A szökőkút

[Sence Islington]

Sence Islington

A szótlan csend egyfajta burkot sző kettőnk köré, kizárja a környezet zaját. Talán a lány nem látja, nem észleli e csodát, mégis jól kivehetőek a határai.
Amikor lassan arrébb csúszik, halovány mosoly kúszik arcomra, hiszen legalább érzékelem, hogy észrevett, hogy figyelmét nem vonta el a könyv olyannyira, hogy kizárhasson engem is, ahogyan azt a többiekkel tette. Még nem szólok, csak figyelem, ahogy a vízzel játszik, s csodálom azt a fajta művészetet, amit képvisel.

~ Csodálatos! ~

Valahol megnyugtató a sárkány képe, olyan kellemes érzést sugároz. Annak ellenére gondolom így, hogy sokak szerint nem jelent jót egy sárkány jelenléte. Nem is tévednek nagyot, mégis akad néha egy-egy olyasfajta bolond, mint én, akik szemében ezek a lények csodálatos erővel bírnak. Valószínűleg mindez visszavezethető a mitologikus szerepükre. Ezek nem mindegyikében jelent a sárkány rosszat, a gonosz megtestesülését, sokkal inkább valamiféle óvó, hősies alakot.
Lassan teljesen magával ragad a játék a sárkánnyal s észre sem veszem, hogy hol tátott szájjal, hol pedig halovány fél mosollyal figyelem önkéntelenül is az ismeretlen leányzó művét.
Amikor aztán felocsúdok ebből az elvarázsolt állapotból hamar rájövök, hogy itt bizony nekem kell kezdeményeznem. Ám eszem ágában sincs megzavarni ezt a számomra értékes kis közjátékot, így csupán halkan, talán még számára sem érthetően szólalok meg, tekintetemmel egy pillanatra sem elveszítve a sárkányt.

- Méltóságteljes, csodálatos lények. Mégis mindenki csak a gyilkost, a szörnyet látja bennük. Felületesen ítélik meg őket, de ez nem ismeretlen a világunkban… -

Egy pillanatra aztán a mégis csak a lány felé fordulok, abban bízva, hogy e röpke szempillantás alatt kiolvashatok valamit arcának rezdüléseiből, mozdulataiból. Aztán ismét vissza a víz felé, s amikor meglátom benne magamat, valahol úgy érzem, hogy ez a találkozás tényleg meg volt írva, pontosan így kellett lennie. Nem lehet véletlen, hogy éppen akkor, amikor változtatni készültem a felületes felfogásomon, s nyitni más emberek felé, találkozom valakivel, aki ezzel a képpel, ezzel a tökéletes metaforával ébreszt bennem hasonlatos gondolatokat. Nem levegőbe elhintett üres szavak voltak ezek, kemény mögöttes tartalom volt bennük, amelyekkel magamat is bíráltam.

[- Igen, ez így van]

Evan Temple

A sárkány fül-le szárnyalt a levegőben. A csuklóm folyékonyan mozgott, finoman és kecsesen, hogy a mítoszi lény is úgy hullámozzon, mint a szél. Magamat is gyönyörködtettem ezzel a játékkal, talán még el is mosolyodtam, igazándiból nem figyeltem rá. ismét csönd telepedett háborgó lelkem és elmém egészére, elhallgattatva minden aprócska hangot odabenn. Úgy éreztem még az alkalmatlankodó fiú is része a csendemnek, hálás voltam, hogy nem szólt egy szót sem. Szeretem elfelejteni ezt a világot. Ritkán sikerül, akkor sem tart sokáig.

A sárkány olyan erővel csapódott a vízbe, hogy az felcsapott és főleg a fiút érte el. Nem a látszólagos kontrollvesztés, inkább egy hirtelen jól irányzott és megdöbbent mozdulat okozta a játék végét. Meglepett amit mondott és ha ostobának is tűnik a feltételezés, én úgy éreztem, nem a sárkányról hanem rólam beszél. A gyilkosság és a valóság különbségéről. a félreértettségről és az előítéletekről. Először fordítottam teljességgel felé a figyelmem.

- Igen, ez így van - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. Ritkán veszem fel ilyen nyíltan a kapcsolatot akárkivel is, de ez egy ritka pillanat volt. Egy ritka, gyenge pillanat. Annyira viszont nem kontrollálatlan, hogy megmutassam, érdeklődök felé, hogy a szavai megérintettek. Közönyösen nézek rá, ahogy mindenki másra is, a szájam szorosan összezárom, a fejem felszegem, más csak a magasságkülönbség miatt is. A hangom semmilyen érzelemről nem árulkodik, nem esik nehezemre elfedni mindent, ami csak egyetlen mozdulatban is mutatná ki vagyok. Csak a kötést nem tudom elfedni, a talár ujja túl rövid. Sokan hiszik biztosan, hogy a Sötét Jegyet takargatom ilyen nyilvánvalóan, nem is sejtik, hogy én ettől okosabb vagyok. Nem hódolok be holmi jött-ment csonknak, aki többnek képzeli magát.

A Végzetem hordom a kötés alatt. Halálomig.

[Sence Islington]

Sence Islington

~ S végül megszólal a jégkirálynő. ~

Ezen gondolat mögött arcomon halovány mosoly jelenik meg. Nem viszem túlzásba a dolgot, hiszen nem áll szándékomban eloltani azt a minimális szikrát, amit e néhány szó hozott a beszélgetésbe.
Már a legelején sejtettem, hogy nem lesz egyszerű dolgom, de az élet nem is az egyszerű dolgokról szól, nem azoktól szép, sokkal inkább a kilátástalan, vagy legalább is annak hitt helyzetek megoldásától. Esetemben egy bonyolult, zárkózott, talán esendő lélek megismeréséről. Valahol ez hiányzott, ez volt az érzés, amely miatt nem is olyan rég megfogalmazódott bennem a gondolat. A gondolat, amelyet korábbi énem egy elveszni tűnő darabjának visszaszerzése ébresztett.
Most ismét a lány felé fordulok, lassan végig mérem méltóságteljes valóját, s fejemet egy pillanatra oldalra biccentve figyelem őt. Mivel egyelőre a szemkontaktust nem veszi fel így kénytelen vagyok testbeszédét figyelni, abból kell olvasnom. Azonban nem beszél hozzám, nem jelez semmit, bár lehet, hogy éppen ebben rejlik a mondanivalója…

