Bűbájtan-terem

Közepes méretű, kör alakú tanterem. Faltól falig érnek a szintenként emelkedő padok félkörbe rendezve. Ez nagyban megkönnyíti a diákok óra közbeni kommunikációját, hiszen az ülőalkalmatosságok egybefüggőek – a padokkal egyetemben-, és az eggyel feljebb lévő szint asztalaiból törnek elő. A helyiség másik végéből a magas plafonig nyúló ablakok bevilágítják az egész termet, vidám fényben táncoltatva az emeletes padokat, melyek között két lépcsőzetes folyosó vezet fel a legfelső szintre a falra szögelt, görbe vitrinekhez, amikben az órához szükséges eszközöket tárolják, ám még innen, a legfelső szintről is csak nehézkesen lehet elérni e polcokat. Az ablak előtt apró asztal áll, általában érintetlenül, hiszen a bűbájtan professzora szívesebben sétál a padok között, vagy magyaráz egy a terem közepében a mélybarna hajópadlóra állított doboz tetejéről. Az ablakok előtt továbbsétálva, a padoktól rejtve ajtó nyílik a következő helyiségbe, hogy a tanárok gyorsabban közlekedhessenek. Nap közben diákok töltik meg szintekbe rendezett padokat, ám délután a tanterem nyitott ajtókkal vár minden érdeklődőt, hiszen Flitwick sosem zárja be.

Bűbájtan óra --- hetedév     

*Voltaképpen időpazarlásnak tartanám az órát, ha nem lenne belőle szükséges a RAVASZ a maximalizmusomhoz. A nagyteremből fel a lépcsőn haladtam, vállamon a táskám, sötét talár, sötét idők, nyugodt, higgadt mosoly a képemen, amivel óva intettem a kötözködni vágyókat, de azokat is, akik esetleg barátkozni próbáltak volna velem, az ilyesmire ugyanis se időm, se energiám nem volt. A lustán hömpölygő felhőkből ömlő eső dagonyává változtatta a kastélyt és környékét, nem volt tanácsos kimerészkednem, hiszen amilyen megfázós vagyok, nem illett volna rögtön az első héten, az új tanári kart betegen fogadni, főleg, hogy még fogalmam sincs, hogy mire számíthatok tőlük.
Ahogy a Flitwick professzort helyettesítő új versenyzőtől sem tudtam, aki átvette a tárgyat. Láttam az évnyitó gyönyörű, dicstelen, rózsaszín előadásán, aminek giccsét komorrá árnyalta a feketeség, de persze nem mindenkire volt ilyen hatással az fellépés, vannak, akik egész megijedtek, falkában haladnak a folyosón, el mellettem, a zöld kendőt a nyakamban látva jobban összehúzzák magukat, hangtalan nevetésre nyílik a szám, megcsóválom a fejem és a terembe lépek, ami még üres. Korai vagyok, túl korai, hiszen ebédszünet helyett jöttem ide, mert nem voltam különösebben éhes. Vagy csak gusztusom nem volt az ottani társasághoz, nem mintha nekem nem lennének barátaim.
Sötét és tudásszag. Egy pálcaintéssel gyújtottam fel a lámpásokat a falak mellett, a fa padozat elégedetlenül nyikorgott, miközben a legmagasabb sorhoz mentem és az ajtóhoz legközelebbi székre ültem, minél közelebb a menekülési útvonal annál jobb, nem hiszem, hogy a professzor különösebben lenyűgözhetne, nem, Mr. Lupen tavalyi belépője után aligha nyűgözi már le az ifjúságot bármi. Pergament, tintát, tollat készítettem egymás mellé és a könyvet, amit volt szerencsém elolvasni a nyáron és semmi olyat nem láttam benne, amit ne lehetne megtanulni tanár nélkül is. Ennek ellenére itt vagyok, várakozó állásponton, már megint, egy új év új óráján, soha nem lesz már vége ennek a hét évnek, pedig haladok valami megfoghatatlan cél felé. Legalábbis remélem.*

[- Dehogyisnem, csak mozogj lassan és nem lesz semmi baj. Nyugi Neville, biztosan sikerülni fog.]

- Nem, nem, az úgy nem lesz jó!
- Dehogyisnem, csak mozogj lassan és nem lesz semmi baj. Nyugi Neville, biztosan sikerülni fog.
- Gondolod?
- Nem. Tudom. – felelte mosolyogva a lány majd egy puszit nyomott a fiú arcára mire az nyakig elvörösödött zavarában.
- És mikor legyen az első gyűlés? Mert ha találkozok valakivel, aki tavaly is tag volt, annak szólok, még mielőtt az érméken értesítenénk őket. De tényleg… szerinted biztosan nem lesz gond belőle, hogy olyanoknál is vannak ál-galleonok akiknél nem kéne, hogy legyenek?
- Hát jó lenne, ha minél hamarabb sort kerítenénk rá. – suttogta halkan, majd mielőtt közelebb hajolt volna szétnézett a folyosón – És nyugi, mondom, Vikitriát nem fogja érdekelni, meg már szerintem ki is hajította a fenébe. Mire ment volna vele? Nekiajándékozta volna Draconak vagy mi? Dehogyis. A többiek meg biztosan örülni fognak neki.
- Csak Harryék nem.
- Figyelj Neville, tudom, hogy rossz, hogy nincsenek itt. Nekem is, de most nem búslakodhatunk. Ez van és kész. El kell fogadnunk! De most menj, mert a végén még elkésel. – mondta immár hangosan s kissé derűsebben miközben megpaskolta a fiú zsebét, mely hangos csörgéssel válaszolt.
- Héé!
- Bocsi. – kiáltott vissza Ginny, hangjából öröm csengett. Szinte ő volt az egyetlen az egész kastélyban, aki még ilyenkor is mosolyog.
Neville megcsóválta fejét, majd mosolyt erőltetett arcára, mikor elhaladt egy mardekáros mellett, s jobbját szorosan zsebén tartva indult el a bűbájtan tanterem felé.

