A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája

Az ajtó csupán egy fél folyosónyira nyílik magától a mugliismeret tanteremtől, kellemes fa ajtaját jobbról egy ligetben kergetődző tündérekről festett kép őrzi. Balról a kastély csupasz kőfala. Az ajtón túl fél tanteremnyi helyiség, a közepesebb fajtájú tanterem feléhez viszonyítva, szép kilátású ablakkal. Jelenleg egy masszív íróasztal kap benne helyet, egy kanapéféle, egy kizsigerelt televízió, egy elaggott rádió, és egyéb mugli holmik. Övék a bal sarok. Az iroda amúgy üres, kopár, látszik, hogy jelenlegi tulajdonosa nem fordít komoly figyelmet rá. Jobbra nyílik egy ajtó a lakrészbe, ami berendezését tekintve szintén szegényes, egy könyvespolc árválkodik csupán az ablak mellett, az ágy mellett pedig egy éjjeliszekrényen hever a legutóbb gerincre vágott könyv árván. A ruhásszekrény sötét tömege se teszi barátságosabbá a helyiséget.

[MOREAU!]

   - MOREAU! – az üvöltés dobhártyaszaggató volt, az én piciny füleimnek.
   - O-ó! – a veszélyriasztóm megszólalt, kezdett forró lenni a talaj.
   - Gyere csak ide! – huhúú, ez égetett, futááás!
   Felpakoltam a lábaimat, és fénysebességgel majdhogynem repültem a folyosón, előre. Csak el innen, mielőtt még negyedéves pörkölt lett volna belőlem.
   - Moreau! – hallottam újra a nevemet, majd bevettem egy éles kanyart, eltűnve egy pillanatra üldözőim elől.
   Vadul lihegve szlalomoztam a szállingózó diákok között, némelyiket egyszerűen hihetetlen tökéletességgel kerültem ki, úgy, hogy csak a hajam érintette őket. Hangos szitkozódásokat hallottam mindenfelől, de a legöblösebb ordítás még mindig a két mardekárostól származott.
   Bravúros voltam, ha szabad ezzel a dicsérő szóval illetnem magam. Nem féltem. Én – nem – félek! Háhá, kerültem már én bunyóba ötödéves mardekáros csajszival, és ki lehet találni melyikünk győzött! Segítek… nem ő! Csak most add1: ketten voltak, add2: igen dühösnek látszott mind a kettő, és hát nálam van a Szerelmem! Nem kockázhattam, így menekülőre fogtam a dolgot, szerintem helyesen…
   Hogy miért is akartak kibele… akarom mondani kockákra átkozni? Hát mert olyat láttam, amit nem kellett volna. Persze-persze, ez nem lenne magában olyan nagy baj, sőt pofán röhögnének, hogy az én szavamra senki nem venne életbiztosítást, de ezúttal volt a markomban bizonyíték is! Beeezony! Lefotóztam őket, ahogy a sarokban nyalták-falták egymást. Most biztos hülyén nézel ki a fejedből, mert nem érted mi ebben a nagy szám, csak tudod, a fiúcskának igazából van egy barátnőcskéje, aki bizony szőkécske beütésű, ez a nősté… akarom mondani lányocska pedig barnácska volt. Há! Most jól benne vannak a kulimászban! Természetesen eszem ágában sem volt őket feldobni a csajnál, de ha már ennyire félnek tőle, lehet, fegyverként tudom használni… Óh, én ördögi! Faja, mi? Még sátáni kacajt is eleresztenék, ami a filmekben ilyen gregorián stílusú ítélet-zenéket tesznek be aláfestő dallamnak, de éppen két foga fehérjét mutogató vadállat kergetett végig a Roxforton.
   Észveszejtő gyorsasággal rohantam, csoda, hogy nem gyulladt ki a régi, poros szőnyeg alattam. Eszeveszett erővel feltéptem a legközelebbi ajtót, bevágva magam mögött, behunyva a szemem, nekivetettem a hátamat a falapnak.
   - Kérlekkérlekkérlek! – suttogtam röhögve.
   A hangos trappolás behallatszott az ajtón keresztül, és miután az utolsó lépés hangja is elhalványulni látszott, belebokszoltam a levegőbe, amihez egy győzelmi kiáltást is hallattam.
   - Igggeeeen! –
   Iggeeen, nagyon jó voltam! Lehet benne kéne lennem több balhéban, hiszen futni azt tudok, ha kell! Hehe…
   Vállaimat hátravetettem, kifújtam a levegőt, és lecsúsztam a földig az ajtó tövében, lábaimat kinyújtottam, és kinyitottam a szemeimet.
   Lassan körbenéztem, de a szemeim azonnal kitágultak.
   - Hopsz… -

Nadine

*Az este úgy lopakodott be az irodámba, szobámba ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csendesen borított be, a pennám hegyéig se láttam a lassan sűrűsödő homályba, de úgyse nagyon számított, mert az asztalon heverő pergamenekre vajmi kevés figyelmet fordítottam. Igen, dolgozatok, valakik dolgoztak velük, ha csak annyi időre is, míg egymásról másolva próbálták átfogalmazni az amatőr igénnyel írott sorokat, hogy az én figyelmemet kicselezzék. Én pedig hálátlanul oda se pillantottam, a pennám szárával simogattam az egyik felhajló szamárfület, szórakozottan játszva a recsegő hanggal, amit a visszahajló tollrészek, akárhogy is nevezzék őket adtak. Előre és vissza, egyszer zajos, máskor puha, nem különösebben monoton ritmus, mivel az asztal élének támasztom karom meg-megremegett a kellemetlen tartástól, persze tőlem akár csinálhatott volna amit akart, mert némiképpen félálomban néztem kifelé az ablakon. Hogy mit néztem és mit láttam az nem tartozott még véletlenül sem egy lapra, de ugye szabadidejében mindenki azzal kínozza az agyát, így aztán a csillagok úgy jöttek fel a Holddal együtt, hogy teljesen vakon ragyogtak a szemben egészen addig a megrázó hangeffektik, ami belehasított a csendben, egyszerre késztetve ijedt rezzenésre és pálcarántásra, persze, a rántást követte a rezzenés, ahogy a várva várt hang helyett kislánycsefelést hallottam, méghozzá szó szerint tipikusan az a lihegős, zihálós megnyilvánulást, amit minden mugli filmben ellőnek legalább egyszer, ahol az amerikai iskolarendszer dísz szüzei menetelnek.*
-…-*szóra nyitottam a számat, aztán rájöttem, hogy a kérlelés nem nekem szól. Felemelkedtem a félhomályban, a nyitott ablakon túli hűvös és holdfény a hátamat cirógatta, felgyűrt ingujjam letekerésébe fogva vártam, hogy a jelenlétem felcsigázza a megroskadt kishölgy figyelmét, és éppen kezdtem volna elkeseredni, vagy láthatatlanságom boldog tudatába feledkezni, amikor megesett a csoda.*
-Hopsz a javából-*hagytam rá egy fehér cápa nyugalmával.* -Meg sem próbálok józan okot találni arra, hogy mit keres az irodámban szabadidejében kisasszony, sőt, arra sem, hogy miért futkározik a folyosón egymagában, amikor manapság sem a magány, sem a rossz, sem a jó társaság nem kifizetődő elfoglaltság-*bámulatosan józannak tűnt a hangon, legalábbis belülről hallgatva, olyan sietősen hajtogattam le az ingem végmandzsettáját, mint akit azon kaptak, hogy lövi magát.* -Megkérném, hogy álljon két lábra, fújja ki magát, rendezze a vonásait, húzza vissza a…-*minél több részletet fog fel az ember a diáklányokból, annál kevésbé tud koncentrálni a lényegre*-… ruhája pántját és simítsa le a pólóját, mielőtt valamelyik kolléga így meglátja.

