Bűbájtan-terem

   Kitűnő válasz?! Bizisten, csak improvizáltam. De lám, milyen rejtett képességeim buknak napvilágra, csak az kell, hogy végre úgy igazán megsértsék az egómat. Persze ez nagy hülyeség, hiszen közel hét év alatt az iskola egésze nagy gondot fektetett abba, hogy totálisan elvegyék a kedvemet az élettől, de mindezidáig nem jártak sok eredménnyel. Őszintén, még ma is tennék a közepébe, ha valaki elgáncsolna vagy kiröhögne, csak mert én vagyok Ben, de Yvette-től ezt az oktalan, gonosz szurkálódást már nem viselem el többé. Pf, azt mondja, hogy a barátom? És ez mégis miben nyilvánul meg?
   Ha most olyan lennék, mint ő, biztos küldenék neki egy füzetsaroknyi sort, hogy „köszi”, elvégre a Hollóhát valahol neki is hálás lehet az idei első jutalomosztásnak. De nem, nem hagyom, hogy azt higgye, érdekel a versengés, csupán halkan örülök a 10 pontomnak. Nyilván ez nem igaz, mert majd’ szétvet a büszkeség, hogy én ilyet is tudok; pluszban pontot szerezni, ez merőben új élmény. Fel is kaparom a bűbájtan jegyzeteim közé, hogy kedvenc képregényhősömnek – akit egy kissé esetlen, de hihetetlenül jóképű és vicces fazonról mintáztam – jutalmul még egy szuperképességet adományozok. Aztán hamar letör a jókedv, mikor eszembe jutnak a nyáron történtek. A hóhér rajzoljon nektek képregényt! – és olyan erélyesen firkálom át a felírtakat, hogy ketté is törik a pennám.

   Mivel a saját magam szórakoztatásában nem lelem örömömet, jobb híján X professzor vakerjára figyelek. Fél füllel. Mi a halálért jó az nekem, ha megszüntetem a teremben a gravitációt? Az ilyen haszontalan bűbájokat sohasem értettem.
   De úgy tűnik, ez a mai az érthetetlenség napja. Észre se vettem, mikor osont be a terembe Dorothy Moon, épp csak arra eszméltem fel, hogy hozzám beszél. A meglepetésből felocsúdva csak bambán pislogok rá – hogy mi, mivan, mit kérdezett? Kérdezett egyáltalán? – és a napfényes szeptember kedvéért elnyílt számon át kilehelek egy roppant sokat mondó „ahá”-t. Ez a válasz nagyjából mindenre ráhúzható.
   Szívesen faggatni kezdeném, hogy mégis mi történt ma, hogy feltűnt neki a létem, mely fölött pár éve már stílusosan elsiklott, de Dotty máris úgy figyeli a katedrán történő majomkodást, mintha iszonyatosan érdekelné. Jah, mint egy vérbeli hollóhátas. Fásult hümmentésemet a markomba fogom, és ezt is kidobom a fenébe az összes tropára ment barátsággal együtt. Dotty Moon egykor még értékelte a társaságomat. Régen volt, tán igaz sem volt. Reggel biztos… beütötte a fejét.
   Mindeközben a profnak csúfolt csóka a könyvekkel akrobatázott, sajna én már csak a seggrevetődés utáni döbbent pillantását kaptam el. Szegény bolond, ezek után lemondhat a tekintélyről. Dehogynem, apukám, kerülhetsz ennél még lejjebb is… Annak ellenére, hogy bebizonyosodott a tanár abszolút töketlensége, mégis némi szimpátiát táplálok iránta. Nagy valószínűséggel csak a szánalom dolgozik bennem, de nem tagadhatom, emlékeztet saját magamra ez az együgyű kis virágszál. Bár az egész évfolyam előtt, a pulpituson még nem aláztak le, neki segítség nélkül is sikerült megoldania a tisztelet-kérdést. Most adott kosarat a reménynek, hogy egy nap ez, vagy bármely más osztály szívből jövő tisztelettel emlegesse majd a nevét. Mindegy, hát kellenek ilyen bohócok a tanárok sorai közé is. Bírom.

