Bűbájtan-terem

   Kitűnő válasz?! Bizisten, csak improvizáltam. De lám, milyen rejtett képességeim buknak napvilágra, csak az kell, hogy végre úgy igazán megsértsék az egómat. Persze ez nagy hülyeség, hiszen közel hét év alatt az iskola egésze nagy gondot fektetett abba, hogy totálisan elvegyék a kedvemet az élettől, de mindezidáig nem jártak sok eredménnyel. Őszintén, még ma is tennék a közepébe, ha valaki elgáncsolna vagy kiröhögne, csak mert én vagyok Ben, de Yvette-től ezt az oktalan, gonosz szurkálódást már nem viselem el többé. Pf, azt mondja, hogy a barátom? És ez mégis miben nyilvánul meg?
   Ha most olyan lennék, mint ő, biztos küldenék neki egy füzetsaroknyi sort, hogy „köszi”, elvégre a Hollóhát valahol neki is hálás lehet az idei első jutalomosztásnak. De nem, nem hagyom, hogy azt higgye, érdekel a versengés, csupán halkan örülök a 10 pontomnak. Nyilván ez nem igaz, mert majd’ szétvet a büszkeség, hogy én ilyet is tudok; pluszban pontot szerezni, ez merőben új élmény. Fel is kaparom a bűbájtan jegyzeteim közé, hogy kedvenc képregényhősömnek – akit egy kissé esetlen, de hihetetlenül jóképű és vicces fazonról mintáztam – jutalmul még egy szuperképességet adományozok. Aztán hamar letör a jókedv, mikor eszembe jutnak a nyáron történtek. A hóhér rajzoljon nektek képregényt! – és olyan erélyesen firkálom át a felírtakat, hogy ketté is törik a pennám.

   Mivel a saját magam szórakoztatásában nem lelem örömömet, jobb híján X professzor vakerjára figyelek. Fél füllel. Mi a halálért jó az nekem, ha megszüntetem a teremben a gravitációt? Az ilyen haszontalan bűbájokat sohasem értettem.
   De úgy tűnik, ez a mai az érthetetlenség napja. Észre se vettem, mikor osont be a terembe Dorothy Moon, épp csak arra eszméltem fel, hogy hozzám beszél. A meglepetésből felocsúdva csak bambán pislogok rá – hogy mi, mivan, mit kérdezett? Kérdezett egyáltalán? – és a napfényes szeptember kedvéért elnyílt számon át kilehelek egy roppant sokat mondó „ahá”-t. Ez a válasz nagyjából mindenre ráhúzható.
   Szívesen faggatni kezdeném, hogy mégis mi történt ma, hogy feltűnt neki a létem, mely fölött pár éve már stílusosan elsiklott, de Dotty máris úgy figyeli a katedrán történő majomkodást, mintha iszonyatosan érdekelné. Jah, mint egy vérbeli hollóhátas. Fásult hümmentésemet a markomba fogom, és ezt is kidobom a fenébe az összes tropára ment barátsággal együtt. Dotty Moon egykor még értékelte a társaságomat. Régen volt, tán igaz sem volt. Reggel biztos… beütötte a fejét.
   Mindeközben a profnak csúfolt csóka a könyvekkel akrobatázott, sajna én már csak a seggrevetődés utáni döbbent pillantását kaptam el. Szegény bolond, ezek után lemondhat a tekintélyről. Dehogynem, apukám, kerülhetsz ennél még lejjebb is… Annak ellenére, hogy bebizonyosodott a tanár abszolút töketlensége, mégis némi szimpátiát táplálok iránta. Nagy valószínűséggel csak a szánalom dolgozik bennem, de nem tagadhatom, emlékeztet saját magamra ez az együgyű kis virágszál. Bár az egész évfolyam előtt, a pulpituson még nem aláztak le, neki segítség nélkül is sikerült megoldania a tisztelet-kérdést. Most adott kosarat a reménynek, hogy egy nap ez, vagy bármely más osztály szívből jövő tisztelettel emlegesse majd a nevét. Mindegy, hát kellenek ilyen bohócok a tanárok sorai közé is. Bírom.

   S az előbbi eseményeket kompenzálandó, most kikanyarít egy olyan csiribít, hogy csak ámul a bamba társaság. Látom magam előtt, ahogy Yvette a hiúságtól felszáll a levegőbe, aztán ahogy Neville is megemelkedik, de tőle ezt a megnyilvánulást egyszerűen nem tudom mire fogni. Oldalra fordulok, hogy – minden egyéb érzésemet mellőzve – kikérjem erről Yo véleményét, de elakad a szavam. A teremben minden és mindenki fityiszt mutatott a gravitációnak! Ez a felismerés józanító hatással bír rám, mert ekkor győződöm meg róla, hogy bizony én is úgy keringek, mint gólyafos a levegőben.
   - Zsír, mindenki betépett – és ehhez még viccescigi sem kellett! Aztán amilyen elegánsan jött, úgy távozott is a bűbáj hatása, és mi megint a fenekünk alatt éreztük a széket, a talpunk alatt a padlót, ahogy annak lennie kell. Szóval mi is volt a varázsige?
   Pálcámmal egykedvű hadonászásba kezdek, próbálom leutánozni a helyes mozdulatot és a kellő hangsúlyt, egyszer csak összejön nekem is valami hasonló. Csak arra vagyok kíváncsi, mi történne, ha ugyanezt nem zárt teremben hajtjuk végre. Ha mondjuk véletlenül kinyílna résnyire az ajtó…

