„Nem kell, hogy itt halj meg.
Annyiszor meg kellett volna halnom mostanáig.
Most élj újra.”
Bár az idő kellemesnek mondható volt, az én hangulatomra inkább a borongós jelzőt lehetne ráhúzni. Az elmúlt pár napban mindent csináltam, csak nem éltem. Kezdtem ez zombihoz hasonlítani, akinek ha mondanak valamit, kérés nélkül engedelmeskedik és megcsinálja. Alig ettem, alig aludtam és lelkileg is összezavarodtam. Talán észrevették rajtam ezt a többiek, talán nem. Nem tudhatom, mivel nem érkezett erre való utalás senki részéről sem. Ettől függetlenül megkaptam életem első önálló feladatát a Rendben. Egy halálfalót kell követnem és figyelnem, majd a nap végén pedig jelentenem a többieknek a viselt dolgait. Elképzelhető, hogy rajta keresztül megtudhatunk valamit Voldemort következő lépéséről.
Kedvetlenül álltam neki az öltözködésnek. Ha valaki most megkérdezné, milyen szóval tudnám leírni azokat a dolgokat, amik bennem dúlnak...a semmilyen szó felelne meg erre minden szempontból. Sóhajtottam egyet, magamra kanyarítottam a köpenyem, s elhagytam a Rend főhadiszállását.
Az információk szerint a férfinek ma valami elintézni valója lesz Borginnal az Abszol úton, így abba az irányba indultam el. Igyekeztem teljes mértékben beleolvadni a környezetembe, s közben szemem a terepet pásztázta, hátha korábban megpillanthatom a célpontomat. Keresztapám felkészített arra az eshetőségre, hogy lehet, védekeznem kell majd a halálfaló ellen. Ami akár abba is torkolhat, hogy el kell vennem az életét. Közönyösen vettem ezt a dolgot tudomásul. Jelen pillanatban annyi érzelem se volt bennem, hogy egy csecsemőt is hidegvérrel, könnycseppek és könyörületek nélkül küldtem volna a másvilágra. Depresszió lenne? Óh, nem...nem az. Csak egy kis hangulat ingadozás. Biztos voltam benne, majd úgyis történik valami, ami kibillent ebből a helyzetből, és utána minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Időközben megérkeztem az Abszol út bejáratához. Vettem egy mély lélegzetet, majd megnyitottam az átjárót és beléptem a varázslóktól hemzsegő utcákra. Irigyeltem a gondtalan arcokat, az önfeledt nevetéseket...szerettem volna én is egy egyszerű embernek, egy egyszerű diáknak érezni magam. De nem lehetett, nekem más volt a feladatom...más volt a küldetésem.
„Ismerd meg az élet minden fuvallatát, minden teáscsészét, minden életet, amit elveszünk...A harcos útja...Az élet, minden hajnalhasadáskor.”
Észrevettem. Alig pár méterrel haladt előttem. Próbálkoztam a feltűnésmentes követéssel, ami eddig hibátlanul sikerült is. Aztán hirtelen eltűnt egy sötét sikátorban, ami a Zsebpiszok-közbe vezetett. A játszma tehát megkezdődött. Fejemre húztam a kapucnimat, így akik velem szembe jöttek, csak a szemeimben csillogó furcsa fényt vehették észre, ami enyhe félelmet keltett bennük, s inkább nem kötöttek belém. Valahogy most nem úgy néztem ki, mint aki nem passzol a környezetbe. Annyira koncentráltam, hogy egy pillanatra kiesett minden...Na igen, ezt az életmódot nem lehet büntetlenül a végtelenségig csinálni. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, az alak akkor suhant be Borginhoz. Úgy döntöttem, várakozom, míg kiderül, vajon miben is sántikálnak. Azonban alig tettem pár lépést, egy fiatal lányba ütköztem, aki épp csokit majszolgatott.
