A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája

Shannon

Dobbanjon a szíved, félelemmel telve, a világot megremegtetve!

"Az az igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy előre."

                                                                                                                                                               

Ujjaim tarkómra futnak, lassan kezdem markolászni a finom bőrt. Valamelyik este elfeküdhettem. Tekintetem az ablakon túli világot fürkészi. A jeges fuvallat próbál betörni, hogy megmarja arcomat, fedetlen lábaimat, amik olyan kecsesen keresztbe vannak vetve. Fekete hajam félig a szemembe hull, ahogy megpróbálok elsimítani pár tincset. Tenyerem a hűvös ablaküvegre simul, félredöntött fejjel nézem a pillanatot. Tudom, érzem, hogy a hideg csak arra vár, hogy végigfuthasson a karomon, hogy jeges, láthatatlan ujjaival megfogja a kézfejemet és magával rántson a jégbirodalomba.
Ekkor azonban kinyílik végre az ajtó és kezdetét veszi a játék. Az én elmebeteg, kéjes játékom. Hogy mire jó ez az egész? Nincs rá válasz. A lelkemnek esik egyedül jól. A félelmet szinte magamba szippantom, a szívem hevesebben dobog, jóleső adrenalin bomba robban be az ereimbe.
Vissza kell tartanom a kacagást, csak egy őrült, eltorzult mosolyra futja. A kintről beszűrődő fényben is jól látni Shannon arcán megjelenő érzelmeket. Igen…ezt akartam! Folytasd! Hagyd, hogy a pánik bejárja a testedet, hagyd, hogy a félelem ott zúgjon a szívedben, hagyd, hogy ezt én is megérezzem, mint egy undorító ragadozó.
Szia szívem. Mondd csak, hogy telt eddig a napod? Ugye neked is szükséged volt egy kis izgalomra? Nem lehet könnyű túlélni az unalmasabbnál unalmasabb perceket, egyedül…Hát megkönnyítem a dolgodat, majd én belecsempészem a fertőző tébolyultságot!
Olyan gyorsan ugrok le a párkányról, ahogy kitárul az ablak, hogy még én is meglepődök rajta. Szinte leesek. Meglepődöttségem nem tart sokáig, csupán pupilláim szűkülnek résnyire. Szóval így állunk. Így szeretnél játszani? Hát legyen. Kívánságod parancs. Csak kérned kellett. Miért kell rögtön ilyen cselekvéssel kezdened?
Lassan, hangtalanul tápászkodok fel a földről, miközben szemeimet végig a férfin tartom. Egy dolgot szeretnék elérni ezen az estén. Egyetlen egyet. Azt, hogy rettegjen. Ezért pedig mindent meg fogok tenni.
Bár parfümöm már lehet, hogy régen elárult. Nem baj. Így csak érdekesebb lesz az elkövetkezendő idő. Ugye hallod a tompa koppanásokat? Ugye érzed a jelenlétem? Nem tudom eltitkolni előled, hogy ott állok a hátad mögött, hogy hideg ujjbegyem végigszánt fedetlen nyakadon, majd tovalibbenek, mint egy átkozott kísértet.
Érzed a forró leheletem a bőrödön? Érzed a testem rezdülését? Látod, ahogy megszabadulok a magassarkútól? Nem. Nem láthatod. És így csak még csendesebb, még hátborzongatóbb leszek.
Elgondolkozva nézegetem a halott állat arcát, miközben megnyalom alsó ajkamat. Kiszáradt a nagy hév miatt. Ó hát tényleg nem érted? Engem felizgat ez az egész, kielégíti beteges vágyaim. A férfi szenvedjen. Az a dolga. Szenvedj hát egy kicsit te is. Rád fér.
Ujjamat belemártom a vérbe, hogy aztán tovább mázolgassak vele Shannon előtt az asztalon. Kissé előre hajolok, a szemébe nézek. Nézz úgy rám, mint valamelyik nap a reggelinél. Azt akarom, hogy úgy nézz rám!
Megtörlöm a szoknyám szélében a véres ujjamat. Egy utolsó pillantást vetek rá, majd hátat fordítok és a kitárt ablakhoz sétálok. Ugyanúgy megtámasztom magam a párkánynál, mint az előbb az asztalnál. Azzal a különbséggel, hogy most az éjszakának hódolok be, nem pedig a férfi félelmének.
Szinte fáj, ahogy a hideg belekap a hajamba, ahogy végigfut a nyakamon. Csillagot alig látni az égbolton. Már ők sem merik végignézni, ami itt történik, szemérmesen eltakarják szemüket, felhő mögé rejtőzve.
Ahogy talpam megemelem, megreccsen a padló alattam. Nem fordulok meg, ó nem. Minek? Leplezz le! Támadj meg! Vagy hidd, hogy egy mindenható lidérc követi a mozdulataidat. Brayden gonoszsága mindig is izgató volt. Te miért nem tudsz ilyen lenni?
Légy gonosz! Védd meg magad! Védd meg a reszkető lelkedet! Ne hagyd, hogy megmérgezzelek! Mire vársz? Tudod hol vagyok nem? Gyere…gyere! Hadd villantsam rád végre mosolyomat, úgy, hogy te is lásd! Annyira szeretném, ha láthatnád, hogy számomra ez mennyire tökéletes pillanat!

[Monique]

Monique „Itt nincs helyed,
Támad már a tél,
Korbácsos szél kerget el.”
*Friss az idő odakint. A kastély falai között az ember megszokja a hideget, hiszen képtelenség minden folyosót és átjárót kifűteni, még varázslattal is. A hideg egyszerűen beeszi magát a falakba. A természetnek van egy olyan erőszakos ereje, amivel még a varázslat sem dacolhat. Minél északabbra mész, annál hidegebb van. De jártam én már északabbra is. Ahol a kúria van, a Minticz. Fagyos, szeles, nedves skót-felföld, nincs is olyan messze innen. Gondolom most romos és üres, csak a bomlás szagától vergődő elfojtott gondolataim járják dideregve az ismerős falakkal határolt tereket, keresik fel a zugokat, a pincétől a padlásig, végigsikoltozva ijedten a folyosókat, ahol gyorsan kellett sietni, meghúzódva a polcok, ágyak alatt.
Undok emlékek, undok gondolatok, elnyomom őket. Elnyomom, de úgy érzem, mintha valaki most egy kötelet vetett volna rájuk, hogy kicibálja őket a biztonságosan elrejtett helyről. Erőszakos és lendületes, de maradjunk annyiban, hogy én vagyok a jobb. Egyelőre én vagyok a jobb, a hideg szellő, ami betör az irodába és minden zegzugát bekalandozza az arcomba löki a „vendég” illatát, a fülembe muzsikálja testének túl könnyű dobbanását. Túl könnyű dobbanás, Brayden, ő nehéz. Súlyos. Apánk alkatát örökölte, mostanra pedig az Azkaban ellenére se hiszem, hogy ilyen könnyedén puffanna. Ennek ellenére nem mozdul a kezem, nem lendül a Finite-igével a pálcám, nem és nem akarom látni, hogy mi lenne, ha esetleg mégis róla rántanám le a láthatatlanság álcáját. Alighanem nem élném túl. Vagy ha mégis, abban se túl sok örömem lenne.
Lépések. Még csak nem is lopakodik.*
-Ez feszegeti a pofátlanság határait.
*Nem tudtam visszafogni az ingerült felcsattanást, amikor a mozdulat, a közelség, a lélegzet nyomán felmeredtek a pihék a tarkómon és végigcsordul a hideg ellenére a forróság a gerincem mentén. Oké, megszoktam, hogy szórakoznak velem, de az iskolában erre még nem volt példa. Azért vagyok itt, mert ez a MENEDÉK! Nem tűrhetem. Nem engedhetem. Nem és nem lehet. Nem adom meg azt az örömet, hogy a kedve szerint cselekedjek, akármi is legyen az a kedv.
Hiszen ismerem őt. Tudom ki lehet, a sejtés olyan bizonyos, mint a parfüm, ami betolakodik az orromba. Minden nőnek, lánynak más illata van ebben a kastélyban, úgy veszem észre, távolról se hasonlítanak egymásra. Melore ártatlanul édes, Shael energikusan könnyed illatú, de ez... ez súlyos. Rátelepszik az emberre, mégse bántja, aki szimatolja, mert nem tolakodik látszólag az illat, hanem csak csalogat, elillan, hogy aztán újra beburkoljon, aztán megint elillan. Inspektor-szag van. Jellemző. Mi másba is keveredtem volna. Kinyúlok, az asztalomra firkált mintát egyetlen vonallal áthúzom, a vért a macska bundájára törlöm az ujjamról és a pálcámról, amikor végre hajlandóak megmozdulni az izmaim. Lassan. Nem viszik túlzásba. Belemarok a szőrbe. Vajon ha hozzávágnám a tetemet, meglátszana rajta a vér? Alakot adna neki? Vörös, formátlan árnyat, rémálomból szabadult szörnyeteggé formálná amelyik nedvesen csillog a lefelé folyó belektől, májtól, szívtől? Kegyeleti okok... végigsimítom a pálcát fölötte, az igét olyan halkan suttogom, hogy én is alig hallom, mire a test engedelmesen porrá válik, minden vérrel és cafattal együtt. Csak a padlón édesedik tovább a tócsa, de egy tisztatóbűbáj azt is eltünteti.
Az én vérem viszont erősen lüktet a halántékomnál, dobog a koponyámon a szív.*
-Most már nyomod sincs. Elmehetsz-*vetem oda valahova az ablak felé, mély lélegzetet veszek, a pálcát visszacsúsztatom az övemen függő tokjába, megtámaszkodom az asztalnak a derekammal, összefonom a karomat a mellkasomon. Nem fogom megtámadni, nem fogom felrúgni, nem fogok semmit csinálni, amivel aztán visszaélhetne a fajtája. Nem szegem meg a szabályaikat. Nem olyan gyakran és nem olyan látványosan, ahogy azt a diákok teszik. Elvégre felnőttek vagyunk, a felnőttek pedig másféle tétekkel játszanak. Én bújok, ők keresik a hibát bennem, ha nem találnak, hát csinálnak. Hát, nem fognak.
Türelmetlenül dobolok a karomon, összehúzom a szemem, ahogy fürkészek az ablak felé. Pont olyan türelmetlenül, ahogy a szívem rándul a mellkasomban. Gyors-gyors-gyors ütem, szinte a vergődéshez hasonló rándulások. Kesernyés a nyál, ami a torkomon csúszik le, feszült az izom a nyakamon, ahogy túl mereven tartom a fejem. Mitől félek? Garsidenál komolyabb rémek is laktak már a szekrényemben, nem fogok megijedni tőle. De. Megijedni megijedtem. Félni nem fogok tőle. Csak tűnjön el végre, jó lidércként, az ajtót kinyitva.*
-Ilyenkor már a mumusok is lefekszenek, gyerünk.