Egy hattalmaaas sóhaj hagyja el a fiú ajkát. Nem több de épp elég, hogy kifejezze, mennyire, de mennyire unja a folytonos későket. S ezt nem csupán ezzel a kitöréssel próbálja szemléltetni a nagyérdeműnek, de egy szemforgatós bevetést is megkísérel a késő fiú felé, akivel a hét év alatt nem sok dolga volt, így név híján csupán sárgaszegélyes idegesítő srácként raktározza el valahol az egyes dokkban, ahova a fontosan pontlevonásra várókat szokta tenni. Igaz ez a dokk még üres, s ezé a fiúé a megtisztelő első hely. Ezt a kis képzeletbeli rendszert még a nyáron a prefektusi jelvény birtoklási jogának megkapása utána építette ki, s most derül csak ki mennyire hasznos is. Mert ő felkészült ám!
Ismét az igencsak gyenguszként szereplő professzor felé pillant, aki azzal a mozdulattal már a földre is küldte magát. Na, szép. Az egy dolog, hogy az ő koordinációs mütyürjei nem stimmelnek, na de egy kifejlett, muszklismanusnak ne működjenek! Tiszta szégyen ez a csávó! Jó, persze, ő megérti, ha valakit nem díjaz a sors, hiszen vele is ez a helyzet, de, hogy szegény ennyire szerencsétlen legyen! Valami mégis – talán az együttérzés – arra sarkallja, hogy nincsen semmi gond a tanárral s, hogy egész biztosan jól meglesznek a továbbiakban. Már miért ne lenne így, hiszen rosszat még nem tett. Csak egy kicsit viccesebb a kelleténél.
A fordulatosnak aligha nevezhető poént egy újabb szemforgatással díjazza, majd gyorsan elmosolyodik, nehogy a prof kiszúrja a második sorban fintorgó griffendélest, nehogy őt is egy hasonló pillantással éltesse, mint azt az észlény Nicolast.  Mert észrevette. Azt nem észrevenni, már művészet volt. Sajnos a tanárbácsi nemigazán rejti véka alá az érzelmeit, de miért is tenné. Hiszen ő is ember, s úgy látszik – a többi tanárral ellentétben – nem igazán igyekszik tagadni. De végülis őket is meg lehet érteni. McGalagonytól sosem láttak hasonlót, de azért neki van is egy fajta tekintélye ennek a tanárnak viszont… hát van egy olyan megérzése Nevillenek hogy a mardekárosok nem fogják dicshimnuszokba foglalni kiejthetetlen és megjegyezhetetlen nevét.
Miután újból helyet talál magának, méghozzá a saját tulajdon lábain pálcát ránt Neville meg ijedten kapja fel a fejét s néz körbe, de aztán gyorsan észhez tér, s nagyokat lélegezve, mosolyogva saját hülyeségén, nyugtatja magát. Már kezdett megijedni, hogy rájuk támadtak, mert, hát csak nem hihette azt, hogy az a szerencsétlen ott a katedra túloldalán komolyan képes lenne rájuk támadni.
Még épp jut egy kis ideje nevetni magán, mikor észreveszi, hogy a professzor jócskán elszállt a földtől. Erre csak az ébreszti rá, hogy a tanerő feje már jócskán az ablakon besütő fényforrás középpontjába került, na meg, hogy az eddig a lába közé rejtett galleonos köteg a zsebében volt, s most a gravitáció megszűntével, a mellkasával egy magasságban lebeg, jó pár arany érmét a földre szórva. A fiú reflexei sosem voltak túl jók, és ezt most sem felejtették el mivel elég sok időt vesztegettek el, mielőtt reagáltak volna, s akkor már elkerülhetetlenül  a földön landoltak. Várjunk csak! Landoltak. S ekkor egy halk szisszenéssel eszmél rá, hogy a bűbáj idejét vesztette, vagyis inkább a professzor szüntette meg, így minden nebuló ismét a helyére került, a berendezéssel együtt, viszont a szétszóródott galleonok csengése arról ad hangot, hogy nekik eszük ágában sem volt visszatalálniuk a zsebbe.  
Aztán ismét felsóhajt, de immár megkönnyebbülésében. Na ezért nem jelent meg soha a kviddicsválogatásokon – nem mintha lett volna esélye. A levegő nem az ő színtere. Noha, sokszor még a földet se nevezné annak.

 

Bűbájtan óra --- hetedév    

*Az óra telik, az idő múlik, az élet halad tovább, mintha mi se történt volna, a meglepettségem lassan csodálkozássá fajul, a megvetésem elképedéssé, a gőgöm hitetlenkedéssé, és amikor a professzor ledönti a könyveket, amik kecstelen robajjal zuhannak a pulpitus mögé, ő maga pedig úgy omlik össze, mint egy rosszul megépített szerkezet, akkor inkább eltakarom az arcom. Kurta, lemondó mozdulat, amivel kifejezhetem, hogy ennél mélyebbre már tényleg, tényleg nem süllyedhet, nincs az a sötét, ami elnyelné, nincs az a lecsúszottság, ami befogadhatná még ezek után. A társaim arcát inkább látni sem akarom, mivel ahogy elnézem egyszerűen nem fogják fel a helyzetet, ha így lenne, akkor mindenki felkelne, hátat fordítana és kimasírozna a teremből, békésen, csendesen, gyászosan, anélkül, hogy egy pillantást vetne a ”tanárra”, csendesen sírdogálva korábbi professzorunk után, aki ha kicsi is volt, törékeny, bolond és olyan nyálasan „jó”, akkor sem esett át egy könyvkupacon! Nem, egyedül Nicolas szólal meg, de ő inkább ne tette volna, a szégyen hallgat, így aztán én is, az ujjaim a pálcámra simítom az asztal sima lapján és várom a következő katasztrófát, elvégre az emberi már megvolt, hamarosan valami mágikusnak is be kell ütnie. Hangozzék bármily hihetetlenül, ma egyedül a Bishop fiú tudja, hogy milyen szavat érdemes kimondani, kérdésre választ, hülye kérdésre ugyan csak hülye válasszal lehet felelni, de talán Delacour vagy Longbottom kedvéért nem árt tudatosítani, hogy mit is értünk lebegés alatt.
Sorsfordító pillanat, amikor a professzor a magasba emeli a pálcáját, kör és pöcc, a mozdulat szép, a mágia hatásos, akár egy tündérmesében, a testek megemelkednek, a székem távolodna, a pad…*
-Finite Incantatem-*a pálcámat a magasba kapni, a megfelelő mozdulatot elvégezni vele és a varázsszavakat önkéntelen reflexből hangosan a terem kétes csendjébe mondani egy pillanat műve és a következő pillanatban én mindenképpen a helyemre zökkenek, míg a csoport tagja, nagy reményű, hetedével kölykök kicsiny csapata érdekesen kapálóznak, vagy éppen zuhannak szintén, a Longbottom fiú heveny aranycsörgések közepette hivalog kellemes gazdasági helyzetével, esetleg kacatgyűjtő mániájával, szinte kár, hogy Weasley nincs itt, hogy a pénz hangja után vesse magát, de ebből a bohóckodásból nekem elegem van. Hidegen a professzorra emelem a pillantásom, a pálcámat visszarakom a padra, finoman koppan a fa a fán. Talán elkezdhetnénk végre az órát ez után a bemutató után, ami során mindenki levizsgázott mugli öltözékből, mugli szokásból, falnak csapódó ügyetlenségéből és a szégyenérzet teljes hiányáról, mégsem érzem úgy, hogy nekem kéne szólni a tanárunknak, ideje valamit tanítania, ideje valami újat mutatnia, ami lehetőleg nem a fajtánk elkorcsosulásának e remekbeszabott megnyilvánulása. De hallgatok, amíg nem szólít, szörnyű lenne, ha legalább én nem tudnám kérés nélkül, hogy hol a helyem, és mivel messze nem kívánom én vezetni az órát, nincs okom megszólalni. A megvetésem a megtört bűbájjal együtt kifejezhetem a tekintetettem, amivel szemlélem, várva az újabb botlást.*

[Jelenlegi állás:]

A bűbáj jól sikerült és végre nem a bénaságommal kápráztattam el a diákságomat. Ez jó jel... öö azt hiszem. Egy mondat megütötte a fülemet és tekintetem rögtön kereste a hangforrását. Bishop. Miért nem lepődök meg? Ha bár tanárjaként meg kellett volna botránkoznom a megjegyzésén, nem jött össze. Eszembe jutatta a drága Hollandiát. Talán aprócska életem legjobb emlékei villantak fel hirtelen a szemem előtt. Ott nem dúl háború, ott még a muglik is varázsolnak, az a hely ahová visszavágyódom. De nem fogom tán soha látni a jelenlegi helyzetek szerint. Azok az idők elmúltak, amikor én még Akadémista voltam, amikor nem érdekelt a háború, és amikor még Ashley is élt… Áhh! Nem szabad ilyenekre gondolnom. Pláne nem tanóra közepén, amikor a diákjaim úszkálnak a levegőben. Az egyik diákom gyorsan kizökkent a nosztalgikus elbambulásomból, amikor is a finite incantatemmel próbálja magát kiverekedni a lebegésből, de nem jön neki össze. Szerencse, hiszen az átoktörő bűbájjal megszüntette volna az osztály lebegését jó nagy puffanásokat kiváltva. Valahol azonban felháborító, hogy van akkora egója, hogy tanárja szemléltetésével szemben járjon el és még el is ront egy ilyen egyszerű bűbájt, amit akár egy elsős is végre tudna hajtani. Megjegyzem a pökhendi mardekáros arcát és lassan leeresztem az osztályt, hogy mindenki a helyére kerüljön. Van, akinek ez összejön, van akinek nem.

