Kis udvar a mohás szökőkúttal

[- Pedig olyan okosnak tűnsz.]

Nem tudom, hogy minek köszönhetem a túlzott lelkesedésemet, de néha a pokolba kívánom. Ilyenkor mindig annyira gyerekesnek és szánalmasnak érzem magam, főleg olyankor, amikor… Hát valljuk be, fiúk közelében vagyok. Elvégre előttük magabiztosnak, hűvösnek, megközelíthetetlennek kellene tűnnöm, nem? Veszélyesen hülye vagyok néha, ez tuti. De az ilyen helyzetek, a kapcsolódási pontok annyira fel tudnak dobni! Mintha lenne életem, és pontosan tudnám, hogy ki vagyok. Azok az emberek, akik valamiben hasonlítanak rám, kicsit azt az érzést keltik bennem, hogy normális vagyok, hogy nem különbözöm tőlük semmiben – pedig ha tudnák…
Szóval igenis fel tud dobni, hogy ő is hugrabugos. Az efféle apró örömök miatt érdemes élni, de tényleg. Szerencsére Briant is tudja kezelni ezt a kissé furcsa viselkedést, amivel persze csak azt éri el, hogy még vigyorgósabbra veszem a figurát, és most hatalmas mosollyal figyelem a szavait. Hűha, egy igazi laza arc a sok befásult mókus között, hát ez baromi jó! Figyelem, ahogy mosolyog, és egy pillanatra összeszorul a gyomrom. Összeráncolom a szemöldökömet, elvégre hééé, ez csak egy mosoly volt… Ne értsd félre, kedveském.
Persze jólesnek az embernek ezek a semmiségek, mert – bár én teljesen megértem a helyzetet, csak mégsem érzem annyira magaménak a problémát – ezekben az időkben nagyon ritkán látni olyan embert, akin látszik, hogy béke és kedvesség van benne. Valószínűleg hippinek kellett volna születnem, mert hiszek abban, hogy a szeretet megoldhatna mindent. Najó, ennyire még nem őrültem meg. De el tudom képzelni így is a világot…

Apró nevetést hallatok, amikor megszólal, és lóbálni kezdem a lábamat.
- Pedig olyan okosnak tűnsz. – mondom, majd hirtelen szabadkozni kezdek – Mármint nem úgy, szóval olyan tanulósnak, érted… Tehát nem nézném ki belőled, hogy csak úgy teszel, mint aki tanul, mert tuti tanultál is. Vagy nem is tudom. Szóval… A könyv jó dolog.

Érzem, ahogy arcomat ismét elönti a pír, és mosolyogni kezdek. Szerintem már megszokta, hogy össze-vissza beszélek, pedig tudok komoly is lenni. Csak nem egy ismeretlen sráccal. Főleg, ha úgy néz rám, ahogy ő. Mert hát nagyon szépen tud ám nézni…

- Hát ami azt illeti, tényleg először vagyok itt. – úgy döntök, hogy nem kezdem el neki magyarázni, hogy mi is a helyzet, meg nem keverem bele Anwent is a dologba. Hiszen megkértek, hogy ne beszéljek erről senkinek… - De lehet, hogy már láttál a klubhelyiségben, vagy valahol, és onnan vagyok ismerős.

Tekintetemet a földre szegezem ismét, és csak némán bámulom a köveket, majd a cipőm orrára pillantok; nem ártana megtisztítani. Szinte észre sem veszem, hogy közelebb csúszik hozzám, csak akkor tűnik fel, amikor ujjai az arcomhoz érnek. A szemébe nézek, és néma csend áll be, melyet végül én török meg.

- Mi az? – kérdezem, és ezúttal állom a pillantását. Kíváncsivá tett.

Sansa

Nincs is jobb egy kellemes délutánnál, amit olvasással tölt az ember. Ma az idő is aránylag kegyes hozzánk: a reggeli eső már felszikkadt, a nap pedig süt, bár néha egy-egy felhő eltakarja arcát, mintha csak nem akarná látni, hogy mit össze szenvedek itt a tankönyveimmel az egyik padon ülve. Elég szép rendezetlen halmot alakítottam ki magam mellé két-három könyv és néhány jegyzetekkel telekaristolt pergamennel, amit földi halandó hiába is próbálna kibetűzni, a kézírásommal sokra nem menne. Ami azt illeti, néha még én sem... Most még a bűbájtan se tudott lelket önteni belém, pedig azt kifejezetten szeretem és abból igen jól szuperálok. Ez az oka annak, hogy a pad egyik részén a tanszereim vannak művészi kupiban, a másik részén meg én ülök kicsavart/szétfolyt testhelyzetben, nem épp gerinckímélő módon. Annak ellenére, hogy tanulni már nem bírtam, azért mégis csak olvasok, de a változatosság kedvéért egy verses kötetet. A szórakoztató irodalmat sose értékeltem igazán olvasásnak, az csak olyan tevékenység nekem, mint mondjuk a lélegzés. Sőt, még dúdolgatok is hozzá, amolyan népdalokat, mint a "részeg tengerész", vagy az "azt mondták az ördög meghalt" meg a "hegyeken túl és még messzebb". Nincs rossz hangom, de nem énekelgetek teli torokból, hiszen végül is ezek mugli dalok, nem biztos, hogy ezt mostanság olyan jó néven venné bárki is. Én már csak ilyen nagyon csendes lázadó vagyok, már ha ezt annak lehet nevezni, mert pont, hogy nem akarok senkit és semmit provokálni, nem fér össze a szemléletemmel. Amíg nekem nem ártanak igazán, addig semleges akarok maradni, csak ha kenyértörésre kerül a dolog, akkor kerülök választás elé, de addig egyszerűen csak élni akarok. Nem az én háborúm és nem is a családomé, ezt játsszák csak azok, akiket személy szerint érint. Na meg nem is látok különösebb alternatívát a jelenlegi rendszer mellett. Ott vannak a válság jelek, a nyomok, amik mutatják, hogy van ellenállás, van harc, de én az ilyen gerilla módon rejtőzködő, kétes dolgok mellett nem tenném le a voksom, mert mindig van veszteni való, ha más nem, hát az életem. Egy nyílt kiállás esetében már más lenne a hozzáállásom, de erről meg senkinek nem kell tudnia. Ezért szépen bezárkózom a magam világába, ahol a tananyag, az olvasás az írás és a zene tölti ki a gondolataim java részét. Hát ilyen egy tavaszi délután egy ötödik évfolyamosnak, aki az RBF-ek közelében igyekszik józan eszét és teljesítőképességét megőrizni.

