Mágiatörténet tanterem előtti folyosó

Mágiatörténet tanterem előtti folyosó szakasz, ahonnan nyílik a hatalmas díszített faajtó. Az ajtó bal szélén egy címer található, a másik oldalán pedig egy híres, mágikus történész festménye.

--Neville Longbottom--

„Itt szívta ki belőlem az életet az unalom dementora.” Olvasom a padba vésett feliratot. Új alkotás lehet, mert a múlt héten még nem láttam. De mennyire igaza van…
Mugliismeret. Nekem, aki közöttük nőtt fel, sok újat már nem tudnak mutatni. Azért egy-két dolgot mindig felírok, csakhogy kicsit szorgalmasabbnak tűnjek. De elég hamar feladom.
Ez ma se történhetett másként, főleg mivel akadt érdekesebb olvasnivalóm…
Előveszem a kissé viseltes füzetet. Már borítóján látszik, hogy tulajdonosa nem egy pedáns lélek. Itt-ott kissé szakadt, másutt égésfoltok éktelenítik, viszont az arany betűkkel felírt név még ezek ellenére is tökéletesen tiszta és kivehető: Neville Longbottom.
Akaratom ellenére elmosolyodom, de gyorsan rendszabályozom arcizmaim.
- Ez meg mi? – Kérdezi suttogva nővérem, majd azzal a lendülettel magához húzza a füzetet és a lehető legtisztább felületnél megfogva fellapozza. – Gyógynövénytan. És ha szüksége van rá?
- Tényleg? – húzom vissza magam elé. Már a második oldal tele van rajzokkal, hozzájuk tartozó feljegyzésekkel. Az enyém is valahogy így fest. Csak talán szebbek a rajzok. – Amúgy előző szünetben találtam a folyosón. Majd óra után visszaadom neki.

Találtam… khm… nagy véletlenül a varázspálcám által besegítve el lett hagyva.
A lelkiismeretem tiszta, mert nem rossz szándékból tettem, csupán…
Egyszer nekem jött a folyosón. Még csak nem is néztem rá gorombán, mégis úgy eliszkolt, mintha legalábbis sárkányt látott volna. Persze az is lehet, hogy csak sietett valahova. Nagyon sietett. Viszont a szemei… volt a nézésében valami megfogalmazhatatlan. Én meg vagyok olyan hülye, hogy egy szép szempár kibillent a lelki egyensúlyomból. Azóta minden nap kedves mosollyal ráköszönök és várom a reakciót. Vagyis a visszaköszönést. Több-kevesebb sikerrel.
És mindezek mellett önmagammal is megvívom végeláthatatlan küzdelmem, hogy van-e értelme bárkit is bíztatni, mikor még én se tudom, mit akarok. Robert emléke túlontúl fájó. De hónapok óta ez a srác az egyetlen, aki mosolyt csal az arcomra, pusztán azzal, hogy eszembe jut. Vegyem ezt valamiféle égi jelnek? Hiszen mindenki észrevette rajtam a változást, amikor visszatértünk a nyári szünetről. Napokig minden este órák hosszat csak sírtam és az okát senki se tudta. A Roberttel töltött pillanatok emléke immáron már csak az enyém, senki másé. De mikor tudom végre felfogni a szívemmel is, hogy vége?

Gyors léptekkel haladok a még néptelen folyosón. Sikerült kinyomoznom, hogy Nevillenek hol van órája. Megérkezem. Bentről kiszűrődik egy monoton hang. Nem késtem el.
Hátamat nekivetem a vastag kőfalnak. Még nem késő elmenni… csak ledobom itt a füzetét, biztos azt hinné, hogy elejtette. Vagy lerakom a klubhelyiségben. Ellököm magam a faltól. Igen az még jobb. Nem. Itt maradok, ezt végigcsinálom. Lesz, ami lesz.
Az ajtó kinyílik és kilépnek rajta az első diákok.
Arcomon széles mosoly terül el, ahogy megpillantom Nevillet. Mély lélegzetet veszek, majd elé lépek, úgy, hogy biztosan ne tudjon szó nélkül elmenni.
- Szia Neville!

[Dakota]