Az egyik Griffendéles fiú például szanaszét szórja a galleonjait, gondolom Ő sem a szerencséjéről híres… Mint egyik balek a másiknak segítek neki, abban hogy a „katedrára” szóródott négy érmét felszedem neki. Elfog a csodálkozás, ahogy az egyiket a kezembe veszem. Prométeusz bűbáj ül rajta. Ez egy szimpla varázslónak nem tűnne fel, de annak, aki három éven át a mágiáról tanult tömény kivitelben azonnal feltűnik, a mágia által áthatott tárgyak furcsa, folytonos hőmérséklet változása. És a prométeuszra jellemzően ez jobban lehúz a hideg változások felé, hogy az izzás érezhetőbb legyen. Bámulatos. De hiszen ez RAVASZ szintű bűbáj… hogyan?
Ahogy felegyenesedek az éremszedésből, a fekete hajú fiú kezébe nyomom a négy galleont, és meg toldom egy halk megjegyzéssel, amit reményeim szerint csak Ő hall meg. - Óra után kérlek, maradj itt… - .

Tekintetem most arra a mardekároséra fordult, aki túl jónak tartotta magát a lebegéshez.- Ami pedig téged illett, úgy gondolom az öt évben, amióta ismerheted a varázslattörést, illett volna helyesen megtanulnod. Ha már ennyire villogni szeretnél vele az órámon. 10 pont a Mardekártól! – jelentem ki. Nem állt szándékomban az első órámon az évfolyamnak pontokat levonni, de legalább egy minimálisabb tekintélyt kaphatok, elvégre amennyire lehet, már leégettem magamat…
S most, hogy elintéztem a „nevelés részét” jöhetnek a terráriumok. Gyors pillantást vetek zsebórámra és megállapítom, hogy már csak negyed óránk van. Merlinre, pedig tartalmasabb órát akartam. Hát igen, sok idő elment a későkkel, hogy a kentaur vigye el. Mozdulataim kapkodóvá válnak és pálcámmal gyorsan a fenti vitrinekre bökök, melyekből közepes nagyságú üveg terráriumok kezdenek el szálingózni a tanulók felé. Mindenkire jut egy. Tökéletes. A Terráriumok látszólag teljesen zártak, mintha üveg dobozok lennének és belsejükben egy konkrétan berendezett miniatűr szoba található. Most jöhetnek az utasítások.
- A terráriumok úgy vannak elbűvölve, hogy csak a pálcát engedik be, ez okból kiválóan lehet velük gyakorolni a Todos a Flote-it. Hát, nos öhm… gyakoroljátok. –. Fejezem be mondómat és még mielőtt elkezdenék a próbálkozásaikat gyorsan felteszem a kérdést: - Kérdés van? –.


A következő post Augusztus 25-én fog érkezni, remélem, minél többen írtok.

Jelenlegi állás:
Hollóhát: +10
Mardekár: - 10

[# hetedév - bűbájtan - Nicolas]

# hetedév - bűbájtan - Nicolas

   A vártnál jobban élvezte az órát. Persze, ez is egy unalmas tanóra, de azért ez a kis mutatvány mégiscsak feldobta a kedvét. Egyedül a szoknyájával volt gondja, azt húzogatta lefele, illetve fogta szorosan a combjához, nehogy olyan idomok látszódjanak, amik egy romantikus vacsorás randi után szabadna csak. Könnyedén lebegett, a legkisebb gravitáció nélkül. Roppant módon élvezte, de pár perc után, már kezdte unni, ahogy fel-le bolyong a légtérben, amikor egy ismerős hang/varázsige ütötte meg a fülét. A bűbájra azonnal odakapta a fejét, így Seraphinra tévedt a tekintete. Meglepődve konstatálta, hogy a FInite Incantatem varázsige után változatlanul lebegett. Megnyugodott, ahogy felmérte: a varázslat nem sikerült, legalábbis rá nem hatott ki, se a mellette forgó padtársára.
   Ahogy elnézegette Nicolast, elgondolkozott azon, hogy megfogja e a karját, hogy el ne repüljön, mert úgy látszott, mintha a mennyezet felé vette volna az irányt, de végül vállat vonva, arra a következtetésre jutott, hogy, azok után, amiket a reggelinél mondott, Alysonnak nem kötelessége a fiú segítségére futni. Ha mondjuk Laetitia vagy Blaise lett volna mellette, nem morfondírozott volna sokáig rögtön utánuk nyúlt volna. De így nem.
   Lassan vége volt a "jó világnak", és akár egy tollpihe, leszálldostak a földre. Szerencsétlenül belerúgott a padba, ahogy leszállt.
   - Au! - nyögött fel halkan, és dühösen elhelyezkedett az asztal előtt.

   Ismét felszólalt a férfihang, ami a tanárúrhoz tartozott, de most nem csak Benjaminhoz szólt, és nem is a csoporthoz, hanem a kis mutatványozó évfolyamtársára. Elképedve nézte végig a kisebb jelenetet. Tíz pont?! Hú...
   - Ku... - magába fojtotta a nem túl nőies szitkozódást, nem akart még tíz pontot elveszíteni a Mardekártól. Remek, jól kezdik az évet a mardekárosok, mínusz tíz pont! Köszönjük Seraphin...

   Az óra folytatódik, ami egyenlő azzal, hogy nem túl nagy - nem túl kicsi -, terráriumok lebegtetnek eléjük, amiben egy kisebb szoba van berendezve. Mégis mi ez...Babaház? Értetlenkedve nézegeti az üvegdobozt, az övében volt egy aprócska ágy, íróasztallal, és egy nagy szekrénnyel. Meglepetten állapította meg, hogy még lámpás, és szőnyeg is található a miniatűr szobában. Ezzel most mit kell csinálni?
   Anélkül, hogy feltette volna a kérdést, meg is válaszolta a professzor. Hálát adott Qcrossnak, hogy nem babázni hívta ide őket, mert a "félreülés" és a Yolandás incidens után is elég bizarr lett volna.
   Megkaptuk az utasítást, munkára! Kihúzta magam, és megmarkolva szőlővesszőjét, a szobára irányította, úgy, hogy a vége érintse a belső légkört - de mindezek előtt, még elismételte a mozdulatot, eltátogva hozzá a varázsigét. Most mehet élesben.
   - Todos a Flote!
   A kis bútorocskák lassan elemelkedtek a padlótól, de szinte azonnal vissza is rogytak. Mintha egy félresikeredett Vingardium Levioa hatása alá került volna a szobácska. - Todos a Flote! - mondta már határozottabban, mire ismételten elemelkedtek a tárgyak, de immáron magasabbra, és tovább is bírták. Pár másodpercet. Kezdetnek megteszi.