Morgan

Unatkoztam  és elegem volt mindenből, nem is tudom hanyadszorra éreztem így csak a mai nap folyamán.  Lassan rájöttem  arra, hogy a nővéremnek  még véletlenül sem lett igaza. Az idő semmit sem változtat a  fájdalom mértékén, ez az egész olyan, mint egy nagy kráter valahol az Isten háta mögött. Egyszer  valami felsértette a földfelszínt,  azóta persze a szél belehordja a homokot, az eső feltölti, de azért ott marad. Ugyanolyan üresen és fájón, mint volt.
Ma is láttam Fredericket. Ez igazából nem kellene, hogy akkora szenzáció legyen, mivel mindennap kénytelen vagyok szembenézni vele és azzal is, amit velem tett. Azzal, hogy végtelenül ostoba és naiv kislány voltam, aki   hitt  a mesékbe, meg a raszta hercegekben csúcsteljesítményű seprűkön.  Minden percben mikor látom arra gondolok vajon igaz volt-e bármi, abból, amit nekem mondott az érzéseiről, hogy érzett-e bármit. Nehéz azt gondolni, hogy  szívtelen dög volt csak, aki kihasználta a zavart gyermeki elmémet, amíg nem tudom valójában mi játszódott le a fejében.
Titkon azt remélem ez csak egy nagyon csúnya félreértés volt kettőnk között és egyik nap majd oda lép hozzám, a karjába kap és minden teljesen olyan lesz, mint régen. Igen, én sem tudom minek áltatom magam, sokkal ésszerűbb lenne keresni valakit vagy valamit, amivel elfoglalhatom magam.  Szerencsémre valami följebbvaló energia meghallgatta ki nem  mondott imámat és megláttam egyik kedves ismerősöm és felületes barátomat Morgant.
Természetesen már  megint a könyvei társaságában volt, de hát mit is vártam tőle! Oda lopakodtam a háta mögé és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a vállára tettem a kezem és elmosolyodtam.
-Nem robban szét a fejed már  attól a sok tudástól?!
Nevettem rá, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Hogy miért? Nos , mert az emberek ezt teszik, hogy ne tűnjenek furcsának. Valahogy mindenkinek el kell fogadtatnia magát. Valamiért mindenki azt akarja, hogy szeressék, még én is, holott már rég nem hiszek a tiszta és őszinte szeretetben. Inkább vagyok a vicces, könnyed lány, akiből nem nézel ki sokat. Azt hiszem Morgan is épp ilyennek lát, hülye üres pohárnak. Nincs is ezzel baj, jobb, ha nem ismernek, jobb, ha nem tudnak semmit. Nem kérdeznek és nem akadékoskodnak, a maszkom pedig soha sem esik le, már ha minden jól alakul.

