Számmisztika tanterem

A számmisztika sosem tartozott a kedvenc óráim közé, tekintve a körülötte zajló körülményes ügyeket, mint aminek most is szemtanúi lehetünk majd. Ismét egy új tanár, aki majd megpróbálja ránk erőszakolni a maga módszereit, s mire beleszokunk, valaki más veszi át majd a helyét. Rendben, nem leszek ennyire pesszimista, megint igyekszem megtenni majd minden tőlem telhetőt, még annak ellenére is, hogy a figyelmem egyszerűen képtelen vagyok most a tanulásra összpontosítani. Talán jobb lett volna, ha megkérem Elenát, érkezzünk mondjuk együtt, vagy bármilyen ilyen nemű egyeztetés, ami valami állandóságról, tervezettségről tett volna tanúbizonyságot. Ennek ellenére egyedül érkezem, szinte bátortalanul: fogalmam sincs, ezúttal mire számítsak. Nem kis meglepetésemre a terem valamivel barátságosabb és biztatóbb külsőt mutat, mint mikor utoljára jártam itt, ennek ellenére a hűvös kék nyugtató hatása sincs a várt hatással az idegeimre. Mostanság zavarba ejtenek az ismétlődő pánikrohamaim, amikről még magának az ikertestvéremnek sem beszéltem. Éppen azért, mert konkrétan azonosítani nem tudom, de mintha valami fullasztó érzés telepedne rám, amitől egyszerűen képtelen vagyok lélegezni is. Persze nem konkrétan, akkor most nem lennék itt, viszont mióta ilyen furcsa mókát űz velem a testem, azóta emberek közé sem megyek annyira szívesen. Nem szeretném felfújni a dolgot, talán csak egy kis kedélyállapot ingadozás lehet a dologban, vagy lappang bennem valami, mindenesetre régi énem fényére árnyékként telepedik ez a cseppet sem szórakoztató énem. Az órát ettől függetlenül meg sem kísérelem kihagyni, a gyengélkedőre erőszakkal sem tudnának fel vinni: minek is? Nem gyengélkedem…
Az elsők között érkezem, szándékosan, nem szerettem volna egy teli terem diák előtt elfoglalni a helyemet. Ezt a tünetet még fel lehetne írni az előzők mellé, bár én csak pusztán szégyenlősségként diagnosztizálom. Hamar találok egy üres széket, és talán merészség, hogy foglalok egyet magam mellett Elenának is, mégis megteszem. Így amikor megpróbál leülni mellém valaki, halkan azt motyogom, hogy várok valakit. Talán Lenának esze ágában sem lesz a griffendéles testvére mellé telepedni, s ha így lesz, sem bánkódom, hiszen akkor is inkább az üres szék mellett ülöm végig az órát.
Alig várom, hogy megteljen a terem, és végre elkezdhetjük, tudniillik ilyenkor mindig egy decibellel hangosabb a diákok moraja, mint alapesetben. Türelmetlenek, szeretnének már túlesni a kötelező szertartáson, és én sem vagyok másként, csupán csendben viselem a sorsomat.
Nyugodtan mosolyodom el, mikor végre a tanár hangja az egyetlen, ami betölti a termet. Fejemet egy pillanatra kézfejemre támasztom, ám gyorsan rájövök, hogy ábrándos, figyelmetlen diák látszatát kelthetem, így gyorsan hátradőlök és kiegyenesedem.
Mikor a korrepetálás lehetőségét pedzi meg, kategorikusan nem zárkózom el előle, mert bármennyire is próbáltam szorgalmasan követni a tanév menetrendjét, nemigen sikerült eddig elkapnom a fonalat. Szóval ha valóban komolyan gondolja, akkor örömmel élek a lehetőséggel, hiszen ha már másban nem tudok jeleskedni, legalább a tanulásban ne legyek az átlagon alul. Az óra végén oda is fogok szépen sétálni hozzá, hogy érdeklődjek erről egy kicsit, de nem kötöm le túlságosan gondolataim ennek körülményeivel, különben lemaradok. Megint. Annyira el vagyok varázsolva mostanság, hogy azt is megérdemelném, hogy elvegyék tőlem a piros sálam, és sárgát kapjak a helyére, komolyan.
Előadás? 40 pont? Bármennyire is hangzik kecsegtetően ilyen mértékű előnyhöz juttatnom házamat, nem szívesen állnék ki ennyi ember elé, hogy olyan dolgokról beszéljek, amikbe egyáltalán nem vagyok biztos, így udvariasan várok, hátha akad valaki más. Van ebben a teremben erre alkalmasabb ember is, ha valamiben, akkor ebben biztos vagyok. Szerencsére nem akar minket semmire sem kényszeríteni, így gyorsan túl is teszem magam azon, megint mennyire gyámoltalanul viselkedtem.
Gondolataim inkább a jegyzeteim körül kavarognak, amiket a jövő órán kér majd el mindenkitől. Szerencsére nem túl hiányosak, a betűim egészen olvashatóak, apa szerint egyenesen gyöngybetűkkel írok. A szülői szeretetteljes túlzástól eltekintve nem találhat majd semmi kivetnivalót bennük, talán pár lap sarkára került valami rajz, s kimaradt pár bekezdés, de ez nem lehet valami számottevő. Akárhányszor is kalandozok el, hamar felocsúdok, és nem a lemaradásommal törődve maradok le az új információkról is, hanem próbálom ismét felvenni a ritmust a többiekkel, és persze a tanárral. Ez kicsit megnyugtat, de tisztában vagyok vele, hogy jegyzetekkel nem megyek valami sokra, ha nem értem őket, így mégsem vetem el annak a korrepetálásnak a lehetőségét.
Egy újabb kérdés: ez komolyan veszi.
A válaszadó ezúttal Ephram Destain. A fiú, akit valami furcsa, sötét köd leng körül, és csak igen kevesen merik megközelíteni. Ez az a sztereotípia, amit most hirtelen fel tudnék állítani róla, és a zöld sál a nyakában sem segít a mitikus köd eloszlatásában. Mindenesetre van a vonásaiban valami különleges, kár lenne tagadni. Hölgyeim és Uraim, egy újabb elkalandozásnak lehettek szemtanúi, ami ezúttal elég feltűnő volt ahhoz, hogy akár az érintett is észrevegye, így szégyenlősen kapom el a tekintetem róla. Remélhetőleg a barátnője nem értette félre a jelenetet, hiszen kétségkívül van neki.
Az óra hátralévő részében mozdulatlanul és szótlanul kívánok ücsörögni …

[▲▼▲ számmisztika ▲▼▲]

      ▲▼▲       számmisztika      ▲▼▲       

Rossz egyedül tébolyogni a hosszú folyosók hideg kövezetein. Mennyivel üdítőbb lenne egy meleg beszélgetés olyasvalakivel, aki csüng minden szavadon, és Te is hangjait csodálod. Egy könnyed, melengető diskurálás, ami kiragadna ezekből a zűrös, fagyos februári napokból.
Jamie... Csak ő jár az eszemben, és a részeges éjszakám Calebbel (már amennyire) emlékszem... A leánykérés... Életem legszebb pillanatát, amire minden lány vágyik, hogy tolhattam el?! Az eljegyzés pillanatát, azt az alkalmat, maikor eldöntjük, hogy életünk hátralevő részét egymással szeretnék eltölteni - és én eltoltam!! Súlyosan. James azt mondta elhiszi, hogy csak Caleb hiánya, és iránta érzett gyászom miatt járt a fejemben. Soha nem tudhatja meg, hogy mi történt Caleb legutolsó éjszakáján.
Ismét elönt a fájdalom, amit barátom elhalálozása óta minden egyes nap éget. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, hiszen már kisírtam magam, és túl kell lépnem azon, amit már nem tudok megváltoztatni.

Így, egyedül, magányosan kullogok a folyosón számmisztikára haladva. Még bőven időben vagyok, mióta visszajöttem a kastélyba, nem nagyon töröm magam a félévnyi anyagokat bepótolására, igazából csak holmi kísértetként sétálgatok csak az iskolában. Élvezem a csendet a havas parkban, az izgalmas kviddicsmeccseket, és sok más apró örömöt, amire most tudok figyelni. Jamest keresem mindig, de csak hétvégén jut időnk egymásra. Sok edzése van, és tanulnivalója (nekem is volna, csak engem nem izgat), és az óráink sem akarnak egy időben lenni. Fejemen átsuhan a gondolat, hogy mióta eljegyzett egyszer sem tudtunk kettesben lenni. Pedig már ideje lenne...

Ahogy belépek a terembe máskor elfogna a szégyen, hogy mennyire nem vagyok felkészült (régi énem jól fenékbe rúgta volna már a mostanit), de az előző félévben történtek és a napjaimat beárnyékoló szürkeség lelkileg teljesen kivont engem a forgalomból.
Egy alig hallható köszönéssel üdvözlöm a professzort, és már meg sem lepődöm, hogy ismeretlen arc néz velem szembe. A közöny és unalom teljes nyugodtsága leng körül. Pedig nagyon szeretem a számmisztikát, mindig is érdekes volt, és jó is voltam benne (legalább is én úgy éreztem). Úgy érzem magam, mint aki megcsaltam volna a számmisztikát az iskolakerüléssel. Gyakorlatilag az egyik kedvenc tantárgyam az átváltoztatástan mellett.
De mégse érdekelt se az előző évek anyagai, se a mai.
Figyelek a professzor szavaira. Nem csak bambulok, fel is fogom őket eltompult agyammal, de egyszerűen nem érzem fontosnak a mondanivalóját. Velem van a baj? Valószínű, de nem sok mindent tudok tenni. Talán nem is akarok...(?)

