Óraépület

Errol

A szenvedésnek annyi fázisa létezik, hogy annyi lépcső még a pokolba sem vezet.

- Nem. nem vagyok hollós. Igazad van. Nem vagyok penge éles eszű, nem vagyok gyors logikájú. Tudod, mi vagyok? Griffendéles…Tudod miért? Mert most nem hagylak magadra. Azért. Elmehetnék, de akár kimondod akár nem, tudod, hogy kellek most neked! Nem kell, hogy kimondd, nem kell, hogy megköszönd! Csak hagyd, hogy itt maradjak veled, holnap pedig fordítsd el a fejed, ha meglátsz! Mert így szeretnéd ezt is tudom!
Túl sokat beszél? És miért pont ilyen dolgokat? Már-már butaságoknak is nevezhető belső intuíciókat. A halovány fényben Errol arcát fürkészi, majd pedig a kezét. A kezét, amivel az előbb olyan mohón vágyva a düh kiűzésére ütötte a korhadt gerendát. Az ujjait, amik halk roppanásokkal rázódtak a helyükre. Mintha a hús mélyére látna. Mintha az idegek fürge táncát nézné, amik az ütődések hatására gitárhúrként rázkódnak.
- Mutasd a kezed.
Nem utasítás, egyáltalán nem az, sokkal inkább valamiféle gyengédség és nyugtató melegség az, ami a Griffendéles lány szavaiból árad. Kinyújtja előre a kezét, reménykedve abban, hogy a fiú megmutatja neki. Bár valahol mélyen tudja jól, hogy ezen a ponton két lehetőség van. Az egyik, hogy Errol olyan gyorsan és durván elküldi a búsba ahogy csak lehet, a másik, hogy megátkozza, a harmadik, na jó akkor három lehetőség van, hogy semmit sem tesz. Talán a legvalószínűbb a három közül az első változat.
- Magam sem tudom, hogy mi a jó ebben nekem. Csak annyit tudok, hogy mostanában ez az egyetlen jó dolog, amit tehetek valakivel. Kérlek, ne vedd el tőlem az esélyt, hogy rossz dolgokon kívül mást is tehessek.
Fordul a kocka. Tehát mégse Errol az, akit ideje megmenteni? Talán ez a barna hajú angyalka az, azokkal a szép mosoly gödröcskékkel az arcán, amik csak nagy ritkán élvezhetik a szájának mosolyra húzódását? Mit kell megmenteni rajta? Semmit….már nincs semmi, amit meg lehetne menteni a kárhozott árnyak markából. Semmi sincs már.
- Hát lehet, hogy feleslegesen vallom be a hajlamaimat, de én legalább nem teszek úgy, mint ha nem lennének!
Horkan fel, de még ez se megvető. Inkább törődő. Amennyiben eddig a fiú nem adta a kezét a kezébe, akkor ő nyúl érte. Ha sikerül, akkor megfogja és a fény felé tartja. Ha nem és Errol elrántja, egyet hátralép és hátat fordít neki. Nem tűnik annak a fajtának aki megátkozná úgy, hogy nem tud védekezni. Ha pedig igen, akkor tévedett. Könnyebb lesz hát mind a kettejüknek.

[|Norina|]

|Norina|

Rosszul tudod. Mondaná, ha nem nyűgözné le ez a fajta határozottság így késő este. Nem megsértődött, föltartott áll. Logikátlan pocskondiázás, hanem a szellemi fölény tisztességes tűrése. Mindig meg tudta valami fogni a lokálpatriótákba. Még ha ez nem is éppen a legjobb szó egy házát szerető diákra. Persze tudta, hogy ez könnyen megfoszthat akárkit az áldásos objektivitástól, de az ő szemében mégis pozitív. Bátor dolognak tűnik, és aki bátor az fel meri vállalni a véleményét, és aki fel meri vállalni a véleményét az szimpatikus figura a skót szemében. Nem ezt várta, de nagyon örült neki, hogy csalódott. Mindig híve egy jó beszélgetésnek. A probléma pusztán ott kezdődik, hogy a jó beszélgetés definíciója nála ritkán passzol a többiekével. De most talán - ha csak egy pillanatig is, de - egyezni fog. Meglepődöttségében szája is résnyire tátva maradt, kezét pedig lassan nyújtotta a lány felé, hogy az szemügyre vegye a fénynél. Ő nem szólt egy szót sem, csak engedte, hogy az erőhatások úgy forgassák kézfejét, ahogy akarják. Még tapintásra érzékeny volt ugyan a hely, de sziszegés nélkül tűrte az apró fájdalmakat (ugyanis van egy titkolt mazochista beütése, és a fájdalomküszöbe is egy kicsit magasabban van, mint az átlagnak). A monológot sem akasztja meg a burkolt segítség kérésről. Elmosolyodhatna. Felhorkanhatna jelezve, hogy már megint tévedtek vele kapcsolatban, és mégsem ő a gyenge láncszem, mégsem ő akit meg kéne menteni a világtól pusztán azért, mert különc, mert nem fér be a séma alá. Mégsem tesz semmilyen gesztust. Mintha nem is hallotta volna a lány szavait. Tisztességesen megvárja az utolsó mondatot is, és csak akkor szólal meg, mikor már kezd kínossá válni a csönd.