Dakota

•    •

   Ujjaim közt vadul serceg a penna, ahogyan az utolsó vonásokat végzem – talán az eddigi legszebb és legélethűbb – rajzomon, mely egy félig kifejlett mérges muskátlit ábrázol. Pálcámat dugiban előemelem, a füzetet pedig a pad alá csúsztatom, koncentrálok egy kicsit, lehunyom szemem és a papírra bökök vele, mire a rajz mozogni kezd, akár egy valódi muskátli. Csápjai vadul szántják a vonalakat és összekuszálják a fentebb leírt betűket, melyek a tizennegyedik koboldháború társadalmi hatásairól  és politikai következményeiről adtak roppant izgalmas leírást.
- Hé! – bökök oda pennám finomabbik végével a dühös növénynek, majd rajzolok egy vonalat, mellyel elkerítem az összegabalyodott betűket a rakoncátlan műalkotástól. Büszke mosollyal nézek alkotásomra, majd megütögetem a mellettem lévő Seamus vállát.
- Hey, Seamus! Majd kölcsönadod a jegyzeteidet? – Most, hogy Harryék nem adnak életjelet magukról, nem maradt más nekem, csak a srácok, na meg a DS-tagok, ám mivel Seamus a szobatársam, és egyébként is jó viszonyban vagyunk, nevezhetjük barátinak is, inkább tőle kérem kölcsön a jegyzeteket.
   Kérdőn tekintek rá, ám a fiút mintha mi sem érdekelné, lassan bólint egyet, s szemét le sem veszi a tanárnőről. Én is Kate felé tekintek, majd megcsóválom fejem és visszasuttogok a fiúnak egy „Köszi”-t. Amióta Mr. Raimbourg nem jött vissza tanítani, s csinos húga helyettesíti, a fiúk szinte Kiválóak lettek Mágiatöriből. Bár mondjuk Kate-nél ez nem olyan nehéz, legyél fiú, vagy lány. Elég gyenge kézzel bánik velünk, ami mondjuk nem nagy baj. Így is elég problémám van, így kapóra is jön, hogy nem kell sokat tanulni mágiatörire. Abszolút nem hiányzik, csak hát na. Egyszer eljön majd a RAVASZ ideje is és akkor nem mondhatom a vizsgabiztosoknak, hogy: „bocs, de az őrülten szexi tanárnő kicsit elvonta a figyelmünket”. Ennek ellenére kedvelem a nőt.

   A tanárnő egyszer csak harsányabb hangra vált és közli, az órának vége, én pedig egy megkönnyebbült sóhaj után elteszem a muskátlis füzetem, illetve a tankönyvem táskámba, mely szinte üresen kong, hőn szeretett füzetem hiánya miatt. Komolyan. A gyógynövénytan füzetem a mindenem, és az pótolhatatlan, bár már kezdek beletörődni elvesztésébe. Csak tudnám hol hagytam el, és ki találta meg. Ha egy Mardekáros, akkor lemondhatok mindenféle reményről. Jobban hiányzik, mint Trevor.
   Ismételten sóhajtok egyet, de ez már inkább a gyász és a szomorúság sóhaja. Ugyanis Trevor, az én hűséges békám, pontosan három nappal ezelőtt, a vacsora után elhunyt. Természetes halállal halt, legalábbis én semmiféle erőszak jelét nem vettem észre rajta. Aztán lehet, hogy valaki megunta a brekegését, s a gyilkos átokkal sújtotta. Tudjukki virágkorát éli, sosem tudhatjuk, ki hal meg legközelebb. Szegény Trevor.

   Felállok, s táskámat vállamra vetem. Elköszönök egy hátravetett szóval a tanárnőtől, és már ki is lépek az ajtón. Szemeim a folyosót kezdik pásztázni, valaki ismerős személyt keresve, hátha nem kell egyedül töltenem a szünetet, viszont épp hogy egyet lépek, egy csaj állja utam. Oh, és még a nevem is tudja.
- Szia... ööö… - köszönök neki kicsit zavartan, miközben arcomra beúszik a szokásos pír, mely a lányok közelségében, illetve közvetlen társaságában elkerülhetetlen. Főleg, hogy vele életemben nem beszéltem, asszem még nem is láttam, és most úgy szólított meg, mintha ismernénk egymást. – Mondd. – bököm ki félszegen, s egyik lábamról a másikra nehezedem, miközben egyik kezem táskám szíját markolja, a másik pedig ingemet húzgálta le hátulról, hogy elviselhetően álljon.

