Óraépület

Az Óraépület a Roxfort egy hatalmas és szellős tornya. A diákok valamiért előnyben részesítik. Titkok és nagy dolgok fültanúi voltak ezek a falak az évszázadok folyamán, s ez még ma sincs másképp.

[A tanévnyitó másnapján, késő délután || Raelyn]

Az élet folyt a megszokott kerékvágásban – legalábbis látszólag. A tanórák megkezdődtek, még ha kicsit rendhagyó alakban is, a diákok a tollaikat meg a pálcáikat koptatták az iskolapadban… de valahogy mégis más volt. A Roxfort lelke hiányzott a készletből. A diákok nem zsörtölődtek a sok házi miatt, a folyosón nem volt vidám zsivaj az óraközi szünetekben s még a nagyterem is csendes volt, amire korábban soha nem volt példa ebéd- vagy vacsoraidőben. Egyelőre nehéz volt megállapitni, hogy mire számithatunk az új tanári kartól: a szabályzat drasztikus, de mennyire fognak hozzá ragaszkodni? Kihágás esetén mi a büntetés? Ezek mind nyitott kérdések voltak, de a közfeltételezés, miszerint az új tanárok mindegyike halálfaló… mondjuk úgy a többséget óvatosságra intette.
Persze voltak mások is: akiknek hirtelen az orruk lett a legmagasabb pontjuk. Származásuk okán tudták, hogy ők most a felsőbbrendű életforma és ennek megfelelően viselkedtek úgy általánosságban is és velünk, alacsonyabbrendűekkel is. No nem mintha ez korábban másként lett volna, a különbség csak annyiban nyilvánult meg, hogy az efféle magatartás most sokkal nyiltabbá, sőt, a hatalom által pártolttá vált, mondhatni elfogadott volt. Ez egy picit megváltoztatta a sakktábla állását, de nem olyan nagy mértékben, mint amilyennek sokan gondolták… hiszen az efféle figurák főleg a zöldtalárosok sorai közül kerültek ki, ott meg már alapból is elég férges volt a populáció. Ami azt illeti, kevés normális mardekárost tudtam volna megnevezni… de ez visszafelé is igaz volt: kevés nem-normális nem-mardekáros szerepelt a listán. Persze volt egy-két név mindkettőn, de számuk elenyészőnek nevezhető. Valahogy annyira más lett az egész hangulat az iskolában: érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

Ezen gondolatok társaságában róttam a folyosókat, szinte menekültem az emlegetett feszültség elől, de látszólag mindhiába. A Griffendél-torony, ami korábban abszolút mentsvárnak számitott mindennemű atrocitással szemben… hát fogalmazzunk úgy, hogy akár a feszültség magja is lehetett volna. Ez volt az a ház, ahol kevés olyan egyén volt, akinek semmi félnivalója nem akadt, aki nyugodtan meg tudott húzódni a sarokban és kivárni, míg elvonul a vihar… egyrészt rengeteg mugli-születésű alak volt nálunk, másrészt pedig akik ide jártak, szinte mindenkinek volt veszélyben forgó rokona, barátja vagy ismerőse: nem lehettek nyugodtak és a hangulatuk megülte az egész tornyot: itt tehát nem volt maradásom. Két lehetőségem maradt, ahova szievsen járok elmélkedni: ebből egyik a park, ami nem tűnt túl jó ötletnek a tegnapiak fényében: pontosan nem deklarálták az új szabályzatban, hogy az ’’Iskola területe’’ mint fogalom az egész birtokra érvényes vagy csak magára az épületre… de egyébként sem volt túl sok kedvem kiülni levegőzni, volt elég abból a nyár folyamán. Maradt tehát a másik opció, ami elvileg nem ütközött semmilyen szabályba (legalábbis a takarodóig…): az óraépület.

Már felfelé kaptattam a lépcsőn, mikor megszálltak az emlékek. Koszos kis életem rengeteg fontos momentuma játszódott le ezen a helyen: talán megszámolni sem tudnám. Eszembe ötlött, hogy Amandával gyakran jártunk ide azon gyönyörű hónapok alatt, amiket együtt töltöttünk… talán pont ezért esett a választásom erre a helyre később is, amikor elváltak útjaink s azzal a feltett szándékkal másztam meg ugyanezeket a lépcsőket, hogy én most véget vetek az életemnek. Aztán szerencsére jött Any, aki kiragadott az önsajnálat tengeréből és – mondjuk ki – megmentette az életemet. Fordulópont volt ez, innentől kezdve kezdett újra felfelé szárnyalni életem csillaga s némileg jobb idők következtek… és az ominózus események után is sokszor jöttem fel ide, egyedül vagy társaságban. Megszerettem ezt a helyet, szinte titkaim tárházának is nevezhetném… és ami a legfontosabb: általában kihalt volt, tehát teljesen alkalmas egy kis elmélkedésre.
Nem volt ez most sem másként, állapithattam meg, ahogy pillantásom végigvágott a torony tetején. Senki nem volt itt az öreg fogaskerekek és órarugók kivételével, akik ugyan nem voltak tökéletes társaságnak nevezhetőek a maguk állandó ficánkolásával és nyikorgásával, de az a tulajdonságuk, hogy mindig végighallgatták az esetleges mondandómat… nos, elviselhetővé tették őket. Nem mintha gyakran beszéltem volna magamban, de azért elő-előfordult.
Cigarettára gyújtottam s miközben tüdőmbe szivtam az első slukkot, hálát adtam a szabályzat kiskapuiért és hiányosságaiért. A régiben sem szerepelt a dohányzási tilalom és a mostaniba sem tették bele.
Az iskola gyökeresen átalakult, de van, ami sosem változik.