Mikor odaért, s ajtót nyitott ismét megcsapta a terem jellegzetes illata, mely mindig az iskolában töltött első éveit juttatta eszébe. Ismét a múlt, mely olyan jó, makulátlan volt, most pedig. Idáig süllyedt ez az iskola. Halálfalók normális tanárok helyett. Hát remek. Két lépést nem mozdulhat anélkül, hogy ne érezze veszélyben magát. Komolyan. Már a saját szobájában fél. De nem fog ez sokáig tartani. Ő teszek róla. Vagyis Ők. Ők majd felrázzák a jóhiszemű diákokat, s megvédik magukat. Dumbledore Seregét újjáélesztik.
Zsebét még mindig szorította miközben hely után kutatva lesett körbe a teremben, hol csupán egy ember volt jelen. Seraphin Lamartin, sosem beszélt még a fiúval, de nem is nagyon bánta. Úgy véli, egyikük sem bánja, hogy nem lettek puszipajtások, de azét egy biccentést megenged magának nehogy már lesüllyedjen a „bunkó aranyvérű vagyok” szintre.
És éppen ezért, a terem túlsó vége felé veszi az irányt, s a második padsor, legszélső ülőhelyére huppan, majd válltáskáját leveszi, abból pedig előkerül a bűbájtan felszerelés.
Felsóhajt.
Sikerült ideérnie anélkül, hogy feltűnést keltett volna a folyosón. Vagy bárhol máshol. Mostanában egyre jobb érzéke van az ilyenekhez.
És akkor elveszi kezét, mire zsebe vészesen felcsörög s a talár szélét lehúzza a földre. Neville bosszúsan néz körbe, majd zavart mosollyal arcán lenyúl a földre s felkapja, ruháját, azt pedig ölébe süllyeszti, s beljebb csúszik, hogy ne vegyék, észre mit rejteget. Végülis nem sokat látnának, de akkor sem kéne, hogy még ennél is flúgosabbnak nézzék.  Egy újabb sóhajtással nyugtatja magát.
Nem is ő lett volna, ha nem hibázik minimum egyszer.

Bübájtan

Az első óra ebben az átkozott tanévben. Valahogy egyszerre akarok is menni és nem is. Talán épp amiatt amilyen most a hangulat... Sok minden más. Másabbak a diákok, ahogyan egymásra néznek. Másabbak a tanárok, a régiek főleg, akik nem tudják hogy kezeljenek minket. Másabbak már az ódon falak ránk való hatása is. Eddig úgy érezhettük, mindentől megvédenek, most olyan mintha mindenhol ellenség bujkálna, sőt mi több, mintha minden összeomlana egyetlen perc alatt.
Minden esetre ha menni kell hát menni kell. Nem lenne szép dolog a legelső óráról ellógni főleg úgy, hogy ez abszolút nem volt és nem is lesz soha jellemző rám.
Amúgy is, ez az év sorsdöntő. A RAVASZ, na és persze maga a tudat... kikerülök a Roxfortból.
Persze mindenki már rég azt hiszi tudom, hova akarok menni. Hisz ilyen jegyekkel és tudással mindenki két kézzel kapkodna értem... csakhogy, kevesek közül is csak kevesen sejthetik, bizony fogalmam sincs mit akarok kezdeni az életemmel.
És ez csak egy probléma a milliónyi más közt az életemben.
Egyszerűen csak felszegem a fejem, miközben kék íriszeim végigpásztázzák a folyosót, amely egész kihalt ahhoz képest hogy mindenhol tanítás folyik. Valószínű sokak még most rohannak az egyik tanteremből a másikba, természetesen szedett-vetetten, a könyveiket, jegyzeteiket elhagyogatva maguk után. Hova is tűnt a precizitás....!
Én nyugodt léptekkel közelítem meg a bűbájtan termet, amely immár hetedik éve adja ugyanazt az ismerős érzést...
Egyszerűen nyitok be, nem tartva semmitől és senkitől, mert hát miért is kellene aggódnom? Igaz hogy az iskola tele van az aranyvérű ficsúrokkal, és sötét kinézetű tantestülettel, de hát ettől nem fogok rettegni a nap minden egyes szakaszában.
Ugyan eszembe jut Lupen tavalyi kis bemutatkozója, mikor Blaine-t kínozta szadista módon, de inkább elhessegetem a gondolatot. Az kivételes eset... és ez csak Lupen... Cedrah mindig is őrült volt... de nem mindenki az.
Minden lelkiismeret-furdalás nélkül lépek be, s ami először feltűnik a fény. Valaki tehát van itt mert a lámpák égnek, s félrefordítva a fejem észre is veszem Longbottom köpcös alakját, amint itt gubbaszt a padban, valamint Lamartin-t közvetlen az ajtó mellett.
No igen, Longbottom, habár nem látszik rajta de mégiscsak aranyvérű. Ellenben neki legalább annyira küzdenie kell valószínűleg a nyugalmáért mint nekem. Lamartin nem érdekel túlságosan. Mardekáros. És ez elég ahhoz, hogy kiváltsa a legmélyebb ellenszenvemet.
Egyetlen aprócska biccentéssel üdvözlöm Neville-t, mert hát mégsem vagyok faragatlan, miközben elindulok a jól megszokott helyemre. Középső padsor legelső padja. Keretbe foglalva, Yolanda már ha méltóztatik megjelenni úgyis leghátra ül. Milyen jellegzetes, nemde?
S ahogy elhelyezkedem, noha nem sok idő van az óra kezdetéig, mégsem akarom unottan megbámulni az érkezők arcát, még ha ők ezt is teszik jobbára. Így a táskámban először kezembe akadó könyvet veszem ki és lapozom bele, mintha semmi más nem létezne a számomra. Hisz még ez is jobb, mint a bájcsevegés bárkivel, aki aztán csak a pletykát zúdítja a nyakamba.
Mint ahogy ez általában lenni szokott.

[# hetedév - bűbájtan]

# hetedév - bűbájtan

  RAVASZ. Ez hiányzik neki a legjobban, tényleg! Rend szerint eltökélte, hogy nem igazán fog pezsegni órákon, mint egy hollóhátas kiselsős. Semmi kedve nem volt órára menni. Itt volt nyár, nehéz lesz visszarázódni ismét a monoton, szürke hétköznapokba, amit majd megpróbál mindig egy kicsit megszínezi izgalmakkal, mint tavaly. Bizonyos határok között. Az előző évben ismerte meg közelebbről Nicolast, így úgy döntött, ha már lúd legyen kövér, elhívja őt, hogy együtt menjenek órára. Jó, ez így nem teljesen igaz.

