A szökőkút

Egy hatalmas szökőkút, mellyel mindenképp összefutnak a Roxfortba látogatók, mivel közvetlenül a főbejárat előtt kapott helyet. A kút kávájának négy csücskén egy-egy sólyom üldögél.
Itt szoktak gyülekezni a diákok, ha épp indulnak le Roxmortsba, és ide özönlött ki a sok iskolás, mikor Fred és George Weasley meghiúsította Harry, Hemione és a többi ötödéves RBF vizsgáját.

Kipp. Kopp. Az aranyos kis hófehér cipellők tompa hanggal, monoton ritmusban koppannak a folyosó padlóján. Tulajdonosa pedig rendíthetetlenül halad célja felé. Már jó ideje nem volt ihlete Sunnynak amiről rajzolhatna, ám órán eszébe jutott a szökőkúton rendíthetetlenül díszelgő négy sólyom. Egyet megpróbálhatna lerajzolni. Miért is ne? Nagyon jó kis téma. Madarak. Mindig is szerette a madarakat. Most itt a remek alkalom. Mágiatörténet óra pedig pár perce végetért. Ő azonban nem figyelt végig az órán, hanem fátyolos tekintete arról engedett következtetni, hogy bizony máshol járt lélekben. Lélekben már rajzolja is a sólymot. Elképzeli aprólékosan kidolgozott fejét, tollazatát. Élénk képzelőerővel áldotta meg Merlin nagy szerencséjére. Volt kitől örökölnie. Anyja is, és apja is Merlináldotta fantáziával és kreativitással rendelkezett. Már alig várta, hohy felkaphassa könyveit, táskáját, és a szökőkúthoz vehesse az irányt. Mekkora mázli hogy mindig hord magával ceruzát és mugli lapokat, amiket a mugli gyerekek használnak rajzolásra vagy mondjuk hajtogatásra. A folyosón csak úgy hömpölyög a diáksereg. Ki erre ki arra megy. Néhányan meg is lökik a keskeny apró vállakat. Sunny már megszokta, hogy ahol tömeg van, ott általában bizonyos fokú lökdösődés is van. Nem zavartatja magát már emiatt. Csak maga elé néz, és mosolyog, ahogy mindig.

Nem beszélt vissza flegmán mégcsak szúrós tekintetet sem vetett senkire. Elvégre nem is akarták ők meglökni, csupán nagy a tömeg. Nem szereti a tömeget akárcsak a felnőtteket. A folyosó vége felé már valamelyest apad a tömeg. Egyre kevesebb a folyosókon lézengő diák. A felsőbb éveseknek még bizonyára órájuk lesz, de Neki mára végetért a tanítás. Ennek nem nagyon örült, tekintve hogy szeretett tanulni. De mára teljesen más volt a programja. Ma a kreativitásnak hódol. A válltáska léptei nyomán fel fel ugrándozik ütemesen a kis vállakon. Amikor a szökőkúthoz ér ledobja a szökőkúttal szemközti fal mellé a táskáját, és ráül. De még azelőtt, hogy ezt megtenné kiveszi a megfelelő eszközeit a kis kék színű hátitáskából. Egy kemény fedelű könyv, pár darab ceruza, és egy csomag, tíz darabos papír kerül elő a táskából. Majd letelepszik a táskára, és nekidől a falnak. Szeme elé tárul a szökőkút látványa. Mellesleg hálát ad Merlinnek, amiért ma jó az idő még így szeptember végén is, és nem esik az eső, ahogy az a ködös albionban általában megszokott. A hollóhát egyenruháját viselő kislány nekiáll, és elkezd rajzolni a törökülésbe helyezett lábain lévő papírlapra. Még nem tudja sikerül e olyan szépen lerajzolnia a madarat ahogyan szeretné, de nem is ez a lényeg, hanem a móka. Arcára most a művészekre jellemző átszellemült tekintet ül ki a szokásos mosoly helyett, de ettől csak elneveti magát, és kicsit abba is kell hagynia a rajzolást, ha nem akar kimenni a vonalból úgymond. De amikor újra elkomolyodnak vonásai ismét vissatér az alkotáshoz.

- Gyere, Dylan, a szökőkútnál a bejárat előtt tuti nincsen senki. A nagyobbaknak órájuk van. Még jó, hogy még csak másodikosok vagyunk, nem? Legalább sok szabadidőnk van és tudunk játszani.
- Ja. – Dylan sosem beszél olyan sokat, kettőnk közül általában én fecsegek, ő pedig az észt szolgáltatja. Jó, azért nekem is van, de Dylan egy zseni. Csak szegényke kicsit félénkebb, na de azért ki tudja nyitni a száját, ezt már tapasztaltam.
Ráérősen baktattunk a néptelen folyosón. Szinte mindenkinek órája van, akinek meg nem, az természetesen vagy a klubhelyiségben vagy odakint van. Hülyék lennének ilyen időben a folyosókon rohadni.  Hónaljam alatt egy gördeszkát tartok, és Dylan is hasonlóképpen tesz. Ha most a prefektusok látnának! Két másodikos mugli szórakozáshoz készül, ráadásul az egyik sárvérű. Ejj-ejj. Ez súlyos büntetőmunkával jár. Hát anyátokat! Megmondanám én nekik a magamét. Vagyis… meg is szoktam. Tiszta hülye az összes. Még, hogy nem szólhatok hozzá Dylanhez. Na persze. Hát dugjanak banánt a végbelükbe.
Na, igen, ez a másik ok, amiért Dylan Kyers olyan keveset beszél.
A nagy, hatalmas ajtóhoz érünk, melynek egyik szárnya résnyire nyitva van. Mármint, a méretéhez viszonyítva résnyire. A mi méretünkhöz viszonyítva ideálisan.
Kilépek az udvarra, majd ledobom magam elé a deszkát, s bal lábammal rálépek, a jobbal pedig meglököm magam, s teszek egy kört a szökőkút körül. Kicsit rázós, de elviselhető. Volt már azért rosszabb is.
- Hé, Dylan! – kiáltok oda neki. – Gyere, mert ez kurva jó! – egy kis túlzás sosem árt. Abban legalább jó vagyok.
Aztán jobb lábam leveszem a deszkáról, így lefékezve azt egy különös teremtés előtt.
- Helloooo! – köszönök a bozontos csajnak, s pofátlanul közel hajolva kukkantok bele a papírjába, melyen valami kriszkraszk van. Hogy mi lehet, fogalmam sincs. – Micsinálsz? – kérdezem, mintha hűde sok közöm lenne hozzá, majd egy hirtelen ötlettől határozva leülök a deszkámra, miközben Dylan lefékez a hátam mögött.