--Neville Longbottom--

Mindenki minket néz. Még van, aki le is lassít, miközben elhalad mellettünk a folyosón. Az egyik ismerős srác kedves mosollyal integet nekem. Gyorsan viszonzom a gesztust, majd ismét Nevillehez fordulok. Próbálom kizárni fejemből a többieket. Remélem nem fognak itt ácsorogni… az maga lenne a katasztrófa!
Neville arcát szinte azonnal elönti a pír, ahogy megszólítom. Ez még inkább mosolygásra késztet. Sikerül kiböknie egy köszönést, majd egy kis feszélyezett táskaigazgatás után jön a felszólítás. Mondjam. Hmm… Rendkívül bőbeszédű. Persze mire is számítottam, amikor nagyjából letámadtam. Mellesleg az arckifejezéséből ítélve még csak nem is emlékszik rám. A franc… Állapítom meg magamban. Hallottam már pletykákat róla, hogy mindent mindig elfelejt, de azt gondoltam, hogy ez csak valami rosszindulatú csúfolódás. Még jobban végigmérve az arcát megállapíthatom, nem ez nem csak rosszindulat… Pedig általában sikerrel érem el, hogy emlékezzenek rám. Legalábbis Amerikában… Lehangolt sóhaj hagyja el a szám. Most már teljesen mindegy. Kihúzom magam. Úgy döntöttem még egyszer nekifutok. Arra lettem nevelve, hogy semmit se adjak fel. Sajnos mostanában ezt az elvet rendszerint hanyagolom, pedig alig egy éve kitűnően ment az alkalmazása.
- Szia, Dakota vagyok! – nyújtom felé a kezem ismét mosolyogva. – A hatodik évfolyamból. Ginny osztálytársa. – Talán őrá legalább emlékszik. Várok. Közben zavaromban kissé körbepillantok. Szinte mindenki eltűnt már erről a folyosóról, csupán egy párocska áll, tőlünk messze, a másik végében.
Hirtelen megakad a szemem a mellettem lévő képen, mert mintha a festett öregember rám kacsintott volna. Nem tévedtem. Ifjabb Filimon Ashmore, már amennyire el tudtam olvasni azt a bonyolult cikornyás valamit a kép alatti kis mezőben, hirtelen felrikkantott. – Azt a sárkányölő hétszázát, ebből ugyan ki nem húz semmit kisasszonykám! Nézze csak, hogy elvörösödött. Csak nem tán beteg? Vagy tán néma? – kérdezte. Hirtelen nem mertem Nevillere nézni. Inkább nem akartam megtudni, milyen hatást ért el nála a véncsont. Félek, hogy több lépést tettem eddig hátra, mint előre. Ismét egy lemondó sóhaj, ami beleveszett az öreg elnyúló kacajába. – Ez szörnyű! – állapítom meg. Inkább beletúrok táskámba és előveszem általam előre eltervezett találkozásunk fedőstoryját, azaz Neville gyógynövénytan füzetét. Közben elkezdek hátrálni, hogy legalább kicsit arrébb menjünk a szörnyű zaj forrásától. Te láttad már valaha ébren egyáltalán ezt a festményt? Mert szerintem csak most hülyült meg! – Lefordítva: a sors is ellenem szövetkezik. – Ezt találtam az egyik folyosón. Nem tudtalak rögtön megkeresni, mert hát nekem is órám volt. – Nyújtom felé a füzetét. – Szépek a rajzaid. Főleg a kőrisgalagonya tetszett, de a ma… – hirtelen elszégyellem magam,és inkább lehajtom a fejem – Bocsánat, hogy megnézegettem. Nem lett volna szabad. - Kicsit beletúrok a hajamba, majd észreveszem, hogy elkezdtem rágni a körmöm. Villámgyorsan leejtem magam mellé a karomat. Remek! Egy portré alaknak sikerült elérnie, hogy most már én is totálisan zavarban legyek. Elmosolyodom saját magamon, aztán újult önbizalommal ismét mélyen Neville szemébe nézek.

[Dakota]

Dakota

•    •

   Nem egy pillantás ragad meg kissé furcsa párosunkon, s látom, hogy a lányt ez kissé zavarja is. Én már rég megszoktam, szinte már észre sem veszem, ugyanúgy, ahogy a csipkelődő megjegyzések, vagy bántó szavak is elsuhannak fülem mellett. Úgy látszik, ő nyilván népszerűbb csaj, s nincs hozzászokva. Mondjuk nálam, ki nem népszerűbb? Szegénynek tök ciki lehet most itt állni velem, Neville Longbottommal, a Roxfort, a Griffendél szégyenével. Lehet, hogy csak azért jött, hogy bokán rúgjon, aztán röhögve távozzon, vagy a képembe nyomjon egy pitét, vagy rám öntsön egy üveg tintát. A szokásos, nyilvános megalázások legnépszerűbb és legelcsépeltebb formái. És hogy miért is furcsa a párosunk? Mikor látni engem lányokkal beszélgetni a folyosón? Lányokkal, akik nem Ginny, vagy Luna, vagy valamelyik DS tag. Hát körülbelül sosem, maximum ünnepekkor, vagy még akkor sem. Igazi ritkaság. Úgyhogy hűha.
   Végignézek a lányon. Határozottság, bátorság, magabiztosság árad belőle, és ez tetszik. Elég kedvesnek tűnik, külsőre sem az az elitforma, ami az én esetemben ugye alap elvárás. Vagyis ez inkább az eliteknek elvárás, mármint, hogy ők nem állnak szóba olyanokkal, mint én. Szoktak rá használni egy szót is, amit nagyon nem szeretek, így most nem is említem. Még rágondolnom is rossz.
   Kezét nyújtja. Bemutatkozik. Elmosolyodok. Sajnálom, de nekem a Dakotáról valami egészen más jut eszembe, viszont nem engedhetem, hogy rájöjjön, nevén mosolygok. Nem szeretném megbántani, így összeszorítom fogaimat, s megfogom kezét, megrázom. Ritkán fogok kezet lányokkal, ezt meg kell jegyeznem.
- Neville. Hetedév. – mondom, szinte már ösztönösen, aztán jövök csak rá, hogy valószínűleg feleslegesen, mivel ezt ő is jól tudja. Elpirulok, saját butaságomon merengve, majd kezem el is rántom, s zsebre teszem. Tekintetem talárjára vándorol, és látom, szintén Griffendéles. Hogy nem láttam még? Talán eddig bujkált előlem, vagy csak az én emlékezetem hagy ki ennyire? Jó. Talán az utóbbi elképzelhetőbb.
   Fejem lehajtom, és lábam nézem. A kínos csendet ízelgetve elhúzom szám, majd felszegem fejem, hogy rákérdezzek, miért állított le, itt a folyosó közepén, de egy festett öregember megelőz. A szemtelen surmó, hogy kapná el egy kiadós zivatar és ázna el a képe…
   Elvörösödtem, de úgy éreztem, hogy még ennyire soha, mint most. Elég… borzalmas volt. Hirtelen olyan meleg lett, mintha húsz radiátort toltak volna mellém. Dakota kijelentésére is csak bólogatni tudok, s inkább elfordulok.
   Nem nagyon mertem a lányra nézni zavaromban, így egy pontot, a falon fixíroztam, kitartón. Nem tudtam, vajon meddig fog még tartani, de nagyon kellemetlen volt. Mázli, hogy elővette a füzetet, amivel némiképp hirtelenjében elvonta a figyelmem, szemeim elkerekedtek, s arcom felvirult. Nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy mit kérdezett. Végre meglett a füzetem, amivel olyan sokat dolgoztam, ami olyan sokat jelentett nekem! Mikor felém nyújtotta finoman fogtam meg, s vettem el tőle. Kezeim közé kapva megforgattam, lassan, elmosolyodtam, s visszaraktam táskámba. Dicsérete nagyon jól esett, de zavarba is hozott vele.
- Köszönöm szépen. – ennyit tudtam kimondani. Boldogvoltam, hogy összefutottunk, és ez az igazság. – Nem zavar, hogy megnézted. – ebben az egyben vagyok tehetséges, és ha akad pár olyan ember, akiknek tetszik, én annak csak örülni tudok. – Örülök, hogy tetszett. – mosolyodok el bátorítón, mert látom, most ő van jobban zavarban. Ez azért vicces, hogy pont mi kettőnket hoz így össze a sors. A két vöröslő fejű griffis. Szemébe nézek, és észreveszem, hogy ő is így tesz. Rögvest elvörösödök, de még pár másodpercig tartom a szemkontaktust, majd megszakítom, és inkább cipőm orrát kezdem bámulni. Arcomról pedig sehogy sem lehetne levakarni a mosolyt.
- Milyen órád lesz? – kérdezem, immár vidámabb, felszabadultabb hangnemben. Arra gondoltam, hogy elkísérhetném a teremig. Ennyi a minimum azért, amit tett. Úgyis lyukasórám van.