- Valahol talán a manapság éppen ezt felejtik el, s éppen ezért tartunk ott ahol. Nem feltétlenül a háborúra gondolok, de akár azt is említhetném. Szerintem sokkal közelebbi, sokkal kisebb körben kell ezt megfigyelni. Vegyük például ezt a helyzetet. Ha a többi diákhoz hasonlóan még csak meg sem kísérelek a közeledbe jönni, nos, akkor valószínűleg nem látom a játékodat a vízzel, nem jut eszembe, amit a sárkány nekem üzen. Köszönöm! –

Mondandóm végén talán még egy kissé én is meglepődök, azonban ez arcomon, s mozdulataimban nem jelenik meg. Próbálom felvenni az ő általa teremtett légkör hangulatát, nem sürgetem, hiszen nem sietünk sehova.
Ismét a víz felé fordulok, s magamat kezdem nézni a tükrében. Ez most egy olyan pillanat lehetne, amikor számot vethetek magammal, én mégsem teszem, hiszen nem ennek jött el az ideje, most nem…
Néha oldalra sandítok, s várom, hogy talán rám néz, talán elkaphatom a pillantását.

[- Az emberek már rég nem veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjék egymást. Elég egymásra nézniük és azt mondani, látom, bemutatkozott, tudom a nevét, ismerem ezt az embert, pedig nem. Mindenki megelégszik azokkal a sztereotípiákkal, amiket magunknak találtunk ki. Vegyük csak azt, hogy ha valaki aranyvérű. Ha az aranyvérű vagy, rögtön mindenki azt hiszi, hogy fenn hordod az orrod és el vagy kényeztetve. Néha persze igazuk van, de hiba lenne minden aranyvérűre rányomni a bélyeget, hogy sznob. Ebben az iskolában pedig ebbe nevelnek bele minket. "Melyik házba is jársz?" "Aha, értem, akkor te biztosan ilyen meg ilyen vagy." Semmi sem rosszabb ettől az előítéletesedéstől]

Evan Temple

- Az emberek már rég nem veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjék egymást. Elég egymásra nézniük és azt mondani, látom, bemutatkozott, tudom a nevét, ismerem ezt az embert, pedig nem. Mindenki megelégszik azokkal a sztereotípiákkal, amiket magunknak találtunk ki. Vegyük csak azt, hogy ha valaki aranyvérű. Ha az aranyvérű vagy, rögtön mindenki azt hiszi, hogy fenn hordod az orrod és el vagy kényeztetve. Néha persze igazuk van, de hiba lenne minden aranyvérűre rányomni a bélyeget, hogy sznob. Ebben az iskolában pedig ebbe nevelnek bele minket. "Melyik házba is jársz?" "Aha, értem, akkor te biztosan ilyen meg ilyen vagy." Semmi sem rosszabb ettől az előítéletesedéstől - mondtam halkan, a víztükörbe bámulva. Nem voltam felháborodva, nem éreztem dühöt, egyszerűen kinyílvánítottam a véleményem.

Ijesztő, hogy mennyire bekebelez minket egy-egy skatulya, amiből nem tudunk megszabadulni. Ez a téma különösen rosszul érint. Nyolc éves korom óta a saját anyám nem hajlandó a közelembe jönni, nem hogy megismerni! Nem mondom, hogy valami nagyot és csodálatosat hagy ki, de beteges ahogy gyűlöl. Bár... ha megváltozna sem biztos, hogy én is képes volnék még szeretni őt. Túl sok sérülés, túl sok törés és karcolódás van azon a tükrön, amibe belenézünk, mint ahogy most én a vízbe. Megígértem magamnak már számtalanszor, hogy nem fogok sírni. Csak némán remegek a súly alatt.

- Miért jöttél ide hozzám? - kérdezem ránézve. Sorsszerű lenne, hogy idelépett vagy csak szórakozik? A Mardekárban nem ritkán próbálkoznak palira venni, de túl átlátszó a mosolyuk, a gesztusaik, nem tudok megbízni bennük. Már nem. Vajon ezzel a sráccal is megégetem magam, ha hagyom magam kilesni a pajzs mögül? Néha szükséges elviselni a kockázatot, azért, hogy felfedezzünk valami újat? Valaki újat. - Soha ne köszönd, még minden megfordulhat. Ki tudja nem fogok-e holnap pálcát nyomni a mellkasodhoz és azon kapni magam, hogy meg akarlak ölni? A sors útjai kifürkészhetetlenek. Soha nem szabad megköszönni, amit tegnap kaptál, különben holnap könnyedén elveszíted... - suttogtam. Ha tényleg komolyan gondolja, nem fog megrémülni. Ha tényleg olyan érdekes, akkor nem ijed meg ennyitől. Üres szavak, némi púder és az egyszeri varázsló minden csodát elhisz. Hiba. Végzetes hiba.

[Sence Islington]

Sence Islington

A skatulyák világának tökéletes iskolapéldája a Roxfort, ebben nincs ellenvetésem a lánnyal, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a kivételek egy ilyen közegben ütköznek ki leginkább, itt a legfeltűnőbbek.
Azonban el kell ismernem, hogy beszélgetőpartnerem tökéletesen látja a helyzetet, sőt tökéletesebben, mint mások.
Elmondásából megállapítható, hogy értékesebb ember, mint azt bárki gondolná, egyszerűen csak skatulyába zárták, melyből nem nagyon engednek, de hát ez iskolánk sajátja…

- Ha olyan egyszerű dolgokat nehezemre esne kimondani, hogy köszönöm, már igencsak komoly bajban lennék. Az már nem én lennék. Ha holnap vagy a későbbiekben pálcát nyomnál a mellkasomhoz, sem gondolnám úgy, hogy tévedtem, hibáztam. Sokkal inkább úgy gondolnám, hogy ennek így kellett történnie…
Manapság az emberek annyira félnek a haláltól, hogy e rettegésükben nem tudnak előre tekinteni, meglátni a lehetőségeket a jövőben. Nem marad nekik más, csupán ez a hideg érzés mely gúzsba köti őket, s minden egyes lépésüket meghatározza. Éppen ezért léptem ide hozzád, mert próbálok kitörni a szürkeségből, meglátni másokban az értéket. Valamit benned is láttam. A sárkány óta pedig sorsszerűnek érzem a találkozásunkat. –

Ahogy lassan leviszem a mondat végén a hangsúlyt tekintetemet ismét a szökőkútra fordítom. A lágyan fodrozódó vizet figyelem, s közben azon gondolkozom, hogy vajh mitől érzek keserűséget a lány szavaiban, mitől van olyan mélyről jövő bánat egész valójában, düh, amelyet az egész világra engedne.

