Óraépület

- Furfangos kis jószágok, annyi szent, megszökni sem lehetett nehéz nekik. Ügyesebbek, mint az ember lánya hinné... - játszottam tovább a kis állattal, az ujjaimmal incselkedtem vele, néha néha felkuncogva. Rendkívül szórakoztatott azon próbálkozása, hogy megharapjon, ahogy össze-vissza tekerte a kicsiny fejét, hogy elérje az ujjam.
- Tulajdonképp annyira nem fontos azonnal megtalálni, de tudom, ha most nem keresem meg, akkor késő lesz. A bátyámtól kaptam a születésnapomra, nagyon szép penna, az a kedvencem - mondtam kissé elgondolkozva azon, hogy hogyan is szabályos az Invito, meg mekkora a hatótávja, de végül úgy döntöttem, tennem kéne egy próbát. Óvatosan, kecsesen rajzoltam ki a már félig elfelejtett mozdulatsort a pálcámmal a levegőben, miközben megpróbáltam határozottan és érthetően kimondani a szót: - Invito!
Éreztem, hogy valami megmozdul, megmagyarázhatatlan, de kellemes érzés volt varázslatot alkalmazni, és megéreztem, hogy az írószerszámom ott van a "vonal" túlvégén. Közeledik.
- Megtaláltam! - kiáltottam fel lelkesen. - Közeledik!
- Szeretek itt fenn lenni - mosolyodott el a fiú.
- Én is. Valóban gyönyörű a kilátás, főleg naplementekor, amikor vörösre festi az eget az alkonyat és az éj kékje már beborít mindent fölöttünk. És amikor végleg leszáll egy pillanatra csend lesz mindenütt, hogy aztán elkezdődhessen az éjszaka. A tilalom napszaka - mosolyogtam, kétség sem férhetett hozzá, hogy imádok ilyenkor kóborolni a kastélyban. Még a prefektusok és tanárok kijátszását is élvezem. Hiszen akit nem kapnak rajta, azt meg sem büntethetik.

'Legalább a penna megkerült. Bár azt hiszem, hogy bárhová elmentem volna vele, hogy megkeressem." Lassan Seon felé fordultam, s csendesen hallgattam, ahogyan a naplementéről beszélt. Nem tudom, hogy mi fogott meg jobban benne. Az, hogy a kezemben tartott acsarka szemmel láthatóan szórakozását lelte abban, hogy harapdálni próbálta a lány ujjait, vagy az, hogy pontosan azt fogalmazta meg a látvánnyal kapcsolatban, amit én is éreztem. Elmosolyodtam, s mikor láttam, hogy visszamosolyog rám, gyorsan az ablak felé fordultam. Tele volt a fejem mindenfélével.
"Most mit csináljak? Csak úgy simán mondjam meg neki, hogy nyugodtan maradjon, merthogy tetszik a társasága? Ajánljam fel, hogy a klubhelyiségbe kísérem? Ahhhh... Gordon... tisztára hülye vagy. Egy helyre megyünk. Még a végén azt fogja hinni, rá akarok szállni! No, elég volt ebből! Normális vagyok, bár nemtom ki állítaná még ezt, hogyha meglátná, hogy egy acsarkával állok a kezemben az óraépületben. Mindegy."
- És mi a mai programod? - pillantok a lányra. Próbálok marhára lazának tűnni, de mikor neki akarok támaszkodni a falnak, véletlenül kicsit mellé sikerül, és kiesek az egyensúlyomból. Nagy nehezen sikerül csak megtartanom magam, remélve, hogy a büszkeségem még nincs oda. "Hát ILYEN NINCS! Mit bénázok én itt? Komolyan már azt hinné az ember, hogy soha sem volt dolgom lányokkal. Hogy nekem mindig olyan rózsaszín felhőcskékként léteztek a lányok. Pedig volt. Sőt... Ha nagyon dramatikusra szeretném venni a figurát, akkor még azt is mondhatnám, hogy megjártam a poklot is. Az utolsó kapcsolatom, hát... Finoman sem mondható szépen végződőnek. Soha nem akarom senki azt, amit velem tett az a lány. No, de mindegy. Miért is gondolkodom én ezekről? Elvégre most itt áll velem szemben Seon, s inkább rá kellene figyelnem, mintsem, hogy a magam pitiáner kis problémáival foglalkozom. Szedd össze magad, Gordon!"
- Mármint úgy értem, hogy én még egy jó ideig itt leszek, és ha akarsz... mármint...  - kissé elvesztem a fonalat. "Na, tessék, már megint hebegsz-habogsz itt össze-vissza. CSÖND LEGYEN!"
- Szóval nem bánnám, ha maradnál! - vigyorodom el végül - Elvégre az acsarka is egész megkedvelt már...

Ahogy a kezembe "repült" a keresett penna, megragadtam és hatalmas cuppanó puszit nyomtam a markolatára, majd a hajamba tűztem, akár egy indián. Fekete Tollú Seon. Viccesen hangzik, ez lesz a következő álnevem: Fekete Toll. Úgyis olyan nehéz mindig újat kitalálni. Bár az is lehet, hogy nem sok értelme van az itt-ott a faliújságokra tűzött verseim aljára odabiggyeszteni valami nevet. Hiszen se így, se úgy senki nem fog rájönni, hogy én voltam.
Amikor rámosolyogtam Gordonra, mintha zavarba jött volna, elfordult, újra kinézett az ablakon. Ez kicsit engem is összezavart. "Talán barátnője van... vagy csak terhére volnék? Igaz, elég váratlanul pofátlankodtam bele a magányába, holmi jelentéktelen pennát keresve, ami most már megvan, szóval akár távozhatnék is... Biztos unja már a fecsegésem, én is így tennék a helyében. Sőt, én elküldtem volna magamat melegebb éghajlatra!"
- Öhm... hogy az én programom? - ocsúdok fel a merengésből kissé. - Hát... tulajdonképpen nincs programom. Mármint konkrét, előre tervezett... Nálam a "programok" elég spontán módon jönnek-mennek - nevettem kicsit zavartan, az alsó ajkam harapdálva hirtelen jött idegességemben. Azonban rögtön elszállt minden kétségem, amikor megkért, hogy maradjak. A mosolyom újból felragyogott, tekintetemet ismét rá emeltem, majd az acsarkára pillantottam.
- Nem mondtam, hogy el akarok menni... - mondtam halkan. - Szívesen maradok itt... veled... meg az acsarkával. Ha gondolod, akár vissza is vihetnénk a testvéreihez a klubhelyiségbe. De maradhatunk is... - hadartam gyorsan, de magamhoz képest még mindig csekély hangerővel, miközben a kis állatot fikszíroztam. Nem mertem felnézni a fiúra.