   A Nagyteremben zsúfolásig tele volt diákokkal. Reggeliztek. Érdekes, hogy év elején még sokan lejárnak reggelizni, aztán az idő elteltével, egyre kevesebben járnak le, mintha megunnák. Mindenesetre alig talált jó helyet Alyson, ahogy keresgélt a Mardekár asztalánál. Inkább kereste a gerincesek társaságát, és messze elkerülni a Parkinson-féléket. Végül megáldotta őt a Sors Robert foglalt neki helyet. Na igen, ez a kellemetlen hely kategóriába tartozott, mióta kerülte legjobb barátját.
   - Jó reggelt Robert! - szólítom meg, és kényszeredetten leülök mellé.  
   - Blaise. Blaise-nek hívnak! - csípős hangulatában volt aznap reggel, ez nem jellemző rá. Sosem zavarta, hogy a középső nevén hívom. De ze nekem csak jó, legalább nem kell jó pofiznom! - Várod már a bűbájtant, mi? Fiatal prof, a kedvenced...- jegyzi meg epésen- Gondolom már a nyitón kiszemelted.
   - Kivel mész bűbájtanra? Találtál már hozzá egy pincsi kutyát? Juj, nézd csak - mutat Parkinson felé -, ő pont neked való!
   - Azt hiszed most fájni fog, hogy nem veled megyek? Ne legyél már ennyire öntelt. - válaszol, és miután lenyelte utolsó falatját felállt a helyéről , és ott hagyta. ŐT!
   Elment az étvágya. Dühöngve kimászott a padból, és arrébb lépett párat, hogy szóljon Baxtonnak, hogy szabad egy hely mellette bűbájtanon.

   - Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez az új bűbájtan prof. - töri meg a csendet a tanterem felé vezető úton. Nicolas mellette sétált. Nem volt kétséges, hogy a fiú beleegyezik az ajánlatba, hiszen a tavaly történtek után, biztosan akar visszavágót. Nem ad neki lehetőséget, de muszáj bosszút állnia Robertet, és ehhez Nicolas volt a tökéletes alany. Jóképű, volt már kalandja Alyvel, amiről természetesen a legjobb barátja is tud, és nem is olyan vészes, ki lehet bírni.
   - Flitwick-nél biztos jobb! - fejezem be a gondolatot, majd belépek a nagy terembe. Csak páran vannak a teremben, így kiszúrja a legfelső padsort, és felcaplatva a falépcsőn, beült majdnem a sarokba, tanszereit lepakolja az asztalra, és elhelyezkedik.

   Unásig másztam már ezeket a lépcsőket, csukott szemmel is eltalálnék a Hollóhát tornyából a tőle nem messze található bűbájtan teremig. Csakhogy most nem ebből a jól megszokott irányból közelítem meg a terepet.
   McGalagony új irodájából jövök – megjegyzem, itt korábban még nem volt szerencsém tiszteletemet tenni –, ugyanis az asszonyság engem hívatott. Abban reménykedtem, hogy idén végre a mindent látó, tüzes, héj nélküli szemet elterelik rólam egyéb pályákra – ott az a sok álruhás tanár, a zsarnokoskodó prefektusok vagy az egymás vérét szívó arisztokrata brancs – mind-mind sokkal fontosabb ügylet, mint az én piti kihágásaim. S mégis, a sors, jobban mondva igazgatóasszonyunk megint rácáfolt az elméleteimre. Úgy látszik, neki is vannak besúgói, mert most lebuktam.
   Valaki dohányzáson kapott a múlt héten, és ezt rögtön jelentette is. Úgy sejtem, a származásom miatt nem kaptam meg a bajtársi diszkréciót, sőt, megkockáztatom: félvér mivoltom miatt jelentették azonnal az esetet. Azért adok csak hálát, hogy McGalinak volt aznapra fontosabb küldetése is, és ráért egy héttel később fogadni engem. Tán még ki is csapott volna, ha akkor a begyógyult szemeimbe néz. A dohányzás még csak-csak elmegy, de egyéb szerek használata az iskola területén belül? Új rendszerünkben ez kimeríti a bűnözés fogalmát. Büntetés: halál.
   Szóval némán tűrtem, ahogy a vezetőség tyúkszaros kis életem fonalát feszegeti-gobozgatja, majd töredelmes pillantások kíséretében távoztam a kegyeikből. És a teremből. Ez volt az utolsó eset, hogy McGalagony tartotta nekem a hátát. Nem illik visszaélnem a jóindulatával, de ha már az utolsó csepp úgyis benne van a pohárban, akkor nem mindegy, hogy túl is csordul-e onnan vagy sem? Megkönnyebbülve csapkodom meg a talárom alatti zsebemben lapuló ceruzás fémdobozt. Melyben többek között valóban található ceruza is.

   A bűbájtanra még időben érkezem, szünet van, a tanár sehol – ilyen is ritkán fordul elő, de ezért is csak az igazgatónak lehetek hálás. Tudta, hogy a fejmosás után órára kell mennem, úgyhogy még idejében utamra bocsátott. Így esett, hogy az év első bűbájtanán nem a megmaradt helyekből kell mazsoláznom, hanem oda ülök le, ahova csak jól esik. A terem ajtajából végigfuttatom a tekintetemet a padsorokon: csupa díszmadár. És aranyvérű, huhú, bekészítem számukra a köveket, hadd legyen mivel megdobálni a rangjukon alulit. Csak én érzem magam ennyire kívülállónak?
   Nem köszönök senkinek, nem hívom fel magamra fölöslegesen a figyelmet. Még Yvette-hez sem szólok; most miért adjam meg neki a támadási felületet, amikor úgyis tudom, ha akarja, megtalálja a módját, hogy belém rúgjon. Szupcsi napcsi. Ledobom magam a fölső sorok egyikébe, hátradőlök és még a szememet is behunyom. Mintha itt sem lennék.

Bűbájtan

Amikor reggelinél Alyson felkereste Nicolast, a srác igen csak meglepődött. Azok után, ami a tavalyi évben történt, főleg nem várta volna, hogy Rose őt kéri meg arra, hogy üljön mellé bűbájtanon. Körbenézett, s talán azt várta a társaitól, hogy ötletet adjanak neki, hogy még is mihez kezdjen. Utasítsa el, mert nem akar a lánnyal jó pofizni, vagy talán mondjon igent, hogy bosszút tudjon állni? De a legfontosabb kérdés az volt, hogy egyáltalán mit akar tőle a csaj?
Nick egy kicsit elgondolkozott a dolgon, hogy mi lenne neki a legjobb. A többiektől semmi segítséget nem várhatott, ugyanis ők csak gyerekesen hujjogtak, mintha az óvodából jöttek volna ki, bár ez annak is köszönhető, hogy a mardekáros nem világosította fel a társait, hogy mi is történt azon az éjjelen. Túlságosan féltette a „hírnevét”. Mi lett volna akkor, ha ezt mind elmondja? Utána mindenki ezen gúnyolódott volna, s azzal cukkolták volna, hogy nem bírt elbánni egy csajjal. Na nem, ez szóba sem jöhetett. Inkább tartotta titokban, mint hogy egyszerre másokat csesztető alakból, a gúnyolódások kedvenc célpontjává váljon.
 - Na mi van cica, még is kellek?- mondta végül egy gúnyos mosoly kíséretében. Számított arra, hogy ezek után repül egy pofon, ezért készenlétben tartotta a kezét, hogy még időben meg tudja állítani az ellene irányuló esetleges támadást.
- Egyébként, elfogadom a meghívást.- felelte, s visszafordult az asztalhoz, hogy befejezze az étkezést, miközben a körülötte ülők arról érdeklődtek, hogy mi van kettejük között, és miért hívta el a csaj, de Nick csak lekoptatta őket magáról, egy „Semmi sincs, és én sem tudom.” mondtattal.