Shannon

"Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja."

                                                                                                                                                               

Nem érted, nem értheted. Ebben a világban már nincsen olyan hely, ami menedékül szolgálna. Nincs olyan hely, ahol biztonságban érezheti magát az ember. Mindenkit megtalálunk, felkutatunk, ha kell, megölünk, aki az utunkba áll. Mondd édesem, te végül, hogy döntesz? Ugyanilyen makacsul tagadod majd a benned lopódzó sötétséget? Miért nem tudod elfogadni, ami nyilvánvaló? Miért teszel úgy, mint aki a jóságát védve menekül? Hazugság! Csupán a gonoszság elől próbálsz elrejtőzni, ami benned is ott lapul. Majd én előcsalogatom! Tégy olyat, amit megbánsz holnap, tégy ma este olyat, ami távol áll álarc lelkedtől! Tépázd meg a maszkodat és légy olyan, amilyennek születtél, légy olyan, mint én! Hadd legyen rád büszke a bátyád… Nem kell senkinek megtudnia, de ma engedd el a fenevadot, ami ott van az elmédben.
Nem hiszel nekem? Hát miért nem mondtál soha őszintén nemet? Miért nem tagadtad meg igazán a bátyádat és pusztítottad el rothadó gonoszságát? Miért? Mert valahol mindig is élvezted ezeket a dolgokat, mindig izgatta a fantáziádat az őrültség. Hogy milyen lehet a világot így látni, hogy milyen lehet ilyen szörnyű dolgokat elkövetni…ugye így van? Ugye nem csal a megérzésem?
- Hahh…
Felszakad a sóhaj a torkomból, ahogy újra közelebb lépek a férfihez, pálcámat ezúttal kérhetetlenül szegezem rá. Elrontottad a mókám Shannon! Hogy lehetsz ennyire udvariatlan? Mit számított neked az a nyomorult macska ott az asztalon? Nem szeretem, ha tönkreteszik a játékomat. Meglepsz! Kíváncsivá teszel! Feldühítesz!
Oldalt állok neki. Pálcám hegyét a torkához tartom. Egyetlen másodperc az egész. Érezni akarom, ahogy az artéria lüktetése, átkúszik a pálcámba, s az édesen rezonálni kezd. Fejemben pár átok gondolata sikít, meglepően gyorsan jönnek az ötletek. A gond annyi, hogy egyelőre nem akarok rá Cruciot szórni, vagy esetleg a testét égő sebekkel megkínozni. MÉG nem. Egyelőre csak a félelmet akarom élvezni. Csak annyit, hogy ebben a pillanatban talán én vagyok fölényben.
Tekintetem végigsiklik a férfin, szinte már zavarba ejtően, érezhetően, tapinthatóan. Végül megállapodik a pálcájánál. Kissé távolabb lépek. Pár lépés. Ajkaim némán formálják az „Invito pálca” szavakat. Ha sikerül elvennem, teljesen eltávolodok tőle, ha nem, akkor újabb cselt eszelek ki. Pedig én mennyire élvezem…élvezném, ha pálca nélkül tudhatnám, teljesen ki lenne szolgáltatva kényem-kedvemnek. Micsoda gyönyör volna!
Nem tudhatja biztosra, hogy én vagyok. Sejteni sok mindent lehet, a parfüm bárhonnan jöhet. És számomra ez a kétségbeesés a legszebb. Hogy hiába sejti, hogy én vagyok, leleplezni nem mer, mert az emlékek megbénítják. De ez így kezd unalmassá válni.
Halkan suttogni kezdek.
- Mondd, milyen érzés újra átélni? Hm? Milyen érzés volt amikor Brayden rettegésben tartott? Mesélj nekem édesem…mesélj.
Búgom édesen, tovább akarom fokozni a saját agya által generált emlékeket. Azt próbálom elérni, hogy minél több és több kép tóduljon az agyába, lepje el a pánik feketesége. Ki akarom hozni belőle a vadállatot! Azt, hogy ha másért nem is, legalább a saját védelme érdekében váljon olyanná, amilyenné én szeretném.
- Már nincs messze szívem. Közeledik. Nem érzed? Vissza fog térni és újra kezdődik minden!
Ekkor vöröslő rúzsnyomot hagyok a nyakán. Ismét a háta mögött vagyok. Talán fel is nevetek, nem tudom. Ellepi a vágy az elmémet. Mindig ebbe a hibába esek, tanulhatnék már belőle, ám oly édesen borzongató ez az érzés, hogy nem akarok.
- Még mindig kísért igaz? Még mindig felriadsz néha esténként…igaz?
Nem bírom tovább. Tennem kell valamit végre. Valamit, ami megpecsételi az estét, ami bebizonyítja, hogy nem csak emlékeket felidézni jöttem. Pálcámat lendítem, ha az övé nála maradt, kivédheti. Tudom. De nem érdekel.
„Finis Captivo”
Láncra verhetlek? Megtudom tenni? Rabul ejthetlek? Vagy kivéded? Nem adod meg ezt az örömöt nekem igaz? Szörnyű.
- A mumus alszik, én nem. Te tudsz ma még?
Remélem, hogy nem. Milyen kegyetlen vagyok. Pedig soha nem ártott nekem, de ez nem lényeg. Meg akarom szerezni magunknak és tudom, hogy képes vagyok rá. Ez az én adományom...hogy a halálba csábítsam a férfiakat. Légy halálfaló! Tarts velem!