[- Bölcs vagy]

Evan Temple

Elgondolkodtat, amit mond. Sorsszerű volna mindaz, ami történik, belefásulunk abba, hogy várjuk a halált? Apám azt mondja, mindenre képes vagyok és azt hiszem, igaza van, hiszen már csak kevés olyan dolog maradt, amitől félek és veszélyt jelentene rám ebben a létben. Legyőztem azt az erőt, amit mások soha nem tudnak: a Halált. Nem gátol a tudat, hogy valamibe belehalhatok, valamiért szenvednem kell, mert talán már üres is vagyok.

Mi történne, ha meghalnék? Egy újabb lélek a porba hullana, csöndesen elmúlna ebben a sötétségben, ami beszippantja és szaggatja, míg él. Elmerülnék. Egy szavam nem volna, nem kapaszkodnék semmibe, senki nem venné észre, hogy már nem vagyok. Nem lenni… Érdekes két szó. Megszűnni létezni annyi, mint megtalálni azt, amire eddig a választ kerestük. Az élet értelmét, azt hiszem. Igen, a földi élet egyetlen értelme: a halál és ami azon túl van, ez az egyetlen cél, melyben minden lény összeforr. Furcsa. Élni azért, hogy meghaljunk. Értelmetlen, mondanák, de még sincs, mégsem lehet igazuk.

- Bölcs vagy – mondom halkan, most már teljes valómmal felé fordulva, megfigyelve az arcát, a szemeit. Valahogy ő is komoly most, pedig az az érzésem, hogy ez nem jellemző rá. Nem sok olyan embert ismerek, aki komoly és még beszélni is lehet vele. A mi házunkban a legtöbben, akik csöndben figyelik az eseményeket és a harsányságot megvetve burkolóznak magányba, általában csak túl felsőbbrendűnek érzik magukat, ahhoz, hogy beszéljenek akárkivel is. Én remélem, hogy nem vagyok ilyen. Ha mégis…

… most bebizonyítom, hogy nem.

- Egyébként… - kezdem kicsit bizonytalanul a mondatot. – Hogy hívnak?

[Sence Islington]

Sence Islington

Olvad a jég, mely eddig kettőnk között húzódott s az idegenségből táplálkozott. Úgy érzem, most is megfelelő volt a „ne ítélj elsőre!” gondolkodás, hiszen Senceben több lakozik annál, mint amit sokan gondolnak.
Az első benyomásom rögtön a bölcsesség volt, ami talán a sokat látottságból fakadhat, úgy tűnik eleget látott már az életből ahhoz, hogy felállítson egy olyan képet a világról, melyet megfelelően alá is tud támasztani a saját tapasztalataival. Úgy vélem, hogy ez egy reális kép lehet, ám még nem kerek egész, kerek egész soha sem lesz, mindig lesznek olyan behatások, amelyek így vagy úgy de alakítanak ezen a látásmódon. Megpróbálok én is egy ilyen emlékké válni, egy ilyen alakító tényezővé.

- Bölcs? A bölcsesség az idősek kiváltsága. Sokat kell még ahhoz látnom a világból, hogy bölcsnek nevezhessem magam. Nem mondom, hogy nem találkoztam az élet elég sok arcával, de - nem sértésként - az eddigiekből nekem az jött át, hogy te sokkal többet láttál a világból, mutatott már neked édeset, s keserűt…
A nevem Evan, Evan Temple. Téged? Hogy hívnak? –

Hangzik el végül a kérdés, mely régóta formálódott ajkaimra, csak a megfelelő pillanatra vártam.


~ Meglepő, hogy egy ilyen egyszerű, majd minden beszélgetésben természetesnek mondható kérdés, vajh miért nem hangzott el már korábban.
A válasz igazán egyszerű, mert most jött ez ideje. Úgy vélem van oly tartalmas ez a beszélgetés, hogy ennek is megfelelő helyet kelljen találni. ~

Ezen gondolatok nyomán arcomra szolid mosoly húzódik. Szemeimmel keresni kezdem a lány tekintetét, próbálom szóra bírni lélektükreit.
Boldog vagyok, hogy kiléptem abból az irányból, amely felé haladtam, amely a felszínes emberek élő börtönébe zárt volna…

[- Tévedés]

 

Evan Temple

- Tévedés - jelentem ki. - A bölcsesség nem a korral jár. Nem attól függ hány éves az ember, hogy mennyi mindent lát, hanem attól, hogyan gondolkodik. A bölcsesség az, amikor az ember megérti az élet apróbb darabjait és aztán egybefűzi őket, gondolkodik és megéli azt, amire született. A bölcsesség mindenkiben ott rejtezik, csak elő kell idézni a jelenlétét. Bölcs vagy - ismétlem meg határozottan, majd egy flegma mosollyal hozzáfűzöm. - És jobban teszed, ha nem vitatkozol velem. Úgyis nyernék - vigyorodok el.

Ritkán csinálok ilyet, de ez egy ilyen nap. Ritka emberrel ritka módon viselkedek egy ritka napon, ez így van rendjén. Az ilyen pillanatokat meg kell becsülni. Túl könnyen okoznak csalódást. A csalódást pedig mindig igyekszem elkerülni. Törékeny vagyok én ahhoz, hogy csalódni merészeljek, mert beláthatatlan következményekkel járhat és azok soha nem jók. Általános tapasztalatot vonok le belőlük és csak egyre üresebb és üresebb leszek, egy igazi lelketlen valami, ami nem akarok lenni. De nem tudok változtatni. Egyedül nem megy.

- Ez így igaz - bámulok ismét a vízbe, hiszen a szemeimmel talán túl sokat mondanék, az arcomról lefoszlik a mosoly, mint mindig, ha eszembe jut önnön szerencsétlenségem. - Édeset ritkábban, keserűt többet éreztem és azt hiszem ezért is bújok el inkább és bölcselkedek olyasmiről, amiről semmit sem tudok - mondom ki, majd inkább elhallgatok. Ez a dolog igazán nem való ide.

- Sence, Sence Islington - válaszolok halkan. - Örvendek a találkozásunknak, Evan - mosolygok rá, óvatosan a szemébe nézve, várva mi jön ez után, mert nekem hirtelen semmi nem jut az eszembe, pedig az üres, udvarias locsogás mindig jól ment a politikáról meg a történelemről és a gazdaságról. De az a baj, hogy ez a beszélgetés nem erről szól, nem erről akarok beszélni. Valami értékeset találtam, nem akarom rögtön elereszteni. Nem akarom elszalasztani.