//még gyakorlom^^//

[Jesszus!]

   Nyitott szájjal bámultam ki a szőke buksimból, de, ahogy a tanári szigor hang érvénybe lépett, nyomban cipzárt húztam rá.
   Oké, ez még enyhén szólva cink. Bizarr, cink, gáz, pech, és mindez összeadva! Úúúúúúristen én nem akarok büntetőmunkááááát. Utálok tanulni… Merlin! Hollós vagyok, már csak elvből nem gondolhatok ilyet! Akartam mondani, utálom a büntetőmunkákat! Na, igen, így már elfogadhatóbb.
Komolyan néha elnézve háztársaimat, sokat gondolkozok azon, hogy ez valami beteges perverzió, hogy valaki szeret büntetőmunkára járni? Vagyis házi dolgozatot írni, 50 oldalasat, valami tök értelmetlen témáról? Van pár ismerősöm, akinél megkérdőjeleztem volna, hogy nem igaz ez az állítás, rájuk vonatkoztatva.
   Kikerekedett szemekkel bámultam felfelé, a fölém magasodó professzor úrra. Csak utólag kaptam észbe, hogy befejezte, és nekem meg neki kéne vetkőznöm a dologgal, hogy felálljak. Vagyis… épp, hogy nem nekivetkőzni. Azok a szavak, amit eddig a döbbenetem nyomott el, most lassan eljutottak az agyamig, ami értelmezte őket.
Lassan lenézek a topomra, és kikerekedett szemmel állapítom meg, hogy NAGYON nincs a helyén. A fekete melltartóm több mint fele már kilátszódott a lehúzódott ruhadarab alól.
   - Jesszus! – felrángattam a pólómat, mire szerencsésen a másik pánt is lehullott a vállamról, így majdhogynem átkarolva magamat, felkecmeregtem a helyemről. Megigazítottam magamat, és felszusszantam. A szívem még mindig vert, de hát ez már mellékes volt, a megjelenésem tökéletes volt! Vagyis… tökéletes számomra. Nem tudom, hogy a farmerszoknya, és a barna, csipkés szegélyű top a tanár úrnál tökéletesnek számít-e.
   Őőő, és most?
   - Shannon professzor! –szólalok meg vidáman, hogy minél lazábban ússzam meg a kalamajkát, amibe kevertem magam. – Mi újság? – na, szép Nadine, először megfuttatod magad két lihegő dögge… izé mardekárossal a nyakadban, aztán berontasz egy professzor irodájába. Még jó, hogy a tanár úr, nem mást csinált. Voltaképp nem tudtam mit csinált. – Mi jóban zavarta… tudja mit? Inkább nem szóltam! – lassan elhalkultam, és a lábammal a földön kezdtem el körözni. Ez inkább ellipszis… vagy kör? Sose voltam jó számmisztikából… Oké, jó voltam benne, de hát nem figyelem azt, hogy mit rajzolok le a földre… basszus Nadine a tanárra kéne figyelni, hogy ne szedje le a fejed, és nem idióta dolgokon gondolkozni, mint valami retardált!
   - Tudja én éppen… fényképeztem! – azzal felkaptam a gépet, és elsütöttem. A vaku kivételesen nem villant atomvillanásnyit, de a félhomályt szépen beborította egy szekundumra. – Látja? – megnyomtam a „Galéria” – gombocskát, és odamerészkedtem Minticz elé, és félig mellé álltam, hogy aztán megmutassam a képet. – Igen fotogénnek tetszik lenni! – játszottam el hitetlenségemet, de miután rájöttem, hogy borzasztó színésznő vagyok, inkább visszasunnyogtam az ajtó elé, és összehúzva magam, a kilincs felé nyúltam lassan, várva, azt, hogy Minticz marasztal-e, vagy hagy menekülni.
   Elég kényelmetlen volt a helyzet... főeg az a toplecsúszás... pff, engem még nem zavarna, de azért a Professzor mégiscsak meglátott! Zavaromban habogtam el mindent.
   - Hát akkor én rohanok is…! – lenyomtam a kilincset.