Sansa

Komolyan mondom, ha így fokozódik a nyomás, bajban lesz az egész évfolyam. Az eddigi rendszer se volt RBF évben kíméletes, de most aztán minden keményebb lett. Egyre több társunk dobja be a törülközőt és csinál hülyeséget, pláne azok, akiket korlátozások és szigorítások érnek. Nekem szerencsém van, na jó, nem szerencsém, hanem alkalmazkodó képességem és eléggé háttérbe tudok vonulni, hogy ne legyen bajom, így csak a tananyag miatt főhet a fejem, az viszont most délutánra már rendesen megvan. Ennek a látszata is megvan, jó kis kupit csináltam magamnak tanszereimből, bár én rendezett környezetben eleve képtelen vagyok tanulni vagy dolgozni, kell az alkotói káosz, amiben tényleg tudok prosperálni. Fura, de így van, bájitalon is mindig irtózatos munkaterületet alakítok ki magamnak, bár ott az eredményeim se állnak messze az előbbi jelzőtől… Lehet ez is olyan, mint a Galaxis útikalauz könyvsorozatban a Bisztromat hajtómű, ahol még a terítőn lévő ételfoltnak is matematikai vonatkozása volt és szerves alkotója volt az űrhajó működésének. Ilyesmik is egyre gyakrabban jutnak eszembe tanulás közben, egyre kisebb a hatásfokom, sokszor kalandozom el, ez pedig koránt sem jó. Nincs is így értelme foglalkozni az egésszel, így félre is rakom, mert merő időpocséklás erőltetni valamit, ami egyre kevésbé megy. Helyette itt van nekem a szórakoztató irodalom, amit egy kis ördögi hang indíttatására csak magammal hoztam. Nem hiába, számítottam rá, hogy ide fogok kilyukadni ezzel a tanulással is. A dolgozatok megírása is várhat még… majd reggel felkelek hamarabb és összedobom, ahogy szoktam. Meglepő minőséget tudok még így is biztosítani több dolgozat esetében, de hogy miért, azt magam sem értem. Ebből a kis világból zökkent ki egy kellemes női hang és egy váratlan érintés. Össze is rezzenek hirtelen. Azért én is megtanultam tartani az ilyen váratlan dolgoktól…
-Megnyugtatlak, van még itt hely neki kedves Sansa. De ez most már csak Wordswoth és Coleridge, nem tananyag. –mondom, amikor felocsúdok és magamhoz térek röpke rémületemből. Igen, kellemes évfolyamtársam a leányzó, noha nekem mindig is egy kicsit fura volt, persze ez fordítva is igaz lehet. Egy ideje érzem rajta, hogy valamiért zárkózott. Megérzem könnyen, hiszen tőlem nem idegen viselkedésforma ez, Holly esetében is könnyű volt „diagnosztizálni”, más szemében a szálkát ugye… persze ez a felismerés nem jelentette azt, hogy akarok is vele kezdeni valamit. Hogy én esetleg közelebb engedjek valakit magamhoz és én is közelebb kerüljek? Ugyan! Nem érezném magam biztonságban. Már az az egy kivétel is necces, de azt muszáj volt megtennem. Közben kezeim helyet csinálnak a rendetlenségben, javarészt begórva a táskámba a könyveket, a pennák, tinta pedig biztosabb helyre kerülnek, az utóbbi először lezárásra, az előbbiek pedig dobozba, hogy ne törjenek.
-Foglalj helyet itt nálam! –vigyorgok fel a lányra. Ahogy a szemébe nézek, látom, hogy előbbi nevetése olyan függöny volt, mint az én előbbi vigyorom, vagy bármelyik másik. Két néma és süket diák… legalábbis olyanok vagyunk így.
-Tudsz valami jót mesélni? –azt már nem teszem hozzá, hogy „vagy csak a panaszáradatot szaporítod?” mert nem is jönne ki jól és hozzám se nagyon illik. Én mindenkit meghallgatok szépen, objektíven, aztán adok valami hasznos vagy haszontalan tanácsot vagy véleményt. Egy lelki szemetesláda, ami nem ad ki magából semmit.

Eledir

Nem hittem volna, hogy a május tud ennyire hideg lenni. Csak üldögélek itt, egymagamban, pálcámmal játszadozom – különböző kavicsokat röptetek –, és közben csak bámulok ki a fejemből. Jó érzés egy picit egyedül lenni, nem a klubhelyiség zsúfoltságában, nem azt figyelni, miként készülnek a többiek a vizsgáikra. Amúgy sem tudnék koncentrálni, az elmúlt héten erre már rájöttem. Folyamatosan elterelődik a figyelmem, ami talán nem is lenne csoda… Tizenkét évesen egy ódon kastélyban, miközben odakint éppen a jó idő tombol nagy vidáman, mosolyt csalva a többség arcára. De még akkor sem volt valami jó kedvem, amikor ma elborult, és esőt ígérő felhők költöztek a szikrázó napsütés helyére.
 Megrázom a fejem, hajam lobog körülöttem, ahogy ezt teszem, és a koncentráció hirtelen hiányától a kavics is a földre huppan. Dühösen morranok föl, és úgy döntök, kis szünetet tartok. Elrendezem inkább a körülöttem heverő papírlapokat. Ezért jöttem ugyanis ide, nem csak azért, hogy egyedül legyek, hanem, hogy írjak valamit, ami az elmúlt héten szintén majdnem mindig kudarcban végződött. Itt sem történt ez másképp. Nem tudom, hogy túlságosan dühös, vagy túlságosan fásult vagyok ahhoz, hogy bármi értelmeset kisajtoljak magamból.
 Amikor takaros kis kupacba rakosgatom azt a néhány pergament, amelyeket sorakoznak a szavak, fölemelkedem, és a kúthoz megyek. Lehet, hogy csak most találtam meg ezt a helyet, de ha mindig ennyire üres, akkor egészen biztosan vissza fogok járni. Már csak a nyugalom miatt is, ha másért nem. Kellemes érzés, hogy nincs itt senki, nem kapok sem furcsálkodó, sem lesajnáló tekintetet másoktól, mert azt azért a körülöttem lévők is ki tudják találni, hogy valami történt. De ameddig nem tudják, mi, addig jó mindenkinek.
– Vingardium leviosa – mondom ki a varázsigét, és ezúttal három követ emelek a levegőbe. Ez a sikerélmény mosolyt csal az arcomra. Nos, akkor valami kicsit nehezebb… Tudom mozgatni őket? A következő pillanatban már ott köröznek a fejem körül, mint holmi bizarr korona, én pedig csak azt sajnálom, hogy a tanárok nem látják ezt. De hát, ha élvezem, nem is kell megmutatnom másnak, igaz?

