Bűbájtan-terem

 

Bűbájtan óra --- hetedév     

*Ami kezdetben udvarias biccentgetés volt köszöntésképpen az a percek múltával úgy vált sajátosan viszolygó kifejezéssé az arcomon, mert az idő múlik, az óra elkezdődhetett volna, de semmi nem úgy megy manapság, ahogy az elvárható lenne és a tanár is késik, mint ahogy az elit, az iskolaelsők maguk is készséggel megengedik maguknak, hogy akkor libbenjenek be, amikor már réges-rég itt kellene lenniük. De jól megjegyzem magamnak, hiszen ez a követendő példa, ők a vezetőink, a fény az éjszakában, legalábbis amilyen szerepben tetszelegnek óhatatlanul is ez jut eszembe. Tehát késni menő. Mindig is úgy véltem remek aranyvérű nevelést kaptam, ami akár követendő példa is lehetne egy olyan világban, ahol sötét erőkkel kormányoznak minket, de minő ironikus, a pontosság, mint fő erény valahogy kimaradt. Pedig a pontosság elvárása legalább olyan szigorú hatással van az egyszerű lelkekre, mintha átkokkal fegyelmeznének, de nem, úgy látszik ez az egyszerű igazság egyelőre nem hatolt el hozzájuk. Nos, annyi baj legyen, nem az én presztízsem múlik ezen, sőt. Voltaképpen semmi nem múlik ezen. Semmi, ami lényeges és fontos, szórakozott tekintettel követem a mellettem elhaladók útját, hiszen mindenki legalább egyszer ellép a helyem mellett, hogy aztán megkeresse a számára ideális pontot, ahonnan a tanár igazsága vagy kritizálhatónak, vagy befogadhatónak látszik, igény szerint.
És akkor megérkezik a tanár maga. Kihúzom magam, de talán a gerincem mellé fagyott vér feszít ilyen tartásba, ahogy megbabonázott tekintettel követem a sorok között a „professzornak” csúfolt férfit, erősen megkötve azokat az indulatokat, amik átsuhannak rajtam első nekifutásnak, aztán másodszorra is csak egy kelletlenül lenéző mosolyt sikerül a számra kényszeríteni és fagyosan viszonozni a tekintetét, amikor a diákokon hordozza végig a pillantását, és csak azért nem nevetek fel ezen a harmadikosoknak szánt kérdésen, mert a Bishop fiúnak teszi fel, ami tökéletes választás, de azért én is szívesen megkérdezném, hogy miért fél a politikától, amikor másról sem szól az életünk és a nagyvilágban nagyobb szükségünk lehet rá, mint mondjuk egy könnyű levitációra, de… legyen meg az akarata, hallgatom.*

