Bűbájtan-terem

 

Bűbájtan óra --- hetedév     

*Ami kezdetben udvarias biccentgetés volt köszöntésképpen az a percek múltával úgy vált sajátosan viszolygó kifejezéssé az arcomon, mert az idő múlik, az óra elkezdődhetett volna, de semmi nem úgy megy manapság, ahogy az elvárható lenne és a tanár is késik, mint ahogy az elit, az iskolaelsők maguk is készséggel megengedik maguknak, hogy akkor libbenjenek be, amikor már réges-rég itt kellene lenniük. De jól megjegyzem magamnak, hiszen ez a követendő példa, ők a vezetőink, a fény az éjszakában, legalábbis amilyen szerepben tetszelegnek óhatatlanul is ez jut eszembe. Tehát késni menő. Mindig is úgy véltem remek aranyvérű nevelést kaptam, ami akár követendő példa is lehetne egy olyan világban, ahol sötét erőkkel kormányoznak minket, de minő ironikus, a pontosság, mint fő erény valahogy kimaradt. Pedig a pontosság elvárása legalább olyan szigorú hatással van az egyszerű lelkekre, mintha átkokkal fegyelmeznének, de nem, úgy látszik ez az egyszerű igazság egyelőre nem hatolt el hozzájuk. Nos, annyi baj legyen, nem az én presztízsem múlik ezen, sőt. Voltaképpen semmi nem múlik ezen. Semmi, ami lényeges és fontos, szórakozott tekintettel követem a mellettem elhaladók útját, hiszen mindenki legalább egyszer ellép a helyem mellett, hogy aztán megkeresse a számára ideális pontot, ahonnan a tanár igazsága vagy kritizálhatónak, vagy befogadhatónak látszik, igény szerint.
És akkor megérkezik a tanár maga. Kihúzom magam, de talán a gerincem mellé fagyott vér feszít ilyen tartásba, ahogy megbabonázott tekintettel követem a sorok között a „professzornak” csúfolt férfit, erősen megkötve azokat az indulatokat, amik átsuhannak rajtam első nekifutásnak, aztán másodszorra is csak egy kelletlenül lenéző mosolyt sikerül a számra kényszeríteni és fagyosan viszonozni a tekintetét, amikor a diákokon hordozza végig a pillantását, és csak azért nem nevetek fel ezen a harmadikosoknak szánt kérdésen, mert a Bishop fiúnak teszi fel, ami tökéletes választás, de azért én is szívesen megkérdezném, hogy miért fél a politikától, amikor másról sem szól az életünk és a nagyvilágban nagyobb szükségünk lehet rá, mint mondjuk egy könnyű levitációra, de… legyen meg az akarata, hallgatom.*

Bübájtan

Kényelmes mozdulattal lapozom a könyvben, amely noha abszolúte érdekes lenne mégiscsak untat valahogy. És hogy ez mégis hogy a manóba fordulhat elő? Nos, nagyon egyszerű és ésszerű a magyarázat. Az a fránya ajtó állandó megadással nyílik és zárul. S mindez még ha nem is lenne elég, észveszejtően nyikorog. Ki képes ilyenkor belesüppedni a Rúnák rejtélyének titkos világába?
Igazából csak arra próbálom ösztökélni önmagam hogy ne az órát bámuljam pillanatról pillanatra vagy az éppen érkezőket. De akárhogy is, Bent például nem tudom nem észrevenni.
Azok a jól ismert nagy csoszogó léptek, a szedetvedett arc, mindent elárul. És elég fagyos a fogadtatás, sőt mi több… ha nem tudnám hogy én vagyok az, akit mindenki jégcsapnak hisz és gondol, akkor egyenesen ő érdemelné ki ezt a jelzőt.
És még hogy én vagyok a gyerekes…! Még csak egy pillantásra se méltatva vágódik le, hogy hallom amint a pad beleremegve megadja magát neki.
Aztán persze sorban érkeznek a többiek. Van, aki legalább látásából ismerős, de van, aki hiába az évfolyamomba jár, sosem kapott különösebb figyelmet a részemről. És igazában most sincs ez másképp, de miután már Malfoy és Mirol is befut igazán úgy érzem itt lenne az örökös notórius késők megérkeztével belekezdeni az órába.
Végtére is senki nem akar itt ülni az idők végéig… Viszont a tanár sem sieti el a megjelenést, ami fura. Hát nem most papolnak a fegyelemről, a rendről, a pontosságról…?
Ám mielőtt zsörtölődni lenne időm, az ajtó újból felnyikorog és belép rajta az az idegen, aki minden csak tanárnak nem kinéző egyén.
Még jó hogy mindenkinek talárt kellene hordania. Nem mintha rajtam az lenne, a fekete szoknyám és halványkék blúzom erősen nem ez a kategória, no de akkor is… egy tanár… mugli öltözékben…
Persze a kényelem az első. És a szavait tekintve a tudás, ami nálam legalább kissé felemelte az értékelési skálámon. Habár ez még akkor sem túl sok.
Igazából csak kelletlen rossznak tartom az egészet, mivel a stílusából, a politikamentes és szinte ellenes feltételeiből abszolúte azt tudja az ember leszűrni, hogy bizony ő sem szívesen hajtja meg a fejét a rendszer előtt.
A levitációt említve meg…
Hangos puffanás. Tekintetem rögvest oldalra villan és nem akarok hinni a szememnek. Igen.
Az én édes húgom az, félig beesve az ajtón, leírhatatlanul festve. Még egy koszos mugli iskolában is több normális diák jár mint amennyit ő brutálisan ő egyszerre kitesz egyetlen személyként. És azok a görkorcsolyák? Honnan szedhette ezt össze? És mióta használhatja itt? Ha most nem fogják kivágni épp a hetedik évben, akkor sose…
És bár tudom, igazán tudom hogy megérdemelné, mégis valahogy sajnálom. Azt amilyen most vagyok vele és azt amilyen ő maga. Csak egy szimpla egyéniség… aki miatt most legszívesebben minél mélyebbre elsüllyednék. Talán ez túl nyíltan is látszik az arcomon, hisz meredten szegezem rá a tekintetem, egészen addig amíg Bishop mellé le nem ül. Akkor kezem a könyvön megszorul, de a következő pillanatban máris a tanárra koncentrálok inkább már dacból is.
Szóval levitáció. És Bishop. Milyen vicces…
Szúrós tekintettel fordulok hátra, felé. Ez a pillantás egyaránt szól neki is és Yolandának is.
Ahogy a tanár én is valami válaszszerűt várok tőle. És nem, most kivételesen nem vagyok az, aki rögvest megszólal, mikor a másik nem tud épkézláb hamvas gondolatfoszlányt kipréselni magából. Egyszerűen csak a formalitás… na jó és a sértettség is motivál bennem, mindkettőjük miatt.
Egyszerűen csak elegánsan felnyújtom a kezem, jelezve a kész teljes és nem kevésbé tökéletes válasz itt van nálam, ha a tanár úr feltétlen hallani akarja azonnal. Ha pedig nem… nos akkor Bennek az elkövetkezendő tíz perc biztos érdekes lesz… és nem csak a padtársa ’könnyed’ személyisége miatt.

Bűbájtan + Jules

A hátam mögött egy rövid, s tömör, álom nélküli alvással sikerült megérkeznem a nagyterembe, mégsem éreztem magam túlzottan fáradtnak, vagy kialvatlannak. Az majd csak a későbbiek során fog előfordulni, mikor a rengeteg tanulás és egyéb „felüdítő” program után az ember másra sem vágyik, csak, hogy ágyba bújjon és lehunyja a szemét. A reggeli, már ha nevezhető annak az a pár darab szalonna és kenyér amit sikeresen lenyomtam a gyomromba, csendben, rendbontás nélkül zajlott le. Úgy látszik a diákok is érzékelték a változást, csak úgy mint a mennyezet, ami ezen a reggelen  borús szürke ködbe borult. A falatozás befejezése után nem sokkal Foley is felbukkant, s elkezdte egyesével kiosztani a diákok órarendjeit. Mire hozzám eljutott, már nem sokan maradtak az asztalnál, hiszen általában a hetedévsek az utolsók, nekik már nem kell sokat magyarázni. Velem is csak ez történt, köszönt, s rábökött a kikészített órarendemre, melyen a varázslat hatására megjelent az időbeosztásom. Sok időt azonban nem tudtam eldönteni az elemezgetésével, s egyéb lacafacázással, ugyanis az órarend tanulsága szerint kevesebb mint 10 perc és elkezdődik az idei első óra, mely bűbájtan lesz idén. Így hát nyakamba kaptam a lábaim, s rohanni kezdtem ahogy csak bírtam.