- Ne haragudj...- kértem tőle halkan elnézést. Hangom enyhén rekedtesen szólt a morajlásban. Csak egy pillanatra emeltem a tekintetem a lányra, de rögtön vissza is kaptam rá. - Mia?? - döbbentem le, ahogy a háztársamat véltem felismerni az illetőben. Megfogtam a karját és finoman arrébb húztam egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudtunk beszélni. - Te mégis mi az istent keresel itt? - néztem végig rajta, s idegesen vártam a válaszát. Erre még álmomban sem mertem gondolni, hogy egy ismerősbe fogok itt belebotlani. De ha így alakult...akkor az ember kénytelen a körülményekhez alkalmazkodni.

Talán kicsit túl erélyesen ragadtam meg a lányt, de nem volt időm arra, hogy a lelkét ápolgassam. Minél előbb el akartam tüntetni az üzlet közeléből. Nem halhat meg még egy ártatlan...ha valami balul sülne el, akkor pusztuljak én, de másnak ne essen baja.
Meglepett, ahogy Mia erélyesen nekem esett, s egy pillanatra hátra is hőköltem, de egyből visszanyertem a nyugalmamat. Nem tudom, mi történt velem. Ma valahogy túlságosan higgadt voltam. Barátnőm barna szemeit fürkésztem, miközben bátorítóan megszorítottam a két vállát.
- Semmi gond nincsen. - mosolyogtam rá, amennyire ez mostani állapotomból kitellett. - Elhiszem, hogy kikészít, ismerve anyádat meg a többieket. - nevettem el keserűen magam. Arra a kérdésére, hogy vajon én mit keresek itt...nem adtam választ, igyekeztem kikerülni.
Hisz mit is mondhattam volna rá? Hogy épp egy halálfaló nyomában settenkedem? Kémkedni küldtek utána? Ja, és mellesleg a Főnix rendjének a tagja vagyok, helló...
Nem, ezzel nem állhattam elő, mert háztársnőmet is baromi nagy kalamajkába sodortam volna...ha ezt még nem tettem volna meg, de elképzelhető, már így túl késő, hogy elhagyja a terepet.
Idegesen túrtam a hajamba, miközben gyorsan körülnéztem, hátha látok valami gyanús mozgást, de semmi nem tűnt fel. Egy pillanatig elkalandoztak a gondolataim, de barátnőm kérdése visszahúzott a jelenbe.
- Anyádat? Nem, nem láttam, bár másik útvonalon jöttem, elképzelhető, hogy a hátsó kijáratnál áll strázsát és okádja a tüzet. - próbáltam humorral elütni ezeket a kényes pillanatokat...nem tudom, mennyire sikerült.
Ahogy behunyta szemeit, akkor kaptam észbe, hogy igazából nem is érdeklődtem felőle. Atya isten, hogy lehet ekkora címeres ökör? Ennyire kivesztek volna belőlem az érzések, hogy csak a feladatra koncentrálok és más már eszembe se jut? Tisztára, mint Giles...ő is...
Ajkaimat összeszorítottam az emlékképre, s elhessegettem magamtól azokat a pillanatokat. A könnyeim már kezdtek gyűlni, de időben visszafojtottam őket. Szorosan megöleltem Miát, majd ismét eltoltam magamtól, miközben barna szemeibe néztem.
- Ne haragudj, de annyi minden van körülöttem, kicsit szétszórt vagyok és hasonlók, s ilyenkor még az alapvető udvariassági követelmények is kimennek a fejemből. - jegyeztem meg keserűen. - Hogy vagy? Mi van veled? És...de most komolyan: dolgod is volt itt, vagy csak anyád elől menekültél be a leglehetetlenebb helyre? - vontam fel a szemöldököm. Egy másodpercre Borgin üzlete felé kaptam a pillantásom, de mivel mozgást még nem láttam, így újra Miának szenteltem minden figyelmemet, s vártam a válaszát.