[Sence Islington]

Sence Islington

Hallgatom a lányt, közben egy kis mosoly húzódik arcomra a mondandója nyomán. „És jobban teszed, ha nem vitatkozol velem. Úgyis nyernék…” Hangzik vissza a fejemben. S ezen kijelentése után egy mosolyt is kapok.

~ Gyönyörű! ~

Fogalmazódik meg bennem a gondolat, amit aztán rögtön elnyom a következő mondat tartalma. Több keserűség, mint ami édes, bölcselkedés olyasmiről, amiről semmit sem tud. Szemeimet összébb húzom, s közben azon gondolkozom, hogy vajh miért gondolja így, vajon miért nem látja az életében a szépet? Mert, hogy van, mindenkiében. Talán túl erősek voltak a negatív tapasztalatok, történések és ezek emléke erősebben megmaradt, mint a jó, az édes…
Aztán bemutatkozik és kapok ismét egy kedves mosolyt, majd a szemembe néz. Mióta találkoztunk talán ez az első alkalom, hogy tisztán, bár kissé félve, de a szemembe néz. Nem tudom miért, de boldogsággal tölt el, hogy megnyílni látszik felém, a korábban jégkirálynőnek vélt lány, Sence.

- Tudod a bölcselkedés szerintem egy elég megfoghatatlan dolog, épp ezért sokszor érezzük úgy, hogy nem tudunk az adott dologról semmit. A bölcselkedés közben osztjuk meg másokkal a saját gondolatainkat az adott témáról és tudjuk meg erről a másik véleményét s válunk ez által is többé.
A keserű, sokszor sokkal erősebb, mint az édes, talán túlságosan is, éppen ezért hosszabb ideig érezzük az ízét, s gyakran az édeset is épp emiatt nem tudjuk gondtalanul, felhőtlenül élvezni. Biztosan sok jó dolog történt veled is, csak a rossz dolgok elnyomták az öröm lehetőségét.
Amúgy, ha nem haragszol meg, tetszik, amikor mosolyogsz. –

Zárom ezzel a kis hangulatoldó megjegyzéssel a beszélgetést, majd az én arcomra is mosoly húzódik, s viszonozom Sence pillantásait. Nem fürkészem a tekintetét, nem akarom tudni mire gondol, egyszerűen csak élvezem a pillanat nyújtotta örömöt.

*Puha, vastag talár, alatta pulóver, póló, a fejemen csuklya. Az időjárás kriminális, a hideg szelek őrjöngve tépik a kastély falait, még a jókora tölgyfaajtót is meglengetik, miközben betörnek az előcsarnokba és acsarogva cibálják meg a kifelé igyekvő diákok haját, ruháját, házikedvencek fülét.
Igen, Mephisto is velem tartott erre az útra, ahogy lenéztem rá visszabámult aranysárga szemével, ami ugyanolyan titokzatosnak és kegyetlennek látszott, mint mindig máskor. A száján azonban ártalmatlan cicamosoly hízelgett. Mintha nem is ő lett volna a legfőbb oka, hogy a Roxmorts felé indulók közé vegyültem, éles pillantással keresve magamnak az arcot, az ismerőst.
A karomban a sálamba burkolva, hogy el ne szökhessen és meg ne karmolhasson meg egy másik egérpusztító heverészett. Bántott volna, ha vadabbul ellenkezik, főleg, mivel a szemét nézve akár a saját szememet is láthattam volna, türkizkéken ragyogott. Csodaszép macskalány volt.
Csodaszép kismacskákra esélyes ~
Sóhajtva törtem magamnak utat néhány alsóbbéves aranyvérű között, akik valami seprűről hetvenkedtek. Egoizmusban felvehették volna a versenyt Malfoyban, viszont legalább egy fejjel alacsonyabbak voltak, még nálam is.
Alapvetően nem volt olyan nehéz kijutni a hószagú, tiszta délelőttbe, mint az évek óta szokás volt, a sárvérűek eltiltása és a félvérek szelektáltsága nyugalmasabb környezetet teremtett a sétához. Gyorsan elhagytam magam mellett az évfolyamtársaimat, és az alsóbb évfolyamokat is. Mephisto bolondosan ugrált a hóban, hosszú, erős testével úgy fúrta előre magát, mint egy szürke gurkó, kíméletlen élvezettel hajszolta a csizmák nyomán felvert és messzire pattanó jégdarabokat.
Nem tudom miért nem lehet thesztrálokat rendelni a roxmortsi kirándulásokhoz. Sokaknak megkönnyítené az életét.
A szökőkút túlfelén vettem észre a lányt. Várt valakire, vagy csak a sálját, kabátját rendezgette nem tudom, mindenesetre félrehúzódva állt. Elena Pierce. Malfoy legújabb szórakozása, ha a pletykáknak hinni lehet. Szerencsére a karácsonyi szünet előtt nem őt használta az én nőügyeimnek rendezéséhez. Ki tudja mire képesek a szerelmes lányok, csak hogy megfeleljenek Malfoynak? Most meg nem is láttam az órákon kívül, a Griffendélesekhez került. Pech. Remélem, tanít valamit nekik. Mondjuk, beszélni megtaníthatnák őket. Sima beszédre. Mert beszélni azt nagyon tud.
Rövid fohászt gondoltam Merlinhez, miközben a lehető leghatározottabban elé léptem, azért, hogy óvjon meg a lányok veszedelmes természetének értetlenkedő, hisztériára hajlamos árnyoldalaitól, miközben egy neheztelő pillantást még váltottam Mephistora. Ő persze csak hanyatt vágta magát, a hátsó mancsai között kezdett játszani Pierce kabátjának szegélyével.*
-Ne haragudj, ha feltartalak, ez ugye a te macskád?-*lesimítom a kislány fejéről a sálam mélyzöld tekervényét, hogy elővillanjon a türkiz szempár, az ezüstsávos pofácska, a puha orr, bájos száj. Biztos vagyok benne, hogy az övé, de mégse illik seprűstöl a konyhába rontani.*
-Már többször találkoztam vele, mert Mephisto rendszeresen odahozza, ahol én is vagyok, tudod nagyon egocentrikus macska-*igen, szereti megmutatni a nőit, de a végét elharapom.
Bár lennék inkább egy elrontott alkímiakör füstölgő közepén sárkányokkal hadakozva.*