[- Hát akkor lássuk! Bár nem a legjobb a spanyol kiejtésem]

Bűbájtan

A tanár lehátazását egy zavart vigyorral nyugtázza Guy, miközben halkan előbányássza szükséges holmijait a táskából. Penna kerül az asztalra, mellé megsárgult, tépett szélű pergamen, az idők viharairól árulkodik a jobb felső sarkát, pontosabban annak maradványait díszítő szamárfül. Némileg jobb állapotban lévő könyvet pakol rá a kamasz, majd az egész halom tetejére egy üveg sötétkék tintát parkol le. Hátizsákja pántját a szék háttámlájára akasztja, azután kézbe veszi pálcáját, hogy a megadott módon, varázsige nélkül gyakorolja a pálcamozdulatot.
Pont ahogy a padtárs lesúgta neki. Guy némileg meglepődik az ismeretlen arc láttán, amikor oldalra néz. De legalább nem egy mardekárost fogott ki így vaktában, hanem hollóhatás szomszédságra sikerült szert tennie. A kéktalárosok mellett ülni külön jó, csaknem minden órán, mivel ők mindig mindent megjegyeznek, így ha esetleg nem figyel oda, kevésbé feltűnő, mivel utána tud érdeklődni a történteknek. Oké, a sugdolózás már észrevehető, de még mindig jobb, mint ha tudatlanul ülne, üveges tekintettel.
Eközben a tanár száját elhagyja a varázsige, s a fiú akarata ellenére a levegőbe lendül, kezében az éppen kibontani készült tintásüveggel. Illetve fogai között, mivel az átokverte dugó nem akart kijönni a helyéről, hiába rángatta, így radikálisabb megoldás után nézett. Guy kevés híján átharapja az üvegfiolát megdöbbenésében. Nem tudni miért hitte azt, hogy csupán a tárgyak fognak elmozdulni helyükről, ők, élőlények pedig maradnak.
Kistányérnyi szemekkel bámulja a lebegő osztályt. Jé, így mennyivel feltűnőbb Damien ébredezése! Meg egy-két egyéb hasonló apróság, amely azt igazolja, hogy a tanár nem képes száz százalékig lekötni hallgatóságát; amiért voltaképpen nem hibáztatható, hiszen oly fiatal még. Majd beletanul.
Az egyik mardekáros megpróbál gátat szabni a varázslatnak. A fiú földet érése láttán Guy is hasonlót forgat a fejében, ám mielőtt cselekedhetne, Qcross prof pontlevonással jutalmazza a magánakciót. Tehát hallgat, mivel nem kéne már tanévkezdéskor mínuszba vinni a Hugrabug pontjait. Ekkor végre megszűnik a lebegtető bűbáj hatása, Guy visszahuppan a helyére. Újabb üvegcseátharapási próbálkozás, ezúttal is eredménytelen, de legalább kimozdul végre a dugó a helyéről, hozzáférhetővé válik a tinta.
A hugrabugos kapkodó jegyzetelésbe kezd, pergamenre rója a varázsigét, leírja a szükséges mozdulatot, a várható hatást, ha megfelelően végzik a varázslatot. Végül elrántja a tintásüveget, mielőtt az elé érkező miniatűr szobamodell felborítaná azt.
- Hát akkor lássuk! Bár nem a legjobb a spanyol kiejtésem - mormogja magának.
- Todos a flote! - kísérletezik, közben pálcájával elvégzi a megfelelő mozdulatot. A kiejtésen még biztosan csiszolnia kell, a pálcamozdulatból is rutint kell szereznie, de kezdetnek megteszi a próbálkozás hatása. A kis szoba tárgyai a levegőbe emelkednek, bár alig néhány centi magasságba, de ott legalább tartós lebegésbe kezdenek. Guy közel fél percig minden idegszálával koncentrál, ám azután elkalandozik figyelme. Amint átpislog a padtársa művére, rögtön az akvárium padlójára huppan a berendezés. Hát igen, ezt még gyakorolni kell néhányszor, hogy könnyedén menjen.

Bübájtan

Egy leheletnyit meglepődöm. Szokatlannak tartom hogy Ben kapásból tudja a választ, vagy hogy rögvest rávágjon egy kérdésre egy egészen jó megoldást. Most mégiscsak bejött és az a csöppett megilletődött ugyanakkor elégedett fej elég nekem ahhoz, hogy azonnal visszaforduljak előre, és neki a hátam mutassam. Nem, nem vagyok se mérges se semmi, de nem fogok elismerően térdre borulni hogy méltóztatott egy egész pontos elsőéves megfogalmazást elmakogni. Talán a tanár úr is érzi, hogy bizony ez tőle nagy teljesítmény mert kapja is a ház a pontot, a mardekárosok nagy bánatára.
Valahogy kezdem érteni hogy ez az óra sem lesz másabb mint eddig. Főleg mikor még a dedósok szintjén előadva megkapjuk a feladatot, amit a legtöbben nagy, pislogó szemekkel hallgatnak végig.
Ebből is látszik hogy nemhogy a mostani de az eddigi könyveikbe sem pillantottak túl sokat bele.
A szánalmas bagázs viszont megpróbálja telejsíteni a kérést, miközben és hallom ahogyan mögöttem Yo is elkezdi mormolni a varázsigét.
Na igen, a nyaralgatás közben biztos nem a bűbájtan gyakorlásra volt ideje, ergo evidensen óra után rögvest nekem esik majd, hogy segítsek neki. Mert valahogyan még neki is le kell ravaszoznia.
És kellően jó eredménnyel, különben kap otthon de főleg tőlem jó pár keresetlen szót.
De nem hagyom, hogy eltereljenek a gondolatok az óra céljától, így kényelmesen megsuhintva a pálcát mondom ki félhangosan a varázsigét.
És mintha a fent lenne a lent, a lent pedig a fent.
Minden összekeveredik, minden más lesz. Hogy miért? Annyi a gravitációnak.
Hallom Ben lelkes felkiáltását, és nagyokat pislogva tűnődöm el hogy mit is jelent teljes egészében pontosan a 'betépett' szó.
A húgom talán mind a kettő biztosan ismeri, de az egyik túl messze van a kérdésem megválaszolásához, a másikkal meg nem vagyok beszélőviszonyba. Hát marad a tépelődés és a logikai úton való megfejtése a dolognak, amihez viszont nem nagyon van hangulatom.
Annyival könyvelem el a dolgoz, hogy Ben valószínű máris úgy érzi magát mint három vajsör után szokta, na de hogy ezt miért élvezi nagy kérdés.
Kétszer lebegve és megfordulva hangos puffanással ér földre mindenki, és én is féloldalasan találom magam, jól bevágva az alkaromat. Na igen, mindennek megvan a hátránya, és a tanár nem lenne olyan kis nyuszi mint eddig, azt hinném élvezi is hogy kárt okozhat egyesek testi épségén.
Viszont abban a felállásban ahogyan jelenleg fest a dolog csak egy kissé morogva kászálódok föl, és seprem ki a szememből a hajam, majd ülök vissza a székre a padhoz, hogy immáron az elénk pakolt terráriumba folytassuk a váákumkészítés csínját bínját. S bár sajnálnám ha lenne benne egy kis állat, mégiscsak jobb ha nem magad esel állandóan hasra a gyakorlástól, noha egyeseknek kevesebb is elég mindehhez a művészethez, az biztos.