[-Sziasztok!]

*A ceruza serényen jár fel alá a papírlapon grafitnyomokat hagyva, melyekből a kislány reményei szerint egy szép sólyom körvonalazódik ki. De nem. Csalódottan veszi észre, hogy amit rajzolni próbált az aligha hasonlatos a szökőkút káváján ülőhöz, Ez egy krikszkraksz. A franc essen bele az egészbe! Körülbelül e féle gondolatok járhatnak fejében, miközben dühösen összegyűri a papírlapot, és hanyagul maga mellé ejti a földre. Ez nem is olyan egyszerű mint azt gondolta. Gondoltban nagyon egyszerűen öltött formát a sólyom a lapon.

Na de a gyakorlat teljesen mást eredményezett. Valami teljes mértékben beazonosítatlan alkotmány keletkezett a hófehér lapon. Áhh. Mindegy. Ha elsőre nem sikerült, hát sikerül másodjára, vagy harmadjára. A nyugalmából semmi sem zökkenti ki. Így ez sem fogja. Újabb lapot vesz hát ki az átlátszó csomagolásból, a könyvre helyezi, majd újból nekiáll. Hátha ezúttal sikerül. Kitartóan fürkészi a kőmadarat, aztán ismét serényen húzza a vonalakat a ceruza. De mégsem. Áhh. Nem megy ez neki. Most egy ideig pihenteti a kreatív energiáit. Hátha attól jobban lesz. De hangokat hall a bejárati ajtó felől. Vajon kik lehetnek? Biztosan őket is a kietlen hely vonzotta ide. Aztán hamarosan előkerülnek a hang tulajai. Az évfolyamtársai azok, Arthur Bellefleur, és Dylan Kyers. Gördeszka van a kezeik ügyében. Biztosan gördeszkázni akarnak. Nagyon nagy lángelme lehet ám aki kitalálja. De nem sokáig marad Sunny figyelmen kívül. Arthur odajön hozzá kíváncsiskodni, hogy mit csinál. Nincs ellenére a kíváncsiság. Azon kevés emberek közé tartozott, akit egyáltalán nem zavart, ha kérdeznek tőle. A kíváncsiság nem bűn. Az imént még a sikertelenség következtében elszontyolodott kislány arcvonásaira ismét visszatér a mosoly.*

-Sziasztok! *Köszön illemtudóan. miközben figyeli kék szemeivel, ahogyan Arthur előtte lefékez a gördeszkájával, és leül arra. Dylan pedig mögötte fékez le. Szemmel láthatóan Ő a páros visszahúzódóbb tagja. Arthi pedig az elevenebbik.* -Csak rajzolni próbáltam, de sajnos nem jött össze. Sólymot rajzolni bizony nem egyszerű. *Válaszol Arthur kérdésére. Majd felnevet egy kicsit. És hogy a Fiúk értsék miről van szó vékony kis mutatóujjával a szökőkút kávájára mutat, ahol a négy sólyom díszeleg.* -És Ti mi járatban? Gondolom ezekkel a fura izékkel akartok játszani. *Kérdez vissza Ő is beszédtéma reményében, és hatalmas sötétkék szemeit a gördeszkákra szegezi. Nem nagyon látott még ilyet, de felkeltette érdeklődését a kerekes járgány. Most rajta a sor, hogy kíváncsi szemeket meresszen hol Arthira, hogy Dylanre annak reményében, hogy választ kap, és elmondják Neki mi a csuda is ez.*