"Meg kell, hogy jegyezzem, hogy amennyire meglepett, hogy a pennát a hajába szúrta, annyira jól is áll neki. Gyerekkori emlékeket idéz, mikor apa hazahozott egy kvárklit, s az szanaszét hagyta fekete tollait a házban. Utána napokig én voltam Sötét Toll, a félelmetes indián varázsló. A barátaimra a frászt hoztam, mikor a legkülönfélébb helyekről ugrottam ki eléjük."
Elmosolyodok, majd a lányra nézek.
"Nocsak, nocsak... láttad ezt? Szinte majdhogynem elpirult, mikor mondta, hogy szívesen maradna! Igen, láttam! Tényleg láttam! Ezekszerint abbahagyhatom végre ezt a lazulós figurát, és lehetek egy kicsit Esterhas is. Mármint... Eddig sem ment a lazulás, sőt, sztem csak szánalmasan festhettem, szóval őszintén belegondolva az embernek tényleg az éri meg jobban, hogyha önmagát adja. Nem mást, nem egy felvett szerepet, önmagát. Mert hiszen, ha már önmagunkat sem vagyunk képesek felvállalni, akkor hová fog fejlődni ez a világ? Így is van elég mocsok benne, legalább MI, saját magunkkal legyünk őszinték. ... Na, hallod, de szép beszéd volt ez! Ha elmondod Seonnak is ezt, biztosan a karodba ugrik! Jajj, ugyanmár... Ne hordjunk itt össze semmiféle hülyeséget. Én így gondolom és kész! Erről még nem kell tudnia a széles világnak. Ha jobban megismer, akkor majd ő is rájön, hogy hogyan gondolkodom. Jah... Kisze-kuszán!"
Elmosolyodok, az itt töltött órák óta először azért, mert valami olyan szívből jövő öröm miatt mosolygok.
- Ennek... örülök! - mondom csendesen - És biztosan az acsarka is üdvözli a gondolatot, hogy tovább majszolgathatja az ujjaid!
Nevetünk. Amint rám néz elkapom a pillantását. Fürkészően keresek a tekintetében valamit. Még én sem tudom, hogy mit.
- Említetted, hogy a nagybátyád új lények után kutat. Gondolom, akkor gyermekkorod óta körül vagy véve állatokkal! Ezzel is szeretnél majd foglalkozni, ha a Roxfortot befejezed? - kérdezem, majd körülnézek. A levegő lassan lehűlt, s már a napot is alig látni. Hamarosan besötétedik. Újra Seonra nézek. A gyomrom mindig ugrik egyet, mikor a szemébe nézek, s ő is rám néz. "Hmmm, rég éreztem már ezt."
- Jah, és ha fáznál, akkor nyugodtan szólj, odaadhatom a dzsekim. Csak remélem nincs benne több állatka... - kacsintok.

Na tessék, ennyit a bátorságról. Olyan aranyos, én meg itt bénázok, miközben azon kattog az agyam, hogy mi a fenét mondjak. Utálom a csöndet társaságban. Biztos el is pirultam, úgy nézhetek ki mint egy érett paradicsom, vagy egy kosár vörösmigrol... De akkor is, olyan szééépen tud mosolyogni, hogy jobb ha oda sem nézek. Inkább bizgerélem az ingem alját. Aztán a zsebemben kezdek kotorászni, ahonnan előkerül néhány papírdarab meg némi papírzsepi. Semmi extra.
- Én is üdvözlöm a tényt, hogy egyre gyengébbeket harap. Biztos fárad a kicsike... - nevetek vele. Ahogy a szemembe néz, nem tudok elfordulni, csak néhány másodperc elteltével.
Az eget kezdem kémlelni, a horizonton végleg eltűnt nap helyét. Valahogy nem akartam, hogy minden végleg sötétségbe boruljon, azt akartam, hogy az alkony örökké tartson, ahogy a világunkban is. Alkonyodik. A Sötétség már készülődik, lassan felemészti az összes kis fénysugarat és elnyel minden színt, hogy sötétbe fordíthassa. Aztán persze egyszer úgyis eljön a Hajnal és új napra virradunk majd. De addig... Talán csak azért félek ennyire az Alkonyattól, mert félek, hogy nem érem meg a Hajnalt. Félek a Sötétségtől. Hiba.
Kicsit megzavar a hangja, annyira elkaladoztam, de mosolyt erőltetek az arcomra és úgy felelek:
- Igen, a nagybátyám nagy utazó, szeretnék vele tartani, ha befejeztem az iskolát, de én nem csak az állatokkal akarok foglalkozni. Író szeretnék lenni - vallottam be. - Izgalmas regényeket, igaz történeteket akarok megörökíteni, fényképezni, bejárni a világ varázsmentes és varázslatos részét egyaránt. És te? Mi leszel ha nagy leszel?
Amikor felajánlja a dzsekijét elvigyorodok.
- Nem szeretném ha puszta lovagiasságból fáznál meg. Inkább sétáljunk vissza a toronyba. Vagy barangoljunk egy kicsit a kastélyban. Mit szólsz? - ajánlom fel.