   S az előbbi eseményeket kompenzálandó, most kikanyarít egy olyan csiribít, hogy csak ámul a bamba társaság. Látom magam előtt, ahogy Yvette a hiúságtól felszáll a levegőbe, aztán ahogy Neville is megemelkedik, de tőle ezt a megnyilvánulást egyszerűen nem tudom mire fogni. Oldalra fordulok, hogy – minden egyéb érzésemet mellőzve – kikérjem erről Yo véleményét, de elakad a szavam. A teremben minden és mindenki fityiszt mutatott a gravitációnak! Ez a felismerés józanító hatással bír rám, mert ekkor győződöm meg róla, hogy bizony én is úgy keringek, mint gólyafos a levegőben.
   - Zsír, mindenki betépett – és ehhez még viccescigi sem kellett! Aztán amilyen elegánsan jött, úgy távozott is a bűbáj hatása, és mi megint a fenekünk alatt éreztük a széket, a talpunk alatt a padlót, ahogy annak lennie kell. Szóval mi is volt a varázsige?
   Pálcámmal egykedvű hadonászásba kezdek, próbálom leutánozni a helyes mozdulatot és a kellő hangsúlyt, egyszer csak összejön nekem is valami hasonló. Csak arra vagyok kíváncsi, mi történne, ha ugyanezt nem zárt teremben hajtjuk végre. Ha mondjuk véletlenül kinyílna résnyire az ajtó…

Egy hattalmaaas sóhaj hagyja el a fiú ajkát. Nem több de épp elég, hogy kifejezze, mennyire, de mennyire unja a folytonos későket. S ezt nem csupán ezzel a kitöréssel próbálja szemléltetni a nagyérdeműnek, de egy szemforgatós bevetést is megkísérel a késő fiú felé, akivel a hét év alatt nem sok dolga volt, így név híján csupán sárgaszegélyes idegesítő srácként raktározza el valahol az egyes dokkban, ahova a fontosan pontlevonásra várókat szokta tenni. Igaz ez a dokk még üres, s ezé a fiúé a megtisztelő első hely. Ezt a kis képzeletbeli rendszert még a nyáron a prefektusi jelvény birtoklási jogának megkapása utána építette ki, s most derül csak ki mennyire hasznos is. Mert ő felkészült ám!
Ismét az igencsak gyenguszként szereplő professzor felé pillant, aki azzal a mozdulattal már a földre is küldte magát. Na, szép. Az egy dolog, hogy az ő koordinációs mütyürjei nem stimmelnek, na de egy kifejlett, muszklismanusnak ne működjenek! Tiszta szégyen ez a csávó! Jó, persze, ő megérti, ha valakit nem díjaz a sors, hiszen vele is ez a helyzet, de, hogy szegény ennyire szerencsétlen legyen! Valami mégis – talán az együttérzés – arra sarkallja, hogy nincsen semmi gond a tanárral s, hogy egész biztosan jól meglesznek a továbbiakban. Már miért ne lenne így, hiszen rosszat még nem tett. Csak egy kicsit viccesebb a kelleténél.
A fordulatosnak aligha nevezhető poént egy újabb szemforgatással díjazza, majd gyorsan elmosolyodik, nehogy a prof kiszúrja a második sorban fintorgó griffendélest, nehogy őt is egy hasonló pillantással éltesse, mint azt az észlény Nicolast.  Mert észrevette. Azt nem észrevenni, már művészet volt. Sajnos a tanárbácsi nemigazán rejti véka alá az érzelmeit, de miért is tenné. Hiszen ő is ember, s úgy látszik – a többi tanárral ellentétben – nem igazán igyekszik tagadni. De végülis őket is meg lehet érteni. McGalagonytól sosem láttak hasonlót, de azért neki van is egy fajta tekintélye ennek a tanárnak viszont… hát van egy olyan megérzése Nevillenek hogy a mardekárosok nem fogják dicshimnuszokba foglalni kiejthetetlen és megjegyezhetetlen nevét.
Miután újból helyet talál magának, méghozzá a saját tulajdon lábain pálcát ránt Neville meg ijedten kapja fel a fejét s néz körbe, de aztán gyorsan észhez tér, s nagyokat lélegezve, mosolyogva saját hülyeségén, nyugtatja magát. Már kezdett megijedni, hogy rájuk támadtak, mert, hát csak nem hihette azt, hogy az a szerencsétlen ott a katedra túloldalán komolyan képes lenne rájuk támadni.
Még épp jut egy kis ideje nevetni magán, mikor észreveszi, hogy a professzor jócskán elszállt a földtől. Erre csak az ébreszti rá, hogy a tanerő feje már jócskán az ablakon besütő fényforrás középpontjába került, na meg, hogy az eddig a lába közé rejtett galleonos köteg a zsebében volt, s most a gravitáció megszűntével, a mellkasával egy magasságban lebeg, jó pár arany érmét a földre szórva. A fiú reflexei sosem voltak túl jók, és ezt most sem felejtették el mivel elég sok időt vesztegettek el, mielőtt reagáltak volna, s akkor már elkerülhetetlenül  a földön landoltak. Várjunk csak! Landoltak. S ekkor egy halk szisszenéssel eszmél rá, hogy a bűbáj idejét vesztette, vagyis inkább a professzor szüntette meg, így minden nebuló ismét a helyére került, a berendezéssel együtt, viszont a szétszóródott galleonok csengése arról ad hangot, hogy nekik eszük ágában sem volt visszatalálniuk a zsebbe.  
Aztán ismét felsóhajt, de immár megkönnyebbülésében. Na ezért nem jelent meg soha a kviddicsválogatásokon – nem mintha lett volna esélye. A levegő nem az ő színtere. Noha, sokszor még a földet se nevezné annak.