[DAMIEN]

DAMIEN

Mostmár hivatalosan is megkezdődött a tanév.
Kitartóan (bár valljuk be, naivan) reméltem, hogy minden vissza fog állni a régi kerékvágásba. Azonban az egyre felreppenő pletykák nem ezt bizonyították.
Volt, aki azt suttogta, a tanárok halálfalók, és Tudjukki szolgálatában állnak. Hát, tényleg nem túl szívmelengető erre gondolni.
Azonban perpillanatnyilag nem vágytam ezekre a pletykákra, ha igazak voltak, ha nem. Néha a folyosón állítottak meg, hogy Hé Raelyn, hallottad hogy... Én pedig a szavukba vágva mondtam, hogy Bocs, de dolgom van. Nem vagyok kíváncsi az újabb szenzációvadász rémtörténetekre.
Tudom hogy kissé magamnakvalónak tűnhetek, de amióta visszatértem a Roxfortba, mindenki feszült és nyugtalan... beleértve engem is. Ez pedig kecsegtető a dementorok számára, ha már itt tartunk.

Az első tanítási nap után unottan pakolgattam a holmijaimat az ágyam mellett ülve a földön, ugyanis nem sikerült még mindent a helyére tennem. Néhány használhatatlan kacattól eltekintve egész ügyesen pakoltam be a cuccokat. Ruha, ruha, könyv, ruha, könyv... haladtam lefelé a hatalmas bőröndben, amikor valami keményhez ért a kezem. Ez meg...?Egyetlen mozdulattam kivettem mindent, amit az ismeretlen tárgy fölött találtam, hogy hozzáférhessek. Egy méretes fa tok került a kezembe.
Hát persze, a hegedűm! gondoltam a hangszeremre, és ez a tény, hogy magammal hoztam, talán kicsit meg is dobta a hangulatomat. Aztán egy pillanatra elkomorultam.
Raelyn, te teljesen megzakkantál? A koffer alján kell szállítanod a hegedűdet, hátha eltörik igaz? Nem egy olcsó mulatság az biztos.
Hihetetlen gyorsasággal téptem fel a tokot, hogy megnézzem, nem esett-e semmi baja. Azonban szerencsére minden húrja ép volt, és a vonót is egészben találtam meg.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és ennek örömére a fejembe vettem, hogy el is megyek kipróbálni. A diákok úgyis csak benn ücsörögnek a klubhelységekben, és vagy egymás vérét szívják, vagy magukat emésztik. Jobban járok, ha elmegyek és játszom egyet.

Azt tudni kell, hogy körülményes volt a hegedű szállítása, de mindig megoldottam úgy, hogy ne legyen túl feltűnő. Az igazi nehézséget a helykeresés jelentette, a helyé, ahol játszhatok. A hegedű, valljuk be, iszonyú zajt tud csapni, ha véletlenül elrontok egy dallamot. És akkor lőttek a magányos hegedülésemnek; majd jönnek helyette a gúnyos megjegyzések és a csodálkozó tekintetek, hogy Rae, te tudsz hegedülni?
Könnyedén kisurrantam a folyosókon, szinte egy diákkal sem találkoztam. Egy pillanatra megijedtem, mi történhetett, talán valami gyűlés vagy megbeszélés van a Nagyteremben, amiről én nem tudok? de amikor megláttam néhány tanárt, ez a félelmem elpárolgott.
Már kinn is voltam a birtokon. Szemem lázasan kutatni kezdett egy megfelelő pontot keresve, aztán valamilyen oknál fogva nyugatnak indultam.
Először a parkra gondoltam, hogy oda megyek, de elvétve biztos akad ott néhány diák; aztán amikor az óra hirtelen délután 4-et ütött, magamban már döntöttem is.
Irány az óratorony!