- Vagy barangoljunk egy kicsit a kastélyban. Mit szólsz? - mondta s kedvesen rám mosolygott. Újra elöntött az a bizonyos régenvárt, régen átélt érzés, de már nem csináltam hülyeséget, nem akartam kizuhanni a toronyból, s hebegni sem kezdtem el. Vissza mosolyogtam. Csodálatos mosolya van. Nem is igazán tudnám megmondani, hogy mihez hasonlít. Fényre a Sötétben? Reményre? Talán ilyenre, de megnyugtat. Amióta csak vele vagyok, ami lássuk be talán max. egy fél óra lehet, azóta valahogy bizakodóbban nézek a jövőbe. Ha vannak még olyanok, mint Seon, akkor nem lehet annyira végzetes, és szörnyű a "holnap". Nem. Biztos vagyok benne, hogy MI győzni fogunk, és elsöpörjük a mocskot mindenhonnan.
Ránéztem a lányra. Mindez csak egy pillanat alatt játszódott le a fejemben. Az az idő alatt, míg visszamosolyogtam.
- Gondolom téged sem izgat az, hogy tilos a diákoknak a folyosókon tartózkodni egy idő után - vigyorodtam el - Tudok néhány jó helyet, ami prefektus biztos. Útközben pedig elmesélem, hogy miért akarok az lenni, ami! Kicsit komplikáltabb a helyzetem... - az utolsó szavakat szinte már csak magamnak motyogtam.
Elindultunk az ajtó felé. Utoljára még visszanéztem az égre, mely már mélysötétkék színű volt, s csak alig látszott valami kis vörösség ott, ahol a nap lebukott a horizont alá. Igen, valóban itt a Sötétség, s a fény eltűnik. De ez csak felfogás kérdése. Vannak, akik úgy tartják, hogy a Gonosz irányítja ezt a világot. Hiszen nincs semmi, ami az ellenkezőjére utalna. Olyan dolgok, mint a hit, remény, szeretet, már rég kihaltak ebből a világból. Ám szerintem ez nem így van. Szerintem az éjszakát MINDIG legyőzi a hajnal. A legapróbb fénysugár is beragyogja a sötétet, és aki szeret, az erős. Hiszem, hogy változni fog minden. Hiszem, hogy Dumbledore nem hiába halt meg, és hiszem, hogy a Jó mindig győzedelmeskedik. Visszafordultam Seon felé, s azon vettem észre magam, hogy meg akarom fogni a kezét. Vegyél vissza Gordon! Vegyél vissza!
Elmosolyodtam.
- Mutatok neked egy portrét, ami tetszeni fog! - vigyorodtam el.

- Amit nem vesznek észre, az nem fáj nekik, amit nem látnak, azért nem büntethetnek meg, nemde? - kérdeztem vissza vigyorogva. - Nem szoktam semmi rosszat csinálni, akkor meg miért büntetnének meg. Ilyenkor kevesen vannak a folyosókon és kevesebb a szabály. Ilyenkor szoktam gyakorolni is, ha olyat szeretnék kipróbálni, amit egyébként nem lehet - magyarázom. Igazán nem értem mi baja a tanároknak az esti kimenőimmel, nekem erre szükségem van, meg amúgy is, nem elég, ha az órákon megmondják mit tegyek és én meg is teszem? Tudok vigyázni magamra, jobban mint hinnék!
- Miért is komplikáltabb? Talán a szüleid...? - kérdeztem rá óvatosan, hiszen nekem is nap-mint-nap meg kell küzdenem velük az igazamért, de általában én nyerek. Nem vagyok az a könnyen kezelhető típus, de ez valahol az ő hibájuk is, hisz két bátyám után kicsit elkényeztettek. Ennek következményeképp nem egyszerű velem vitatkozni, ugyanis nem hagyom magam. Még azt is bebizonyítom, hogy az ég neon zöld és nem kék, ha arról van szó. Görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy mindig nekem legyen igazam. - Oh, oké, lássuk azt a portrét! - indultam el mellette kíváncsian, azon gondolkodva, vajon miért is fog tetszeni a portré, láttam-e már egyáltalán vagy amolyan elrejtett "kincs" a kastélyban.
Ahogy ezen gondolkodtam és vártam a választ előző kérdésemre, valahogy sikerült rosszul lépnem. először csak megtántorodtam, majd jobb kapaszkodó híján, hogy el ne essek, Gordon karjába markolva egy apró sikkantással hanyatt vágódtam, magam mellé rántva őt is a földre. Hihetetlen, hogy egy kis botlás is mikre képes! Persze rögtön a fiú felé fordultam, hogy megnézzem mennyi kárt tettem benne:
- Jól vagy? - kérdeztem kicsit aggódva. Semmi kedvem nem volt minden ok nélkül a gyengélkedőre juttatni szegényt, ráadásul megint én voltam az ügyetlen, amit kezdtem roppantul idegesítőnek találni.

Szélesen elmosolyodtam, mikor említette, hogy szívesen mászkálgatna velem. Sok minden átfutott a fejemen. Vajon miért örülök én ennek ennyire? Mert szimpatikus nekem? Valószínűleg. Sosem voltam egy mimóza típus, mármint szinte azonnal belevetem magam egy érzelembe, ha megtalál. Lehet az gyűlölet, vidámság, szomorúság, vagy akár a szerelem. Mondjuk az is igaz, hogy emiatt a tulajdonságom miatt ért már engem tűz és víz is. Fájdalmak, és gyönyörök. Mégis, amióta egy kicsit jobban odafigyelek, az azóta van, hogy a legutóbbi kapcsolatom hatalmas nagy törést jelentett nekem. Szinte széttépte a lelkem. Úgy éreztem magam a szakítás után, mint a szilánkokra hullott fény. Alig bírtam összekaparni magam a csalódás miatt. Nem tudtam, hogy mit hoz majd a jövő. Erre meg itt van Seon, a maga csodálatos stílusával, tiszta tekintetével, és humorával. És összezavarodtam, olyan érzéseket éltem újra, melyekről már azt hittem, hogy sosem fogom újra érezni, de eközben azt sem tudtam eldönteni, hogy ez most az az érzés e, amit régen ismertem, vagy pedig csak egy szánalmas kis másolata. Hisz oly rég történt már mindez. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben az ajtó felé meneteltünk. Hirtelen feleszméltem. Seon kérdezett valamit a szüleimről.
- Nem, nem. - ráztam a fejem - Nem a szüleim miatt komplikált a helyzetem, csupán eddig még senki sem csinált olyat, amit én szeretnék, illetve ÚGY nem, ahogyan én szeretném!
Titokzatosan rákacsintottam, majd léptem volna ki az ajtón, de éreztem, hogy a lány megbotlik. Annyira váratlanul ért, hogy nem bírtam megkapaszkodni, s mindketten a földre zuhantunk. Ahogy ott feküdtünk, nem bírtam visszatartani, és elkezdtem kuncogni, hiszen azt juttatta eszembe, hogy én is milyen szerencsétlen szoktam lenni. Hallottam, hogy csendesen szitkozódik. Hirtelen felé fordultam, hogy megnézzem, hogy van.
- Jól vagy?  - kérdezte Seon, majd ugyanúgy fel is jajdult, mert azzal az erővel, amivel én fordultam felé, ő is felém fordult, s mindketten összefejeltünk. Újból a földön, mindketten a fejünk fogtuk, s szenvedtünk csöndesen. Ujból kuncogni kezdtem.
- Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek, nemigaz?  - fordultam óvatosan felé mosolyogva. Féloldalra támaszkodtam, s egy kicsit fölé hajoltam.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva - Nem fájt nagyon?
Óvatosan megérintettem a homlokát. A kezem utána úgy vettem el onnan, hogy egy kicsit lágyan megsimítottam az arcát.
Pár percig csöndben néztem őt, ahogy ott feküdt, s pihegett. Elmosolyodtam.
- Hol voltál te eddig, Seon? - kérdeztem csendesen. Igazából nem is vagyok biztos benne, hogy hallotta. Talán jobb is így. A kérdés arra irányult ugyanis, hogy az életemből hol volt eddig. Amióta ismerem, egy kicsit pozitívabb vagyok. Talán Dumbledore halála óta először. És ez jó. Ez nagyon jó. Bármi is lesz, hálás vagyok neki ezért a mai napért.