[csudi padtársáldozatok ~ Ben & Dotya]

csudi padtársáldozatok ~ Ben & Dotya

- Te nyáron.. tanultál? – hajolok oda Benhez, és suttogom elfojtott hangon, persze ezt csak az után, hogy meghallgattam a levitáció fogalmát, amit.. hát én nem tudtam. De ez nem meglepő. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy pontosan miért is járok ide, amikor nem is igazán akarok tanulni, s a jövőmet is a mugli világban képzelem el. Jha igren, a válasz evidens, Yv miatt, és a szüleim nyomására. Óh igen, a testvérem, aki most is oly kedvesen méreget engem és Bent, mire megbököm a srác oldalát s kérdően pislogok rá, a kimondatlan te érted ezt? kérdéssel.
Utálkozó nővérek, és szülői nyomás. Kérlek adjatok most nekem egy teljes percet, hogy kicsit sajnálhassam magam. Hupsz, erre most nem nagyon adódik lehetőségem, mert A Prof – akiről én azt hittem, csak egy túlkoros diák – köszön nekem. Tegezve, és.. megkérdezi, hogy kérek e tüzet. Elképedve pislogok vissza rá.
- Nem, nem.. köszönöm. – megrándul a szám széle, s majdnem elvigyorodok, de mégis inkább elkapom a tekintetem, és a táskámból előkapart könyv hasábjaira szegezem. Elvégre egy egész évfolyam előtt rám kacsintott! Most tényleg, ez mire volt jó? Tudom, hogy béna voltam, de nem lehetne csak egyetlen egy olyan alkalom, amikor nem keveredek kétes viszonyokba, s pletykákba?

Megremeg az egész pad, s én oldalra kapom a fejem, s most bizony széles vigyort villantok az újonnan hozzánk csatlakozóhoz.
- Dotya, hát hol voltál eddig? Aludtál a másik padban? – zsigerszerűen jön a becézés, hiszen sosem voltam az a szólítsuk-teljes-nevükön-a-delikvenseket típus. Ráadásul az ágyaink egymás mellett vannak. Nem csak szobatársak, de majdnem hogy ágytársak is vagyunk, hiszen nincs olyan hatalmas nagy hely a két bútor között. Így még egy levegőn is osztozkodunk. Csoda, hogy álmokon nem.
- Todos a Flote – én meg a varázslás egyenlő azzal hogy van egy pálcám, amit utánam dobtak, és azzal szoktam néhanapján hadonászni varázslás címszó alatt. Azért jó diákként ismétlem el a varázsigét, mert hát ha már bejöttem..

***

- Ez mekkora fless! – kurjantom el magam, amikor egyszer csak a levegőbe emelkedünk, és a mellettem ülő Ben kezét ragadom meg, mint aki attól tart, hogy mindjárt akkorát fog pottyanni, hogy a nemesebbik fele igencsak belesajdul. Elnevetem magam a megjegyzése hallatán, majd amikor újra minden – és persze mindenki – a helyére került, elengedem az addig görcsösen szorongatott kezét. – Te, lehet nem is lenne többet szükségünk a viccescigire? -
Mormogom az orrom alatt Beninek és persze Dotyának címezve a mondandómat, s mire a terráriumok elénk kerülnek, sikerül a pálcámat is előrángatni a táskámból.
- Küldtem neked képeslapokat a nyáron, megkaptad? – fordulok Ben felé, és csillogó szemekkel várom a választ, hiszen megpróbáltam a legkülönlegesebb képeslapokat kiválasztani. Pontosan emlékszem mindegyikre, volt kihajthatós, zenélős, villogós és csillogós, rezgős, mugli ill. elbűvölt. A nyelvek pedig mind különbözőek voltak, kivéve az én macskakaparásomat, francia, német, olasz, de kültem New Yorkból és Hawaiiról is, ahol csak tudtam, vettem egyet, és megcímezte, elsőbbségivel feladtam. – S ugye örültél neki? Tudom, hogy telefonálnom kellett volna, de nem akartam, hogy irtózatos számláitok legyenek a külföldi hívásaim miatt. -
Magyarázok jókedvűen tovább, majd a pálcámmal hadonászok egy sort, miközben Ben válaszaira várok, hogy legalább úgy tűnjön, mintha csinálnék is valamit. Még egy jókedvű mosolyt is villantok s tanár felé, csak hogy érezze a törődést, hah!

Nevillnek nem jut túl sok ideje Ben megjegyzésén derülni. Egyrészt, mivel a galleonok lefoglalják, másrészt pedig mikor az az IQ huszár Seraphin megpróbálkozik visszabűvölni magát a helyére, nem győzi küldözgetni a rosszalló pillantásokat, és kárörvendő mosolyokat a Mardekárt ért szégyent illetően. Mi baja van ennek a srácnak? Hiszen tök szuper volt ez a bűbáj, ő is meg akarja tanulni, ez a nagyképű ficsúr meg itt különcködik! Mondja már meg, mire megy ezzel? Mindenkit elkerget maga mellől, nincsenek barátai, de hogy is várja el, hogy legyenek, ha magába húzódva ücsörög a szobájában és nem tesz a barátkozás érdekében semmit? Persze, Nev nem ismeri annyira a Lamartin fiút, de volt rá bő hat éve, hogy megfigyelje, és azt amúgyis mindenki tudja, hogy nem érdemes hozzászólni se, mert úgyse éri meg.  

Aztán földet érés után a tanár az érmékért szökken, Neville pedig kétségbeesett fejjel várja az ítéletet, melyet valahova a máglyahalál és a lefejezés közé sorol.  Már előre remegve figyeli, ahogyan lehajol a szétszóródott kis aranyérmekért, majd összegyűjtve azokat, komoly fejjel feláll, s elé teszi, majd egy halk megjegyzéssel leszögezi a fiú eddigi félelmeit is.
Merlinre! Mit akarhat ez tőle? Talán büntetőmunka? Akkor már a mardekárossal együtt… na neeee, mindent csak azt az idegtépő Seraphint ne. Bármit elviselne! Még Pitont is, csak Serát ne kelljen….
Elvörösödik, s fejét leszegve, alig észrevehetően bólint, majd igyekszik minél inkább elsüllyedni, s ki se látszani a pad alól. Persze még előtte azt a pár galleont zsebre dugja a többi közé, melyek már ismét biztonságban nyugodnak az ölében.
Igyekszik nem felnézni az előtte strázsáló professzorra, mikor az Serához intézi szavait. Az ítéletet hallva nem bírja ki mosoly nélkül, de ezt még mindig csak lecsúszva ejti meg. Az első, aminek örül, az ellenséges, már-már uralkodó ház, a Mardekár vesztesége, a másik pedig, hogy nem kell majd együtt büntetőmunkára járnia a kiállhatatlan fiúval. Most legszívesebben örömteljesen felsóhajtana, de nem meri megkockáztatni így, hogy a tanárúr az asztala előtt áll.
Gyorsan a zsebórájára néz, majd Neville is a sajátjára és fájdalmas grimaszt vág, látva, hogy már csak negyed óra van hátra a kivégzéséig.