Gondolataim elkalandoznak egy pillanatra, amikor jegyzeteinket emlegeti. Azaz jegyzeteiket, ugyanis súlyos "hiányzásom" miatt semmiféle jegyzet nem állt a birtokomban (gyakorlatilag a könyveket is épphogy össze tudta nekem kaparni Tristram - örülhettem, hogy legalább azok vannak). Ó, remek! Elkezdhetek agyalni azon, hogy mégis hogy magyarázzam meg a professzornak a helyzetemet. Mégis milyen magyarázatot adjak neki? "Elnézést, de Halálfalók ellen harcoltam, mentettem a magam és barátaim életét, kevesebb sikerrel, kéremszépenszépen, hogy ne tessen leszidni!" ?! Kitudja, talán Dietricht is ellenségeim közé tartozik. Szörnyű ez az elemésztő bizonytalanság, ami körüllengi társadalmunkat.

Hallgatom a válaszokat, és csak remélni tudom, hogy nem jut rám sor. Szép lenne, ha már a házam is kiüldözne a világból, amiért órákról órákra tizedelem a pontjaink számát...

Már hozzászoktam ahhoz, hogy többnyire egyedül járkálok az órákra, meg úgy alapvetően mindenhova, így most sem ér megrázkódtatásként az a felismerés, miszerint most sem társam senki ebben az unalmas tevékenységben, amit sétának nevezünk. Sétálni egyedül is lehet, nem kell ahhoz egy, a füledbe duruzsoló egyed, hogy végre tudd hajtani, nem igaz? Így legalább egyhamar összeszedhetem a gondolataimat, még ha azok nem is a számmisztika körül kavarognak, ráadásul lélekben fel is készülhetek a tanóra által megkövetett szigorra. Még sosem volt rá példa, hogy csendre intettek volna, elvégre nem vagyok egy hangoskodó típus, de azért nem árt áthangolódni. Nem mondom, hogy különösen szeretem ezt az órát, egyszerűen muszáj volt valamit választani. A tantárgyak nem is azért vannak, hogy szeressük őket, de az elviselés szintjére azért igyekszem az összest feltornázni. Máig nem értem, hogy kerültem a hollóhátba, sosem nyújtottam valami messze kimagasló teljesítményt, ami alapján megérdemelném ezt a kellemes színt, mindenesetre nekem olyan mindegy, hová tartozom. Nem igazán húzok sehová sem, nem is kapott el a házam okoskodó szelleme, egyszerűen megjegyeztem, melyik a mi klubhelységünk, és a mi asztalunknál étkezem, de ennél több dologban nemigen veszem ki a részem a közösség életéből. Még csak a kviddics csapatunkról sem tudok valami sokat, a griffendéléről is több az ismeretem…
Ha már ismereteknél tartunk, az enyém ebből a tárgyból azt hiszem több ponton hiányos, ami miatt nem magam okolom, hanem a tanárt. Hát persze, ki azaz idióta, aki önmagát vádolja valamiért? Azt csak a legutolsó esetben, egy küszöbre mégsem lehetek mérges, ha átvágódok rajta. Ha már küszöb, azt hiszem éppen most léptem át, annyira gyorsan ideértem, hogy észre sem vettem, hogy már bent vagyok. És még azt mondják, az idő csak jó társaságban múlik gyorsan. Na, erre ebben a pillanatban cáfoltam rá.
Már ülnek bent elegen ahhoz, hogy ne tűnjek túlbuzgónak a korai érkezésem miatt, de még nem annyian, hogy a könyvemmel próbáljam takarni az arcomat. Nem is igen vagyok az a szégyenlős fajta, de ha tehetem, elkerülöm, hogy rám köszönjenek, aztán megpróbáljanak bevonni a társalgásba. A köszönés ezúttal elmarad, sokkal inkább az köt le, hogy kiszemeljek egy magányos helyet. Gyorsan huppanok le, és már magamra is öltöm azt az arckifejezésem, amiről legalább elhiszik, hogy koncentrálok. Szerencsére már több évet jártam ki, mint amennyi még hátra van, ezzel az egyel nyugtatom magam minden egyes újabb tanóra előtt. Na nem mintha annyira rühellném a helyet, csak el tudok ennél valami sokkal izgalmasabbat is képzelni. Melyik diák nem?
A terem annyira nem köt le, még ha látszik is, próbáltak rajta csinosítani itt-ott. A külsőségekkel nem megyünk semmire, engem sokkal jobban érdekel, hogyan is képzeli el velünk ezt a tanévet. A jegyzeteinket akarja. Remek, kezdetnek megteszi, aggódnom már nem is kell a továbbiakban. A pluszmunkára hülye lennék jelentkezni, az imént mondtam, hogy nem köt semmiféle szenvedélyes kötelék a házamhoz, nem fognak lázba hozni pár ponttal, még ha kétszámjegyű, akkor sem. Ha kötelező feladat lenne, nem nyavalyognék, de ebben az esetben senki se várja el tőlem, hogy megemelem a kezemet. Inkább passzívan támasztom továbbra is a fejemet, várva, hogy végre elhagyhassam ezt termet, ahol jelen pillanatban is fulladozunk a lelkesedés hiányától.
Kérdez is egyet, pislogok is kettőt, vagy legalábbis ennyi időm van, amíg a buzgómócsing mardekáros kinyögi a válaszát. Elégedettségét meg sem próbálja lemosni az arcáról, mintha minimum egy világot váltott volna meg. Az egyik Pierce lány mindjárt bealszik itt mellettem, és Kenneth sem tűnik sokkal lelkesebbnek. A tudásvágy, gyerekek, az visz minket a sírba.
Azt hiszem az óra hátralévő részében nem is vetek több pillantást a többiekre, így elkerülhetem azt is, hogy figyelmetlenségen kapjanak. Szentelek pár percet annak, hogy összegezzem a fejemben, mégis milyen állapotban vannak azok az említett jegyzetek, de végül arra jutok, hogy ezzel lesz a legkevesebb problémám.
A korrepetálás lehetőségével nem áll szándékomban élni, pazarlásnak éreznék minden olyan percet, amit önkéntesen töltök a kastélyban. Ha tehetem, odakint lézengek, legyen bármilyen hideg is, ám ha a természet mégis csúf tréfát űz velem, s maradásra ösztökél, a kastély legeldugottabb zuga is több izgalmat rejteget, mint egy … korrepetálás.
A továbbiakban az köt le, hogy kitaláljam, mikor lettem ennyire üres és keserű, de ezen kérdések napjában többször is felvetődnek bennem, s a visszavezetés mindig egészen anya lebetegedéséig nyúlik. Jobban mondva lerokkanás, hogy pontosan fogalmazzak. Na mindegy, nem áll szándékomban ismét felhánytorgatni magamnak a múltat, eléggé meghatározza az egész lényemet. Ahogyan ez az egész iskola is, légköröstől, diákostól, tanárostól, számmisztikástól… Utóbbiból mára ennyi éppen elegendő is volt.

[- Szívesen elvállalom valamelyiket. –]

S z á m m i s z t i k a

~*~

Amint belépek rögvest feltűnik a változás. Kék? Új tanár, új arculat. S nem is kell sokáig körbepillantanom, hogy lássam, bizony többen megelőztek, többek közt a tanűr úr is. Mielőtt elkezdenék aggódni ezen, vagy azon a tényen, hogy nem tűnök jelen pillanatban a stréberek mintaképének, beelőznek még páran a mögülem jövők közül.
Elfoglalom hát a jól megszokott helyem az elől az asztalnál, az ablakhoz közel, s ismételten kipillantok rajta, csak úgy megszokásból, amíg várunk a többiekre. Lassan ez a mozdulat megszokottá válik nálam, de hát… mindenkinek vannak gyengéi.
Íriszeim azonban titkon felmérik a terepet, főleg az újtanerőt. Széles váll, arányos alkat, szép szemek, feszes száj, komor pillantás… összességében igen sármos kisugárzás. Yolanda biztos oda lenne érte is…
Ez a kósza gondolat szíven üt azonnal és elemi erővel, így inkább, hogy minél hamarabb túltegyem magam a dolgokon, s a nyugalom látszatát fenntartsam, kezem a táskám felé indul meg, s szép lassan előkeresgetem az iskolai cuccaim közül az ide tartozó könyveket, és jegyzeteket. Ez idő alatt pedig mindenki befut a terembe, aki az órára hivatalos, vagy legalábbis úgy tűnik. Erre az a tény enged következtetni, hogy az ismeretlen férfi előlép és beszélni kezd, átható de megnyugtató hangon.
Ha nem tanár lenne, esküszöm órákig elhallgatnám ezt a baritont. De… órán vagyunk. Ő pedig követel. S rögvest a mélyvízbe dob, legalábbis a legtöbbek számára az első pár elejtett mondat egy haláltusával ér fel. Nekem mindössze annyi a szerencsém, hogy miután minden időmet a könyvtárban töltöm az elmúlt hónapok lemaradásai miatt, ami betudható Bennek, Seannak, de különösen Brandonnak, most már egész jól állok a dolgaimmal. Noha így is hiányos. Tehát jövő hétig lesz egy két álmatlan éjszakám. Mehetek engedélyt kérni Crasso-hoz a takarodó utáni kintlétér. Remek.
Enyhén húzom el a szám a csapongó gondolataimra válaszul, s úgy tűnhet ezáltal, unom az órát. Ám, mikor megemlítik a plusz pontokat, és a külön feladat lehetőségét a kezem automatikusan felröppen. Ezen még saját magam is meglepődöm, hiszen… van elég dolgom… és erre meg… mi a franc van velem? A megszokás rabja lettem, és ez már súlyos.
Miután immár minden tekintet rám vetül, s egyeseké nem túl kedves, így megnyalom a kiszáradt ajkaim, nyerve egy másodpercnyi haladékot, mielőtt meg kellene szólalnom.
- Szívesen elvállalom valamelyiket. –
Nyögöm végül ki, bár elég nehezen, s a rám vetülő pillantásokba enyhén még bele is pirulok. Esküszöm bolond vagyok! Na meg paranoiás is, amióta a báli cécó óta a fél suli rólam beszél és az inspektor úrról.
Épp ezért, hogy megnyugodjak hátra dőlök a széken és kissé lejjebb csúszok a megszokottnál. Talán így jelentéktelenebbnek tűnök. Talán így mindenki figyelmét elkerülöm. És talán jobb is lesz így. Csak tudnám visszafogni magam… egy kicsit… !
Hála Merlinre az egyik mardekáros srác rögvest magához veszi a szót, s így máris jobban érzem magam a saját lényem ellen irányuló kényszerhadjáratban. Most az egyszer tényleg nem bánom, ha kikerülök a rivaldafényből. De tartok még az elkövetkezendő fél órától. Mert ki tudja mi történik ez alatt? Ki tudja még mi lesz? És különben is…
Hosszú volt ez a nap. Hosszú és fárasztó. S kissé úgy érzem magam, hogy legszívesebben helyben elaludnék. Hosszan és sokáig… meglehet, akár örökre.