--Neville Longbottom--

Mosolyog. Ez aranyos. Csak kár, hogy közben cipője orrát bámulja, és nem rám néz. Úgy talán mégis jobb lenne. Ezt zavarának számlájára írom, hiszen az előbb én is ugyanígy tettem. Mondjuk nem mosolyogtam…
Miután biztosított róla, hogy nem zavarja, amiért megnézegettem a könyvét, és végre Ashmore úr kacaja is alábbhagyott, teljes mértékig visszatért az önbizalmam. Innen már minden simán fog menni. Mármint abban a tekintetben, hogy nem hagyom magam külső hatások által zavarba ejteni. Sőt semmilyen hatás által. Nem pirulok el többet és kész. Ez elméletben jól mutat. Na, de aki megküzdött több évnyi mágiatöténet órával és még nem halt bele, az vélhetőleg bármire képes.
Várjunk csak, mintha megkérdezte volna, hogy hol lesz órám. Ööö Hol is? Agyam legmélyebb zugaiból megpróbálom minél gyorsabban előkutatni a választ. Neville híres feledékenysége lehet, hogy ragadós? Sebaj. Lenne mit elfelejtenem… sajnos.
- Legendás Lények Gondozása – Mondom végül teljes határozottsággal. És próbálom még csak viccből se mögé rakni, azt az „asszem”-et, ami pedig híven tükrözné a valóságot. – És neked? - kérdezek vissza, talán némi szomorúsággal a hangomban. Kicsit elkomorodtam előbbi gondolataim menetétől, de megérzem Neville hangulatának változását, így én is ismét vidámabb leszek. A srác végre kissé felszabadultabb. Talán végre rájött, hogy nem akarom fellökni, megpofozni, leköpni vagy kigúnyolni, vagy esetleg mindezeket ebben a sorrendben. Nos, akkor talán próbáljunk meg kedélyesen elbeszélgetni. Hátha abból látja, hogy igenis kedves vagyok. Vagy legalábbis tudok az lenni. Hajamat fülem mögé tűröm, hogy a lehető legkevesebbet takarja az arcomból. Egyszer azt mondták, így jobb az összhatás. Elképzelhető... Bájsan elmosolyodom, majd Nevillhez fordulok. – Neked mik a választott tantárgyaid? És hova szeretnél innen tovább menni? – Kérdezem a lehető legkedvesebb csevegő modoromban és már fordulok is a legendás lények gondozása tanteremhez vezető út felé. Titkon remélem, hogy mellém szegődik.

