, arcomra csak egy halvány, vidám mosoly ült ki, de csak egy pillanatra. Sose gondoltam, hogy csodásan rajzolok, de panasz még nem volt a rajzokra, de az is igaz, hogy nem mutogatom nagyon senkinek. Mindenesetre elég büszke voltam mindegyikre, bármilyenre is sikerült, hiszen mindegyiknek van egy maga kis története, mai jóérzéssel töltött el. Sőt, sokszor elég kritikus vagyok magammal szemben, de tény, hogy régóta rajzolok, és nagyon szeretek is. Érdekes művészet.
   Gondolkozó tekintettel néztem Davisre, majd vissza a rajzra, és így járt pillantásom kettejük között. Ahogy elnéztem félkész művemet, szorongás fogott el. Nem akartam megválni tőle, főleg, mert egy érdekes alanyt/embert/személyiséget elevenített meg.
   Viszont az ár… Ismét visszagondoltam a megtorlásra, amit akkor végezne rajtam, ha engedély nélkül elvinném, anélkül, hogy egy pillantásra is látta volna, és mélyen elgondolkodtam, hogy mi lehet az a fajsúlyos ár, amit kérhet érte. Hiszen itt régen nem a pénzről van szó, vagy bármilyen tárgyról, hanem messzemenő tettlegességről. Egy szívességgel fogok tartozni neki. Talán túlságosan betojtam volna, hogy bármit kérhet tőlem? Mert, ha megígérem, azt Merlin se törölheti el. Ígéret, avagy szívesség. Megijesztene, hogy egy cselekedetem erejéig irányítható leszek, teljes befolyásoltság alatt? Régen azonnal nemet mondtam volna, sőt, talán direkt elrontottam volna a képet, de most… Be merjem vállalni? Legyek kiszolgáltatott valakinek, akár csak egyetlen cselekedetemig? És, ha igen, ennek milyen következménye lehet?
   - Nem kívánom kiadni a kezeim közül. – mondtam végül határozottan.
   Elegem van a semmittevésből a kastélyban. Újra élni akarok, még ha ennek ára is van.

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Az ujjbegyek továbbra is „összeláncolva” várták az elszakadást, a mutatóujjak lágyan kocogtatták egymást, mintha csak türelmetlenségről árulkodnának… pedig szó sem volt erről. Davis nesztelenül figyelte a másik reakcióit, miképpen tudatosul benne az, talán időtlen-időkig tartozni fog, törleszteni pedig csak akkor tud majd, ha azt a hatodéves mardekáros is úgy találja, se előbb, sem pedig később… pontosan akkor… és megköveteli a neki kijáró jusst. A hugrabugos igézően íves szemei lassan pattogtak, hol a félkész művét fürkészték, hol pedig a vele szemben ülőt, ezt a kékek is hamar észlelték. Érezhetően nem az összehasonlítás vezérelte a mozdulatlan mozdulatokat, mindinkább a mérlegelés, az üzlet mennyiben változtat az életén és hétköznapjain. Noha hatalmas kérésnek hatott, a tálalás is erre engedett következtetni, be kellett látnia magában… nem ismeri a másikat, lehet amaz csak sarlókat kérne, esetleg valami apróságot, bár ezek a legvalószínűtlenebb juttatások, amelyeket igénybe venne. Az egyikkel rendelkezik, a másikat éppen ebből kifolyólag bármikor megveheti magának. Tényként kezelhető, hogy a mardekár házat erősbítők többsége nem állna meg puszta pénznél, jóval többre vágyna… valami kiszámítható, és jellegtelen szolgáltatásra. De Perry mindig is kilógott a sorból… azon kevesekhez tartozott, akiket nem lehetett kiismerni, mégis elmondható volt róluk, valamiért nem illenek a zöld-szürke szegélyesek táborába, és mégis.