Az ütközés kicsit hirtelen jött, az utána jelentkező kicsi, ám annál erőszakosabb fájdalom pedig úgy tűnt nem akar elmúlni. A hátamon fekve tapogattam a fájó homlokom, miközben apró színes karikák keringőztek a szemeim előtt. Szédültem és valamennyire légszomjam is támadt, próbáltam mélyebbeket lélegezni, de lassan ment. Olyan volt, mint amikor a kerthátuljában gyakorlás közben leestem a seprűmről, másfél-két méter magasból. Valószínű, hogy rossz helyen ért a találat.
 - Úgy tűnik, de, lehetünk... - nyöszörögtem halkan, a fejemet az egyik oldaláról a másikra fordítva, hátha attól elmúlik a fájdalom. Világ életemben hajlandó voltam összetörni szinte mindenem és elkapni minden nyavalyát. Azt hittem már kinőttem belőle... Tévedtem volna?
- Persze, persze, jól vagyok, csak... kicsit szédülök és... ezek a karikák! - sóhajtoztam, mosolyogni próbáltam, majd önnön szerencsétlenségemen nevetve bámultam a plafont. Ilyen nem létezik!
- Hol voltál te eddig, Seon? - kérdezte halkan, mégis meghallottam. Nem értettem, hogy miért teszi fel ezt a kérdést, így kicsit értetlenül, de válaszoltam.
- Azt hiszem a nagyteremben kerestem a pennám legutóbb... Miért kérdezed? - érdeklődtem, de amikor felnéztem rá, miközben fölém hajolt, hirtelen megfogalmazódott bennem a sejtés, hogy a kérdést nem egészen jól értettem. Láttam a szemében azt a... azt a megfoghatatlan, de mégis ismerős  érzést, amitől kicsit megijedtem. Valahogy megijesztett a gondolat, hogy esetleg belém szerethetne... Igazán nem érdemelné meg ezt a csapást.
Valahogy az eddigi kapcsolataim, már ha szabad ezzel a névvel illetnem őket, nem voltak valami sikeresek. Tartósak sem, ami azt illeti. Valahogy vagy én vagyok túl sok, egyeseknek, vagy másokból szeretek ki nagyon hamar. Igazándiból nem is tudom, hogy miért történik mindig ugyanaz, de... belenyugszom. Egyszer úgyis vége lesz, még fiatal vagyok, kinőhetem, találhatok valami kedves, rendes férjet magamnak és szülhetek gyerekeket később is. Most viszont nem érzem igazán fontosnak, hogy "párt" találjak, nem érzem azt amit a többi lány, akik csak úgy loholnak a menőbbnél menőbb és jóképűbbnél jóképűbb srácok után. Nekem ez nem megy.
Végül úgy döntöttem nem javítom ki magam. Nem akarok pofára esni, sem megbántani őt. Olyan kedves és vicces... ráadásul a mosolya, meg az acsarkák...

Pár pillanat is elég volt. Pár pillanatig néztem a lány szemébe, s láttam, hogy felesleges miatta idegeskednem. Nem érdemes tennem semmit. Nem érdemes újra tönkre tennem a szívem azzal, hogy megint elhiszek egy olyan dolgot, ami nem is létezik. Nem szerelmes belém, s én sem vagyok! Csak a magány az, ami beszél belőlem. Csak az sikolt fel mindig mikor egy lány a szokásosnál kedvesebben beszél velem. Nem akarom, hogy újra fájjon. Így hát csak felemelem a fejem, és mosolygok tovább. Majd valahol, kiadom magamból az érzést. Ahol nem lát senkit. Ahol nem szégyen a sírás. Mindegy is. Lassan végzek a suliban, és eltűnök. Beveszem magam az Auror Főparancsnokságra, mint gyakornok, és addig hajtok, teperek, míg auror nem leszek. S kíméletlenül lecsapok mindenkire, aki Voldemorttal kapcsolatban van. Főbenjáró átkok? Kicsit sem izgat. Voldemort sem szokott kegyelmezni, én sem fogok. Hűek lehetnek a nevükhöz a halálfalók, mert a nyomomban a halál fog kaszálni.
Kissé megráztam a fejem. Úristen, teljesen begőzöltem. Nyugi, Gordon. Nyugi. Ez még nem a világ vége. Lekászálódtam Seonról, majd vigyorogva felemeltem a földről.
- Máskor majd jobban vigyázok Rád! - kacsintottam felé, majd kinyitottam előtte az ajtót. - Egészen besötétedett, szóval tökéletes a helyszín!
Elindultunk lefelé a toronyból.
- Tudod. nekem azért komplikáltabb a helyzetem a pályaválasztással kapcsolatban, mert az első auror szeretnék lenni, aki egy legendás lénnyel együtt dolgozik. Jelen esetemben egy magyar mennydörgővel. Tudom, hogy szinte lehetetlennek tűnik, de én meg biztos vagyok benne, hogy nekem sikerül. Nem hiszem, hog sokan vannak a világon, akik annyira értenének a sárkányokhoz, mint én, főleg, hogyha még képzem is magam. - mosolyodtam el.
Seont néztem. Az arcát, az ajkait, és keserűen elmosolyodtam. Hülye vagy, Gordon! Egyszerűen hülye vagy!
- Nem messzire megyünk! - vettem suttogóra a mondanivalóm, mivel már a folyosón voltunk - Ha prefektusba is botlunk, hát majd improvizálunk! - kacsintottam újra Seon felé. - Ismered Őrült Kroll portréját?

