Nicholas Flamel olvasóterem

Clyde Irwine

Ásítottam. Bosszús szemöldökráncolásom és állkapcsom szoros összezárása, a fogcsikorgatás rettenetesen fárasztott. Még az olvasás sem tudott igazán lekötni. És nem, nem azért vagyok ideges, mert elnézést a kifejezésért, le sem sz*r, hanem mert nem csak az ő jegye, de az enyém is ezen múlik. Soha nem értettem, hogy miért szeretnek a tanárok csapatmunkát meg páros feladatot adni, azt meg főleg nem tudom ép ésszel felfogni, hogy miért egy hetedévessel osztanak össze. Valószínűsítettem, hogy értelmileg nem sokban különbözhetünk, mégis úgy tűnik, hogy tévedtem. Hétfő óta legalább háromszor üzentem neki egy hálótársával, kétszer kértem személyesen és tegnap este még baglyot is küldtem neki, hogy legyen olyan kedves és vonszolja el magát az olvasóteremig, üljön le velem egy fél órára és oldjuk meg a ránk bízott feladatot, de nem. Nem használ. Talán nem tudja hol a terem?

A falióra mutatója már elhagyta a kilencest, pedig azt írtam félre jöjjön ide. Ha legközelebb összefutok vele, megesküszöm az égre, hogy leátkozom a... nem. Én nem pazarlom a drága időmet idiótákra. Megírom egyedül a beszámolót átváltozástanra és kész. Nem fogok arra várni, hogy meg méltóztasson jelenni. Feleslegesen strapálom magam, hiszen tudnom kéne, nem lehet mindenki olyan, mint én. Pedáns vagyok, persze, szeretem mielőbb megcsinálni, amit muszáj, aztán túl vagyok rajta, de azért képes vagyok kompromisszumra, nem szoktam a partnereim agyára menni, de a jövő héten le kell adni és sehol sem tartunk. Mikor akarja elkezdeni? Hétfőn reggeli helyett? El akarja egyáltalán kezdeni?

Felsóhajtottam és lapoztam. A kelta druidák ennél bonyolultabban nem is fogalmazhatták volna meg, hogy hogyan kell lefejteni a keresztes vipera mérgét, de a módszer kiválóan alkalmazható, ez kétségtelen. A bájitaltan oktatásban persze nem csoda, hogy nem tanulunk ilyesmiket, különben még valamelyik szerencsétlen megmaratná magát. Kár. Pedig a gyakorlati oktatás nagyon fontos lenne, főleg bájitaltanból, hiszen a hozzávalók nem jönnek házhoz, rájuk kell találni, preparálni kell őket, kiszárítani, feldarabolni, őrölni, előfőzni, stb. Itt jön a képbe a Legendás Lények Gondozása meg a Gyógynövénytan. Többek azt mondják, minek vesződni ezzel a pepecseléssel, amikor mindent meg lehet venni készen az Abszol úton vagy a Zsebpiszok közben. Ez hülyeség. A mai kereskedelemben nem lehet megbízni, soha nem tudhatod, hogy milyen szakértelemmel vagy körültekintéssel állították elő az adott terméket. Lehet, hogy hamis és átvernek és csak akkor jössz rá, amikor a jégfű (ami alapesetben meg sem gyullad) lepörköli a szemöldököd.

A teremben csend honol, csak az a bizarr, zöld szemgolyó mozdul meg néha, amikor valaki néha betéved, körbepillant és távozik. Imádom ezt a termet. Csönd és nyugalom, könyvek és tudás, maga volna az idill, ha nem frusztrálnának a mellettem felstócolt átváltozástan könyvek és az üres pergamenek. Ha találkozunk higgadt maradok. Ígérem.

Sence

A ruhámat porolgatva sétáltam a kastély felé, miközben pálcámmal világítottam meg az utat. A cse#ett köveket kerülgettem néhol, ilyen sötétben már nem igazán láttam, hogy hová lépek, de egyébként is volt elég bajom, az öklöm is sajgott, akárcsak az állam. Utálom azt, hogy van, ahol nem lehet pálcát használni és kénytelen vagyok az öklömmel védeni magam holmi suttyóktól. Kivételesen nem tulajdonítottam el semmit, csak békésen ücsörögtem egy parkban és éppen a pénzemet számolgattam, mikor felbukkant két nagyjából velem egykorú srác, egy cingárabb alkat és egy behemót típus. A vékonyabbikat hamar ellöktem magamtól, úgy csuklott össze, mint ropi az ujjaim közt, de a behemótnak olyan kemény ökle és feje volt, hogy ezt az én homlokom is megérezte. Mindegy, sikerült őket leszerelnem és még éppen időben elkanyarodhattam egy sarkon, hogy ne lássák a hopponálási manőveremet. Legközelebb nem mászok le egyedül a faluba, ha tudom, hogy ilyen kis k#cs#g#k járnak szabadon, arra várva, hogy mikor zsebelhetnek ki.

Morcosan és kedvetlenül tettem meg lépéseimet szeretett lakhelyem és tanodám felé, amiben minden szép és jó volt, csak éppen a helyemet nem találtam, na meg a barátaimat. Az utóbbi napokat az is megnehezítette, hogy úgy éreztem, Raven neheztel rám és attól tartottam, hogy végleg megromlott a kapcsolatunk egy tyúk miatt. Ezen morfondírozva estem be a bejárati ajtón, persze csak szép csöndben, hogy ne keltsem fel egyetlen prefektus figyelmét se, majd elindultam a folyosókon, útban az olvasóterem felé, ugyanis Sence kisasszonnyal megbeszéltünk egy találkát, házi feladat címszó alatt. Valójában semmi kedvem nem volt efféle hülyeségekhez, meg erőm sem volt igazán, de a csaj már vagy háromszor keresett a héten és nem akartam, hogy újra a nyakamra járjon, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer, s mindenkorra lezavarom vele azt a házi feladatot, majd urasan távozom a helyszínről. Hogy őszinte legyek, még csak azt sem tudtam,hogy pontosan mi a feladat, még csak nem is készültem, se papírt, se tollat nem vittem, bár abban reménykedtem, hogy a hölgy hoz magával megfelelő eszközöket és nem csak a két szép szememért várakozik rám egy impozáns olvasóteremben.