Egy aprócska mosoly terül szét Nev arcán, mikor megkapja a saját kis terráriumát, majd pálcát ragad, és félelmetes módon bebök vele, s a megfelelő mozdulattal kiejti a varázsigét.
Semmi.
Nem baj, újra megpróbálja. Ezúttal még koncentrál is, szemét becsukja, s nyelvét kidugva kgrimaszol, majd ismét kiejti a varázsigét. Szavai halkan csengnek, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, majd kinyitja a szemét és ismét szembesül a kudarccal.
Sóhajt egyet, majd újra megpróbálja. Újra. Újra és újra.
Még mindig semmi.
Erősebben megmarkolja a pálcát. Lesújtóan ránéz, majd erőszakosan belöki a terráriumba, mérgében határozottan megmozdítja, s az előbbieknél kicsit hangosabban kiejti a varázsigét, majd boldogan látja a benn elhelyezett aprócska tárgyak felemelkednek, körülbelül két-három centi magasra, majd pár másodperc múlva a földre esnek, egymásba megakadva.
Örömittasan vesz egy nagy levegőt, s ismét megpróbálja, ezúttal már kiegyenesedve, mosollyal arcán. Sikerült!

[Jelenlegi állás:]

Az akváriumok sikert arattak, ahogy végignéztem a csoporton. Örültek neki, amin nem is csodálkozom, hiszen végre nem engem kellett hallgatniuk és jegyzetelniük, hanem ők maguk gyakorolhattak. Ami azt illeti ez nekem is jóval könnyebb volt, már most tudom, hogy nincs rémesebb, amikor te egyedül szövegelsz a sakálo- izé diákok előtt ők pedig vagy figyelnek, vagy nem. Mindenesetre eddig elég jó benyomással volt rám ez az évfolyam, leszámítva pár Mardekáros hozzáállását, de ezzel mindig számolni kell, azt hiszem. Már csak párperc maradt az órából és a diákok lelkesen gyakorolnak, mint a kisgyerekek, akik új játékot kapnak. Egyem a szívüket még milyen lelkesek… aztán amikor a prométeusz bűbáj elméleti részét és használati számításait vesszük meg fognak utálni. Feltéve, ha nem utálnak már most…

Résen kell lennem, hiszen most kezdem a nagy pontosztogatási akciót, amivel bevágódhatok. Van, akinek elsőre összejön a bűbáj és van, akinek csak huszadig próbálkozásra, de a lényeg, hogy mind elsajátítják. Na, jó nem mind, jelenleg összesen öt embernek sikerült, de őket ideje is lenne megjutalmaznom! Egy Mardekáros lány pár másodpercig gyönyörűen fen tudta tartani, kár, hogy nem tudom a nevét! Mindenesetre szólnom kell neki valahogyan… Odamenjek? A Mardekárosok közé? Nem, inkább csak elé megyek a padoknak és próbálok masszívan ránézni, hogy tudja a tényt miszerint neki beszélek. Igen, ez a legcélszerűbb. Az akció sikeres is volt, a szőke lány észrevette, hogy őt nézem és a pár másodpercig lebegő mini bútorait.
-Nagyszerű! Három pont a mardekárnak!- hát, jó látni, hogy azért a zöldházban is vannak tehetségek. Ámbár már kivívtam a kígyók ellenszenvét azzal a mínusz tíz ponttal, de hát ez van! Hirtelen megakad a szemem egy másik ügyes diákon. Egy Hugrabugos! Majdnem fél percig képes fent tartani a levitációt, bámulatos! Szerencsémre, hozzá nem kellett külön odamenni, mert kiszúrta, hogy figyelem. Arcomon elégedett mosoly jelent meg és közöltem is az új hírt:
- Öt pont a Hugrabugnak! Remek!-, közben hátam mögül halottam a Mardekárosok hörgését, de hát a borzfiú több ideig fent tudta tartani a bűbájt, mint a szőke leányzó. Közben figyelnem kell a többi diákra is, nehogy valakit kihagyjak a jutalmazásból! De sajnálatos módon még nem megy olyannyira jól nekik.

Tekintetem a prométeuszos Griffendélesre vándorol, aki összevissza hadonászik a pálcájával és próbálgatja a bűbájt. Szegény pára, nem megy neki. Már éppen megindulnék felé, hogy segítsek, amikor végre összejön egykét másodpercre. Kitűnő! Talán óra végére mindenki szerezhet pontokat! Abban a kemény három 5-10 percben… Most is kénytelen vagyok oda menni az ifjonchoz, mert sajnos túlságosan koncentrál, és nem vesz észre. De kínosak az ilyen jelenetek.
- Kettő pont a Griffendélnek, hála a fekete hajú fiúnak!- . Fáj a szívem, de nem adhattam neki többet, sokadik próbálkozásra és gyengén jött neki össze.

Körbe nézek a teremben, a többiek még mindig próbálkoznak. Nem baj csinálják csak nyugodtan, gyakorlat teszi a mestert.
- Gyerünk gyerekek, még van idő a pontokra!-. Lehet, hogy ez túlságosan is dedósan hangzott?


A következő reag [ténylegesen>.<] December huszonnyolcadikán jön! Elnézést, hogy most csak egy hét, de sajnos így van időm.

Jelenlegi állás:
Hollóhát: +10
Mardekár: -7
Hugrabug: +5
Griffendél: +2

[Come get meWicked fines won't arrest me]

Come get me
Wicked fines won't arrest me
•   •   •

   Tényleg felemelő érzés tud lenni – szó szerint –, ha az ember konyít a bűbájokhoz. Persze ettől függetlenül még mindig nem fér a fejembe, hogy mikor lehet szükségem az életben erre az anti-gravitáció trükkre. Ha elmagyarázzák nekem, ígérem, cserébe megtanulom.
   Nagy ámuldozásra nincs lehetőségem, mert Yo, amint felfogja, hogy repülüüünk, úgy megszorítja a kezemet, hogy menten lefejtem magamról. Csak az elég bénán venné ki magát, így hát, mint vajúdó asszony ura, tűröm a fájdalmat. De aztán lassan landolunk, és a csoportos szálldosás véget ér. Jöhet a kőkemény órai munka.
   Kompletten berendezett szobácskákon kell gyakorolnunk az iménti lebegtetést, közben az egészen megszokott latin helyett valami spanyolos abrakadabrával kell zöld ágra vergődnünk. Fogalmam sincs a pálcamozdulatról vagy a hangsúlyozásról, nem igazán koncentráltam rá a feladatra az elején. Lehet, hogy túlságosan lefoglalt az, hogy fél méterre röpködöm a padomtól, mint egy űrturista?
   - Todos aa izé – a pálcám sértett csattanással ereszt a kis szobába egy látványos csillaghullást, az egyik kis makett szerkezetem még ki is gyullad, de sikerül elsimítanom a malőrt, mielőtt bárki észrevenné. Basszus, ez nehezebb, mint gondoltam. Oldalra sandítok (lehet, hogy Yo végignézte, hogy mit össze nem szenvedek a terráriumommal? Sanszos.), Yo már talán percek óta engem bámul. Ó, hát persze, a képeslapok. El lehet azokat felejteni…?
   - Aha. Megkaptam.
   Ez azért elég hűvös volt, azt hiszem. De hát ennyit megengedhetek magamnak azok után, hogy csak úgy szó nélkül lelépett, és ha igaz a szóbeszéd, Wilde-dal karöltve. Szóval akkor nem hülyéskedett, amikor Európa minden pontjáról küldött valami giccses lapot. A francba. Ez azért nem semmi. Én meg egy nyáron át rágódtam Amerikán, hogy a végén egy tapodtat se tegyek. Na persze én vissza se jöttem volna, így is nagy szó, hogy most itt ülök.
   - Király volt. Csak azt nem értem, hol hagytad a cicuskádat – egyelőre nem enged fel a jég, gyötröm még egy kicsit, hátha akkor közlékenyebb lesz. Ha tényleg Wilde-dal lépett le, akkor ő most hol van? Csak nem futamította meg az új rendszer? Micsoda tökös fickó, és Yo már megint egy ilyet szedett össze magának. Felhúzott szemöldököm alól bámulok rá, mintha valósággal ki akarnám húzni belőle a választ, de folyvást megzavarnak az eltolt átkok és a bájoló tanulók morajlása.
   - Todos… – közlöm a pálcámmal, de szóba sem áll velem. Körbekémlelek: Perkinsnek már megmozdultak a mütyürjei, de még Neville-nek is sikerült a bűbáj. Ej-haj, nem lesz ez így jó.
   - Todos a Flote! – a leghatározottabban semmi. Bal kezembe fogom a pálcámat, hogy elő tudjam venni a zsebemből a ceruzadobozomat, amiben nem csak ceruzát tartok. Felpattintom a fedelét, hogy csak Yo lásson bele, és mintegy barátilag, welcome gesztusként megrázogatom a dobozt, aztán visszazárom. – Sajna nekünk varázsige nélkül kell megtanulnunk repülni.