- Ez jó. - foglalja össze véleményét tömören. Halványan bólogat is hozzá. Arca döbbent vonulatai pedig lassan lazulni kezdenek, és fokozatosan veszi át a helyét egy pimasz mosoly. Nem azért, mert épp készül valamire, hanem leginkább azért, mert a vigyor-repertoárja nem túl széles. - Régen találkoztam ilyennel! - ami nem teljesen igaz, mert nemrég volt egy intenzív vitája Seannal, de nem kívánta korrigálni magát, mert igazából egy szolid dicséretet (nem, nem bókot, dicséretet) akart közvetíteni. Úgy gondolja az előbbi megnyilvánulások alapján megérdemli. - Errol Dreenman, Hollóhát, hatodik. - nyújtja oda amúgy is ott lévő jobbját egy kézfogás reményében. Ha megtörténik, ha nem visszafoglalja végtagját, és párszor kinyújtóztatva ujjait zsebébe dugja, a bal példáját követve. Majd szótlanul hátat fordítva visszasétál helyére, és ott helyet foglal. Ott a lányra nézve int neki, hogy üljön le ő is. - Lusta vagyok állva beszélni. - és itt be is fejezné mondandóját, de egy kicsit kevésnek érezte, ezért ütemkéséssel ugyan, de hozzátette. - Ha meg finnyás vagy, akkor varázsolj magadnak párnát. - ha Norina úgy dönt, hogy inkább áll, akkor ő nem fog erősködni, csak megrázza a vállát és nem zavartatva magát folytatja tovább azt, amit el akart kezdeni. - Mit kerestél itt... ilyenkor?

[- Elenaa]

Valami megváltozott. Ez most úgy mondom, mint egy hülyegyerek, aki rájött, hogy bepisilt, de akkor is. Már a Roxfort sem ugyanaz, ahogy semmi és senki más sem. Ez rémisztő. Nem bízhatsz senkiben és semmiben, még az anyákban növekvő gyermekek is rettegnek - e világtól, hisz mindenhol halálfalók portyáznak és a téboly tölt be mindent.
Fenyegetnek, kínoznak és gyilkolnak. Mennyire visszataszító. Minden lépésedre figyelmes kell, mert lesben áll valaki a hátad mögött és ha nem figyelsz kampec. Véged van. Kinyiffantál.
A legszörnyűbb, hogy ez az egész negatív érzet nem egy szimpla háború miatt van, hisz ez már maga a pokol. Nem egyszerű veszélyhelyzet áll fent, hanem a kéjvágy bűnös tánca suhan végig mindenen. Sokszor emberek halnak meg, mert Tudjukki csatlósai saját szórakoztatásukra öldökölnek.
Megrendítő, hogy még a falnak is füle van és elűnt már a régi jó világ.
De a háború nem csak a családokra – köztük az enyémre – vet nagy benyomást, hanem még a Roxfortra is. A Roxfortra, ami, azt hittük, megóv, segítőkészen kitárja a kapuit a kétségbeesett diákoknak. De most ez a remény is elhalványult. Hisz halálfalók tolakodtak be és ránk kényszerítenek minden tanításukat a fekete mágiával kapcsolatban.
A fegyelem óriási, ahogy a büntetések és a változások mértéke is. Elrettentő. Ami itt folyik gyalázat. Erkölcstelen, mocskos, alávaló, minthogy minden, ami itt folyik. Már csak Potterben bízhatunk.
De hisz mit is ragozom!? Te is itt élsz! Itt élsz a bűnnek honában és félsz. Rettegsz, hogy éjjelek közepén rád törik az ajtót, s elhurcolnak. Vagy megölik szeretteid, elvéve minden kincsed, mi e világon lakozik. Félsz, rettegsz, hogy gyermekeid vérét kiontják, vagy soraikba állítják, Istentelent csinálnak belőle. De nem óvakodhatsz örökké, egyszer véget kell vetni ennek, de vajon, mikor lesz ez az egyszer, amikor ki mersz lépni a városba, el tudsz haladni a sötét sikátorok mellett, nyugodtan le tudsz ülni egy vajsörre!?
Reméljük hamarosan. Mélyen remélem, mert nem akarok itt pusztulni és látni, hőn szeretett iskolám megalázkodását. Én szégyellem, hogy az órákon tiltott varázslatokat és fekete mágiát tanítanak nekünk, mindezt tisztátalan eszközökkel. Megrendítő.
A mai nap sem kivétel ez alól. Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó óráimnak és végre kiszabaduljak az őrültek házából. Minden napunkat beszennyezi a fekete mágia és erről mindig a családom plusz annak veszélye jut eszembe, s anyám zokogó levele, mert félt, hogy valami butaságot csinálok. Idegtépő, mert én nem akarok gyilkos haramia lenni, márpedig Voldemort követői erre oktatnak és minden egyes lélegzetvétel nehezemre esik, mert már az is ellenállásnak számít. Esküszöm rosszabb, mint a börtön.
De néha jár egy – egy cseppnyi öröm, ha csak annyi is, de sokat ér, hogy egy pillanatig álmodozhat az ember és kiléphet a szörnyű valóságból. De már álmodni is nehéz, mert mikor lecsukom a szemem, rettegek. Látom a barátaim kérlelő tekintetét, a családom messze-eső sikolyát, elhunyt rokonaim, húgom jajveszékelését és látom kitagadott bátyám önfeláldozását. Nem elég a háború, s a vele járó szörnyűség, barátok, szövetségesek árulják el egymást, szerelmespárok tagadják meg érzelmeik, családok hullanak szét. Mintha az egész világ egy szörnyű rémálom lenne.
De én kilépek belőle, s a hűvös délután szellőjével elindulok a kastélyba, a tornyok felé veszem az irányt, hogy leüljek egy lépcsőfokra és visszaemlékezzek a boldog, édes emlékekre.
Egyenest az óraépület felé veszem az irányt. Egyik kedvenc helyem, még télen is. Elhagyatott és valamilyen szinte megnyugtató, s érintetlen. Nem piszkolta még emberei kéz, emberi gyalázat.
Dudorászva lépdelek a recsegő lépcsőn, s amint felérek egy ismerős alakot pillantok meg. Azonnal elmosolyodok. Előttem repül a boldogság szivárványszín lepkéje, s én elkapom!
- Elenaa – ugrok a nyakába. – Micsoda meglepetés!

