--Neville Longbottom--

„Itt szívta ki belőlem az életet az unalom dementora.” Olvasom a padba vésett feliratot. Új alkotás lehet, mert a múlt héten még nem láttam. De mennyire igaza van…
Mugliismeret. Nekem, aki közöttük nőtt fel, sok újat már nem tudnak mutatni. Azért egy-két dolgot mindig felírok, csakhogy kicsit szorgalmasabbnak tűnjek. De elég hamar feladom.
Ez ma se történhetett másként, főleg mivel akadt érdekesebb olvasnivalóm…
Előveszem a kissé viseltes füzetet. Már borítóján látszik, hogy tulajdonosa nem egy pedáns lélek. Itt-ott kissé szakadt, másutt égésfoltok éktelenítik, viszont az arany betűkkel felírt név még ezek ellenére is tökéletesen tiszta és kivehető: Neville Longbottom.
Akaratom ellenére elmosolyodom, de gyorsan rendszabályozom arcizmaim.
- Ez meg mi? – Kérdezi suttogva nővérem, majd azzal a lendülettel magához húzza a füzetet és a lehető legtisztább felületnél megfogva fellapozza. – Gyógynövénytan. És ha szüksége van rá?
- Tényleg? – húzom vissza magam elé. Már a második oldal tele van rajzokkal, hozzájuk tartozó feljegyzésekkel. Az enyém is valahogy így fest. Csak talán szebbek a rajzok. – Amúgy előző szünetben találtam a folyosón. Majd óra után visszaadom neki.

Találtam… khm… nagy véletlenül a varázspálcám által besegítve el lett hagyva.
A lelkiismeretem tiszta, mert nem rossz szándékból tettem, csupán…
Egyszer nekem jött a folyosón. Még csak nem is néztem rá gorombán, mégis úgy eliszkolt, mintha legalábbis sárkányt látott volna. Persze az is lehet, hogy csak sietett valahova. Nagyon sietett. Viszont a szemei… volt a nézésében valami megfogalmazhatatlan. Én meg vagyok olyan hülye, hogy egy szép szempár kibillent a lelki egyensúlyomból. Azóta minden nap kedves mosollyal ráköszönök és várom a reakciót. Vagyis a visszaköszönést. Több-kevesebb sikerrel.
És mindezek mellett önmagammal is megvívom végeláthatatlan küzdelmem, hogy van-e értelme bárkit is bíztatni, mikor még én se tudom, mit akarok. Robert emléke túlontúl fájó. De hónapok óta ez a srác az egyetlen, aki mosolyt csal az arcomra, pusztán azzal, hogy eszembe jut. Vegyem ezt valamiféle égi jelnek? Hiszen mindenki észrevette rajtam a változást, amikor visszatértünk a nyári szünetről. Napokig minden este órák hosszat csak sírtam és az okát senki se tudta. A Roberttel töltött pillanatok emléke immáron már csak az enyém, senki másé. De mikor tudom végre felfogni a szívemmel is, hogy vége?

Gyors léptekkel haladok a még néptelen folyosón. Sikerült kinyomoznom, hogy Nevillenek hol van órája. Megérkezem. Bentről kiszűrődik egy monoton hang. Nem késtem el.
Hátamat nekivetem a vastag kőfalnak. Még nem késő elmenni… csak ledobom itt a füzetét, biztos azt hinné, hogy elejtette. Vagy lerakom a klubhelyiségben. Ellököm magam a faltól. Igen az még jobb. Nem. Itt maradok, ezt végigcsinálom. Lesz, ami lesz.
Az ajtó kinyílik és kilépnek rajta az első diákok.
Arcomon széles mosoly terül el, ahogy megpillantom Nevillet. Mély lélegzetet veszek, majd elé lépek, úgy, hogy biztosan ne tudjon szó nélkül elmenni.
- Szia Neville!