Moreau kisasszony

*Egy hosszú pillanatig egy cukrot egészen biztosan be tudtam volna dobni a szájába. Vajon miért olyan meglepő, hogy az irodámban tartózkodom? Alighanem ahhoz lehet valami köze, hogy a lány egyáltalán nem engem keresett, sőt, nem keresett semmit, hanem menekült és merő véletlenségből engem ért a megtiszteltetés, hogy bűnrészességet vállaljak az eltüntetésében, holott mondhatni ártatlan vagyok ebben is. Ártatlan és ártalmatlan, ezt a két jelzőt nyugodtan ráaggathatnám, egész addig, amíg valami érdekes villanással ki nem süti a szemem, hülyén mosolyogva hozzá, ezzel kiérdemelve a helyzet árnyalására szolgáló „jobbára” kifejezést. Jobbára ártalmatlan, jobbára ártatlan és elképzelésem sincs róla, hogy mit vártam, némi megszeppenést, visszakozást, menekülést, egy gyors sprintet, hebegést-habogást, de valahogy a saját tekintélyem lassan áll fel a szememben, mintha a hangomat is elvitte valami összezavaró varázs, egyszerűen percekbe telt, mire újra moccanni tudtam az agyamba blokkolódott sokknak hála. Csodás Shannon, csodásan intézed a dolgaid, először lecsekkolod a diáklányt, aztán felhívod a figyelmét a hibáira, végül csak állsz, mint egy bálvány és próbálsz úrrá lenni a gyomrod remegésén, aminek izgalmának valami végletekig elrontott belső kapcsolás végett még véletlenül sincs közel az alulöltözöttséghez.*
-Nem megy sehova kisasszony-*már a ”leül de nagyon gyorsan” is a nyelvem hegyén volt, de egyelőre nem kívántam belegázolni felületes, könnyű kis lelkébe, így aztán hagytam, hadd ácsorogjon a női emancipáció jegyében, ha nekem állni illik, akkor álljon ő is.* -Ha még egyszer félhomályban valakinek a szemébe villantja a masinát, akkor biztos, hogy átküldöm egy arra alkalmas, jómodorra nevelő varázslóhoz-*a hangomat határozottan zordnak éreztem, úgyhogy inkább a gépre pillantottam, aztán vissza rá.*
-Egyáltalán hogy került ez magához és ki engedélyezte a működését? Úgy tudom a mostani vezetés nem különösebben elnéző az ilyen holmikkal szemben meg főleg nem. Legalább egy engedélye kell, hogy legyen hozzá, bár kora esti szabadidőben őrült rohangálás a kastély folyosóin szintén nem tartozik az olyan tevékenységek közé, amit meg tudnék magyarázni fiatal kora meggondolatlanságával-*ha a felét érteném annak, amit mondok, az egészen jó lenne, de valahol még mindig lemaradtam azon a csevegési stíluson, ahogy megszólított. Megrázom a fejem némi tűnődéssel, valójában a  tűnődést előkészítendő értelemmorzsák egymáshoz közelebb helyezését végzem inkább vegyes, mint pozitív eredménnyel, miközben újra szemügyre veszem magamnak, immáron azért jóval kevesebb szemérmeskedéssel kéne szemlélnem, nem mintha az előbb eljutott volna a tudatomig, hogy mégis mit látok.*
-Nem engedhetem el csak így, vagy a házvezetőjénél jelentkezik némi vallomással, miszerint mit is csinált-*pillantok a gépre, mint aki mindent tud, pedig inkább csak sejtem, elvégre most ért véget a nyár, a muglik világában minden új, fényes, divatos és legfőképpen megörökíthető, mi lehet akkor a varázsvilágban*-vagy nekem kell feladatot adnom, ami emlékezteti bizonyos eszközök helyes, erkölcsös használatára, mintha száz évvel ezelőtt élnénk.  Én az előbbi mellett döntenék, bár kerülném a kínos beszélgetést a tisztelt professzorával-*úgy érzem magam, mint akit agymostak. El kéne küldenem a fenébe, hadd menjen, majd ráfázik valaki másnál.*

[- Hát... Tetszik tudni Prof, a fényképezőgép, az enyém...]

   Kérlekkérlekkérlek! Merlin, sose fohászkodtam eddig hozzád, de most megteszem, kérlek könyörögve, annyira, de annyira szeretném, annyira megbízom benned, csak ezt hadd ússzam meg, és utána semmi rosszat nem csinálok, jó leszek, elmegyek apácának, és mindenkivel csak jót fogok tenni, kérlek tedd meg csak ezt nekem, és...
   ...éééééééés neeeeeem! Kösz, a nagy semmit! Ennyi, kész, beállok szadista halálfalónak...
   Most miért kellett ezt? Miért nem lehetett volna csak egy picurit is megúsznom ezt? Miért kellett kitolni velem, mint Pitonnal, amikor nem kapott gyerekkorában sampont? De most komolyan! Csak egy apró szívességet kértem, de azaz ó hatalmas Merlin magasról tojt rá. Még hogy hívőség...
   Lassan elengedtem a kilincset, pont annyira, hogy ne csapódjon vissza, és némán fortyogva elengedtem a vasszerkezetet. BRÜHÜHÜ! A szigor könyörtelenül beletiport kicsi lelki világomba, így egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mind az incidens, mind az egész szituáció szempontjából. Szótlanul megfordultam szorongatva a szépségemet, s már éreztem ahogy közeledik a nagybetűs Büntetőmunka.
   Csak úgy ömlenek a szavak a profból, s én alig bírom követni, de tényleg. Én próbáltam odafigyelni, de egyszerűen nem ment. Csupán részlegesen válaszoltam a kérdéseire, majdnem hebegtem-habogtam. Mi lett velem? Én nem vagyok beszari!
   - Hát... Tetszik tudni Prof, a fényképezőgép, az enyém... - azzal felderült az arcom és büszkén folytattam - Én vettem a saját, megkeresett pénzemből! - lassan átgondolva nem volt okos ötlet dicsérni magamat, de már tök mindegy volt a dolognak. - És... öhm... - próbáltam kimagyarázni a szaladós-eszeveszett-pszichopata-ámokfutást, de inkább elhallgattam, és hagytam, hogy folytassa. Még is mit szólt volna, ha elmondom neki azt, ami valójában történt? Brrr...
   Észrevettem, ahogy mustrál, vagy méreget, vagy bámul, vagy mit tudjam én mit csinál, de én makacsul a szemébe néztem. Ch...
   - Öhm... nincs harmadik lehetőség...? Mondjuk... hagy elmenni...? Nem? Nem... - a fenébe! - A másodikat választom! - jelentem ki ünnepélyesen, majd kicsit toporgok a helyemen, még hogy deCrassoval! Brr, inkább súrolok padlót Frics mosdójában, pedig az igen öngyilkos hajlamra utalna!
   Megadóan kinyögtem: - Jól van, na! Mit kel csinálnom? -