Különös, de fel sem tűnt hogy nem egyedül vagyok. Talán a figyelmetlenségem tette, de talán inkább az, hogy nem számítottam senki másra. Még az óra kerekeinek csattogása is kapóra jött, ugyanis részben elnyomta a hegedű erőteljes hangját.
Damien amúgy sem volt a látóteremben, sem én az övében, de a játékom még egy nagyothalló fülét is hamar megcsapta volna. Kivételesen ezt egész szépen játszottam - én soha nem voltam megelégedve magammal, de ez a darab különösen tetszett. Sad romance a címe; azt nem mondanám, hogy túl könnyű.
Nagy beleéléssel kezdtem neki, mire kétszer is elrontottam. Mérgemben fújtam egyet, és kisöpörtem egy tincset a szememből, mert valószínűleg az zavart be. Aztán ismét nekikezdtem, immár hibák nélkül, folyamatosan tudtam játszani. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy esetleg valaki hallgatózik; most egyedül csak a zenével foglalkoztam.
Mikor a darab vége felé jártam, valami nesz csapta meg a fülem. Lehet hogy csak egy bagoly járt erre, vagy egy egér szaladt el az óracsavarok között, de én meglepetésemben elejtettem a vonómat.
Gyorsan le akartam hajolni érte hogy felvegyem, de aztán megfordultam.
 

Gondolataim ismét a tanári kar körül forogtak, mint már oly sokszor az elmúlt cirka egy napban. Habár egyelőre egyikük sem adta nyiltan tanúbizonyságát annak, hogy az Ő szolgája, azért még a feltételezés is elég aggasztó volt ahhoz, hogy egy magamfajta örök lázadót foglalkoztasson a dolog. Nyilvánvaló volt, hogyha ez a gyanú igaznak bizonyul, akkor a kihágásokat nem egyszerű büntetőmunkával fogják jutalmazni, hanem valami mással… és kérdés az is, hogy meddig mernek elmenni. Valószinűleg itt is a kasztrendszer szerint osztályoznak, aminek jelen esetben a legalján vagyok, szóval sok jóra nem számithatok: át kell értékelnem az esetleges csinytevéseket, mérlegelni hogy mi mennyit ér… de a legfontosabb: meg kéne húzzam magam addig, ameddig fény nem derül az igazságra az újdonsült tanerők kapcsán. Mivel amúgy is igyekeztem kerülni mostanában a feltűnést, ez talán nem is lesz olyan nehéz.
A gondolatmenetet hirtelen lépések hangja szakitotta félbe, mire gyorsan behúzódtam az ablak melletti, árnyékos sarokba. Reméltem, hogy fekete öltözetemnek hála beleolvadok a háttérbe és az illető nem fog észre venni – no nem mintha annyira antiszociális lennék, de az előzetes felmérések szerint nagyjából fele-fele eséllyel botlok barátba vagy ellenségbe azok között, akik visszatértek a kastélyba… és utóbbihoz valahogy semmi kedvem nem volt ebben a pillanatban. Jobbom azért – biztos ami biztos alapon – becsusszant a zsebembe, megmarkolva az ott tárolt kés markolatát, de a trükk bejönni látszott, hiszen a lépések gazdája egyetlen pillantás nélkül viharzott el mellettem. Szememet meregetve próbáltam rájönni kilétére és valahogy furcsán ismerősnek is tűnt az illető, de a nap pont a torony másik, ablaktalan oldaláról sütött, igy a szemközti falnál már kellő félhomály uralkodott ahhoz, hogy ne sikerüljön kideritenem a rejtélyes jövevény kilétét. Egy vállvonással lezártam magamban a dolgot és újra az ablak felé fordultam, kezem ismét az oldalam mellett lógott.

Mint az elmúlt hat évben oly sokszor, megint azon morfondiroztam, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt és hogy miért nem hagytam már itt ezt az egész kócerájt évekkel ezelőtt. Az első, újdonságokkal teli évet kivéve az egész csak egy szenvedés volt, egy kereketlen szekér, ami a legnagyobb erőfeszitések hatására is csak vánszorog előre. Persze, arra jó volt, hogy megússzam az atomfizikát, de ennyi, vége. S lám, még mindig itt vagyok, hosszú évek múltán is: ez főleg azzal a ténnyel együtt furcsa, hogy az idei évvel a fennálló veszélyek száma már meghaladta az elfogadhatót… ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy nem is kevéssel. A legrosszabb az, hogy még megmagyarázni sem tudom a dolgot. Miért vagyok itt? Bármibe lefogadom, hogy fognám magam, leadnám a pálcámat a Minisztériumban és visszamennék a mugli életembe, akkor a varázslók egy életre békénhagynának. De… tudnék boldogulni? Nincs semmi képzettségem, talán még a személyazonosságom is elveszett abban a világban… Bár biztos vagyok benne, hogy meg tudnám oldani, hála a kapcsolataimnak, de gyanús, hogy nem lenne könnyű dolgom… és talán pont ez tartott itt az évek során: könnyebb volt itt lenni és végigülni az éveket, mint felállni és szembenézni a problémákkal. Sosem a szorgalmamról voltam hires, de talán megérte volna… bár ezt valószinűleg már sosem fogom megtudni.
A torony csendje hirtelen megtört, ahogy hangos zeneszó hasitott a levegőbe. Nem mondom, egy pillanatra megszállt az ijedtség, felgyorsult a szivverésem: nem tudtam, hogy honnan jön az éktelen hangzavar. Azután, pár pillanat elteltével már felismertem, hogy hegedűszót hallok s ez felkeltette az érdeklődésemet: varázslók nem nagyon hegedülnek, ergo az illető nagyobb eséllyel barát, mint ellenség… és a zene forrása jó eséllyel az az illető, aki az előbb viharzott el a közelben. Rövid töprengés után győzött a kiváncsiság: egy utolsót szippantva a cigiből, majd a csikket kihajitva az ablakon a hang forrása, és ezzel a rejtélyes idegen felé indultam. Folyamatosan játszott, igy nem volt nehéz megtalálnom s mivel egy jobban megvilágitott helyet választott, igy egyből ráismertem… bár a nevét azóta sem tudtam, de a korábbi találkozásunk elég mély nyomokat hagyott bennem. Nem akartam megzavarni, ezért a falnak dőlve hallgattam a játékát s a zenék szárnyán a múltba repültem., felidézve megismerkedésünk pillanatát. Egy elveszett lány a londoni éjszakában: talán igy jellemezhetném legjobban a helyzetet. Ráadásul pont Roccoval akadt össze… tényleg éktelen nagy szerencséje, hogy arra jártam: az a vén kéjenc jó eséllyel egy életre megnyomoritotta volna a lelkét.