Merit

Néha, főleg, mikor másokat akarok meg viccelni kicsit elszomorodom, hogy hiába van már varázs pálcám, amit majdnem sétapálcának is használhatnék, még nem tudok elég varázs igét, és ezért olykor fölösleges köröket kell futnom. Ma is így alakult. Szegény fiúmosdó, az első emeleten egy kevés moháért könyörgött nekem, és mivel én olyan kedves diák vagyok el is határoztam, hogy viszek neki. Bár legszívesebben varázsoltam volna, mert a mágia valami… eszméletlen jó dolog, de sajnos még mohát sem tudok varázsolni. Hamar túl lettem a szomorúságon, így meg is indultam arra a helyre, ahonnan kölcsönkérhetek némi mohát. Csak hamar odaértem a mohás szökőkút kis udvarához, viszont nagy meglepetésemre valaki már ott volt. Egy hugrabugos évfolyamtársam egy lány. A nevére is emlékeztem, Marlen… ~nem, hanem Margot? Melvin? Nem, az fiú név… Merlin? Mirelit? Me…Me…Meteor! Nem! Me… Eh! Majd Me-nek fogom becézni, biztos viccesnek fogja találni.~ Amit reméltem is, hiszen egy ideje nem volt olyan vidám. Nem voltunk barátok, de még így is észrevettem, hogy szomorkásabb egy ideje, már amennyit láttam. Akár a vizsgák miatt, akár mert csúfolják, ahogy most megláttam elhatároztam, hogy megviccelem, hogy jó kedvre csaljam. Már tudtam is hogyan…
 - Vingard…. Áú! – Készültem volna a papírjai közül egy-kettőt megreptetni, de túl nagy ívben lendítettem a pálcámat, s erre fejbe találtam magam, mire a pálca egy halk, de vidám szikrát szórt, jelezvén, hogy nem sikerült a varázs, valamint, ahogy én értelmeztem ki is röhögött. ~No, megállj! Most sikerülni fog!~ - Vingardium leviosa! – Aztán már fel is emelkedett a legfelső lap a kupac tetejéről. Azt sajnáltam, hogy nem láthattam az arcát, de ahogy jelét mutatta, hogy észrevette az ártalmatlan kis tréfámat már egyáltalán nem koncentráltam, és felkuncogtam.
 - Helló, Me! – Köszöntem neki széles, zsivány mosollyal, s elindultam felé, közben a pálcámat, mint egy rövidebb kardot, visszatűztem az övembe. – Mi jót csinálsz itt egyedül? Ugye nem a mohákat tanulmányozod? – Kérdeztem, még mindig zsivány mosollyal az arcomon, miközben balommal a pergamen halmára mutattam.

Nem is tudom, meddig ülök ott, röpködő kavicsokkal a fejem körül, amikor meghallom a lépteket. Hirtelen megfeszülök, készen állok arra, hogy elfussak, ha szükséges, de nem mozdulok még. Tudni szeretném ki az, aki szintén tud erről a kis helyről, aki megzavarta a helyet, amit a magaménak véltem, ha csak egy pillanatra is. Közben a pergamenekre esik a pillantásom, és még nagyobb vágy ébred bennem, hogy a futást válasszam. Nem akarom, hogy valaki meglássa, mit is csinálok. Nem mintha szégyellném az írásaimat, de nem a bukott próbálkozásaimat szeretném megmutatni valakinek, aki igen könnyedén kinevethet.
 Aztán meghallom a hangot, az irányába kapom a tekintetem, és kibukik belőlem a nevetés, amikor meglátom, hogy fejbe vágja magát a pálcájával. Egyáltalán nem rosszindulatból teszem, nem akarom megbántani, de egészen egyszerűen nem bírtam megállni. És mielőtt még abba tudnám hagyni – ami meglehetősen gyorsan megtörténik – elkönyvelem, hogy ez igen jól esett. Hiányzott már egy kiadós kacagás, és… Mégis mit csinál?
 Ahogy észreveszem, mit művel, azonnal leugrok a szökőkút széléről, koncentrációm odavész, a megbűvölt kavicsok pedig szépen abbahagyják eddigi lebegésüket. Az egyik beleesik a kiszáradt medencébe, a másik gellert kap a szélén, és eltűnik az oldalvonal irányába, a harmadik pedig van olyan kedves, hogy az orromra essen, majd onnan lepattanva a fiú lába felé kacsázzon néhányat a kövön. Én azonban nem is törődök az orromba nyilalló, hirtelen fájdalommal, sem az apró, vékony vérpatakkal, ami elindul belőle, csak előreszegezem a pálcám.
– Tedd le! – szólok rá. Nem akarom bántani, de ha az írásaimra rászáll, esküszöm, megátkozom… valamivel. Azt a pár, hasznos dolgot, amivel párbajozhatnék, a bátyámtól tanultam, és azokat soha többé nem akarom használni. De majd kitalálok valamit. A szemem villámokat szór, és láthatja ő is, hogy nem érdemes packáznia velem ebben a szent pillanatban.
Pedig alapvetően kedvelem a srácot. Eledir, vagy Elendir, nem tudom pontosan, mi is a neve, de kedvelem. Nem romantikus értelemben, és nem is a barátom, de úgy tűnik, Ő maga sem olyan, ami különösképpen fölvágna az aranyvérűségére, márpedig ezt becsülhetem benne. Nem sok olyannal találkoztam a Roxfortban, aki hasonlóképpen tenne. Fene tudja, ha leteszi a papírjaimat, akár még jóban is lehetünk.