Csendben haladtak a folyosón, s ezt a némaságot Alyson törte meg. Nicolas figyelmesen hallgatta, mert mást nem is tudott volna tenni, s amikor a lány befejezte a srác sokat mondóan csak ennyit mondott:
- Engem igazából totál nem érdekel a tanár, csak az a lényeg, hogy végre túl legyek ezen az éven.- válaszolta- Bár abban igazad van, hogy Flitwicknél biztos jobb, mert nála mindenki jobb lenne.- folytatta tovább, s lassan meg is érkeztek a tanteremhez. Alysont követve ment végig a padok között, s közben azt vizslatta, hogy a lány vajon hova akar ülni. Mikor végre kitalálta, Nick is lepakolt a padra, majd leült a székére.
- Egyébként miért pont engem kértél meg, hogy üljek melléd?- tudakolta, mert erre tényleg nagyon kíváncsi volt. Érdeklődő tekintetét a lány szemeibe fúrta, s várta a választ.

Nem sokáig időztem az ebédlőben miután megettem az ebédemet, nem volt kedvem a többiek társaságához. Pedig régebben mennyi ideig trécseltünk, nevetgéltünk miközben falatoztunk, de most valahogy az iskola változásával minden új színt kapott.
James nem hajlandó egy légtérben mutatkozni velem, halálra van sértődve; én pedig ezt nem tudom megérteni. Egyáltalán miért kellett volna elmondanom, hogy Tristram itt fog tanítani? Hiába volt a legjobb barátom, mégis csak a bátyjámnak kedvezek, s nem neki, már bocsánat..
Aztán meg azt, hogy a bátyám a Hollóhát vezetője lett, én sem tudtam, szóval. Semmi oka nincs a haragtartásra. De, ha ő így, akkor én is így. Nem fogok neki nyalizni, s nem fogok bocsánatot kérni a semmiért. Nem és nem!
Elegem volt James hisztijeiből..

A bűbájtan órához kapcsolódó és szükséges cuccaimmal a kezemben baktatok végig a folyosókon, nem figyelek, megszokásból fordulok balra vagy jobbra, ha kell. Megszoktam már ezt az útvonalat, nem kell magam elé néznem, hogy tudjam merre megyek.
Lassan elérek a teremhez, belépkedek, s első dolgom az, hogy körbenézek.
Seraphin, Neville, Alyson és Nicolas. Nos, ők azok, akikkel nem igen szoktam beszélgetni, szinte nem is ismerem őket. A többiek, Yvette és Benjamin pedig háztársaim, velük néha-néha sikerült egy beszélgetés-félét összehoznom.

- Sziasztok. - köszönök a félhangosnál kicsivel alacsonyabb hangerőn, majd beülök a középen található sorok egyikébe, ahol még nem ül senki, magam elé pakolom a cuccaimat, két kezemre támaszkodva, előrehajtom a fejemet, s várom, hogy megérkezzen az új tanárunk.

Az óra

...ketyeg, ketyeg...tikk-takk...

Nyirkos a levegő. Vagy sokkalta inkább fagyos. Dermesztő hideg járta át a Roxfort falait. Furcsa, és első ránézésre érthetetlen a jelenség, ugyanis kint kellemes meleg uralkodik. Szeptember van. A fák őszi színekben pompáznak, a nyár lába még be-belóg a varázslóiskola területére. Mégis bizsergető a hideg. A szívek fagyosak. A hangulat nem hogy nem éri el az átlagosnak mondható szintet sem, de jóval alatta megreked és kihűl. A Roxfortból kihalt a megszokott vidámság, a derű helyét valami teljesen más vette át, ami sokkalta félelmetesebb a borúnál. Ez kétségbeesés, csüggedtség, néhol kiábrándultság. Máshol vadság, erő, akarat és küzdelem. Kérdés, hogy van-e még értelme? Sokan hisznek benne...sokan csak elfojtott kacajt hallatnak.
Káröröm, gúny, megvetés. Ütemesen koppannak lépteim az iskola padlózatán. Az érem másik oldala. Vannak, akik felemelkednek, míg mások lesüllyednek. Kétségbeesetten kapálóznak, menekülni akarnak a fulladás elől, makacsul erőlködnek. Van-e még értelme?
Nincs. A Nagyúr győzelemittas tekintete rémlik fel bennem, miközben lépéseim egyre halkulnak. Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. Őt szolgálom, Őt, aki a hatalom birtokosa. Emlékképek elevenednek meg bennem. Az ostrom, Sue, a gyilkos átok, a titok felfedése. Innentől kezdve nyílt titok, hogy ki is vagyok. Persze eddig se maradt mindenki előtt rejtve, nem is lehetett volna. Elég is. Tudja meg végre mindenki, hogy kit is rejt ez a név.
Talárom meglebben, ahogy megszaporázom lépteimet. A tanév legelső órája, példát kell statuálnom. Bűbájtan. Nem is a legrosszabb. Új év. Új tanár. Nem ismerem, de ez a tény, mint általában mindig, most is hidegen hagy. Feldereng bennem a kép, ahogy a Nagyteremben ülök és a "halálra ítélt" McGalagonya sorra bemutatja a tanári kart. Még csak a neve sem rémlik a pasasnak. Nem egy nagy valaki, ebben biztos voltam. Nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. A tárgy a lényeg, és a megfelelési kötelesség. Meg persze az előttem lebegő cél, a RAVASZ
minél eredményesebb teljesítése. Mindezeket fejemben tartva érem el a terem ajtaját. Számba veszem a szükséges felszereléseket, majd kitárom az ajtót és kihúzva magam belépek a terembe. Szokásomhoz híven biccentek egyet társaim felé, majd hátrafelé veszem az irányt. Még mindig nem fegyverem a stréberség. Akkor már sokkal inkább a modorom. Nem keresek társaságot, megpróbálok beleolvadni környezetembe. Ennek ellenére nem lep meg, ha néhányan felém fordulnak. Hisz tudják.
Csendben végigtekintek a bentlévőkön és jóleső érzés jár át. Tiszteletüket tették a Mardekárosok is, még ha nem is a megfelelő számban. A Longbottom fiú láttán szánakozás lesz úrrá rajtam. Egyedül van mint a kisujjam. Félkarú óriás a tapló barátai nélkül. Mert persze a nagy Ők nem tértek vissza. Alamuszi népség. Még hogy megmentik a társadalmat a magunkfajtáktól. Mértéktelen naivság. Majd pont ők. Három törékeny virágszál. Cöhh...
A többieket csak egy pillantásra méltatom, majd hátradőlök és átadom magam a nyugalom perceinek.