Ahogyan a fiatal fiú leeresztette kezeit, hogy megpihentesse azokat a karfákon, hátradőlt, megvetni hátát a kényelmes és puha támlában. Az anyag, amely a fotelt borította, szinte félve és halkan neszezte meg a helyiséget. Mintha érezte volna, hogy a lány komoly döntés előtt áll, olyan előtt, amilyet még soha nem tett. Hiszen, amikor eljön az idő, teljes kiszolgáltatottsággal kell majd teljesítenie a másik kérését, legyen az bármi. Határozott, mégis nőies és csilingelő dallam szelte át a kettő közötti távolságot… a betűk összeálltak szavakká, és értelemmé alakultak a fiú fejében. Denalie ezzel az egyetlen mondattal aláírta a nem létező szerződést, amely közötte és Perry között megköttetett ezen a napon. A mű akadálytalan elkészülhet, szükség esetén a mardekáros apró asszisztálást is vállal, de éppen csak annyira hajlandó, amely nem erőlteti meg, és nem zavarja elfoglaltságában, az olvasásban.

Halovány mosoly húzódott az ajkaira, cseppet sem gúnyos, mindinkább elismerő. Nem sokan egyeztek volna bele az ismeretlen tényezők okán. Tenyereit a karfára szegve tolta fel magát, majd lassú léptekkel indult meg újdonsült szerződő társa felé. Kihúzta magát, egyenes és határozott léptekkel haladt célja felé. Odaérve mutatóujját megtámasztotta a pergamen alatt lévő kemény táblán, majd megemelte azt, nem óhajtotta látni a képet, amíg az el nem készül. A félkész dolgok soha nem hozták lázba, kíváncsiságát pedig már időtlen idők óta képes volt kontrollálni.
- Kezet kell adnod rá, így szokás! Ez pecsételi meg, szavad nem szegheted!
Nem lépett hátrébb, akkor sem, ha tudta, a lány felkel, meglehetősen apró lesz a távolság kettejük között, már-már tolakodóan kevés. Előre szegte jobbját, várva, hogy a másik felegyenesedjen, és szentesítse az ígéretét… véglegesítse azt, amelyet percekkel ezelőtt letárgyaltak. Nem mondta szavakkal, de a kékek egyértelműen elárulták, hazugság és ígéretszegés sem tántorítja majd el attól, hogy behajtsa, ami jár neki.

[Mészárlást nem vállalok...]

   Mindig is komolyan vettem az alkukat és egyéb megegyezéseket, hiszen, ha valamit "aláírunk", akkor az szent és sérthetetlen marad, talán még a megszeghetetlen esküt is le merném rá tenni. Talán bolondság volt alkut kötni vakon, főleg egy ilyen kicsiny értékű tárgyra, de már elegem volt a szürke, unalmas, csendes hétköznapokról. Nem vagyok se gátlástalan, se erkölcstelen, úgy érzem a fiú se holmi csöppségre kérne meg, de azt sem hinném, hogy egy óriási horderejű dologra szabna ki rám feladatot. Nem tudhatja, hogy nem hazudok-e, vagy nem tussolom el, nem tudhatja, hogy nem szököm-e meg a következő nap a Roxfortról, nem tudhatja. Nem tudhatja mennyire bízhat bennem, csupán az az erős gondolat marad meg számára, hogy az alku márpedig alku.
   Bár nem hangoztatom előtte, biztos lehet benne, hogy bármiben hajlandó vagyok részt venni, ha ez a képnek az ára - hiszen így egyeztünk meg. No, persze az emberi határokat magamban meghúztam, miszerint nem kínzok, nem ontok emberéletet. Bár már a mai világban nem lehetek sosem biztos az emberekben, nem hinném, hogy efféle behajtásról volna szó - legalábbis remélem, különben nagy bajba kerülök. Ezen kívül bármire képes vagyok. Bár nem vagyok erős, annak mutatom magamat, így edzve személyiségemet a háborúra, és az életem további részére, ami valljuk be: nem túl rózsás...
   Elemelem a toll végét a papírról, amint feláll a helyéről az alanyom. Közelít. Nem fenyegetőn, de határozottan. Már előbb is észrevettem ajkai szegletében megbúvó, aprócska mosolyt. Miért ne mosolyogna? Van egy ölebe, akit egyszeri parancsra foghat, bármikor, és bármire.
   A rajzot eltolja, és kezet nyújt, amire én az asztalra fektetem félkész művemet, tudva, hogy nem fog ránézni a modellem. Felállok a helyemről, és már nyújtanám a kezemet, de az utolsó pár centinél megáll a kezem, és visszaemelem, hogy messzebb legyen a fiúétól. Szokatlan, különleges mosoly kúszik fel az arcomra.
   - Mészárlást nem vállalok... - nevetem el magamat halkan, visszafogottan, és kacsómat belecsúsztatom markába, majd megszorítom azt, megpecsételve az alkut. Bár a rövid ideig tartó, apró kis kuncogás humort takart, valahol mélyen komolyan gondoltam - véresen komolyan. A kék íriszeket pásztázva az elegancia, és a határozottság kellemes egyvelegét véltem felfedezni bennük. Olvastam belőlük, a tükrökből.
   Őrültségbe egyeztem bele, talán, de lehetséges, hogy csak felfújom a dolgot, és csupán az ebéd után kapható muffinomra hajt. Vagy nem...