Miss Moreau

*Szétkapta a mondatait, mint varázslógyerekek az Ezer bűvös fű és gomba védekezésre képtelen kötetét, győzöm laponként, azaz szószerkezetenként összerakni az egészet, meg hogy mit akar kifejezni, de igazság szerint én is belekavarodok. A stílus nem tetszik. Nem mintha szőrszálhasogatnék, de nehéz megtagadnom a mardekáros vérvonalat, ami bizony megkövetelné a tanároknak kijáró tiszteletet, de voltaképpen magamra vessek, alighanem nem teremtem meg magam körül a hangulatot, ami ezt generálná, ahogy azt már láthattam a tavalyi évben is, szétszednének az erősebb jellemű diákok, ha véletlenül az órámra látogatnának, de egyelőre ezektől megóvott a jó szerencse. Ezektől eltekintve miért is ne lennék igazságtalan ugye?*
-Nem szükséges rámutatnia, hogy amit a kezében tart az valójában egy fényképezőgép, mugli holmi, aminek a legutóbbi időkig elnéző megítélése volt, de mostanában olyan kacatok közé tartozik, amit nem ildomos mutogatni, tehát ha ennyire büszke rá, akkor igazán megtehetné az épsége érdekében, hogy nem hadonászik vele a folyosón-*megmarconásodom, ahogy hallgatom, hátralépkedek az asztalomig, nekitámaszkodom, egyik lábam a másik előtt keresztbe vetem, a karjaim is összefonom, tartózkodó távolságtartással szemlélem az arcán a félhomályban végbement változásokat, és mivel nem borultam fel a kényes egyensúlyt igénylő tartásban, újra meg mertem szólalni.*
-Komolyan kisasszony, szálljon le kérem közénk a valóság talajára-*nicsak ki beszél Shannon, nicsak, mit beszélnek a hangok, arról, hogy ki, hova, merre és miért szállhatna, önkritikus káröröm tör a mindenféle szigorúság ellen, mélyet sóhajtok, mint akinek szörnyű bánata van és a lány arckifejezése láttán legyőzhetetlen kényszert érez a megnyilatkozásra, holott inkább csak a belső levegőellátottságomat javítom.*
-Crasso professzor biztos szívesebben időzne kegyeddel-*igen, ez a mosoly azért már hihetőbb, elég  kaján ahhoz, hogy én is bedőljek neki, a kétértelműségét tekintve pedig meglehetős mennyiségű rosszindulatot sejtet, de mivel megadtam a választás lehetőségét most már nekem kell foglalkoztatnom a szőkeséget, ha már egyszer idebotlott a szobámba. Miért pont ide? Nem talált volna egy Mardekáros prefektust ügyének támogatására?*
-Ha azt mondom, írja le százszor az iskola aktuális szabályzatát, akkor azt hiszem szörnyethal-*mérem végig higgadtan, felmérve a képességeit és a lehetőségeit, ha már egyszer odaszobrozott az ajtóba*-De inkább kreatívabb feladattal látom el, ha már egyszer az órámra úgyse jár, pedig milyen hasznos erények birtokába juthatna általa-*számomra is fájdalmasat rándul a szám széle erre a kijelentésre, némiképpen hitetlenül hallgatom a hangomat.* -Alapos utánajárást igénylő feladatának dolgozatcíme: A fényképezőgépek történetének kezdete a varázstalanok világába és lehetőségeinek átgyűrűzése a mi világunkba. Úgy vélem ez olyan egy hétig minden estére ad két-három óra munkát a könyvtárban, ahol csend van, nyugalom és béke, elég ahhoz, hogy átgondolja a veszélyeit az ilyen randalírozásnak-*és Madam Cvikker a helyes öltözködést is megköveteli, de az ellen igazán nem lehet kifogásom.* -Örvendtem a szerencsének, egy hét múlva dolgozat, vagy előadás formájában várom viszont.

[Ja...]

   Szálljak le? Ezt mégis mire véljem?! Elnézést, Mr Minticz, de én tökéletesen látom a valóságot, csak messze hidegen hagynak a mostani kormány muglikra és mugli születésűek vonatkozó törvénynek nevezett sületlenségek! Miért keseredjek, miért bújjak el? Mi értelme, ha ezt a fényképezőt csak úgy hagyom porosodni a polcon? Semmi, attól még ugyanúgy dúl a háború, és adogatják a labdát egymásnak az emberek! Még, hogy szálljak le! Tökömet elhagyom...!
   Füstölögve hallgatom végig a cinikus, megalázó hangnemmel megáldott monológokat, s nem kell sok, hogy ne szorítsam ökölbe szabad kezemet, de az önuralmam erősebb ennél, és ha Shannon prof észrevenné, hogy feszült vagyok, kihasználná az alkalmat, és csinálna okot, amiért kiborulnék, és akkor én csinálok neki okot, hogy még több büntetőmunkát begyűjtsek, de az már Crassonál... Ez nem fair!
   - Ja... - mormogom alig halhatóan a reakciót. Perszeeee a szabályzatot! Mindjárt másoljam le kétszer a Roxfort történetét, és történelmét!
   Ahogy hallgatom tovább, arcomból minden vér kifut.
   - Mi van?! - fakadok ki tátott szájjal, majd amilyen gyorsan be is csukom, mielőtt még ezért is megorrolna rám a professzor. Ez most komoly?! Esküszöm, a tanároknak kialakul egy olyan különleges képessége pályafutásuk során, hogy szinte hajszál PONTOSAN ki tudják osztani a személyre szabott feladatot, amit az alany a LEGKEVÉSBÉ csinálna! Jobban örültem volna, ha Mrs. Norris almát kellene takarítanom egy teljes hónapig! De komolyan! Még, hogy házi dolgozat! Na, ne már!
   Hüledezve kapkodok szavak után, és próbálok a lehető legillendőbb mondatot összefogalmazni a fejembe, hogy hassak a tanárra.
   - De Professzor úr! Kérem! - eddig jó. - Nem tudna egy gyakorlati alkalmazással kapcsolatos büntetőmunkát adni? Vagy akár gyakorlati oktatás, vagy bármi! Kérem szépen! -
   Utálok könyörögni. UTÁLOK. De szükség törvényt bont, mint tudjuk, és ez akkora szükség, hogy kilóg a birtokról! Próbálom lenyugtatni magam, de még mindig fal fehér vagyok. Már lelki szemeim előtt látom az ínhüvelygyulladással megáldott ujjaim között a több száz írt oldalból álló unalmas dolgozatot. Hú, de hisztizni tudnék most...
   De nem fogok. Jobb tervem van. Utolsó mentőöv az örökké valóságig tartó házi elől való menekülésre.
   Nagy szusszanással kihúzom magamat, ruhámat kisimítom, és törekszek arra, hogy semelyik piercingem, vagy tetoválásom ne látszódjon. Érett arc kifejezést veszek fel - IGEN, olyant is tudok! -, majd komolyan megszólalok.
   - Minticz professzor úr, megszeretném kérni, hogy vigye alacsonyabb szintre a büntetőmunka súlyosságát! - megköszörülöm a torkomat - Szeretném, ha megtenné ezt nekem! Nagyon hálás volnék, és úgy gondolom, hogy ha ezt teljesíti, a munkám is hatékonyabb lehet, hiszen nem annyira megterhelő számomra! -
   Fúj, ezt én mondtam?