[Monique]

Monique „Itt van mindig üldöz,
Soha nem szabadulok tőle,
Mondd mit tegyek, mit is tehetnék,
Hová fussak előle?”
*Valahogy ugyanaz a kellemetlen, öngúnyos, keserenyésen édes gondolat emelkedik fel buborékként a tudatomban, ami akkor is megörvendeztetett már, amikor a miniszter úrral beszélgettem. Bár voltaképpen nincs különbség, hiszen a műfaját tekintve mindkét ember ugyanaz. Feketék, sötétek, nehezek, mételyes mérget lehelnek a világba, amit megérezve a félelem fattyúdalát dobogja az egyszerű gondolkodású szívem. De a tudatom azért ennél már előrébb tart. Megvárom, amíg a gondolat pukkan a fülemben és elenyészik. A nyúl is várakozik a csörgőkígyó előtt, mielőtt megfeszített mancsokkal ina szakadtából inalni kezdenek, általában már későn. De mindig van lehetőség arra, hogy időben elindul. Nem sok, De van.
Trükközik a drága, érzem, ahogy a pálca megrándult az oldalamnál, a tenyeremmel nyomom vissza, ráhajtom a tok tetejét. Nem véletlenül hordom ilyesmiben, nincs az a varázslat, ami rábírná a pálcát, hogy gombolja ki a tokját. A korábbi érintés még izzó pontként ég a torkomon, nem volt fájdalom, nem volt kín, csak a kellemetlenség, ahogy a duzzadt erekre nyomódott a hideg fa.
Miért hiszi minden halálfaló azt, hogy velem kell játszadoznia, majd én jól kielégítem az egójukat, vagy nem tudom minek nevezzem azokat a beszélgetéseket, amiket velük lefolytatok, ha nem az egójuk ápolászásának, szakmai becsvágyuk megvalósításának. A hangja. A hangja pontosan alátámasztja azt, amit az illata alapján gondoltam, a mondanivalója pedig még inkább. Felnevetek. Szakasztott úgy, mint akinek testen kívüli élménye van, maró hidegséggel.*
-Újra átélni? Sokat tudsz, de mit gondolsz magadról? Braydennek a közelébe sem érsz, tudod. Ezért provokálsz. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak.
*Mélységesen undorít a gondolat, hogy arról kéne mesélnem. Még rosszabb az „édesezés”, soha nem szoktam meg, hogy becézzenek, de ettől a nőtől azt hiszem, természetesnek vehetem. Ellököm magam az asztaltól, hogy ne érhessen újra hozzám, eltávolodok az asztaltól, elténfergek a kanapéig, leülök, hátradőlök. A balomat a pálcámon tartom, amikor a lánc rácsavarodik, meg a bokámra, felvonom a szemöldököm. El akar húzni? A lánc végét követem a tekintettem, megállapodik a semmiben, ahol a pálcája van. Mögéképzelem az alakját, filigrán női személy, sötét haj, csillogó, fekete szemek, embertelen mosoly, fehér fogacskák, piros nyelv.*
-Soha nem kezdődik minden ugyanúgy, ugyanolyan módon. Legyen igazad. De még nincs itt, tőled pedig nem fogok úgy félni, mintha ő lennél-*megjátszósan könnyed a hangom, legalább erre hajlandó. Nem remeg, nem botladozik, nem sántít. Felemelem a jobb kezem, a láncot elkezdem felcsavarni a kézfejemre. Ugyan már. Ezt a bűbájt is ismerem. Sokat tapasztaltam, sokat láttam tőle. Sokkal többet is kihoztak már belőle. Fantázia, kreativitás!
Mindazonáltal nem kéne bíztatnom.*
-Tudok. Édesdeden fogok szundikálni, amit kiteszed a romlott lelked az ajtón-*honnan jött ez a kifejezés? Ha már lelkek és romlás nekem sincs okom panaszra. Rosszallón meghúzom magam felé a láncot, vagy közelebb jön, vagy hagyja nyúlni, amíg csak a varázsereje kitart. Meddig tart ki? Jól képzett halálfalóként elég sokáig. Na de a türelme? Voltaképpen nem járna jól egyikünk se, ha elfogyna neki. Nekem fájna, neki meg... nem tudom. Talán vennék rajta revansot? Talán.*
-Kár tagadni. Na és? Mi közöd van hozzá? Ez az én dolgom, nem hiszem, hogy őrködni akarsz az álmom felett. Előrebocsátom, nem is hagynám. Te idegen kísértet vagy, testetlen, formátlan, semmi keresnivalód nincs itt. Miért jöttél?-*vajon miért? Gondolom ugyanazért, ami az egész rendszert mozgatja. Félelemért, rettegését, alázatért. Reszketésért, könyörgésért.* -Ne fejtsd ki, ismerem az indokot. Rossz helyen keresgélsz. Nálad veszélyesebb szörnyekkel is volt már dolgom-*talán nem kellett volna ilyen nyersen az arcába vágni, de mint minden félelem és ijedtség, ez a mostani is elkeseredett dühöt szül.*

Shannon

Kellemes nosztalgia árad végig rajtam, ahogy végigsétálok az ismerős folyosókon, csupán egy-egy óráról késő diákkal összefutva utamon. Szívesen megpihennék az ablakok előtt a kinti repülésórát szemlélve, esetleg csak a járkáló diákokat, de sajnos kötelez a menetrend. Így is meg lesz a böjtje még ennek a kirándulásnak, még ha rövidre is fogom. Sőt, már most érzem tagjaimban az árát. Nem hiába vágytam pihenésre, hiszen a birtok bejáratától kellett végig gyalogolnom, és be kell vallanom messzebb van ez, mint gyermekkoromból emlékszek. Az átvizsgálásról és az azt végző halálfalókról inkább nem is szeretnék szót ejteni. Így is ráz még a hideg és az undor, hogy végigkúszott rajtam tekintetük, mágiájuk és kutató kezük nyálkás gőteként. Túl sokat vesztegeltem ott. Viszont nem bízhattam holmi jóhiszemű madárkára, se Shannon jóakaratára az ügyet. Valóban, ez különleges eljárást igényel. A múltkori elválásunk… nos sajátos volt. fogalmam sincs mit gondolt rólam igazán, amikor késő délután elhagyta a kórházat azon álnok trükköm után, és előtte elmondott szavak, kérések, vádaskodások hogyan érlelődtek meg benne akkor és azóta. De hát muszáj volt, annyira muszáj! Anélkül most nem lenne kezemben az orvossága, ami ha nem is oldja fel minden problémáját, legalább enyhíthet rajtuk. Akkor is, hogyha álnok férgek megdézsmálták „próbaként”. Még jó, hogy mindig többet hozok!
Illetve azóta beszéltem lelki sérültekre szakosodott orvossal is, de úgy érzem vajmi keveset fog segíteni nekem. Shannonból csak egy van. Ezt a pszichózist pedig nem mindennap látják, és még ritkábban gyógyítják. Nemes Opál, csak egy van belőle a világon, és minden csiszolás teljesen átalakítaná, nyersen kell hagyni, hogy ne vesszen el önmagában. Ha ilyen ambícióim lennének, hogy parádéztatva hordjam körbe dicsőségért mások sebeit véres kardként harcmezőn, és ez lenne a szakterületem, akkor csodálatos tanulmányt írhatnék belőle. Ám ez távol áll tőlem.
Legalább olyan távol, mint Shannon nemrég megismert jelleme attól a képtől, ami irodája mellett díszeleg. Elszemlélem a játszadozva viháncoló kis tündéreket, és mosoly húzódik arcomra. Még ha árnyak lengik is be a régi épület falait, akkor is mindenhol megtalálható annak tiszta, üde megronthatatlan bája és öröme. Ez a hely fiatal szivek gyűjtőhelye, álmok, vágyak, lehetőségek… hogy is lehetne elnyomni még akár háború alatt is ezt a hatalmas erőt?
Engem is átjár hely szelleme, a remény ereje, ami maga a mágia. Itt Shannon is megkaphatja a gyógyulás esélyét, jobban, mint bárhol máshol.
Határozottan kopogok ajtaján.
„Shannon?”

Sötét hajnal

fehér éj

Nem volt semmi a két világ közt, ami megállíthatta volna csendes surranását a szürkeségben a fehér és a fekete határán. Balján kúszott a nyálkás sötétség, az alkarjára tekeredve húzta hátra, míg a jobbjában fehéren izzott a pálca az átoktól, ami nem távozott el belőle, mementóként ott maradt.
Mementója volt annak, amit éppen elkövetett. A léptei alatt szürkeség, a balján árnyak, jobbjában fény, előtte pedig az élet vörös tengere lüktetett, végeláthatatlan foltként mázolta a horizontot, összepárállott a melege a lélegzetével.
Még ki sem hűlt a férfi, aki mellé térdelt. A mozdulatlan test nyirkos volt, miközben a hátára fordította, az arcába bámult, de nem ismerte fel a vonásokat, torzultságukban megrémítették, a félsz, hogy mi lehet a vérmáz alatt menekülésre ösztökélte, keresztülhopponált a vértengeren, rándult a tudata néhányat, amíg a szaggatott utat megtette, és végre magára maradt a semmi közepén, ritmustalan hangokkal, soha nem egyedül a magányosságba, odabent...