   Egy-két pillanatra hagyom kezemet megpihenni markában, elnézem szemeit, majd kihúzom kezemet, és egy aprót bólintva visszaülök a bársonyos anyagra. Testem alatt kissé megsüpped, hátradöntöm hátamat, és ismételten kezembe veszem a pennámat, és a pergamenem. A vágyam, hogy tökéletes művet alkossak egyre csak növekedett, szinte percről-percre fokozódott. Igen, talán valami elismerés utáni vágy is hajtott, de legfőképpen a legfontosabb az volt, hogy ha már egyszer egy -talán- fajsúlyos megegyezés alanya a rajz, akkor annak az értéke, és tökéletessége is felbecsülhetetlen legyen.
  
   Megvártam, míg visszatelepedik saját helyére, és tüzetesen, már csöppnyi leplezettség nélkül próbálom papírra vetíteni a hús-vér formát. Teljes koncentrációm erre terelődik, csupán a szavakkal hagyom magam megzavarni, semmi mással.
   - Mit olvastál, mielőtt beléptem? - valahogyan ijesztően ismerős volt a könyv borítója, de ilyen távolságról nem láttam pontosan, mi is a címe a kötetnek.
   - Érdekes? -
   Más esetben csupán a cseverészés kedvéért dobnám fel a témát, de valóban érdekel a könyv mivolta, ami az elmúlt percekben elkerülte a figyelmemet. Az utolsó simításokba kezdek bele, így most sem tudok teljesen odafigyelni. Csak a szavakra.

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Az egyelőre késznek még távolról sem nevezhető mű a kényelmes ülőalkalmatosság melletti asztalon kötött ki… Davis nem tántorodott el egy pillanatra sem azon szándékától, nem kíváncsi arra, amíg teljes egészében nem láthatja. Mindig is szerette, ha valami kerek és egész, a félmunkákat nem tartotta szem előtt, hiszen azokból hiányzott a kecsesség, az a fenséges kisugárzás, amelyet csak a kész darabok tudtak ontani magukból… a skiccek, vázlatok esetében fennállt a be nem fejezés lehetősége is, így azok még durvák és csiszolatlanok voltak. Egy gyémánt is akkor szép, ha már megmunkálták, vélte magában.  Ennek fényében nem fordította el tekintetét, mindvégig a vörös leányzó szinte világító szempárjába fúrta a sajátját. Az abban úszó benső bizony eleddig szürkének festett, amelyből a fiú unalmas és vontatott életvitelre következtetett… de amióta felvetődött a kettejük közötti megállapodás lehetősége, azóta a lélektükrökben mintha láng gyúlt volna. Sziporkázóan tüzes, ez pedig igazán ellenállhatatlanná tette az amúgy is igéző és íves szemeket. A hatodéves mardekáros féloldalas, szemernyit gúnyos, szemernyit pajkos mosolya csak akkor lankadt le, amikor Carithy felkelt a helyéről, hogy szentesítse a megállapodást.