A zene hirtelen elhallgatott, majd a vonó koppanva landolt a földön: talán megzavartam valamivel a koncentrációját? Kár lett volna érte, mert szépen játszott… de annyira nem voltam otthon a komolyzenében, hogy fel tudjam ismerni: itt volt a szám vége és nem én voltam az oka a megszakitásnak. Gyorsan felkapta a földről a szerszámot s szinte azon nyomban felém fordult: ebből arra következtettem, hogy észrevette hogy valaki figyeli, ugyanis a tekintetemet nem vettem le róla, mióta megpillantottam. Egy hosszú pillanatig csak bámultunk egymásra, majd ellöktem magam a faltól s felé indultam.
- Lám, milyen kicsi a világ… - köszöntöttem mosolyogva, kissé melankolikus hangot megütve. – Örvendek az újboli találkozásnak… és sajnálom, ha megzavartalak. – tettem hozzá elbizonytalanodva, a hegedű felé biccentve. – Igazán nagyszerűen játszol, egy élmény volt hallgatni.

[DAMIEN]

DAMIEN

Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
Eszembe sem jutott, hogy esetleg itt van valaki a hátam mögött és figyel engem. Tényleg, meg sem fordult a fejemben. Na de hogy az enyhe füst szag se tűnjön fel, annyira bele voltam merülve a darabba... Komolyan, legközelebb körbejárok mindent és minden zugba benézek, mielőtt játszani kezdek, nehogy ott lapuljon valaki.
Nagy hévvel megfordultam és szembe találtam magam az idegennel - aki annyira nem is volt idegen. Egy pillanatra lefagytam, még majdnem levegőt is elfelejtettem venni, aztán folytattam a félbehagyott mozdulatsort és felvettem azt a - hogy a fene egye meg - vonót, ami a földön hevert. Pont olyan lassított felvétel volt az egész, mint a Nagyteremben a hajgumival. Deja-vu érzés kerített hatalmába.
Ezek szerint a Nagyteremben is ő volt az?
Nem, nem, az nem lehet.

Egyszerre irdatlan mennyiségű gondolat tódult a fejembe, de először is, hogy ki ő?
Jó, persze hogy tudtam ki ő, de legutóbbi találkozásunkkor még úgy tudtam, hogy ő bizony mugli... Késsel szerelt le egy perverz részeget a kocsmában, én pedig minden erőmmel próbálkoztam, hogy még véletlenül se vegyem elő a pálcám - hogy leleplezzem magam. Ezek szerint minden erőfeszítésem hiábavaló volt, mert ha itt van a Roxfortban, az nem lehet véletlen. Muglik nincsenek a Roxfortban.
Pedig ha jól emlékszem, megkérdeztem hol tanul. Mit is mondott? Hogy nem szivesen jár az iskolába, csak a szülei szeretnék hogy befejezze...? Igen, mintha valami ilyesmi rémlene.
Ez egy pillanatra elbizonytalanított - én ugyanis nagyon szerettem a Roxfortba járni - de a londoni élményeink után nem tudtam rá idegenként nézni. Sőt, tartoztam is neki, egy sörrel és egy életmentéssel... ja, meg egy kabáttal a hidegben, bár azt nem valószínű, hogy viszonozni fogom. (Rá se menne egyik kabátom sem.)
De akkor is számon kellett kérnem, pedig nem akartam... egyszerűen kicsúszott a számon.
Lám, milyen kicsi a világ - jegyezte meg Damien.
-Hát te?-  Válaszoltam neki kissé élesen, éllel a hangomban, amit persze nem neki, hanem inkább a jelenlétének szántam hogy itt van, itt, az iskolában. Hirtelen olyan kellemetlenül éreztem magam. Valószínűleg ő is azt hitte rólam, hogy mugli vagyok, én úgyszintén róla; aztán egyszer csak összetalálkozunk a varázslóiskolában. Érdekes szituáció az biztos. Volt benne egy kis feszültség, meglepődés, de mégis, öröm is, hogy ismét láthatom.