--Neville Longbottom--

Mindenki minket néz. Még van, aki le is lassít, miközben elhalad mellettünk a folyosón. Az egyik ismerős srác kedves mosollyal integet nekem. Gyorsan viszonzom a gesztust, majd ismét Nevillehez fordulok. Próbálom kizárni fejemből a többieket. Remélem nem fognak itt ácsorogni… az maga lenne a katasztrófa!
Neville arcát szinte azonnal elönti a pír, ahogy megszólítom. Ez még inkább mosolygásra késztet. Sikerül kiböknie egy köszönést, majd egy kis feszélyezett táskaigazgatás után jön a felszólítás. Mondjam. Hmm… Rendkívül bőbeszédű. Persze mire is számítottam, amikor nagyjából letámadtam. Mellesleg az arckifejezéséből ítélve még csak nem is emlékszik rám. A franc… Állapítom meg magamban. Hallottam már pletykákat róla, hogy mindent mindig elfelejt, de azt gondoltam, hogy ez csak valami rosszindulatú csúfolódás. Még jobban végigmérve az arcát megállapíthatom, nem ez nem csak rosszindulat… Pedig általában sikerrel érem el, hogy emlékezzenek rám. Legalábbis Amerikában… Lehangolt sóhaj hagyja el a szám. Most már teljesen mindegy. Kihúzom magam. Úgy döntöttem még egyszer nekifutok. Arra lettem nevelve, hogy semmit se adjak fel. Sajnos mostanában ezt az elvet rendszerint hanyagolom, pedig alig egy éve kitűnően ment az alkalmazása.
- Szia, Dakota vagyok! – nyújtom felé a kezem ismét mosolyogva. – A hatodik évfolyamból. Ginny osztálytársa. – Talán őrá legalább emlékszik. Várok. Közben zavaromban kissé körbepillantok. Szinte mindenki eltűnt már erről a folyosóról, csupán egy párocska áll, tőlünk messze, a másik végében.
Hirtelen megakad a szemem a mellettem lévő képen, mert mintha a festett öregember rám kacsintott volna. Nem tévedtem. Ifjabb Filimon Ashmore, már amennyire el tudtam olvasni azt a bonyolult cikornyás valamit a kép alatti kis mezőben, hirtelen felrikkantott. – Azt a sárkányölő hétszázát, ebből ugyan ki nem húz semmit kisasszonykám! Nézze csak, hogy elvörösödött. Csak nem tán beteg? Vagy tán néma? – kérdezte. Hirtelen nem mertem Nevillere nézni. Inkább nem akartam megtudni, milyen hatást ért el nála a véncsont. Félek, hogy több lépést tettem eddig hátra, mint előre. Ismét egy lemondó sóhaj, ami beleveszett az öreg elnyúló kacajába. – Ez szörnyű! – állapítom meg. Inkább beletúrok táskámba és előveszem általam előre eltervezett találkozásunk fedőstoryját, azaz Neville gyógynövénytan füzetét. Közben elkezdek hátrálni, hogy legalább kicsit arrébb menjünk a szörnyű zaj forrásától. Te láttad már valaha ébren egyáltalán ezt a festményt? Mert szerintem csak most hülyült meg! – Lefordítva: a sors is ellenem szövetkezik. – Ezt találtam az egyik folyosón. Nem tudtalak rögtön megkeresni, mert hát nekem is órám volt. – Nyújtom felé a füzetét. – Szépek a rajzaid. Főleg a kőrisgalagonya tetszett, de a ma… – hirtelen elszégyellem magam,és inkább lehajtom a fejem – Bocsánat, hogy megnézegettem. Nem lett volna szabad. - Kicsit beletúrok a hajamba, majd észreveszem, hogy elkezdtem rágni a körmöm. Villámgyorsan leejtem magam mellé a karomat. Remek! Egy portré alaknak sikerült elérnie, hogy most már én is totálisan zavarban legyek. Elmosolyodom saját magamon, aztán újult önbizalommal ismét mélyen Neville szemébe nézek.

--Neville Longbottom--

Mosolyog. Ez aranyos. Csak kár, hogy közben cipője orrát bámulja, és nem rám néz. Úgy talán mégis jobb lenne. Ezt zavarának számlájára írom, hiszen az előbb én is ugyanígy tettem. Mondjuk nem mosolyogtam…
Miután biztosított róla, hogy nem zavarja, amiért megnézegettem a könyvét, és végre Ashmore úr kacaja is alábbhagyott, teljes mértékig visszatért az önbizalmam. Innen már minden simán fog menni. Mármint abban a tekintetben, hogy nem hagyom magam külső hatások által zavarba ejteni. Sőt semmilyen hatás által. Nem pirulok el többet és kész. Ez elméletben jól mutat. Na, de aki megküzdött több évnyi mágiatöténet órával és még nem halt bele, az vélhetőleg bármire képes.
Várjunk csak, mintha megkérdezte volna, hogy hol lesz órám. Ööö Hol is? Agyam legmélyebb zugaiból megpróbálom minél gyorsabban előkutatni a választ. Neville híres feledékenysége lehet, hogy ragadós? Sebaj. Lenne mit elfelejtenem… sajnos.
- Legendás Lények Gondozása – Mondom végül teljes határozottsággal. És próbálom még csak viccből se mögé rakni, azt az „asszem”-et, ami pedig híven tükrözné a valóságot. – És neked? - kérdezek vissza, talán némi szomorúsággal a hangomban. Kicsit elkomorodtam előbbi gondolataim menetétől, de megérzem Neville hangulatának változását, így én is ismét vidámabb leszek. A srác végre kissé felszabadultabb. Talán végre rájött, hogy nem akarom fellökni, megpofozni, leköpni vagy kigúnyolni, vagy esetleg mindezeket ebben a sorrendben. Nos, akkor talán próbáljunk meg kedélyesen elbeszélgetni. Hátha abból látja, hogy igenis kedves vagyok. Vagy legalábbis tudok az lenni. Hajamat fülem mögé tűröm, hogy a lehető legkevesebbet takarja az arcomból. Egyszer azt mondták, így jobb az összhatás. Elképzelhető... Bájsan elmosolyodom, majd Nevillhez fordulok. – Neked mik a választott tantárgyaid? És hova szeretnél innen tovább menni? – Kérdezem a lehető legkedvesebb csevegő modoromban és már fordulok is a legendás lények gondozása tanteremhez vezető út felé. Titkon remélem, hogy mellém szegődik.