Sunny volt az, az egyik évfolyamtársunk. Az egyik dilinyós a sok közül.
Kérdésemre felelvén azt a választ adja, hogy rajzolni akar, méghozzá a szökőkúton lévő sólymot. Minek? Minek jó, ha lerajzolja, heh? Hiszen mindennap látja. Nem is egyszer. Áh, sosem értettem a művészeket.
Mikor a mutatóujja előre mered, majdnem kibökve a szemem, szemöldököm kérdőn felhúzom, majd grimaszolva hátranézek Dylanre, ő pedig elröhögi magát arcom láttán, mely körülbelül annyit fejez ki, hogy „Na, már megint jó társaságot fogtunk ki. De majd mi megmutatjuk neki, hogy kell élni!”
Aztán mikor újra megszólal, rá kell, hogy ébredjek, sokkalta súlyosabb a dolog, mint azt hittem. Azt hittem a hollóhátasoknak van valami sütnivalójuk, de úgy látszik a hóllóban is vannak… hogyismondjam… kivételek?
A lány különös megfogalmazását hallva ismét Dylanre pillantok, aki tátogva közli velem a tényt: „DILIS.”
Én csak egyetértően bólintok, majd fülig érő vigyorral rátekintek. Nem akarok elkezdeni szótagolva, és a szavakat nyújtva beszélni. Az azért már túlzás lenne, hiszen nem értelmi fogyatékossal beszélek, de azért tetszene a dolog. Jót röhögnék magamon. És rajta.
- Igeen. – válaszolom belelendülve. – Ezekkel a fura… izékkel. – akaratlanul is elfintorodok a világ egyik legjobb dolgának átnevezését hallva – éppen arra készültünk, hogy belendülve repülhessünk egyet. Tudod, egy idő után, ha nagyon gyorsan mész velük, akkor repülni kezdenek, csak az a baj, hogy mi még sosem tudtunk olyan gyorsan menni velük. Kár érte. Pedig biztosan nagyon jó buli lehet gördeszkán repülni. – mondom, s közben arcom teljes tanúbizonyságot tesz róla, hogy valóban sajnálom a dolgot.
Ugyanezzel az arckifejezéssel nézek hátra Dylanre, kinek hülye vigyora mögött egész biztosan összeszorított fogakkal találkoznék, melyek a röhögést igyekeznek visszatartani. Hát igen, az nem volt benne a játékszabályokban, hogy hazudni tilos, és ha már szellemi fölényben vagyunk, - ami egy hollóhátassal szemben meglepő – akkor miért ne használjuk ki, tudván, ő nem tud hasonlóképpen megszívatni, mivel ahogy elnézem, nem tud többet a mugli világról nálunk, a varázslóvilágról meg pláne nem, szóval nem kérdéses a dolog.
- Kipróbálod? – kérdem, immár mosolyogva. - Hátha neked jobban megy, mint nekünk. – hangom tenyérbemászóan angyali, majd felállok, és lábammal felé lököm a deszkát. Mintha lenne választási lehetősége.
Dylan mögém áll, és érzem, hogy hátát hátamnak vetve a szökőkút felé fordul, és a remegéséből ítélve halkan röhög. Legszívesebben én is ezt tenném, de akkor ki venne komolyan?

[-Na ne mondd! Nem hiszem el, hogy attól felemelkedik a levegőbe ez a hogy is hívtad? Gördeszka, csak mert gyorsan mész vele. Magától biztosan nem. Hacsak nem használsz valami okos bűbájt. Mondjuk Locomotort vaagy Vingardium Leviosat, de a Volate e stenderya is jó lehet ha repülni akarsz. A mugli világban a repülőgépek sem maguktól repülnek biztosan a gördeszka sem repül magától.]

*Sunny szemeiben mint mindig ismét a kíváncsiság fénye gyúl, hogy valami teljesen újat tanulhat. Magában kissé kényelmetlenül jegyzi meg, hogy nem biztos, hogy olyan jó húzás volt tőle, hogy leizézte az őt kerekes deszkára emlékeztető szerkezetet. Arthi biztosan nem rajzol, vagy nem hódol ilyetén kreatív tevékenységeknek. Ezért lehet az, hogy szinte kiröhögik Őt, de ez cseppet sem zökkenti ki a nyugalmából. A legtöbb korabeli kislány most biztosan zokogva rohanna fel a hálókörletébe, és sírva dőlne ágyikójára. Csakhogy Morrigan Summert nem ilyen fából faragták. De nem ám! Arcocskáján továbbra is kedves mosoly látható, még a történtek ellenére is. Amikor Arthur arról kezd neki magyarázni, hogy ha elég gyorsan megy valaki a gördeszkával, akkor repülhet is. De komolyan. Ennyire hülyének nézni valakit... Főleg Őt, aki a legtöbb dologban megállja a helyét. Egy pillanatig elgondolkozik a dolgon, hogy vajon erre most mi a fitty fenét reagálhatna? Ossza le őket mint a knútos malacot? Vagy inkább őrizze meg a hidegvérét, és bizonyítsa be Neki, hogy Ő nem az a tökkelütött dilinyós akinek gondolják. Az utóbbi mellett dönt inkább.*

-Na ne mondd! Nem hiszem el, hogy attól felemelkedik a levegőbe ez a hogy is hívtad? Gördeszka, csak mert gyorsan mész vele. Magától biztosan nem. Hacsak nem használsz valami okos bűbájt. Mondjuk Locomotort vaagy Vingardium Leviosat, de a Volate e stenderya is jó lehet ha repülni akarsz. A mugli világban a repülőgépek sem maguktól repülnek biztosan a gördeszka sem repül magától.

*Ugyan nem sokat tudott a mugli világról az való igaz, de apja rajongott a repülőgépekért. Ezért aztán otthon rengeteg könyv sorakozott a polcokon a repcsikről. Arcán a mosoly továbbra sem lankad. Igazán csak az Ő logikus következtetéseit mondta el, nem kiosztani akarta a srácokat. Tekintetét hol Arthur-ra hol Dylanre veti várva az egyéb reakciót. Ekkor Arthi felé tolja egyik lábával a gördeszkáját, hogy ki akarja e próbálni. Végül is miért ne? Elvégre szívesen ismerkedett újabb dolgokkal, illetve próbált ki valami egészen újat. Feláll az alkalmi ülőeszközként fukcionáló táskájáról, a könyvet a táska mellé helyezi, majd kiegyenesedik egy pillanatra, hogy kinyújtóztathassa kissé elgmberedett tagjait, majd a gördeszkát kézbe veszi, és szemével a helyet pásztázza, hogy hol van olyan hely, ahol a talaj viszonylag akadályoktól mentes? Hamar megtalálja a szökőkút mellett az úton nem vesz észre semmi akadályt. Leteszi maga elé a deszkát, és egyik lábával rálép, a másikkal pedig előre löki magát lassan, bizonytalanul mozogva a deszkával. Megy vele pár métert, aztán leszáll róla, és visszafele Arthiékhoz is ugyanígy megteszi az utat.*

-Hé! Ez egész szuper! *Válaszol a boldogságtól ragyogó arccal. Majd lábával Arthi felé löki a deszkáját. Nem volt valami profi, de legalább elsőre sikerült neki elérnie azt, hogy ne zakózzon egy rohad nagyot.