[|Norina|]

|Norina|
|Saras novemberi szombat, sötétedés után|

Cuppogós léptek rázzák a régi falépcsőt. A rozsdás vaskorlát aprókat kileng, ezzel teljesen megzavarva azt aki esetleg fentről nézi. Errol nagyon is szerette a gyors rezgéseket, amik valami elképzelhetetlen dimenzió képződményévé varázsolta pár pillanatra az üreges fémrudat. Ennek a (számára) bámulatos jelenségnek azonban senki sem lehetett most tanúja (szerencsére), mivel üres volt a számlap mögötti szöszös, pókhálós tér. A régi fagerendákat csak a mágia tartotta életben, és az ember tudta, hogy a következő pillanatban összedől a hatalmas torony. Mindig a következőben. A skót gyakran gondolkodott efféle elvont dolgokon szabadidejében. Ezt persze teljesen  helyénvalónak látta. Lassan tizenhét éve alatt ez alakult ki normává, etalonná,  még ha egy apró szeglet a fejében tisztában volt azzal, hogy ilyet a többség nem csinál. ~Régen meg a többség azt hitte, hogy lapos a föld.~ Mentegeti mindig magát, de óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy hogyan bír ennyi hülye egy rakáson fennmaradni a téves nézeteivel ilyen sokáig? Ezt is meg tudja magyarázni. Nem is ő lenne, ha képtelen volna bebizonyítani a fehérről, hogy fekete. De a bizonytalanság, a megerősítés hiánya kezdi korrodálni az észérveket. Ami egyet jelent a sablon tömegben való diszszolválással. Nem akar, nem lesz kockacukor a kávéban, de még só sem. Nem, nem, nem! Indulatossá, agresszívvá válik az elkeseredettségtől, mikor úgy érzi képtelen felülemelkedni az egészen. Dühösek lesznek a mozdulatai, idegesen boxol mindenféle kemény tárgyba és a helyzet csak fokozódik, ha hozzászólnak. Ezért általában nem törődve intőszóval, fenyegetéssel, kijárási tilalommal, takarodó idővel felbaktat az óraépület felső emeletére, vagy egyéb üres, kietlen helyre.

A vastag réteg sár minden lépéskor igyekszik megtartani koszos, és átázott cipőjét. A pocsolyáktól átlátszó zoknija aktívan hűti lábát. Nadrágját, de még hátát is sikeresen felcsapta a túl határozottra sikerült lépteivel.
- Rohadékok. - nem törődve az efféle zavaró körülményekkel durván levetette magát az egyik sarokba. Gerendák vették körbe, mintha ketrecben lenne. Lába erősen feszül neki az egyiknek, míg a fal a hátát tartja. Kezeit karba teszi, majd rövid időközönként mérgesen üti a korhadt fát. Reccs Érzi, tudja, látja, hogy ismét megrepedt, eltört valami apró csont. Fáj a fogás, az ujjak nyújtóztatása, és egyáltalán minden munkavégzés aminek köze van a mutató-, és gyűrűsujjhoz. Szerencsére a bal, varázsolni még tud. Nem jajong, nem szisszen fel. Pedig megtehetné. Minden joga meg volna rá, és senki sem röhögné ki. Hisz a két középső bütyök irreális pozíciója már akkor fájdalmat ébreszt, ha csak ránézünk. Ő már megszokta. Leszarja konkrétan az efféle problémákat. Teste tele van lila foltokkal, horzsolásokkal. Ami leginkább a közlekedéséből adódik. Néha úgy elgondolkozik, hogy elesik, nekimegy a falnak, ajtónak, túl közel megy a futórózsához, a kiálló szöghöz és hasonló  ügyetlenségek. Gyakran csak utólag veszi észre, hogy van rajta valami seb is. Agya nem tartja érdemesnek az efféle problémák feldolgozásába erőt befektetni. És a hollóhátas ezzel teljesen egyetért. Rutinszerűen fogja közre hüvelykével, és mutatójával az egyik kis dudort, hogy határozott mozdulattal a helyére nyomja. Arcán erős torzulás, fogai közt kiszalad a levegő. És most jön a második. Nem rontja el, hibátlanul csinálta.  Nem is csinálhatná máshogy ennyi gyakorlati tapasztalattal a háta mögött. Eszébe jutott, hogy pálcával talán könnyebb lenne, de ő már örökre megmarad ennél a módszernél. Még akkor találta ki, mikor nyolc éves volt és efféle csodás segédeszközök nem voltak a birtokában. És mellesleg eredményessége ellen nem szól semmi.
Muglimelegítőnadrág, a hozzátartozó cipzáros felső, alatta valami hasonlóan frenetikus állapotban lévő rövid ujjú. Az apró lyukakon befújt a hideg szél, végigborzolva teste egészét. (Nem zavarta, sőt élvezte is egy kicsit.) Hiába a rendszer, Voldemort, halálfalók. Őt ez nem hatja meg. Mikor éppen nem kell uniformist vagy egyéb díszes baromságot viselni akkor mindig így néz ki. Persze a sokat feltett kérdésre reakcióidő nélkül jön a meggyőző, de cseppet sem megnyerő válasz: "Gyerekességem okán képtelen vagyok megfelelően vigyázni a ruháimra. A varázslótársadalom öltözékeinek összekoszolásával a varázslóhagyományokat sérteném meg, míg ha egy mugli ruhán ejtek foltot, akkor az már felmagasztalás az egész varázstalan társadalomra nézve, mert egy varázsló tette." Nincs hiba, nincs belekötés csak fintorgó keserűség az arcokon. A szemtelen Dreenman pedig megunva saját sikerét, közönyös pofával sétál tovább. Általában megigazítja a sapkáját ilyenkor, vagy legalább hozzáér, hogy érezze rajta van még, legalább az, legalább önmaga nem hagyta cserben. Így tesz most is. Helyrepofozott baljával lejjebb húzza a felcsúszott tökfedőt, majd nadrágja zsebéből egy rézgolyót és egy szolidan megmunkált fadarabot húz elő. A golyó lassan gurul a padló egyenetlenségeinek engedelmeskedve,  majd lassan megáll. A fadarab mereven szegeződik rá, majd finom mozdulatokkal készteti növekedésre, alakváltozásra az apró tárgyat. Nem telik bele fél perc sem, és a fa visszakerül a helyére, a golyó helyében pedig egy ütemesen kattogó metronóm kerül. Katt      Katt. Nem gyors. Kellemes ütemébe nem zavar le az óra hatalmas mutatójának kattogása, mivel egy hangfogó varázst mond rá minden év elején (nehogy egy idegesebb pillanatában hamarabb jusson eszébe az idegesítő hang forrásának szétzúzása, mint lecsendesítése). Monoton, furcsa, megnyugtató. Némán bambul a semmibe, fel sem fogva környezetét: a pókhálókat, porcsomókat, a vállára szállt furcsa bogarat, a hűvös légmozgásokat, a metrummérő ide-oda járó fémkalapácsát. A gondolatok megállíthatatlanul, érzékelhetetlenül, értelmezhetetlenül szaladnak fejében, betöltve a világ(a) minden apró részét.
Csak ül csöndben... egyedül...