Megdícsérte ahogy hegedültem.
Kissé bizonytalanul, igaz, de valószínűleg nem igazán értett a hegedűkhöz, mint a legtöbben.
Ez önkéntelenül is halvány mosolyt csalt az arcomra, ugyanis nem szokták igazán megdícséri a játékomat. Amiről persze én tehetek; soha nem játszom másoknak, csak a magam örömére teszem, meg maximum annak aki meghallja. Mégis, valahogy most jól esett ez a bók tőle.
-Köszönöm- Feleltem immár sokkal nyugodtabban és felszabadultabban, és mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés, hogy még mindig nem tudom a nevét.
Kínos...
-Raelyn Bells- Léptem hozzá közelebb egy lépést, és kinyújtottam felé a jobb kezem - a balban tartottam a hangszert a vonóval együtt. Furcsa volt ez a bemutatkozás, formaias, mintha nem ismernénk egymást, legszivesebben megöleltem volna; de mostmár tényleg meg akartam tudni a nevét.
Meg persze a házára is kíváncsi voltam, de szinte fogadni mertem volna, hogy Griffendéles.
-Hát, mit ne mondjak, megleptél, hogy itt találkozunk-
Mondtam teljesen őszintén a kézfogás közepette (biztos látszott is rajtam) ha odanyújtotta a kezét, közben pedig sejtelmesen méregettem. Igen, ő volt az, semmi kétség, még mindig ugyanúgy nézett ki, mint az őszi szünetben. Nem túl magas, de határozott alkat, és ugyanazok a zöldes szemek, amiket már akkor  sem tudtam hová tenni.

A vonó koppanva landolt a földön… szinte pont ugyanabban a pillanatban, amelyikben megszólaltam. Hosszú-hosszú másodpercek teltek el mire megfordult, mintha tartana attól, amit a háta mögött találni fog… s amikor megtörtént, újabb örökkévalóságnak tűnő pillanatokig néztünk farkasszemet egymással. Arcára kiült a meglepettség, a döbbenet…s talán némi sértettség is – lehet, hogy zokon esett neki a hallgatózásom? – én pedig a magam részéről ismét elvesztem abban a gyönyörű szempárban, melyre oly jól emlékeztem előző találkozásunkról. Igy álltunk, egymással szemben, egymásra rácsodálkozva… majd a pillanat megtört, ahogy lehajolt felvenni a földre hullt szerszámot. Újból felegyenesedett s egy darabig ismét csak néztük egymást – szó mi szó, meg tudtam érteni a döbbenetét. Már az is elég nagy véletlen, hogy két, egymást nem ismerő varázsló találkozik egy mugli kocsmában és együtt töltenek egy estét anélkül, hogy rájönnének ki a másik, sőt, anélkül hogy egymás nevét megtudnák… de hogy a rákfenébe sikerült majdnem egy teljes tanéven keresztül elkerülnünk egymást a kastély falai között? Ez valami olyasmi, ami már-már fizikai képtelenség. Márpedig biztos voltam benne, hogy nem láttam az őszi találkozónk óta – Ő nem olyan jelenség, akit könnyedén el tudnék felejteni. Különös fintora a sorsnak… de nem most kéne leállnom a jó szerencsémen elmélkedni.
 
A kérdés kissé élesebb hangnemben szakadt ki belőle, mint amire számitottam s szemöldököm egy pillanatra felszaladt meglepetésemben, de aztán önuralmam visszatért és vonásaim is visszarendeződtek: gondolataim akörül cikáztak, hogy vajon miért haragszik rám. Rájött volna…? Miután úgy döntött, hogy ottmarad a hotelban, megszállt valami rossz előérzet s már réges-régen megtanultam, hogy az ilyenekre hallgatni kell: én is ott éjszakáztam, bár csak lent a pubban, az egyik sarokban; igyekeztem vigyázni rá, hiszen nem lehetett véletlen, hogy pont akkor kezdődött, mikor magára hagytam… de a megérzésem ezen az éjjelen megcsalni látszott: nem történt semmi extra. Lassan beköszöntött a hajnal az ablakon, később pedig egy szemmel láthatóan nem londoni figura masirozott be nagy, lendületes léptekkel a helységbe, majd nem sokkal később Ő csatlakozott hozzá és kimentek. Feltűnés nélkül követtem őket az állomásig, majd miután felszálltak a vonatra, megnyugodva mentem haza és dőltem az ágyba. Egy ideig gyakran eszembejutott a titokzatos leányzó, de az idő múltával egyre ritkábban, míg végül már majdnem teljesen elfelejtettem… egészen mostanáig.
- Hát én – feleltem derűsen. Úgy döntöttem nem fogok helyből védekezni, ráér az majd akkor, amikor kiderül, hogy miért orrolt meg rám. – Bár ezt akár én is kérdezhetném… elég nagy meglepetés téged itt látni. – egy pillanatnyi szünet, majd bevillant valami s hozzátettem. – Bár gondolom ez viszont is igaz… nem sok késes huligán jár ebbe az iskolába, azt lefogadom. – fejeztem be jellegzetes félmosollyal, amire akár emlékezhet is… bár messze nem biztos, hogy olyan mély benyomást gyakoroltam rá, mint amilyen ő énrám.