[Dakota]

Dakota

•    •

   Jobb markom játékosan húzom végig táskám szíján, miközben a lányt nézem. Tekintetem néha elkalandozik másfelé, de általában visszatér Dakotára. Az arcára, a testére, a… szóval rá. Sosem árt alaposabban megvizsgálni az embereket, hiszen – habár nem a ruha teszi őket, de – sokat meg lehet tudni a külsejük alapján a személyiségükről. Hogy én mit tudtam meg ez alapján róla? Semmit. Sosem voltam jó emberismerő. Nehezen bízom meg emberekben, elég naiv vagyok, s barátságom könnyen megszerezhető. Ez az egyik nagy problémám. A másikat hagyjuk.
- Nekem most nem lesz órám. – húzom ki magam mosolyogva. Hát igen… vannak azért előnyei is, hogy már végzős vagyok. – Elkísérlek. – közlöm vele, talán kicsit hirtelen. Talán úgy tűnhet, mintha le akarnám támadni, pedig erről szó sincs. Csak valamilyen formában meg akarom hálálni az életmentő életmentését. Tudom, hogy nem túl kellemes egyedül bolyongani a kastélyban, vagy éppen a kastélyból ki, órára menet. Kicsit monoton, unalmas, habár én általában jól megvagyok a gondolataimmal, mindig viszont nem lehetek egyedül. Nem is szeretnék. – Persze… csak ha te is szeretnéd. – egészítem ki elvörösödve magam. Még jó, hogy mindig zavarba jövök. Mit gondolhat így rólam?
   Próbálok kicsit normálisabban viselkedni. És nem beégetni magam, mert így ugye csak azt érem el. Nagy levegőt veszek, felnézek és mosolygok. Nem viszem túlzásba, de azt hiszem mosolyom kedves. Legalábbis én annak szánom. A napfényben kicsit hunyorognom kell, de nem akadály. Táskám szíját eleresztem, s kezeim lazán zsebre teszem. Feszült vagyok, de próbálom nem kimutatni. Nem könnyű.
- Hát… - kezdem, holott tudom, „hát”-tal sosem kezdünk mondatot, de éppen nagyon igyekszem, hogy jó képet mutathassak, nehogy már nyelvtani formákkal vesződjek. - … a választott tárgyaim a mugliismeret és a legendás lények gondozása. És még nem igazán tudom, illetve mindenképpen a gyógynövénytannal szeretnék foglalkozni, de hogy azon belül milyen formában, még nem tudom. Talán tanár leszek. – vonok vállat. Azt hiszem most mondtam ki először, hogy tanár szeretnék lenni. Eddig senkinek nem beszéltem róla, bár mintha Luna már említette volna, hogy milyen jól festenék a katedra mögött. Lehet, hogy van benne valami. Akaratlanul is elmosolyodok, s fejem elfordítom, majd miután élveztem a kellemes emlékeket, ismét ránézek, ám látom, elindult, így gyorsan mellé szegődök. Ha már elhatároztam, hogy elkísérem.
- És te?  – kérdezek vissza. Ez a téma mostanában, hogy már én is közelebb állok a pályaválasztáshoz, kezdett érdekelni, így sokak álláspontját hallgattam már meg erről a dologról. Luna például különleges legendás lényekkel szeretne foglalkozni, melyeket a mai varázslótársadalom még nem ismert el, vagy éppen fel. Nem tudom… szerintem az túl veszélyes meló lenne nekem. Még a tanári pályától is tartok. Kiállni egy csomó diák elé… áh, nagyon nehezen tudnám megszokni, viszont szívesen jönnék vissza a Roxfortba. Hú, meg amit összebénáznék nekik… szörnyű lenne, de valahogy mégis ezt tartom a legreálisabbnak.