Miss Moreau

*Itt járt egy érzés, de már messze járt, pillanatnyi gyengeség csupán, hogy engedjek a szép szemeknek, a felcsattanósan határozott stílusnak, hogy valami egészen más irányt szabjak a büntetésnek, amiből tanulni lehet… lehunyom a szemem. A fene, Roxfortban 70 év alatt nem lenne szabad tanárokat alkalmazni, ha egyszer a diákok se tartják be a talárviseletet. Felpillantok, rámosolygok, leengedem a karjaim, a tenyerem az asztal élének támasztom.*
-Ez nem a Sületlen Sihederek piaca, ahol alkudozni lehet-*nézek a szemébe, határozottan mulattat a helyzet, persze tudom, hogy ez csak egy gyerekes kompenzáció, hogy a magam feszültségeit másra vezetem, és voltaképpen teljesen érdektelen vagyok a büntetés témájában, nem úgy, mint McGalagony, akié bár minden tiszteletem, mégis olyan naívan hisz abban, hogy a szigorú büntetés, majd változást hoz, én nem ringatom illúzióba magam. Egyszerűen csak jól esik. Átkozottul jól esik végre az öntudat erősebb felén lenni, az éntudat és az akarat maximumán egyensúlyozni és nem a legalján kucorogni.*
-Azt hiszem kiskegyedet félreinformálták. Három kultúrált mondattól sajnálatos módon még nem áll módomban arra következtetni, hogy el is fogadta az üzenetem lényegét-*a fejemet felébiccentem, mindegy elismerésként a teljesítményéért, amiért hirtelen képes volt buta kis csitriből átalakulni egy harcra és védekezésre kész diáklánnyá, akiről szinte elhiszi a varázsló, hogy mondanivalója van.* -Jobb lesz, ha sietősen nekilát, ha szerencséje van, és a könyvtárban megfeszített munkával keresve sem talál választ a kérdéseire, akkora esetleg én is hajlandó vagyok válaszolni, természetesen az okulása érdekében-*szemmel tartom az arcának változásait, a szemében a hangulatot, a száján az indulatot, azt a feszengő rendezgetést, amivel hirtelen próbálja összekapni magát és ahogy tudatosodik benne, hogy késő bánat.* -A gyakorlati büntetésnek nincs értelme, ha egyszer az nem igazán büntetés, és ahogy elnézem önt messzemenőleg inkább kívánatosnak tartja azt, tehát eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát. És mivel csak maga a bűnös, nem pedig az egész háza, ezért pontot nem vonok le-*félrebillentem a fejem.* -Bár tanulságos lenne azt is látni, hogy a háztársai mit szólnának a részrehajló oktatás mellett vérrel és verejtékkel kicsikart pontjaik értelmetlen elvesztéséhez.
*Az elméleti szadizmus egyik formája, ha az ember nem tesz mást, mint azokat a szavakat mondja, amik őt a legjobban idegesítik és elidegenítik önmagától. Vegyük ezt a lányt, látom rajta, hogy ő se ez, aminek most előadja magát, de úgy tűnik, ezt látja a legcélravezetőbbnek a túlélés, a megúszás érdekében, és bármire képes… bármire, hogy meneküljön ez annyira célravezető.*
-Egyéb hozzáfűzés?-*szinte kérem, hogy legyen. Nyissunk elvi vitát, csevegjünk el a dolgokról, hogy ne múljon el hiába az életünk.*

[Ó, igen, volna egy...]

   Majdhogynem nyáladzok. Giccses, nyálas, beképzelt, és - egyesek szerint -  illedelmes, ahogy beszélek. A szavak ömlöttek belőlem.
   Könyörögtem, esedeztem, jó, hogy nem térdeltem le eléje, és SEMMI.
   Legalább megdicsérhetett volna, hogy szépen mondtam, de sajnos nem, de neeeeeem. Neki még ki is kell fikázniaaaaa. Mert ő tanár, és neki szabad, és felettem áll, és neki szabad, és felnőtt, és neki szabad, és cinikus, és neki szabad! Ez igazságtalanság! Most komolyan, gyakorlatilag beletipor a kicsi lelki világomba! (Na, mintha tudnék ez ellen tenni a mai világban...).
   Egyszerűen nem tudok magamhoz térni a szörnyülködéstől, és a hitetlenségtől - na meg az orbitális nagy dühtől! Nem lehetett volna annyi, hogy legalább megszabja az időintervallumot a dolgozatban, vagy meghosszabbítaná az elkészítési határidőt! Olyan nehéz lett volna? Annyira nehezére esett volna? Hát perszeeeeee, mert ő Shannon Alexiel Minticz, a kőkemény szigor, arghh! Hogy menjen a fenébe!
   Rendezem göcsörtös vonásaimat, s a tátott számat összezártam, majd ismét ROPPANT illedelmes képet vágtam.
   - Ó, igen, volna egy... - elmehetsz te a jó büdö... - Köszönöm a lehetőséget! - hogy beszólhattam volna. Csak mivel én olyan VESZETTÜL illedelmes, és visszahúzódó, és kulturált egyed vagyok a diákok közül, ezért nem éltem a lehetőséggel, és ha már ilyen illedelmes, és visszahúzódó, és kulturált vagyok megköszöntem neki.
   Tudod, hol érdekelt engem a begyepesedett háztársaim, és a stréber pontjaik? Esküszöm, ha nem lenék ilyen illedelmes, és visszahúzódó, és kulturált, akkor az arcába vágtam volna, hogy ha az megkímél az esszétől, hogy pontot von le a Hollóháttól, hát rajta! De mint tudjuk, én illedelmes, és visszahúzódó és kulturált vagyok...
   Felment bennem a pumpa, és ez még jobban tetőzte azaz elégedett kifejezés, mait nem volt képes letörölni a képéről Minticz.
   Ahogy kimondtam az utolsó szó, sarkon fordultam, és kiviharzottam az irodából, úgy, hogy a lehető leghangosabban vágjam be magam mögött az ajtót. Nem érdekelt, ha mondani akart még valamit, ha még pofán akart röhögni, ott hagytam! Tudja mikor fogom én megcsinálni azt a feladatot?!

idősík
___________________________________________________________________________________________________________

egy hét múlva

   ... és megcsináltam! Akármennyire is rühelltem a feladatomat, a tömör szövegek elolvasását, akármennyire is irtóztam is az egész büntetéstől, akármennyire behúztam volna egyet múltkor a tanárnak, megcsináltam, és msot, egy hét múlva megjelenek a kitűzött időpontban az iroda előtt.
   Hát, hogy is mondjam... Akármennyire is letojtam volna a feladatot, muszáj volt megoldanom, mert még mindig inkább Minticz, mint deCrasso! deCrasso lazán rám mondott volna egy Crucio-t, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Minticz nem... legalább is messze ne néztem ki belőle, hogy egy pszichopata állat lenne. Ő elmeileg pusztít engem, egy tudatszadista!
   Itt állok.
   A halál tölgyajtó küszöbén.
   S kezem a kilincsért nyúl.
   Na jó, ezt unom... Azzal lenyomtam a kilincset, és benyitottam, majd stílusosan megkopogtattam a falapot.
   - Üdvözleteem! - szólalok meg vidáman, de csak azért, hogy felhúzzam az idegeit.
   Az irományt jelenleg a hátam mögött fogtam össze a két kezemmel, s így, bohókásan belöktem magam mögött az ajtót, és Minticzet kerestem a tekintetemmel a félhomályban.