_________

Gyors léptekkel haladok végig a szinte már néptelen folyosókon. Útközben támadt egy hülye ötletem, és még felugrottam a toronyba a cuccaimért, aminek az lett az eredménye, hogy a rendelkezésemre álló kevéske időt, sikerült még kevesebbre csökkentenem. Sietek, ahogy csak bírok, s közben csak reménykedni merek, hogy a tanár még nem ért be.  Na nem mintha különösebben zavarna a büntetőmunka, csak nem lenne jó, az új iskolaévet pontlevonással kezdeni. Főleg egy új tanárnál…
Megérkeztem
Hatalmas lendületem egy jól irányzott fékezéssel töröm meg, egy utolsó ruhaigazítás, majd mély levegőt véve belépek a terembe, ahol vágyakozásomnak megfelelően még nem érkezett meg a tanár. Sőt.. még a diákság nagy része is hiányos. Körülnézek az ismerős arcokon, akikkel már jó hét éve jóban – rosszban, de inkább rosszban együtt vagyunk, majd egy –Szia, mizujs? – kérdés, köszönés párossal huppanok le Jules mellé. Mosolyogva pillantok rá, miközben várom a tanár érkezését, ami nem sokkal később meg is történik.
A bemutatkozása őszintén szólva elég béna, látszik, hogy még nem volt dolga hozzánk hasonló diákokkal. Mindenesetre már a kis bevezető monológja után felszólítja Benj-t , hogy definiáljon, úgyhogy hátradőlök a székemen, és élvezettel figyelem az óra elkövetkezendő részét.

//Bocsi ez most nagyon szar lett, de többre nem tellett//

   Az ajtó csak nyílik és csukódik; néha-néha csapódik, olykor meg csak úgy besurran a tokjába, de bármilyen formában is teszi, mindig jelt ad, ha valaki belép a terembe. Hol vannak már azok az idők, mikor a lányok csoportosan, vihogva vonultak befelé közvetlenül a mosdóból jövet, vagy amikor a nagy arcok bandákba verődve hencegték beljebb magukat… Manapság az a trendi, ha a diákok egymástól izoláltan közlekednek iskolaszerte – ki azért, mert származásánál fogva többre tartja magát a társainál, ki pedig perifériára szorultan, szintén a származási megkülönböztetettség miatt. Részemről leszarom, hogy kinek mi a hasfájása, ugyanúgy születhettem volna én is aranykanállal a seggemben, mint Lamartin vagy Reynolds, és csak a véletlen játéka, hogy Vikitriát, vagy éppen a Delacour ikreket sem egy mugli családba pottyantotta a gólya. Hidegen is hagy a legtöbb nagyképűsködő marha, de még jó húgom félvér kevélykedése is.
   De használhatná azt a rohadt kilincset az összes hetedéves, az istenüket már!

   Fáradtan hajtom meg a fejemet a légáramlatok előtt, egyebet úgysem tehetek. Idén még csak prefijelvényem sincs, de ha lenne, se szólnék rá senkire. Csak eltűröm valahogy még egy rövid ideig ezt a fenséges bagázst! Idegesen gyűröm zsebre az öklömet ültömben, de nem lesz tőle jobb semmi. Bár kinyithatnám most a kis szenesdobozt…
   Hanem ekkor megint nyílik az ajtó (juhé, újabb széllöket valami kretén nyomán), és végre hang is társul a noname belépőhöz. Várjunk csak… McGalagony, mint konferanszié bemutatta már a lakomán ezt a lapaj gyereket. Az új bűbájtan tanár!
   - Apám… – suttogom hangtalanul magam elé mintegy csodálkozásom jeléül, bár magam sem tudom, mi rengette meg a képzelőerőm határait: az, hogy egy kosaras plántálja majd belénk a bűbájok csínját-bínját, vagy hogy közelebbről nézve az ürge akár az évfolyamtársam is lehetne. Persze lesz ez még így se, hallottam már, mit suttognak a rúnatanos pofáról. Állítólag annyi idős, mint én. Ennyire idejétmúlt a ránc és a szakáll?
   Elég bénán rajtol a prof, mintha soha nem járt volna még aranyvérű ficsúrok között – tán nem tudja, hogy ők előszeretettel tépik cafatokra mindazokat, akikben annyi a méltóság, mint egy rühes kutyában? –, de azért nem nevetem ki. Ennyi jár minden új tanárnak.
   Bemutatkozás, védvonalak kijelölése, szabályok tisztázása. Semmi újdonságot nem süt el, de legalább a lényegre szorítkozik. És meg is adnám érte a jó pontot, ha az első tananyaggal kapcsolatos kérdésre nem engem szúr ki magának. Hogy görbülne meg.
   - Erre – szólalok fel lelkesedés nélkül, csak hogy ne keresse tovább Benjamin Bishopot az első sorokban. Még nem állt össze a fejemben a válasz, de már nyílna a szám a rizsára, amikor a változatosság kedvéért az a retkes ajtó megint nagyot döndül. Meglepetten kapom oda a pillantásomat (ezzel is időt nyerve a válasz kiötléséhez), aztán ugyanolyan sebesen vissza, mikor felismerem Yo esetlenkedő alakját. De nem úszom meg ilyen könnyen. A lány direkt mellém gurul a nincs-ki-mind-a-négy kerekén, és befészkeli magát a padomba. Megütközve nézek rá, amolyan „már megszoktam, hogy nekem nincs véleményem” tekintettel, de ennyiben is hagyom a kettőnk közti kommunikációt. Ám hiába fordulok el tőle, mégis előttem az arca. Yvette bámul hátra, öntelten várva a kudarcomat. Aztán a magasba emelkedik a keze, csak hogy egyértelművé tegye a számomra, hogy hülyébe se vesz. Ez a viselkedés és a hozzá járó beképzelt kifejezés a képén mérhetetlenül felbosszant, olyannyira, hogy életemben először be akarom bizonyítani egy tanárnak, hogy igenis a megfelelő embert szólította fel.
   - Mikor a gravitációs vonzásból kiszakadó test – akár élő, akár élettelen – lebeg. Ez a levitáció. Ezt az állapotot mi diszjunktív célbűbájjal érhetjük el bármely test fölött az ige és a pálcamozdulatok megfelelő alkalmazásával. Tartsak gyakorlati bemutatót a fogalomról? – ajánlkozom készségesen a hasból ledarált, de belátásom szerint helytálló definícióhoz csapva, nem kapkodva pálca vagy tankönyv után. Ha Mr. Krikszkraksz ragaszkodik hozzá, éppenséggel elkápráztathatom az osztályt az elsős korunkban tanult bűbájjal, de ha nem muszáj, ezen a ponton abba is hagyom a stréberkedést. Rosszat tesz a karmámnak. Másrészt nem akarok Yvette-re hasonlítani. Elég, ha tudomásul veszi, hogy nem vagyok retardált, ahogy mindig is gondolta rólam.

   Észre se vettem, hogy a zsebembe mártott markom idő közben a szenesdobozon talált nyughelyet, s most némi megelégedettséggel teszem fel mindkét kezem a padra, mint a dolga végzett fagyiárus egy decemberi napon.

[# hetedév - bűbájtan - Nicolas]

# hetedév - bűbájtan - Nicolas

   Talán mégsem Nicolas volt a legjobb alany, hogy felpiszkálja Robert féltékenységét, de már édes mindegy volt. Nicolas mondjuk ki: egy tapló. Nem úgy mint mondjuk Malfoy, vagy Montgomery, hanem valójában az. Mégsem hiszi azt, hogy a fiúban csak ez bújna meg, sőt. Nicolas is a rengeteg balfék közé tartozik, aki azt hiszi, ha tapintatlan és modortalan, máris  nem egy földönfutó senki. Vagy, esetleg (!) voltaképpen nem is rossz ember - ismételten ez a meghatározás jön a képbe-, csak éppen ezzel a viselkedéssel palástolja mindezt. Persze jó ember mondja, pont Aly, aki voltaképp négy képzeletbeli lélekfal közé zárta magát egy rövidebb - vagy akár hosszabb időre. De ez mind csak védekezés.
   A fiú engedelmesen követte és már a leghátsó padban ültek, felül. Nem igazán az ő műfaja a legközelebbi padsorban való "majd kiesek a padból"- viselkedés. A tanterem lassacskán megtelnek a diákokkal, és alig hallható izgés-mozgás veszi kezdetét. Mindenki befutott majdnem, pár diák kivételével.
   - Ne kérdezz Baxton. Élvezd ki a helyzetet amíg lehet. - válaszolja nyugodtan, és egy pillantást vet a fiúra, majd ismét az ajtóra szegezi tekintetét.