MODEST DIETRICHT
~ és a diákság ~

A szobámban ücsörögve nézegettem Dietricht aktáját, aminek a létezéséről valószínű fogalma sincs. Semmi érdekfeszítő, semmi extra, ettől az alaktól kéne tartanunk? Habár manapság senki nem lehet biztos semmiben, nem tűnik túlságosan gyanúsnak Modest, még ha nem is tetszik a stílusa. Lestrange-ék rokona... Elgondolkodtató, főleg, hogy Dietrichtnek tudtommal semmi köze a Halálfalókhoz a rokoni szálakon kívül. Akkor sem tetszik a képe.
Unottan becsuktam az aktát, és elrejtettem a szekrénybe a többi közé. Órámra pillantottam, és az óra elkezdődésekor felhúzom taláromat, és egy bőrkötésű mappát vágok hónom alá.

Az ajtót zárva találom, amit nem is csodálok, hiszen az óra már jó pár perce megy. Nem szokásom a késés, sőt egyenesen ingerel ez az illetlen szokás, ugyanis direkt érkeztem később. Kopogás nélkül benyitok, és amint minden tekintet rám szegeződik, szó nélkül átvonulok, egyenesen a terem túlsó oldalához közel az ablakhoz. A közelből kiragadok egy széket, és némán leülök rá. Mit sem törődve a meglepődött diáksággal és az annál is meglepettebb professzorral kinyitom mappám, és a zsebemből előhalászott pennámmal felírok valamit egy lap tetejére, majd kifejezéstelen arccal várom, hogy Dietricht megtartsa az órát.

Természetesen senki nem tudott arról, hogy ma én ide beülök és gondosan kijegyzetelek mindenkit, miért is tudott róla? Az inspektor vagyok, illetve Brandon Gray, a Sötét Nagyúron kívül nincs más felettesem.
Tekintetemet végigvonultatom a kis híján alvó tanulókon, és egy újabb feljegyzés kerül a papírra. Szemeim tovább legeltetem rajtuk, de már csak bizonyos embereket keresnek.
Barbara Kenneth - Nocsak, csak nem újra köztük a kis "aurorlány". Egy mosoly kúszik fel arcomra, és felfirkantom a lány nevét a papíros jobb alsó sarkába egy időponttal.
Emily Dean - újabb időpont.
Draco Malfoy - feljegyzés.
Richard Grosiean - semmi feljegyzés, semmi időpont, csupán undorodva elhúzom a számat.
Vikitria Mirol - újabb mosoly.
Szemeim nem keresték Yvette-et, ugyanis nem véletlenül céloztam meg az ablakokat. Itt ült tőlem röpke másfél méterre, de eddig egyszer sem néztem rá - nem véletlenül. Zsebembe nyúlok, de nem veszek ki onnan semmit, csupán ellenőrzöm, hogy ott van az a dolog, amit majd Yvette-nek szánok.

[- Azért ez nem csak ennyi. A személyiség egy jelképes dolog. De ott vannak a bolygóegyüttállások, és ezek számmisztikai képletei: az időpontok, a koordináták, ezek mind számok, megfelelő képletekkel kikalkulálható a mágikus erőkre való hatásuk. Vagy ha a megfelelő sorozatba rendezed, kiszámítható, mikor lesz a következő és a következő együttállás. Bár ez inkább asztronómia, de mondhatod jóslástannak is]

A MATEMATIKA OLYAN NYELV, AMELYEN NEM LEHET
KÖDÖS VAGY PONTATLAN GONDOLATOKAT KIFEJEZNI.

Egy óra, egy új tanár, hogy mit keresek itt, nem tudom. Alighanem rossz hatással van rám az a buzgó óralátogató kedved. Emlékszem, az év első számmisztika óráján milyen lelkesen versengtem veled. Szinte ez az egyetlen emlékem a tanévnek abból a szakaszából.
Nem késem, de nem is sietem el. Te ráadásul már itt is vagy, mit is vártam? Halvány, alig észlelhető a mosolyom, talán csak a fejemben.
Térérzékelésem jelzi, hogy a terem tágasabb a megszokottnál. Mennyi ember! Nagy része legalább háztársam. Na meg persze a terem tele van az exeimmel, mintha csak ez lenne a terápiás kerekasztalunk. Destain mellett ráadásul ott az a kotnyeles kis griffendéles, aki annyira tud idegesíteni a ragyogó szemeivel, és minden órára bekéredzkedik.
A szokásos helyemre ülök le. Nekem fenntartott, jó kis hely, bár egy körasztalnál az ember azt hinné, semmi jelentősége a helynek.
Kizárólag az az ürügyem az óralátogatásra, hogy eltereli és lefoglalja a gondolataimat. A számok nagyszerűek. Tiszták és logikusak és nincs velük többnyire semmi komplikáció. Ha hiszed, ha nem, néha én is értékelem a tisztán racionális dolgokat.
Az újabb tanár újabb nyitószövege agyzsibbasztóan hat rám, mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy, ugyan miért hiszi bármelyikük, hogy a diákokat ez viseli meg? A tanárcserék? Csak figyelmeztetés ez is arra, hogy vigyázzunk magukra jól, legyünk résen, mert az égvilágon mindenki pótolható.
Megforgatom a szemem, mikor bekéri az összes jegyzetet. Ezt ő sem gondolhatta komolyan! Ám engedelmesen felfirkantom a "jegyzet" szót a jegyzetem tetejére, közvetlenül az óra neve, sorszáma (a kis rámába ezúttal kérdőjel kerül) és a dátum alá. Még a tanár nevét is felírtam, mert ez a bevett jegyzetelési metódusom. Jól tudom, hogy valamiből le kell vizsgáznom nekem is. Bár nem titkolt szándékom kölcsönkérni a te feljegyzéseidet, ha megéljük.
Hm, még mindig a névből kiszámolható értékeknél tartunk?
Vállald el. Az előadást. Úgy biztatom, mintha az én néhai lelkesedésemet akarnám megmozdítani benne. Én túl lusta vagyok már ehhez, de ő még lehet mintadiák. Főleg, ha Delacour elvállalta a másikat (ki más).
"Kinek van némi elképzelése..."? Ez komoly? Destain mintha csak az arája tenyeréből olvasná fel a választ. Szúrósan nézem, csaknem velem szemben ül. Ezt nem hagyhatom szó nélkül. A pergamenre fektetem öntöltő pennám, és kicsit hátradőlve kezdem el osztani az észt.
- Azért ez nem csak ennyi. A személyiség egy jelképes dolog. De ott vannak a bolygóegyüttállások, és ezek számmisztikai képletei: az időpontok, a koordináták, ezek mind számok, megfelelő képletekkel kikalkulálható a mágikus erőkre való hatásuk. Vagy ha a megfelelő sorozatba rendezed, kiszámítható, mikor lesz a következő és a következő együttállás. Bár ez inkább asztronómia, de mondhatod jóslástannak is - ejtem ki kissé gúnyosan a szót. Újabb hozzászólást, ellenvetést várva pillantok körül, akár a tanárra is, a vita reményében fogalmaztam ilyen élesen, arra gondolva, hogy itt fél év alatt nem történt az égvilágon semmi, komolyan ezért jársz be ennyit az órákra?
Végül ha valaki valami újat vagy értelmeset mond, örömmel lejegyzetelem, de a mai pergamenem egyelőre a fejlécen kívül üreslik. Az inspektor bevonulását épp csak egy pillantással méltatom. Hogy merte megzavarni az okfejtésem?

