Stone House

[Stone]

 

1996. július

Stone

 Hogy válaszolt-e valaki a "hány óra van?" taktikus kérdésemre? Nem. Rory valamit nézett rajtam, olyan semmit sem mondó képpel. Szerintem a "furcsák vagytok" meg az ehhez hasonló mondataimon rágódik. Tényleg lehet hogy átléptem egy bizonyos határvonalat, de ezek a kijelentések egyszerűen most kikivánkoztak belőlem. Nyeltem egyet, mert láttam hogy nem fog egyik sem beszélni az idő múlásáról, pedig én már menegetnék hazafele. Egyébként is, azért hívtak ide hogy megvigasztaljam Roryt. Az sikerült, nem? Hisz` az imént röhögtek felhőtlenül Justinnal.
 Ha nem, hát nem, a falra szegeződött a tekintetem, ahol egy felióra után kutattam. Egy ilyen pompás lakásban csak kell legyen egy órának, aztán meg - feltéve ha már ott jár az idő - eljátszhatok egy "mennem kell" jelenetet. Nem kaptam a szobában egy órát sem, ígyhát kiléptem a folyosóra, ahol persze meg is kaptam. Négy óra ötvenkilenc perc. Vagyis egy perc múlva öt. Csalódni csak kicsit csalódtam, jobban örültem volna ha később lenne, na de azért ez sem semmi.
 Visszamentem, s Rory az ágyra dőlve zokogott. A szemeimet azonnal kimeresztettem. Olyan érzésem támadt, hogy eddig is csak miattam röhögött. Csak én lennék olyan hülye hogy a röhögését annyira őszintének láttam, csakúgy mint Justinét?
 Justin nyugtatgatta, én meg egyre idegesebb lettem. Engem is keresett Rory. Igen, meg van velem is gyűlve a baja, én meg itt lógok a nyakukon, mikor nem kéne. Az a másik lány is elment előbb.
 - Rory, nekem mennem kéne.. - Mondtam halkan, elcsukló hangon, de biztosan. Tudtam, hogy mint egy jó vendégfogadó marasztalni fog, de én makacskodni fogok.
 Szóra nyitottam volna a szám, hogy előadjam az örültem meg ilyen sablonszöveget Justinnak, de nem illik, s Rory zokogása nekem annyira idegen volt.
 - Nos... - Letettem a már beállított órát az asztalra, s hátraarcot vágva kisiettem az szobából, majd le a földszintre.
 - Viszlát. - Köszöntem Ms. Stonenak, s a Stone ifjaktól is elbúcsúztam.
 Hazafele többször is elszégyelltem magam, s éreztem hogy ég az arcom, de a kapucni csuklyáját a fejemre húzva eltakartam magamat a külvilágtól.

Köszönöm

Becca Garn, köszönööm
Furcsa. Az egész napom azzal töltöttem, hogy hol nevettem , hol meg sirtam. Leginkább sirtam, ami szerintem senkit sem lepett meg. Vagyis azt hiszem. Egy ilyen szörnyű esemény után jogom van sirni, már csak azt tekintve, hogy mennyire kötődtem apuhoz. Amikor anyu elmondta, hogy mi történt, azt sem tudtam melyik világon vagyok. Csak álltam s szólalni sem birtam. Megjelent Rebby, s az a lány, akit nem nagyonm szimpatizálok. Egyik percben nevettem, s a másikban az ágyra leborulva zokogtam. Hangulatingadozások.
S ez a hülye álom, de én biztos vagyok benne, hogy mindez rosszul végződött volna, ha nem ébredek föl. Na mindegy, igy legalább nem nyomaszt az is.
Már későre jár. Rebecca motyogott valamit a hátam mögött, csak nem értettem, hogy mit. Na mindegy, ha nagyon fontos, akkor majd megismétli magát. Én meg persze újból az ágyon feküdtem. Egyszerre csak azt hallom, hogy valaki szalad lefele a lépcsőn, s utána még valaki. Hallottam a lépteiket. Megforditom a fejem, s sehol senki. Se Justin, se Becca. Ja, most már értem, Becca azt mondta, hogy neki haza kell mennie, s én nem értettem. Gyorsan felugrok, s én is letroppoltam a földszintre. Rebby épp most nyitja ki az ajtót.
-Várj!- kiáltottam föl. Becca gyorsan megállt, s én odafutottam hozza.- Köszi, hogy ma eljöttél. Jó volt, hogy itt voltál. Gondolom nem volt kellemes élmény. Azthiszem még nem láttál ennyit sirni. S az örökké vidám Stone kúria még sohasem volt ilyen szomorú és gyászos. Ijesztő. Mégegyszer, köszi mindent. Nem untatlak tovább, szóval jó utat hazafele. Szia, hamarosan találkozunk.
-Viszlát- hangzott Rebby egyszavas válasza az én "prédikációm" után. Becsukta az ajtót s elment.