Davis mozdulatlanul álldogált, keze továbbra is előre szegve várta a másik hófehér és bársonyos bőrének tapintását, amaz azonban várakoztatott magára. Egy incselkedő, pajkos közbeszólás érkezett, a fiú arcizmai ennek ellenére nem rándultak meg… akkor sem, amikor a leányzó pillantása az övébe szegődött, hosszas pillanatokra. Érezni lehetett, hogy noha Carithy humoros megszólalásával önmagát próbálta nyugtatni, Davis biztosan nem elvonatkoztatott, túlzó kéréssel fog előállni, addig komolyan gondolta az alku ráeső részének a betartását, amelyet majd rárónak.

Miután a hugrabugos leheveredett, a zöld-ezüst szegély címeres fiatal még egy utolsó halovány mosolyt mellékelő pillantással illette őt, majd sarkon fordulva, ahogyan érkezett, egyenes tartással sétált vissza önnön ülőalkalmatosságához. Odaérve leheveredett arra, majd megvetve hátát mélyen a fotel kellemesen puha anyagába fészkelte magát. Jobbra nyúlt, a kis asztalkán heverő könyvéért, hogy folytathassa az oldaltól, amelynek száma a fejében volt elraktározva. Mielőtt azonban felüthette volna a megfelelő fejezetet, újfent a szemben ülő évfolyamtársa szavai szakították meg a teremre fátyolként boruló csendességet.
- A farkasember!
Válaszolta a kérdésre röviden és tömören, miközben a kemény fedőt lehajtva lassan és óvatosan kezdett bele a lapozásba. Nem szerette volna megtörni a művet, vigyázott rá, a könyveket értéknek tartotta.
- Érdekes!
Hangja kellemesen csendesen szólt, szinte bársonyosan érintette meg a lány dobhártyáit.
- Sok az igaznak ható fejezet, de megfelelő számban fordul elő benne írói túlkapás is.
Egy pillanatra feltekintett a sorok közül, majd megemelte a könyvet úgy, hogy annak borítója jól láthatóvá váljon a másik számára. Az egy domboldalon álldogáló, a telihold felé üvöltő farkast ábrázolt… a farkas külleme meglehetősen hasonlított a vérfarkaséra, sem, mint egy normális állatéra.

[Én is olvastam a könyvet, nem is egyszer...]

   Bevallom furdalja az oldalamat a kíváncsiság szúrós, hosszú ujja, de beletörődtem, hogy lehetséges, hogy hét, mi több év múlva kerül majd sor az alku betartásának rám eső részének a kiszabására. Nem gond - nem gond, én türelmesen várok a soromra, de mindenesetre lesz mire várnom, lesz miért izgulnom, lesz valami só is életem unalmas, kihűlt levesében. Immáron az alku megpecsételődött, nincs is már miről beszélni, csak ha annak eljön az ideje.

   A könyv címének említésekor a kelleténél gyorsabban felvillannak szemeim, és a könyvre, majd a fiúra szegeződnek. A sötét pillantást, hirtelen felváltja egy halk nevetés, amit inkább csak magamnak intézek, mintsem a beszélgetőpartneremnek. A véletlen egybeesést roppant mód mulatságosnak látom, elég ironikus pontosan a helyzetemből kifolyólag, de csak némán elmosolygok egy ültő helyemben.
   A rajzolást eközben sem hagyom abba, a kezem szüntelenül jár a lapon, a tollat újra és újra áthúzva a már meglévő vonalakon. A lágy kontúr.
   Érdekesnek érdekes igen. Neki valóban ez lehet, régen engem is lekötött, de mióta személyes tapasztalat is a birtokomban van, azóta már csak könnyű esti olvasmánynak tartom a könyvet. No, persze találok én újat is abban a kötetben, de ezeknek a mennyisége elenyésző, vagy ezek az adatok túlságosan abszurdak ahhoz, hogy igaznak higgyem őket, és nem holmi túlzott badarságnak.
   - Én is olvastam a könyvet, nem is egyszer... - a "bajszom" alatt aprócska mosoly húzódott meg. Ha tudná, hányszor nyálaztam én át azt!
   - Mit gondolsz a vérfarkasokról? -
   Teszem fel kíváncsian a kérdést, mintha merő véletlenségből tenném fel a tökéletesen témába illő kérdést. Kíváncsi leszek a válaszra. Vagy jót fogok mulatni rajta, vagy talán tényleg meglepődök. Ki tudja - ki tudja!