Bübájtan

Kényelmes mozdulattal lapozom a könyvben, amely noha abszolúte érdekes lenne mégiscsak untat valahogy. És hogy ez mégis hogy a manóba fordulhat elő? Nos, nagyon egyszerű és ésszerű a magyarázat. Az a fránya ajtó állandó megadással nyílik és zárul. S mindez még ha nem is lenne elég, észveszejtően nyikorog. Ki képes ilyenkor belesüppedni a Rúnák rejtélyének titkos világába?
Igazából csak arra próbálom ösztökélni önmagam hogy ne az órát bámuljam pillanatról pillanatra vagy az éppen érkezőket. De akárhogy is, Bent például nem tudom nem észrevenni.
Azok a jól ismert nagy csoszogó léptek, a szedetvedett arc, mindent elárul. És elég fagyos a fogadtatás, sőt mi több… ha nem tudnám hogy én vagyok az, akit mindenki jégcsapnak hisz és gondol, akkor egyenesen ő érdemelné ki ezt a jelzőt.
És még hogy én vagyok a gyerekes…! Még csak egy pillantásra se méltatva vágódik le, hogy hallom amint a pad beleremegve megadja magát neki.
Aztán persze sorban érkeznek a többiek. Van, aki legalább látásából ismerős, de van, aki hiába az évfolyamomba jár, sosem kapott különösebb figyelmet a részemről. És igazában most sincs ez másképp, de miután már Malfoy és Mirol is befut igazán úgy érzem itt lenne az örökös notórius késők megérkeztével belekezdeni az órába.
Végtére is senki nem akar itt ülni az idők végéig… Viszont a tanár sem sieti el a megjelenést, ami fura. Hát nem most papolnak a fegyelemről, a rendről, a pontosságról…?
Ám mielőtt zsörtölődni lenne időm, az ajtó újból felnyikorog és belép rajta az az idegen, aki minden csak tanárnak nem kinéző egyén.
Még jó hogy mindenkinek talárt kellene hordania. Nem mintha rajtam az lenne, a fekete szoknyám és halványkék blúzom erősen nem ez a kategória, no de akkor is… egy tanár… mugli öltözékben…
Persze a kényelem az első. És a szavait tekintve a tudás, ami nálam legalább kissé felemelte az értékelési skálámon. Habár ez még akkor sem túl sok.
Igazából csak kelletlen rossznak tartom az egészet, mivel a stílusából, a politikamentes és szinte ellenes feltételeiből abszolúte azt tudja az ember leszűrni, hogy bizony ő sem szívesen hajtja meg a fejét a rendszer előtt.
A levitációt említve meg…
Hangos puffanás. Tekintetem rögvest oldalra villan és nem akarok hinni a szememnek. Igen.
Az én édes húgom az, félig beesve az ajtón, leírhatatlanul festve. Még egy koszos mugli iskolában is több normális diák jár mint amennyit ő brutálisan ő egyszerre kitesz egyetlen személyként. És azok a görkorcsolyák? Honnan szedhette ezt össze? És mióta használhatja itt? Ha most nem fogják kivágni épp a hetedik évben, akkor sose…
És bár tudom, igazán tudom hogy megérdemelné, mégis valahogy sajnálom. Azt amilyen most vagyok vele és azt amilyen ő maga. Csak egy szimpla egyéniség… aki miatt most legszívesebben minél mélyebbre elsüllyednék. Talán ez túl nyíltan is látszik az arcomon, hisz meredten szegezem rá a tekintetem, egészen addig amíg Bishop mellé le nem ül. Akkor kezem a könyvön megszorul, de a következő pillanatban máris a tanárra koncentrálok inkább már dacból is.
Szóval levitáció. És Bishop. Milyen vicces…
Szúrós tekintettel fordulok hátra, felé. Ez a pillantás egyaránt szól neki is és Yolandának is.
Ahogy a tanár én is valami válaszszerűt várok tőle. És nem, most kivételesen nem vagyok az, aki rögvest megszólal, mikor a másik nem tud épkézláb hamvas gondolatfoszlányt kipréselni magából. Egyszerűen csak a formalitás… na jó és a sértettség is motivál bennem, mindkettőjük miatt.
Egyszerűen csak elegánsan felnyújtom a kezem, jelezve a kész teljes és nem kevésbé tökéletes válasz itt van nálam, ha a tanár úr feltétlen hallani akarja azonnal. Ha pedig nem… nos akkor Bennek az elkövetkezendő tíz perc biztos érdekes lesz… és nem csak a padtársa ’könnyed’ személyisége miatt.