Miss Moreau

*Arc. Zárt ajkak, nyitott tekintet, borongás helyett tűz, vágy helyett indulat, szomorúság helyett düh. Igen, félmosolyt csal a számra ez a látvány, mely bár közel sem bohókás, minden tekintetben a kedvemre való. Dühöngj csak. Gyűlölj tiszta szívedből, harapj, marcangolj végig minden szót rózsaszín lelkedben amíg csak bírod, hiszen ezzel fejlődsz, ezzel jutsz előre és tudod valójában meg, hogy milyen is a világunk. Okulsz belőle. Ez persze nem tudnám vele elhitetni, mint ahogy magammal se akarom, de a lázas gondolat a tudatomban összefekszik azzal az „énképpel”, amelyik nem akar ártani senkinek, amelyik annyira más, mint aminek lennem kéne, hogy az komoly belső megosztottságot eredményez néha, de nem itt, nem most, nem ebben a szépen megkoreografált percben, amikor a kishölgy sarkon fordul, ajtót becsap és a szavait olyan művi kényelmetlenséggel fogalmazza meg, hogy az gyakorlatilag fizikai fájdalmat okoz, nem csak nekem, de még a sötétben lapuló falaknak is.* -Nagyon szívesen-*nem szükséges ragozni, csak egy rövid, egyszerű mondat, ami úgy is hat és csattan, ha csak a hátát éri, miközben már kifele tart és nincs is ideje visszafordulni, lemaradva a nagy eseményről, ahogy végre leengedem a karjaim és a mozdulattal együtt a kendőző bűbájt is eltüntetem a karomról. Lemaradva, de nem a lényegről, hiszen a lényeg a sugallalt, én teszek neki szívességet, hogy nem adom igazán tanárkézre, elintézzük mi ezt a kis botlást egymás között, amikor ennél súlyosabb vétkekért is komoly felelősségre vonások járnak és mégis, vannak akik még mindig nem egészen érzik és fogják ennek a lehetőségét, eshetőségét, de hát Merlin vigyáz a hülyékre, megóvja őket a bajtól. Baj és a forrása. Lehunyva a szemem vártam ki a csattanást, amíg az ajtó rossz zárja vagy kattant kettőt, de primadonnám nem érkezett vissza és más se kívánta rám törni az ajtót, így aztán kénytelen voltam engedni a fény és a dolgozatok varázsának, nem kibírhatatlan, de azért nem kívánt terhének.*

---------------------Idő és hangulatváltás, az időváltást érzékeltetve: egy hét, hangulat-próba----------------

*Vissza és előre, vissza és előre, ahogy az óra ingája mozog, úgy ringattam én is magam a székkel, csak amíg a mechanika irigylésre méltó pontossággal és ismétlési képességgel rendelkezik, addig én úgy fokoztam a tempót egyre hisztérikusabbá és feszültebbé, mígnem már kétségessé válhatott külső szemlélő számára, hogy én mozgatom-e a székem, vagy a varázserőm tartja kordában a meglendült faszerkezetet és a közeli esés, a kecsegtető remény egy nyaktörésre csak azért nem következik be, mert elővigyázatosan párnázó bűbájjal vettem körbe magam, ami persze nem lett volna igaz.*
-Jöjjön be!-*förmedtem a nyíló ajtóra, a szék lábait úgy vágtam a földhöz, hogy fájdalmas volt a koppanás számomra, felpattantam, a fekete talár körbesuhogott, amitől megijedtem, sőt, megfeszültem, szerencsére senki nem jött a hátam mögül.*
-Kisasszony-*mosolyodtam el kimérten és próbáltam felismerni. Szőke, nagy szemek, muglidivatból ismert formulák köszöntek vissza, ami nem is lett volna baj, ha nem egy varázslóiskola növendéke, ahol a diákok nem szoktak csak úgy tanárt látogatni, egyáltalán mit keres ő itt? A pergamenre sandítottam az asztalon, és egy teljesen semleges név jött szembe velem a mai napra datálva, mint elintéznivaló, természetesen a legminimálisabb információközlés nélkül.* -Hacsak nem valami varázstini-magazint rejteget a háta mögött, akkor legyen oly szíves, és mutassa meg mit hozott-*nem bírom tartani a szigorúságot a hangomban, egyszerűen inkább úgy hangzik, mint egy védekezésképpen. Mondhatnám: ne haragudjon, alkalmatlan pillanatban zavar, de mivel semmit nem csinálok szemmel láthatóan, így aligha lennék hiteles. Letörlöm a homlokomon nyirkosodó pánikot. Semmi baj kisasszony, csak egy könnyű rosszullét, ne is zavartassa magát, az ilyesmi mindennapos. De marad a mosoly és a remény, hogy megvilágítja, pontosan miért is jött hozzám, mert a nevén kívül hirtelen csak annyi jut eszembe, hogy nem feltétlenül én vagyok a kedvenc tanára és valami a Hollóhát pontjaival kapcsolatban, de hát zűrös hét volt ez, a Hárpiák kikaptak, mert a vezetőjüket a minap küldték átnevelésre mugliivadék nagyapja miatt, elszabadult egy kazal csokibéka az ebédlőben és levonták az összes pontot az összes háztól duplázva, amit adtam, mondván nehogy már mugliismereten szerezzenek pontot a kedves egybegyűltek, így marad a zavar és a nyugodtba merevített arc, zaklatott szemekkel.*

//esetleges hibákért elnézést kérek, a word nem mindenható, én pedig vak és süket vagyok a jelzéseire//

[Tessék?]

   Nem igazán tudom, hogy mit csináljak így csak hintázok a sarkam és a lábujjam között. A házi dolgozatot hátam mögé rejtem, de csak reflexből, mivel ujjaimat összekulcsolom derekamnál. Ahogy a látszólag zavart tekintetű professzor megszólított, felhagytam a himbálózással, és talpam megragadt a földön. Furcsán mért végig, és elég feltűnő volt, hogy gyakorlatilag fogalma sem volt, ki ez a szőke csaj, és mit akar tőle. Azö tletek zuhataga átsuhan agyamon, de a szempillantásnyi idő alatt ügyelnem kellett, hogy ne vegye észre elfojtott mosolyomat. Ha nem emlékszik, hogy ki vagyok, akkor arra sem emlékszik, miért kerestem meg. Következő mondata el is árulja, hogy ez így van. Nem volt okom túlságosan nagy örömre, hiszen attól még, hogy elfelejtette, én nem tudtam erről, és ugyanúgy órákig gebedtem a könyvek felett,hogy összehozzak valami elfogadható irományt, de lényegesebben megkönnyebbültem. Attól, hogy meg kellett írnom, nem szívesen adtam be, mert nem lett olyan jó, hogy dicsekedjek vele. Szóval szívesen sutba vágnám az egészet, ha nem lenne muszáj bemutatnom. Nem vagyok benne biztos, hogy Mr Szigornak tetszene, sőt azt is megkérdőjelezem, hogy elolvassa. Lazán kinézem belőle, hogy kivágja a dolgozatot a kukába az orrom előtt, csak hogy engem bosszantson. Minden tanár ilyen... Sok-sok csúf kis törpe!!