--Neville Longbottom--

Ismét elpirul. Úgy látom, ez szokása. Elmosolyodom. Gyorsan elfordulok, nehogy meglássa, mert nem bántásnak szánom, csak az, ahogy minden mondata után megjelenik a piros pír az arcán, egyszerűen erre késztet. Aranyos. Megigazítom táskám csatját, úgy tűnik elfelejtettem visszazárni. Legalább jó ürügyet találtam előbbi hirtelen mozdulatomra. – Elkísérhetsz. – Fordulok ismét Nevillhez, hogy úgymond választ adjak előbbi kijelentésére. Azonnal mellém szegődik és mesélni kezd; milyen tantárgyakat vett fel hatodikban és, hogy szíve szerint milyen pályát választana. Hallgattam volna tovább is, de nem egy szószátyár típus, pont, ahogy gondoltam, úgyhogy hamar a végére ért. Igaz is, minek ezt túlbonyolítani…
- Nem tudom, szerintem tanárnak lenni kitüntetés és érdem. Valamilyen formában megtisztelő, főleg egy ilyen helyen, mint a Roxfort. Mondjuk valamivel jobb napokon, nem most, egy sötét úr hatalmának idején, amikor mindenki fél és az emberek inkább elbújnak, mint tanulnak. – közbeiktatok egy kisebb sóhajt - Továbbadni a tudásod a következő generációnak, szép dolog. De ez tényleg csak az én véleményem. – Hadarom el gyorsan a végét, mielőtt még valami őrültnek tart, aki mindent megtenne a jövő diákságáért.
A nagykapun át hamar kiérünk a parkba. Kicsit fúj a szél, de a nap meglepően vakító. Ritka manapság, hogy a fénye így áradjon Roxfort körül. Bár még az is lehet, hogy csupán én látom mindig olyan borúsnak. Kár, lássuk be, azért mégiscsak megszerettem ezt az iskolát az elmúlt hat év alatt.
A parkban nincs túl meleg, de a napsütés elég sok diákot vonzott a szabad levegőre. Évfolyamtársaim furcsán szemlélik párosunkat, de nem nagyon foglalkozok velük. Neville kérdésén töröm a fejem. Mit is szeretnék én tulajdonképpen csinálni? – Igazából, még az is lehet, hogy mugli foglalkozásom lesz, ha átveszem apától a céget. Ezt még nem döntöttem el. Mert közben érdekelnek a törzsi kultúrák varázslatai is. Róluk keveset tudunk, mert a civilizáltabb varázslói társadalom alig foglalkozik velük. Tudtad például, hogy egyes kultúrákban a gyerekek sokkal előbb tanulnak meg patrónust idézni, mint mi? Egyszerűen erre van szükségük. – Elnevetem magam, majd Nevillre nézek és fülem mögé tessékelem kóborló hajtincsemet. Jada szerint egy fiúval való beszélgetés alatt minimum négyszer kell igazítani a frizurán, mert ez a tetszeni vágyást fejezi ki, ami elősegítheti ügyünk menetét. Arról, hogy ez bejön-e a gyakorlatban még inkább nem nyilatkoznék... - Igen, azt hiszem kutatni akarok. A lehető legtöbb dolgot megtudni róluk. – Jelentettem ki szenvedélyesen. Azt hiszem most dőlt el véglegesen a sorsom. A céget tolószékből is lehet vezetni.
Megállok. Megérkeztünk a csoportomhoz. Szemem sarkából látom, milyen leplezetlenül bámulnak és sugdolóznak. Főleg a Mardekárosok. Ők aztán pláne higgyenek csak, amit akarnak. - Köszönöm, hogy elkísértél. Már jön is Lumpsluck professzor. – Mutatok a kastély felé. Messziről kiszúrni Lumpsluck alakját, ahogy lebotorkál a domboldalon. – Örülök, hogy megismertelek! – nyújtom felé a kezem. Megkísértem a szerencsét és közelebb hajolva még egy puszit is nyomok az arcára. – Legközelebb vigyázz jobban a füzetedre! Habár, máskor is szívesen visszaszolgáltatom, ha szükséges! – Pajkos mosollyal búcsúzom, majd gyors, de lazaságot tükröző léptekkel nővéremhez sietek. Még hátrafordulva intek egyet Neville felé. Nem rossz srác ő, csak kissé fura. Na, de ki nem az? Minden csak nézőpont kérdése…