[- Ugye jegyzetelsz helyettem…? Mert én menten halálra unom magam… -]

Számmisztika

Lépteim visszhangoznak a folyosón, ami most üres. Ritka alkalmak egyike ez, s talán azért, mert kissé késésben vagyok. Lopva vonom még szorosabban a vállamon libegő táskát, nehogy véletlen leessen a nagy sietségben és szétessen a tartalma. Még csak az hiányozna, hogy pont emiatt késsek. Így is a tervezett két perces csúszás megvan. Kell Crassonak mindig késve kiengedni az óráról. Áhhhh!
Athalea tuti már vár rám. S a következő sarkon az az embertömeg fogad, ami eddig elkerült. Ám mielőtt egy ’miafranc’ kezdetű mondat csúszna ki a számon a fejek felett átnézve veszem észre a lányt az egyik oszlopnak dőlve. Nagy szemei rám vetülnek, s mintha némi örömet lelnék felfedezni bennük, de ez csak meglehet én képzelem be. Annyi minden van mostanában, amit nem tudok hova tenni.
Most azonban időm sincs gondolkodni rajta, hanem megpróbálok utat törni, ami nekem annyira nem nehéz széles vállaimmal, és akaratos sötét pillantásaimmal. Ellenben a lánynak annál inkább, hiszen apró kis termetével könnyeden tiporhatják el a szertelen iskolatársak. Mégis… macskákat megszégyenítő ügyességgel jut előrébb, néha rálépve mások lábára, így csikarva ki hangot, néha átbújva egy-egy kinyújtott kar alatt. Még engem is meglep a másik ügyessége.
Enyhe mosollyal arcomon érem el, miközben rá pillantva ösztönösen fogom meg a kezét, és vezetem tovább, hogy könnyebb legyen neki. Most kicsit úgy érzem, ő az én kis hősöm, akit ennyivel minimum meg kell jutalmaznom. A tömeg pedig hamarosan egy pár perc elteltével magunk mögött tudva özönlik tovább, mi pedig megyünk a számmisztika terem felé.
Bent a teremben már többen vannak, mint erre számítottam. Ezen persze semmi meglepő nincs, ha az új tanerő felmérésére gondolunk, de ez még csak később tudatosul bennem, akkor, amikor a tanár előlép. Mindössze Malfoyt veszem észre, s biccentek neki egyet köszönetkép, s amint Lea helyet foglal, én mellé ülök. Valahogy most minden másabb. De igazából nem tudom megmondani az okát. Míg a többiek foglalatoskodnak, én hátra dőlök a széken és hintázni kezdek jó szokásomhoz híven. Közben azon tűnődöm milyen szépen csillan meg Lea haját a fény. Sokkal jobban áll neki kibontva, mint összefogva.
Mindig is jobban szerettem a kibontott hajat.
Fel se tűnik, hogy időközben elkezdődik az óra, csak a jegyzetek szó jut el a tudatomig. Azt hiszem ebben kárpótlásra szorulok, habár valamerre tuti kallódnak a hálóban az ezen az órán összefirkált szöveg részletek. Unottan pillantok körbe, miközben a feladatokra jelentkeznek többen is. Eszem ágában nem lenne elvállalni olyat, ami plusz meló, ráadásul nem is kevés időt igényel. Malfoyra sandítok, aki lelkesnek ugyan nem mondhatóan de jegyzetel. Vajon Athalea elvállalná a beadandót?
Van egy olyan érzésem, hogy nem.
Ezt követően kezdődik meg a szópárbaj. Még Draco is felszólal, ami meglep. Én nem tudnék hozzáfűzni sokat, szimplán azért, mert nem érdekel. De hát kötelezően elvégezendő tárgy a jövő szempontjából, hát az ember kénytelen kelletlen valami minimálisat kihozni a helyzetből.
Közelebb húzódom a mellettem ülő lányhoz és halkan súgom a fülébe.
- Ugye jegyzetelsz helyettem…? Mert én menten halálra unom magam… -
Az ártatlan szemeket bevetve próbálom Leát megfűzni. Nem érdekel, hogy Lamartin mit gondol, vagy Draco, habár ő valószínű a szavaira kapott válasszal van elfoglalva, amit vagy a tanár ad, vagy valamely stréber iskolatársunk kontráz rá. Kíváncsi vagyok mennyire szívja ezt mellre. Vajon mi lehet a sorsa azoknak, akik kekeckednek a jelenlegi iskolaelsővel? Nem szívesen találkoznék egy üres folyosón vele ilyen tényállások mellett. Pusztán azért mert soha nem lenne jó kimenetele a dolognak. Hisz a hatalom az hatalom. És az csak azoknak jó, akik gyakorolják és élnek vele.

Számmisztika

*A tanár és én. Kettesben ülünk az átalakított teremben, mintha nem értenénk igazán, hogy mit is jelent a szünet fogalma, amikor az emberek a folyosókon, vagy az udvarokon lézenghetnek kedvükre. Előttem a könyvecském, valójában két éve ebbe írok, a törékeny jegyzetelő pergamenek helyett ez sokkal jobban bírja a forgatást, újraolvasást, nem repedeznek össze benne a lapok, határozottan hasznosabb, de azért annyira nem szakadtam el a hagyományoktól, hogy holmi mugli tollakkal írjak, penna a kezemben, amivel feljegyzem a dátumot.
Újra felnézek a professzorra, új fiú a csapatban, nem a nyikhaj kategória, mint de Crasso, aki fiatal kora ellenére tiszteletet érdemel, Gray, aki még viccnek is rossz, Vulkanov, aki egy sportoló, máig nem értem, ki engedte, hogy SV-n kiélje a hajlamait, persze, azért tanulságot volt, nem olyan szerencsétlen, mint Qcross, és nem nő. Újabban elszaporodtak a női tanárok és ez nem tesz túl jót az oktatás színvonalának. Láthattuk Watson professzor óráját. Emlékszel még rá?
Már a megjelenésében is valahogy egészen másféle, nem pajtáskodik, mint Raimbourg, tudomásul veszi a jelenlétem, és vár, vár higgadtan, nyugodtan, szőkén a saját hangulatára módosított teremben, ami, valljuk be, ma egy kissé szűkös lesz. Fel nem foghatom miért hirdette meg ennyi diáknak az órát. Mardekárosok, Hollóhátasok, Griffendélesek és Hugrabugosok? Egy teremben? Mikor tanulják meg végre a professzorok, hogy a Mardekár a Hollóháttal, a Griffendél pedig a Hugrabuggal állítható párba? Sőt! Hogy a Mardekár sem homogén, figyelembe vehetnék azokat, akiket a nyilvánvalóan Griffendél-párti Süveg félvérként osztott közénk. Azokat egyszerűen nem lehet komolyan venni.
Mint Destaint a Griffendéles... mijével? Habókos kislányával? Na nem mintha a Griffendéles lányok... Mellettem az üres hely Athaleának fenntartva, a jobbomon, mert mégiscsak hölgy, míg a balomra téged várlak. Mert fáj. Megint.
Gyere csak, gyere. Mint egy szirén, ami a hajósokat... vicces ez a kényszer, amit gyakorlok rád, betöltik a gondolataidat a vágyaim, az elszántságom, elhivatottságom és szorgalmam, ha ügyes és óvatos vagyok. És itt is vagy. Következetesen oda ülsz Draco, ahova szoktál, és nem is aggódtam, hogy valaki leül a helyedre, miközben nyüzsögnek körülöttünk a zombi-lányok, komolyan, máshoz nem tudom őket hasonlítani, hiszen ha úgy tartja kedved, akkor felállítod őket. Néha annyira elviselhetetlenül arrogáns vagy, hogy az megnyugtató Malfoy. A kiszámítható és megnyugtató. Helyet engedek neked, mosolygok. Hát persze, értékeled őket, de te is tudod, hogy a számoknak tulajdonított jelentőség nem racionális, hanem érzéki, intuitív dolog? Hiszen sehol nincs kőbe vésve, hogy tényleg így kell értelmeznünk a számokat, ahogy tesszük.
Előbb értél ide, mint Athalea. Elpillantok a páros felé, intek a lánynak, bátorítón rámosolygok, a bál óta aránylag kevés szerencsém volt hozzá, leveszem a táskám a helyéről, ő pedig elfoglalhatja azt, noha a kísérője... hát családban marad, mint a vérfertőzés, ahogy elnézem Mathiast enyhe undorral, mert ahogy Athaleára néz szerintem nem szalonképes. Persze, mit tudhatok én erről.
Túl sokan vagyunk, ez nyilvánvaló, de csend lesz, amikor végre megszólal a professzor. Követem a figyelmemmel, ahogy sétál, lépked, ahogy beszél, a száját, a hangját, a szemét. Karizmatikus és határozott. Elégedett vagyok vele, az első benyomáson túl a másodikkal is. Bólintok, a jegyzetek nem jelenthetnek problémát. Ugyan az eredetieket elégettem, miután meguntam a szórakozást a pergamentekercsekkel, de mindent a naplómba másoltam, ahogy azt teszem minden jegyzetemmel, ami fontos. Mint az alkímiával. Alkímia. Hm.
A bólintás egyszersmind Draconak is szól, nem lesz probléma onnan kimásolni, egyetlen bűbáj, megoszthatom éppen vele is. Egy lesújtó pillantással honorálom Mathiast, nem ül elég messze ahhoz, hogy ne halljam meg a súgását, Athaleától jegyzetet kérni. Nem lát a szemétől? Mondjuk, ha unatkozik miért számmisztikát vett fel fakultatíve? Repkedhetett volna Vulkanovval.
Név, dátum. Lehunyom a szemem egy pillanatra, mert a megvetés ki akar könyökölni a türkizkékbe, ezt azt hiszem a hatodéveseknek is túlzás lenne újratanítani és egyszerűen nevetséges. Aztán felnézek a nevére, számok jelennek meg a gondolataimban, jelentések, hogy lassan összeáll a képlet, gyerünk, segíts, ketten együtt papír nélkül is kirakjuk... bolond játék, bocsáss meg, mosolygom egyet magam elé, jelezve, ez nemhogy nem rémítő, hanem egyszerűen... derültségem forrása.
Biztatnod sem kell.
Természetesen vállalok előadást. 40 pontért? Amikor a házunk ilyen gyalázatosan áll pontokkal? Az a szégyen, hogy a kevésbé irritáló Delacour tehette fel a kezét elsőre, nem egy másik Mardekáros vitte a feladatot. Pedig Elenában reménykedtem. De hát neki ott van Lilith, aki mentségéül szolgáljon.*
- Én is vállalom az egyiket-*mondom rögtön utána, a hangom halk, megint berekedtem, a gyulladást ugyan nem érzem az állandó fájdalomcsillapítás miatt.* -A mesterszámokat-*választok, mert Delacour nem tette meg, mereven rápillantok, csak legyen jó neki, persze, lehet apellálni, és mivel úr vagyok átengedném neki a témát, de úgy gondolom, jobb, ha meghúzza magát. Az ő rokonságával? Csoda, hogy rendes varázslók közé merészkedik.
És ötletek. Tetszik. Persze, az első szót egyelőre átadom valaki másnak, amíg felírom a jegyzetembe a címet. Kutatás és kutatás. Előre élvezem a könyvek társaságát. Tele lesz a fejed vele. Kajánul gondolom, amióta az a szerencsétlenül különleges eset összekötött minket egészen elgonoszodtam.
Ephram. Aztán Draco. Draco? Nahát, figyelmesen hallgatom mindkettőjüket, nyilvánvalóan én következem utánuk. Közben megérkezik ugyan Gray, de a jelenléte elfér a többi bosszantó elem mellett. Késett. Bohóc.
Malfoy szavai szokatlanul értékesek. Erről szól az ötletelés. Beszél, akinek ötlete van, bár meglepő, hogy a többieknek nincs, hiszen mind önként választották ezt a tantárgyat, pedig annyi könnyebb van. Ott van például a Mugliismeret. Minticz pont az ilyeneknek való gyámoltalan professzor, semmi erőfeszítést nem követel állítólag, hiszen mit is követelhetne? Milyen alapon?*
- Egylényegűek-*megköszörülöm a torkom.* -A rúnaismerettel együtt. Van a jel. Ez lehet bolygó, szám vagy rúna. A jelhez valamilyen alapon, hagyományos, vagy, mint a bolygóegyüttállások esetén tapasztalati alapon, jelentést társítanak. Általános érvényű szavakat és gondolatokat. Ezek variációiból az egyén határozza meg ön-, és emberismerete alapján a végleges jelentést, az árnyalatokat. Váztudomány, aminek a tartalmát a személyes mágia, személyiség, képesség adja meg-*jelzem, végeztem, mehetnek tovább. Sóvárgom az elismerést kívül, a professzorra pillantva, akin eddig az látszott, hogy tisztába van azzal, hogy mi csak egy résztudást birtokló tanoncok vagyunk, nem holmi csodalények, nem a barátai, azonos korúak. És sóvárgom belül az elégedettség érzését.*