   Jó hangosan elkezdek köhögni, megkísérelve azt, hogy ez  elnyomja, ahogy összegyűröm magam mögött a lapot, és farzsebembe dugom. Értetlenkedve felvonom a szemöldökömet, és úgy teszek, mintha foggggalmam sem lenne semmiről az ég világon!
   - Tessék? - nézek rá ártatlanul, majd felmutatom kezeimet, hogy lássa: üresek. - Nem hoztam semmit, csupááán... szerettem volna érdeklődni  mugliismeret után, mert lehetséges, hogy felveszem tantárgyként, majd... jövőre. - hát nem legjobb téma, mert ha visszakérdez könnyen belebukhatok, és lehetséges, hogy nem voltam elég hiteles, vagy túl hiteles voltam, és nem küld el a fenébe, hanem ódákat mesél majd a muglikról (amit persze köpni-vágni fogok).

   A tanterem semmit sem változott mióta itt voltam, még a professzor is majdnem ugyanott állt. Egyáltalán kimozdul innen valaha Shannon? Sosem láttam még az iskolában, csupán az ünnepségeken (gondolom tanítani azért jár, de az sincs messze az irodától). Egy röpke pillanatig elkalandoztam gondolataimban. Vajon ennyire magányos? Tény, hogy a roxforti tanárok nem a legpartiképesebb felnőttek, de azért szoktak egymással dumcsizni gondolom... (Biztos vagyok benne, hogy van egy külön értekezletük, ahol kibeszélik a diákokat!) Shannon pedig nem elég öreg ahhoz, hogy bölcs öreget játsszon, szóval valami bibi van itt. Mielőtt még tovább szövögettem volna kusza kis szálaimat, a professzor kizökkentett gondolataim mélyéből.

Miss Moreau

-Miss Moreau-*határozottan halk és meglehetősen sötét árnyalatot kap a hangom, ahogy úgy érzem, engem itt meglehetősen hülyére vesznek.* -A bűbájos mosolya és az angyalian ártatlan szőkesége... na meg persze a hörghurutja sem jogosítja fel arra, hogy ilyesmivel próbáljon meg... hogy is mondják maguk? „Beetetni?”-*van valami a hangomban, ami engem megijesztene, de hát én köztudottan nem a bátorságomról vagyok híres, a mai kamaszok, főleg a lányok tudvalevőleg akármit megengedhetnek maguknak, amióta a talárviselés csak a konzervatívabb tanárok számára kötelező.* -Mivel ahogy elnézem elég művelt mugli kultúrából és mintha... úgy emlékeznék, hogy a múltkor mugli holmival való visszaélés miatt... esett be hozzám-*engem is meglep ahogy előmásznak a tudati kóválygás alól az emlékek. Hátratolom a székem, megkerülöm az asztalt, kihúzom a pálcám, egy hangtalan, néma invitóval szerzem meg magamnak a papírját, amit aztán kénytelen vagyok kisimítgatni, némi megrovó pillantást vetve a szőke hölgyre.*
-Ennyi?-*nekitámaszkodom a súlyos fal alkotmánynak, magam mellé helyezem azt a boldogtalan papirost, ami már a címében is hordozza a további büntetőmunka és pesztráció lehetőségét, de erre se időm, se energiám nincs igazából. Féligazság az ilyen, mivel időm, mint a tenger, alighanem a rögtönzött dolgozatával fogom szórakoztatni magam hátralévő időmben.*
-Köszönöm az együttműködődését-*bűbájos mosolyt csillantok rá, csak olyan ármánykodón, ahogy kell. Aligha leszek a kedvenc tanára, de mivel az arcomba lökte a hülyeséget, volt rá bátorsága, én cserébe azzal jutalmazom, hogy szabadon engedem. Majd valamelyik halálfalóbb kolléga kiműveli jó modorból.* -Bagolyban fogom értesíteni az eredményről, nem szükséges újra bejönnie.

köszönöm a játékot

Shannon

Kérd, hogy hagyjam abba!

Átható bűz terjeng a szobában. Olyan, mintha egy állat teteme hetek óta rohadna a helyiségben. A hányingert keltő szag beleissza magát a függönybe, a bútorokba, az összes berendezési tárgyba. Pont annyira maradandó, mint egy emlék. Egy kegyetlen, ám valaki más számára szórakoztató emlék.
Kopp…
Kopp…
Kopp…
Halkan hullnak a cseppek a sötétlő, aprócska kis tócsába. Elborzasztó, undorító, félelmetes, kéjes. Elmormolom a kiábrándító bűbájt, majd felülök a belső párkányra, lábamat keresztbe vetve. Vörös ajkaim tébolyult mosolyra húzódnak. Még kell, még kell, még kell az őrültség, ahhoz, hogy éljek. Még kell a kínzás, mások félelme, még kell.
Mint egy macska, úgy nyújtóztatom ki felsőtestemet, a csigolyák halkan megroppannak. Előre élvezem ezt az estét, nincs ebben semmi különös. Vagy csak számomra nincs? Erre egy halálfaló se tudna választ adni. Egy a lényeg. Élvezni fogom. Pont. Nem kell magyarázkodnom, nem vagyok olyan helyzetben.
Az íróasztalon ott feketéllik egy állat teste. Pontosabban egy macskáé. Valamelyik szétszórt diáké lehetett egykoron, nem tudom, nem hat meg az ilyesmi. A kérdés azonban nem az, hogy miért van ott, hanem, hogy miként? Felboncolva. Egy aprócska kis levéllel mellette.
„Készülj öcsi, visszatértem…”
Már hallom a lépteidet, már hallom a zaklatott szívdobbanásodat. Már látom a félelmet a szemedben, igen, látom. Remélem, legalább annyira fogod élvezni a látványt, mint én teszem. Emlékszem még, mikor kiderültek ezek a dolgok. Emlékszem a halálfalóra, aki elmesélte, milyen játékot is űzött veled a bátyád. A szemeiben fellobbanó kegyetlen tűzre és az élvezetre. A bujaságra, az őrültségre. Az utána együtt töltött véget nem érő éjszakára is emlékszem.
Hát miért ne tréfáljalak meg ma este? Mondd édesem, miért ne tegyem? Hisz olyan hosszú pillantást váltottunk valamelyik reggelinél. Emlékszel rá? Tudom, hogy úgy néztél rám. Láttam. Felismerem az ilyen pillantásokat, hiszen ezek éltetnek. De … most, hogy fogsz rám nézni? Hm? Pont olyan szépen, mint akkor?  
Akárhogy teszel, nekem tetszeni fog. Utálj, gyűlölj, vágyj rám! Ha nem így lesz, szinte csalódottan fogok távozni. Próbálj megfélemlíteni, esetleg állj be közénk, önszántadból! Lenne helyed az eszeddel közöttünk. Most lépj még, míg részt vehetsz a világuralomban!
Gyere szívem. Gyere. Lépj be a pokol kapuján.