   Végre valahára a professzor is megjelenik. Hmm... Hogy szépen fejezze ki magát, és ne hagyja el durva szó a száját, csak nyel egyet, és magában teszi meg a véleménynyilvánítást. Mit is mondjon, nem épp egy ilyen tanárt várt. Természetesen a ceremónián látta már, de akkor nem igazán érdekelte Alyt, sőt, csak egy futó pillantást vetett rá. De így, közelebbről szemügyre véve, megcáfolta Alyson gyanúját/félelmét, hogy egy kiöregedett, szenilis, unalmas alakot vettek fel Flitwick helyére. Apropó Flitwick... Vajon mi lett vele?
   A kimondhatatlan nevű professzoron egy elnyűtt tornacipő ingadozott, és hát, talán ha pár évvel fiatalabb lenne, vagy akár egy évvel is, lazán leszólítaná, mint egy diákot a kastély folyosóin. De ő a prof.
   Alig kezd bele mondandójába, egy hangos puffanás hallatszik mögüle/srégen tőle, mire a lány azonnal odaemeli a tekintetét mit sem törődve a tanárral.
   - Yolanda...- suttogja egy halk lesajnáló sóhajtást eleresztve. A kijelentés voltaképp Nicolasnak szólt, vagy legalább is ha hallotta, hiszen ő ül a legközelebb hozzá. Yolanda - szokás szerinti - igen frappáns belépője, amit tömérdek feltűnési viszketegség von körbe, nem csak belőle váltott ki ilyen reakciókat, végignézve a tantermen csóváló fejeket, illetve halk pusmogást lehetett látni/hallani. Csak csodálni tudom, hogy némi több jó modor is került ikertestvérébe.

   A tanár folytatja mondandóját. Levitációs bűbájok...miért olyan ismerős ez neki? Talán ezt tanulták hat éven át, orrba-szájba...? Reméli jobb tanítási módszerrel áll elő Qcross, mert ha nem neki ne mondja, hogy érezze magát fantasztikusan az óráin. Különben is: melyik órán lehet jól érezni magad?

[Todos a Flote]

Végre megtaláltam. Az osztály nagy része egy kócos hajú fiúhoz fordult, akit látszólag pillanatnyi zavarba hozott a kérdés. Tehát Ő Benjamin. Tekintetem rászegeződik a magas fiúra, és kíváncsian várom a választ, mikor kedvtelenül kinyögte végre az előszót a tölgyfaajtó egy nagy csapódással kinyílt. Tehát még utánam is vannak késők, pedig az ember azt hinné, ha a tanár késik már mindenki, megérkezik. Azt hiszem ebben a 35-40 évben, amit még le kell dolgoznom a nyugdíjig, lesznek ilyen meglepetéseim. Azt nem mondanám, hogy kellemes, de meglepetés. Igazság szerint nem szólhatok semmit, hiszen én is késtem.
Most pedig sikerül feltérképeznem a késő alanyt és megnyugodva konstatálom, hogy nem én vittem túlzásba a mugli megjelenést a mai napon. A díjat kétségkívül ez a lány kapta, aki engem egy londoni mugli lányra emlékeztet, aki hogy ledolgozza fölöslegét a Hyde Parkban görkorizik. Az arcára nézve azonban beugrik, hogy kicsoda a lány. Már találkoztam vele és elég érdekesen viselkedett. Tanártól tüzet kérni cigizéshez… utána meg nem kínál meg egy szállal se… A véla szépségű lány döbbentségéből, arra következtettem, hogy csak most szembesült a ténnyel miszerint én a tanári karba tartozom. Hirtelen a neve is beugrott, „szerencsémre” keresztnevekkel bemutatkoztunk egymásnak, a szituáció poénjáért nem akartam mondani a professzori titulust. Yolanda… Érdekes.

Mikor köszönteni akartam a jövevényt, rá kellett jönnöm nincs időm, hiszen a jelenet folytatódik. Ismét minden arc Benjaminra nézett, sőt volt olyan, amiből kettő is. Egy kéz a magasba emelkedett, hogy átvegye a szót Benjitől és meglepődöttségemre a lány pontos mása volt a szórakozottan guruló Yolandának, aki viszont leült a kócos fiú mellé. A jelentkező lánynak azonban fagyos, sértődött tekintete volt, míg Yo egyfolytában vigyorgott. Érdekes. Ikrek? Gyorsan ránéztem a kis pergamenlapra, amin meg is találom, amit kerestem. Két lány ugyanolyan keresztnévvel, Yolanda és Yvette Delacour. Franciák? De érdekes évfolyamba csöppentem.
Persze azt tudtam, hogy az iskola elsők itt lesznek és a Mafoy gyereket, egyből felfedeztem, tejfel szőke hajával és hegyes állával kivirított a társaságból a mellette ülő griffendéles lány pedig bizonyára Vikitria. Már előttem itt voltak és nagyobb különlegességet eddig nem produkáltak az órán, meglepődöttségemre egyetlen mardekáros poronty sem szólt be eddig az öltözékemért, tehát eddig a kis későn kívül egész nyugis évfolyamnak tűnnek.

Hirtelen felkapom a fejem, gondolataimban egészen megfeledkeztem a kis kérdésemről, amire megkaptam a választ a kócostól. Remek válasz, eléggé eldarálta, de mintha valami bizonyítási vágyból mondta volna. Tipikus Hollóhátas.
- Kitűnő válasz Mr.Bishop! – egek magamtól jön ez a tanári beszéd? A legrosszabb, hogy még az elsősöket is Mr-ezem. – Plusz 10 pont a Hollóhátnak - . Tekintetem most a mellette ülő lányra vándorolt. – És hát öhm… Csá Yo! Örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Kérsz tüzet? – . Gyerekes vigyor jelent meg a képemen a mondatoknál és úgy fürkésztem a lány reakcióját. Majd egyet kacsintottam és felállva elkezdtem járkálni a tanterem közepén.

– Ahogy Mr. Bishop is mondta, a gravitációs vonzásból szakítjuk ki a testeket a levitációnál. Erre a legjobb példa ez a bűbáj lesz, a Todos a Flote.- . Jól megnyomtam az igét, hogy még a öhm, kisebb agyi teljesítménnyel rendelkezők is megértsék, hogy azt a három szót fogjuk használni. – Az ige spanyolul azt jelenti, hogy „lebegjen minden”. Ez a pár szó és a helyes pálcamozdulatok következményében képesek vagyunk egy zárt térben megszüntetni a gravitációt. Teszem azt egy szobában, ebédlőben. A bűbáj helyes használatával egyre nagyobb területre bocsáthatjuk ki a bűbájt. –. Ez így tényleg nem lesz jó, be kell szereznem egy táblát. Majd szólok Fricsnek, hogy oldja meg nekem. Végül is halottam, a pennák sercegését, tehát hátha ügyesen jegyzeteltek… vagy csak egy jó karikatúrát rajzoltak rólam. Megvárva, hogy a sercegés véget érjen a pálcámmal ismét előidéztem a lebegő betűket kétszer felírva a varázsigét a levegőbe. Egyszer írottan és alatta pedig fonetikusan. A sok jegyzet után elég szemet szúró volt látnom a „Tódosz á flótí” feliratot.
Ismét az osztályhoz beszélve járkálni kezdtem. – A pálca mozdulat elég egyszerű, ahogy minden levitációs bűbájnál itt is „pöccel” zárunk, de engem, személyszerit inkább emlékeztet egy kábító átokra a mozdulat. - . Megálltam, hogy bemutassam az egyszerű mozdulatot a diákoknak és közben kommentáltam. – Tehát leírunk egy szép, kisszabású kört a pálcánkkal az ige „Tódosz” részénél és az „á flótinál” „pöccölünk”. Kérem mindenki, ismételje meg ige nélkül a mozdulatot. –. Na ja, látszik rajtuk, hogy unják.

