Kis udvar a mohás szökőkúttal

[- Most nincs igazán ötletem kalandra… Bár a könyvek is rejtenek kalandot. Nem! Nem úgy, mint a te történeteid! –]

Merit

Elkerekedett szemekkel néztem Me-re. Talán egy hüvelyknyi távolság sem volt a könyöke és a homlokom között. Elhittem, hogy felkeltettem az érdeklődését a mindenképpen helyén való tanácsommal, de azért kicsit túlzásnak éreztem, hogy le akart könyökölni. Ami szerencsémre nem sikerült neki. Néhány pislogást követően feleltem neki.
 - Most nincs igazán ötletem kalandra… Bár a könyvek is rejtenek kalandot. Nem! Nem úgy, mint a te történeteid! – Gyorsan szabadkoztam, mielőtt azt hitte volna, hogy azt akarnám sugallni neki, hogy más írók műveit másolja, hanem a könyvekben rejlő titkok, mint például az a fura bájital, aminek a neve is túl bonyolult volt, hogy megjegyezzem, amit pár… hete találtam, miközben animágiáról szóló könyvet kerestem. – Hanem, mondjuk titkos receptúrák, érdekes ráolvasások, furcsa növények… Bár lehet, hogy ez neked túl hollóhátas kaland lenne, de hogyha a könyvtárban könyvekben akarsz kalandozni, akkor szólj, mert… egy részét már átfésültem… felületesen. Viszont, hogyha valamilyen mozgalmas kis kalandot szeretnél, akkor szemed hegyezd és a füledet tartsad nyitva, mert bármikor rád találhat egy kihívás, vagy kérhetik a segítséged. – fejeztem be a kalandos ötletezésemet zsivány mosoly kíséretében, hisz jelenleg én is egy ilyen szent küldetésben voltam. Mohát az első emeleti fiú wc-be!
 - Valami jó kis varázslatod van, Me? – Csillant fel a szemem, főleg, mert valami érdekes és hasznos és mágikusságos mágiáról lehetett szó. A felém nyújtott kezét gyengén, hiszen lány, megfogtam, hogy könnyebben és esés nélkül kikászálodhassak a szökőkút medencéjéből.
 - Mennyi mohára? Nos… – Az államat dörzsölve és félhangos motyogással igyekeztem kiszámolni, hogy mennyi négyzethüvelyk mohra is lesz szükségem. – A wc ülőkét, hogyha téglalapba foglaljuk… tizenhárom és fél hüvelyk széles, tizenhat hüvelyk hosszú téglalap… százharminc meg tizennyolc, az százötvenhat négyzethüvelyk… hat ülőke van, de mivel lukas, ezért csak három… – Aztán a kicsit talán lassú fejszámolásomat követően meg is lett az eredmény. – Négyszáznyolcvan négyzethüvelyknyi mohára lenne szükségünk, ahhoz hogy egy réteg mohával vonjuk be az ülőkéket. Hogyha véletlenül elszámoltam magam és ez sok lesz, akkor az sem baj, biztos a lány wc is örülne egy kis mohának. – Osztottam meg vele a tartalék tervemet „ebből jó nem származik” mosolyom kíséretében.