Bárcsak visszatérhetnék a múltba. Abba az időbe, amikor anyám még élt, amikor boldog voltam, és nem kellett semmiért sem aggódnom, csak élnem és fejlődnöm. De az élet olyan, mint egy folyó. Csak megy az útján, és semmi sem állíthatja meg. Nincs aki visszatarthatná. Vannak helyek, ahol nehezebben jut át, és akkorák is, ahol szabadon száguldhat előre. A lényeg, hogy mindig utat tör magának. Megállíthatatlan. Ilyen tehát az élet is. Az idővel minden változik. Az emberek, a helyek, az érzések, a döntések. MINDEN.
FORDULAT.
ÁTALAKULÁS.
VÁLTOZÁS.
Igen, ez az élet. Semmi sem marad olyannak, amilyennek született. Talán csak az emlékek. De mit érnek ők? Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Mindent helyre hoz. Persze, lehet, hogy így van, de közben sok mindent romba dönt. Az idő nem csak gyógyít, de felejteni is kényszerít. És egyszer csak hátranézel és mit látsz? Egy semmit. Egy űrt. Az emlékek elpárolognak, mint eső utáni napsütésben a pocsolyák. Mi marad a múltadból? Semmi. Még te is változol, minden egyes nappal. Hibázol, tanulsz. Vagy mégsem. Ez a lét rendje. Nem tehetsz ellene.
Az élet egy csata. De most nem csak azt kell megvívni, hanem az a Tudjukki háborújában is    küzdeni kényszerül az ember. Igaz, hogy a világ sosem volt teljesen jó és tökéletes, de most? Perpillanat az eddig legsötétebb korszakoknál is fénytelenebb. Régen az emberek, a fiatalok azért harcoltak, hogy jó jövőt biztosítsanak maguknak, de most? Mindenki azért harcol, hogy túlélje a napot, és hogy másnap újrakezdje ugyanazt a létfontosságú csatát.
Reményvesztő és kiábrándító, hogy senki sem tudhatja, hogy mit hoz magával az új napfelkelte. Hogy mi minden vár rá, és mivel kell szembenéznie. A jövő tervezése pedig olyan lehetetlennek, mint egy egy pálcát a hegyére állítani.
Már annyira elegem van a kegyetlen valóságtól. Néha becsukom a szemem és a saját világomnak élek. Bár amikor újra kinyitom sokkal nehezebb és fájdalmasabb elfogadni az igazságot. Azt, hogy mindent amit láttam, csak a túltengő fantáziám, vagy a leghűbb vágyaim édes elképzelései. De mégis jól esik. És bár sokkal kevesebb örömöt, mint csalódást szerez, mégis ad egy kis hitet. Reményt, hogy egy nap talán valóra válnak az álmaim. Hogy esetleg úgy élhetek, ahogy kis korom óta tervezem. De ez az élet... Minden egyes nappal az álomképek egyre csak halványodnak. Az egész oly elérhetetlennek tűnik. A kérdés csak az, hogy tényleg képtelenség mind? Valóban elérhetetlenek lennének az álmaim? Mert mást jelent, ha valami annak tűnik és ha tényleg az.
Most is harcolok, de én nem csak a következő napért. Harcolok a jövőmért, harcolok a rabság ellen és magam ellen is. Lehetséges, hogy a legnehezebb az összes csata közül a magamban folytatott vívódás. Naiv vagyok, hiszek mindenkiben és mindenben. És bár jól tudom, hogy ezáltal könnyen be tudnak csapni, akkor sem tudok változtatni rajta. Mert mindig hiú reményeket táplálok. Sokszor hibázom, ugyanis a „remény hal meg utoljára” szerint élek. Elég vakmerő, vagy inkább nevetséges? Hát igen... A naivak sosem tanulnak a hibáikból. Mert mindig hisznek. Bíznak a semmiben. Csupán egy jó van a hozzám hasonlókban. Hogy sosem adják fel. Mindig keresik a kiutat. Még akkor is, amikor úgy érzik egy sötét alagútban tévedtek, ahogy semmi a fénybe, a világosba vezetőt nem látnak. Csak mennek és mennek. Előre. Néha visszanéznek, de értelmetlen. Mindössze sötétséget látnak. Árnyak, vagy ahogy mások nevezik, emlékek...
Egy szokásos nap. Ugyan olyan, mint a tegnapi, a tegnapelőtti és az azelőtti. Ijesztő! Megrémülök attól, hogy tudom mi lesz holnap. Vagy inkább unom?
Végre kiszabadultam az átváltoztatástan világából. Nem igazán vágytam kimenni a hidegbe. Az idő is a mostani életmódra emlékeztet. Rideg, szürke és hűvösen fogadja az érkezőket.
Egyetlen egy hely képét látok magam előtt, mégpedig az óraépületét. Az számomra a gondolatok tere. Olyan csendes és elhagyatott, hogy az ember még a saját agytekervényeit is hallja. És mindig szótlanul meghallgat. Nem hibáztat, nem okol, csak végighallgat. Talán ezért is szeretem.
Ezen a monoton délutánon is azt terveztem, hogy a keserű életen gondolkozom. Épp, hogy elmélyülök az elveim boncolgatásában, amikor egy lányhang kiáltja fel a nevemet, majd a tulajdonosa a nyakamba ugrik. Kizökkenek a gondolataimból. Öröm tölt el a tudatra, hogy ki a támadóm. Az, aki mindig is mellettem állt, és aki életem végéig a szívembe férkőzött. Aki olyan fontos és megnyugtató számomra, mint a nagy levegővételek egy rémálom után. Megfordulok, és szótlanul átölelem Angela-t. Csak magamhoz szorítom, és nem engedem el. Az öleléshiány kikívánkozik.
- Angiiiiem – suttogom a hajába – Úgy örülök neked!
Végre elengedem és bár szomorkásan, de mégis mosollyal az arcomon nézek rá.
- Sok mindenről kell beszélnünk, nem igaz?
A  kérdésemtől és a ténytől, hogy Angie itt van velem egy picit felderülök. Hát igen... Jess jelenléte mindig is fel tudta, fel tudja dobni a kedvemet.