//Ismét jövő héten érkezik a következő reag. //

Bűbájtan//Alyson


Mivel nem kapott kielégítő választ kérdésére, ezért csendben ült, s nézte a sok hetedévest, ahogyan egyre csak növekedett a számuk a teremben. De Nicket cseppet sem érdekelte, hogy kik jöttek be órára, mert ha háztársa nem kérte volna meg, akkor talán nem is jött volna be. Őt még mindig az foglalkoztatta, hogy mi a fenéért kérte meg Alyson, hogy tartson vele órára. Ám bármennyire is ezen agyalt, nem tudott rájönni ennek okára. Hiába, Aly-n soha nem tudott kiigazodni.
Szép lassan a tanár is megjött. Meg kellett vallani, Nicolas nem erre számított. Azt gondolta, hogy Flitwick helyett, majd ugyan olyan embert fognak küldeni, akinek a tanítási stílusa, s talán még a kora is megegyezik a régi professzoréval. De nem így lett. A szakadt farmerban megjelenő tanár nem kicsit okozott meglepetést a srácnak, s nem valószínű, hogy ezzel csak ő volt így.
Egy darabig hallgatta Mr. Qcross-t, de amikor a téma átterelődött a levitációra, Nick akaratlanul is ásított egyet. Nem tehetett róla, már a levitáció szó ilyen érzéseket váltott ki belőle, hiszen ez a téma nem tartozott a kedvencei közé. Bár ha jobban belegondolt egyik iskolával kapcsolatos dologért sem volt oda. Talán még a szünetért, de azt ki ne szeretné?
A tanár kiszúrta első áldozatát, s rögtön fel is tett neki egy kérdést, amire a válasz meg is érkezett. Ám Nick ebből mit sem hallott, mivel nem nagyon érdekelték a történtek. Akkor bajban lett volna, ha őt kérdezték volna meg, mert egyáltalán nem figyelt, s így a választ sem tudta volna megmondani. De nem így történt, így ezzel nem kell törődnie. Arra figyelt fel, amikor a mellette ülő lány felsóhajtott, előtte egy nevet mondva.
- Hogy ki?- értetlenkedett Nicolas, de amint elnézett az ajtó felé észrevette a görkorcsolyás későt- Ja, hogy megint ő.- esett le neki, hogy ki miatt sóhajtozik itt Alyson, amit meg is értett, hiszen görkorcsolyával, késve beállítani az órára? Na jó, a késés a legkevésbé sem érdekes, mivel a mardekáros srác is rengetegszer érkezett be már későn.
A kis leállás után a professzor ismét bele kezdett a beszédbe, így Nicolas ismét csak unottan ült a padban. Minek ez a sok duma? Nem lenne egyszerűbb mindenkinek, ha csak bemutatnák, hogy kell csinálni a varázslatot, meg elmondani a hozzá tartozó varázsigét, egy kicsit gyakorolni, és befejezni? Ezzel mindenki jól járna. A tanárnak nem kellene annyit magyaráznia, és a diákok is jobban örülnének neki. Vagy nem?
Ezt a kérdést nem marad ideje kielemezni Nicknek, hiszen most meg kell ismételniük a mozdulatot, amit Mr. Qcross mutatott. A srác megragadta a pálcáját, majd nem túl nagy lelkesedéssel megcsinálta, amit kért a professzor.
- Unalmas.- kommentálta halkan ezt az egészet egy szóban.

[ű]

bűbájtan, hetedév.

A szívem a torkomban dobog, de erőt veszek magamon és folytatom az utat. Sötét folyosók, kihalt utcák, csigalépcső, sikátorok – ebben a sorrendben. Hallom a hangjukat a hátam mögött, rohanni kezdek, egyenesen a Rengetegbe, miért is ne, ha üldöznek, célszerű veszélyes helyekre menekülni. Elképedve a saját logikátlanságomon, megtorpanok. Szerencse, ha nem álltam volna meg, biztosan nem veszem észre, hogy tőlem balra ritkulnak a fák és mintha... Ez polka?
Egy jobb élet reményében indulok a néptáncosok felé és sejtésem beigazolódik, mikor a tiszteletemre rendezett folklórfesztivál közepébe csöppenek. Mikor a tér közepén elhelyezett szoborra pillantok, az elégedettség érzése fokozódik – végre beismerték, hogy jól mutatnék három méter magasan, finn népviseletben. Épp indulnék közelebbről is megismerkedni a márvány-énemmel, de úgy látszik, ő is erre az elhatározásra jutott, mivel hatalmas csattanással törik darabokra a lábam előtt.
- Ne. – Egy rövid, de annál mélyebb álomból ébredőkre jellemző, halk és rövid kiáltással kiegészítve, ijedten kapom fel a fejemet. Elsőre fogalmam sincs, hová kerültem, csak a sárgarózsaszín, guruló jelenséget sikerül beazonosítanom. Yolanda. Amint ezt tudatosítom, rögtön jön a többi emlék is és fél másodperccel később, már teljesen biztos vagyok benne: hiba volt feltételezni, hogy egy meteorbecsapódásnál kisebb hanggal fel lehet majd ébreszteni. A lehetőségekhez képest gyorsan összeszedem magam és miközben mindenki Yolandára koncentrál, igyekszem felmérni, mi változott. A néhány új érkező nem nagyon tud lekötni, a tanár annál inkább. Egyáltalán, hogy hívják? Utálom, hogy nincs tábla, ahol szépen nyoma maradna mindennek, hiszen biztosan a bemutatkozással kezdte, amiről sikeresen lemaradtam. Csak remélni merem, hogy semmi egetrengető nem történt eddig. Most már örülnék, ha nem azt a helyet választottam volna, ami a lehető legtávolabb esik mindenkitől, így még kérdezni sincs lehetőségem. Nem probléma, a kétségbeesés nem az én stílusom, szóval egy utolsó szemdörgölés és hajigazítás után igyekszem felvenni az óra fonalát. Hátrafordulok, hogy halljam Ben válaszát, amiből talán lesz esélyem kitalálni a kérdést, vagy még jobb, hogy mivel is foglalkozunk, úgy amúgy.
Nem túl nagy erőfeszítés felismerni a levitáció definícióját, hiszen csak évente kerül elő újra és újra, de a professzor szerint Ben megfogalmazásáért megérdemlünk tíz pontot, így nem is zavar annyira, hogy elszalasztottam egy esélyt a tudásom megcsillogtatására. Ahogy a prof folytatja, számomra egyre világosabbá válik, hogy nem kifejezetten tiszteletparancsoló emberrel hozott minket össze a sors. Kicsit nagy váltás Flitwick után, igaz, megint más szempontból, de amíg nem erőlteti ránk is a lazaságot és vicceskedni sem kötelező, addig megleszünk. Bár, a tudás stílusos prezentációja nekem legalább olyan fontos, mint maga a tudás, azért mindent lehet kompenzálni. Ha egy zsenivel van dolgunk, hamar meg lesz bocsájtva a kezdeti esetlenség. Szívesen megnézném azt is, hogy képes-e békét teremteni és tekintélyt szerezni a vele majdnem egykorú rendbontók körében. Majd meglátjuk, itt mindig történik valami.
Pennát és pergament szedek elő a táskámból, hogy lejegyzeteljem a számomra fontos dolgokat. A körítést, a definíciót mindig kihagytam, hiszen általában megjegyzem, vizsgára pedig úgy is átnézhetem a könyvből. Tehát elég gyorsan végzek és egyelőre nincs is más dolgom, mint a professzor mozdulatát ismételgetni. Ám legyen.

Todos a Flote - kör + p.

Bűbájtan
padtárs kerestetik

Teljes lelki nyugalommal sétál a bűbájtan terem felé, hiszen karórája szerint még legalább tíz perce van órakezdetig. Halk, csodálkozó fütyörészéssel veszi tudomásul, hogy szinte senki nincs a folyosón, az évfolyamtársak közü legalábbis senkit nem lát kint császkálni. Lélkben vállat von, mondván, még elég sok idejük van befutni és a prof is tutira késni fog, hiszen új itt, akárcsak a legtöbb más tanerő.
A teremajtó előtt pár méterrel megtorpan, hirtelen eszébe jut, hogy a suliban bizony vannak kötelező öltözködési normák, tehát ha ő beállít sötétkék trikójában és kismillió zsebbel dekorált, félkatonai jellegű, sivatagi homok színezetű vászonnadrágjában, azt a prof nyilván nem venné jó néven. Ezért előbányássza táskája legaljáról az iskolai előírásoknak megfelelő talárt, mely a tárolás dacára hanyagságának alig-alig gyűrött. Magára ölti a lebernyegszerű öltözéket, azután ellenőrzi a zsebében lapuló varázspálca meglétét, végül táskáját felkapva indul az ajtó felé, amely mögött néhány perc múlva el kell kezdődnie az órának.
Laza mozdulattal nyit be, szólván:
- Helló fiúk, lányok! - s ezzel a lendülettel odakövül a küszöbre.
Bent ugyanis óra van, valami mozdulatot gyakorolnak a többiek a friss hús professzor vezetésével.
- Ööö... és jó napot, Qcross prof - közli illemtudóan, alig hebegve a megdöbbenéstől.
Gyors tekintettel ellenőrzi óráját, megállapítva a nyilvánvalót: az átkozott dög legalább félórával ezelőtt befejezte földi pályafutását, ugyanis a mutatók szerint még mindig tíz perc van a hetedéveseknek tartandó bűbájtan óra elkezdéséig, holott a valóságban már nyilván magyaráz egy ideje a tanár.
Hát ez a tanév is jól kezdődik. Elkésik rögtön az első óráról úgy is, mint prefektus, ez aztán a gyönyörű példamutatás. Mindegy, ha megtörtént, ár nem lehet visszacsinálni. Még mindig jobb, mint ha az egész órát elbliccelte volna, hiszen ugyanekkora eséllyel akár az is megtörténhetett volna, mint az elkésés.
De ha már itt van, akkor igyekszik minél kevésbé zavarni az órát. Ledobja magát a legközelebbi padba, nem is nézi ki mellé sikerül leülnie, a lényeg, hogy szert tett egy padtársa, aki elregélheti miről maradt le. Szája sarkából súgja az illető felé:
- Szasz! Most mit csinálunk, mit tanít az öreg?
A kérdés elhangzása után oldalra sandít, fél szemmel végigméri asztalszomszédját, hogy legalább tisztában legyen a kilétével. Mégiscsak bunkóság lenne úgy beszélgetni valakivel, hogy közben gőze sincs kihez dumál egész bűbájtanon át.