*Felrezzentem, egy újabb álom, újabb, őrült látomás, érthetetlenül körvonalazott valóságosságával rémületes, sűrűn nyeldekelve bámultam az ajtóra, ahonnan a hang jött, ami rángatott az alvás közel sem édesen ölelő karjaiból. Kissé hunyorítanom kellett, ahogy a nap besütött az ablakon, éppen a jobb szememben, miközben a hátralökött székemben ültem, a lábam az asztalon.
Levettem róla, előrehajoltam, balról lestem az ajtót, a pálcám is a bal kezembe vettem, mert teljesen képtelen voltam fókuszálni a másikkal. Ugyan Shannon, ez az iskola, semmi igazán veszélyes nem lehet az ajtód előtt.
Ezt hittem a télen is.
Azonban ez a hang... igen, túl közeli ismeretség ahhoz, hogy máris elfelejtsem, megkönnyebbült sóhajjal dörzsölöm meg a homlokom. Bátor ember, meg kell hagyni, de hát ilyen a fajtája, meg voltaképpen, miért félne az iskolában? Meg miért ne okozna nekem még több bosszúságot, feltűnést, megcsóválom a fejem. Ahogy akarja doktor úr, aligha tudok érdemben tiltakozni az eljárás ellen, legfeljebb kiátkozom a szobából, ha nagyon nem tudok vele mit kezdeni. Gondolom, fogalma sincs arról, hogy mivé fajult az a nap, amikor legutoljára találkoztunk, de erről aligha fogom én felvilágosítani.
Csak nyugodtan Shannon. Hétköznapi fecsegés, gyors mozdulattal rendbe szedem a talárom, lesimítom a gyűrődéseit, összegombolom a pólóm felett, mielőtt kinyitnám neki az ajtót.*
- Fáradj be Caeoimhin, ha már eddig elfáradtál-*invitálom, becsukom mögött az ajtót, rutinos pálcamozdulattal idézem magamhoz a Roxfortos manót.* -Kávét?-*a cukor úgyis itt van nálam fent, félretolom a mugliismeret beadandókkal együtt az asztalról, annak a szélének támaszkodom, miközben a kanapé felé intek, üljön le nyugodtan. Figyelmesen szemügyre veszem, talán tanúsíthatnék némi érdeklődést az állapotom iránt. Kéne írnom egy cetlit ilyen vészhelyzetekre, amin pontokba szedem, hogy mit is kell csinálnom ilyenkor.*
- Jó hír, rossz hír?

Shannon

Már készültem újra koppantani, hátha nem hallott, esetleg benyitni, ha mégse lenni itt, mert talán órát tart, amikor meghallom bentről a mozgolódást. Jól van, akkor várunk még egy kicsit, és lőn, jő a jutalom, egy enyhén megzilált Shannon képében. A hangja mintha egy kicsit mély lenne, és az egy csipa a bal jobb szeme alatt? Biztos aludt, egészen aranyos. Bár nincs túl jó tapasztalatom alvó Shannonokkal, azért bizakodok, hogy a saját élőhelyében kevésbé védekező. Bár lehet territoriális… oh miket beszélek én már megint?
„Köszönöm.” Biccentek, és kihasználom a lehetőséget a leülésre, ha más nem azért mert úgy érzem mentem széthasad a hátam vagy legalábbis leesnek a lábaim. Ez így nem fogja járni. Kifele menet beszélnem kell az ellenőrökkel, hogy a légi közlekedéshez hogy állnak, mert hogy én még egyszer kerekesszékbe üljek kizárt, ahogy az is, hogy ezt az ügyet félbehagyjam!
Oldalamra helyezem a mankómat, és megmasszírozom a bal lábamat fájón. Bárcsak lehetne hopp-port használni az iskolába, vagy hoppanálni, de hát a gyermekek védelme valóban fontosabb az én kényem-kedvemnél.
Finoman bólintok a kérdésére. „Egy csészét elfogadnék.” Az alatt lenne időnk beszélni egy kicsit, és őszintén? Örülök az ajánlatnak, még ha csak üres udvariasság is, sokkal természetesebb viselkedés, mint amit kórházban mutatott, helyes, nagyon helyes. Valóban jót tesz neki a környezet.
„Ugye nem zavarok nagyon? Csak pár dolgot szeretnék megbeszélni és odaadni. Jobban érzed magad azóta?” Ugyanis jobban nézel ki. Bár igaz, egy délutáni pihenő és egy roham után én is egészen másként festenék.
„Is-is. Sajnos tényleg epilepsziád van, de a jó hír, hogy nem túl nehéz kezelni. Illetve több átokmaradványodra is lenne kúrám, amivel csökkenteni lehet hatásukat hosszú távon.”
Előveszem a kis táskámat, és picit büszkén nézek tartalmára, ha már sikerült behoznom kielégítő mennyiségben. Három üvegcse, és két apró zacskónyi tablettából áll csupán, miután metodikusan kombináltam össze különféle hatású anyagokat, hogy azért mégse egy kis szekrényre való gyógyszert kelljen nyelnie naponta. Így talán hajlandó is lesz rá. Elég sokáig tartott mit ne mondjak, nem egy álmatlan éjszakámat töltöttem bájitalkönyveket tanulmányozva. Nagyon remélem, hogy működnek, bár leteszteltem őket. Ha hatásukat nem is fejtik ki, ártani nem fognak neki, reméljük. Az altatóra is ezt gondoltam. Kicsit összeugrik a gyomrom, és a kínos csendben és hangulatban nem bírok tovább keringeni a forró kása körül, ami maga a beszédpartnerem létének ténye. Halkan szólalok meg.
„Sajnálom a múltkorit. Aljas volt tőlem. Nem lett volna szabad rád erőltetnem az akaratomat, még ha javadat is akartam.” Összeszedem a bátorságomat, bármilyen megalázó is volt a kirohanásom, és a szemébe nézek őszintén és bűnbánóan, mert így is érzek.

Sötét hajnal

fehér éj

*Vajon mennyire látja rajtam, hogy álmomból ébresztett? Sehogy nem fogom tudni kezelni, ha elkezd mentegetőzni ezért, hanem egészen rövid úton a falnak megyek, de olybá fest, hogy simán csak elfogadja az invitálásomat. Miután ilyen célzatosan a nyakamra jött. Előtte küldhetett volna egy figyelmeztető baglyot, én pedig, persze tiltakoztam volna a látogatása ellen, ahogy zsigeri mélyen, ahol az igazi fájdalmak fogannak még mindig tiltakozom. Egyszerűen nem akarok tudni semmit, amit mondhat nekem, mert az biztos valamiképpen kioktató lesz, és fárasztó. Esetleg megalázó, elvégre az én bajom az én bajom, másnak ehhez semmi köze, volt már olyan helyzet, amikor nagyobb szükségem lett volna orvosra, mint egy kis roham, de akkor persze senki nem volt ott.
És persze, nem is voltam igazán életveszélyben...
Képes vagyok anélkül feldühödni a puszta jelenlétével kiváltott gondolatok ritmusán és lendületén, hogy egyáltalán megszólalna. Vajon ő orvosilag milyen következtetést vonna le ebből magára és rám vonatkoztatva? Majdnem ilyet kérdeztem délután a harmadévesektől, csak egy kicsit más témakörben.
Iszik kávét. Nagyon helyeslem.*
 - Csak amennyire egy medimágus jelenléte mindenkor zavaró és kellemetlen, semmi különlegesben nem akadályozol-*elmosolyodom, valahogy nem tudom felmérni a saját szavaimban mennyire voltam mételyezőn rosszindulatú, és talán nem is volna helyes egészen túllőni a célom. A manó szerencsére gyorsan fordul, halk pukkanással jelenik meg.*
- Minél jobban?-*kérdezem szórakozottan, miközben az én csészémet levéve, sziruppá keverve a tálcát a kávéval, tejszínnel, cukorra felszolgáltatom Caeoimhin elé.* - Azóta nem volt rohamom, ha erre vagy kíváncsi, és... nem történt semmi végzetes -*mondom végül habozva, elvégre élek, ez pedig beletartozik a semmi végzetes kategóriába. Lassan mozgatom a kanalat, körbeforgatom, hogy felemelkedjen a súlyosan leült cukor a csésze aljából, érezni az ellenállást. Bólintok a szavaira.*
- Bizonyos olvasmányokból sejtettem-*mit áltatom magam, tudtam. De Caeoimhin is áltatja magát, hogy könnyű lesz kezelni. Főleg, hogy sohse tudja, mi ér. Ahogy én sem. Mi jön még. Közel sincs vége az évnek, és az iskolán belül úgy érik az erőszak gyümölcse, mintha csak belőlem táplálkozna, vagy torz tükörképét akarná visszaadni az életemnek.*
- Egyelőre csak próbálkozzunk egyfélével, mielőtt úgy járok, mint a mákonyleveddel-*vetem oda kissé talán nyersen, nem felejtettem ám el, és továbbra sem tartom egyenes húzásnak, teljesen szétestem attól a létől. De Caeo már nem rám figyel. Pakol, gyorsan és röviden, mégis...*
- Ez mind?-*nyögök fel hitetlenkedve, döbbenten, kizárt dolog, hogy ezt mind meg tudjam jegyezni, még akkor sem, hogyha felírom sorrendben, és mi van, ha mindegyik okoz valami váratlan kis hatást, ugye.* - Hát nem bizony, de ezt se gondolod komolyan?!