Számmisztika

   Lépteim kicsit szaporábbra veszem, de azért mégsem sietem el. Nem akarom, hogy Pierce lemaradjon, az órára azonban illene időben odaérni, bár nem fog megszakadni a szívem, ha kicsuknak minket számmisztikáról. Nem ez a kedvenc tárgyam, amióta Watson tanítja, azóta meg főleg nem. Kedvelem a női tanárokat, de ő elég más kategória. Raimbourg abszolút imádnivaló. Hiszen gyönyörű. McGalagony nem egy modell alkat, de kedvelem a humorát, még ha az az elegáns, s távolságtartó, mégis intelligens fajtából is való. De Watsonban semmi ilyen nincsen.
- Akkor az ebéd utáni lyukasórában, még mágiatöri előtt az óratoronyban? – nézek az oldalamon lépkedő Piercre, s közben mosolygok. Már teljesen természetesnek veszem, hogy megbámulnak minket a folyosón, így nem idegesítem fel magam. Inkább úgy teszek, mintha nem érzékelnék az egészből semmit. Jobb nekem, jobb nekik.
   Lassan több mint egy hónapja, hogy Pierce meg én kicsit közelebbről is megismertük egymást, s elkezdtük élvezni a másik társaságát. És majdnem azóta terjengenek rólunk pletykák az iskolában. Voltunk már szerelmesek, házastársak, titkolt testvérek, de halálos ellenségek is. Minden, amit csak el lehet képzelni, a lényeg viszont az, hogy barátok lettünk. Ami még nekem is igen furcsa, hiszen ha az ember hét évet tölt el olyan szobatársak mellett, mint Malfoy, Lamartin, Omen, vagy Montrego, nem sok jó fogalma lehet a barátságról. Valahogy sosem sikerült kellőképpen összeszoknunk, így egyikünk között sem alakult ki semmi tartós. Megtűrjük egymást, néhanapján tudunk poénkodni, kellemesen társalogni, de semmi több. Az egyetlen barátom Noel volt, de őt jobban érdekli a húgom, mint én.  Elena viszont más. Ő az első lány, akit nem megdugni akarok, hanem egyszerűen csak barátként a társaságában lenni. És ez fura.
   
   Belépvén a terembe, észreveszem a berendezésen esett apróbb változásokat, de nem tulajdonítok nekik túlzottan nagy jelentőséget. Elköszönök Pierce-től, és az asztal jobb oldala felé indulok, közben nyugodtan, s elégedetten prezentálom az új tanár – ezúttal egy férfi – jelenlétét. Watsont már az első pillanatban, ahogyan elolvastam Dietricht táblára firkantott nevét, el is felejtettem. Nem érdekel, mi történt vele, a lényeg az, hogy reményeim szerint ez az új tanerő valamivel jobb teljesítményt nyújt majd. Na, nem mintha Watsonnak a teljesítményével lettek volna gondok, de inkább hagyjuk…
   Végül Kenneth mellé dobom le a táskám, s elfoglalom a balján lévő, mindeddig üres helyet. Nem azért teszem, mert Barbara olyan jó barátom volt eddig, s mert remélem ezután az lesz, és nem is azért, hogy bepróbálkozzak nála (Wolfot karácsony óta kedvelem, csupán ezért nem mászok rá a nőjére). Egyszerűen csak ő az egyetlen, aki egész biztosan békén hagy, s nem szól hozzám egy szót sem az óra alatt, s aki tuti nem fog a pletykák igazságtartamáról faggatni, hiszen neki is kijutott a rosszmájú híresztelésekből rendesen.
   Akárhogy nézem, én még mindig nem látom terhesnek…

   Amikor meglátom Grayt, szemöldököm a magasba szalad, s arcomra lesajnáló kifejezés ül. Ajh, hogy ezek a felkapaszkodott félvérek miket meg nem engedhetnek maguknak. Nem tudom, akárhogy is bírtam Emmát, a bátyjával abszolút nem szimpatizálok, pláne, hogy azt pletykálják, ő ölte meg.
   Kezeim a kiterített pergamen fölött összekulcsolom, és a professzor szavaira figyelek. Nem vagyok túlbuzgó, éppen csak kellőképp figyelmes. Nem akarok lemaradni az újdonsült dolgokról, és annak sem örülnék túlságosan, ha rossz lappal indítanék nála, de azért megerőltetni sem fogom magam. Csupán arról van szó, hogy valahogy össze kéne szednem magam, és javítani az aritmetika teljesítményemen és jegyeimen, illetve bővíteni a tudásom, hiszen hamarosan RAVASZ vizsgák lesznek, amire még baromira nem vagyok kész, főleg most kezdem el ezt érezni, ahogyan az eddig tanultakról beszél. Az RBF-et is egy gyenge V-vel sikerült csak átvészelnem.
   Feljegyzem, hogy mindenképpen hozzam majd el a jegyzeteim legközelebb, közben pedig eldöntöm, hogy igényelni fogom a professzor segítségét. Semmiképp sem akarok megszégyenülni, s utolsó évben számmisztika bukás miatt évet ismételni. Bár ha úgy nézzük, lehet, hogy jobban jönne még egy év itt, mivel fogalmam sincs, mit akarok kezdeni magammal a jövőben.
   Ezután csak megerősítést nyer eltitkolt elméletem, miszerint nagyon is segítségre szorulok számmisztikából. A tanár úr kérdésére nem tudnék válaszolni, ez pedig igen kellemetlen érzéssel tölt el, de hát csak magamra vethetek. Szétterpeszkedek az asztalon, kezem előrébb tolom, s állam egybekulcsolt karomra hajtom, így figyelem az eseményeket, mivel hozzászólni nem tudok. Tekintetem Pierce-ét keresi, s mihelyst megtalálja, egy gúnyos szemforgatás után elszakad, hogy minél többet láthasson.