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

Egy újabb reggel. És nem a megszokott ágyban fekszem. Ismét. Csalódottan felsóhajtok, hasra fordulok, majd a párnába temetem az arcom. Utálok itt lenni. Mindenütt griffendélesek. Bárhova is nézek. Körbe vagyok véve a sok Harry Potteressel. És ez nyomasztó. Mivel velük kell élnem, olyan, mintha egy lennék közéjük. Ez pedig kiábrándító. Már a gondolat is elborzaszt. Sosem vágytam a hősszerepért. Nem fér a fejembe, hogy milyen ember az, aki mindig arra szomjazik, hogy a figyelem középpontjában legyen, hogy mindenkinek segítsen, még annak is, aki nem érdemli meg. Szánalmas, hogy mindenkivel foglalkoznak. Sosem gondolnak arra, hogy olyanok is léteznek, akiknek nincs szükségük a segítségükre? De tőlem… Pazarolják csak az időjüket meg a jóindulatunkat. Akinek feleslegesek ezek a tulajdonságok, vesztegesse csak őket lényegtelenekre. Bánom is én…
Hahota és harsány beszélgetés. Muszáj ezeknek a tyúkokkal kelni?!
Morcosan a párna alá dugom a fejem. Azt hiszem, itt az idő, hogy felkeljek, átöltözzek és elhagyjam ezt a… Cirkuszsátrat.
A fél órás zuhanyzás után, gyorsan kiválasztom, hogy mit veszek fel. Nem értem azokat, akiknek több órájukba kerül kiválogatni az öltözéküket. Ebben nincs semmi bonyolult. A lényeg, hogy a ruhák összhangban legyenek.
A következő összeállítást választom: bézs színű blúz, fekete, magas derekú szoknya, alatta pedig fehér harisnyanadrág, végül pedig egy magasszárú csizma. Elkészítem a hétköznapi sminkemet. A hajam fürtökben ereszkedik le a vállamon, egészen a hátam közepéig. Elrendezem őket, hogy egyetlen hajtincsből se álljanak ki hajszálak, és ezzel el is intézem a frizura ügyet.
Felveszem a vastag fehér kabátomat, a bézs kesztyűmet, sálamat, majd a szobát készülöm elhagyni, amikor észreveszem, hogy hiányzik valami. Valaki. Nem látom Lilithet, aki általában az ágyamon szokott ülni és bánatos tekintettel figyelni, ahogy a kijárat felé tartok. Megállok, majd odatipegek az ágyhoz. Keresem a takaró alatt, a párnák közt, de sehol sincs. Lehajolok, hátha az ágy alatt bujkál, bár kétlem, hisz elég kényes cica, az ágy alatt pedig sötét, hideg és poros van. Ahogy gondoltam, ott sincs. Berohanok a fürdőbe. Üres. Kilépek a szobából, és lemegyek a klubhelyiségbe. Körbepillantok, de nem látom. Pár diák rám néz, összesusmognak. Te szent Merlin! Mintha életükben nem láttak volna a házi állatát kereső diákot. Pedig igazán megszokhatták, hisz anno az a szerencsétlen… Hogy is hívják? Ja igen. Longbottom. Egyfolytában kereste a nyálkás, undorító varangyát.
Nem figyelek rájuk. Bámuljanak csak. Ha nincs jobb dolguk. Griffendélesek. Nem tudnak érdekelni. Ennél nagyobb bajom is van, mint például megtalálni a cicámat. Kilépek a klubhelyiségből és elindulok.
Lehetséges, hogy megfeledkeztem róla és elhagytam. Mostanában elég figyelmetlen vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok mindenre figyelni. Túl nehéz, szörnyen nehéz. De ez a gondolat abszurd, főleg, hogy tegnap este láttam. Lilithet meg amúgy sem hagynám el, hisz nagyon sokat jelent számomra. Ezenkívül roppant okos állat. Visszatalálna a kastélyba, hozzám.
Fürkészem a folyosókat, néha-néha a nevén szólítom, de nem találom. Csak a főbejárat előtti szökőkútnál állok meg. Megvárom, míg a kifelé tartó diákok eloszlanak, majd a távolba meredek. Továbbra is a szürkebundájút keresem. Nem látom.  Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Kezdek kétségbeesni. Lehajtom a fejem és elkezdek gondolkozni. Hova mehetett? Hol lehet? Eközben a kesztyűs ujjaimmal játszom, mert ideges vagyok.
Egyszer csak észreveszek egy aranysárga szempárt. Nagyon ismerős. Nincs időm azon gondolkozni, hogy kié lehet az aranyszínű szemű cica, mert valaki megzavarja a gondolatmenetemet. Felpillantok és szembetalálom magam egy ismerős arccal. Seraphin Lamartin, a háztársam, évfolyamtársam. Meglep, hogy hozzám szól, azonban fele annyira nem, mint az, hogy nála van az eddig keresett illető. A szemem kikerekedik, tekintetem pedig újra Seraphin arcára szökken.
-   Hogy mit csinál a macskád Lilith-tel? – kérdem felháborodva, mert nem hiszek a fülemnek. Ellépek az aranyló szeműtől, hogy az ne játszhasson tovább a kabátommal, majd Lilith után kapok. Minél gyorsabban szeretném visszakapni.