Alkalmanként hátrapillant, az érkezőket meglesve, de mindezt csak óvatosan merészeli megkockáztatni, nehogy újabb csörgéssel kápráztassa el a nagyérdemű, illetve… kevésbé nagyérdemű, évfolyamtársaiból összeverődött közönséget. Néha elkap egy-egy biccentést, vagy köszönést, mely nem mindig neki szól, de azért, csupán hogy hű legyen önmagához viszonozza azokat. Sosem volt az a tapló fajta, aki annyira nagyra van a származásával, és ezért lenézi a többieket, vagy nem köszön nekik. A teremben lévők közül senkit nem tartott az ellenségének. Volt, akit nem kedvelt, vagy akitől félt, de nem több.
Az is szemet szúrt neki hogy, hogy megcsappant a griffendélesek száma, milyen kevesen vannak főleg itt bájitaltanon. Csak Ő és Vikitria, akit inkább jobb nem említeni. Igaz évfolyam-, ház-, és prefektus társak voltak, de a lány nem sok mindent tett azét, hogy ezeket a kapcsolatokat, nem pont rózsássá, de talán kellemessé tegye. A Mirol lány nem volt jobb Neville szemében, mint Draco, vagy a többi mardekáros, vérmániás, földhözragadt idióta.
A másik pedig, mely aztán végképp nem kerülhette el a figyelmét, a DS tagok, jobban mondva az egykori DS tagok hiánya volt. Most hogy a titkos gárda újraszervezése a legfőbb napirendi pont Neville szeme farkaséhséggel kutat a finomabbnál finomabb, jobbnál jobb csatlósok után. Eddig sajnos nem ejtett említésre méltó zsákmányt.
Nagy sóhaj hagyta el torkát.
Mennyivel jobb lenne ha Ginnyvel évfolyamtársak lennének. Most sokkal jobban érezné magát. Mármint oldottabban. Ha a lány társaságában van, nem esik nehezére önmagát adnia. Ginny már tuti beszervezte a régiek felét ő meg… itt ül egyedül, mint egy idióta és percenként pillant az ajtóra, a tanár érkezésére várva.
Nagyon kíváncsi az új bűbájtan professzorra, akiről eddig még nem hallott túl sok mindent.  Annyit tudott, hogy szemtelenül fiatal, és nem a Tudjukki küldötte, tanárként titulált pojácák csoportjába tartozik.
Az ajtó csukódik majd zárul. Jobban mondva egyesek egyenesen betaszítják, mások pedig alig merik lenyomni a kilincset nehogy véletlenül feltűnést keltsenek így aztán csak annyit érnek el, hogy a következő széllökés kitaszítsa a tölgyajtót keretéből.
Becsöngetnek.
Már öt perce.
Tíz. És tanár még sehol.
Épp egy újabb pillantást kockáztat meg az órája felé mikor az ajtó nyikorogva ad hangot annak, hogy valaki, valószínűleg a tanárúr méltóztatik részt venni az órán.
Végre. Már kezdte azt hinni, hogy ez az egész egy átverés, és nincs is semmiféle órájuk. Mintha bárkinek is lennének ilyen ambíciói.
Nem tehet róla, de a professzor esetlen belépője hallatán halk vihogást hallat, majd miután ráeszmél, hogy pont neki nem szabadna röhögnie, fülig pirulva összehúzza magát, jobb kezével szorosan markolva az ölében lévő talárzsebet mely a hamis galleonokat rejti. Ha ma eredményesen akar eljárni, akkor nem szabad kihúznia a gyufát.
A tanár láttán mosoly húzódik ajkára. Mugli ruhákban besétálni egy ilyen kígyóverembe. Remek. Őszinte elismerés Mr. izének, akinek a nevét egész biztosan nem fogja emlékezetébe vésni, hiába is kápráztatta el őket egy olyan levegőbe varázslós, betűs bigyóval. A keresztneve azért még megy. Alexander, akiről úgy látszik, nem veszi zokon, ha nem „professzorozzák”, vagy „uramozzák”.
A szabályok magyarázatába kezd, mellyel Neville szemében csak tovább növeli a rokonszenvet, s az érzést hogy végre egy rokon-lélekre talált, aki talán nem olyan flúgos, mint ő, de közel, roppant közel áll hozzá.
Semmi politika, és humor csak mértékkel. Ez tökéletes, hiszen ő jobbára egyiket sem szokta túlságosan gyakorolni.
Azután jöhet a kérdezz-felelek, és Alexander rögvest Bent veszi célba. Nem fordul hátra, mert tat tőle, hogy lelökné, öléből a csomagot s ezzel ismét kivívná társai gúnyos megvető tekintetét, így csak ül és amint a szükség megköveteli, jegyzetelni kezd.
És az ajtó újból nyílik, majd csapódik. Remek. Már a tanár sem tudja rendesen becsukni.
Hangosan felszisszen, majd hátrafordul. Nyilván nem ő az egyetlen, akit már bosszant a tompa puffanás, melyet fülsértő nyikorgás kísér.
Hátat fordít a tanári asztalnak, hogy betekintést nyerhessen a „hátsó padsorok világába” s ekkor észreveszi, hogy bizony nem a tanár volt a béna, hanem egy késővel állunk szemben, mégpedig Yolanda személyében. Körbefuttatja tekintetét a teremben, majd rálel Griffre is. Szuper! Két DS tag. Az egyik most jött, a másik, meg ki tudja. Griffel sosem volt túlságosan baráti viszonyba, de a titkos társaság összetartotta őket. Már ha lehet ezt így mondani.
Már csak azt kéne kifundálnia, hogy miként üzenjen nekik, a találkozóval kapcsolatban.
Miközben Benjamin magyarázatát hallgatja, agyában a kerekek sora kattognak. Küldjön nekik levelet? Nem, az nem jó. Izzítsa be a régi érméket,, Az sem, hiszen honnan tudhatná, hogy most náluk vannak-e, meg amúgyis azokat estére tervezték bevetni. És ha óra végén szólna, nekik Igen valószínűleg ezt fogja tenni. Így nem kelt túl nagy feltűnést és el is éri, amit akar. Tökéletes. DS probléma - egyelőre- kipipálva.
Felpillant, s látja a nagy, lebegő betűket. Miután lejegyzeteli őket, egyszer elsuttogja a varázsigét, majd egy szavak nélküli pálcamozdulattal, teljesíti a feladatot.

[b ű b á j t a n]

b  ű  b  á  j  t  a  n

~Yolanda és Benjamin bemérve

Az év első órája. Az iskola szinte kifordul önmagából, a falakat sötétszürkére festi a diákokból áradó keserűség. A tanárok helyén halálfalók tetszelegnek, Flitwicket eltávolították a helyéről, a Hollóhát feje valami fiatal kitudjaki lett (aki éppenséggel egy évfolyamtársa rokona), a Bűbájtant is egy másik tanár veszi át..