Merit

Néha olyan furán reagálnak az emberek a vicceimre, pedig szerintem vicces, ahogy ott lebeg az a papír, vagyis csak lebegett. Amit el is kellett mondjak neki, mert úgy tűnik még nem vette észre, bár ennek a legfőbb oka talán, hogy háttal áll neki? Viszont a kérdésemre nem válaszolt, ami picit bántó, de mivel lány, ezért elnézhető neki… ugye?
 - Nézz a hátad mögé! Már nem is lebeg! – Hívtam fel a figyelmét zsivány mosollyal az arcomon, hogy ahogy a koncentrációt beszüntettem, a pergamen szépen, óvatosan visszahullott a halom tetejére, még nem voltam azon a szinten, hogy a koncentrációt beszüntetve is egy darabig a levegőben tartsak tárgyakat. Direkt nem lebegtettem magasra, hiszen mégis csak hollóhátas vagyok, és hát mégis csak a tudáspártiak központja a házunk, vagy nem? Úgy gondoltam, hogy azok a lapok a tudását rejtik, igen rejtik, mert túl messze vannak, hogy bele olvashassak.
 - Most már válaszolsz is a kérdésemre, Me? A mohákat tanulmányozod? – Egy rossz sejtésem támadt, amitől a mosoly minden formája leolvadt az arcomról, s pánikszerű hangon egy újabb kérdést tettem fel. – Ugye nem kell bájitaltanra vagy gyógynövénytanra házit írni a mohákról? – Az asztronómia dolgozatom is alig lett meg, nem akartam még egy házi dogával szenvedni! Főleg nem egy olyannal, amiről eddig nem is tudtam! Viszont úgy tűnik, hogy nem csak az emlékezetemmel kezdenek bajok lenni, hanem a megfigyelőképességemmel is, mert ahogy elhangzott az előbbi kérdés megláttam azt a piros csíkot Me orra alatt, ezért egy újabb kérdéssel rohamoztam meg. – Mi történt az orroddal? Mitől vérzik? Gyerünk, menjünk fel Madam Pomfrey-hez vagy Amythia Lixfise nénihez! – És már nyúltam is a keze után, hogyha kell, akkor felrángassam a gyengélkedőre. Hiszen megsérült! Vagy valami betegsége, kórja van! Szóval meg kell gyógyítani! És hát én nem tudok gyógyítani, nekem az még annyira se megy, mint a mohavarázslás a wc ülőkékre… Khm… Szóval jobb kezemmel az ő balkezét próbáltam megfogni, hogy felvigyem a gyengélkedőbe.

Elég nekem az is, hogy kimondja, hogy már nem lebegteti a papír, már le is eresztem a kezem, és elrakom a benne tartott pálcát a talár rejtekébe. Remélem, nem is kell majd onnan elővennem újra a nap folyamán, hacsak nem Csillagászat-órára, de az csak késő este lesz majd. Amikor megismétli a kérdést felsóhajtok, és még mindig nem törődök azzal különösebben, hogy vérzik az orrom. Gyerekkoromban voltak ennél csúnyább sérüléseim is, a csont pedig csak tompán sajog, nem úgy tűnik, mintha eltört volna. Valószínűleg csak kívülről sikerült annak a gonosz kavicsnak megütnie az egyik sérülékenyebb érnek a helyét. Nem mintha nagy vigasz lenne.
 – Nem – felelem. – Nem tanulmányozom őket. Csak szerettem volna egy kicsit egyedül lenni – mondtam, de a hangomban nem érezhet neheztelést afölött, hogy megzavarta a magányomat. Amúgy is jobban szeretem legtöbbször a társaságot, csak ez a hét… ez ez a hét. Nem tudom jobban megfogalmazni anélkül, hogy rá kelljen gondolnom, miért, és az csak tönkretenné a kedvem. És azzal, ahogyan elkomolyodik, amikor a bájitaltant említi, még el is vigyorodok egy kissé. – Bár most, hogy mondod, lehet, hogy említettek valamiféle házi dolgozatot…
 Arra a kérésre, hogy mi történt az orrommal, már én sem hagyhatom tovább figyelmen kívül. Megtörlöm a kezemmel a szám és az orrom közötti helyet, és ahogy eltartom, meglátom, hogy vér. Először csak a talárom oldalába törlöm a kezem, majd, ahogy ezzel végeztem, már hátra is vetem a fejem, és két ujjammal megfogom az orrnyergem. Számat szinte azonnal elönti az a kellemetlen, fémes íz, és ezen nem segít, hogy a fiú megpróbál arrébb vonszolni.
– Jaj, El, hagyd, el sem tört – motyogom, ár ellenállásom szavakban lagymatag, de nem mozdulok. Inkább leülök a szökőkút mellé, és jelzek neki egy kurta, suta kis biccentéssel, hogy értékelném, ha mellém telepedne. Az ember lánya ne vérezzen egyedül, igaz? – Egyébként meg a kavicsok voltak. Az egyik rosszul esett…
– Sajnálom – mondom, még mindig az eget kémlelve, fél kezemmel meg eltakarva a kilátást. – Mármint azt, hogy csak úgy neked szegeztem a pálcám. Nem haragszol, ugye?