Bűbájtan + Jules

A hátam mögött egy rövid, s tömör, álom nélküli alvással sikerült megérkeznem a nagyterembe, mégsem éreztem magam túlzottan fáradtnak, vagy kialvatlannak. Az majd csak a későbbiek során fog előfordulni, mikor a rengeteg tanulás és egyéb „felüdítő” program után az ember másra sem vágyik, csak, hogy ágyba bújjon és lehunyja a szemét. A reggeli, már ha nevezhető annak az a pár darab szalonna és kenyér amit sikeresen lenyomtam a gyomromba, csendben, rendbontás nélkül zajlott le. Úgy látszik a diákok is érzékelték a változást, csak úgy mint a mennyezet, ami ezen a reggelen  borús szürke ködbe borult. A falatozás befejezése után nem sokkal Foley is felbukkant, s elkezdte egyesével kiosztani a diákok órarendjeit. Mire hozzám eljutott, már nem sokan maradtak az asztalnál, hiszen általában a hetedévsek az utolsók, nekik már nem kell sokat magyarázni. Velem is csak ez történt, köszönt, s rábökött a kikészített órarendemre, melyen a varázslat hatására megjelent az időbeosztásom. Sok időt azonban nem tudtam eldönteni az elemezgetésével, s egyéb lacafacázással, ugyanis az órarend tanulsága szerint kevesebb mint 10 perc és elkezdődik az idei első óra, mely bűbájtan lesz idén. Így hát nyakamba kaptam a lábaim, s rohanni kezdtem ahogy csak bírtam.

_________

Gyors léptekkel haladok végig a szinte már néptelen folyosókon. Útközben támadt egy hülye ötletem, és még felugrottam a toronyba a cuccaimért, aminek az lett az eredménye, hogy a rendelkezésemre álló kevéske időt, sikerült még kevesebbre csökkentenem. Sietek, ahogy csak bírok, s közben csak reménykedni merek, hogy a tanár még nem ért be.  Na nem mintha különösebben zavarna a büntetőmunka, csak nem lenne jó, az új iskolaévet pontlevonással kezdeni. Főleg egy új tanárnál…
Megérkeztem
Hatalmas lendületem egy jól irányzott fékezéssel töröm meg, egy utolsó ruhaigazítás, majd mély levegőt véve belépek a terembe, ahol vágyakozásomnak megfelelően még nem érkezett meg a tanár. Sőt.. még a diákság nagy része is hiányos. Körülnézek az ismerős arcokon, akikkel már jó hét éve jóban – rosszban, de inkább rosszban együtt vagyunk, majd egy –Szia, mizujs? – kérdés, köszönés párossal huppanok le Jules mellé. Mosolyogva pillantok rá, miközben várom a tanár érkezését, ami nem sokkal később meg is történik.
A bemutatkozása őszintén szólva elég béna, látszik, hogy még nem volt dolga hozzánk hasonló diákokkal. Mindenesetre már a kis bevezető monológja után felszólítja Benj-t , hogy definiáljon, úgyhogy hátradőlök a székemen, és élvezettel figyelem az óra elkövetkezendő részét.

//Bocsi ez most nagyon szar lett, de többre nem tellett//

   Az ajtó csak nyílik és csukódik; néha-néha csapódik, olykor meg csak úgy besurran a tokjába, de bármilyen formában is teszi, mindig jelt ad, ha valaki belép a terembe. Hol vannak már azok az idők, mikor a lányok csoportosan, vihogva vonultak befelé közvetlenül a mosdóból jövet, vagy amikor a nagy arcok bandákba verődve hencegték beljebb magukat… Manapság az a trendi, ha a diákok egymástól izoláltan közlekednek iskolaszerte – ki azért, mert származásánál fogva többre tartja magát a társainál, ki pedig perifériára szorultan, szintén a származási megkülönböztetettség miatt. Részemről leszarom, hogy kinek mi a hasfájása, ugyanúgy születhettem volna én is aranykanállal a seggemben, mint Lamartin vagy Reynolds, és csak a véletlen játéka, hogy Vikitriát, vagy éppen a Delacour ikreket sem egy mugli családba pottyantotta a gólya. Hidegen is hagy a legtöbb nagyképűsködő marha, de még jó húgom félvér kevélykedése is.
   De használhatná azt a rohadt kilincset az összes hetedéves, az istenüket már!