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*Annyira megkönnyebbültem attól, hogy én megtaláltam őt, hogy először fel se tűnt, hogy ő is keres valamit, csak akkor, amikor lendületes agresszióval felém lép, én pedig ugyanolyan energikusan, ahogy jöttem meghátrálok, védelmezőn tartva a saját macskáját, kicsit még el is fordulva, hogy bele ne kaphasson a szemébe.
Mephisto közben lerázza a bundájáról a havat, dorombolva dörgölődzik Elena bokájához, de az a csalfa szeme már megint a kezemben tartott macskalányt bűvöli. Mégis mikor csalogattad el te pokolfajzat? Mióta keresheti már Elena a macskáját?*
-Lilith. Igazán szép neve van.
*Sajnos még nem voltunk bemutatva egymásnak, de erre már aligha kerül is sor. Zavartan visszalépem azt a megtett hátrálást, csak nem fogok megijedni Pierce-től, sohse féltem tőle, attól, hogy újabban Malfoyjal hozzák hírbe, én még nem fogom menekülőre fogni, hat évet túléltem az ominózus sárkányveszedelem mellett.
Átteszem a jobb karomba a macskát, felényújtom, hagyom, hogy elvegyem tőle, ha már egyszer szeretné, mert hiszen azért nyújtózkodott már az előbb is. Sálastul adom, amilyen vékony szőre van, még a végén megfázik, azt pedig nem tesz jót...*
-Közmegegyezésen alapuló udvarlást adott elő, aminek a végén elnyerte a hölgy tetszését és-*hiába haraptam el a gondolatot egy hirtelen megszólalással, a témától nem szabadulhatok. Tétova zavarral nézek Elena barna szemeibe, még a pislogásról is megfeledkezem, azon kapom az időjárást, hogy szúrja a szememet a hideggel.
Pislantok és megköszörülöm a torkom. Most komolyan én mondjam ki? Na de miért? Tudja milyenek ezek a macskák.*
-... és valószínűleg nem először-*fejezem be sután és ügyetlenül. Azt hiszem nem ezekkel a roppant intelligensen megfogalmazott szavakkal és gondolatokkal fogom megtámogatni az eddig rólam kialakult jó vagy rossz képét, alighanem könnyedén elkönyvel komplett idiótának.
Igazából nem is kárhoztathatom érte, kriminális, ahogy így billegek előtte a sarkamon, mintha legalábbis az én hibám lenne, ami történt?*
-Pierce, komolyan tőlem akarod hallani, hogy a macskád kiscicát akar az enyémtől? Azt hittem ennél jobban figyelsz rá. Nem csoda, ha végül elcsatangolt.
*A legjobb védekezés a támadás. Neheztelőn pillantok Mephistora, aki még mindig önmagáért pedálozik a lánynál, minden bűbájosságot elődoromboltatva a torkából, amit csak ott talált, még felpislogó aranyszín szeme is olyan, mintha olvadt lenne, nem pedig hideg, rideg fémszín, amiért én szeretem. El kell ismerni, ért a nőkhöz.*

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

Hátrál, elfordul. Mi? Mi a fészkes manót képzel ezt magáról? Nem akarja visszaadni az én drága kis Lilithemet? Még egyszer kinyújtom a kezem, a cicámért kapálózva. Dühösen felsóhajtok, majd körbepillantok. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy oldalról nézve vajon milyen képet teremtünk? Egy dühös mardekáros összevissza hadonászik, hogy megszerezzen valamit egy háztársától. Te szent Merlin! De szánalmas… Nem tagadom, elborzaszt a gondolat.
Hát jó. Úgy döntök, hogy inkább változtatok a módszereken és azt csinálom, amihez értek.
-   Jaj, milyen meglepő?! Hát persze, hogy szép! Aranyvérű vagyok, magas elvárásaim vannak.
Hát igen… Általában fitogtatni szoktam a vértisztaságomat. Miért nem csinálhatnám? Mindenki szokott dicsekedni, főleg azzal, amire büszke. Visszatérve az elvárásokra, megszoktam, hogy körülöttem minden tökéletes. Vagy legalább is olyan, amilyennek szeretném. Az elvárásaimnak megfelelő. A macskámról pedig nem is beszélve. Nagyon fontos számomra, így hát azt szeretném, ha mindene szép legyen, mindene meglegyen. Elég ránézni. Szép, tiszta, selymes, ápolt és rendezett bunda, ragyogó szemek, makulátlan fülek, fehér fogak, gondozott manikűr. Lilithről sugárzik, hogy milyen családból is származik a gazdája.
Lepillantok a lábamhoz dörgölődő macskára. Annyira aranyos, ahogy odasündörög hozzám és nagy a késztetés, hogy leguggoljak és megsimogassam, azonban ez a kényszer gyorsan elillan, amikor követem az arany szempárt, ami Lilithet csodálja.
Ismét Lamartinra pillantok. Lehet, hogy rájött vagy szimplán csak érzi, hogy az idegszálaimon játszik, de felém nyújtja a kétségbeesésem okát, én pedig finoman, gyengén, elveszem tőle. Úgy bánok vele, mintha egy törékeny, vékonyhéjú tojás lenne, ami bármelyik pillanatban eltörhet. Magamhoz szorítom, majd a manikűrömmel finoman megvakarom a mellkasát.
Csak Lamartin mondandójára összpontosítok. Lesem minden egyes szavát. Tág szemekkel várom, hogy befejezze a mondatát. Meg sem moccanok. Miért nem mondja ki? Mitől fél? Te szent Merlin! Mit akar mondani? Nem lehet valami mindennapi, ha ennyi idejébe telik kinyögni. Végre megszólal és befejezi a mondatát. Végre! Elnevetem magam. Azt hiszem, nem fogtam fel, hogy mit közöl. Vagy talán rosszabbra számítottam? A kacaj olyan gyorsan halkul el, amilyen váratlanul felharsogott.
-   Hogy mi? Mi vagy te? Macskaszakértő?  – vonom fel a szemöldökömet. Milyen udvarlás? Miről beszél? Az én Lilithem? Jó, jó, tudom, gyönyörű, de akkor is.
Lepillantok a kandúrra. Végül is… Aranyvérű családé, és nem tagadhatom, nagyon helyes cica.
Lilith egyfolytában az aranysárga színű szemeket, illetve a tekintet gazdáját fürkészi.
Rögtön megszakítom a macskaszempárbajt, mikor újból meghallom Lamartin hangját. Hát ez elképesztő! Engem vádol?!
-   Igen is figyelek rá! Lilith nem szokott elkószálni. És amúgy az előbb mondtad, hogy a macskád rendszeresen hozzád viszi a cicámat. Tudom, hogy könnyebb a másikat hibáztatni, de inkább tanítsd meg a kis Casanovának, hogy ne rabolja el a macskámat!
Újból ellépek Mephistotól, csak hogy minél messzebb legyen Lilithtól. Bele sem merek gondolni, hogy miket csinálhatott szegényemmel. Bár… Az igazat megvallva, az én cicámról sem mondhatom, hogy szent.
-   És egyébként… Mióta folyik ez a… „Mephisto rendszeresen odahozza, ahol én is vagyok” dolog? – kérdem sokkal nyugodtabb hangon. Tudni akarom, és nagyon remélem, ajánlom, hogy a válasz egy-két, max. három nap lesz.  