--Neville Longbottom--

Ismét elpirul. Úgy látom, ez szokása. Elmosolyodom. Gyorsan elfordulok, nehogy meglássa, mert nem bántásnak szánom, csak az, ahogy minden mondata után megjelenik a piros pír az arcán, egyszerűen erre késztet. Aranyos. Megigazítom táskám csatját, úgy tűnik elfelejtettem visszazárni. Legalább jó ürügyet találtam előbbi hirtelen mozdulatomra. – Elkísérhetsz. – Fordulok ismét Nevillhez, hogy úgymond választ adjak előbbi kijelentésére. Azonnal mellém szegődik és mesélni kezd; milyen tantárgyakat vett fel hatodikban és, hogy szíve szerint milyen pályát választana. Hallgattam volna tovább is, de nem egy szószátyár típus, pont, ahogy gondoltam, úgyhogy hamar a végére ért. Igaz is, minek ezt túlbonyolítani…
- Nem tudom, szerintem tanárnak lenni kitüntetés és érdem. Valamilyen formában megtisztelő, főleg egy ilyen helyen, mint a Roxfort. Mondjuk valamivel jobb napokon, nem most, egy sötét úr hatalmának idején, amikor mindenki fél és az emberek inkább elbújnak, mint tanulnak. – közbeiktatok egy kisebb sóhajt - Továbbadni a tudásod a következő generációnak, szép dolog. De ez tényleg csak az én véleményem. – Hadarom el gyorsan a végét, mielőtt még valami őrültnek tart, aki mindent megtenne a jövő diákságáért.
A nagykapun át hamar kiérünk a parkba. Kicsit fúj a szél, de a nap meglepően vakító. Ritka manapság, hogy a fénye így áradjon Roxfort körül. Bár még az is lehet, hogy csupán én látom mindig olyan borúsnak. Kár, lássuk be, azért mégiscsak megszerettem ezt az iskolát az elmúlt hat év alatt.
A parkban nincs túl meleg, de a napsütés elég sok diákot vonzott a szabad levegőre. Évfolyamtársaim furcsán szemlélik párosunkat, de nem nagyon foglalkozok velük. Neville kérdésén töröm a fejem. Mit is szeretnék én tulajdonképpen csinálni? – Igazából, még az is lehet, hogy mugli foglalkozásom lesz, ha átveszem apától a céget. Ezt még nem döntöttem el. Mert közben érdekelnek a törzsi kultúrák varázslatai is. Róluk keveset tudunk, mert a civilizáltabb varázslói társadalom alig foglalkozik velük. Tudtad például, hogy egyes kultúrákban a gyerekek sokkal előbb tanulnak meg patrónust idézni, mint mi? Egyszerűen erre van szükségük. – Elnevetem magam, majd Nevillre nézek és fülem mögé tessékelem kóborló hajtincsemet. Jada szerint egy fiúval való beszélgetés alatt minimum négyszer kell igazítani a frizurán, mert ez a tetszeni vágyást fejezi ki, ami elősegítheti ügyünk menetét. Arról, hogy ez bejön-e a gyakorlatban még inkább nem nyilatkoznék... - Igen, azt hiszem kutatni akarok. A lehető legtöbb dolgot megtudni róluk. – Jelentettem ki szenvedélyesen. Azt hiszem most dőlt el véglegesen a sorsom. A céget tolószékből is lehet vezetni.
Megállok. Megérkeztünk a csoportomhoz. Szemem sarkából látom, milyen leplezetlenül bámulnak és sugdolóznak. Főleg a Mardekárosok. Ők aztán pláne higgyenek csak, amit akarnak. - Köszönöm, hogy elkísértél. Már jön is Lumpsluck professzor. – Mutatok a kastély felé. Messziről kiszúrni Lumpsluck alakját, ahogy lebotorkál a domboldalon. – Örülök, hogy megismertelek! – nyújtom felé a kezem. Megkísértem a szerencsét és közelebb hajolva még egy puszit is nyomok az arcára. – Legközelebb vigyázz jobban a füzetedre! Habár, máskor is szívesen visszaszolgáltatom, ha szükséges! – Pajkos mosollyal búcsúzom, majd gyors, de lazaságot tükröző léptekkel nővéremhez sietek. Még hátrafordulva intek egyet Neville felé. Nem rossz srác ő, csak kissé fura. Na, de ki nem az? Minden csak nézőpont kérdése…

[Dakota]

Dakota

•    •

   Lelkesen lépdelek Dakota mellett, aki épp véleményét nyilvánítja ki a tanári szakmáról. Tetszik a véleménye, de tényleg. Ritkán adok mások szavára, vagy hallgatom meg őket, mert már rég hozzászoktam, hogy elzárkózok, így megvédve magam az esetleges rosszindulatú szavaktól, de ez most más, meg egyébként is, tetszik amit mond… meg amit csinál, meg ahogy kinéz, szóval… ja.
   Mikor végez, csak bólintok, majd felteszem a kérdést, aminek megválaszolására elég sokat kell várni, de hát velem is megesik, hogy néha elkalandozok, vagy csak fogós kérdést kapok, és jól meg kell fontolnom a választ, nehogy valami hülyeséget mondjak, így nem zavarom meg a lányt, csupán zsebre tett kézzel, apró, bujkáló mosollyal szám szegletében sétálok.
   Egészen hamar kiértünk a parkba, ami nálam rekordnak számít, nála nem tudom. Ma ez volt az első alkalom, hogy sikerült rontások és egyéb beszólások nélkül végigvonulnom a folyosókon. Ennyire láthatatlan leszek, ha van mellettem egy csaj is? Egy átlagos csaj? Nem lúzer, nem elit, hanem csak egy normális lány. Azt hiszem, ezentúl csak lányok társaságában fogok mászkálni a folyosókon. Hehe, milyen jó is lenne… hisz még egyet sem tudok magam mellé vonzani, nem hogy minden szünetre egyet. Azért szép álmok.
   A park füvén sétálva már nem tapasztalhatom az előbb említett hatást, úgy látszik a szabadban máshogy hatnak a lányok. Elég sokan bámulnak meg, ami nem zavar, de az ebből származó pletykák, melyeket később majd hallani lehet, s melyek oly egetverő baromságok lesznek, hogy a fülem kettéáll majd, mikor visszahallom őket, azok majd zavarnak, és úgy vélem a lányt is. Elpirulva intek oda Seamusnak, aki elismerően füttyent egyet, s oldalba böki Dean-t, hogy nézze már. Jézusom, inkább oda sem nézek! Tiszta gyerekesek… mintha én nem ezt csinálnám.
- Hehe… nekem még most sem megy. – mosolyodok el, majd a lány szemébe nézve folytatom. – Ez nagyon érdekesen hangzik, én is szívesen csinálnám, csak… bátorság kéne hozzá. – elpirulok vallomásomon, mellyel most tuti elástam magam nála, mondjuk egész biztosan észrevette, hogy milyen nyúlszívű vagyok. Ez van, ezt kell szeretni. Jobb esetben.
   Tekintetem megragad arcán, s egy pillanatig megigézve nézegetem tincseit, szempilláit, szája vonalát. Ritkán kerülök ilyen közel egy csajhoz, legalább had nézzem meg magamnak rendesen. Jó, Ginny meg Luna nap, mint nap ott vannak mellettem, de ők nem olyanok. Dakotával akár még lehet is valami… ha nem szúrok el, talán…. a lány szavai kizökkentenek ábrándozásomból, és zavartan bólintok egyet. Őszintén bevallva nem figyeltem oda, így nem tudom, mit mondott, de a bólintás általában jó módszer. Remélem most is beválik.
   A lány megáll, én pedig mennék tovább, kicsit később veszem észre, hogy megérkeztünk. Elmosolyodok, s ezzel együtt el is pirulok, saját hülyeségemen merengve.
- Nagyon szívesen… máskor is. – felelem neki halkan, bánatos tekintetem a közeledő pocakos professzoron nyugtatva. Kicsit feszélyeznek a ránk tapadó szempárok, de igyekszem nem oda figyelni rájuk. Megfogom puha kezét, s kivételesen nem pirulok el, de ezután megpuszil, s arcom rákvörösben kezd játszani. Na jó, ezt azért nem gondoltam volna. Neville, te egy isten vagy! – Én is. – csak ennyit tudok kinyögni. – Oké. – meg ennyit. De ez így nem jó, nem lehet így vége. Olyan gyorsan véget ért, én folytatni akarom.
- Remélem még találkozunk. – szólok utána, boldogan elmosolyodva, majd visszaintek neki, megfordulok, és gondolataimba mélyedve – melyek legfőképp Dakota körül járnak – indulok vissza a kastély felé… aztán lehet, hogy leragadok Seamuséknál a parkban. Biztos is.