Shannon

„Elnézésedet kérem akkor. Nem mertem bagolyra bízni, a végén félreértés történik, esetleg elveszik” Vagyis elkobozzák, ha nincs értelmes szót szóló karakán jellem mögötte, de annyira még én sem vagyok hazafiasan hősies, hogy ellenség kígyófészkében hangoztassam a véleményemet a rendszerről. Ez nem volt túl szép, a kígyók kedves állatok. Biztos van erre valami jobb kifejezés, sajnos nem vagyok elég költői, hogy most eszembe jusson.
„Ennek örülök. Köszönöm.” Elveszek egy csészét, kis tejjel öntöm fel, valahogy furcsán merev és kínos a légkör, szike kéne a vágásához, vagy műtéti fűrész. Bár tudnám, hogy vannak-e közeli barátai, de kétlem, hogy olyan volna, aki előnyös lenne e helyzetben, ha egyáltalán léteznek. Nekem kell felvennem ezt a szerepet, és ahhoz túl kell jutnom a kellemetlenségeken, és felvállalnom, hogy az én lelkemen száradjanak a dolgok. Ah, bár pszichológus lennék!
Belekortyolok a kávémba. Valahogy furcsa, hogy ennyire édesszájú. Nem tipikusan férfias, és nem is illik ahhoz az énjéhez, amit kívülről mutat, amikor sérült, vagy védi magát. Bár persze, én nem tudhatom milyen hétköznap. Lehet, hogy elragadó, kedves, simulékony diákjait nevettető tanár, akinél mindenki bizalmasra lel, hiszen nem az illene egy házvezetőhöz? Legalábbis Sárgához? Melyik az álca? Gyengédségre vágysz Shannon?
„Igen, gondoltam, hogy nem idegen az ötlet számodra. De manapság még a muglik is hatékonyan tudják kezelni. Persze… lehet, hogy nem hat kellően erősen, amit elsőre felírtam, a sok másik átok miatt ugye.” Óvatosan közelítem meg a problémát, mert bár nem akarok nocebo effektust létrehozni, főleg olyasvalakiben, aki amúgy is kételkedő, inkább leszek őszinte mostantól. Megérdemli, és nincs értelme eltitkolni.
„Mondanám, hogy egy kis nyugalom és életmódváltás sem ártana, de bizonyára itt a Roxfortban érzed magadat a legjobban, hisz mi tagadás, valóban a legbiztonságosabb hely. Kicsit nosztalgikussá is tesz. tulajdonképpen hogyhogy a Hugrabug háztanára vagy pont? Hollóhátra vagy Mardekára tippeltem volna igazából.”
Hm, vajon bemehetnék egy órájára? Sokat segítene, hogy meglássam, hogyan is viselkedik másokkal szemben. De talán majd máskor, ez még nagyon tolakodó lenne. Ha esetleg felmerül jó apropó megkérdezhetem még azért.
„Elvileg biztonságosak, de igazad van, lehetnek mindig mellékhatások, bár most már sokkal jobban értem milyen érzékenységeid vannak a vizsgálatok után. Ha tudtam volna, már akkor sem adok neked ilyen szert. Sajnálom, hibáztam.” Picit elgondolkodok a kezeimet szemlélve, de igen, igaza van, és bizonyos érthető a bizalmatlansága is. „A legjobb az lenne, ha most vennéd be, és megfigyelném az állapotodat egy ideig utána.” Kicsit elmerengek a lehetőségen. Erre nem terveztem, még van dolgom ma. Lehet nem kéne itt marasztalnom magamat, nem is túl udvarias. Viszont orvosilag meg…
„Igen, ez nem olyan sok. Ennél sokkal többet akartam eredetileg, ez már a kombinált és könnyített verzió. De, teljesen komolyan gondolom. Ez csak öt szer, csak annyi, hogy már előre hoztam eleget egy hónapra. Ha működnek rendesen, akkor majd hosszabb időre csinálok eleget. Ha akarod megbűvölhetem az üvegeket és zacskókat, hogy szóljanak, amikor be kell venni őket. Mondjuk csak annyi, hogy a tablettákból reggeli és vacsora előtt egyet-egyet, a bájitalokból egy fél millilitert este italba keverve ebből a lila üvegesből, a másikból reggel ugyanezt. Egyszerre veheted be tablettákkal. Mindig három abból, és egy ital. Idővel, ha kitisztul a testedből egy-két átok majd leválthatjuk, vagy akár ki is iktathatjuk egyes szereket.” Biztatóan mosolygok rá, hiszen tényleg egyszerű.

Sötét hajnal

fehér éj

- El se bírta volna a bagoly-*bizalmatlanul és rosszindulatúan méregetem a csomagot, komolyan képes volt ezt mind magával hozni, csak azért, hogy megetesse velem. Ha meg akarnám mérgezni magam, akkor biztos egy orvossal küldetném el a mérget, a „csak jót akartam neked” hozzáállásba és persze papírdobozva csomagolva.
Persze, engem ki akarna megmérgezni? A létezésem jelentéktelen, mondhatni, úgyszólván, legalábbis jelen pillanatban az.
Lestresszelek attól, ahogy a kávémat nézi, a csészét a kezemben, a kortyot a torkomban, nagyon nem szeretném tudni, hogy mire gondol, milyen vélt következtetései vannak ebből, de azért nem merem kinyitni a fiókot, ahol a Mindenízű várja, hogy elérkezzen a kávézás ideje, és most bizonyára teljesen elégedetlen. Egy édességnek is lehetnek érzései. Miért pont annak ne lehetnének. Nekem is vannak, nemde? Vagy... ?*
- Megbocsáss doktorkám, tudom, nekem nincs orvos tapasztalatom, stb, stb, így csak a gyakorlati megfigyeléseimre hagyatkozhatok, de... a rohamok következetesek, nem teljesen véletlenszerűek, mint azt a varázstalanok írják. Persze, nem tudom, mi zajlik a fejemben, de vegyük számításba, hogy a vérem tiszta, ezáltal minden sejtemet és gondolatomat áthatja a varázserő-*csak így tovább Shannon, csinálj teljesen hülyét magadból olyan elméletekkel, amiket saját magadban futtattál végig üres éjszakákon.* - Hovatovább azt kell feltételeznem, hogy a varázsló mivoltom miatt olyan mágikus hatásokra reagálok leginkább, amik túlmutatnak a hagyományos varázshasználat hétköznapiságán. Mivel ezek nem elkerülhetőek, nem tudom, hogy ilyen váratlan, absztrakt hatásokra fel vannak-e készülve a gyógyszerek-*jah, és amúgy simán csak megkeserítem a saját életem mindenféle képzelgéssel, de ez tényleg ne legyen már orvosi dolog. Egyáltalán, mit keresel itt Caeoimhin? Őszintén, ki kérte, hogy itt legyél? Biztos megsértődnél, ha ezt elédvágnám szó szerint, kikérnéd magadnak a stílust, és átfordítanád rám, hogy miért nem hagyom, hogy segíts nekem, miközben pedig az alapkérdést nem válaszoltad volna meg. Nem kell segítség. Van, amin nem lehet segíteni.
Életmódváltás. Elmosolyodok, belekortyolok újra a csészébe, hátrahajtom a fejem, hogy az utolsó cseppeket is eltüntessem, majd leteszem a még jócskán meleg csészét. Már a szívem se rebben a kávétól. A megszokás fásulttá tesz kívül és belül.*
- Itt volt üresedés-*hunyorgom rá, kissé megrázva a fejem.* - A Hollóhát de Crassóé, ő feketemágus, a Mardekár pedig nem fogadna el egy olyan varázslót, mint én, aki, ugye, mugliismeretet tanítok. Ennek a háznak a tanulói adják az órámra járóknak a zömét, így a legtöbb atrocitásnak is ők vannak kitéve, tehát az órámmal, amit tartok eleve felelősséget vállalok értük, most az, hogy a házvezetői tisztjüket is ellátom, nem jelent olyan gyökeres fordulatot-*és legalább jobban lefoglalom magam. Nem a saját sorsomon kesergek, ha az övéknek falazok biztonságosabb menedéket.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a gyógyszerekről és a hibájáról beszél, kissé összehúzott szemmel. Tehát annyira megvizsgált, hogy már tudja mire vagyok érzékeny. Ez egy olyan tudás, amit nem szívesen osztottam volna meg vele, de hát ez már csak így szokott lenni. Kicsit megingatom a fejem, még hogy megfigyelni egy ideig. Hátborzongató a gondolat, hogy bevenném a gyógyszereket, aztán ülnénk itt egymással szemben, mint két faragott sárkány, és várnánk, hogy történjen valami, ő okos kis szemeivel vizslatna engem, miközben én mondjuk malmoznék.*
- Aham-*hosszan meredek rá, összeráncolom a szemöldököm*- Nincs elég bajom a paranoiával, még hangokat is halljak a zacskóból? Nem, köszönöm, inkább kockáztatom, hogy valamelyiket teljesen elfelejtem. Nem tetszenek-*ez persze nem jelenti azt feltétlenül, hogy nem fogom bevenni őket, de várom a kampány további részeit, hátha meggyőznek.*