[- Igen, van egy adag szennyes, amit ki kéne teregetni]

Öröm őt újra látni. Mintha egy pillanatra újra feléledne bennem az a kislány, aki Elenával futkorászott a londoni park zöld gyepén, egy júliusi nappalon, s együtt nevettek a napfénybe.
- Igen, van egy adag szennyes, amit ki kéne teregetni - mosolyogtam, habár kicsit rosszul fogalmaztam meg a mondandóm, de tudom, hogy Elena érti.
Igazából mi, ha külsőre nem is, de belsőre egyek voltunk és vagyunk, habár Miss Pierce pálfordulása óta, ez uzóbbi tulajdonságunkba is bele lehetne kötni.
- Kezdjük azzal, hogy mi újság veled? Még mindig el akarsz menni otthonról? - kérdezem szomorkás tekintettel és feléled az emlékezetemben a legutóbbi találkánk. Egyikünk sem volt jó passzban, de a mai nap más, s végre alkalmat adhatunk annak, hogy csevegjünk egy jót.
Habár ettől tartok egy picit. Ez a Lenás Pálfordulás nem volt túl jó a kapcsolatunknak, de én mindig is próbáltam megérteni és segíteni őt, de mára nem maradt már bennem elég erő ahhoz, hogy próbáljak pozitívan állni az érzéseihez. Igyekszem, de ez az egész felfordulás nem segít ahhoz, hogy mindent szépnek és jónak lássak...
De úgy gondolom, ha igazán szeret megért, s ez visszafelé is igaz, de csak bízni tudok, hisz, amilyen rég láttam már, sok minden történhetett vele. Hisz Mardis és könnyen meglehet, hogy teljesen a képükre formálták a háztársaik. Grr... Még belegondolni is borzalmas, hogy egy rideg ribancot csinálhatnak belőle, márpedig minden nappal egy új lehetőségük van erre. S különben is, Lena sem hiába lett Mardekáros.
Talán ezért tartok ettől a beszélgetéstől, hogy az ellentéteink kiéleződnek, hisz b.ssza meg, háború közepén járunk, s tartok tőle, hogy ez nem csak engem, hanem őt is megváltoztatta.
Aztán ott vannak a pletykák, Malfoyról és Lenáról. Zsigerből gyűlölöm azt a fiút, s kétlem, hogy nem hatott Lenára a srác közelsége. Egyáltalán mi történt köztük?
Feszengnek bennem a kérdések, de csak veszek egy mély levegőt és próbálok visszaemlékezni, milyen jól éreztünk magunkat, amikor még semmi bajunk sem volt. Az arcára emelem a tekintetem. Nem sokat változott, de mégis, mintha gondterhes lenne, sőt, biztos, hogy az.
Bátorótíóan elmosolyodom, s kibukik belőlem a kérdés:
-  És mi van a Malfoy gyerekkel? - mosolyom olyanná válik, mintha ez egy jóízű pletyi lenne, s helyeselném a dolgot, mert cuki pasinak tartom Dracot. Pedig nem.
S itt a baj. Az ellentéteinkkel. Reménykedem, mélyen reménykedem, hogy újra meg tudjuk őket oldani.