[ű]

bűbájtan, hetedév.

Slatty, slatty, slatty.
Szerencse, hogy már hat éve ide járok, így a lábaim automatikusan a teremhez visznek, nem kell attól félnem, hogy eltévedek. Morcosan biccentek az ellenkező irányba sietőknek és igyekszem minden lehetséges módon kifejezni: ma rossz napom van. Nem elég, hogy az éjjeli prefektuskodástól hulla fáradt vagyok, amikor épp a konyhába indultam egy újabb adag kávéért, rá kellett jönnöm, hogy a táskámat a hálóban felejtettem. Komoly dilemma, kávé vagy pontosság. Esetleg felszerelés nélkül érkezzek? Természetesen a maximalizmusom győzött, jó benyomást kell tennem az új tanárra, így hát szépen visszamentem a holmimért és még rosszabb hangulatban vettem az irányt a terem felé. Ma minden összeesküdött ellenem, valószínűleg az óra is katasztrofálisan fog sikerülni, hiszen, hogyan is kápráztatatnám el az új tanerőt, ha még egy rendes frissítő-bűbáj sem jut az eszembe? Igaz, sose volt okom használni, eddig minden programomat úgy intéztem, hogy az éjszakázásokat legalább tíz óra alvás kövesse. Imádok aludni, viszont utálom, hogy semmit nem tagadok meg magamtól - ha képes lennék a lemondásra, most nem lenne semmi problémám.

Belépek a terembe és végigpillantok a társaságon. Elégedetten nyugtázom, hogy érkezésemmel a mardekárosok és hollósok létszáma kiegyenlítődött, de ez azért nem tud annyira felvidítani, hogy köszönjek is. Gwen felé pillantok, kis mosollyal az arcomon biccentek neki, de nincs erőm a csevegéshez, így gyorsan becsúszok a legelső sor legszélső padjába. A társaság nagyrésze a hátsó sorokban tömörül, előrefelé haladva egyre fogynak az diákok, ebben a sorban pedig én vagyok az egyetlen. Egyelőre. A biztonság kedvéért magam mellé teszem a táskámat, hogy mindkét oldalról védve legyek az esetleges zavaró tényezőktől.
Előszedem a könyveimet és jobb híján lapozgatni kezdek, bár a szemeim le-lecsukódnak, mikor megpróbálok a szövegre koncentrálni. Mikor már hetedszerre olvasom a bevezető első sorát, feladom a dolgot és egy újabb ásítással a padra hajtom a fejem. Kit izgat? Több mint hat éve ismerjük egymást, biztosan láttak már rosszabb állapotban is. Az új professzor érkezésekor pedig úgyis felkelek. Nem tudnék úgy elaludni...
Megdóan lehunyom a szemem.

Érdekes érzés. Ez lesz a harmadik tanórám ebben az évben és talán most izgulok a legjobban. Eddig csak az elsősöknek és a harmadéveseknek tartottam órát és tőlük valahogy nem féltem ennyire… De a hetedév. Félelmetes. Már felnőttek, makacsok és azt hiszik, mindent tudnak. Legalább is valahogy így képzelem. Keménynek kell lennem… na, jó az úgyse fog menni. Legyek céltudatos! Kilőve, utoljára akkor voltam életemben céltudatos, amikor hasmenésem volt és rohangáltam a mellékhelységre. Egek, miért nem kértem tanácsot Danieltől vagy McGalagonytól. Megint az a piszkos egóm, hogy azt hittem könnyű tanítani. Mondjuk tény, az első két órám elég zökkenőmentesen ment, talán itt sem lesz semmi baj. Talán.
Szerencsémre megkaptam minden évfolyam teljes névsorát, így a hetedévét is, de még sem tarthatok névsorolvasást, az olyan öhm, dedós lenne. Valamennyien már elmúltak 17, még a végén besértődnének egy ilyen húzástól. Év közben csak rám ragad a nevük, no meg dolgozat osztáskor. Vagy gyakorlásképében a kérdéseimnél felszólíthatnám őket, bár akkor elég szigorú tanerőnek néznének. Áhh, majd csak kitalálok valamit…

Lépteim elég szaporák voltak, nem akartam megint elkésni. Lehetséges, hogy előbb be kellett volna jönnöm a terembe, még csengetés előtt. Csengetés, milyen távoli emléknek tűnik, már lassan 7 perc eltelt az óta. Van egy olyan érzésem, akárhogy is próbálkoznék nem elkésni lehetetlen feladat. Áh, csak náluk ne égjek be úgy, mint az elsősöknél! Balesetek elkerülés evégett szándékosan nem vettem fel köpenyt, így elég érdekes látványnak tűnhettem (bár véleményem szerint a köpenyben is érdekes lett volna az összhang). Megjelenésem, majdhogynem muglikéhoz hasonlított, egy gyűrött ing, szakadt farmer és egy hajdani tornacipőre emlékeztető, koszos valami, amit sietségemben a lábamra húztam. Na, az aranyvérű porontyok ki fognak akadni a megjelenésemen. A tanáriban így is megnézett néhány halálfaló kolléga. Lehet tudat alatt valahogy az ő bosszantásukra vettem fel. Komolyan, annyit sem tud némelyik a tanításról, mint én.
Erről jut eszembe, ennek az évfolyamnak már elő kell adnom a szöveget, amit még Augusztusban találtam ki, néhány incidens elkerülése végett.