   Fáradtan hajtom meg a fejemet a légáramlatok előtt, egyebet úgysem tehetek. Idén még csak prefijelvényem sincs, de ha lenne, se szólnék rá senkire. Csak eltűröm valahogy még egy rövid ideig ezt a fenséges bagázst! Idegesen gyűröm zsebre az öklömet ültömben, de nem lesz tőle jobb semmi. Bár kinyithatnám most a kis szenesdobozt…
   Hanem ekkor megint nyílik az ajtó (juhé, újabb széllöket valami kretén nyomán), és végre hang is társul a noname belépőhöz. Várjunk csak… McGalagony, mint konferanszié bemutatta már a lakomán ezt a lapaj gyereket. Az új bűbájtan tanár!
   - Apám… – suttogom hangtalanul magam elé mintegy csodálkozásom jeléül, bár magam sem tudom, mi rengette meg a képzelőerőm határait: az, hogy egy kosaras plántálja majd belénk a bűbájok csínját-bínját, vagy hogy közelebbről nézve az ürge akár az évfolyamtársam is lehetne. Persze lesz ez még így se, hallottam már, mit suttognak a rúnatanos pofáról. Állítólag annyi idős, mint én. Ennyire idejétmúlt a ránc és a szakáll?
   Elég bénán rajtol a prof, mintha soha nem járt volna még aranyvérű ficsúrok között – tán nem tudja, hogy ők előszeretettel tépik cafatokra mindazokat, akikben annyi a méltóság, mint egy rühes kutyában? –, de azért nem nevetem ki. Ennyi jár minden új tanárnak.
   Bemutatkozás, védvonalak kijelölése, szabályok tisztázása. Semmi újdonságot nem süt el, de legalább a lényegre szorítkozik. És meg is adnám érte a jó pontot, ha az első tananyaggal kapcsolatos kérdésre nem engem szúr ki magának. Hogy görbülne meg.
   - Erre – szólalok fel lelkesedés nélkül, csak hogy ne keresse tovább Benjamin Bishopot az első sorokban. Még nem állt össze a fejemben a válasz, de már nyílna a szám a rizsára, amikor a változatosság kedvéért az a retkes ajtó megint nagyot döndül. Meglepetten kapom oda a pillantásomat (ezzel is időt nyerve a válasz kiötléséhez), aztán ugyanolyan sebesen vissza, mikor felismerem Yo esetlenkedő alakját. De nem úszom meg ilyen könnyen. A lány direkt mellém gurul a nincs-ki-mind-a-négy kerekén, és befészkeli magát a padomba. Megütközve nézek rá, amolyan „már megszoktam, hogy nekem nincs véleményem” tekintettel, de ennyiben is hagyom a kettőnk közti kommunikációt. Ám hiába fordulok el tőle, mégis előttem az arca. Yvette bámul hátra, öntelten várva a kudarcomat. Aztán a magasba emelkedik a keze, csak hogy egyértelművé tegye a számomra, hogy hülyébe se vesz. Ez a viselkedés és a hozzá járó beképzelt kifejezés a képén mérhetetlenül felbosszant, olyannyira, hogy életemben először be akarom bizonyítani egy tanárnak, hogy igenis a megfelelő embert szólította fel.
   - Mikor a gravitációs vonzásból kiszakadó test – akár élő, akár élettelen – lebeg. Ez a levitáció. Ezt az állapotot mi diszjunktív célbűbájjal érhetjük el bármely test fölött az ige és a pálcamozdulatok megfelelő alkalmazásával. Tartsak gyakorlati bemutatót a fogalomról? – ajánlkozom készségesen a hasból ledarált, de belátásom szerint helytálló definícióhoz csapva, nem kapkodva pálca vagy tankönyv után. Ha Mr. Krikszkraksz ragaszkodik hozzá, éppenséggel elkápráztathatom az osztályt az elsős korunkban tanult bűbájjal, de ha nem muszáj, ezen a ponton abba is hagyom a stréberkedést. Rosszat tesz a karmámnak. Másrészt nem akarok Yvette-re hasonlítani. Elég, ha tudomásul veszi, hogy nem vagyok retardált, ahogy mindig is gondolta rólam.