Szemöldököm felvonom, s úgy nézek a lányra, mintha egy medvedisznóembert látnék személyesen… nem elég, hogy totál lökött, még megpróbál okoskodni is? Cöh… az egy dolog, hogy az anyja tanár, de ki a fene kíváncsi az ő eszementen hűdenagy lexikális tudására? Senki.
Hátra nézek Dylanre, aki egy vállvonással jelzi, hogy ő inkább ráhagyná. Talán igaza van, minek foglalkozzunk vele…
De azért egy próbát még megér. Felé lököm a deszkát, s, mint ahogyan az teljesen kiszámítható volt, elfogadja az ajánlatot. Hogy a picsába ne fogadná el, hiszen ennél jobb dolog nincs.
Kíváncsian figyelem, ahogy rááll szeretett fadarabomra. Dylan mellém áll és most kicsit ő is lenyugszik, hogy levegőt visszafojtva várja a durranást, mely a csaj orbitális zuhanását jelezné, ám ez sajnos elmarad. Kár érte.
Mikor boldogan elmosolyodik, s leszáll a deszkáról, én is mosolyt varázsolok arcomra, mintha tényleg örömmel töltene el sikere. De nem.
Lábammal megállítom, majd lendületből vissza is lököm felé a deszkát. Dylan kíváncsian felém néz, én pedig csak gúnyosan elmosolyodok.
- Most akkor mutasd meg azt a fene nagy tudományod és repülj is vele. – na jó, ez elég szemét és veszélyes húzás is, de leszarom. Megérdemli. Legalább megtanulja, hogy legközelebb ne okoskodjon…
Dylan szeme tágra nyílik, tisztán látom. Riadtan rám néz, ám én nem vagyok hajlandó visszanézni. Tudom, egyből elbizonytalanítana tekintete és lefújnám a dolgot.
- Nem kell segítség? – kérdem és előkapom pálcám zsebemből, melyet aztán rögvest a gördeszka felé fordítok, és szándékosan mellé célozva kilövök pár csillagot a tölgypálcából.
Arcomról nem fagy le a mosoly. Élvezem a helyzetet… hát hogy a viharba ne élvezném?

[-Ez nem lánynak való... Meg aztán miért bízol egy ilyen veszélyes dolgot egy lányra? Csináld Te, ha szerinted annyira menő dolog ez..Talán ennyire beszari vagy? Gyáva vagy!! Gyáva, gyáva, gyáávaaaaaaaaa!]

*Nem mindenki képes elviselni, ha valaki műveltebb mint Ő. Arthi sem ezek közé az emberek közé tartozhat. Legalábbis Sunny mondandójára adott reakciójából logikusan következtetve biztosan nem. Inkább becsülné meg a hülyéje hogy tanulhatott valami újat. Bár hozzá kellene szoknia hogy nem mindenki olyan kíváncsi, és információéhes, mint Ő. Neki sosem nyűg volt a tanulás, hanem felért Neki egy kalanddal az az érzés, amikor valami újat tudott, vagy tanult meg. Ezzel a gördeszkázással pedig úgy van, hogy szép volt, jó volt, de köszöni szépen, ennyi. Különben sem lánynak való a gördeszkázás... Egy lány kezébe inkább baba való vagy könyv. Ahogy észre vette a lányok kiváltsága az ész, a fiúk pedig full hülyék! Dylan és Arthi miért lenne különb? Ugyan máár!
A felé küldött gördeszkát fintorogva, reflexből rúgja vissza bal lábával tulajdonosának. Ennyire hülyének azért már ne nézzék! Ideje megcsillogtatni ravaszságát... Elvégre ezért került a Hollóhátba, és az esze miatt... Vagy egy három méteres távolságra megáll Arthurék előtt, és reflektál az ajánlatra.*
-Ez nem lánynak való... Meg aztán miért bízol egy ilyen veszélyes dolgot egy lányra? Csináld Te, ha szerinted annyira menő dolog ez..Talán ennyire beszari vagy? Gyáva vagy!! Gyáva, gyáva, gyáávaaaaaaaaa!
*Kicsit sem diszkréten kezdi el csúfolni Arthurt, amiért az ennyire gyáva, hogy nem meri megkockáztatni a repülést a gördeszkán, holott Griffendéles, akiknek a vakmerőség elvileg a vérében van. Sun célja egyértelműen az, hogy Arthurt végképp kihozza a sodrából. Gúnyos mosolyra húzódnak az apró ajkak, de szemében még mindig ott van a vidámság örökké, szüntelenül lobogó fénye. Amikor Arthi pálcát ránt, Ő sem restelkedik előhalászni a sajátját kék talárja zsebéből. Arth "mutatványára" kifejezéstelen arccal tekint, majd Ő sem rest bemutatni mit is tud.*

-Lacarnum, Inflamare! *Mondja ki a varázsigét a táskája közelében lévő papírgalacsinra célozva, ami az előzőleg elrontott rajzát tartalmazza. Az összegyűrt papírlap lobogva ég pár percig, majd fokozatosan megsemmisül, elég. Majd mindkét kezét leengedi, de a pálcáját nem teszi vissza a zsebébe, nem látja most jónak. Kíváncsian várja mit reagál Arthi az előbbi gűnyos gesztusra. Vajon bekapja a csalit, és saját csapdája rabja lesz?