Köszönöm a játékot! *-*

Nem értettem mindent magam körül, s voltak dolgok aminek nem is kerestem az okát. Hosszú ideje most először jutott az eszembe Clyde. Nem kéne hibáztatnom azért, hogy a szüleire hallgatott és jó kisfiú módjára engedelmeskedett nekik, de nem azt kérték, hogy tegyen rendet maga után, hanem hogy szakítson velem. Komolyan ennyit értem neki, hogy csak úgy szimplán kidobjon? Persze láttam a szemén, hogy elérzékenyült és cseppet sem állt ínyére a dolog, de akárhogy próbálkoztam ő már akkor rég eldöntötte. Arról pedig végképp nem akart hallani, hogy titokban megpróbáljuk. Azóta már egy fekete hajú lánnyal szoktam látni, de még mindig félve pillant rám a távolból. Mostanra már teljesen hidegen hagy az egész, ő dobott, tehát tovább léptem.
Kicsit talán meggyötörten nézhetek ki tekintve arra, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom. A szobatársam furcsa szokása csak havonta egyszer jön elő, de akkor engem és a többieket is kikészít; imád olvasni és amikor a könyv vége felé tart, akkor nem bírja letenni, tehát egész éjszakán át a könyvet olvassa. Ha nem ismerném csodálkoznék rajta, hogy miért nem a Hollóhát házát gyarapítja, de ez egyértelműen lehetetlen, hisz tyúkeszű. Ezt persze soha nem merném neki elmondani, mert nem szeretném megbántani, így is elég elesett szegény. Visszatérve arra, hogy mennyire ijesztő a kinézetem, már meg is szólták egy páran a mai napon. Az egyik legfelháborítóbb Mrs. Tökéletes Alyssa Rooder volt, aki mindenki előtt megalázó módon lejáratott, hogy ha nem fedeztem volna még fel létezik alvómaszk, ami megelőzi az ilyen eseteket. Nos, aranyosan az arcába mosolyogtam és közöltem vele, hogy hogyha nem kenne annyi sminket a fejére talán rajta is látszana, hogy mennyire keveset pihen, mert még ha kívülről nem is látszik, de belülről igen, hogy mennyire lestrapált. Ehhez természetesen már nem szólt semmit, csak felvonva az orrát tovább lépett a kis talpnyalóival.
A szőke hajam most az égnek rakoncátlankodott, ami cseppet sem segített a megjelenésemen. Talán az öltözetem volt az, ami egy kicsit vidámított rajtam. Egy enyhén vöröses-rózsaszínes felső és farmernadrág volt rajtam, amit egy nagyon egyedi övvel díszítettem – anno Amberrel csináltunk és eddig semmiféle negatív kritikát nem kaptam rá, még a rosszakaróimtól sem. A pálcámat mindig olyan helyre rejtettem el, ahonnan könnyen elő tudom kapni, ha esetleg arra szorulnék, most az övem és a farmerem között foglalta a helyét, ami néha-néha kicsit kényelmetlenné vált, de mégis biztonságot nyújtott számomra.
Céltalanul bóklásztam a folyosókon, míg végül a mágiatörténet tanterem előtti folyosóra értem.  Eszem ágában sem volt beülni az órára és kétlem, hogy most az lett volna, csak éppen erre jártam. A folyosón rajtam kívül még volt egy párocska, akiknek valószínűleg nem voltam túl szimpatikus vagy éppen hatalmas nagy titokról folyó beszélgetés folytattak, mert ahogy közeledtem feléjük ők úgy távolodtak tőlem. A harmadik lehetőség pedig, hogy a fejemre van írva, hogy sárvérű ők meg felfuvalkodott aranyvérűek, akik azt hiszik, hogy a mugliszármazás valami leprás betegségnek számít, ami fertőző. Tévednek, mert attól még, hogy érintkeznek vagy éppen beszélgetnek velem nem fog a származásuk változni, de mindegy is nem foglalkozok én ilyenekkel. Úgy döntöttem nem kergetem őket messzire, ezért megálltam a folyosón lévő egyik festménynél és úgy tettem, mintha érdekelne mi van rajta. A festmény, mintha érezte volna, hogy hidegen hagy a mondanivalója, így a képen szereplő nő mosolyából egyszeribe csúnya, rosszalló tekintet lett.