   Észre se vettem, hogy a zsebembe mártott markom idő közben a szenesdobozon talált nyughelyet, s most némi megelégedettséggel teszem fel mindkét kezem a padra, mint a dolga végzett fagyiárus egy decemberi napon.

[# hetedév - bűbájtan - Nicolas]

# hetedév - bűbájtan - Nicolas

   Talán mégsem Nicolas volt a legjobb alany, hogy felpiszkálja Robert féltékenységét, de már édes mindegy volt. Nicolas mondjuk ki: egy tapló. Nem úgy mint mondjuk Malfoy, vagy Montgomery, hanem valójában az. Mégsem hiszi azt, hogy a fiúban csak ez bújna meg, sőt. Nicolas is a rengeteg balfék közé tartozik, aki azt hiszi, ha tapintatlan és modortalan, máris  nem egy földönfutó senki. Vagy, esetleg (!) voltaképpen nem is rossz ember - ismételten ez a meghatározás jön a képbe-, csak éppen ezzel a viselkedéssel palástolja mindezt. Persze jó ember mondja, pont Aly, aki voltaképp négy képzeletbeli lélekfal közé zárta magát egy rövidebb - vagy akár hosszabb időre. De ez mind csak védekezés.
   A fiú engedelmesen követte és már a leghátsó padban ültek, felül. Nem igazán az ő műfaja a legközelebbi padsorban való "majd kiesek a padból"- viselkedés. A tanterem lassacskán megtelnek a diákokkal, és alig hallható izgés-mozgás veszi kezdetét. Mindenki befutott majdnem, pár diák kivételével.
   - Ne kérdezz Baxton. Élvezd ki a helyzetet amíg lehet. - válaszolja nyugodtan, és egy pillantást vet a fiúra, majd ismét az ajtóra szegezi tekintetét.



   Végre valahára a professzor is megjelenik. Hmm... Hogy szépen fejezze ki magát, és ne hagyja el durva szó a száját, csak nyel egyet, és magában teszi meg a véleménynyilvánítást. Mit is mondjon, nem épp egy ilyen tanárt várt. Természetesen a ceremónián látta már, de akkor nem igazán érdekelte Alyt, sőt, csak egy futó pillantást vetett rá. De így, közelebbről szemügyre véve, megcáfolta Alyson gyanúját/félelmét, hogy egy kiöregedett, szenilis, unalmas alakot vettek fel Flitwick helyére. Apropó Flitwick... Vajon mi lett vele?
   A kimondhatatlan nevű professzoron egy elnyűtt tornacipő ingadozott, és hát, talán ha pár évvel fiatalabb lenne, vagy akár egy évvel is, lazán leszólítaná, mint egy diákot a kastély folyosóin. De ő a prof.
   Alig kezd bele mondandójába, egy hangos puffanás hallatszik mögüle/srégen tőle, mire a lány azonnal odaemeli a tekintetét mit sem törődve a tanárral.
   - Yolanda...- suttogja egy halk lesajnáló sóhajtást eleresztve. A kijelentés voltaképp Nicolasnak szólt, vagy legalább is ha hallotta, hiszen ő ül a legközelebb hozzá. Yolanda - szokás szerinti - igen frappáns belépője, amit tömérdek feltűnési viszketegség von körbe, nem csak belőle váltott ki ilyen reakciókat, végignézve a tantermen csóváló fejeket, illetve halk pusmogást lehetett látni/hallani. Csak csodálni tudom, hogy némi több jó modor is került ikertestvérébe.

   A tanár folytatja mondandóját. Levitációs bűbájok...miért olyan ismerős ez neki? Talán ezt tanulták hat éven át, orrba-szájba...? Reméli jobb tanítási módszerrel áll elő Qcross, mert ha nem neki ne mondja, hogy érezze magát fantasztikusan az óráin. Különben is: melyik órán lehet jól érezni magad?