Sóhajtok egyet.
Hjajj… ezek a lányok. Nem értékelik a sportot, az élvezeteket, a vicceket, a normális dolgokat. Csak a babák meg a pónik meg az a sok csilli-villi vacak. A lányok… egyszerűen nem normálisak és kész. Nem is éri meg foglalkozni velük, jók vagyunk mi így ketten Dylannel. Mindenben egyet értünk, hasonló az érdeklődési körünk, és ami a legfontosabb: barátok vagyunk. És örökre azok is maradunk.
Szemöldököm kíváncsian felvonom, mikor Sun visszalöki a gördeszkát. Lábammal megragadom azt, s csillogó szemekkel nézek fel a lányra. Hogy miért csillognak, nem tudom. Izgalmat jósolnak. Kalandot.
Aztán Sun megteszi, amit nem kellett volna.
Gyávának nevezett.
Engem… gyávának. Ez nem tudja kivel beszél, nem tudja ki vagyok, nem tudja mire vagyok képes, nem tudja… nem tudja, mit beszél…
Megcsóválom fejem, s lesajnáló pillantással nézek a lányra.
Kész szánalom, ahogyan próbál kiforgatni a kártyáimból, s azokat ellenem kijátszani.
Dylanre nézek, ő csóválja a fejét.
Őszintén szólva még én sem igazán tudom, mitévő legyek.
Ha megteszem, akkor megmarad a becsületem, ha pedig nem akkor ez a liba örökre gyávának fog titulálni. És még az ilyen hollóhátas…
Most már tudom, kár volt hozzászólni ehhez a csodabogárhoz.
- Nem. – jelentem ki határozottan.
Hogy miért nem? Mert nem vagyok teljesen hülye, az agyam nem záptojásból van, és én sem ma jöttem le a falvédőről.
A varázslatára csak egy vállrándítással reagálok.
Inkább beismerem gyengeségem, de nem teszem meg. Így sem azt kapja majd, amire számított.
Elmosolyodok. Ez talán kicsit meglepő lehet számára, hiszen azt gondolhatja, most megfogott, sőt, akár meg is alázhatott, a földbe tiporhatta a becsületem. De szó sincs róla. Én mondtam, hogy nem tudja, kivel van dolga.
- Tudod, a Vingardium Leviosa nem elég erős bűbáj ahhoz, hogy felemeljen engem is, és a deszkát is, és ha még képes is lenne rá valaki, hogy egy ilyen erős bűbájt végrehajtson, akkor sem tudnék vele gurulni a levegőben, mert a bűbáj nem engedné. És tudod… mivel itt, nincs senki, aki ilyen erős bűbájt tudna létrehozni. – nézek rá, tudálékos fejjel, amilyet ritkán látni tőlem, mindezt azért, hogy tudassam vele, közel sem olyan nagyszám, mint ahogyan azt ő gondolja magáról – így azt hiszem, el kell halasztanunk ezt az alkalmat. Mélységesen sajnálom. – arcomon angyali mosoly terül el.
Dylanre pislogok, aki szintén mosolyog.
Na, kislány, most megfogtalak!
Azért elég ciki, hogy egy Hollóhátast kell kioktatnom bűbájtanból.

[-Igazad van...]

*Nem mondhatni, hogy túlságosan kiszámíthatatlanok lennének Arthi reakciói. Legalábbis úgy reagált a visszavágóra, ahogyan azt Ő elképzelte. Nem gondolta egy percig sem, hogy megteszi ezt a hülyeséget, hisz Sunny megvan győződve róla, hogy amit Arthi a nagyon sok eszével kitalált, az képtelenség. Még ebben a varázsvilágban sem lehetséges. Még nem olvasott erős erejű lebegtető bűbájok után, de most már kifejezetten érdekelni kezdi a dolog. Egész biztos, hogy ez után a kis délutáni találka után elmegy a könyvtárba Madam Cvikkerhez,és utána néz mik a lehetőségei. Még talán fel is ajánlaná Arthinak és a szótlan haverjának, hogy tartsanak vele, hátha megtalálják a megfelelő bűbájt a repüléshez. De előbb jobb benyomást kell keltenie a fiúkban. Be kell bizonyítania, hogy Ő igen is jó fej kislány, és vele szót lehet érteni.A Griffis srác kioktató monológját türelmesen végighallgatja, majd sóhajt egyet, nagy levegőt vesz, aztán elégedetten mosolyog, mint aki megkönnyebbült, és tudásra szomjas, csillogó szemekkel néz rá a két fiúra.*

-Igazad van... *Jelenti ki hirtelen.* -A Vingardium Leviosa tényleg nem jó erre. De ha ennyire jól értesz a bűbájokhoz, akkor miért nem találsz ki Te valamit? *Kénytelen volt feltenni ezt a kérdést újdonsült zseni haverjának. Noha Ő tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű dolga Arthurnak, hisz a tizenkét éves mágusok képességeit ez meghaladja. Sunny tudja ezt nagyon jól, de megakarja adni az esélyt Arthinak, hogy bebizonyíthassa, nem is olyan tökkelütött, mint ahogy első látásra tűnik.*
-Talán nem is vagy annyira tökkelütött, mint amilyennek látszol. Ez tök jóó! *Muszáj volt ezt megjegyeznie, hogy ezzel is növelje Arthiban az érdeklődést a téma iránt, és hogy bebizonyíthassa nem is beképzelt, mint amilyennek talán esze miatt tűnik, és hajlandó beismerni, ha másnak igaza van. Ez talán felébreszti a két fiúban a rokonszenvet iránta.