 

Shannon

„Ugyan, kuvikban nem utazunk. Uhum van, az újszületett is elbír.” Szívem szerint megforgatnám a szemeimet ezen a gyerekes hozzáálláson, de inkább csak a jól ismert lágy mosollyal kísérem köretként a megjegyzésemet. Így is elég mérges, nem kéne kiemelni mennyire nevetséges is a problémázása egy ilyen apróságon. Sima tüdőgyulladásra van, hogy több szert kell adni! Arról én nem tehetek, hogy hatvanféle átok van benne és egy komplex pszichiátriai tünet együttes. Most dobjam fel vajon a gyógyteák nyugtató hatásainak előnyét, illetve a szolgálati kutya lehetőségét, vagy… nem, ez így is túl sok. Először erre vegyem rá. Olyan ijedten néz rám, most hogy belegondolok. Nyugalom, semmit nem raktam és nem is fogok tenni a kávédba. Már minden benne van a gyógyszereidben, egy enyhe nyugtatóval az estiben és étvágygerjesztővel együtt a reggeliben. Lehet túl sokáig mélázott el a tekintetem rajta, ha ennyire felfigyelt rá. Öreg hiba.
Érdeklődve hallgatom a kis előadását, miközben megkevergetem alaposan a kávémat, és csak egy pillanatra kérdőjelezem meg azt, hogy viszonzásként meg akar-e mérgezni? Illetve, hogy meg tudna-e? Veszek egy mély levegőt, mielőtt kiértelmezném mire is akart kilyukadni.
„Nos, amíg nem próbáljuk meg nem tudhatjuk, nemde?” Iszok egy kortyot, igazából ezzel be is fejezhetném, de rendes magyarázatot érdemel. „Az epilepszia egy nagyon sokrétű és sokféle betegség. Van, akinek csak bizonyos ingerekre lesz rohama, van, akinek véletlen és magától, bizonyos időközönként, és végezetül van, akinél a kettő kombinációja található meg. Amit leírtál, azok alapján nálad ez utóbbi áll fent. És mivel minden roham életveszélyes, és hosszú távú agyi károkat okoz illetve újabb rohamok esélyét növeli, ezért érdemes a kezelés, még ha igen, lehetnek is kivételes rohamok erős behatások miatt. De még azok is gyengébbek lesznek megfelelő kezeléssel. Illetve ugye nem csak azt akarjuk kezelni.”
Remélem kellően hivatalos a szöveg, és még nem vesztettem el a „kibeszélem a nomád alól a lovat” stílusú fogalmazásmódomat, ahogyan azt anyám szokta mondani. Ha más nem, az igazság és a puszta tényleges közlés remélem hat rá. Mostani találkozónk eddig sokkal kellemesebben zajlik, remélem így is marad.
„Másrészt kérlek vedd figyelembe, hogy bár a muglikat említettem, ezek a gyógyszerek teljes mértékben mágikus hatásúak, úgyhogy merem kockáztatni, hogy kellően méltóak a nemes véredhez, hasonlóan idomulnak, változnak és fejlődnek a testeddel együtt hatva. Természetesen majd finom hangolni kell őket éppen ezért, de reményeim szerint sokkal többel képesek megbirkózni, mint a hagyományos pirulák.”   Azért álljon meg a menet, ha azt hiszed az aranyvérűséggel pattoghatsz és kihúzhatod magadat ez alól. Ha nem ez a rendszer lenne, és nem kettőnk élete múlna rajta, vagy a te ostoba sznobizmoshoz és büszkeséghez fűzött bizalmad és türelmed esélye komolyan fellépnék az e fajta gondolkodás ellen. Még hogy tiszta vér! Őrülettől, háborútól, gyilkolástól és bűntől mocskossá fertőzött vér. Ne nevettess Shannon, ebben még te sem hiszel. Ha megadatott volna nekem az a luxus, hogy ne legyen aki elsirasson megmutatnám összes nyomorul féregnek, aki azt hiszi az EMBEREK jogai képességektől, családtól vagy bármi más idióta általuk előírt metaforikus karikák átugrásán múlik. Leveszem megtisztítani a szemüvegemet frusztráltságomban.
„Igen, ez így logikus. Jó látni, hogy a szíveden viseled a tanulóid sorsát, biztosan nagyon kedvelnek. Remélem nem sok kistanonc szívét törted össze még.” Értőn bólintok a valóban logikus gondolatmenetre, majd visszaveszem a szemüvegemet. Hát tisztább nem lett, az biztos. És valóban örülök, a hugrások túláradó lelkesedése és őszinte kedvessége talán jó hatással van rá, még inkább, mint más házak. A presztízs, és az előbb említett ostoba hagyomány, vér helyett inkább láthat általuk, rajtuk keresztül, egyenlőségelvűen és igazságosan. Egy kis sárga még senkinek sem ártott meg.
„Oh, pedig hallhattad volna a csodaszép hangomat minden nap.” Nevetek halkan és kiiszom a maradék kávémat. „De bízok a képességeidben, és hogy adsz esélyt, hogy egy ilyen apróság segítsen rajtad. Ha esetleg valami kellemetlen mellékhatást érzékelsz, vagy bármi érdemlegeset, akkor nagyon örülnék, ha amazt megírnád nekem.”  