Arcomon komor vonások ültek, az ajtót nehézkesen toltam be a vállammal, ami halk nyikorgással ki is tárult. A félhomályos teremben - ahol már nem szaladgáltak az okoskák - feltűnt egy törékeny alkat, nem más mint Islington, akit csak oly felszínesen ismertem, mint háztársaim nagy részét. Nem tudtam, mit szeret, mit nem, kinek a fia-borja, csak azt tudtam, hogy állandóan látni a kezében valami könyvet és amolyan magának való típus, maga köré védelmi vonalat kiépítő stratéga, mint én. Ez már-már csábítóvá is tehette volna számomra, de annyira nem voltam harci kedvemben sosem, hogy bepróbálkozzak nála.
- Itt vagyok - Köszönést mellőzve léptem hozzá közelebb, majd a vele szemben lévő székre dobtam le magam, az asztal másik oldalán, tekintetem rá emeltem és egy halovány mosolyt is eleresztettem felé, lábaimat pedig feldobtam az asztalra.
- Helyzet? Kész van már a feladat? - Kicsit megtekergettem a nyakamat, de még mindig pocsékul éreztem magam a kiadós püfölés után.
- Egyébként mi is a feladat? Papás-mamás családi költségvetés felállítása, vagy mi? - Pillantottam rá kérdően, kicsit flegmának tűnhettem, de mit tegyek? Elég rossz napom volt, és sajnos ez most a bájos Islingtonra hárult.

[LÁBÁT IS FELTETTE AZ ASZTALRA!]

Clyde Irwine

Az ígéretemet nem tudtam megtartani.

Egyszerűen nem ment, még ha megpróbáltam volna visszafogni magam sem tudtam volna kevesebb felháborodással felpattanni a helyemről, amikor a fiú, aki feltűnően felém magasodott, hanyagul belökte az ajtót, belépett és köszönés nélkül odavetette, hogy méltóztatott megjelenni. Nem vagyok megvakulva, sikerült felismernem őt kommentár nélkül is.

Először csak tetőtől talpig végigmértem, ahogy belépett, de nem nyugtatott meg a látványa, az pedig főleg nem, ahogy levetette magát a szemközti székre és még mosolygott is! A kezem automatikusan megindult a könyvre helyezett pálcám felé, de mielőtt még elérhették volna az ujjaim megmerevedtem. A srác körülbelül 72 és fél órát késik, úgy néz ki, mint akit a csatamágusok közül rángattak elő (vagy minimum összevertek egy okos bűbájjal), nem köszön, nincs nála felszerelés, flegmán viselkedik, rám mer mosolyogni és még a LÁBÁT IS FELTETTE AZ ASZTALRA!

Visszarogytam a székemre a kisebbfajta agyvérzéstől szenvedve, amit a fentebb említett, jobb szó híján lény okozott a puszta megjelenésével és a halántékomat kezdtem nyomogatni, ami valószínűleg a fejemet próbálta minden erejével egyben tartani. Fiatal vagyok még a halálhoz, de ha ezek után megkérdezi, hogy miért masszírozom a fejem, hát esküszöm, hogy a saját kezemmel fojtom meg!
Néhány némaságba burkolózó másodperc után úgy döntöttem kegyes leszek és teszek egy utolsó próbát, mielőtt végzek vele.
- Örülök, hogy végre megjelentél - kezdtem higgadtan felpillantva rá, ahogy a nyakát tekergette, mintha máris elgémberedett volna, bár azt a bosszúságot, amit éreztem nehezen lehet elrejteni, de legalább megpróbáltam.

- Leszel szíves megfogni az egyik pennát és körmölni, mert amíg én itt vagyok, te is itt leszel és míg a feladat nincs kész, én nem megyek el. A feladat a humán transzformációk csoportosítása, jellemzése, tied a kényszeres és a varázslattal végrehajtott, enyém a képesség és a bájital általi átváltozások. Kezdj hozzá, ha végeztél összesítjük - mondtam annyira semleges és érzelemmentes hangon, amennyire tudtam. Ha kötözködni vagy hőbörögni kezd, hogy ne mondjam meg mit csináljon (ami valószínű), meg fogom átkozni. Nem érdekel, hogy hány hét büntetőmunkába fog kerülni, biztosra veheti, hogy megteszem, méltán vagyok híres arról, hogy ha valamit el akarok érni, nem nézem milyen színű az illető nyakkendője (amit ő jelen esetben nem is visel).

- És persze, míg el nem felejtem: pennát, pergament, a témához kapcsolódó könyveket a nekem jobb, neked bal oldaladon elhelyezett kupacban találsz - mosolyogtam/vicsorogtam rá, kezemmel a félreértések elkerülése végett a könyvek felé intettem, majd visszatemetkeztem a saját olvasnivalómba. - Jó munkát! - tettem hozzá fel sem nézve, remélve, hogy most az egyszer valaki megteszi amit kérek tőle és gyorsan átesünk ezen a feladaton.