[Elena Pierce]

Elena Pierce


*Olyan szép, hogy a macskák iránti odaadásunk közös bennünk, hogy nem foglalkozom a különbözőségekkel. Én ezt így soha nem vágtam volna az arcomba, hogy az aranyvér definiálja a szép névválasztást, hiszen ő is pontosan tudja, mennyire adok a jó ízlésre és a méltóságra, ahogy ő is, de ezt rajtunk kívül elég kevesen mondhatják el. Bár voltaképpen ez is csak egy forma, egy gesztus, talán derogálna is, ha egyszerűen csak megköszönné, hogy örül neki, hogy nekem is tetszik.
Vajon miért mélázok ezen ennyit? Hát nem mindegy, hogy mit gondol a dologról? Igazából de, mégis valahogy annyira természetellenesnek látszik, hogy nem ragyogott fel az arca attól, hogy nekem is tetszett. Fura érzést kelt. Felkavar. Nem tudom megmondani, hogy miért, talán a reggeli töklében volt valami, vagy az a csokibéka, amelyik négyet is ugrott, mielőtt Mephisto orra elől elkapva megettem, talán az árthatott meg, de el nem tudom képzelni, hogy miért lenne így. Egyszóval csak furcsa. Muszáj megszólalnom.*
-Ne kezeld úgy, mint egy dísztárgyat. Ő nem egy kasmír kendő, vagy egy briliánsos bross. Igazán érző lény.
*Természetellenes, hogy ezt éppen én mondtam, csodálkozva végigsimítok a számon, miközben elgyönyörködöm Lilith elégedett pofácskájában, ahogy a gazdájának hódol flörtölési szünetben, a fejét hátratekerve udvarol ő is, hiszen macskából van. Jól áll neki a sálam, igazán kellemesen harmonizál világos ezüstszínével, változatos csíkjaival.*
-Igen, tudod, elég sokat foglalkozom velük.
*Nincs ebben semmi szégyellni való, különösen értelmesek és érzelmesek, azonkívül a varázslatokat is jól fogadják, nem ijednek meg tőlük, könnyen idomíthatóak a megfelelően előképzett fajták, egyszóval tökéletes famulusok. Jobban nem is kívánhatna a varázsló náluk, csak hát vannak fura szokásaik.
Ugye Mephisto? Most, hogy látod, hiába látod, hogy Elena elhúzódik tőled, követed tovább, játékos kis ugrással, meghemperegsz a hóban, hatalmas nyújtózással villogtatod meg, hogy mégis milyen szépség is vagy te, a nedves bundán csillog a fény, ez, na meg persze a szemed villogása Lilithnek is szól, úgy produkálod magad, mint egy szépfiú. Azt hiszem Malfoy udvarlási szokásaiból tanulhattál, minél nagyobb mellénnyel és egoval villog, annál vonzóbb, körüldonganak titeket a cicalányok.
Lilith persze más, mert ő most valamiért nagyon kell neked. Miért pont ő? Na nem mintha nekem nem tetszene a maga bársonytalpú egérgyilkos módján.*
-Sajnálom, természetes, hogy figyelsz rá, hiszen gyönyörű. Volt alkalmam megfigyelni-*miért hiszem azt, hogy ezzel a mondattal voltaképpen magam alatt vágom a varázspálcának valót.
Elmosolyodom, zsebre teszem a megüresedett kezeim, félre hajtott fejjel lesek rá, ahogy lassan felépíti magában az igazságot, de sajnos nem látszik annyira örülni ennek, mint én. Érzem, hogy a ferdére metszett macskaszemekből két pár mered rám könyörgőn, hogy lépjek valami az ügyükben. Muszáj... megtennem. Nem engedhetem.*
-Persze megértem, hogy ez most kicsit hirtelen ért, gondolom egész reggel őt kerested, meg talán már este is. Sajnos nem vettem időben észre őket, különben üzentem volna valami módon, elhiheted-*hiszen mi, mardekárosok tartsunk össze, még a háziállatainkra is nagyon kell vigyázni, nehogy valami más házakból valók bosszújának áldozataivá váljanak. Bár Malfoy is vágott már ki naiv macskát az ablakon. Vajon Pierce tudja ezt? Tőlem nem fogja megtudni, nem vállalom a felelősséget senki csalódásáért.*
-Nézd Elena-*a legkedvesebb, leghízelgőbb hangomat használva egyszerűen nem szólíthatom a vezetéknevén. Közelebb lépek hozzá, mintegy bizalmasan, fekete talárban elegánsan, puhán, csak a hó roppan a csizmám talpa alatt.*-Nem rabolta el őt. Közös akarattal csinálták. Mephisto nagyon rámenős tud lenni, de Lilith olyan macskának látszik, aki kiosztja keményen a túlzásba esett hímeket. Biztosíthatlak, hogy Mephisto is tiszta macska, a fajtájának legszebb jegyeit hordozza-*gyönyörű kiscicáik lennének~*
-Elég régóta. Tudod... eléggé elfoglal más, nem gondoltam, hogy ennyire komoly a dolog, de szerintem már az előző félévben is láttam őket együtt. Sőt, valószínűleg már ősszel is- *ősz... amikor az iskola a tüzelő lánymacskák kiáltásaitól hangos...*
-Szóval voltaképpen nem is olyan nagy baj, nem?-*megvesztegető hangsúly, sugallja, hogy erre csakis a „nem, dehogyis” a megfelelő válasz.*