Az előttem álló Angie-t nézem. Mennyire változtunk. Tegnap még csak kislányok voltunk, akik babákkal játszottak, és teadélutánokat rendeztek. Akkor még nyugodtabb életünk volt. Mind a kettőnknek boldog családja és léte volt, de mára ez mind por és hamuvá változott. Az egyetlen talán, ami megmaradt, az az egymás iránti szeretet, megértés és barátság. Bár mostanában elég keveset beszélünk. Néha úgy érzem, mintha teljesen eltávolodnánk egymástól. Hiányoznak a régi csevegések, a sok közös nevetés, meg az együtt elkövetett bolondságok és félek, hogy soha többé nem fogom ezeket tapasztalni. Rettegek attól, hogy egy nap Angie elítél a tetteim miatt és magamra maradok. Jess az egyetlen szép dolog, ami a régi életemből maradt. Nem tudom, hogy mi lenne velem, ha őt is elveszíteném. Akkor a világon talán nem lenne senki, aki igazán megértene. Magányos lennék.
Angie-re mosolygok és szokásomhoz híven a teljes figyelmemet neki szentelem.
- Hát igen. Mostanában elég keveset beszélünk.
Egy erőltet mosoly jelenik meg az arcomon. Nem akarom éreztetni vele, hogy bánt a dolog. Igazából nem sok értelme van rejtegetőznöm. Angie olyan jól ismer, mint a tenyerét. Neki bőven elég egy ilyen ajakfelrándulás, hogy tudja miről is gondolok.
- Mi újság - bután kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna a feltett kérdést.
Elmosolyodom. Mit is mondhatnék neki? Unom az életemet? Elegem van, hogy ilyen monoton napjaim vannak? Panaszkodjak? Amikor tudom, hogy neki sem jobb… Nem csak rám van hatással a háború. Nem csak nekem vannak családi vagy egyéb problémáim. Bár jól esne elmondani mindezt… Akarom terhelni?
- Semmi új. Tudod. Csak a szokásos problémák. Család, tanulás és - szünetet tartok. Nem tudom, hogy mit is akarok mondani. Igazából csak nem akarom kimondani - az egész élet. De mit is magyarázzak, amikor te is tapasztalod.
Legszívesebben visszavonnám a mondatomat. Olyan ridegen hangzott. Attól félek, hogy talán eszébe juttattam Chery-t vagy a nagymamáját. Abból gondolom, hogy nagyapám képe villant fel a szemem előtt, miután befejeztem a mondókámat.
- Igen, a terveim nem változtak. Alig várom, hogy Alex és Nico magukhoz vehessenek. De félek - szomorúan fintorodom el - Nem akarok a terhük lenni.
Hát igen. Mind a két bátyám igazán elfoglalt, főleg, hogy most háború folyik. Azzal, hogy nem engedik meg, hogy hozzájuk költözzek csak a javamat akarják. Meg nem akarnak szembeszállni apánkkal. Természetesen, ha apától függne akár egész életemben és mellett élnék. Na persze! Hogyne! Eleonor mellett. Amellett az irigy, rinyálós, pénzéhes senkiházi mellett. Mindig is utálni fog, mert anyámra hasonlítok. Engem is meg a Linát is. De nem számít. Az érzés kölcsönös - Várom a szünetet. Pihenésre vágyom. Természetesen