Apró bókom elérni látszott a célját, ahogy egy lassú, halovány mosoly kúszott ajkaira, talán egy kis enyhülést hozva a borús légkörbe. Igyekeztem minél meggyőzőbb lenni, de magam is éreztem kicsengeni a bizonytalanságot a hangomból, lévén nem nagyon voltam képben a hangszerrel kapcsolatban. Úgy tűnt azonban, hogy neki vagy nem tűnt fel, vagy nem zavarja a tudat: látszott rajta, hogy jól esett a lelkének a dicséret. Éppen nyitottam volna a számat, hogy még valami kedveset hozzátegyek, tovább oldva a légkört, de hirtelen előrelépett és a kezét nyújtotta felém.
Raelyn Bells
Hát ez is kiderült.
- Damien Pulse – ragadtam meg gyengéden a felém nyújtott, törékeny kacsót, majd, mivel a bemutatkozást egy kicsit túl formálisnak, túl személytelennek éreztem, ezért… hát mondjuk úgy, kissé muglisabbá tettem azzal, hogy közelebb lépve hozzá egy-egy puszit nyomtam mindkét orcájára. Remélem, hogy nem hozom zavarba vele, de valahogy nem tartottam helyénvalónak, hogy úgy kezeljük egymást, mint valami vadidegent… elvégre egy nem akármilyen estét töltöttünk el együtt: nekem legalábbis mélyen az emlékezetembe vésődött.
- Szintúgy – feleltem, miközben kölcsönösen méregettük egymást. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy valóban ő az. – Főleg az a meglepő, hogy ilyen sokáig sikerült elkerülnünk egymást ebben az apró kastélyban. – adtam hangot korábbi gondolataimnak egy mosoly kiséretében, miközben elengedtem a kezét és hátráltam egy lépést. – Volt egy olyan érzésem, hogy mi még összefutunk… s bár a legváratlanabb helyen, de azért örülök hogy igazam lett. Már ezerszer megbántam, hogy nem kérdeztem meg legalább a nevedet legutóbb.

Találkozások

Gordon az egyik ablaknál állt, és csöndesen nézte az eget. Lévén, hogy üveg nem volt a foglalatban, kellemes esti szél borzolta a haját. Tekintetével végigsimogatta a Roxfort birtokot. Eszébe jutott a sajátjuk. Vajon mi a helyzet otthon? Mi a helyzet Akhossal? Lassan teljesen felnő, s szárnyalni akar majd, messzire. Gordon elmosolyodott. Neki ott kell lennie majd akkor! Látnia kell az első tétova lépéseit a repülés felé, s aztán végül, majd egyszer valahogy meg kell lovagolnia.
Hirtelen valami szöszölést hallott az ablak melletti borostyánzuhatagból. Gordon lassan közelebb hajolt, majd hirtelen benyúlt a levelek közé, s megragadott valamit.
- Megvagy, te kis csavargó! - mondta miközben egy morcosan fujtató acsarkát húzott ki a növényből. - Már mindenhol kerestelek, a mamád nagyon aggódott érted!
A kis állat makacsul rágni kezdte Gordon ujjait, de nem támadásból, csupáncsak semmittevésből. A fiú elvigyorodott. Bárki bármit is mond, aranyos állatok ezek. Ekkor valami zaj ütötte meg a fülét. A lépcsőtől jött.
Valaki jött felfelé.

[Szia!]

Egyszerűen nem értem... Hova a fenébe tűnt? Pedig tudom, hogy itt jöttem végig ezen a folyosó az órák után, nagyon rohantam, mert biztos voltam benne, hogy Rom bácsi baglya már megérkezett a heti jelentéssel. Oh, az volt a kedvenc pennám! Nem hagyhattam el csak úgy!
Sietős léptekkel és kapkodós pillantások közepette keringek az iskola folyosóin, éppen az Óraépületbe vezető lépcső fokain lépdeltem lefelé a tollat keresve, de sehol sem láttam. Pedig azt Mosestől kaptam! Biztos megsértődne, ha megtudná, hogy így bánok az ajándékával! Szóval igen, a lépcsőn nincs.
Ahogy felpillantok, hogy tovább keressem az íróeszközt, meglátok valakit az ablaknál. Esetleg megkérdezhetném, hogy nem látta-e a pennám... Bár szerintem jobb dolga is van, mint az én tollamra figyelni...
 - Szia! - integetek neki egy széles mosollyal, miközben megigazítom a rohanásban széthullott hajam. Képzelem hogy nézhetek ki... mondjuk... nem vészesebb, mint máskor.