Az óra résztvevőinek

A sorukra várnak, mintha akasztásra készülnének. A friss, hűs levegő megtelt aggodalommal és pillanatok alatt terhessé lett, akárha a diákok minden pórusából félelemmel kevert hő terjedt volna szét a helyiségben melyben megrekedt minden ideillő gondolat; bent maradt a fejekben, vagy kint hagyták mikor bejöttek? A professzorba is beitta magát a légkör nehézsége, mégis rezzenéstelenül és kitartón bízik a diákokban. Tudnak. Tudniuk kell valamit a témáról, akkor is, ha csak néhányan hajlandóak csillogni a figyelmében. Minden lehetőt számba vesz, amikor rájuk néz: fáradtak, félnek tőle vagy a világ jelenlegi borzalmaitól, meggyötörtek vagy épp szerelmesek, és még számtalan lehetőség felvetődik benne egyet leszámítva: hogy nem szeretik a számmisztikát. Naiv gondolat, de ebben azért hinnie kell, ha abban nem is, hogy le tudnak majd vizsgázni ennyivel.

Aki foglalkozott már valamilyen témával hosszasabban, az tudhatja, hogy miután alaposan átrágta magát a jegyzeteken, szétszedte aztán összerakta a mások által megfogalmazott általános érvényű gondolatokat és a saját nyelvére fordította, akár évek munkája után döbben csak rá, milyen kicsiny részt is sikerült megértenie az egészből. Modest sem mindent tudó, hibázik, téved a saját szakterületén belül is, a diákoktól sem tökéletességet vár, mindössze csupán annyit, hogy érdeklődéssel forduljanak hozzá. Hiszen ha egy kicsit foglalkoztatja őket a számmisztika, akkor már  legalább annyi tudás birtokában vannak, hogy fel tudjanak építeni valamit a feltett kérdésre a korábbi tananyagok segítségével és némi kreativitással. Hogy a professzor csalódott-e, amikor a társaság egy része elég látványosan egészen másfelé kalandozó gondolatokban hempereg? Nem. Velük nem tud mit kezdeni, és nem is akar. Aki nem veszi a fáradságot, hogy megtanulja kint hagyni a felesleges, órához nem illő gondolatokat, az valószínűleg egyébként sem ide való, ő legalábbis csak az áldozat kész, figyelmes tanulókkal tud mit kezdeni. A „Jó lenne, ha idekoncentrálnának.” és „Lehet, hogy más érdekesebb, mint amiről az órán szó van, de legyenek szívesek félretenni azokat erre a negyvenöt percre.” mondatoktól megkíméli őket hisz ezektől neki is mindig megmoccant valami kellemetlen a gyomrában anno, de nincs is felesleges ideje rájuk, amikor vannak értékelhető vélemények és aktív számmisztika tanulók is a társaságban.

A falon pihenő névsor először Destain nevét emeli ki mikor az megszólal, aztán Malfoy veszi át a szót s Ephram neve visszahalványul ellenben Dracoéval. Zöldek, akiket megelőzött a nevük. Fokozott kíváncsisággal várta a sokat emlegetett Dracot, saját unokahúgát s a mellette ülő Montregot, mégis Lamartin keltette fel legjobban érdeklődését azzal ahogyan csendbe burkoltan várt s közben biztos órai partnerévé vált a rövid szünet során. Nem sokkal később mind beváltott valamiféle reményt melyet hozzájuk fűzött, bár valójában csak a türkizszeműtől várt komolyabbat. És igen, a mesterszámok remek választás! Elégedetten firkantja fel Seraphin és Yvette nevét a jegyzetkönyvébe, miközben a kialakuló szóváltást szűri, s a rostán fent akadt értékesebb szemeket a táblára jegyzeteli, hogy a többiek is leírhassák, s követhetőbbé váljon a kissé kusza eszmefuttatás.

Épp helyesel és biccent amikor belép egy tanár szerű alak, akivel még nem volt alkalma találkozni, de Avelin említett neki valami inspektort, aki órákat látogat, így nem aggódik különösebben, sőt zavartalanul folytatja az órát. Gray még csak nem is kelt feltűnést, hiszen a többség épp Seraphint hallgatja akinek végül Modest fűzi tovább a gondolatát a bolygókról és a számokról, melyre Lestrange haloványan előadott, periodicitásról szőtt remek gondolata tesz pontot.
- Köszönöm Miss Lestrange, most egy nagyon fontos dologra terelte a szót. Itt egy kicsit meg kell állnunk, mielőtt tovább folytatnánk ezt a beszélgetést. Nyissák ki a tankönyvüket a 116. oldalon. Itt egy ábra, amelyet csillagászaton már sokszor átvettek. Számokat látnak, remélem. - a csoport passzívabb fele felé fordul, majd vissza a mardekáros társasághoz mely épp alátámasztja házuk hírnevét, bár Modest előítéletek nélküli előadó ebben a cirkuszban, ahol minden számít csak a tanulás nem és Montrego bamba arcát látván keserűbb szájízzel kezd bele egy rövid kis magyarázatba mely a naprendszerről szól és a periodikusan megjelenő, visszatérő számokról, holdciklusokról.
- Önmagában csak ritkán vizsgáljuk a számokat, mindig hozzákapcsolódik valamelyik más tudományág is, mint például a rúnaismeret, a csillagászat és a jóslástan. Nos nézzük, mit tudnának elmondani a visszatérő, ismétlődő számokról melyek a bolygó állásokban figyelhetőek meg? Mit gondolnak, milyen hatással vannak ránk? Szedjék elő az említett tantárgyakban szerzett tudásukat, ha van, és írjanak erről pár sort. Öt perc, aztán mindenkit meghallgatunk. Delacour, maga kezdheti is ha kész van.

MEGKORONÁZ LEMENŐ NAPPAL
MEGKORONÁZ MENNYEZETTEL

Egy darabig még csendesen dörzsölöm a halántékomat, hátha elmúlik a tompán lüktető fejfájásom. Azt se tudom már, hogy a tiéd, vagy a sajátom, mint ahogy néha az álmaimról sem tudom már eldönteni, hogy az enyémek vagy a tieid.
Hogy emlékszem-e? A nőre vagy az órára? A nő felejthető volt. Nem is tudom, hová tűnt, még pletykálni se pletykál róla senki. Az óra untatott. De a versengésre emlékszem. Versengtem veled, mosolyodom el gyéren. Mi bajod a griffendéles lányokkal? Vikitria is griffendéles. Szinte vigyorognak rád a gondolataim. Hisz mind a karodba alél. Ó igen, láttam az emlékeid közt. Egy kis gúnyolódás... Belefér. Már majdnem mintha önmagam lennék.
Sóhajtok. Olyan, ahogy vonzol, mint egy szörnyű hívás. Tudom, hogy fáj a karod. Én is érzem. Megállom, hogy megdörzsöljem a sajátomat. Hívj csak, hívj. Hiába sürgetsz, nem fogok a karjaidba rohanni.
No mit mosolyogsz?
Miért tulajdonítanál a számokhoz jelentést? A számok ősiek és tiszták, a legabsztraktabb dolgok...
Mit akarsz már megint Athaleával? Felsandítok, ahogy intesz, ahogy érkeznek. Mi a fene! Te rámosolyogtál és helyet foglaltál neki! És milyen féltékeny vagy Montregora! Vajon te ezt észreveszed?
Lám-lám. Derűsen hunyorgok, mégis meglasszózza a más kárára történő mókázást valami keserű irigység. A játékod is eltereli a figyelmem most, egy másodpercre még neki is állok számolni, hat, nyolc, tizenkettő... Sok ideje van hátra, ha erre voltál kíváncsi, sóhajtom, bár nem vagyok egy fejszámolóművész. Biccentek, ahogy elvállalja az előadást, egyszersmind meglepődöm a hangján. Rárebben a pillantásom. Melegebben kellene öltöznöd. Mindig megfázik. Örökké beteg. Aranyvérűhöz méltatlan gyengeség.
Ó dehogy gonoszodtál! Talán csak az én rosszindulatomat érzed, gondolom kajánul. Valamiért minden alkalmat kihasználok, hogy előrenyomakodjam az elméjében, ott akarok lenni a gondolatai között.
A felszólalásom tetszik, úgy látom, nagyon helyes. Örülök ennek. Gray, igen. Csak egy darabig kíséri őt a tekintetem.
Hallgatlak. Árulkodón felfelé kunkorodik az ajkam. Ezt tőlem tanultad, hisz te nem jársz rúnaismeretre, büszke vagyok rád, magamra és még a tanárra is, hogy értékeli. Tekintetem a változó nevekre rebben, majd Lestrange-re. Eh. Én is ilyesmit mondtam, az én nevemet talán nem ismeri a tanár úr? Vagy túl magasröptűen fogalmaztam. (Nem, persze, hogy nem éppen ellenkezőleg.)
Nem hoztam tankönyvet, legutóbb és előtte sem volt rá szükség. Felkönyökölök az asztalra. A tiédet fogom nézni. Mint valami rossz diák, szegény diák, akinek még könyvre se telik. Brr.
Felsandítok a tanárra. Mondom. Pont erről magyaráztam én is. Ajh. Néha annyira el tud szomorítani, amikor nem értékelik kellőképp a teljesítményemet. Talán épp azért, mert szinte soha nem teszik. Kicsit elhúzom a szám. Ennek nincs most itt az ideje. Neked biztosan nincsenek ilyen kilengéseid. Bár, hogyne lennének. Ahogy rád nézek, látom, hogy nézel a tanárra. Mindegyikükre ilyen odaadással nézel szinte. (Nem lett ettől jobb kedvem.)
A pennámért nyúlok, ott fekszik a pergamen felett (mert én ilyen ódivatúan jegyzetelek).
Vajon ezt miért kell leírni? Beszedi. Biztod be akarja gyűjteni őket. Felfirkantok néhány gondolatot, nos, dióhéjban annyit, amennyit elmondtam. Kiegészítem néhány pontos példával. A tankönyvedbe is belelesve.