Errol

„Az árnyékom, hogy lépjem át?”

Vannak dolgok, amiknek nincs értelme. Ezen az éjjelen is, mint kéretlen kísértet járja a folyosókat, reménykedve abban, hogy nem találnak rá egyhamar. Képzelt álom ez csupán, amiben nem szabadna hinnie. De töretlenül, minden éjjel megjárja a maga poklát. Ilyenkor nem kell attól tartania, hogy valaki meglátja néma sikolyát, ami annyira, de annyira ott forr már torkában egy ideje.
Felszegett fejjel halad a fáklyák világította, ám sötétségbe vezető folyosókon, ahol rémálmai láthatatlan karmokkal szántják fel testén a sebeket, amiket Seraphin felszabadító monológja okozott. Ami egy időre megmutatta milyen szörnyeteggé változott az elmúlt egy évben. Tehetetlenül lépdel előre. Gyönge vállai talán már el sem bírják a kimondatlan szavak gyűrűjét.
Egy jó ideje álldogál már az óraépület törékeny gerendái között, átfázva, egyedül. Teljesen átszellemülve, elgondolkozva. Valahol egészen máshol járva, egy jobb világban, egy helyen, amit a hideg szél ígér, miközben furcsa gondolatokat ordít elméjébe. Egy helyen, ahol Ő irányítja a történéseket, ahol ilyesmik, mint a való világban, meg se történhetnének. Ahol lehet hős, nem pedig egy ócska kis semmi. Egy rongybaba amit arrébb dobnak az útból. Sokszor gondolkozott már azon, hogy mi értelme bátornak lenni, ha pusztán a halál karjaiba ringatja magát ezzel…
Buta kis álmokat kerget csupán... Olyan álmokat, melyek sosem lesznek elérhetőek számára, amiket éjfekete karmok rántanak a mélybe, de valahol a lelke mélyén még mindig mer hinni abban, hogy eljöhet a megváltás. Talán sohasem szabadna ennyire rábíznia magát egy aprócska álomra, de ha nincs tovább, akkor mi menti meg a teljes őrülettől?
Vannak álmok. Vannak jók és rosszak. Vannak angyaliak és pokoliak. De az álmok azok, amik éltetnek minket, sosrverte halandókat. Ha minden veszve van, az álmok azok, amikbe kapaszkodhatunk, amikért még van értelme tovább folytatni, tovább küzdeni, még akkor is, ha a sose létező jövőt elragadják a démoni lidércek.
Halk nesz, majd közeledő léptek. Szívverése felgyorsul, megszédül, ahogy a pánik elönti agyát. Nem lehet igaz, hogy megint elkapják…miért mindig őt? Nem lesz ez másként? Mit csinál rosszul? Pedig odafigyel arra, hogy a hangokat tompítsa…hogy úgy osonjon végig a folyosókon, hogy senkise legyen ott.
Behúzódik az egyik vastag gerenda sokaság mögé, lélegzetét is visszafojtja, de a kezében ott van a pálca. Ujjai remegnek a fadarabon, pupillái kitágulnak.
Ám most az egyszer megnyugodhat…Egy hollóhátas fiú érkezik.
Egy hollóhátas fiú, akire múltkor véletlenül ráöntötte a forró teáját. Túl sok mindent nem tud
Róla, de talán nem is kell ismernie ahhoz, hogy ne leljen rá egyező érzelmekre, ahogy áll ott, meghúzva magát az árnyékok között. Nem több egy fekete pacánál ebben a pillanatban.
Hunyorogva nézi, amint a fiú öklével a fába vág. Minden egyes tompa ütődésnél kirázza a hideg, szíve pedig hevesebben kezd verni. Fogalma sincs, hogy mit kéne csinálnia, így hát vár. Mint ahogy egész életében teszi.
Majdnem felszisszen. Épp idejében kap észbe, hogy nem kéne hangokat hallatnia. Nem meri megzavarni Errolt. Maga sem érti, hogy pontosan miért, de talán az okot nem is olyan nehéz kitalálni. Egy intim pillanatba csöppent bele, egy percbe, amit nem törhet ketté. Neki is vannak hasonló pillanatai és megőrülne, ha tudná, hogy valaki végig figyelte, miközben ő úgy kínlódott, mint egy kivert kutya.
Ebben a másodpercben azonban a háta mögötti falap, aminek eddig nekitámaszkodott, lezuhan a földre. Egy magányos percet könnyű tönkre tenni.
- Ne haragudj, nem akartam…
Mondja halkan, hiszen a fiú minden bizonnyal felismeri, hogy nincsen egyedül mégsem. Norina zavartan mászik elő rejtekéből, nem emel pálcát, túlságosan el van foglalva saját pironkodásával.
- Azt hiszem jobb, ha én most magadra hagylak…
Suttogja, a szavait talán csak a hűvös novemberi szél hozza. Nem is igazán érteni amit mond, de lehet, hogy nem is kell, a másik abból is érheti, hogy a Griffendéles gyors léptekkel elindul az üresnek vélt folyosóra.
Pár lépés után azonban megtorpan. Nem engedi a lelke tovább. Egyszerűen nem.
- Jól van a kezed?
Kérdezi és megfordul. Tudja, hogy mennie kéne, mégsem teszi. Lehet, hogy Errolnak egy estére szüksége van valakire, valakire aki megmutatja, hogy nem mindig kell egyedül átküzdenünk magunkat a gyötrő, átkozott éjszakákon.