Neville kétségbeesetten kapkodja a fejét, hol ide, hol oda. A professzor elkezdett dobálózni a pontokkal, ő meg még sehol sem jár… persze, a Mardekárosoknak elsőre összejött. Úri  banda. Na megálljanak csak…
Megmarkolja pálcáját, jó szorosan, majd körülbelül a harmincadik próbálkozás után ismét a terráriumba bök, hangosan ejti ki a szavakat, mivel elhatározta: ma ő is pontokat fog szerezni a Griffendélnek. Szemét alig meri kinyitni a nagy koncentrálásban, ám amikor megteszi, látja, hogy a terrárium berendezése kecsesen lebeg a levegőben, azonban mint minden, ez sem tart örökké, így pár röpke másodperc után az apró holmik visszapottyannak helyükre.
Nev arcán mosoly terül el, majd boldogan megfordul, ám ekkor csúnyán farkasszemet néz a közeledő tanerővel, aki, mint kiderül, pontosztogatás céljából jár erre, Neville viszont mit sem sejthetett, így ijedtében megrántja pálcáját, melynek hegye még mindig a terráriumban nyugodott, most azonban a hirtelen lökés miatt meglendült, s az egész a földre pottyant, csörögve, csattogva adott hírt haláláról az üvegdoboz.
Na szép, most kapott két pontot, és az ügyetlenségéért veszik is el tőle. Mert egész biztos, hogy elveszik. Piton professzor is mindig egy csomó pontot von le ilyenkor.
A fiú arca hirtelen váltott égővörösbe, s sűrű bocsánatkérések közepette hajolt le, hogy összeszedegesse, ám ekkor zsebei megízlelve a szabadságot, saját útra indultak a galleonokkal, s újabb csörgésnek lehettek fültanúi a hetedévesek.
Neville már meg sem próbált összeszedettnek tűnni, csak el akart tűnni innen, lehetőleg minél hamarabb. Visszaült a székre, zsebeit felhúzta ölébe, s a pálcát, melyet még mindig szorosan kezében tartott, a földön heverő üvegszilánkokra szegezte.
- Re-reparo! – suttogta, hangja remegett az idegességtől és a szégyentől. Természetesen nem történt semmi. Aztán ismét megpróbálta, immár kicsit összeszedettebben. – Reparo!
A szilánkok megemelkedtek, összegyűltek, s elkezdtek forogni a levegőben, mígnem az akvárium visszanyerte eredeti alakját, s Nev pedig kipréselt magából egy zavart vigyort.
Gyorsan megragadta az összeforrasztott üveg-tárolót, s maga elé rakta az asztalra, de mást nem csinált. Pálcáját lefektette a padra, és csak ült, komor képpel bámult maga elé.
Mindennél jobban várta ennek a szörnyű, megalázó órának a végét.
Gyűlölte magát, amiért ilyen szerencsétlen, amiért ilyen balfék.
És most már egész biztosan a professzornak is ki volt a micsodája vele.
Nem elég, hogy totálisan hülye bűbájtanból, még itt tör zúz.
Pedig ő egészen megkedvelte a kimondhatatlan nevűt…

[ben bishop]

ben bishop
~ akit imádok :]

Nem érdekel a feladat, és ez szerintem látszik is, hiszen csak Bent ostromlom rendületlenül. Természetesen néha odahajolok a kis makett fölé, és meglengetem a pálcám.
– Todós a Flúte… ez mi ez? Nem működik. – morgom az orrom alatt, majd újra Benre meredek. A szemem sarkából észlelem ugyan, hogy valamit szenved ott a pálcájával, meg magával a varázslással is, na de nem hoz ez engem lázba. Én vagyok az évfolyam legbénább boszorkánya, és persze a leglustábbja is, tehát semmi jogom mások technikáját bírálni. Az Yvette reszortja.
- … ééééééssss? – nagy nehezen kinyögi a szentem, hogy megkapta a képeslapokat, de semmi köszi, vagy húha jó ocsmányak voltak, vagy különlegesek vagy valami, semmi! Ezt nem hagyhatom annyiban, így közel hajolva hozzá bököm oldalba a vállammal. Ezzel pusztán noszogatva Őt a bővebb válasz adására.

A kérdés feltételekor olyan képet vágtam, mint akinek egy tortát nyomtak az arcába. A hab és a krém elmaradt, de a megnyúlt arc, és a döbbent pislogás hűen tükrözte a döbbenetemet.
– A cicuskámat? – ismétlem vissza a szavait, és megvakarom a fejem. Amikor megszólal a tanár, és azzal ösztönöz minket, hogy szerezhetünk még pontot, elfordítom a fejem, majd vissza. – Nekem nincs cicuskám Ben, Ethannal pedig egyszerűen elváltak az útjaink. Én visszajöttem az iskolába, Ő pedig tovább járja a világot, ennyi. De most mi a fene bajod van? -
Már lassan olyan lesz, mint a nővérem, csak fiú kiadásban, zabálni való pofival, és hatalmas barna szemekkel és.. oké, állj le Yolanda. Az ábrándozásom nem változtat a tényen, miszerint Ben berágott rám valamiért. Fogalmam sincs, mi lehet a bibi.. ígértem volna olyat, hogy náluk töltöm a nyarat? Nem, biztos nem.. az, hogy miért nem hívtam, már elmondta, de akkor?

- Todos a Flote! – fordulok el Bentől, és próbálkozok újra, de semmi. Tudom én mi a baj. A koncentráció totálisan nulla, és a legkevésbé sem a bútorok mozgatása körül járnak a gondolataim. A fémdobozokra jellemző zörgés üti meg a fülem, és azonnal odakapom a fejem. Finoman közelebb csusszanok a padon Ben mellé, és a tolltartó fölé hajolva pislogok bele a tartóba. Nem hiszek a szememnek. Egy röpke másodpercre azt hiszem, csak halucinálok, de a hozzáfűzött kommentárból leszűröm, hogy ez pont az, amit láttam. Széles vigyorral az arcomon nézek Ben szemeibe. – Mindig megtudsz lepni Ben, de még mennyire! Mit csinálsz ma este? -
Amikor annak idején megkínáltam, nem gondoltam volna, hogy hódolója lesz Maris néninek. S lám, miből lesz a cserebogár! A hangom lehalkítva kérek tőle találka időpontot. Elvégre ő ajánlotta fel ezt a lehetőséget, vagyis beszélt többes számban. Engem pedig nem kell kétszer elhívni egy keringőre..