inkább a Rokfortban unatkozom, mint otthon. Eleonor. Már a nevétől is rosszul vagyok - folytatom a mondanivalómat egy kis iróniával megfűszerezve - Apám ki fog akadni, de nem tehet semmit. Már nagykorú vagyok. Bár ő ez nem igazán veszi figyelembe. De hát muszáj lesz - magabiztos hangon jelentem ki. Tényleg nem érdekel, hogy mit gondol apám. Talán bánt, hogy a kapcsolatunk ne olyan, mint régen, de egy nap, esetleg, kibékülünk.
- És te? Mesélj magadról. Mi történik veled?
Tudni szeretném, hogy mivé változik az élete. Angie sorsa mindig is fontos volt számomra és ez most is így van. Szeretném, ha látná a régi Lena-t. Lehet, hogy változom, de vele mindig is ugyan úgy fogok viselkedni. Képtelen lennék megbántani őt.
Emlékszem arra az időszakra, amikor nem igazán lehetett minket megkülönböztetni. Ugyan olyan mosolygósak és vidámak voltunk. Az elején még azt hittem, hogy ugyan abba a házba fogunk kerülni. De nem így lett.
Az élet, az iskola és a háború teljesen megváltoztatott minket. Máshova tartoztunk és ennek köszönhetően már kialakult pár dolog, amiért vitában szállhatnánk egymással.
Az Roxfort mindig is egy pletykafészek volt. De egy ideje nem csak másokról, hanem magunkról is hallhatunk különféle mendemondákat.
Sosem akartam hinni a pletykáknak, de mi van, ha igazak. Ez a gondolat egyfolytában kísér. Mi lesz, ha az ellentéteink választanak szét minket. Vajon leszünk-e olyan erősek, hogy még ezeket a megpróbáltatásokat is kibírjuk?
Visszarázódom a beszélgetésbe és látom, ahogy Angie ajkai egy ösztönző mosolyba görbülnek. Általában ilyenkor jönnek a frappáns kérdései. Az, hogy fogalmam sincs mit is akar kérdezni egy kicsit megijeszt. Végül kiböki a kérdését. Tudom, hogy ez az egy mondat már rég megfogalmazott benne.
A kérdés hallatán tágra nyitom a szemem. A szívem kihagy pár dobbanást és megtorpanok. Próbálok normálisan viselkedni. Nem akarok furcsának tűnni.
- M-Malfoy? Milyen Malfoy, drága?
Homlokráncolva kérdezem vissza miközben mind a két tenyeremet felfelé fordítom, mint akinek fogalma sem lenne, hogy miről van szó.
- Mégis honnan tudjam, hogy mi van vele? A ház - és évfolyamtársam. Nem tudhatom, hogy mi történik minden mardekárossal.
Kínosan mosolygok. Próbálom elegánsan kihozni magamat a sárból, csak épp az a kis bökkenő, hogy a nyakaimig ér. Mindjárt megfulladok benne, a saját hazugságaimba.
- Inkább mesélj a saját kalandjaidról!
Próbálok témát váltani. Bátorítom egy széles mosollyal, és reménykedem, hogy nem tér vissza a malfoyos kérdéséhez. Sajnos van egy megérzésem, hogy minden bizakodás hiábavaló. Ha Angie meg akar tudni valamit, az eltitkolás szinte lehetetlen küldetés.

[- És esetlegesen van már kitűzött időpont, amikor végre megszabadulsz Rinyálós Nortól?]