Sötét hajnal

fehér éj

*Kissé megforgatom a szemem. Uhu, na persze, már csak az hiányozna ide, egy újszülött.
Csapongok, megint rettenetesen csapongok, az ébredés utáni magabiztosság lassan lepereg, elönt a kétely és a félelem, ki ez a varázsló itt, miért ül a kanapémon, miért van mellette az a zacskó, miért beszél hozzám, és egyáltalán mit akar tőlem? A zavart nehezen dolgozom fel a korábbi információkkal, annyira helytelen az itt tartózkodása, annyira nem természetes a létezése.
De meg kell küzdeni vele, nincs mese, koncentrálnom kell a figyelmemet, még akkor is, hogyha kínzóan nehezemre esik ez. Ennek ó nem, sajnos egyáltalán nem az az oka, hogy annyira unalmas dolgokat beszélne, bár így lenne. Egyedül azért tudok figyelni rá, mert a veszélyérzetemet mozgatják meg a szavai, a rosszallásom, és más, hasonló kaliberű érzéseimet váltják. ki. Orvos. Mit vártam? Hogy majd megnyugtat a jelenléte? Bár én nem vártam.
Talán, ha lehunyom a szemem, szertefoszlik.
Sajnos már nem merem lehunyni.*
- Ezt mondod azoknak is, akiket felnyitsz és meghalnak, vagy sem? Nem tudhatjuk, amíg nem próbáltuk-*nyögöm ki végül fájdalmasan, csak hogy meg tudjak kapaszkodni valahol a leírásában, értékes és ízes, és mindenekfelett olyan elbizonytalanító, mint semmi más. Kár volt hagynom, hogy beszéljen. Percekkel ezelőtt még több bátorságom volt megpróbálkozni a kis gyógyszereivel.*
- Iiigen?-*bólintok egyet elbizonytalanodva. Nem lehettem mindenre felkészülve az érveléssel, arra, hogy ez valami ilyen változatos kór, egy ilyen dögvész, egy ilyen ragály, de hát voltaképpen ő az orvos, legalább erről többet tud, mint én. Na nem mintha ettől jobban bíznék benne, de figyelmesen hallgatom. Jobb mindent megtudni erről a belső féregről, ami fel fog emészteni.
Nem is tudod igazán mi az a halálos Caeoimhin. De nem én fogom elmondani neked, hiszem megnyomorodtál már egyszer, ki vagyok én, hogy ennek a nyomorúságnak a fájdalmát újra felelevenítsem, mint a mindennapos gyakorlat része? Ezt a menetet, mondhatni megnyerte, tárgyi tudást tekintetében mindenképpen győzött, én pedig, csak pislantok néhányat az értés jeleként, és próbálok nem lefordulni az asztal széléről, ahol sikerült megtelepednem.
Hogy vegyem figyelembe? Fél mosollyal szemlélem, hagyom beszélni, bár érzem, hogy lassan átjár a feszültség, amit azt hiszem, kénytelen leszek tudatni vele. A szép kezdés után lassan, de biztosan felejti el, hogy hol van.*
- Ha jól értem, azt akarod mondani, hogy nem csak a betegségem akarOD kezelni. Én viszont abban egyeztem ki, hogy csakis azzal foglalkozunk, amitől összeestem az utcán-*nem veszem a számra a nevét, valahogy olyan lenne, mintha elismerném a betegség létjogosultságát. Nem lehetek beteg. Ez csak a sokk, a megpróbáltatás hatása. Ha mégoly rendszeres is.* - Sőt. Csak azt hagyom kezelni, a többivel ne foglalkozz, nem akarom, hogy bele, hogy hozzájuk nyúlj-*elmúlnak majd a kínzás nyomai, mindig elmúltak, mindig is el fognak múlni. A mellkasomon keresztezve a karjaimat figyelem, feszülten, határozottan.* -Ahhoz viszont elég egy szer, amit észben tudok tartani. Mint a tanulóim sorság, ha már témánál vagyunk.
*Kissé félrehajtott fejjel fürkészem az arcát. Nem fogom hagyni, hogy a sebeimhez nyúljon, az átkaimat kezelje. Brayden meg is ölne, ha másra bíznám a munkájának befejezését, így vagyok jó, ahogy ő hagyott. Megtette, amit megtehetett, a többinek idő kell. Nem lehet Caeoimhin, biztos lelomboz majd. Nem segíthetsz rajtam. Nem azért, mert nem tudsz, hanem nem szabad.*
- Vedd ezt figyelembe-*fűzöm hozzá szórakozottan, mintegy magamnak.*

 

Shannon

„Nem, senkit nem vágok fel Shannon.” Összeráncolom a szemöldökeimet, és értetlenül próbálom megfejteni, honnét is jönnek az ilyen tévképzetei? Sajnos pontosan tudom honnan. De fél, nem szokta meg, hogy tettek helyett szavakkal akarják meggyőzni, hogy van hova menekülni és küzdeni, és mégis fontos dolgokról van szó. Elfelejtették vele. Ha nem róla lenne szó valami egészen mást válaszoltam volna, de nem, komolyan kell vennem őt.
„Igen.” Egy kis győzelem, nem volt túl nehéz, én is ennyi eséllyel lépnék fel mechanikus ellen, ha tartanék kocsit. Nem tudom, hogy ez most elidegeníti tőlem még jobban, vagy meggyőzi, hogy igenis értek ehhez, megbízhat a döntéseimben. Mégis, nem tetszik, ahogy rám néz, pillanatra elveszve gondolataiban, szemében sötét indulat és undor. Nem, egyáltalán nem tetszik az, ahogy folytatja a beszélgetést, se hangulatra, se tartalomra.
„Nem emlékszek ilyen megegyezésben. Azt mondtad hagyod magad megvizsgálni és addig maradsz, illetve, hogy majd küldhetek gyógyszert. Ez meg is történt. Nem értem miért akarnád csak azt kezelni. Sőt, ha egészen pontosak vagyunk, ha csak azt kezelem, amitől összeestél, akkor is minden bajodat el kell látnom. A korábbi kínzások, és átkok nyomai komoly hatással vannak az egészségedre, és részt vesznek más betegségeid felerősítésében. Értelmetlen és nem kielégítő kezelés lenne. Olyan régóta élnek a testedben az átkok, hogy már nehezen szétválaszthatóak más abnormális működésektől.” Ismét zavartan szemlélem. Nem hittem, hogy minden egyes kis piruláért meg kell majd küzdenem, és egyáltalán nem értem miért pont ezeket nem hagyja kezelni? Félsz, hogy meglátják, nem maradandó a nyomuk? Félsz, hogy elveszik lényed egy része, ami olyan sokáig meghatározott, és mindent magába foglal, amit tudsz? Nem akarod elveszíteni, a megszokott, kényelmes szenvedést, mert azt legalább ismered? Azzal legalább együtt tudsz már élni? Tudod már milyen? De az nem élet Shannon! Olyan szerelmes vagy a saját nyomorodba és megkínzóidba. Bárcsak el tudnám rántani elmédből azt a romlott mocskot, ami ideáig facsarta realitásodat.
„Miért? Mi okod lenne megtartani ezeket a sebeket?” Igyekszem nem felhergelni tekintetemmel, mint ahogy a kórházban tettem, és bár meghasad ezért a méteres idiótáért a szívem- aki igazából nem is ostoba, csak agymosott, és érzelmileg sebezhetővé vert- erőt veszek magamon, hogy szívem ne a számon, vagy a szememen legyen. Nem tökéletes a pókerarcom, de több a semminél. Könnyebb lenne kerülni a tekintetét, de nem. Megérdemli ezt, a szemkontaktust, az őszinteséget, és…a kompromisszumokat is. Az ő szétfacsart, eltörött és mégis, a maga módján szépséges élete ez. Nem az enyém. Lassú, mély levegőt veszek.
„De persze… nem ülhetek mögötted és kényszeríthetlek semmire. Felnőtt ember vagy, és jogod van visszautasítani a gyógyszereket. Viszont nagyon kérlek, hogy gondold meg, hiszen csak hasznod származhat belőle.”   Előveszek egy pennát, és egy nagy E betűt írok az egyik zacskóra, majd odalépek elé, és az asztalára, a csípője mellé helyezem a gyógyszereket. Őszintén nézek a szemébe, közelről, ahogy beszélek. „Ebben van az epilepszia gyógyszer. Itt hagyom mindet, ha meggondolnád magadat. Ezt a terápiát együttes hatással alkottam meg, és amíg nem szabadulsz meg a többi problémától ez is erősebb, és veszélyesebb lesz. Kérlek, nem a saját lelkiismeretem véget, hanem a te objektív jóléted miatt, ha rövid ismeretségünk megengedi ezt, akkor, mint olyan, aki törődik veled, hogy fontold meg. Ha van valami, amiről beszélni szeretnél, ami megakadályoz benne, vagy ami bánt, akkor nekem elmondhatod, és igyekszek segíteni ahogy tudok, de nem kényszerítelek.”    