   Izgatottan figyelem a rajzomat, ahogy az utolsó vonásokat is megteszem. Koncentrációm közepette nyelvemet önkéntelenül is kidugom. Kész. A mestermű elkészült, és bár úgyis javítani fogok még rajta, Davis Perry immáron a papíron feküdt. Pillantásom gyorsan jár a kettő, illetve három D-s fiú között, majd ismét kezembe vettem tollamat, és még behúztam pár vonalat, kicsit satíroztam itt, kicsit satíroztam ott. Megigazítottam a hátteret, és ezennel tökéletesítettem az egészet. Elégedetten szemlélem kezem művét, de ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlnék a fotelemben, és megmutatnám a modellemnek, tovább mozgatom az írószerszámot a lap felett, de úgy, hogy az nem érinti a pergament. Egyelőre nem óhajtom befejezni a társalgást, s lehetséges, hogyha már látta, nem is kellek én, és inkább belemerül a könyvbe, mintsem velem diskuráljon, amit meg is értenék, de én nem akarom. Különben is, jobb húzni a kíváncsiságát a fiúnak, annál nagyobb lesz az öröme, amint szembe nézhet magával. (S tán csak remélem, hogy tetszeni fog neki a kis ickaficka).

[{ Carithy Denalie }]

{ Carithy Denalie }

Lám-lám, egy aranyvérű nőszemély, aki nem hátrál meg tiltott, mugli irodalmat olvasni… ráadásképpen, ahogyan a fiú tette pillanatokkal ezelőtt, jómaga is bevallja. Davis tekintete egy pillanatra elidőzött a vele szemben ülőn, elvégre ez elég sokat engedett sejtetni hovatartozásáról. Legalábbis, be lehetett sorolni egyfajta köztes kategóriába, nem kellett feltétlenül a két végletben gondolkodni. A betegesen vérhez ragaszkodók idióta csoportjába, vagy éppen az ellenkező táborba, akik ugyanúgy tűzzel és vassal próbálták meg ráerőltetni a másikra az igazukat… arra egyik csoportosulás sem gondolt, hogy a kettő egyvelege lenne jó… vagy ott kellene keresgélni az utat. A szinte perceknek tűnő pillanat alatt a kékek lélekbemaró mélységekbe próbáltak hatolni, de a tengerszín, démoni ívű szemek gátat emeltek, és állták az ostromokat. Halovány és féloldalas mosoly kövezte az elemek párbaját, melyet követően a mardekáros ismét a könyvére pillantott azon szándékkal, folytatni óhajtja a mű olvasását. Mielőtt azonban ezt megtehette volna, a bűvös dallamú hangocska ismét felcsendült. Carithy hangszíne kellemes és üdítő volt, persze ezt a hatodéves akkor sem vallotta volna meg, ha kínozzák az információért. Most nem tekintett fel a könyve mélyéről, úgy válaszolt bársonyos hangzással búgva.
- A kérdésed nem egyértelmű, így nem állja meg a helyét!
Valóban nem tudni, a lány pontosan mire gondolt, miről szeretett volna hallani… elvégre, az emberek többsége általánosságban véve a vérfarkasokról beszél, mint kórságról, mint bestiákról, akiktől távol kell tartani mindenkit. Pedig, ha jobban elmerengenének a témában, rá kellene ébredniük, az éjjel lényei mögött elviekben éppen olyan emberek lapulnak, mint jómaguk.
- Pontosíts, kérlek!
Amennyiben van elegendő sütnivalója a tökfödője bensőjében, úgy tudni fogja, mire fel szegeződött neki a felszólítás… ha pedig nem, akkor eleve nincs miről tárgyalni az elkövetkezendő percekben.