[Az állás:]

A pontok úgy néz ki nem spilázták fel jobban ezeket a passzív sakálokat. Ilyenek lesznek a diákok hetedikben? Nem is érdekli őket egy ilyen bűbáj? Lehetséges, hogy csak én vagyok ilyen bűbájb*zi? Nem kizárt… De akkor is! Ezek itt susmusolnak és unatkoznak az órámon! Felháborító! Lehetséges, hogy ez annak a jele, hogy nem vagyok jó tanár? Áhh ilyen kijelentést az első óráimon tenni felelőtlenség. Muszáj lesz pár tanácsot kérnem a tanáriban. Ahogy végignézek, a diákseregen elcsüggedve állapítom meg: nem, már rég nem az órával törődnek. Persze azért hadonásznak a varázspálcáikkal meggondolatlanul, csak azért, hogy fent tartsák a látszatot –Igen, ők tanulnak és figyelnek!- de ennek csak szikrák és lángok a következményei. Lehet, hogy pontokat kéne vonogatnom? De hát akkor már is nem lennék igazán jó fej tanár. Inkább szeressenek, és ne figyeljenek az órámon, mint hogy rühelljenek és nézzék minden hibámat. A Mardekárnak már most nem vagyok, a szíve csücske azt hiszem…

De lehet, hogy rossz az elmélet? Végül is, ha utálnának, a szigorúságom miatt figyelnék minden szavamat és akarva-akaratlanul rájuk ragad egy kis tudás, nem de bár? Mondjuk tény, hogy figyelnék a bakijaimat is, ami az én esetemben elég veszélyes. Így is csodával határos a tény, hogy nem röhögtem pofán, amikor beestem szó szerint a terembe. Pár megvető pillantást a kígyóktól láttam a mugli öltözködésem véget, de hát csak nem fogok dísztalárba mászkálni, csak azért mert drága Setét Nagy Urunk úgy kívánja. A kis talpnyalói (vagy falói?) Meg nem túlzottan érdekelnek. Akármikor párbajoznék a tanáriban valamennyijükkel… vagy mégsem? Mit is áltatom magamat, nem vagyok egy hős jellem. Ha pedig rám küldenének egy zöld fénycsóvát hát… nem hiszem, hogy úgy járnék, mint a kedves Harry Potter. Egyébként meg Ő is. A nagy reménységünknek nyoma veszett. Persze nekem, mint Rend-tagnak muszáj bíznom benne és bízok is, mindenesetre elég elkeserítő látvány. De nekünk itt a Roxfortban kell tartanunk a reményt a diákokban.

Végigfutok még egyszer az arcukon. Milyen nyugodtnak tűnnek. Talán még nem is sejtik a háború súlyát? Vagy csak nem akarnak róla tudomást venni? Persze látni a komoly arcokat, mint Vikitriánál, de hát nem mindenki járt úgy, mint Ő maga. Érdekes. Ekkor meghallottam a csengőt. A pontosztogatás után senkinek sem sikerült még egyszer a varázslat, így hát nem volt értelme többet osztani.
– Köszönöm az órát! – köszöntem el tőlük és a Griffendéles fekete hajúnak intettem, hogy kövessen. Az irodámban viszonylag nyugodtan beszélhetünk, hála a védő bűbájaimnak.


Az állás:
Hollóhát: +10
Mardekár: -7
Hugrabug: +5
Griffendél: +2


Köszönöm az órát és most jöhet egy kis jutalmazás az aktivitásért! Minden órára írt reag +1 pont!

[Írási sorrendbe haladva]
Seraphin Lamartin:  +3
Neville Longbottom:  +5
Yvette Delacour: +3
Alyson Rose Leingter:  +4
Benjamin Bishop: +4
Nicolas Baxton: +2
Gwendolyn de Crasso: +1
Joshua Reynolds: +1
Cassius Neehill: +2
Jules Shine Kingwoods: +1
Vikitria Mirol: +1
Endorius S. Samlard: +1
Yolanda Delacour: +3
Griff Liman: +1
Guy Perkins: +2
Dorothy Moon: +1
Damien Pulse: +1
Gregory Hawk: +1

Tehát a végleges állás:
Hollóhát: +25
Mardekár: +3
Hugrabug: +8
Griffendél: +11

Neville már épp azon volt, hogy nekikezd megszámolni a zsebében lapuló ál-galleonokat, elvégre nem árt tudni, hány emberre is jut majd a becses termékből. Ám sajnos nem jutott sor, vagyis inkább idő nem jutott a műveletre. A csengőszó megtöri a halk mormolást, majd a professzor megköszöni a munkájukat, és a figyelmüket, mire Nev bólint egyet, jelezve a dolog természetességét, majd mindkét kezével megmarkolja egy-egy zseb lyukas végét, már tanult belőle, s így áll fel. Táskájába mélyeszti felszerelését, s pálcáját is. Igazság szerint ő tudja, hogy a pálcának mindig elérhető helyen kell lennie, de Neville nem szereti sem a zsebében, sem máshol, a testéhez túl közel tartani a fadarabot. Attól fél, véletlenül elsül, és megsebesíti őt.
A szakadt táskát vállára veszi, s megfogja a terráriumot is.
Remegés fut végig rajta, mikor a professzor int neki, hogy kövesse irodájába.
Felsóhajt, majd a terráriumot a tanári asztalra helyezi, kötelességtudó diákhoz és prefektushoz híven.
Aminek jönnie kell, hát jöjjön!
Lehunyja szemét egy pillanatra, nagy levegőt vesz, erőt gyűjt, majd a professzor nyomába szegődik, aki már pár lépéssel előtte jár.
Zsebeit elengedi, így azok csörgést hallatnak, s most sem nyugodnak, ugyanis Nev lépkedéseinek folytonossága a súly és a mozgás törvényének értelmében folytonos mozgásra kényszeríti őket. A fiú pedig igyekszik nem tudomást venni az idegesítő zajról, és a kimondhatatlan nevű után belép az irodába. Félősen tekint körbe, ám rögtön el is kapja tekintetét, s a tanárra néz.
Fél, hogy miért kell itt lennie, fél, hogyha a nagyanyja megtudja, hogy valami szarságot megit a nyakába akasztottak, most már végképp kitagadja a családból, nem csak ígérgeti, hiszen az öreg nő inkább hisz másnak, mint unokájának, és fél, hogy súlyos pontveszteség lesz a vége ennek a beszélgetésnek, pedig most kapott két pontot. Biztosan az óra végi kis akciójáról lesz szó. Tuti.
- Neville vagyok, Neville Longbottom. – mutatkozik be a professzornak, mielőtt túlságosan is kínos helyzetbe hozná mindkettőjüket, meg ez udvarias gesztusnak számít, hátha bevágódhat a tanárnál. Mindegy. A lényeg, hogy nem szeretne több jelzőt hallani, mely a külsejéről szól, és azt sem szeretné, ha ezek alapján szólítanák meg, ha van neve is.
- Mit szeretne? – kérdi, tanúbizonyságot téve lélekjelenlétéről, s bátorságáról, hogy ilyen, számára szorult helyzetben is talpra tud állni, és kérdezni tud a tanártól és nem pedig félősen burkolózik be felépített védfalai mögé.