Így hallotta. A Nagyteremben is ezt mondták.
De nem ez az egyetlen dolog, ami megváltozott.
Nesztelenül suhan a folyosókon. Lófarokba kötött haja gyenge szellőként suhog minden lépésénél, tincsei ostorként csapkodják egész hátát, de nem zavarja. Mintha egy teljesen más ember lenne ugyanabban a talárban.. Az a hullasápadt arc szinte ragyog, a beteges tompaság eltűnt a nefelejcskék szemekből, a test tulajdonosa újra él.
Ha ezek az ódon falak visszaemlékeznek, még felrémlik a kép, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy járta a folyosókat. Dorothy arcán mosoly, körülötte az az életteli pezsgés, ami környezetét mindig élettel töltötte fel. Aztán, mikor tavaly szeptemberben visszatért, mintha kiöltek volna belőle valamit. Ugyanaz a váz, de belül semmi. Betegesen precíz mozdulatok, észrevehetetlen ugyan, de mégis minden tett tele óvatossággal. A folyosón nem beszélget, órán nem ül senki mellé, kapcsolatot nem teremt másokkal. De most ugyanaz az élet lüktet ereiben,  a farkaslét minden apró rezzenése ott bujkál a hajában, a ruhája alatt, még a mosolyán is ott játszik az a vad szenvedély. Mi történhetett a nyáron?
Furcsa, hogy mikor az egész iskola kardjába dőlni készül, Dorothy akkor éled fel. Persze, jókedvébe az is belejátszik, hogy földöntúli szimatával, ha akarná, sem tudná kikerülni a levegőben játszadozó izgatottságot. Nem tudja, mi lehet az oka, de letagadhatatlanul ott rezeg néhány diák körül a titkolt jókedvvel szorosan összeölelkezve.
Nagyot ránt lecsúszni készülő válltáskáján, majd ráfordul a Bűbájtan terem folyosójára, már az ajtó előtt is van. Olyan könnyedén jár, szinte siklik a levegőben; igaz még így is visszafogja magát, legszívesebben végigrohanna az épületen, mint egy kontrollálhatatlan kölyökkutya.
Épp kopogna, de e helyett megtorpan, kezét ökölben tartja az ajtólap előtt. Lehunyt szemmel vár, fülel. Már becsöngettek, de a tanár még nincs bent. Ökle szorítása enged, ujjait elernyesztve körmeivel gyengén végigszántja az ajtót, jelezve, hogy jön. Csak pár napja van az iskolában, eddig még nem sokat tartózkodott diáktársai körében, hiszen az órák nem kezdődtek el; így a változás senkinek nem volt egyelőre szembetűnő. Felerősödött érzékeit sokkal szívesebben, és természetesebben használja: nem fogja vissza megcsalhatatlan szimatját, de más területeken sem fékezi meg megbokrosodott képességeit; úgysem tűnik fel senkinek, ha él adottságaival. Ujjait a hideg kilincsre szorítja, és benyit a terembe.

Már jó ideje próbálja figyelmen kívül hagyni a levegőben vibráló feszültséget a vérkülönbségek miatt; most is csak gyenge libabőrként rohan végig gerincén a tény, hogy a diákok minden pillanatban egymásnak ugorhatnak, vagy egymásnak ugraszthatnák őket. Mivel aranyvérű, így szerencsére a legtöbb vitából eddig ki tudta húzni magát. Nem azért, mert nem érdekli a téma, vagy kevésbé szerencsés születésű diáktársai, csupán más problémával kell megküzdenie. Nehéz idők járnak a Roxfortban a „tisztátlan” vérűek számára. Ám, mint az Dorothyen pontosan tudja, a tisztátlan szó a Minisztériumban kicsit többet jelent, mint az iskolában. Az új kormány erőteljesen vérfarkasellenes politikát folytat, így ha Dorothy apró titka esetlegesen kiderül, őt nem átnevelő programba küldik.. Nem tudni pontosan mi lesz a ”korcsok” sorsa, de hogy az évekkel ezelőtti Mungó-béli raboskodás sétagalopp lesz hozzá képest, arra mérget vehet. Talán nem pont most kellene visszaváltania régi stílusára..
Biccent a bent lévőknek, szikrázó tekintetét végigfuttatja mindenkin, majd helyet foglal a hátsó sorok egyikében. Táskáját maga mellé rakja, majd vár.

Ahogy a tanár belép, tekintete azonnal rátapad. Mi ez az öltözék? Lehet, nem tudatosult benne, hogy tanórára jött? Mindenesetre elég bátor lépés ilyen kinézettel érkezni a hetedévesek közé – pillantását végigfuttatja zúgolódó diáktársain, az egész jelenet kicsit olyan, mint amikor ragadozók rákapnak a friss vér szagára. Hali? Merlinre, kezdi őszintén sajnálni ezt a pasast. Az asztalra könyökölve előrébb hajol, hogy közelebbről szemlélhesse a cselekményeket – az utolsó padsor nem könnyíti meg a dolgát, még jó, hogy látása a tökéletest is fölülmúlja, ha kell. Azt azért felszusszanva nyugtázza, hogy a politikai témákat elkerülhetik.
Ujjai hullámos tincsei közé kúsznak, miközben a tanerő beszél. Bármennyire is próbál koncentrálni, az egész óra nem köti le annyira, amennyire kellene. Arra gondolni sem mer, Flitwick merre lehet most, de ez az új tanár elég jóindulatúnak tűnik így első ránézésre. Arcáról nem tud lespórolni egy bíztató mosolyszerűséget sem, de begyöpösödött arcizmaitól olyan idegen ez az érzés, hogy szinte belezsibbad a mozgatásukba.
A tanerő monológját hangos csattanás szakítja félbe, Yolanda érkezik meg, és sietve dobja le magát Benjamin mellé, aki alig egy lórugásnyira ül tőle – eddig erre fel sem figyelt. Csak pár pillanat erejéig gondolkozik, majd azonnal megszületik fejében a terv. Egyedül, bármennyire is erőlködik, de nem fogja tudni végigülni az órát. Más idők járnak. Nem beszélve arról, hogy a Yolandából áradó életerő számára most olyan csábító, mint a holdtöltekor hívogató égitest, így nem tétovázik: amint Ben ledarálja válaszát az új professzornak, egy nagyobb ugrással átveti magát melléjük.
- Nicsak Bishop, kivételesen elővetted a könyvet a nyáron? – költői kérdése épp elég hatásos belépő ahhoz, hogy éreztesse kobakjában ismét van élet, és épp eléggé félelmetes, hogy a változást ne tegyék szóvá. Már csak azért sem, mert amit a tanár odalent produkál sokkal megdöbbentőbb. Még Dorothy sem bírja ki, hogy szája ne nyíljon ki a döbbenettől, és zavart tekintetével ne keresse fel azonnal az új tanerőt, vagy ne pásztázza végig gyorsan a tanterem jellegzetes bútorait. Lehet elnézte az órarendjét, és idén valami új klubdélután órát iktattak be neki hétfő reggelre? Hát.. Érdekes.
- Todos a Flote. – ismétli el kicsit később a varázsigét, de bármennyire is próbálja eltitkolni, hangjában még mindig ott nevet a döbbenet. A tanár stílusa eredeti, annyi szent.

Remek. A tananyag és az ósdi, néma mozdulatos gyakorlás ellenére az osztály nagy része szépen megismételte a mozdulatot. Habár egy mardekáros diák, akinek amúgy is lesüt az arcáról alacsony intelligencia szintje, megtoldotta ezt egy halk megjegyzéssel. Hát, talán a kámzsás, tetovált kollégák rendszerét kéne követnem, és meg kellene Crucioznom azt a bárgyú képű, elkényeztetett suhancot, aki unalmasnak titulálja az órámat… De helyette csak egy afféle „mégegyilyetszólszbűntetőmunkátkapsz” pillantást dobok felé, talán ebből is eleget tanul, ha pedig nem… még nem sikerült rendesen beköltöznöm a szobámba.
A mozdulat mindenkinek tökéletesen ment, amit el is vártam egy RAVASZ szintű órán. Elégedettség fogott el az évfolyammal kapcsolatba, hiszen Yolanda érdekes belépőjén kívül semmi gikszer nem történt. Fölösleges volt annyit izgulnom. Mondjuk valamilyen téren ez a sok tudás ijesztő… mintha semmit nem tudnék nekik tanítani. Unják a levitációt, unják a mozdulatokat. Áhh, a fenébe is, az az unszimpatikus gyerek bogarat ültetett a fülembe. Nem Alex, ne hallgass rá, igenis jó órát tartasz… Hát, csak reménykedni tudok benne.