Gondolataimból az az egyszerű tény ébresztett fel, hogy kis híján nekimentem saját tantermem tölgyfaajtajának. Tehát megérkeztem. Gyorsan még az ajtóban előkapartam ezüstös zsebórámat és kék szemeimmel fürkészni kezdtem a mutatókat a megsárgult számlapon. 9 Perc késés. Remek, egyre jobb vagyok! Ha ebben a tempóban fejlődök, November végére már időben be tudok érni az óráimra. Sóhajtottam egy nagyot és beléptem a kör alakú tanterembe. A diákoknak elég szemet szúró lehet majdnem kétméteres magasságom a kicsiny Flitwick után. Ennél ironikusabb az lett volna, ha Hagrid kezd el bűbájtant oktatni. Hát itt voltak a már majdnem felnőttek és szinte minden tekintet rám szegeződött.
- Öőöő Hali… - köszöntem zavarodottan, majd hirtelen eljutott a tudatomba mit mondtam és már is igyekeztem kijavítani magamat. - Mármint, izé… Jó napot kívánok!- . Remek, mint egy általános iskolás…

Na, jó, gyerünk Alex, mutatkozz be szépen. Az elnyűtt tornacipőben lassan a terem közepére vándoroltam és leültem Flitwick régi, könyvekből kirakott pódiumára. Nagy levegő és rajta!
- Alexander Devan Qcross vagyok, az új bűbájtan tanárotok. – kezdtem el bemutatkozós mondókámat. Közben egy pálcaintéssel felkerült a nevem zölden lángoló betűkből a levegőbe került. Nem volt sok választásom, mivel tábla nem volt a termemben, amire írhattam volna, be kellett érni eme elavult trükkel. – A fölösleges körök lefutását elkerülve, leszögezném, hogy gőzöm sincs mi történt Flitwick professzorral, tehát akárhányszor kérdezitek meg, nem tudok rá választ adni. – miközben hangom betöltötte a világos termet, igyekeztem minél több diákommal felvenni a kontaktust. Hangom komolyabbra és magabiztosabbra vált. – És most néhány szabály az óráimról: Először is nem tűrök semmiféle politizálást az óráimon. Azért, vagyunk itt, hogy tanuljunk. Első politikai megnyilvánulásokért pontokat vonok le, majd könnyen rátérhetünk a büntetőmunkára. – tekintetem a Mardekárosok csoportjára vándorolt, majd ismét minden diákhoz beszéltem. – és ez mindkét oldalra vonatkozik. Másodszor. Értékelem a poént és a humort, de kérem, ne essetek át a ló másik oldalára! Harmadszor pedig… - hangom lágyabbra váltott. -Érezzétek jól magatokat az óráimon! Persze nem, pletykálkodás közben. – mondtam kedves mosollyal az arcomon. Hát, remélem nem lett túl gáz a mondóka. Valahogy kötelezőnek éreztem leszögezni a politikára vonatkozó szabályt és muszáj mindkét oldalra oda figyelnem, hisz ha elvárom a mardekárosoktól, hogy ne politizáljanak, akkor el kell várnom a „jók”-tól is.

Lazán támaszkodtam a pódiumnak és ismét a diákokra néztem. – Na és hát, most kezdjük el az órát. Így hetedik évetekben elérkeztünk egy elég hosszú tananyag végére. A Levitációval – ha jól értelmeztem Flitwick professzor tanmenetét – eddig minden évben foglalkoztatok. A mai órán Roxfortos éveitek utolsó Levitációs bűbáját fogjátok megtanulni. -. Érdekes, a levitáció szó hallatán minden diákom olyan unott fejet vág, mint anno jómagam gyógynövénytanon. -Bizonyára már tudjátok a levitáció definícióját… akkor hallgassuk meg eme fogalmat öőöőöő – Gyorsan a mellettem lévő pergamenen kezdtem böngészni a nevek között és találtam egy tetszetőst. – Benjamin Bishoptól! -. És Tekintetem már is kereste a név tulajdonosát, aki reményeim szerint egy szép definíciót fog elmondani. Ha nem tudja az se baj, bár ők nem tudják, de most még nem vonok le ilyen malőrökért pontot. Háh, de élvezem a hatalmat!

// A következő tanári post Július 19-én (jövő hét hétfőn) érkezik. Aki még csak most írja be magát az órára, nyugodtan írja, hogy már itt volt. A Későknek is volt idejük, elvégre jómagam is késtem. //

[Bűbájtan + Prof. Qcross]

Bűbájtan + Prof. Qcross

Ha nem lett volna már egy órám délelőtt, valószínűleg fel sem kelek. Az elmúlt órák, a Roxfortba való megérkezés nem egészen úgy ment, mint régen... Jules, az egykor cserfes kis bajkeverő, később megkomolyodott mitugrász csak egy kellemes emlék. Egyszerűen képtelen vagyok rendesen túltenni magam a jelenlegi helyzeten... Undorodom, félek és dühös vagyok egyszerre, aztán máskor meg elkap a letargia. Most is, csak ülök, kibámulok a birtokra, ami egy éve ilyenkor még meleg színekben pompázott, a fák sárguló levelei és a nefelejcskék ég beszínezték a teret. Ma a nyirkos köd elmos minden árnyalatot, és csak a szürke foltok maradnak.
Fáradtan felállok és elindulok, bele sem nézek a tükörbe, nem nézem meg, hogy áll rajtam a talár, vagy mennyire vagyok kócos. Tudom, mit látnék, és akkor már inkább az édes tudatlanság. Nem sokat aludtam az éjszaka, és ez biztos meglátszik. Nem gond, az aranyvérűek jót mulatnak majd legalább.
A vállamra kapott táska könnyen pattog az oldalamon, ahogy lépcsőkön megyek fel és le, hogy elérjem a célom. nincs társaságom, és fel sem tűnik, hogy alig vannak a folyosókon, amíg el nem érem a bűbájtanterem bejáratát. A nagy tölgyfaajtó zárva, odabentről semmi hang nem hallatszik.
Remek. Az első órám az új bűbájtantanárral, aki még a nevemet sem tudja, és máris elkések. Ezek után biztos megjegyez majd, pláne, ha ő is egy kedves kis halálfaló... Az izmaim megmerevednek, ahogy elképzelem a többieket: felém kapják a tekintetüket, a zöld címeres talárok tulajdonosainak az arcán kéjes vigyor terül el, néhány háztársam talán biztatóan, de inkább sajnálkozón rám mosolyog, a tanár meg rám ordít, levon tíz pontot, miután rájön, hogy sárvérű vagyok, még tízet, és már gondolkozhatok is, hogy milyen büntetőfeladat vár rám az este. Fenomenális.
Végül azért csak benyitok.
A tanár sehol. A diákok szokatlanul nagy csendben vannak, talán nem csak az évnyitó volt olyan rideg, hanem az egész év ilyen hangulatban telik majd? Nem is tudom, melyik a rosszabb... Ez a halotti csend, amit néha egy-egy könyvlapozás, halk beszélgetés tör meg, vagy a hangos gyűlölködés.
Bevágódom az első üres helyre, nem igazán érdekel, hogy pont egy mardekáros mellett van. Ha nem bírja ki, hogy mellettem kell ülnie, majd arrébb megy. Vagy megátkoz, tudom is én.
Épp időben.
A tanár pár másodperccel utánam lép be a terembe. Talán látott is, mikor bejöttem... Nem baj. Ugyanis cseppet sem érzem úgy, hogy halálfaló lépett a terembe, habár Flitwick professzor méretei után a minimum kétszer olyan magas, és feleannyi idős professzor elég feltűnő jelenség. És izgul. Azonnal látni rajta, habár nem igazán értem, miért. Elvégre azt csinál velünk, amit akar. Talán nem olyan szadista, mint a többiek? Lehet ilyesmiben reménykedni? Foley ugyan még itt van, és ő normális, McGalagony meg az öreg Lump is megmaradt, Minticz is, de az újakhoz eddig nem sok reményt fűztem.
Talán most változik a helyzet. Még mosolyogni is képes vagyok, mikor a kis beszédének a végére ér, habár kicsit izgulok is. Nem szeretem, ha felszólítanak, most pedig különösen kevés a kedvem egy minifelelethez még akkor is, ha igencsak könnyű a feladat. De nem én vagyok a kiszemelt.
Mosolyogva várom a választ Benjamintól.