Merit

Persze, hogy nem tanulmányozza, hiszen egyik órán sem is volt róla szó, hogy a moha az kellene bájitalba, vagy gyógynövénynek, pedig puha és jó lehet rajta ülni… Így megnyugodtam, de aztán felrémlett, hogy azokon az órákon sem figyeltem mindig úgy, ahogy kellett volna… Aztán, amit mondott, hogy tényleg említettek házi dolgozatott… Majdnem kétségbe estem volna, de az ő sérülése elterelte a figyelmemet, s kis időre teljesen el is feledkeztem a bájitaltanról és gyógynövénytanról, mert nem akart jönni.
 - Biztos, hogy nem kellene megmutatni valakinek az orrod? – Huppantam le mellé, de természetesen, úgy hogy véletlenül se érjenek össze a vállaink, és azt nehogy félreértse. ~Az ilyeneket a lányok félre szokták érteni… azt hiszem…~ Minthogyha ő is fiú lenne, úgy kezeltem, és hát azért is tartottam a jó kettő arasznyi távolságot, mert azt se akartam, hogy egy fiú válla hozzám érjen. – A kövek keménydolgok, nem ú, mint a moha, amin még ülni is kényelmes lehet… – Osztottam meg egy zsivány mosoly kíséretében a gondolatomat vele.
 - Ugyan, már elmúlt, és nem átkoztál meg, szóval nincs harag. – Legyintettem egyet a bocsánat kérésére, s aztán elismerően, de óvatosan megveregettem a vállát, az óvatosság azért kellett, hiszen mégis csak lány, és a lányok törékenyebbek, nem? – Sőt, dicséretet érdemel, hogy a tudást, amit azokra a pergamenekre írtál, ennyire védelmezed… – Szemeim elkerekedtek, ahogy a pergamen mennyiségre néztem, s újra eszembe jutott, hogy mondott valamit valamilyen házi dolgozattal kapcsolatban. – E-ennyit írtál? – Mutattam a pergamenjeire, de közben a házi dolgozatra gondoltam, arra nem, hogy más is lehet rajtuk.
 - Miről kell írni, hogy ennyit írtál? – Tettem fel nem sokkal később, elhaló hangon a kérdést. Hiszen, hogyha ennyit lehet róla írni, akkor nagy bajban lehettem, mert nekem még a témája, a címe se volt meg. – Milyen hosszút kell írni? Lemásolhatom egy részét rólad? Nekem még egy centi sincs leírva…

Tényleg egészen kényelmes a mohán ücsörögni. Na, nem annyira kényelmet, mint egy baldachinos ágyon, vagy esetleg egy karosszékben, de megvan a maga varázsa. Éppen válaszolnék Elnek, hogy nem, biztosan nem akarom megmutatni senkinek… Madam Pomfreynak éppen elég gondja van nélkülem is. Van, akinek szőrt kell eltüntetni a torkából, az én vérző orrom a legkisebb gond…
– Kényelmes! – nevetek föl, ezt azonban rövidesen meg is bánom, mert egyből elveszítem a fogást az orromon. Na, jól van, inkább próbáljunk csöndben maradni, rendben? Mármint, nem úgy, hiszen szívesen beszélgetek, de azt hiszem, jobb, ha most inkább hallgatóság leszek, legalább addig, amíg el nem áll az orrom vére.
A pergamenek említésére fülig vörösödöm. A több mint tucatnyi papíros még mindig ott hever a földön, a táskám mellett, ahol hagytam őket. Jaj, jobban kellene rá vigyáznom. Más sem hiányzik, minthogy valaki telekürtölje a gyenge kis firkálmányaimmal az iskolát, és ezeken nevessen mindenki néhány hétig. Mégis, El nem tűnik olyannak, aki ilyesmit tenne, de azért nem akarok kockáztatni.
– Nem kellett – motyogom alig hallhatóan, még mindig zavartan kissé. Aj, sehogy sem tudom kikerülni, helyette meg hebegek és habogok itt össze meg vissza… – Az… önszorgalom. Vagyis olyasmi. és sokkal rövidebb, mint lennie kellene, mert… Mert nincs sok kedvem írni, de mégis szeretnék.
 Lehajtom a fejem, aminek a hatására már jóval keskenyebben, de megint elkezd folyni a vér az orromból, és ezúttal a földre is csöppen néhány csepp. Hátrahajtom inkább a fejem újra, közben meg imádkozom, hogy álljon már el minél előbb. Amin persze nem segít, hogy majdnem minden vér a fejembe szökött a pergamenek említésére. Megsemmisülten, legyőzötten sóhajtok, és a fiúra szegezem kék szemem.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni, El – mondom, és csak akkor folytatom, ha letette az esküt akár Merlin szent alsónadrágjára. – Írok. Mármint történeteket. Kitalált figurákról, sárkányokról, lovagokról, varázslókról, ilyesmikről. Mondd, hogy nem nagy butaság…