Pont jól időzítve, a mozdulatok után ismét egy késő érkezett. Tényleg úgy érzem, ha kések, már minden diák azt hiszi, megengedheti magának. Bunkóság lenne, ha pontot vonnék le, hiszen Yolandától sem vontam le, no meg aztán én is késtem. A talár hiányának ötlete tőlem sem volt túl kreatív, ahogy elnézem a fiatalságot. Ez lesz hát a Roxfortból? Mindenki késik és senki nem követi a hagyományos öltözéket? Vagy talán nekem kéne példát mutatnom? Mindegy is, gyorsan tisztázva gondolataimat visszatértem a későhöz, aki még az enyémnél is érdekesebb belépőt mutatott be, habár Yo-t nem tudta felül múlni.  Arcomon gyenge kis mosoly jelenik meg a szavak hallatán. Alig bírom megállni, hogy visszaszóljak az új jövevénynek, de épp eléggé égett így is a szememben.
A fiú elvonul döbbenetében a sarokba, és én ismét a pódium felé közelítek, hihetetlen milyen hívogatóak a könyvek. Komolyan kényelmes ülőalkalmatosságnak bizonyulnak. Csontos hátsó fertájam ismét a könyvekre támaszkodik, amikor megtörténik a baki. A könyvek kicsúsznak.

Már vártam mikor égek még jobban az osztály előtt. Úgy néz ki Flitwick nem „stabilizálta” a könyveket, amiken állt és az én nagy termetemet már nem bírták a poros régiségek. Szerencsémre nem kerültem teljesen padlóra, csak éppen farom tévesztett célpontot és jelen pillanatban ahelyett, hogy a könyveken támaszkodnék, a tanterem tényleges földszintjén ülök meghökkenve. Az ablakon beszűrődő fényben tisztán fénylenek a kavargó porszemek körülöttem. Azt hiszem, ilyenkor van az a pillanat, amikor a tanár elsüllyed szégyenében. Nem Alex! Nem szabad! Csinálj úgy, mintha semmi sem történt volna! Hmm, lehet, hogy a bölcs belső hangnak igaza van? Át kéne hidalnom egyszerűen az incidens fölött, ahogy oly egyszerűen áthidaltam a késők bakija fölött is? Ezt kéne tennem. Valószínű.
Vaaagy felfoghatnám ügyesen poénnak is az egészet, és máris „mencsibb” lennék a diákok szemében. Átgondolandó. És így, ha röhögnek is, velem nevetnek. Ki kéne találnom valami frappáns megjegyzést, hogy eltereljem a dolgot. Még ki sem találtam semmit, de szám máris szavakat formált.
- Hát, ennél lejjebb már legalább nem kerülhetek… -. Hát őöőö, azért valami frappánsabb is eszembe juthatott volna. Most csak indokot adtam az aranyvérű porontyoknak a helyeslésre. Hogy én miért nem járok soha jól? Röhej.

Sikerült végre feltápászkodnom a poros földről, és egy nagyot tüsszentve a kavargó szemcséktől, próbáltam visszatérni a tananyaghoz. Ez talán eltereli a figyelmüket a röhejes esetről. Szerencsémre sikerült szelektívre fognom a hallásomat, így kizárhattam a röhögéseket és kínos megjegyzéseket, mielőtt megpróbálták volna sérteni a füleimet.
- Hát őöőö – eddig igazán őöőö kifejező… - Nos, most, hogy tudjuk már az elméletet, ideje lenne rátérni a gyakorlatra. - . Azzal előrántottam ismét a pálcámat. Szememet persze rögtön az ajtóhoz kaptam, de szerencsénkre a legutóbbi késő jól becsukta. Pálcás kezemet a fejem fölé emeltem, és már kezdtem is volna, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy ezúttal ki kéne mondanom a szavakat is. Sajnálatos módon hozzá voltam szokva a nonverbális varázsláshoz, na sebaj. Fejem fölött szépen a levegőben leírtam egy kört, majd „pöccöltem” egyet, és közben hangosan, érthetően elmondtam a varázsigét, hogy még az „unalmas” mardekáros fiú is felfogja csöppnyi agyával.
 - Todos a Flote! -

Legalább a tudásom nem hagyott cserben ezen az órán. A várt eredménnyel a pennák, könyvek, pergamenlapok és nem utolsósorban diákjaim is mind a levegőbe emelkedtek, persze velem együtt. A bűbáj gyakorlott használójaként sikerült viszonylag egy helyben, szép tartással lebegve néznem az ügyetlenkedő „csürhét”. Olyan 3 percet lebegtetem csak őket, aztán rátérhetünk az akváriumok kiosztására… fogytán az idő.

//Elnézést a késésért. Úgy néz ki, túlzottan felvettem a karakter stílusát A következő tanári post (ha minden jól megy) augusztus 11-én érkezik, két hét alatt, remélem, minél többen tudnak írni
A bűbájtól maximum csak +1-2 m magasra szállhattok, tehát nem akarok olyan lebegésekről hallani, amiben már a sztratoszférában barangoltok. Továbbra is fenntartom, hogy akik csak most kapcsolódnak be, kérem, ne feltétlen késsenek, vagy ha mindenképpen késni szeretnének, előtte egy PM-mel dobjanak meg, és megvitatjuk a dolgot…
Jó postolgatást! //

[# hetedév - bűbájtan - Nicolas]

# hetedév - bűbájtan - Nicolas

   Talán nem épp a legnormálisabb, de mulatságos. Furcsa. Qcross, úgy ugrál a "komoly vagyok, tanár vagyok" és a "vicces vagyok, jó tanár vagyok!" között, mint valami pingponglabda. Félig-meddig jó, mert nem gebed meg, míg végig ül egy órát - mint a mágiatörténetet-, másrészt, hogy ne legyen indiszkrét - és ne használja az idióta szót -, elég esetlennek festi fel magát. Látszik, hogy nincsen tapasztalata a diákokról és a diákok közt megbúvó veszélyekről, amik akár órán is kitörhetnet. Érti ezen, a varázslóháború miatt kialakult két fél viszálykodását, illetve a legapróbb csínyeket is. Meg kell hagyni, csudabogár ez a Qcross, de ha ilyen lesz a többi tanórája is, és nem csak 'jófej"-nek akar bemutatkozni, akkor nem lesz gondja Alyvel órákon.
   Ismeri Yolandát. Nem is mer belegondolni, hogy honnan, mindenesetre nem a legszigorúbb büntetést adta a tanár úr, amit a legtöbb - vagy inkább mindegyik-, tanár adott volna. Pontlevonás, megbotránkozás a viselkedése miatt, illetve a mugli öltözet, és az illem teljes hiánya. Őszinte mázli, hogy nem kapott mínusz húsz pontot ezért a belépőért, így azonnal érvénytelenné válna Bishop remek definíciójáért való jutalompont.

   Az óra pereg, a tanóra lassan telik mégis eseménydúsan.
   Még egy késő. A hugrabugosra csak egy pillantást vet, nem is foglalkozik vele többet. Most jön egy jó rész; az új tanár "végre" beég. Elég szerencsétlenül hat, ahogy félreül a könyvkupacon, és ennél már csak az a röhejesebb, ahogy kihúzza magát a kellemetlen helyzet alól. A megjegyzésen némán elmosolyodik. Nem is olyan rossz ez a tanár. Eddig.
   
   Miután megvolt a - remélhetőleg- összes műsorszám, rátér ismét a bűbájra, amit előbb elmagyarázott. Aly is elismétli a mozdulatot, mint sokan mások, majd külön a pálcamozdulattól elmormogja a varázsigét, hogy ellenőrizze, ki tudja e egyáltalán mondani helyesen...
   - Todos a Flote! - suttogja, félig magának, majd padtársára néz, hogy ő hogy boldogul a mozdulattal, de ahogy elnézte Nicolast, egyáltalán nem erőltette magát, hogy kövesse a tanárt. Gondolkozott, hogy szóljon-e a sötét pillantásról, amit az imént vetett rá a professzor, vagy maradjon csöndben. Végül ráhagyta fiúra, vagy észrevette maga is, vagy sem, ez nem Aly dolga.
   Miután ismét a professzora figyelt, azon kapta magát, hogy lassan elemelkedik a padtól, és kicsusszanva onnan, egy méter magasságban lebegett a pad felett. Elkerekedett szemmel próbálta magát egyenesben tartani, de gravitáció nélkül, elég nehéznek bizonyult a kísérlet, így csak fordult párat egy helyben. Kicsit kellemetlenül érezte magát, mivel szoknyában volt, így próbált minél feltűnéstelenebbül húzogatni a szoknyáját, hogy ne villantson. A furcsa, tökéletes gravitációtól mentes térben lévő lebegés érzésére csak ennyit tudott kinyögni:
   - Váó! - ez amolyan levegőszusszanás volt, nem is egy szó. Körbenézett a teremben, és egy plusz pont ment a jókedvére, mivel az összes többi évfolyam társa is olyan esetlenül lebegett, akárcsak ő. Egyedül a tanár "állta meg a helyét" a lebegésnél. Végül miután kimulatta magát jónép, Qcross leengedett minket, és ismét elfoglalhatta a helyét mindenki.