Látom, ahogy elkerekedik a szeme, és egy pillanatra elszégyellem magam. Nem akartam, hogy megijedjen, vagy ilyesmi, meg hát mégiscsak én vagyok itt a gyengébb, nekem kellene megijednek tőle, ha úgy adódik, és nem fordítva. Csak hallgatom, ahogy beszél, és elmosolyodok, amikor mentegetőzni kezd. Túlságosan Hollóhátas kaland… Merlin segíts, lehet, nem bírnék sokáig a könyvek fölött ülni. Viszont ahogyan ebbe belegondolok, egy apró kérdés azért megfogalmazódik bennem.
– És mondd, te miért is töltesz olyan sok időt a könyvtárban? – nehezen hiszem el, hogy elsősként annyi házi feladata lenne, hiszen nekem sincs. Hallottam már néhány felsőbb évest panaszkodni, egyet zokogni, de ő ötödéves volt, ők meglehetősen gyakran kapnak ideg-összeroppanást mostanában, és mindig a vizsgák miatt sírnak olyankor, de azok csak nem lehetnek olyan rosszak… Én már várom a sajátjaimat.
Csak szégyenlős mosolyra futja a kérdésére, miközben segítek neki kikecmeregni a kiszáradt szökőkútból. Nem tudom, hogy mennyire jó, az biztos, hogy kicsi, de az biztos, hogy hasznos és jó… Ahogy beszélni kezd, és hangosan számolgatni, úgy megrázkódok a nevetéstől, hogy kis híján több mohát szedek le, mint alapvetően szeretnék. Csak megrázom a fejem, és folytatom.
– Nem tudom, szerintem a te WC-dnek is elegendő lesz ez a moha, a lányokét még sosem hallottam sírni utána – megyek bele a játékába. Halovány segédfogalmam sincs, mennyi a szükséges négyzethüvelyk a valóságban, szóval inkább csak levágok annyit, amennyit jónak tartok, és megszakítom a varázslatot fölfelé rántva a pálcámat. Utána odamegyek és megtapogatom a mohákat. Igen, ennek jónak kell lennie…
– Gyere, akkor vigyük el a te mosdódba ezt – vigyorgok rá, és hagyom, hogy összeszedje. Én a pergamenjeimhez és a táskámhoz lépek, előbbit beletuszkolom az utóbbiba, és elrejtem őket a legalján. Majd este megpróbálkozom ezzel újra, most egyelőre örülök, ha nem kapnak el bennünket. És persze annak, hogy El nem bizonyult olyannak, aki gonoszkodna velem azért, amit csinálok. Bár ki tudja, hosszú még ez a hónap, meg persze a következő is… Félelmetes dolog így feltárulkozni valaki előtt.

Merit

Hogy miért? Nos, meg volt rá az okom, de egyáltalán nem az, amit feleletként kapott, viszont azt egyelőre még nem akartam neki elmondani. Kedves lány… akarom mondani – nehogy félre értés essék – gyerek, valamint ő már megosztotta a titkát, mert úgy véltem, hogy titok lehet, hiszen megesketett, hogy senkinek sem szólok egy szót sem róla.
 - A tanulás is egy kaland! – Válaszom hát neki a házam úgymond jelmondatát, viszont valamiért, nem tudom, hogy miért a következőket is hozzá tettem. – Egyszer majd részletesebben is el fogom mondani, de most hagyjuk. – Még nem akartam ezt a titkomat elmondani neki, nem, én egyáltalán nem féltem, hogy ki röhögne, egyszerűen senkinek sem akartam elmondani, hogy mire készülök. Egyelőre elég volt, hogy a drágaanyám tud róla.
Ahogy néztem, hogy mennyit szed le, így rá nézésre bár nem volt teljesen annyi, mint amennyit kiszámoltam, de úgy gondoltam, hogy tényleg elegendő lesz, ezért nem is szóltam érte. Főleg, mert csak számolni tudtam, de nem volt hozzá olyan jó szemem, hogy a területet ránézésre megtippeljem ekkora pontossággal, no meg mérő eszközöm sem volt, szóval inkább egyetértettem Me-vel, hogy annyi moha elegendő lesz.
 - Rendben! – Feleltem neki, aztán a pálcám már a kezemben is volt. – Vingardium leviosa! – Emeltem meg a mohát, hogy a talárom szárba becsomagoljam. Kicsit nehéz volt egy kézzel, de sikerült. Ahogy meg is voltam vele, beszüntettem a mágiát. Az öltözetem, így, hogy a talárom féloldalas lett, és a bal kezemről egy csomagszerű dolog lógott le, az különcnek, furcsának sejlett. Viszont attól nem féltem, hogy gyanús leszek, legfeljebb, hogy nem elég furcsa, mivel mégis csak az én házamban látható a legtöbb különc kiegészítő, ruha viselet. Szóval úgy éreztem, a házam tökéletesen elfedi azt, hogy én bizony most valami rosszban sántikálok. Meg is eresztettem egy zsivány mosolyt.
- Mehetünk! – Jeleztem, hogy elkészültem, s aztán a zsivány mosolyt felváltotta az idétlen, s azzal az arcomon indultam el az első emeleti fiúmosdó felé.
 - Köszi a segítséget, Me! – Mosolyogtam rá a lányra a fiúmosdó előtt. – Szerintem ezzel el leszek sokáig, majd még találkozunk! Szia! – Fél pillanattal azután, hogy elköszöntem tőle már bent is voltam a mosdóban.

/Szabad a helyszín./