Angelus irodájában töltöttük a szünetünket. Valami apai jó tanács félével akart ellátni szerinte, minket, Dracot azért mert Mardekáros, engem meg gondolom, azért mert az unokahúga vagyok. Remek lesz, ha egész évben ez fog menni… Angelus, Foley és Crasso… mind a hárman azt hiszik hogy rájuk szorulok… Nagyszerű…
Késében vagyunk.
De mit is vártam. Három perc alatt nem lehet, a déli szárnyból a keletibe rohanni, és nem is fogunk rohanni. Sosem tettem. És Draco sem. Az elmúlt éveink alatt egyszer sem. Ha késtünk, késtünk. Persze Dracoba azért jobban bele volt nevelve a pontosság, mint belém, azért én elég vadhajtás vagyok az aranyozott családfán.
Nem sietünk. Qcross nem az az ember jelenleg a kastélyban, aki miatt megszaporáznám a lépteimet. Az előbb felsorolt három emberért már igen, meg azért akad a régi tanerők közt egy-két professzor akiknek nem szívesen esek be késve az órájára, mert tudom, hogy én húzom a rövidebbet.
Megdöbbenve tapasztalom, hogy a tanár sehol. Pedig több mint öt perce tartania kellene az órának. Eltévedt volna? Pedig legjobb tudomásom szerint Qcross volt Roxfortos, akkor csak idetalál a teremben. Nem hiszem, hogy olyan sokat változtak volna az évek alatt a beosztások. Meg elég fiatal is. Azért egy-két apróságot tudok róla, főleg mert az év kezdés előtt James elém tolta az összes jelenlegi tanár önéletrajzát, hogy tudjam, kikkel állok szemben, meg több órás kiselőadást tartott arról, hogy ki milyen beállítottságú és hasonlók.
Nem foglalkozom a többiekkel, csak odasétálok az első üres padhoz, amit megpillantok, és leülök mellé, Draco pedig mellém.
Nem beszélgetünk, nem csinálunk semmit, csak várunk, hogy legyünk túl ezen az előre láthatólag igazán izgalmas bemutatkozó órán. Egyedül ez a baj az új tanárokkal. Állandóan ugyanaz a rendszere a kezdésüknek. De aztán mindig rájönnek, hogy elrontották. Idegességükben nem megfelelő az első benyomás róluk (mert a vacsora nem számít) és akkor vége. Nincs újra kezdés. A diákok szépen kizsigerelik őket, addig mire életunt, kicsavart valakik lesznek, és már csak kötelességből állnak a katedrán, és a diákjaik egyedül azért járnak be az óráikra, mert félnek tőlük.
Aztán végre megjelenik Qcross. Első pillantásra észreveszem a varázslókhoz méltatlan öltözékét, és konstatálom, hogy bátor dolog volt ez tőle. Ez szimpatikus. Apró rezdülés látható csak a szám szegletében, mely az elismerésemet jelzi, de semmi több. Az érzelmeket nem mutatjuk ki. Ezt megtanultam a nyáron. Amit mutatunk, az a tökéletes előadás része.
Aztán a szimpátiám egy pillanat alatt bizonytalanná válik, mikor Qcross idétlenül bemutatkozik. Ne… Ne szúrja már el ilyen gyorsan, komolyan szurkolok neki. Már csak azért is, mert titkon azért áldom Merlint, hogy van egy néhány tanár az iskolában még, akik nem a Nagyúr emberei. Csak ne szúrja el!
Megtalálta a hangját. Talán szerencséje lesz, és az a minimális hiba, amit vétet, nem fogja rányomni az elkövetkező tíz évére a bélyegét. Persze a késése sem a legjobb pont, de azt a diákok többsége kifejezetten szereti.
Flitwick… Én tudom mi történt vele, azon pedig nem csodálkozom, hogy Qcross azonnal leszögezte, hogy fogalma sincs elődje hol létéről. És jobb is ha nem porcírózza ezt a témát. Vannak olyan dolgok, mikről jobb nem tudni… Az egy más kérdés, hogy a pletyka már úgy is elindult. Vajon mi történt a Hollóhát exfejével?
Politika kilőve. Újabb plusz pont. És a befejezés is egészen rendben van. A bemutatkozás fontos. És nem szabad túlzásba esni. De az érezzétek jól magatokannal azért vigyáznia kellett volna. Egy csapat idétlen diákkal áll szemben, akiktől nem várhat könyörületet. Nem a jó kedv itt a lényeg. Vagyis persze az is fontos, hisz volt idő mikor még én is élveztem órákra járni, csak azért ezt még sem kéne a diákokkal közölni.
S a tárgyra tértünk. Az utolsó év tananyaga. Alig várom…

[Mindenki és persze a prof.]

Mindenki és persze a prof.

Utálom, utálom, utálom!!!
Megint el fogok késni, emiatt a rohadt óra miatt… Miért, miért pont most kellett ennek is megállnia? Gyorsan lecsatolom a karomról, s a zsebembe rejtem.
Sietősen lépkedek végig a királykék bársony kárpitos karosszékek mentén, le a kőlépcsőn végig a klubhelyiségen, át az elsősök között, akik nem tudják milyen órájuk lesz és hol. Nem is törődöm velük. Magamban még mindig az elromlott órám miatt szitkozódok, hisz nem romolhatott el egyik pillanatról a másikra, csak úgy magától…
Valaki nagyon vicces akart lenni.