- 2-es együttállás: égitest-pártól függő gyenge hatás, hangulatingadozások, fájdalmak, átkok gyengébbek vagy erősebbek
- ciklikus együttállások: követhető pálya, képlet tk. 145. o.
- Hold-együttállások: 11, 13, 17, 23 stb (kétjegyű prímek)
- 3-as együttállás: n. erős mágikus hatás, erősíti az erőáramlásokat
- 3 jegyű prímek: 101, 103, 107, ... 307, 311, 313 (!), ... 919 (!) stb
- 3-as hatvány (másféle periodika, Napszél-ciklus)

Ha felszólít, készséggel kifejtem mindazt, amit tudok az együttállásról, bár nagyvonalakban már kifejtettem. Különben is, mit vár, majd helyette tartok órát? Mondjuk mindegy, honoráció nélkül maradok úgyis. Sóhajtva dőlök hátra és akasztom a szék támlájára a karom, cseppet sem elegánsan. Fedj meg nyugodtan.
Kérlek.
Csak láthatatlan ne maradjak.

Számmisztika
Elkönyveltek már minket annak, akik valójában lennénk
Vállalt kétszínnel

*A nő órájáraMosolygom magam elé, kérdőn felvonom a szemöldököm, egy tanárról pletykálni annyira közönséges dolog, persze, ha befognám a fülem sem szabadulhatnék meg a történetektől, de... hogy ez határozná meg az érdekességét? Aligha. A versengés kedves emlék.
Közönségesek. Éppen ezért. Undorítóak. Meg is borzongok, számomra Mirol sem kivétel, de elfalazom ezeket a gondolatokat, nem foglak ingerelni vele, de azért ott van ellenpéldának Athalea megbicsaklása az Imbolcon. Tökéletes elgyengülés volt, úrilányhoz méltó, kedves, figyelemreméltó és olyan, ami miatt meg tudtam sajnálni.
Amikor egy Griffendéles lány elél, el akarok szökkenni, mint Mephisto Frics seprűjétől, amikor Norrist kerülgeti.
A várakozás bizarr valahol, ahogy azt lesem, hogy ideérsz-e. Egy mosolynak ne keress jelentést.
A számmisztika egész tudománya a számoknak tulajdonít jelentőséget ősi és tiszta forrásból, aminek a kialakulását nem ismerjük. Megcsóválnám a fejem, de túl feltűnő lenne, marad a rideg mosoly, ami neked barátságosnak tűnhet, olyan csak, mintha a feladaton nevetnék, némán, hiszen azon tényleg nevetni kell, meg a többiek arckifejezésén, ahogy reagálnak rá.
Sok időt töltök vele mostanában. Ez nem féltékenység, csak baráti aggodalom. Gyámolítom, mint téged, túl érdekes ahhoz, hogy egy Montrego-félének a szórakozása legyen. Bizony, érdekel Athalea lelke, de erről nem tarozom neked elszámolással. Ez nem olyan, mint te érthetetlen vonzalmad a korosztályunk felelőtlen, ámokfutó, magamutogató, felzaklatóan ostoba lánytársai iránt. De a gondolataimban nincs védekezés, nyugalmasan regisztrálom, hogy megint elszaladt veled a ló. Emlékszem még Sence-dolgára a klubhelyiségben. Már akkor se tudtál beleugratni ebbe az őrültségbe. Nekem nem kell észrevennem, hogy mit teszek Athaleával, vagy bárki mással, minden előre kiszámított.
Gondolom ő is tudja, tetszett a kihívás. Elégedett vagyok. Két agy még mindig többet ér, mint egy.
Nem tudok. Mindig ilyen, a javasasszony szerint se fog változni. Tetszik, hogy rádkenhetem a rosszindulatomat, legyen a tied. Bohóc bizony.
Nevezd nevén a homonculust, kiloptam a fejedből.
De ha ezek a válaszok a sikerességhez visznek, akkor gátlástalanul megteszem újra, ne félj Draco, nem vagyok hálátlan, használhatod, amim nekem van, azt hiszem, eléggé rá is szorulsz. Valahogy, szétestek körülöttem mindannyian így, hetedévre, a sorozatos nehézségéket egyáltalán nem bírta el a korosztályom. Mindenki zsigerien ideges, csüggedt, reménytelen. Vesztes. Ahogy körülnézek, az ismerős arcokon ismerős tehetetlenség és tehetségtelenség az árnyalat, jobb nem is látni őket, a professzorra figyelek kívül, és Malfoyra belül, ezzel le is fedtem, amire most érdemes.
Bár Athalea meglepően jól felel. Csodálkozva felé pillantok egy kurta pillantás erejéig, elismerően megbiccentem felé a fejem. Inkább túl jól ismeri a neved Draco. Ne feledd ki vagy, mit képviselsz. Ezzel még apámat is kihoztad a béketűrésből, a professzor inkább meghúzza magát.
Hanyagok. Kíváncsi vagyok összesen hány könyv lesz az asztalon, miközben a magamét Draco elé is fordítom. Az életünk nem a kellő honorációról szól. De nem vagy állandó és egyenletesen figyelmes, értékes tanuló, ne várj sokat. Intem szórakozottan, kissé talán felvágósan.
Nincs is annyi jegyzeted, mint nekem. Elfojtom a mosolyom, mielőtt valaki megjegyezné, hogy nagyon magamon kívül vagyok, és a feladatnak látok, noha, ez annyira nem nyűgöz le.
Valójában nem nagyon értem mit akar ennyire a bolygóktól, persze, a jelentőségük vitathatatlan, de a számokhoz nem feltétlenül kéne előszedni egy komplett asztrológia tananyagot. Főleg, hogy már nem járok rá.

- Minden bolygónak megvan a maga száma és jelentése a 10-es számrendszerben. Az együttállások ezeket a számokat adják össze, és telítik jelentéssel, mint a rúnakövek olvasása. ( 1 a Nap száma, az eredeti valóság, az eredetiség, az egyéniség száma. A 2 a Hold, a más, a másolat, a tükörkép száma. A 3 a Jupiter, a hármas szám erősségei szinte felsorolhatatlanok.  A 4 az Uránusz, a feszültség, a kereszt, az intuíció és eredetiség száma. Az 5 az okosság, ötletesség, a szellemi frissesség, a közép, a közvetítés, a kereskedelem és így a Merkúr száma.  A 6 a stabilitással van kapcsolatban és így a harmóniával és művészetekkel, ezért ez a szám a Vénusz bolygó. A  7 a rejtély, a titok, a misztika száma, s ezért ez a Neptunusz bolygó.  A 8-as a Szaturnusz, az idő száma, a múlté, a jövőé és a középen megszoruló jelené. A 9-es szám a Marsnak felel meg. Míg a 6 az alászállás és a deszcendens száma, addig a 9 a felemelkedés, ami maga a harc, a küzdelem. )
- A visszatérések jelentősége sem elhanyagolható, számszerűsíthető, a holdciklus 28 napja, és a hét napjai és számai is ide tartozhatnak.

Egyszerűen nem érzem megfelelőnek a válaszaim erre a kérdésre, ezért inkább hallgatok. Meg vagy intve, úgy festesz, mint egy tohonya félvér. Gondolom szórakozottan.*

[- Nos, köztudott a számok jelentősége és ezeknek a csillagképek illetve a bolygók között kapcsolata. Minden égitestnek megvan a maga jellegzetes száma, amit a számmisztikában használunk, ugyanakkor minden bolygót kötnek a jóslástanbeli különböző horoszkópokhoz. Így alakultak ki az idők folyamán elsősorban a babonás mugli számok, mint a hetes, a hármas vagy a tizenhármas mítosza, amelyeknek tartalma nem mindig fedi a valóságot, és sokszor belemesélt alapokon nyugszik. Ennek ellenére a különböző bolygóállások, együttállások, excentricitások, nap-kitörések vagyis a flerek illetve protuberanciák, pályaváltozások mind-mind megalapozottak, s nemcsak matematikailag kiszámíthatóak vagyis számmisztikai úton is, hanem természeti úton, amely a közérzetben, egészségben jelentkeznek. Hozzá kell tenni, a mugli kutatásoknak is jelentős szerepük van. –]