Euphemia
_________________

ruha.

   El kell jutnom a gyengélkedőre! Méghozzá minél hamarabb.
   Én ezt nem értem. Hogy lehet ilyen?
   Miért mindig én vagyok ilyen szerencsétlen, miért mindig csak én szopok? Ajj és már megint ez az idióta mugli szleng! Ez a hátránya, ha huzamosabb ideig vagyok otthon. A szünetben ugyanis a drága Charles, és kiöregedett kalózbarátai gondoskodtak róla, hogy ne unjam halálra magam. Azért régi kalózok társaságában csak ragad valami az emberre, nem igaz? Sajnos én ezt azért annyira nem tudom értékelni, pláne, hogy bármikor olyasmit ejtek ki a számon, amit itt, a Roxfortban nem értenek, úgy néznek rám, mint egy rekettyebokorban fészkelő rákra. A mugli szlenget pedig abszolút nem értik. Olyan, mintha a videojátékokról mesélnék nekik, vagy a telefonról, és társairól.
   Épp ezért járnak mendemondák, miszerint sárvérű vagyok. Én pedig csak meghúzom magam és nem feleselek. Mert félek. Igen, Demetrius néha megvéd, de ő sem lehet ott mindig, nem igaz?
   Mustráló tekintetem csuklómra, azon is az éktelenkedő, sajgó kiütésekre szegezem. Igen! Tudom. Ismét allergiás tünetek. A hónapok alatt már hozzászoktam, hogy heti rendszerességgel jelentkezik valamelyik allergiám, s valahányszor megjelentem a gyengélkedőn, a javasasszony megállapította a problémám, és valami gyógyszert tömött belém. Fantasztikus. Mint kiderült, összesen huszonöt féle allergiám van. És ki tudja, ezúttal melyikkel állok szembe. Nem azért, megjegyeztem mindent, de esküszöm, hogy nem simogattam kutyát, nem ittam tejet, nem mentem fenyőfák közelébe, semmilyen tünetnek nem szabadna jelentkeznie, és mégis!
   Jobb vállammal kicsit tornázok, hogy a táska szíja ne csússzon lejjebb, miközben tekintetem még mindig karomon tartom, a talár alá nyúlva feljebb húzom a kardigán ujját, s látom, hogy minimum könyékig – mert tovább nem is mertem megnézni – gusztustalan, apró pöttyök mintázzák karom. Neeee!
   Esküszöm, még azt is érzem, hogy arcomból kifut a vér, s sápadt leszek, akárcsak egy vámpír. Egészen kétségbeesett kifejezéssel suhanok el a mágiatörténet tanterem előtt, közben fel sem nézek, ha jön valaki, majd kikerül. Jobb napjaimon gyakran vagyok előzékeny, illedelmes, meg ilyenek, de most kifejezetten rosszul érzem magam. Mintha hányingerem lenne. Ez tutira az allergia miatt van. Hányni fogok. Sietni kell, hohohó, nagyon sietni kell!
   Lehunyom szemem kicsit, és próbálok mélyeket lélegezni, hátha segít, közben pedig csak kapkodom lábaim. Nincs vesztegetnivaló időm, mi van, ha ez ilyen gyilkos allergia, vagy valami?! Nem, az…
- Húúú… - kiáltok fel meglepetten, ahogyan valaminek nekimegyek, s táskám kiejtem kezemből, a tankönyvek, pennák, s pergamenek pedig szanaszét gurulnak a folyosón. Még csak ez kellett! Kinyitom szemem, s látom, hogy nem valaminek, hanem valakinek mentem neki. És ismerem is a lányt. Euphemia, hatodéves, hugrabugos. Jól tudom, öhm… igen. Ami azt illeti, a lány egyike volt azoknak, akiket nem is oly rég, még előszeretettel zaklattam a folyosókon. Talán épp ezen a folyosón is kapott egy-egy gusztustalan megjegyzést.
   Ahogyan arcára nézek, úgy érzem, még rosszabbul vagyok, s ha az lehetséges, még jobban elsápadok.
- Öhm… bocsi. – vakarom meg félszegen tarkóm, s próbálok valami mosolyt összehozni, ám túlságosan leköt, hogy a talár ujja felcsúszott, és az egész, kiütéses, allergiás kezem kilátszik. Hát jó, most aztán nagyon jókat gondolhat rólam. Ez az Grisam! Hogy is volt az az újrakezdés?