Merit

~Szerinte is kényelmes, szóval csak jó ötlet, hogy kimohapárnázzam a vécét!~ Állapítottam meg a korábbi döntésem helyénvalóságát.
Megnyugodtam, ahogy kiderült, hogy mégsem egy elfelejtett házi dolgozatról van szó, hanem, hogy ő is valami magán tanulmányt folytat… ~Ilyen szorgalmas, vagy kíváncsi, és nem a hollóhátba került?~ Tűnődtem el, miből Me hangja zökkentett ki.
~Jé! Kékek a szemei!~ Tettem meg az első megállapítást, még mielőtt azon gondolkoztam volna el, hogy mégis miért akarja, hogy esküdjek meg rá, hogy nem nevetem ki. Azt sejtettem, hogy a papírjaival kapcsolatos, mivel, bár még csak elsős vagyok, mégis láttam, hogy egyes háztársaim milyen furcsa dolgokat csinálnak. Ez nálunk jóformán megszokott, hogy valaki valamilyen szokatlan dolgot tanulmányoz, rajzol, írogat, vagy bármi… Viszont Me hugrabugos, ahol szerintem nem sokan csinálnak ilyet, ezért újra, de csak egy röpke gondolat erejére eltűnődtem, hogy mégis hogyan lehet, hogy nem hollóhátas. Mivel kíváncsi lettem, hogy min dolgozhat, és örömmel fogadtam, hogy be akar avatni a dolgába, ezért egyet rántottam a vállamon és boldog mosoly kíséretében feleltem neki:
 - Ne legyen a nevem Eledir, ne én legyek a de Infernal-ok közül, aki harmadikként viseli ezt a nevet, ne legyek de Infernal, csapjanak ki a Roxfortból és törjék pálcámat, hogyha kinevetlek azért, amit mondani készülsz, Me. – Az ünnepélyesnek indult eskütételt kissé elcsúfította a végén az a szomorú tény, hogy nem tudom a lány nevét. Viszont reméltem, hogy ez őt nem fogja zavarni, mert kíváncsi voltam, hogy min dolgozik.
 - Azta! – A reményem beteljesült, nem zavarta, hogy csak a neve töredékére emlékszem, és igazán érdekes dolgokról ír. – Ez nem semmi! Még, hogy butaság! Akár valós tetteken alapul, akár csak a képzeleted szüleménye, nem butaság! – Nyugtattam meg óvatos vállveregetéssel kísérve. Aztán egy röpke kérdés zuhatagot szabadítottam rá. – Mióta írsz? Mindig ugyan az a hős? Ki ő? Élő személy? Vagy csak valakiről mintázod? Milyen kalandokról írtál eddig? Most miről írsz? Elolvashatom? – Kíváncsiságtól csillogó szemekkel, és az egy szusszal elhadart kérdésektől kicsit lihegve vártam a válaszokat.

Ahogy az ünnepélyes eskütevését hallgatom, halkan felkuncogok. Kicsit túlcicomázza, ez tény, egy egyszerű „megígérem” is elég lett volna, de egészen jó hallgatni, ahogyan sorolja és sorolja a számára nagyobb szörnyűségeket. A végén, mielőtt elmondanám neki a kis titkomat még az is átfut a fejemen, hogy milyen furcsa, ilyen gyorsan elkezdtük tegezni egymást. Bár tény, a mi korunkban a gyerekek általában jóval közvetlenebbek, mint a felnőttek, akik még évek elteltével is csak „Miss” meg „Mister” megszólítást használnak. Sosem értettem őket.
 A vállveregetés jól esik, a szavai pedig még jobban. Tessék, ő már a második élőlény – és az első ember –, aki szerint nem butaság az, amit művelek. És ez nagyon-nagyon jó érzés, olyan, mintha a jókedvem, amit a levél érkezése egy palackba zárt, most kiszabadulna, legalábbis részben. Nem vidulok föl annyira, mint korábban, de jól esik, hogy valaki ezt kimondja. Viszont, attól tartok, ez nem tarthat örökké, és máris jönnek a kérdések, amikre vagy nem tudok, vagy nem akarok felelni.
 Aztán, ahogy elkezdenem záporozni a kérdései, egy kicsit összezavarodok. Jaj, nem lehetne egy picit lassabban? Pontosan ezért nem szeretek erről beszélni az embereknek. Olyan sok mindent akarnak tudni, majdhogynem mindent, amit csak el lehetne mondani, és én nem tudom ezeket a dolgokat. Pontosabban tudom, de nem olyan könnyű felelni rájuk, mint ahogy azt a legtöbben hiszik.
– Csak kitaláltakról, és… Nem! – felelem, kicsit élesebben, mint azt a helyzet megkívánná. – Nem készek, ha beleolvasnál, nem látnál igazán semmit… Csak töredékek, mert mostanában nem megy ugyanúgy, mint korábban, vagy éppen úgy, ahogyan szeretném…
 És vissza is kanyarodtunk a rosszabb témához. Merlin szentséges nevére, miért kötök ki mindig itt? Csak megrázom a fejem, hogy elűzzem a gondolatokat, az orrnyergem úgy markolva, mint egy torreádor a bika nyakát, amikor lovagol rajta, és próbálom emlékezetembe idézni, hol is tartottam. Ahogy a gondolataim visszatérnek a normális mederbe, elmosolyodok.
– És te miért vagy itt, El? Csak nem találkozol valakivel? – ütöm gyengéden oldalba, ahogy a fiúk szokták egymást.