Újra és újra megdobban a szívem és hangosan hirdeti: végreee, Lenaaa. De a kissé fojtott hangulat merevséget visz a beszélgetésbe. Szeretnék felszabadult lenni, kacagni, birkózni, de valahogy egyikünk sem hajlandó nagyon örömködni. Meg is értem miért, de azért naiv szívemmel várom a pillanatot, hogy őrültködünk egy jót. Habár oly régen hallatszott már kacagás a Roxfortban, hogy szinte belefájdul a szívem, a lehetetlenbe.
Érdeklődve hallgatom, hogy mesél egy kicsit magáról, friss infókkal fűszerezve.
Ahogy elmondja a rövidke mondatot, sóhajtok és arra gondolok mennyire igaza van. Mindennap tapasztalom a kínt, ami a háborúval jár, de ha a messzi emlékeimben kutatok felderengnek életem mumusai is, szeretteim halála. Még mindig képesek könnyet csalni a szemembe, de miért sírnék? Lena is átszenvedte azt, amit én, s volt, hogy egymás vállán sírtunk szinkronban, pár másodpercig. De mostanság már könnyedzeni sem volt időm, habár az iskolai agresszió és fegyház stílus miatt bőven lehetett volna.
Megértően bólintok, s tovább hallgatom a beszámolóját.
- És esetlegesen van már kitűzött időpont, amikor végre megszabadulsz Rinyálós Nortól? - mosolyodom el. Hányszor elképzeltük már a jobb életet Bellával. Ha megkérdeztem Lenának szinte mindig ez volt az első számú vágya, s őszintén reméltem, hogy valóra válik neki.
Tudtam, hogy milyen rút mostohája volt. Egyszer próbáltam vele beszélni, hogy legyen odaadóbb Lenával és szó szerint megfenyegetett. Persze azóta adtam neki én is némi instrukciót, hogy hogyan bánjon a gyerekekkel. Például véletlen odaragasztottam a sejhaját a konyhai bárszékhez és olyan gyönyörű vörös folt kerekedett a popsiján, hogy azt még Piroska is megirigyelte volna. A gondolatra nevethetnékem támadt.
- Oh, szóval maradsz ebben az őrültek házában? - kérdezem kissé meglepetten. Nem is tudom melyik a csalogatóbb: a halálfalókkal teletömött fegyház, vagy egy rút banyával kiegészített családi lak. Mindkettő hátborzongatóan hangzik. - Tudom, hogy nehéz neked, de nálunk is otthonra találsz, jól tudod. Éppen ezért, ha úgy gondolod, szívesen vendégül látunk nálunk, úgy, hogy édesapád és a Ribanc boszorka nem fog tudomást szerezni róla, plusz elszabadulsz ebből a... nemistudomminekminősíthetnémből - mosolyodom el újra. De jó is lenne otthonra egy Lena. Ki tudnánk egy kicsit kapcsolódni, habár nem mondom, hogy egy aurorfészek a legideálisabb pihenőhely a háborúban. De végül is az ő döntése. Én szeretettel fogadom, bármit is választ.
- Velem igazán nem történik semmi. Igyekszem továbbra is meglátni az élet szépségeit, de mivel a családom háromnegyede auror eléggé nagy a nyomás itt. Az az egy ember, akit hónapok óta nem láttam, csak mióta nem kerültem még bitófára - sóhajtok. - Viszont Andrew nagyon hiányzik és továbbra sem tudom, hogy helyes-e hogy keresem a társaságát, plusz a múltkori eset teljesen megrázott. Tudod, amikor azt hittem, hogy... Hogy... - nyeltem egyet. - Végül is csak egy átok találta el, de örülök, hogy még egyben van. Habár ezzel a családi viszály még nem oldódott meg - folytatom. - Az egész iskola szinte már csak egy börtön, teli csatlósokkal - közben gyanúsan hátrapillantotok a hátam mögött -, feketemágiával és még a RAVASZokra is koncentrálni kellene, de ez az egész Harry Potteres ügy felfordít mindent... Igen, azt hiszem ennyi - fújom ki a felgyülemlett szén-dioxidot, amelyet gyors hadarásom közben nem volt időm eltávolítani. Közben szippantok a tiszta, téli szellőből, s egy pillanatra felfrissülök.
Felkacagok, ahogy Lena össze - vissza beszél.
- Túl jó informátoraim vannak ahhoz, hogy ez a hír alaptalan legyen. Legalább nekem valld be! Úgysem tudok az ellen tenni, hogy egy gyíkkal pengeted az időd...