Mindazonáltal a fiút sem ejtették a fejére, ahogyan felpillantott a válaszadását követően, látta a penna mozgását. Mivel a halk sercegés megszűnt, csak gondolta, hogy a lány már nem fest, csak maszatol, hogy szóval tartsa. Ez több tényezőnek tudható be, amelyek latolgatásába a fiatal nem kezdett bele… soha nem voltak kedvére a találgatások, mindig a realitást célozta meg, és tartotta hűvösszín szemei előtt.
- Amennyiben csevegni óhajtasz, szólj bátran, nem kell holmi ügyetlen próbálkozással terelni.
Előrebökve fejével tudatta, sejtése van a csalásról, amellyel a hugrabugos él. Nem temetkezett ismét a lapok és sorok kusza sokasága közé, várta a választ… és várta, mit akar a szemközti. Amennyiben érdekes lesz a diskurzus, akár hajlandó félretenni a délutáni programját.

[Áh, semmi, hagyjuk is!]

   Amint kiejtettem a kérdésemet, meg is bántam. Inkább becsuktam a számat, és úgy tettem, mintha tovább folytatnám a rajzot, ami már készen feküdt előttem.
   - Áh, semmi, hagyjuk is! - legyintek a témára, talán kicsit erőltetett közönnyel.
   A témát inkább kerülöm most is, mint ahogy eddig is tettem. Szemem gyakran visszaszökik a képről a fiúra, nem csak ellenőrzésképpen, hanem csak úgy is. A tekintetét figyeltem, és elgondolkoztam azon, hogy vajon sikerült-e megvalósítani, amit megígértem. "Lássuk csak... Tegyük fel, hogy megörökítelek. Egy lapra vetlek, ami úgymond "örök". Megmutatom, hogy az én szememben milyen vagy. Egy átlagos ember számára, mit jelentenek a mozdulataid, és küllemed." - Saját szavaim csengenek füleimben, és latolgatásom végeredményre jut. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy visszaadjam magát a fiút a rajzon. Az, hogy tetszeni fog-e neki, vagy sem, már csak rajta áll. Még ha nem is lesz az övé a rajz, még akkor is számít a véleménye. Mint egy nem elfogult vélemény, és mint modellként.
   Talán kicsit csípős megjegyzését őszintén elmosolyodok, és leteszem a tollat. Minek húznám tovább az időt? Miről beszélgessek vele? Nem tudok elmenekülni véleménye elől, akármennyire is szeretném a nemtetszés lehetséges kinyilvánítását is elkerülni, nem úszhatom meg. Először is, mert nem hagyná, másodszorra az illem és a lelkiismeretem is az mondja ki, hogy joga van látnia saját önarcképét. Felkészülve, hogy kezébe adom a művemet végigmérem utoljára, fintorgok egyet önbizalmam hiányából kifolyólag, és felvillannak a szemeim. Ismét kezembe veszem a tollal, és aláírom a kép alsó sarkában. Leteszek mindent, ellökve magamat az asztaltól lassan felállok, elindulok felé, és amint megállok előtte, átnyújtom neki a rajzot.
   - Remélem tetszik. Mégiscsak Te vagy rajta. - mondom halvány mosollyal.
   Miután jól megszemlélte a képet, és elmondta őszinte, kíméletlen ítéletét, a képet visszakérem, egy jelentőségteljes pillantással, majd összepakolva cuccaimat elköszönök, és egyedül hagyom.
   - Örülök, hogy találkoztunk. A viszontlátásra. - mondom komolyan, halvány, gonosz, huncut mosollyal.
   Mi még nem végeztünk. Szavainkkal élve, a "megtorlás" még hátra van.

   köszönöm a játékot!