Merit

Siker, teljes siker volt az eskütételem, amit így utólag, lehet, hogy túl komplikáltam, de túl kíváncsi voltam, sem mint egyszerű legyek, viszont a siker teljességéhez az is hozzá adott, hogy nem zavarta az, hogy nem a teljes nevét mondtam a végén. Így megtudhattam, hogy mit is rejtettek a pergamenek s kisvártatva a kérdéseimre is választ kaptam. Vagyis a fontosabbakra, miszerint valós, vagy képzelt eseményeket írt le, és hogy elolvashatom-e.
 - Rendben, hogyha nem olvashatok bele, akkor nem olvasok bele. Viszont, mond csak, nem lehet, hogy azért nem tudsz már újabb történeteket kitalálni, mert nincs, ami ihlessen? – Kérdeztem egy „ebből semmi jó nem származhat” mosoly kíséretében. – Egy-két kaland kellene neked, meg néhány felfedező túra a kastélyon belül és kívül. És… hogyha nem bánod, akkor… talán egy-két kalandra el is kísérnélek. – Reméltem, hogy nem értette félre. Én csupán barátként, mint fiú a fiút, vagyis az ő esetében lányt elkísérni. Viszont mégis csak lány, és ők félre szokták érteni az ilyesmit, vagy nem? – Viszont nem mindig érek rá, mert tudod tanulni és… khm… ku… tanulnom is kell. – Bólogattam hevesen. És fújtam egyet, hogy szerencsére nem szóltam el magamat. Bár majdnem sikerült elárulnom magam, hogy valami után kutatok, ami nem más, mint az animágia. Erről senki sem tudhatott, még Me sem, pedig ő már elárulta a pergamenjei titkát, de még neki se akartam erről beszélni. Hogy miért? Azt én magam sem tudtam, egyszerűen titokban akartam tartani, mert ez az én dolgom volt, és igazából én magam sem tudtam, hogy miért érdekel, talán ezért is akartam nagy titokban tartani.
 - Persze, hogy találkozok valakivel! Méghozzá veled, bár ez nem volt előre megtervezve, csupán a véletlen, vagy talán a sors műve. Eredetileg a mohákhoz jöttem. Vagyis a szökőkúthoz, hogy megtisztítsam. Szegényke már biztosan nagyon-nagyon régóta mohásodik itt, és minő véletlen, hogy mielőtt ide jöttem volna az első emeleti fiú wc könyörgött nekem, hogy moházzam össze, és mivel én jól nevelt fiú vagyok, ezért megígértem neki, hogy szerzek mohát. Sajnos hiába van már pálcám, és tudok néhány igét, egy sem tud mohát varázsolni az ülőkékre. Ezért jöttem ide, mert emlékeztem, hogy itt bizony van sok-sok moha, így kettő legyet üthetek egy csapásra. Az első emeleti fiú wc hálás lesz nekem, mert mohát viszek neki, és a szökőkút is hálás lesz, amiért megtisztítom. – Meséltem el Me-nek az itt létem okát, mindvégig zsivány mosollyal az arcomon.
 - Oh! Neki is állok a moha leszedésének! – Keltem fel a hugrabugos lány mellől, és fordultam a mohával benőtt szökőkút felé. – Te csak pihenj, nem kell segítsé~ég! – Ahogy ezt kimondtam, fejjel, vagyis szerencsére kézzel előre bele borultam a szökőkút medencéjébe. – Ez így terveztem! Innen könnyebb elérni a mohás részeket. – Füllentettem minden kétség nélkül, s aztán már el is kezdtem a moha telepeket lekapirgálni.

Még mindig mosolyogni támad kedvem, ha az esküjére gondolok. Nem tudom, miért bonyolította meg ennyire, de kifejezetten jókedvre sikerült derítenie, amit értékeltem. És legalább elfogadja, hogy nem… vagyis inkább még nem. Ezt nem mondom, mert nem akarok hamis reményeket kelteni benne, de szerintem, ha végre összerakok valami jót, akkor majd megmutatom neki. Mert, végül is, miért ne? Veszíteni nem veszíthetek sokat, igaz? Ahogy folytatja, arra viszont elsápadok – mondanám, hogy minden vér kiszalad az arcomból, de azt hiszem, az nem lenne teljesen igaz –, és elfordulok, hogy ne lássa ezt.
 Aztán, amikor azt mondja, kaland kell nekem, és hogy néhányra el is kísérne, olyan slunggal pördülök felé, hogy a könyököm a homloka előtt suhan el fél centire. Úgy meglepődök, hogy még az orrom vére is eláll, és elmosolyodok.
– Én… megköszönném, ha eljönnél velem – mondom, hálás pillantás kíséretében. Tessék, tényleg úgy tűnik, hogy lett egy barátom. Csak remélem, hogy nem érti félre a beleegyezésem. Nem karom, hogy azt higgye, olyan lány vagyok, vagy ilyesmi… – De én nem nagyon szoktam kalandozni. Van valami ötleted?
 Esküszöm, ha nem mosolyogna, félig-meddig talán bolondnak nézném. Persze, kinézem valamelyik roxforti mosdóból, hogy beszél, vagy esetleg dalra fakad… Sok mindent nem tudok még. Viszont hogy ecseteli, hogy be akarja vonni a WC-ülőkét mohával, már én is elvigyorodok. Őrült dolog, teljesen szabályellenes, valószínűleg megüti a bokáját… De Merlin rúgja meg, nekem tetszik az ötlet. Éppen előveszem újra a pálcám, hogy segítsek neki, amikor ő föláll, és azzal a slunggal bele is esik a szökőkútba. Én meg kétrét görnyedve kacagok.
– Van ennek egyszerűbb módja is, El – mondom neki, miközben a kezemet nyújtom, hogy kisegítsem onnan, ahova esett. Azzal, ha elfogadja, már a mohára szegezem a pálcám, elmondom az eszembe jutó bűbájt, és a moha felkunkorodva leválik ott, ahova a pálca mutat. Rávigyorgok Elre. Imádom megmutatni, mire vagyok képes… Ahogy mozgatok a pálcát, egy kicsit több jön le, és így akár az egész szökőkútról elszedhetném, ha akarnám. De nem szeretném, olyan jól néz ki így… csak egy keveset, amennyi Elnek kell. – Mennyire is van szüksége a te WC-dnek?