[Monique]

Monique
„Nekem kell
Amitől félsz, mert az megaláz
Nekem az kell
Amitől menekülnél
Mert a hideg kiráz”
*Tökéletesen érdektelen voltam a vacsora elfogyasztásában, ahogy abban is, hogy könnyekig hatódjam attól, ahogy pár merészebb diák a korábbi karácsonyi hagyományoknak megfelelően nekiállt feldíszíteni a folyosók bizonyos részeit. Még senkitől nem hallották, hogy nem kellene felhívni magukra a figyelmet? Vagy ha hallottak is, a legjellemzőbb emberi magatartást mutattak, süket füleket kínáltak.
Némiképpen felzaklatott a renitenskedésük, pedig én aztán igazán nem kérhettem számon senkin semmit, hiszen annak ellenére nem tudtam számottevő hatást gyakorolni bizonyos diákokra, hogy lépten-nyomon figyelmeztettem őket, hogy mit kéne nem úgy csinálniuk, ahogy csinálják. Az okosan meghúzódó alternatívát valamilyen általam ismeretlen oknál fogva nem és nem tudták a magukévá tenni a kedves túlizgatott tanulók. Bár az iskola voltaképpen arra is való, hogy az ember megtanuljon ellenkezni a szabályokkal, van, amikor nem lehet ellenkezni, nem érdemes, mert a következmények nem tartoznak az elviselhető kategóriába.
Nem kéne ezzel foglalkoznom. Megmondta Crasso év elején, megmondta később a miniszter is. Nem kéne foglalkoznom semmivel, csakis azzal, hogy okosan meghúzzam magam és az órámra beküldött változatos intellektusú minisztériumi emberekkel szemben se gyakoroljak túl komoly szellemi fölényt. Hagyni a dolgokat. Ugyanúgy képtelen vagyok, mint az évtizeddel fiatalabb ifjúság, leszámítva, hogy nekem nem ambícióm öngyilkos kardlopós mutatvánnyal szórakoztatni a kastély börtönőrei.
A folyosómra befordulva árva lelket sem láttam. Hétvége volt, sehol egy lézengő diák, egy unatkozó festményalak, mind elvonultak valahova máshova. Csoda, hogy egyáltalán a fáklyákat égve hagyták, kedves gesztus tőlük, hogy a világos folyosó melegen barátságos érájából tehettem át a lábam a dögletesen sötét irodába.
Bár a dögletesség egyáltalán nem biztos, hogy a sötétségtől eredt. Lehalkultak a gondolataim is, tisztán hallottam, hogy nagyot lélegzem a levegőből, ami egyáltalán nem hasonlított az iroda alapvető szagához. Mély, eleve kihánytnak érzett szagtól terhesen minden molekula fáradtan vonszolta magát ki és be a tüdőbe. Mi a rossebb? Édeskés volt, nem a vér bomló édeseként, de mielőtt belemélyedtem volna a további elemezgetésbe, a felvett szocializációnak hála a karomat az orrom elé szorítottam, a sötét talár nehéz anyagában aránylag kielégítően tudom visszatartani a lélegzetem. A pálcám a kezembe került valahonnan, de ahelyett, hogy fényt csiholtam volna vele az asztalomhoz indultam. Kintről éppen eléggé besütött a Hold hóról visszaverődő fénye ahhoz, hogy a tejfehér ragyogásban hátborzongatóan sötét legyen az a valami, ami sima fán sötétlett. Háromszögletű áll a pálcám hegyén, felmeredő fülek, a mereven kinyílt, mi több, kifagyott tekintetben függőleges pupilla. Macskafej, macskatesten. Halott macska. Élő macskának is csak akkor van keresnivalója itt, ha Shael véletlenül idehozza! Ez ugye nem az övé?
Nem. Annak hosszabb a pofácskája, ez valami kerek képű fajmacska volt, amikor még boldogan egerészett, alighanem rosszfele. Ki lehet az a perverz vadállat, aki egy döglött állatot tesz az asztalomra. Biztos valami diák, aki mélységesen elítéli a muglikat.
Szép macska lehetett. Óvatosan felemelem a mancsát, a vértócsát kikerülve, ami az asztalról cseppen az ablak felőli oldalára lépek az asztalnak, úgy állva, hogy ne takarjam el a fényt, ami nedvesen és opálosan csillan vissza a belső szervekről. Szörnyű ez a szag, megszédíti a fejem, lelopakodik a torkomon, de valahogy az ablak kinyitásának gondolata olyan távoli és nyűgös, hogy nem fordulok arra. A kicsiny test jobban lenyűgözi a figyelmemet annál, semhogy az okkal foglalkozzak, hogy hogyan került ide, és hogy miként fog távozni, valamint a ténnyel, hogy a dögletes kipárolgása, ami rohadásra nyilván művileg segítette rá valaki, mennyire undorító. Vajon miben halt meg? Túl azon, hogy utána nyilván kibontották, hogy jól látszódjon a kicsi tüdő, csepp szív, nyirkos belek. A pálca hegyével érintem meg a seb szélét, sima, jól...
Papír. Hitetlenkedve meredek rá hosszú pillanatokig, a sötétben nem sokat látni belőle, ezért az ablakhoz lépek vele, hunyorogva a betűkre bámulok. Szavak. Három szó, három borzongás a gerincem mentén, három nyelés a torkomban, de még így is maradt három gombóc. Sötétség, homály. Lehunyom a szemem, összegyűröm a papírt. Nem létezik. Nem. Megállíthatatlanul remeg a kezem. Én cakkosra vágtam volna a macska puha hasát. Én vágtam volna. Brayden rávett volna, hogy én vágjam. Ő nem pazarol. Nem használ olyan szavakat, hogy „öcsi”. KI VOLT ITT?!
Hátralépek, új illat, a levegőben, megfoghatatlan, a bűzben. Intek a pálcámmal, hogy kicsapódjanak az ablakot, a téli hideg pedig bedőljön, megdermesztve a félelmes páracseppeket a bőrömön.*
-Mit akarsz tőlem?-*sötéten izzó gyanakvás. Miféle figyelmeztetés ez? Mit akar tőlem? És legfőképpen kicsoda?! És MIÉRT így?! Miért egy pinceszagú, fémhideg emlékgúnyolat nyomán?!*