Gordon meglepődve látta, hogy egy lány lépett ki a lépcső homályából. Az acsarkát még mindig a kezei között tartva felé fordult, s félszegen intett neki.
- Szia! - hallotta a lánytól. Rögtön szűk lett a neki a pulóvere nyaka. "Affene... Nekem kellett volna előbb köszönnöm!" Majd széles mosollyal nézett a jövevényre.
- Halihó! - mondta, majd magában keserűen konstatálta, hogy milyen fura hangja van. Hiába, ha hirtelen találkozik lányokkal, akkor az valahogy sosem úgy sikerült, mint ahogyan azt elképzelni szokta.
- Keresel valamit? - Néz a lányra, mert észrevette, hogy amint belépett ide, azonnal a földet fürkészi. - Gordon vagyok!

Ahogy kicsit magamhoz tértem, az éktelen nagy keresőakció közepette, végigpillantottam rajta, majd próbáltam visszapörgetni az agyamban, láttam-e már egyáltalán és végül arra jutottam, hogy igen. Hiszen Griffendéles, ha jól emlékszem hetedéves. Általában jól emlékszem, de akármi legyek, ha megmondom a nevét. Szerencsére nem kellett zavarba jönnöm, mert kedvesen rám mosolygott (ami meglepően jól állt neki...) és bemutatkozott.
- Seosaphine, de barátoknak csak Seon - mutatkoztam be én is gyorsan vetve még néhány reményvesztett pillantást a földre, majd rákérdeztem - Nem láttál esetleg egy ilyen hosszú - mutatom az ujjaimmal - fekete színű, ezüstfogójú pennát valahol? Elhagytam és nem tudom, hogy hol... Amúgy az ott egy acsarka a kezedben? - néztem fel rá egy pillanatra, majd vissza az állatkára. Biztos hülyének fog nézni a nagy csillogó szemeimmel amikkel a lényre nézek, de na... imádom az állatokat.

- Ejha! - füttyentett Gordon miközben az acsarkáról a lányra nézett. - Te vagy az első, aki csak úgy felismeri. Ez dícséretes. - mondta vigyorogva, majd közelebb lépett a lányhoz.
- Sajnos nem láttam a pennád, már egy ideje fenn vagyok itt! Kicsit kiszellőztetem a fejem! Habár... - Gordon elgondolkodva nézegette a lányt. "Istenem, de szép szemei vannak!" - Habár mintha láttam volna Hóborcot egy pennával festegetni a Nyugati szárny folyosóin idefele jövet. Deeeee.... - folytatta, mikor látta, hogy a lánynak elkerekednek a szemei - Biztosan nem AZ a penna volt!
Gordon elvigyorodott, majd Seonra nézett.
- Szóval bírod a legendás lényeket?

- Kösz. - mosolyodtam el. - Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nagy dolog...
Ahogy elkezdett a pennáról beszélni rámeredtem. Ha tényleg Hóborcnál van, akkor végem. Még maga Merlin sem könyöröghetné tőle vissza nekem. Mondanom sem kell, hogy nem jövök vele ki túl jól, igaz?
- Biztos vagy benne, hogy nem az én pennám volt az? - kérdeztem kissé kétségbeesve. Jobb lenne ha elveszett volna, mintha Hóborc martalékává lesz. Nemááár! Talán Félig Fejnélküli Nick tud segíteni. Ha esetleg tényleg Hóborcnál van, ő valahogy majdcsak ráveszi. Végülis, szellemek közt nem sok értelme van az ellenségeskedésnek és Nicket csak nem fogja lerázni. Remélem. Hátha.
Ahogy tisztáztam magamban kicsit a B tervet, figyelmemet ismét Gordonnak szenteltem.
- Aha, de nem csak a legendásakat... - nevetek. - Kiskorom óta imádok minden élő, izgő-mozgó kis lényt. Talán a nagybátyám miatt, ő kutató. Új lényeket keres, több-kevesebb sikerrel, szóval lehet emiatt. És te? Gondolom te is kedveled őket. - találgattam a fiúra mosolyogva.