S z á m m i s z t i k a

~*~

Nem is törődöm igazán a többiek monológjával, s még az ajtó nyílása sem lenne különösebben érdekfeszítő, ha nem egy ismerős alak érkezne. Eleinte feltűnést sem kelt, hisz majdnem úgy néz ki, mint egy hozzánk hasonló átlagos diák, ám sejtetik az a tény, hogy itt bizony másról is van szó. Az ismeretlen idegen hirtelen kelletlen ismerőssé válik, aki pechemre pont nem messze tőlem foglal helyet, s teljesen merő véletlenként pont úgy, hogy a perifériámból esélyem se legyen nem őt nézni.
Ezen meg sem kellene lepődnöm, hisz az inspektor úr előszeretettel látogatja az órákat, ám mindez idáig a hetedévesekét bőszen elkerülte. Most viszont megtört a jég, s elnézve a dölyfös jegyzetelését és pillantásait, bizony feszültség alá helyezi a teremben lévőket. Legalábbis engem mindenképp.
Ellenben a többiek, mintha nem zavartatnák túlzottan magukat, a tanár úr nem zökken ki, valószínűleg állandó nem hívott vendégként már fel sem tűnik neki a diákok közt elvegyülő bírálója, s mintha a mardekárosok is örülnének társaságnak. Vagy csak már én képzelem be ezt is?
Mire észbe kapok a plusz feladatot megkapom, és Lamartin választja ki a neki tetsző témát. Mindössze bólintok egyet neki, jelezvén, tudomásul vettem a döntését. S ezzel részemről le is van rendezve a dolog.
A kezembe kerül a penna, amint az órai feladatot kell leírni, ám egy percig némán hallgatom, amint a professzor rám osztja ki a kezdés lehetőségét.
Máskor kalimpálnék egy ilyen potenciális pontszerzésért, ám valahogy most mése fűlik hozzá a fogam. Gray-re pillantok egy másodperc törtrészéig, majd a fejem lehajtva kezdem el lekörmölni a gyöngybetűimmel azt a pár sort, amit itt hirtelen elő is adok. Így hát egy gyors torokköszörülés után bele is kezdek s a tekintetem kizárólag Dietricht-re szegezem.
- Nos, köztudott a számok jelentősége és ezeknek a csillagképek illetve a bolygók között kapcsolata. Minden égitestnek megvan a maga jellegzetes száma, amit a számmisztikában használunk, ugyanakkor minden bolygót kötnek a jóslástanbeli különböző horoszkópokhoz. Így alakultak ki az idők folyamán elsősorban a babonás mugli számok, mint a hetes, a hármas vagy a tizenhármas mítosza, amelyeknek tartalma nem mindig fedi a valóságot, és sokszor belemesélt alapokon nyugszik. Ennek ellenére a különböző bolygóállások, együttállások, excentricitások, nap-kitörések vagyis a flerek illetve protuberanciák, pályaváltozások mind-mind megalapozottak, s nemcsak matematikailag kiszámíthatóak vagyis számmisztikai úton is, hanem természeti úton, amely a közérzetben, egészségben jelentkeznek. Hozzá kell tenni, a mugli kutatásoknak is jelentős szerepük van. –
Noha átfogóan fogalmaztam, és kisül a szövegből mennyire lenézem a jóslástant, mindamellett próbáltam a lehető legtényszerűbben válaszolni. Meglehet ez sem elég, hisz sok mindent ki sem fejtettem. A számok eredetétől kezdve, a különböző bolygó-szám arányokon áttartó hosszas kutatómunkák eredményét.
Már csak ezért is megéri a mugli könyvtárakba járni. Hol tudják ezek, hogy Kepler már az 1600-as évektől tisztában volt vele, hogy a bolygók egy csillag körül keringenek, vagy hogy a keringési pályájuk négyzetei arányosak a csillagtól való távolságuk köbeivel?
Gray-re pillantok, s a tekintetem enyhe dacot sugároz felé. Érezze csak, hogy nem felejtek.
Kössön csak belém. Büntessen csak meg, ha mer, amiért a szabadidőmben olyan helyeken tartózkodom, amely a mai időket nézve öngyilkos kísérlet saját magam ellen.
Nem rejtem egy doxi hátsófele alá a tudásom, annyi szent! Végtére is hollóhátas vagyok.
A kezemben lévő pennát megforgatom egyszer, majd leteszem.
Ha a tanár úr részletekre kíváncsi, megadom. Ám van egy olyan érzésem, más is blirrírozni szeretne ezen az órán. Így hát megvan az esély rá, hogy ennyiben fullad ki a mai napi teljesítményem. Akárhogy is, legalább Gray orra alá pörköltem azzal, hogy magabiztosan kiálltam, s még a jelenléte sem okozott nagyobb problémát. Legalábbis, jobb ha ezt hiszi, az igazságot pedig sose fedem fel ebben az ügyben, senkinek.

Számmisztika

   Fejem lustán nyugszik karjaimon, tekintetem mindig az aktuális beszélőre ugrik, s közben igyekszem minél többet felfogni az elhangzottakból. Látom, hogy a professzor teljesen az összegyűlt gárda felé fordul, akik mondhatni viszik is az órát előre. Mintha mi itt sem lennénk… Nem mintha sajnálnám, hogy nem fordít rám és a gyatra számmisztika tudásomra figyelmet, de akkor sem ehhez vagyok szokva. Mindegy. Had legyen Lamartinnak egy jó napja.
   Aztán arra kér, vessük papírra, amit tudunk. Viszolyogva tápászkodok fel, és vonom magam elé az üres pergament. A tollat belemártom a tintába, ám ahogyan írni kezdenék, a hegye megakad, centikkel a pergamen felett. Nem tudom, mit írjak. A már nyitott tankönyvbe pillantok, és elolvasom a bolygók együttállásáról és számukról szóló részt, de ezzel sem sokra megyek. Végül úgy döntök, leírom azt, ami eszembe jut, még ha az csak a személyes elképzelésem is a dolgokról.

A Naprendszer bolygói és a 10-es számrendszer számjegyei között megfelelés van. A jóslástan a számok mellett minden bolygóhoz egy-egy horoszkópi csillagjegyet is rendel. Ezek és a bolygók együttállása alapján határozzák meg a muglik, hogy mi várhat rájuk a jövőben. Igaz, ez csak találgatás, mivel ők nem ismerik a rendes jóslást.

   Odafirkantok még pár bolygót, a számukkal, és a csillagjegyükkel együtt, amiket a könyvből nézek ki, majd a tollat a nyitott könyvre fektetve felpillantok. Delacour már mondja is a magáét. Hallgatom, s mihelyst valami olyat hallok, ami megtetszik, vagy hasznosnak bizonyulhat, feljegyzem magamnak. Csak reménykedni tudok, hogy nem jutunk el addig, hogy nekem is fel kelljen olvasnom, amit írtam.

[- Ajjj Lea, figyelj már oda…nézd, ott… kihagytál egy vesszőt… -]

Számmisztika

Sose értettem ezt a túlzó teljesítési kényszert. Lea persze belemegy a dologba, nekem pedig nem marad más hátra, mint valahogy kibírni az óra végét. Mellette kapok két jófajta kanál-vízben-való-megfojtás-jár pillantást, a két kedves háztársamtól, akik oly egy húron pendülnek mostanság, hogy félelmetes. Ezt sem értem igazán, hisz Draco is a nemtörődömség mintaképe, ahogy hanyag mozdulattal, szinte flegmán helyezkedik el ültő helyébe, s függeszti tekintetét a szorgos körmölés után a tanerőre. Lehet élvezi ezt a kiskirálykodást?
Sose bírtam a nagy arcát, szóval esélyesnek vélem.
Nem értem Lea mit esz ennyire Lamartinon, az meg Malfoyon. Nagy rejtélyek, habár Athalea talán könnyű lesz. Elég csak egy klubhelységben eltöltött hajnali óra, amikor a gyenge pillanatába bevallja nekem, mi a fészkes köze van most Seraphinhoz, hogy mindenáron mellé akart ülni a terembe befele jövet.
Közben a szó egymást adja a diákok körébe, és a hollósok nyitnak a szóáradattal, ami nem meglepő a stréber Delacour lány jóvoltából.
Mit is várhat az ember?
Miután a negyed órás szónoklás lassan a végéhez közelíteni látszik a teremben lévőkön, mintha felfedezhető lenne a feszélyezettség. Talán Gray tekintélyének tudható ez be vagy a ténynek, hogy Yvette után nehéz felvenni a fonalat?
Elnézve a többieket, mindenki inkább a papírlapjaiba süppedve ábrándozik, meglehet a szabadulást remélve.
Vagy csak így bujkálnak a felszólítás alól…
Szánalmas.
Hiába, az én agyamban is felötlenek a dolgok, amit Montalvo tanított még annak idején a számokról, meg egyebekről, de a jóslástanhoz Merlin szakállának legnagyobb gubancára se tudnám hogy kötni, tekintve hogy a rühelltem finom kifejezése a tárgy iránti viszonyomnak.
Szóval hiába nem írok semmit maximum enyhén imitálom az írás jellegét a kezembe kapott pennával… (amit inkább csak az ujjaim között pörgetek, de hát ez csak részletkérdés), mert ugyan hát tőlem senki se szedjen be semmit.
Az feltűnik, hogy még a Jéghercegnő is feszélyezettnek tűnik. Fura… talán emiatt az ócska körasztal miatt van, mintha egy vallatáson lenne az ember…
Leára sandítok, aki persze szorgalmasan körmöl. Elmoslyosodom. Olyan vicces néha ez a lány…
És csak hogy szemtelen legyek, na meg mert nem tudom megállni, odahajolok hozzá újfent, hogy egy elfojtott nevetést csikarjak ki belőle vagy lesújtó rosszallást akár.
- Ajjj Lea, figyelj már oda…nézd, ott… kihagytál egy vesszőt… -