[|rosszkor jó helyen - Norina|]

|rosszkor jó helyen - Norina|

Puffanás nyomta el az egyik kattanást, és hirtelen élessé vált a csend. Talán az előbbi elvarázsoltságból való hirtelen felébredés teszi, talán a fáradtság, az idegesség, vagy ki tudja milyen észrevétlen tényező, de hirtelen egészen lassan mozog a világ. Várja, hogy kattanjon egyet a metronóm, hogy a lány tátogása hanggá alakuljon, de semmi... idegtépően semmi nem történik. Ettől olyannyira meglepődött, hogy elfelejtette a pincébe leordítani a lányt. De ami késik nem múlik. Mindennek meg van, és meg lesz a maga ideje. Ahogy eljött a kattanás is, és a hangok szép lassan elkúsztak hozzá. A lefagyottság, a csend varázsa nem tart örökké, pedig meg tudta volna szokni ezt a remek pillanatot, még ha az is az ára, hogy megzavarják.
Nem szól. Csöndben kémleli a sötét kontúrt. A fényviszonyok lehetetlenné teszik, hogy akármit is kivegyen a szemben álló kilétével kapcsolatban. Kettőt tud biztosra: lány, és nem tanár. A hang, a reakció elég volt, hogy valami hugrabugos észlény is ki tudja következtetni ezeket. Ránthatna pálcát, varázsolhatna fényt, kötelezhetné a lányt, hogy igazolja személyazonosságát, hisz az is lehet, hogy spiclivel van dolga, vagy valami túlbuzgó prefektussal aki szalad árulkodni Friccsnek, vagy más hasonlóan kedves tanárnak, inspektornak. Látja magát, ahogy leszidják, elszörnyülködnek magatartásáért, és mindenféle értelmetlen, hosszadalmas munkával próbálják büntetni. Leszarta. Méghozzá olyan mértékben nem érdekelte, nem volt hajlandó foglalkozni tettei esetleges következményeivel, hogy az kimerítette a nemtörődömség határait. Felőle házimanólázadás, vagy akár egy Potter Voldemort párbaj is lehetett volna az épület előtt. Nem mozdult volna el apró vackából. Kellett neki az egyedüllét, a csönd, a magány, hogy rendezni tudja túlburjánzó, rendszertelen gondolatait. Persze nem, annak a rohadt univerzumnak most kell kicsesznie vele, és valami balfasszal keseríteni meg az életét.

- Hát ezt kurvára jól látod. - indulatosan, mégis halkan beszél. Reszelős hangja így is betölti a helyiséget. Lekezelés is felbukkan a tónusban, méghozzá nem is kevés, de ez nyugodt állapotban is afféle szériatartozéknak mondható. - El se hiszem, hogy ekkora zsenik vannak, ebbe a kibaszott iskolában. - gúnyos csodálkozással tárja szét kezeit és tekint körbe. A kifigurázó színjátékhoz azonban nincsen túl sok kedve, ezért hamar visszadől a falhoz, és karba teszi kezeit.
~Igen, jól van a kezem. Képzeld nem kell minden kis szirszarért a gyengélkedőre szaladni, még a nőknek sem. Bár, magadfajta csitrik a legjobb jóindulattal sem nevezhetőek nőnek.~ Válaszolná reflexből, és meg  is teszi majdnem, mivel a célja nem más, mint a lány elküldése. Egy adag bunkózás, sértegetés mindig elég a helyzetek megoldására. Legalábbis általában. Nem tartja valószínűnek, hogy pont ez a gyámoltalan mozgású, bizonytalan hangú lányka dönti meg gondosan felépített sztereotípiáját kortársairól. Valamiért mégis finomodik benne a gondolat, mire kibukik ajkain
- Jól van a kezem. - afféle ezerszer elmondtam már te senkiházi, mekkora hülye vagy stílusban sikerült ismét kifejeznie magát, de abszolút nem bánja, mert lelki szemei előtt már látja, ahogy a lány sértődötten, valami szánalmas erősségű megjegyzéssel leszalad a lépcsőn. ~Ez van kislány, fogadd el, hogy nem mindenki akar barátkozni a másikkal~

Errol

Nem tehet erről. Nem tehet arról, hogy ott áll, mint egy félőrült, zavarodottan, elpirulva és a sötétben a cipőjének orrát bámulva. Nem tudta, hogy Errol ide fog jönni. Általában senki sem jön sötétedés után ide. Elmondaná újra és újra, hogy nagyon sajnálja, de tudja, hogy ennek most már semmi értelme. Látott egy olyan pillanatot a fiú életéből, aminek talán senkise volt még szemtanúja. A furcsa az egész szituációban, hogy fogalma sincs, miként kéne kezelnie a látottakat. Csavart már ki pengét egy barátnője kezéből, nézett már kétségbeesett szempárba, ami arra kérlelte, hogy mondja azt, a világnak van értelme. Csavartak már ki az Ő kezéből is pengét, és néztek már a könyörgő szemébe, amikor csak annyiért imádkozott, hogy valaki mondja azt neki, hogy ennek a világnak van értelme. Mai napig meg is van a nyoma a kis botlásának.
Üvöltözött már magát elhagyó emberekkel, átkozott meg számára fontos személyeket, hogy térjenek észhez, sokszor bonyolódott ez miatt muglipárbajba velük, de ez most más. Nagyon más. Csak áll ott és megremeg, amikor Errol megszólal. A hangja mételyezett billogként nyomul tudata mélyére. Nem szabadott volna itt lennie és nem szabadott volna ezt látnia. Azonban ha most elfutna, gyávább lenne annál is, mint amilyen mostanában volt.
- Tudom, hogy mérges vagy és nem azt mondom, hogy nem joggal…De kérlek ne beszélj így velem. Elhiheted, hogy nem állt szándékomban végignézni ezt az egészet.
Még mindig nem mer arra a sötét sziluettre nézni, ami ott gubbaszt a gerenda tövében. Egyre csak az előbb látottak peregnek a fejében. Azt tudja jól, hogy az embernek le kell vezetnie valamin a dühét, de úgy látszik, a fiúknál ez egészen máshogy megy. És igen. Még egy vadidegent és félt, ha az nem Mardekáros! Lehetséges, hogy ez ilyen bugyuta jellemvonás, de ez van. Ő ilyen.
- Tudod, én régen amikor nagyon dühös voltam, vagy csak nagyon magányos, akkor egy ezüst késsel játszottam, amit apáméktól csórtam el. Idővel rájöttem, hogy attól, mert magamnak még nagyobb fájdalmat okozok, a problémáim még nem fognak megoldódni…
Mintha kicsit elkalandozna a tekintete…lehet, hogy ennek tudható be, hogy szinte egy vadidegennek ilyen részleteket elmesél a múltjából. Vagy lehet, hogy azért, mert túlságosan ismerős neki az érzés, a helyzet, a tehetetlen düh ami a másikból árad? Lehetséges. Túl sok minden kavarog egyszerre Norina fejében. A szégyen és a régmúlt emlékei…
- Jobban teszem ha tényleg elmegyek ugye?
Kérdezi és lassan felemeli a fejét, hogy Errol felé fordítsa tekintetét. Azt a meleg, zavarodott íriszt.
- Vagy esetleg nem szeretnél kicsit beszélgetni? Tehetünk utána úgy, mintha semmi se történt volna ezen az estén, ha szeretnéd…
Az igazság az, hogy nem szívesen hagyja magára a fiút. Lehet, hogy érzelgőssé vált volna a két Mardekárossal való találkozása óta? Talán…de nem ennek köszönhető a lelkének a háborgása. Inkább annak, hogy mégse annyira romlott és rohadt a szíve, mint amilyennek Ő látja.