Na, mindegy, már szinte biztos, hogy elkések. Lépteim szaporák, a cipőm hangos kopogása visszhangot ver a márványfalak között. Rajtam kívül alig néhány diák még álldogál a folyosón.
Nevetés hangja üti meg a fülem. Mivel a tanterem felől jön, először nem is foglalkozom vele, biztos nyitva hagytak egy ajtót. Amikor közelebb érek, látom, hogy nem egy tanteremből jön a hang, hanem az egyik folyosóról.
Elsietek néhány bámészkodó alsóbb éves mellett, s az egyik szobor előtt egy kisebb társaságot találok. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, úgyhogy közelebb léptem.
Most már minden világos lett, csak rá kellett pillantanom az egyik fiú talárjára.
Mardekárosok…
Körülbelül heten nyolcan voltak, mind kisebb nálam. Szerintem észre sem vették, hogy ott vagyok, hiszen zavartalanul folytatták a nevetgélést.
Már év elején megfogadtam, hogy nem szerzem meg nekik azt az örömöt, hogy miattuk büntető munkát kapjuk, tehát elmentem mellettük mintha ott se lennének.

Most fordulok be a tanterem folyosójára, az ajtó nyitva áll, bentről fojtott hangú beszélgetés hallatszik. Úgy látszik, mázlim van, a tanár még nincs itt, gyorsan belépek, s elhelyezkedem egy hátsó sorban található padban.
Pár perccel utánam érkezik meg a kedves tanerő. Első pillantásra valamilyen elzüllött muglira hasonlított. Szakadt nadrág, kopott tornacipő. Egyszóval szimpatikus figura, viszont elég merész is, tekintve a jelenlegi erőviszonyokat, nem biztos, hogy a legjobb ötlet erősen muglira emlékeztető öltözékben megjelenni, viszont kétségtelenül bátor tett.
Kétségtelenül furcsa volt a kicsi Flitwick után, hisz az öreg jó, ha volt egy méter húsz.
Rögtön rá is tér a bemutatkozásra, igaz egy kis gikszer már az elején becsúszott, de szerencsére időben kapcsolt, úgyhogy nem igazán lehet ezt a malőrt a számlájára írni. Hisz ez az első éve. No meg mindenkivel elő fordulhat, viszont, már-már hallom, ahogy a mardekárosok összesúgnak, a leghátsó sorokban.
A Flitwick professzorról szóló mondatra nem is figyelek igazán, hisz nekem vannak tippjeim, hogy mi történhetett a kis professzorral, bár egyik sem túl rózsás.
Idén nem ő az elő tanár, aki kitér a politikai megnyilvánulásokra… Majdnem az összes normális tanárnál végig kellett hallgatni, hogy mindegyik féltől pontokat von le. Szerintem ez így teljesen korrekt.
S rátérünk a tananyagra...

[padtársáldozat: Benjamin]

padtársáldozat: Benjamin

Az óra kezdése előtt két perccel..
Hangosan kordul egyet a gyomrom, én pedig a párnámba grimaszolva fordulok meg a másik oldalamra, és ölelem magamhoz a takaróm csücskét. Az ébrenlét és a mély alvás közötti megfoghatatlan állapotban lebegek, amikor az álom képei még élesebbek, és ebbe a külső hatások is belefolynak, és eggyé válnak, mint mondjuk egy csengő, vagy a kutya ugatása, telefon csörgése és jelen esetben a gyomrom hangos panasza. Nem foglalkozom vele, elvégre épp Lestat és én egy igen elmélyült beszélgetést folytatunk egy sötét sikátorban, és ami azt illeti, nagyon is tetszik, hogy egyre közeledik felém, arcán egy pimasz mosollyal, és a.. újra kordul egyet a gyomrom. A hátamra fordulva pislogtam nagyokat, majd lustán oldalra fordítva a fejem konstatálom, hogy Yvette már rég lement reggelizni. Régebben mindig felébresztett, de tekintve, hogy kettőnk között még mindig tart a hidegháború, meg sem lepődöm rajta, hogy nem szólt. Felülök, és egyik kezemmel beletúrok a hajamba, másikkal pedig kinyúlok az asztalra, hogy az órára vessek egy pillantást. Az ásítás közepette hunyorgok rá a számlapra, és jövök rá, nem hogy a reggeliről lekéstem, de már az óra is elkezdődött legalább öt perce.
- Háteztnemishiszemeeeeel! -

 Az órán kellene legyek már 10 perce..
.. de én még mindig a pindúrpandúros hátizsákomba tömködöm bele a könyveim, meg a tollakat, ill. pennákat és a tintát, ha valakinek esetleg bökné a csőrét, hogy mugli cuccal írok. Ugye az új iskolavezetőség, meg a szabályok, ami engem nem különösebben hat meg. Az éjjeli szekrényem fiókját kirántva markolok bele, és dobok egy tucat csokoládét a táskámba. Vésztartalék. Illetve, hogy ne mondja azt senki, nem táplálkozom egészségesen, beleharapok a kissé fonnyadt almába, és a számban tartva rohanok ki a hálókörletből. Vagyis inkább gurulok.

Az órán kellene legyek már 20 perce..
.. és nekem az a fantasztikus ötletem támadt egyébiránt, hogy ha görkorcsolyával megyek sokkal jobb, és nem is fáradok ki annyira, mintha futnék. S annyira a guruló csodára koncentráltam, hogy a citromsárga farmerra, és a rikító rózsaszín színű pólómra (melyen donald kacsa integet) nem húztam fel a talárt. Sebaj, úgy is csak rontaná az összképet.

Hangos csattanás szakítja félbe a tanár mondandóját..
.. mivel ezt a kanyart jól benézem, és annyira lendületesen gurulok, hogy nem éppen diszkréten felkenődök az ajtóra. Ennyit arról, hogy csendben belopakodok, és gyors leülök a hátsó sorba. Már ha egyáltalán van ott még hely. Megköszörülve a torkom, nyomom le a kilincset, és dugom be először a fejem, hogy biztos jó helyen vagyok e. Először Yvet szúrom ki az első sorok között. Rrremek, ezek szerint nagyon is jó helyen járok, aztán pedig a tanárra pislogok. Egyet. Kettőt. Hármat.
Lehetetlen. Hiszen a minap pont ezzel a csókával futottam össze az udvar félreeső részén, s kértem tüzet a cigimhez. Egy tanártól. Ráadásul, ha ez még nem is lenne elég, úgy beszéltem vele, mint egy haverral, mert azt hittem iskolatárs, és.. jesszus. Nem. Azokat a pillarebegtetéseket, meg csábos mosolyokat inkább elfelejteném, most rögtön!
- Ööööhh.. mmm elnézést a késésért Prof. – a kínos csend után belépek, avagy begurulok a terembe, majd kiszúrom Bent a felső sorok között, és felé veszem az irányt.
- Hellóka Ben. Szabad ez a hely melletted? Óh, igen, köszcsi puszcsi. – Mire a fojtott hangon megejtett, kissé hadart mondatom végére érek, már Ben mellett ülök.
Az nem is kifejezés, mennyire kínos ez a szituáció, még nekem is.