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

Annyira összezavarodtam, hogy tulajdonképpen elfelejtettem, mit akartam mondani, illetve elmondtam, de csak a mondanivalóm egy részét. Igazából meg akartam köszönni Seraphinnak, hogy megdicsérte a macskám nevét, de iszonyúan felháborított a tény, hogy mostanában annyira elfoglalt vagyok, hogy nem tudom, mit csinál, illetve kivel a macskám. És erre a gondolatra olyan érzésem lett, hogy az utóbbi hónapokban elhanyagoltam. Az elhanyagolás talán egy kicsit erős szó. Inkább azt mondanám, hogy a kelleténél sokkal kevesebbet foglalkoztam vele, kevés időt szántam rá. Anno az estéket a társaságában töltöttem, mostanában pedig olyan hullafáradtan vagy mérgesen térek a lányhálóban – a griffendélesek lányhálójában - hogy inkább lefekszem és elalszom. Szegény Lilithem nem tehet erről, de mégis érinti a dolog. És eddig egyszer sem panaszkodott, nem hagyott magamra, és nem is haragudott, csupán… Más társaságot talált. Mert egyedül hagytam. Úgy látszik, hogy mindössze hiányzott neki a törődés, amitől én sikeresen megfosztottam. De hát miért nem jelezte? Talán érezte, hogy velem sincs minden rendben, hogy sok gondom van és úgy vélte, ezzel csak terhelne. Hát nem tudja, hogy mennyire szeretem? Vagy pont azért nem mutatta ki, mert tudomásában van annak, hogy számomra megbecsülhetetlen, és ő is ugyanúgy szeret, mint én őt, ami arra készteti, hogy ne terheljen még jobban, hanem inkább oldja meg egyedül a bajait? De hát ő sosem volt és nem is lesz nyűg. Azért van, hogy szeressem, vigyázzak rá, foglalkozzak vele, hogy sose legyek egyedül.
Sera hangja kizökken a gondolataimból. A tekintetem, ami eddig a cicán pihent, most a háztársam arcára szökken.
-   Tudom!! – förmedek rá. Észbe kapok. Nem akartam ráordítani, csak annyira megviselt, hogy félvállról vettem a cicám gondozását, hogy rosszul esett, amikor azt mondta, ne kezeljem úgy, mint egy dísztárgyat. – Tudom, hogy vannak érzései… – amikkel az utóbbi időben nem foglalkoztam.  
Mintha tudná, hogy mire gondolok, megint megszólal. Foglalkozik velük. Nem úgy, mint én. Ő jó gazda. Lehet, hogy Lilith azért ment Seraphin macskájához, mert ő is azt akarta, hogy valaki foglalkozzon vele? Talán egyesek azt hinnék, hogy az, aki ennyit foglalkozik a cicákkal, magányos és féleszű, de… Te szent Merlin! Ha egyszer valaki elvállal egy macska gondozását, akkor csinálja is, ahogy kell!
Serára pillantok, majd nyugodt, őszinte hangon megszólalok.
-   Ez csodálatos dolog – mosolygok rá. – Úgy értem, jó, hogy sokat foglalkozol a macskákkal, hisz sokkal könnyebb gondozni őket, ha az ember tudja, hogy mit akarnak mondani a különböző jelzéseikkel.
Visszatérve a jelzésadásra.. Lehet, hogy Lilith kimutatta, hogy hiányzom neki, és hogy egy ideje nem foglalkozom eleget vele, csak én annyira figyelmetlen voltam, hogy észre sem vettem? Kizárt! Még egyszer sem láttam szomorkodni, mindig jókedvű volt, akárhányszor is figyeltem, minid játszott, ugrándozott. Mindig is boldognak tűnt. De vajon ez csak egy álca volt?
Lilith arcocskájára nézek, mintha azt kérdezném tőle, miért nem jelezte, hogy egyre kevesebb figyelmet fordítok rá. Ő pedig csak néz azokkal a szép, nagy, kék szemeivel, ártatlanul. Mintha azt akarná mondani, hogy nem haragszik, amiért nem bántam megfelelő módon vele. Lepillantok a kandúrra, aki szüntelenül udvarol és bájoson játszik, hogy végül nyerjen és megkapja jutalmát. Milyen elszánt egy macska ez…
Finoman megsimogatom az orránál Lilithet, majd leengedem, oda, ahova eddig is vágyott, Mephistohoz, miközben újból megszólalok.  
-   Ne tedd. Igazad van – mondom halkan, bánatosan. Lilithre pillantok, aki félénken közelít a hóban fetrengő macskához, az orrával megszagolgatja a másik pofiját, majd kecsesen elindul. Pár lépés után hátranéz, mintha azt kérdezné a kandúrtól, hogy mire vár – Mostanában túl sok mindennel kell foglalkoznom és… Nem töltöttem elég időt Lilith-tel – fejezem be a mondatomat, de nem nézek Seraphinra. Tudom, most vallottam be, hogy felelőtlen gazda vagyok. Nem akarom látni Lamartint, mert attól félek, hogy elégedett mosoly díszeleg az arcán.
A következő mondat hallatán viszont gondolkozás nélkül rápillantok. Még álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy ennyire együtt érző lesz. Elmosolyodom, főleg, amikor meghallom, hogy üzent volna. Ez azért esik jól, mert vannak olyan gazdák is, akiket hidegen hagy az, hogy a macskájuk mit csinál a többi cicával.
-   Örülök, hogy te találtad meg. Ki tudja, hogy más mit csinált volna vele – mondom, miközben átnyújtom a sálját, ami akkor került hozzám, amikor visszaadta Lilithet.
Ezt őszintén is gondolom. Úgy vélem, jobb emberhez nem is kerülhetett volna. A Roxfortban elég kevés az a diák, aki nagyon, nagyon szereti az állatokat. Oly annyira, hogy még egy talált cicára is vigyázzon, esetleg megkeresse a gazdáját. Arra nem is akarok gondolni, hogy mi történt volna, ha egy ellenségem találja meg. Merlin ments!
-   Sera, nem kell magyarázkodnod. Én is látom – fordulok meg és a cicákat nézem.
Úgy látszik, nem csak én voltam elfoglalt. Hát igen. Különben, én is észrevettem volna, hogy többet kell foglalkoznom a cicámmal, illetve, hogy szerelmes.
-   Ősszel? – csodálkozom el. De az nagyon sok idő. És Lilith akkor pont… Jaj! – Deee.. Te… Szerinteed? – felsóhajtok – Mennyi rá az esélye, hogy… - nem akarom kimondani. Még belegondolni abba, hogy az én Lilithemnek kiscicái lesznek, is fura. – Tudoood! – továbbra is próbálom elkerülni a mondat befejező részének kimondását.
-   Nagy baj? Nem, nem nagy. Baj? Igen, az! De csak akkor, ha nem segítesz. Mit kezdjek pár kiscicával?
Tulajdonképpen én hazavinném az összest. Imádom a kiscicákat. Emlékszem, amikor Lilith még kicsi volt és egy reggel felkeltem, de nem találtam. Felkutattam az egész kúriát, össze-vissza kérdezgettem a házimanókat, a cselédeket és megparancsoltam mindenkinek, hogy találják meg a kismacskámat, majd felrohantam a szobámba és kétségbeesésemben elkezdtem sírni. Egyszer csak megpillantottam, ahogy a ruhafogason felakasztott köntös zsebéből egy kiscica feje bújik elő, majd aggodalmasan elkezd nyávogni, mert nem tud lejönni. Egyébként is... Nincs jogom azt mondani, hogy ez az egész helytelen, és hogy Lilith nem szeretheti Mephistot, mert:
egy - Miért ne szerethetné? Helyes kandúr, és tudja, hogy kell udvarolni. Mi itt a helytelen?!  
kettő - Inkább a saját szerelmi életemmel kéne foglalkoznom, mert vele sokkal több gond van.
-   Ha jól tudom, minden diáknak csak egy háziállata lehet, vagy talán tévedek?
Mi lenne a Roxfortból, ha mindenki annyi állatot hozna magával, amennyit csak tud? Még csak elképzelni is szörnyű.