"Miért van az, hogyha egy lány rám mosolyog, akkor idétlenül vigyorgok vissza?" Gordon alig bírt uralkodni rakoncátlankodó arcizmain. Fejében a lány szavai jártak. Végül is, ha jobban visszagondol, akkor nem igazán biztos abban, hogy fekete pennát látott Hóborcnál. Lehetett az akár piros is. Sőt most, hogy minél többet gondolkozik róla, annál vikágosabb, hogy biztosan nem lehetett ez a penna, mivel vörös pamacsot látott a tetején, és Seon elmondása szerint ő egy feketét keres.
- Most, hogy belegondolok, Hóborcnál vörös penna volt - mondta kisvártatva - Szóóóóval, ha akarod, akkor segíthetek megkeresni a pennád!
"Hihetetlen, hogy nem találkoztunk még ezelőtt egyszer sem" - morfondírozott magában Gordon - "Asszem hatodikos, mondjuk úgy talán érthető. De akkor is... Azt mondta, hogy rajong az állatokért, azt hittem, hogy a suliban csak én vagyok ilyen "hibbant", bár ez amolyan dícsérni való hibbantság, szerény véleményem szerint. Jó, hogy nem vagyok egyedül."
- Hogy én kedvelem e őket? - vigyorodott el szélesen a fiú - Van egy sárkányom! Illetve a családnak... Akhosnak hívják, és egyszerűen imádom. Fenséges lények a sárkányok, de a mennydörgő mindenkin túl tesz. Nem bírok betelni vele. Hihetetlenül intelligens. Persze ezen a kis acsarkán - emelte meg a kezében immáron szuszogó kis állatot - kívül is van még egy alomnyi a klubhelyiségben, plusz a Roxfort birtok is egy szuper hely ebből a szempontból. Egy szó, mint száz én is szeretem az állatokat.
Gordon beharapta az ajkát, és a lányra nézett. "Hogy tud valaki ilyen szép szemekkel nézni? Na, jó Gordon állítsd le magad, ez a te bajod, mindenki tetszik neked. No... szóval hol is tartottam? Jah, igen... MILYEN SZÉÉÉÉP SZEMEI VANNAK!!!!!"
- Szóval örülök neki, hogy ez közös bennünk. Már azt hittem, hogy egyedül vagyok az állatimádatommal. Amúgy merre vesztetted el a pálcád? Mármint merre volt az uccsó órád? Mert talán kezdhetnénk ott a keresést...
Hirtelen a homlokához kapott.
- Ajj, de lökött vagyok... Tanultátok már az Invito bűbájt? - vigyorodott el - Invitozzuk körbe a sulit!

- Oh - sóhajtottam megkönnyebbülten, a térdeim is remegni kezdtek hol az örömtől, hol meg... nos igen, nagyon helyes a mosolya. Nem az a furcsa, önelégült, "hé, kislány, én vagyok a világ teteje"-féle mosoly, amit a legtöbb Griffendéles (meg persze nem Griffendéles is) alkalmaz, hanem inkább az "ah, olyan édes vagy" típusú mosoly, amitől olyan aranyos lett az egész megjelenése. - Ez jó hír és örülnék, ha segítenél. Egyedül még keresni sem az igazi - mosolyogtam.
Amikor a sárkányát említette, elkerekedtek a szemeim.
- Saját sárkányod van? Merlinre, szívesen megnézném egyszer! - lelkesültem fel teljesen. - Ráadásul magyar mennydörgő, az egyik legszebb és leghatalmasabb sárkányfaj. Elismerésem! - nevettem fel. - Utoljára a Tusán láttam olyat, teljesen lenyűgözött. Este még ki is lógtam az erdőbe, hogy készíthessek róla néhány képet! - kicsit kifulladva hallgattam el, éppen annyi időre, hogy levegőt vegyek és kezdhessem a következő témát. - Amúgy láttam már a klubhelyiségben őket, de nem tudtam, hogy a tieid. Igazán édesek - simítottam végig a Gordon kezét harapdáló acsarka feje búbján, ami rögtön az ujjam után kapott, de elvétette, én pedig kinevettem.
- Én is - bólintottam. - Már kerestem a bűbájtan teremben, de nem volt sehol... - mondom csalódottan grimaszolva miközben azon morfondírozok, hogy merre kereshetnénk még. Amikor felveti az Invitos ötletet, a homlokomra csapok. - Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe!? Persze, hogy tanultuk! - húztam elő a pálcám.

- Igen - vigyorodott el Gordon - Az acsarkákat már láthattad a klubhelyiségben. Mondjuk tegnap meggyűlt velük a gondom, mert elszökdöstek. Őt  - mutatott lefelé a tenyerére - például épp azelőtt találtam meg, mielőtt jöttél volna.
Gordon csöndesen megsimogatta az acsarka fejét, majd újra a lányhoz fordult.
- Mennyire sürgős megtalálni azt a pennát? Mármint... úgy értem, hogy....  - szabadkozott - "Basszus, most biztos azt gondolja, hogy nem is fontos nekem a pennája... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, miért nem tudok csak lazán beszélgetni, meg ilyenek, könnyedén neki dőlni a falnak, és... és kizuhanni onnan, amilyen béna vagy, nagyokos! "
- Szóval úgy értem, hogy - szedte össze gondolatait  - ha egyszerűen ide Invitozod a pennád, akkor nem kell érte körbejárni a sulit.
"Na, most kivágtam magam valahogy... Kivágtad? Ennél bénább dumát arra, hogy itt marasztald még nem is hallottam! Miért szted mit mondjak neki? Maradjon itt? Tényleg... ez nem is rossz..."
- Szeretek itt fenn lenni - mosolyodott el Gordon, s a kilátás felé fordult - Gyönyörű a kilátás, a naplemente, és jobb a levegő - nevette el magát.
- Itt jobban tudok gondolkodni, merengeni, még tanulni is! És hát valljuk be, az utóbbi időkben, főleg amióta, tudjuk, hogy  - egész lehalkítottaa a hangját - Tudjukki visszatért, azóta van is min merengeni.