Nem értettem mindent magam körül, s voltak dolgok aminek nem is kerestem az okát. Hosszú ideje most először jutott az eszembe Clyde. Nem kéne hibáztatnom azért, hogy a szüleire hallgatott és jó kisfiú módjára engedelmeskedett nekik, de nem azt kérték, hogy tegyen rendet maga után, hanem hogy szakítson velem. Komolyan ennyit értem neki, hogy csak úgy szimplán kidobjon? Persze láttam a szemén, hogy elérzékenyült és cseppet sem állt ínyére a dolog, de akárhogy próbálkoztam ő már akkor rég eldöntötte. Arról pedig végképp nem akart hallani, hogy titokban megpróbáljuk. Azóta már egy fekete hajú lánnyal szoktam látni, de még mindig félve pillant rám a távolból. Mostanra már teljesen hidegen hagy az egész, ő dobott, tehát tovább léptem.
Kicsit talán meggyötörten nézhetek ki tekintve arra, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom. A szobatársam furcsa szokása csak havonta egyszer jön elő, de akkor engem és a többieket is kikészít; imád olvasni és amikor a könyv vége felé tart, akkor nem bírja letenni, tehát egész éjszakán át a könyvet olvassa. Ha nem ismerném csodálkoznék rajta, hogy miért nem a Hollóhát házát gyarapítja, de ez egyértelműen lehetetlen, hisz tyúkeszű. Ezt persze soha nem merném neki elmondani, mert nem szeretném megbántani, így is elég elesett szegény. Visszatérve arra, hogy mennyire ijesztő a kinézetem, már meg is szólták egy páran a mai napon. Az egyik legfelháborítóbb Mrs. Tökéletes Alyssa Rooder volt, aki mindenki előtt megalázó módon lejáratott, hogy ha nem fedeztem volna még fel létezik alvómaszk, ami megelőzi az ilyen eseteket. Nos, aranyosan az arcába mosolyogtam és közöltem vele, hogy hogyha nem kenne annyi sminket a fejére talán rajta is látszana, hogy mennyire keveset pihen, mert még ha kívülről nem is látszik, de belülről igen, hogy mennyire lestrapált. Ehhez természetesen már nem szólt semmit, csak felvonva az orrát tovább lépett a kis talpnyalóival.
A szőke hajam most az égnek rakoncátlankodott, ami cseppet sem segített a megjelenésemen. Talán az öltözetem volt az, ami egy kicsit vidámított rajtam. Egy enyhén vöröses-rózsaszínes felső és farmernadrág volt rajtam, amit egy nagyon egyedi övvel díszítettem – anno Amberrel csináltunk és eddig semmiféle negatív kritikát nem kaptam rá, még a rosszakaróimtól sem. A pálcámat mindig olyan helyre rejtettem el, ahonnan könnyen elő tudom kapni, ha esetleg arra szorulnék, most az övem és a farmerem között foglalta a helyét, ami néha-néha kicsit kényelmetlenné vált, de mégis biztonságot nyújtott számomra.
Céltalanul bóklásztam a folyosókon, míg végül a mágiatörténet tanterem előtti folyosóra értem.  Eszem ágában sem volt beülni az órára és kétlem, hogy most az lett volna, csak éppen erre jártam. A folyosón rajtam kívül még volt egy párocska, akiknek valószínűleg nem voltam túl szimpatikus vagy éppen hatalmas nagy titokról folyó beszélgetés folytattak, mert ahogy közeledtem feléjük ők úgy távolodtak tőlem. A harmadik lehetőség pedig, hogy a fejemre van írva, hogy sárvérű ők meg felfuvalkodott aranyvérűek, akik azt hiszik, hogy a mugliszármazás valami leprás betegségnek számít, ami fertőző. Tévednek, mert attól még, hogy érintkeznek vagy éppen beszélgetnek velem nem fog a származásuk változni, de mindegy is nem foglalkozok én ilyenekkel. Úgy döntöttem nem kergetem őket messzire, ezért megálltam a folyosón lévő egyik festménynél és úgy tettem, mintha érdekelne mi van rajta. A festmény, mintha érezte volna, hogy hidegen hagy a mondanivalója, így a képen szereplő nő mosolyából egyszeribe csúnya, rosszalló tekintet lett.