-Mit szólnátok hozzá, ha később megnéznénk a könyvtárban, hogy mik a lehetőségek? Hümm? Talán akad valami bűbáj nektek, amivel repülhettek a gördeszkátokkal... Miközben az ajánlat szavai elhagyják a pici ajkakat egyre közeledik Arthi és Dylan felé, majd őket megkerülve elmegy a vaskos ajtó melletti táskájáért. Addig is időt hagyva a két fiúnak, hogy elgondolkozzanak a dolgon, na és ne láthassák arcán a huncut kis mosolyt, amiből rájöhetnének, hogy ez pusztán egy újabb ravasz csel lenne. A táskájához érve felkapja azt, majd mielőtt vállaira venné alaposan leporolja, majd visszaindul a fiúkhoz, és megállva előttük veszettül komolya ábrázattal várja a választ.

Vékony szemöldököm kíváncsian felvonom, mikor vallani kezd. Vagyis inkább beismerni. Beismeri, hogy előzőleg mennyi baromságot hordott össze, meg milyen hülyeségekről beszélt…
Arcomon büszke mosoly terül el és úszok az önbizalomban meg a diadal mámorító tengerében.
Aztán mikor visszakérdez, arcomra fagy a mosoly. Megvonom vállam.
Próbálok lazának mutatkozni. Még ha meg is fogott, akkor is kivágom magam a dologból. Elvégre kettőnk közül én vagyok a jobb.
- A Roxfortban nem tanítanak erre lehetséges varázslatot, vagy azt is csak majd felsőben, nem pedig most. A bűbáj, amit használnak… gondolom ugyanaz, amit a seprűk készítésénél alkalmaznak. Gondolom. – nem igazán vagyok otthon sem a kviddicsben, sem a repülésben, és kviddics meccseket sem szoktam nézni, csak itt a Roxfortban, és ezek sem az igaziak. Állítólag az igazi nagy meccsek sokkalta jobbak, izgalmasabbak, véresebbek. El tudom képzelni mekkora csetepaté mehet ott. Huhú, de szívesen megnéznék egy bunyós kviddicsmeccset.
 Következő kijelentésén meglepődök. Ezt most minek mondta? Eddig is tisztában voltam vele, hát akkor? Sokkal értelmesebbek is közölték már velem ugyanezt, vagy valami hasonlót.
Dylanre sandítok, aki csendesen mosolyog.
Rámosolygok, majd ismét Sunra nézek, aki a világ talán leghülyébb ötletével állt elő. Ismét. Bizonyítva ezzel tökéletlenségét, s a mi tökéletességünk.
Dylan felhorkan mögöttem, s én csendesen felnevetek.
- Tudod, a könyvtár tiltott gyümölcs számunkra. – és még milyen szépen fogalmaztam – Madame Cvikker kitiltott minket, két hónapra. – látványos sóhaj, mintha valóban sajnálnám a dolgot – Úgyhogy ez ma már a második dolog, amit el kell halasztanunk.
Megcsóválom a fejem, majd felpattanok a deszkámra.
Dylan ezt már hamarabb megtette, jelezve, hogy indulhatnánk, vagy valami.
És ahogy látom, Sunny is vette a jelt, vagy csak ő is megunt minket, nem tudom, de a táskájáért indult, s felvette.
Ránézek, majd a hatalmas ajtóra, s bólintok egyet.
- Hát akkor… Szia Sun! – köszönök neki, jó kisfiúhoz mérten. Mióta összefutottunk, most először, majd bal lábammal meglököm magam, Dylanre nézek, aki épp ebben a pillanatban int a lánynak, majd előre szegezem tekintetem és kigurulok a Szökőkút udvaráról.

köszönöm a játékot! ^^

[-Nagy kár...]

*Mosolyogva várja Arthi reakcióját a költői kérdésére. Elégedetten tapasztalja, hogy derék évfolyamtársát bizony semmi sem zökkenti ki nyugalmából, és ezúttal is uralja a helyzetet. Kielégítő választ ad kérdésére az önbizalomban szinte fürösztő fiú. Nem is szól semmit. Nem szükséges megjegyzést fűznie, hisz a lehető legvalószínűbbnek tűnő választ adta, noha sem Sunny, sem Arthi nem biztos a dolgában. De aztán mi a fenének járnak iskolába, ha nem azért, hogy új dolgokat tanuljanak meg? Majd később biztosan megtanulják. Most még túl kicsik hozzá. Ajánlatára azonban nem igazán azt a választ kapta, amit szeretett volna. Nem nagyon ismeri még a két fiút, ezért nem tudta, hogy Madame Cvikker kitiltotta őket a könyvtárból, amit Ők szemlátomást "nagyon is sajnálnak".*

-Nagy kár...  *Sóhajt fel csalódottan, és arcvonásai is hasonló csalódottságot tükröznek. Milyen jó lett volna megismerni jobban Arthi-t a könyvtár csendes falain belül. De sebaj. Ami késik sosem múlik. Ha pedig a nyálas regények béli végzetszerűség létezik, akkor ők nem ma futottak össze utoljára. Ha így van megírva, akkor találkoznak még, és akkor apait- anyait belefog adni, hogy Arthi megkedvelje. Sajnos nem jutott eszébe megjegyezni mennyire hasonlít az unokatesójára, Fergusra, akivel titkos viszonyt folytatott. De szerencsétlenségét az anyjától örökölte. Hajlamos elrontani mindent egy perc alatt. És most elég nagyot hibázott.* ~Nem lesz ez így jó. Valamit tennem kell. Meg kell változnom.~ Sóhajt fel ismét csalódottan, és szemeiben némi könny csillan fel, amiért hajlamos volt elrontani mindent akaratán kívül két másodperc alatt. Fejét lehajtja, hogy még csak véletlen se láthassa meg a két fiú, hogy elgyengült, és kitörő érzelmei nemsokára megnyitják könnycsatornáit, mindezzel feltörve az elmúlt évek fájdalmát, keservét. Nem gondolta, hogy ennyire szíven fogja ütni az, hogy itt hagyja őt Arthur, és Dylan.