Halovány derengés hatolt át lehunyt szempilláimon keresztül s amikor egy ismeretlen hangot hallottam magam előtt, már tudtam, hogy ez bizony gáz lesz. Próbáltam visszaemlékezni az eseményekre, aminek kinos következményeként most itt ülök és teljesen nyilvánvalóan nem tudom mi folyik magam körül. Szar éjszakám volt, nem jött álom a szememre: erre tisztán emlékszem. Mivel igyekeztem egy kicsit komolyabban venni a kijárási tilalmat, mint a korábbi években, igy csak a… mittudomén mi a neve, griffszalajtó, vagy hasonló… szóval egy korlát nélküli terasz, ami a klubhelységből nyilik. Oda ültem ki egy szál cigire, amiből aztán lett vagy három, mivel jó pár órát ücsörögtem odakint az égboltot bámulva és ügyes-bajos dolgokon morfondirozva. Már hajnalodott, amikor észbe kaptam: már megint nem aludtam egy percet sem… remek, mondhatom. A megszokottal ellentétben elsőként hagytam el a klubhelységet, sőt, még a nagyteremben is alig lézengett pár figura még akkor is, mikor már kivégeztem a kiszemelt sült szalonnát. A terembe is elsők között érkeztem és el is foglaltam az egyik hátsó sarkot: mondhatni a törzshelyem volt az esetek túlnyomó többségében, ahol pedig nem, ott is az aktuális tanár keze volt a dologban. Szóval kényelmesen elhelyezkedtem és… hát a jelek szerint sikeresen elszunyókáltam, pótolván azt, ami az este kimaradt.
Mindezt végiggondolva eljött az ideje a lehetőségek mérlegelésének. Ha most felébredek, akkor az új prof valszeg megpróbál bealázni a társaság előtt… ami vagy sikerül neki, vagy nem. Ha hagyom, akkor az megaláztatás, ha nem hagyom, akkor pontlevonás: egyik változat sem túl szimpatikus. Viszont ha óra végéig folytatom az alvást, akár valóban, akár csak szinlelten, annak nyilván büntetőmunka lesz a vége, az pedig kell a ráknak… hát ez igy ebben a formában néminemű dilemmát kreált a gondolataim között. Egyik megoldás sem túl jónak, de vajon melyik a kisebbik rossz…?

Ekkor valami történt. A tanár monológja véget ért, mégpedig olyan véget, ami egy magamfajta fickónak elég kellemetlenül hangott. Én ugyanis nem voltam oda különösebben a varázslásért, a fickó utolsó szavai pedig egy varázsigét testesitettek meg… vagy ez, vagy pedig érthetetlen halandzsanyelvet használt, de ugye ezek valószinűségi sorrendje értelemszerű. Éreztem, hogy megmozdul alattam a szék, majd mintha el is tűnt volna… és úgy összességében egy kicsit furcsán éreztem magam, mintha a reggeli elpárolgott volna a gyomromból. Mivel az egész biztos volt, hogy sem alul, sem felül nem távozott, igy végül győzött a kiváncsiságom és kinyitottam a szememet.
A látvány meglehetősen furcsa volt: a levegőben lebegtem…. vagyis lebegett az egész osztály. Mivel a mozdulatlanságomra ügyeltem eleddig, én még mindig abba a pózba merevedve léteztem, ahogy aludtam, de mások kevésbé voltak ügyesek, okosak vagy szerencsések: szinte az egész osztály kétségbeesetten kapálózott és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, ami ugye nem volt könnyű (hacsaknem lehetetlen) valami stabil kapaszkodó nélkül. Előttem nem messze néhány zölddel szegett taláros nebuló szerencsétlenkedett: ez túl magas labda volt.
- Hmpf, mintha egy kicsit elszálltunk volna magunktól… - jegyeztem meg félhangosan. Lehet, hogy a tanár is hallotta, az is lehet, hogy nem… de ez a legkevésbé sem izgatott. Egy rövid idő elteltével leengedett minket a földre az ipse, s habár érdekes tapasztalat volt, de azért csak jobb volt a biztos talajon.
Némiképp érdeklődve néztem a tanárra. Volt bennem némi természetes ellenszenv, hiszen Flitwick volt a legjobb prof az egész suliban és őt váltotta a fickó, de most első izben felmerült bennem az is, hogy talán mégsem akkora herélt a figura, amekkorának a bemutatóvacsorán tűnt. Sőt, ha kiderül róla, hogy nem a kopasz csicskája, még az is lehet, hogy a következő óráján megpróbálok ébren maradni.

"Kitűnő válasz Mr.Bishop!"
...riadtam fel hirtelen. Meg kellett gondolnom, hogy hol is vagyok, hogyan kerültem ide, és hogyan sikerült –már megint- elaludnom. Ahogyan kezdtem magamhoz térni, szépen lassan kezdtek az emlékeim is kitisztulni:
Hosszú léptekkel siettem a tanterem felé, mert jó szokásomhoz híven, éppen késésben voltam. Kivételesen jól jött a kijárási tilalom, mert ha éppen olyan kedvem volt, nyugodtan át tudtam aludni az egész éjszakát. Néha még az első órát is. Ez most is majdnem bekövetkezett, ezért kellett sietnem.
Amikor beléptem a terembe, a becsengetés előtt maximum másfél másodperccel, megnyugodtam: sikeresen ideértem, még időben. Ráadásul a tanár előtt.
Ekkor ugrott csak be, hogy valami nem stimmel. Flitwick óráiról szinte mindig elkéstem, most azonban őt hiába is várnám. Új professzorunk van, Alexander D. Qcross személyében. Nem ismertem az illetőt, talán ha egyszer láthattam eddig az évnyitón.
Na mindegy, most már valamivel lassabb léptekkel indultam el a jól megszokott helyem felé, a hátsó sor jobb szélére – ami a legnagyobb döbbenetemre, nem volt meg. Legalábbis az egybefüggő padnak korábban vége lett, mint az egészséges lett volna – de szerencsére volt helyette néhány szék, amik nekem tökéletesen megfeleltek. Odahúztam egyet Damien mellé, és lehuppantam rá.
Nagyjából másfél méter magasról hagytam szabadesni a táskámat az asztalra, amin a cimbim éppen az éjszakai alváshiányát pótolta – méghozzá eléggé elmélyülten, hiszen a táska okozta becsapódás szeizmikus rezgései sem tudták kibillenteni ezen állapotából. Nem meglepő, mintha valamikor az éjszaka közepén hallottam volna kimenni a hálóteremből, és... és én ennyire emlékeztem az esetből.
Eltelt pár perc, amikor megjelent az új tanerőnk. Legnagyobb meglepetésemre, egész emberi ruhákban bukkant fel, és ha mindig ennyit fog késni, akkor jóban leszünk egymással.
Ami ez után történt,nos ott kezdenek el homályosak lenni a dolgok. Mintha szó lett volna Flitwickről, meg a levitációról, de ennél többet nem tudtam felidézni...
Végülis csak sikerült egy kicsit elaludni az első órát ma is.
Igazából nem nagyon voltam képben, hogy miről is van szó, meg még amúgy is kába voltam kicsit, úgyhogy elkezdtem hintázni a székemen. Mindeközben sikeresen el is bambultam, üveges tekintettel néztem ki az ablakon.
"Todos a Flote."
...ismerősen csengett... De vajon hol is hallottam? Ja igen, az az anti-gravitációs bűbáj... Anti-gravitációs bűbáj!?
Igen, kissé le voltam lassulva, így csak késve jutott el az agyamig, hogy bizony most előre kéne dőlni a székkel, mielőtt gondok lesznek ebből. Igen, gondok is lettek:
Hirtelen a szék látványosan kifordult alólam, ami alapjáraton egy jóképű hanyatteséshez vezetett volna, de most nem így történt. A gravitáció megszűnésével, a lendület szabadon tovább tudott fordítani, így sikerült egy 5ből nagyjából 4 pontot érő hátraszaltóval felemelkednem. Miután sikeresen leküzdöttem a szédülést, a meglepettséget, és a vérnyomásom is visszaállt a normálisra, akkor láttam csak Damien kótyagos kinézetét. Végül csak sikerült őt is felébreszteni, de a nem mindennapi produkciómról azért sikerült lemaradnia.
Na de mindegy, ha minden bűbájtan óra ilyen lesz, akkor azt kell hogy mondjam, a végén még tényleg jóban leszek az új proffal.