Sötét hajnal

fehér éj

- Minden orvos felvág. Vagy materiálisan, vagy mentálisan-*közlöm kategorikus kegyetlenséggel, igazságtalanul, de tobzódva abban, hogy meg akarom bántani, sérteni. Végül is, ő nem diák, rajta levezethetem a keserűségem és dühömet, főleg, hogy teljesen önként próbálja megkeseríteni az életem a lehetőségeken túl. A saját kockázatvállalásának teljes tudatában, és még csak nem is keresi az útját annak, hogy ne bosszantson, lassan és biztosan próbál kiidegelni, hogy tényleg orvosi segítségre szoruljak, és azt csináljon velem, amit csak akar. Milyen hasonló is ember és ember, a varázslók valahogy mindig megtalálják bennem a sérülékenységet.
Szigorúan szemlélem, tartózkodón, higgadtan, nem hagyom magam kiborítani megint, megvolt neki is az az öt perce.*
- Nem emlékszel?-*kérdezek vissza egy kissé vészjóslóan.* - Ezt szokták mondani a diákok is random dolgozat előtt, nemde?-*fejezem ki pontosan, hogy mit is tartok afelől, ha ezt szándékozik mentségnek felhasználni. Kezdem megbánni, hogy beengedtem, vagy egyáltalán azt, hogy nem átkoztam meg még a Mungóban. Elvégre meg kell tanulnom vigyázni magamra, kezdhetném vele.*
- Megmondtam Caeoimhin, felejtsd el az átkaim, nyomaim. Ezt már ott is megmondtam, akármennyire is nem vagy hajlandó emlékezni-*nem tudom visszafogni a megvetést a hangomban, mintha újra az iskolában lennénk, és valamelyik kis hollóhátas megpróbálna leokoskodni engem... mennyire régen volt, az arcokra, a nevekre és a szavakra nem is emlékszem már, minden elveszett az otthoni pincében, de a nyomai itt vannak. Ezt a hangulatot felismerem, ráismerek.
Újfajta érdeklődéssel szemlélem a „doktort”, ahogy próbálkozik, érvel, ágál, erőszakosan fúrja magát a világomban, holott én pontos és nyilvánvaló voltam abban a tekintetben, hogy mi tartozik az ő hatáskörébe, és mitől tartsa magát nagyon is távol, erről nem fog meggyőzni. Még ha az összes átok a gyógyszere ellen is hat, akkor legfeljebb nem veszem be, de azokhoz nem fog hozzányúlni, annak ellenére sem, hogy nyilván, vagy legalábbis remélhetőleg nem ártóak a szándékai, bár a magam emberismeretére legfeljebb egy csapóajtós csapdát alapoznék, így érzem. Ahogy néz engem zavarral, könyörög a lénye azért, hogy megsajnáljam, adjam a kezébe magam, mert ő akkor tud mit kezdeni velem, akkor tud hatni rám, az az ő szakterület. Valóban. Az enyém viszont az, hogy ezt ne engedjem, és erre jó okom van. Még ha felbosszantva is akar kiugrasztani ebből az állapotból, képletesen, mint a nyulat a bokorból. Miért gondolod, hogy ez egy jó, gyógyító taktika?*
- Miféle feltételezés az orvosilag, hogy okom volna megtartani őket?-*emlékeztetem arra, hogy akármilyen igyekezete is van, dugába fog dőlni, ha folyamatosan hülyének néz engem, szemtől szembe.*
- Nem bizony-*hagyom jóvá először, amit mond, nem fogom kigúnyolni az idealizmusát, szemlélem, ahogy közeledik, mellém pakol, egy kicsit feszítem csak hátra a fejem, de nem nyúlok a pálcámért, ugyan már Shannon, ez csak Caeoimhin, nem fog a puszta közelségével megátkozni, csak a gyógyszereit pakolja, nyugodj meg, nyugodj meg.
Kivételesen bejön az önpszichózis, ez még engem is meglep.*
- Hagyd el az objektív jólétem-*csóválom meg a fejem kesernyésen.* - Hogy maradtál te ennyire idealista? Nem segíthetsz rajtam. Ha ezt kihevered, máris megvalósulhat köztünk a párbeszéd. Olybá fest, inkább te akarsz valamiről nagyon beszélni, hallgatlak, ha annak nincs köze gyógyszerekhez, jóléthez, terápiához, összességében hozzám.-*már-már sikerül barátságosan kifejeznem magam. Már-már.*
 

Shannon

Nem szép tőle ez a vélemény. Tudom, hogy ő egy szélsőséges eset, de remélem azért nem így gondolnak ránk általánosságban az emberek. Nem, nem hagyom, hogy felbosszantson. Persze, és akkor majd már jogos okkal kipenderít. Órámra pillantok, igen tulajdonképpen hamarosan úgy is mennem kell, de sokkal jobban örülnék, ha nem kitennék a szűrömet, hanem barátságos köszönéssel válnánk el egyetértésre találva.
„Nem osztom a véleményed, de jogod van hozzá.” Intézem el fenemód diplomatikusan, hiszen hogyan is tudnék egyetérteni vele? Az a sok-sok varázsló és boszorkány, aki nap, keményen dolgozik, néha életét is kockáztatva mások jólétéért nem intézhető el ilyen derogáló összefoglalással. Persze, nem tökéletesek, de mind jó emberek. És igenis büszke vagyok arra, hogy közöttük szolgálhatok! Ettől a büszkeségtől nem fogsz megfosztani Shannon.
„Nem értem, nem értelek. De legyen.” Érzem hangjában az undort, szemében azt a lenéző fényt. Hiába, bármit is próbálok, nem működik, nem hat rá, és sehogyan sem képes megérteni, amit mondok. Nem a saját erőszakra nevelt nyelve, hanem az én kérő, józan, logikus hangomon. Itt csak az idő segíthet. Ha látja, hogy hat, hogy jobb tőle az élete, hogy én a társa vagyok, akkor talán belátja az igazamat, és talán add újabb esélyt. Majd mindig elhozom a másik gyógyszereit is. Nem kell bevennie őket, csak…elhozom. Hátha meggondolja magát. Be se kell vallania, hogy igazam volt, csak azt akarom, hogy jobban legyen, testben és lélekben. Elég elismerés lesz nekem látni a karikákat eltűnni szemei körül, és belőlük a félelmet, az állandó feszültséget és a védelmi állást a testéből. Elég lenne az nekem, köszönet sem kell.
„Nem feltételezem, de így tudom csak értelmezni, ha nem hagyod, hogy segítsek rajtuk, de jó, jó, értem! Nem hozom fel többet!” Leveszem a szemüvegemet, és megtörölgetem idegesen, kicsit orrnyergemet is megmasszírozom. Fáj a hátam, hamarosan a fejem is fog. Szörnyen lefárasztasz Shannon.
„Ezt elég nehéz megtenni.” Nézzek elnézést kérve, megenyhülten a szemeibe. Innen közelről még jobban észrevehető mennyire elnyűtt és megfáradt az arca. Látom vonalaiban a múlt kínjait, azt az ártatlan gyermeket, akit széttéptek és újravarrtak annyiszor, hogy már azt sem tudja kicsoda vagy micsoda.
Nem, nem tudom feldolgozni, hogy nem sikerült valami, hogy valakit nem tudok megmenteni, nem mert túl van a tudományon, hanem mert nem lehet, mert nem engedi. Képtelen vagyok elfogadni, de muszáj lesz. Az ő emberi jogai és önállósága, a kétes józan ítélőképessége egy manipulált élet hatására, az én moralitásom és kötelességtudatom mind az elmémben kavarognak. Megrázom a fejemet lassan.
„Nem így kéne lennie? Szerintem sokkal jobb hely lenne a világ, ha mindenki idealista lenne.” Mélyen sóhajtok, és elfordítom a fejemet. Ha nem segítek rajtad, akkor mégis miről beszélhetnénk még? Miről folyna az a párbeszéd? Akkor minden olyan…értelmét vesztett, reménytelen. Hirtelen lépek hátrébb attól, amit mond, egészen rátámaszkodok a mankómra, és csak értetlenül pislantok.
„Ezt hogy érted? Nincs miről beszélnem. Vagyis… van, de nem ide tartozó… érted mire gondolok!” Egészen leizzadok, mint akit rajtakaptak valamin. Én akarok beszélni, persze, de RÓLAD! Idegesen, és indokolatlanul zavarodottan fürkészem, hogy akkor most mit is akart tőlem? Azóta kiszimatolt valamit, vagy látott, esetleg…nem, csak szivat. Felnőtt ember vagy. Nincs semmi titkolnivalód. Csak meglepett a hirtelen meggyanúsítás.