[|if i don't go crazy, i'll lose my mind - Norina|]

|if i don't go crazy, i'll lose my mind - Norina|

- És most nekem mitől jobb, hogy eme roppant bölcs gondolatot megosztottad velem? - kések, érvagdosás? Mintha nem is jutott volna el agyáig a mondat komoly tragédiája. Empátia nélkül fogadta be, vette tudomásul a jelentést. Nem lágyult meg a szíve, gondolkozott el rajta, hogy miféle események hálója juttatták ide az ismeretlen lányt. Sőt, megvető mosolyra húzódott a szája, ez ugyan nem látszódhatott a sötétben. Az apró, beteges nevetésfoszlányok azonban annál jobban betöltötték a csöndes termet. Tetszett neki a gondolat, hogy valaki efféle depresszív dolgokkal vádolja. Mondjuk ezen nem csodálkozhat. Mindenki hasonmást keres az életben, ezért hajlamos kivetíteni az ismeretlenre saját magát. Mulattatta a felismerés, olyannyira,  hogy egy darabig dühét is feledte. Egy pillanatig el is gondolkozott rajta, hogy kimondja az igazságot, de aztán jobbnak látta a magáról szóló információt nem indokolatlanul kifecsegni, mindenféle jöttmentnek. ~Túl értékesnek tartom magamat, mintsem saját kezem öljön meg. Az öngyilkosság kudarc, feladás. Én pedig nem adom fel. Soha.~ Jól esett magában tisztázni ezeket a már-már sablonos téziseket. Legalábbis felemlegette már annyiszor, hogy lassan közhellyé válik. De ha egy mondata közhellyé válik, azzal nem lesz ő maga is a sémáké? Nem. Így nyugtatja magát. Az egész világ a sémáké, ő csak kitörni próbál belőle. Sánta, lötyögős érv, de jobb egyelőre nincsen. És ez rendkívül bosszantja mindig, minden pillanatban, amikor elkapja a szentimentalizmus, vörös köd vagy hasonló, mások hülyeségéből adódó természetes tudatmódosító szerek. Sárkányfing az ópium az emberi hülyeséghez képest. Bosszantaná most is, ha valamelyik elvont énje nem elégült volna ki az előbbi kis afférral. Nem tagadta, hajlott ugyan rá, hogy ez a szokványos lelkiállapot elűzessen, de szemet hunyt fölötte, és a lány félreértésének tulajdonította az egészet. Ennek hatására végtagjaiból lassan kiáramlott a düh. Legalábbis leülepedett, kaméleonként tapadva vénái falára. Majd lemossák onnan a hirtelen véráramok, mikor elsöprő erővel tolakszik fejébe, végtagjaiba az apró vörös vértestek. Nem mindennapi eset, annál sűrűbb.

Összességében nézve a lány valamelyest elérte célját, és kirugdalta a béka segge alól a hollóhátast. Az pedig egy teljesen más kérdés, hogy ez neki mennyire lesz kifizetődő. Az este (a köd, a november, a sár, a szél, az eső, talán maga a Hold) kihozta  belőle a kritikus, szkeptikus, vitázós vadállatot. Azt, aki leginkább egy lelki vérfarkasként lehetne jellemezni. Minden szava fertőző harapás a kellemes hangulatba, higgadtságba. És bizony addig nem ereszt, míg fel nem veszed a kesztyűt, aztán pedig körberöhög a szerencsétlenségeden. Szereti ezt a hasonlatot (többek között azért, mert ő találta ki), mert a valós bestiát tisztelik valamilyen szinten. Elfogadják, hogy jobb, erősebb, leleményesebb, ha fizikumra kell hagyatkozni.  Hát nem érti, hogy miért nem tudják egyesek elfogadni, hogy hülyék, hülyébbek, mint ő, ahogy saját maga is szó nélkül felfogja, ha nála nagyobb tudásúval van dolga (ezt persze rohadtul senki nem akarja észrevenni, mert túlzottan el vannak foglalva a felszínnel).
- Ez mire jó neked? - veti fel a kérdést önmagát is meglepve. Tizenhét év alatt nem szokott hozzá improvizációjához,  és tart tőle, hogy a maradék idejét is ebben a hiányban fogja letölteni. - Úgy értem - lassan föláll, és pálcaintéssel megállítja a metronómot, hogy aztán egy világító gömböt bűvöljön, ami körbelebegve a lányt megállapodott tisztes távolságban kettejüktől. Halvány, sápadt fény. Nem vakított, de nem is vette el a szem összes terhét. Ahhoz viszont pont elég volt, hogy a két arc kibontakozzon, és végre mindketten megleshessék egymást teljes valójukban. ~Griffendél, nem az én évfolyamom~ Sajnos nem rendelkezett túl sok információval a lány kilétét illetően, de ez holnapra valószínűleg változni fog, ha Norina állja a sarat, amit ő fölcsap fűre-fára. - ettől mi lesz jobb, ez miért fontos az életben? Idejössz, látod, ahogy dühöngök, bocsánatot kérsz, elmeséled szuicid hajlamaidat, és ezt mind rám vetíted, mintha én most éppen úgy szeretném megölni magam, hogy a kézfejeimet használhatatlanná teszem. Az oké, hogy nem vagy hollós, de ez még egy hugrásnak is totál logikátlan. - hangjában elkerülhetetlen a lekezelő stílus halovány jeleit észrevenni, de szemfülesebbek rájöhetnek, hogy az érdeklődés, a kíváncsiság dominál inkább.