 

Bűbájtan óra --- hetedév    

*Az óra telik, az idő múlik, az élet halad tovább, mintha mi se történt volna, a meglepettségem lassan csodálkozássá fajul, a megvetésem elképedéssé, a gőgöm hitetlenkedéssé, és amikor a professzor ledönti a könyveket, amik kecstelen robajjal zuhannak a pulpitus mögé, ő maga pedig úgy omlik össze, mint egy rosszul megépített szerkezet, akkor inkább eltakarom az arcom. Kurta, lemondó mozdulat, amivel kifejezhetem, hogy ennél mélyebbre már tényleg, tényleg nem süllyedhet, nincs az a sötét, ami elnyelné, nincs az a lecsúszottság, ami befogadhatná még ezek után. A társaim arcát inkább látni sem akarom, mivel ahogy elnézem egyszerűen nem fogják fel a helyzetet, ha így lenne, akkor mindenki felkelne, hátat fordítana és kimasírozna a teremből, békésen, csendesen, gyászosan, anélkül, hogy egy pillantást vetne a ”tanárra”, csendesen sírdogálva korábbi professzorunk után, aki ha kicsi is volt, törékeny, bolond és olyan nyálasan „jó”, akkor sem esett át egy könyvkupacon! Nem, egyedül Nicolas szólal meg, de ő inkább ne tette volna, a szégyen hallgat, így aztán én is, az ujjaim a pálcámra simítom az asztal sima lapján és várom a következő katasztrófát, elvégre az emberi már megvolt, hamarosan valami mágikusnak is be kell ütnie. Hangozzék bármily hihetetlenül, ma egyedül a Bishop fiú tudja, hogy milyen szavat érdemes kimondani, kérdésre választ, hülye kérdésre ugyan csak hülye válasszal lehet felelni, de talán Delacour vagy Longbottom kedvéért nem árt tudatosítani, hogy mit is értünk lebegés alatt.
Sorsfordító pillanat, amikor a professzor a magasba emeli a pálcáját, kör és pöcc, a mozdulat szép, a mágia hatásos, akár egy tündérmesében, a testek megemelkednek, a székem távolodna, a pad…*
-Finite Incantatem-*a pálcámat a magasba kapni, a megfelelő mozdulatot elvégezni vele és a varázsszavakat önkéntelen reflexből hangosan a terem kétes csendjébe mondani egy pillanat műve és a következő pillanatban én mindenképpen a helyemre zökkenek, míg a csoport tagja, nagy reményű, hetedével kölykök kicsiny csapata érdekesen kapálóznak, vagy éppen zuhannak szintén, a Longbottom fiú heveny aranycsörgések közepette hivalog kellemes gazdasági helyzetével, esetleg kacatgyűjtő mániájával, szinte kár, hogy Weasley nincs itt, hogy a pénz hangja után vesse magát, de ebből a bohóckodásból nekem elegem van. Hidegen a professzorra emelem a pillantásom, a pálcámat visszarakom a padra, finoman koppan a fa a fán. Talán elkezdhetnénk végre az órát ez után a bemutató után, ami során mindenki levizsgázott mugli öltözékből, mugli szokásból, falnak csapódó ügyetlenségéből és a szégyenérzet teljes hiányáról, mégsem érzem úgy, hogy nekem kéne szólni a tanárunknak, ideje valamit tanítania, ideje valami újat mutatnia, ami lehetőleg nem a fajtánk elkorcsosulásának e remekbeszabott megnyilvánulása. De hallgatok, amíg nem szólít, szörnyű lenne, ha legalább én nem tudnám kérés nélkül, hogy hol a helyem, és mivel messze nem kívánom én vezetni az órát, nincs okom megszólalni. A megvetésem a megtört bűbájjal együtt kifejezhetem a tekintetettem, amivel szemlélem, várva az újabb botlást.*