De a két fiú már el is köszön tőle, és kigördülnek azon a vaskos ajtón, amin át eljut az ember fia a szökőkútig. Pár percig mozdulatlanul áll, majd nagy nehezen összeszedi magát.
-Sziasztok! A köszönő szó fájdalomtól elcsukló hangon szűrődik ki ajkai közül. Majd a nyitott ajtóhoz rohan.
-Remélem találkozunk még. *Mondja félhangosan, nem tudni eljutottak e szavak a két fiúhoz vagy sem, de kikívánkozott belőle. Óhatatlanul megfordul a fejében, hogy vajon Arthit is ilyen érzékenyen érintette a búcsúzás? Fránya kíváncsiság. Most arra kell koncentrálnia, hogy megváltozzon, és barátokat szerezzen. Tudtán kívül is, de Arthi felnyitotta a szemét. Meg kell változnia, és életében sokadjára át kell gondolnia egész lényét, egész életét. Csalódottan huppan le a szökőkút széle mellé, táskájával a hátán. Így marad néhány percig, magába süppedve, aztán úgy dönt ideje visszavonulnia, és megvárni a holnapot. Hátha szebb, jobb holnapra virrad. Felkel, majd még egyszer körbenéz a helységen, és az ajtón át távozva Ő is elhagyja a helyet.   

Köszönöm a játékot.

[- Flectere! Procul! Yndodar! Depulso!]

Evan Temple

"Keresd, de soha ne találd meg, különben odavész mindened."
Ennyi volt arra a fecnire firkantva, amit apám küldött a csomagommal. Egy ritka, régi átkos könyvet hozattam magamnak Japánból, de nem érkezett meg időben, így kénytelenek voltak utánam küldeni az otthoniak. Azon gondolkodtam mit is jelenthet ez az egyetlen sor, tudtam, hogy valami fontos lehet, valami irányadó. Talán csak ismét azt akarta tudatni, hogy nem kell megváltoznom? Hogy elfogad így? Hogy maradjak ilyen? Meg se próbáljam eltitkolni gyilkos mivoltom? Fogalmam sincs és ez idegesít. Frusztrál. Még a könyvem sem dob fel igazán, bár jónéhány mozgató, szikrázó, durranó és néhány nap alatt gyógyuló sebeket okozó átkot olvastam benne az elmúlt órákon. Ezeket alkalmazom most a Főépületben felgyűlt tömegen.

Sebes léptekkel haladok végig közöttük, a ruhám és hajam lebegve úszik utánam, szabályosan utat török magamnak, erre is, arra is kiabálva. Gyors utasításokat adok ki az agyamnak és pálcámnak, amely mint második kezem söpri el a többieket az utamból.

- Flectere! Procul! Yndodar! Depulso! - kiabálom éles hangon és aki nem figyelt, az bizony a földön vagy néhány méterrel arrébb találja magát. Van aki csak látásból ismer, de nagyon jól tudja, hogy nem válogatok, ha A-ból B-be akarok jutni, azt a lehető legrövidebb úton, egyenesen teszem meg és könyörtelen precizitással átkozódom futtomban. Ők már maguktól félrehúzódnak, de a kicsik, a prefektusok és a bátrabb "nagylegények" még utánam kiabálnak és felháborodnak, néhányan még megpróbálnak párbajt kezdeményezni, de őket egy-egy egyszerű hárító varázzsal leszerelem és mire feleszmélnek, már el is tűntem.

A Főépületből kilépve a szökőkút felé veszem az irányt. Szeretem ezt a helyet, talán azért, mert a víz csobogása elnyomja a többiek hangját, ezt a sok kusza értelmetlen szót, amit fecsegésre fecsérelnek. Világéletemben csöndes voltam, így azt hiszem nyugodtan feltételezhetem, hogy soha nem fogom megérteni őket.
Óvatosan helyezkedem el a szökőkút peremén, majd kinyitom a könyvem, a hajamat a fülem mögé simítom, mintegy megszokásból és a pálcámat le sem téve olvasni kezdek.

"5. fejezet: Manipuláció."

[Sence Islington]

Sence Islington

Lassan botorkálok le a hálóból, arcomon még ott ül az unott kifejezés, amit a mai nap súlya nyomott egész lényemre, s amit egy nagy alvással igyekeztem elhessegetni, láthatóan igen csak minimális sikerrel.
Nem szólok, csupán lassú, kimért léptékkel átvonulok a klubszobán intve az ott tartózkodó ismerősöknek, s menet közben felkapom a táskámat is, melyet alig pár órája magam dobtam le hanyagul az egyik fotelba, nem törődve azzal a lehetőséggel, hogy esetlegesen valaki belenéz. Persze nem is kellett ezzel számolnom, hiszen ez nem az a ház, ahol ilyesfajta dolgok folynának, legalábbis eddig nem ilyennek ismertem meg.
A kis közjáték után, szinte rögtön elhagyom a szobát, s elindulok, az ekkor még céltalan délután bolyongásomra. Tőlem nem szokatlan az ilyesmi, amolyan „járjuk körbe spontán a sulit, aztán majd lesz valami” életérzés, ez az, ami igazán én vagyok.
Tekintetem gyakran elkalandozik, s most csupa ismeretlen arcon állapodik meg, olyanokon, akik lehet, hogy évek óta az iskola diákjai, mégis egyetlen szót sem váltottam velük, a nevüket sem tudom. Nem kéne, hogy zavarjon, de valahol mégis piszkálja a fantáziámat.

~ Hol vannak azok az idők, amikor mindenki felé nyitottam? Amikor nem léteztek korlátok? Hová tűnt belőlem az a valaki, aki sokszor azzal sem törődött, hogy mások a hátuk közepére sem kívánják, mégis ott lóg a nyakukon… Miért lett abból az emberből, ez a darabember? Aki beáll a sorba és nem is néz más irányba csak az ismert világba, csak a biztonságos felé?
Na, ezen sürgősen változtatunk. ~

Ezen gondolatok nyomán rögtön tudom, hogy merre is kell indulnom, irány a szökőkút, ott biztosan találok diákokat, akikkel szóba elegyedhetek.
Jól ismert környezet, sok ismerős arc, az én tekintetem mégis azokon állapodik meg, akiket talán még csak látásból sem ismerek. S legvégül egy, a szemnek igazán tetsző, ám annál zárkózottabbnak tűnő lányon akad meg a tekintetem. Nem hagyom, hogy a gondolatok másfelé tereljenek, elindulok felé.
Lassan haladok, s közben a mosoly egy pillanatra sem hervad le az arcomról, pedig sejtem, hogy mi is vár rám, merev elutasítás és közöny, talán még néhány megvető pillantás és szó is.

~ Mi van, ha nem? ~

Fogalmazódik meg bennem a kérdés, teljesen jogosan, hiszen nem szabad az első pillantások alapján ítélni, s ez sosem volt rám jellemző, az pedig végképp nem, hogy az imént említett helyzet előállása esetén feladnám. Egy kis elutasítás nekem még nem akadály… Ha csak erőszakot nem alkalmaz, nem ússza meg, hogy ne váltson velem néhány szót.
Lassan letelepszem közvetlenül mellé, félreérthetetlenül közel, ám mégsem szólok, csupán ledobom a táskámat a lábamhoz, majd lazán letámaszkodom magam mellé, s várom, hogy nyisson.

[- Sárkány!]

Evan Temple

A manipuláció jó dolog. Kényelmes, gyors és eredményes módja annak, hogy valakit a saját akaratunk szolgálatába állítsunk. Sokféle manipuláció létezik, de alapvetően két válfaja van: a meggyőzés és a kényszerítés. A meggyőzés esetén elhiteted az alannyal, hogy ugyanazt akarja, mint te, érvelsz, próbálsz a lelkére beszélni, különböző példákat hozol fel, hogy igazold önmagad. Ez a finomabb módszer, nem bántod, nem gázolsz a lelkébe, de lássuk be fáradságos munkába telik kivitelezni. Sokaknak nincs türelmük hozzá, főleg, ha az alany iránt nem táplálunk különösebb érzelmeket.

A kényszerítés a radikálisabb módszer. Fenyegetőzöl, kínzod, a családtagjait fogságba ejted, elveszel tőle valamit, megsebesíted, megátkozod, hagyod szenvedni és amikor feladja, bármit megtesz neked. Gerinctelen egy módszer, de a Halálfalók legtöbbjénél beválik. Voldemort, akinek nem félek kiejteni a nevét, úgy irányítja a korcsait, az aranyvérű agarait, hogy állandó rettegésben tartja őket. lehet egyáltalán úgy élni?
Nálam semmiképp sem működne ez a módszer, kevés olyan dolog van, ami különösebben kedves volna a lelkemnek, amik pedig azok, azoknak sok bántódása nem eshet. Legtöbbjük pótolható, a családom pedig meg tudja védeni magát.
De visszatérve, a varázs is kétféle manipulációt különböztet meg: delejezést (az alany nem veszi észre, hogy manipulálják) és a belülről történő kényszerítés (ezt könnyebben észreveszik, de ha nem tudnak ellenállni hosszabb ideig, akkor utólag már nem emlékeznek). Az utóbbi csoportba tartozik az Imperius. Én inkább az előbbi csoportot kedvelem, ami sokkal diszkrétebb és kisebb a lebukás veszélye.

Már éppen kezdtem megfeledkezni a világról, amikor valami elromlott. Valahogy hirtelen megszűnt az a meghitt nyugalom körülöttem, amit a szökőkút csobogása keltett bennem. Ismét a fülembe hasított a diákok zsongó hangja, a kusza szavak összevisszasága összezavart.
Ahogy feltekintettem a könyvemből, megakadt a szemem a zavar okozóján. Egy fiú telepedett le közvetlenül mellém, kellemetlenül közel, látszólag észre sem véve engem, ezért először azt hittem vár valakit. A szökőkút amolyan találkozási pont, arra vártam, hogy majd egyszer csak megjelenik a barátnője, megcsókolják egymást, aztán el is tűnnek és végre egyedül maradhatok.
Próbáltam visszamerülni az olvasásba, de túlságosan frusztrált a közelsége és mivel néhány percen belül sem mutatott hajlandóságot arra, hogy eltűnjön, becsuktam az átoktárat. A pálcám persze a kezemben maradt, egy pillanatra sem tettem volna el. Azon gondolkodtam mit tegyek. Először csak megköszörültem a torkom, de valószínű, hogy túl visszafogottra sikerült és nem reagált. Eszembe jutott, hogy esetleg szólhatnék neki, hogy menjen arrébb, de nem akartam udvariatlan lenni. Öreg hiba.
Végül úgy döntöttem, nem gyötröm tovább magam, egyszerűen arrább csúsztam, aztán a csobogó vizével kezdtem játszani.

- Sárkány! - suttogtam magam elé japánul, mire egy vízoszlop a levegőbe emelkedett és sárkány alakot öltve, a pálcám nyomán spirálisan repkedni kezdett. Apám kislánykoromban sokat reptetett nekem tűzsárkányokat, különböző meséket mesélve közben. Ez talán az egyetlen szép emléke a gyermekkoromnak. Minden olyan gyorsan elromlott.