Elnézést a késésért, cicaaa. Igyekeztem ♥

Örülök, hogy Angie itt van velem, hisz a csend néha elég rémisztő tud lenni, főleg akkor, amikor valaki egymagában gondolkodik. Olyankor a némaság szinte ordítja az igazságokat. Lehet, hogy elképzelem, és csak a képzelőtehetségem teszi, de időközönként olyan, mintha a saját síró lelkemet hallanám. Ahogy szenved.
Tényleg hiányzik a régi énem, de nem hiszem, hogy vissza tudom majd hozni. Nem célom olyanná változni, mint amilyen voltam, pusztán visszavarázsolni a mosolyt az arcomra. Ahogy nagyapám mondogatta: A anyukád mosolyát. Igen, ezek szerint anyukám mosolyát is örököltem, nem csak a természetét. Bár belőlem fakóbb a tudásvágy. Lina az, aki mindig a könyveket bújja. Nem mondom, hogy nem szeretek tanulni, hisz elég siralmas, ha aranyvérű létemre egy nap nem bírok majd helytállni a Varázs Társadalomban. Mondjuk elég híres és befolyásos család a Pierce, szóval nem hiszem, hogy nagyobb bajom is lehetne, dee.. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék saját magamért gondoskodni, és bebizonyítani apámnak, hogy igen is képes vagyok egyedül is boldogulni. Eléggé bánt, hogy felelőtlennek tart, pedig igazán ismerhetne, legalább is azért, mert a lánya vagyok. De mindegy… Volt időm túllépni ezen, és bár még mindig közködök, minden egyes nappal könnyebb felfogni.
Angie kérdésén huncut mosoly ül ki az arcomon.
- Hát nem is tudoom. Szívem szerint megmérgezném, hisz a bájitaltan elég jól megy - forgatom a szememet - De egy kis átok is tökéletesen megfelelne.
Egymáshoz préselem a tenyereimet, pont a mellkasom előtt, majd felfelé nézek, egy angyalt imitálva. Remélem, hogy a kis színjátékom mosolyt csal a drágám arcára. Olyan rég láttam nevetni, hogy már hiányolom. Azt is, ahogy egymáson nevettünk és ahogy semmi erőfeszítés nélkül kacagásra kényszerítettük a másikat. Imádtam, hogy Angie a mostohaanyámmal tréfálkozott. Bármit megadnék, hogy visszatérhessek egy ilyen tréfa időpontjába.
- Pontosan - bólintok csalódottan a kérdésére - Bár itt sem lesz ám sokkal jobb - újabb fintor kerül az arcomra, de olyan gyorsan eltűnik, amilyen hirtelen előkerült. Hallom, ahogy Angie magukhoz invitál, és a szívem csak úgy repdes az örömtől. Emlékeszem, amikor együtt töltöttük a karácsonyi ünnepeket. A fenyőfa fényei, a finom sütik illata, a meleg tejjel vagy teával teleöntött bögrék, az ajándékok és a legfontosabb - a nevetés és az boldogság. Az emlékek úgy haladtak át az agyamon, mint egy sikátoron az árnyékok.
- Angie, nagyon szívesen, de sajnos már késő. Tegnap jelentkeztem de Crassonál, hogy itt óhajtok maradni a téli szünet idején - a hangsúlyt az óhajtokra fektettem. Elég játszós kedvemben vagyok, pedig még pár perce, mielőtt Jessie megérkezett volna, teljesen magam alatt voltam - Ha meg elszöknék, tudod, hogy egyből röppenne apámhoz egy bagoly, és ő hol fog először keresni? Nálatok természetesen - nevetek fel - minimum azért, hogy tőled kérdezősködjön - rázom meg a fejem. Csodálkozom, hogy hogy nem lett nyilvánvaló apám számára, hogy Angie sosem árulna el. Elég sok ideje volt, hogy ezt megjegyezze, de ő mégis minden egyes alkalommal ugyan azt a hibát követi el, ha úgy érzi vagy látja, hogy baj van velem. Angietől kérdez.
Figyelek Jessie beszámolójára. Amikor a bátyjáról mesél lehajtom a fejem, majd pár lépéssel közelebb megyek hozzá. Tudom milyen, ha valakinek aurorok a bátyjai, hiszen az enyémek is azok, vagyis Alex. Szerencsére vele még nem történtek komolyabb bajok, és remélem, hogy ez továbbra is így lesz. Nem bírnék még egy ember elveszíteni. Anyám, nagyapám… Ennyi bőven elég.
Ismét magamhoz szorítom Angie-t. Azt szeretném, ha tudná. Rám mindig számíthat.  
Elengedem, mikor folytatja a mondókáját. Potter hallatára forgatni kezdem a szemem.
- Hát nem kicsit. Nagyjából miatta van az egész, de szerintem jobb, ha másról beszélünk - mosolygok rá, majd megigazítom az egyik hajtincsét.
Kellett nekem kérnem, hogy másról beszélgessünk. Újra felhozza a dracos témát. Felnevetek az utolsó mondatán, de nem lépek hátrébb.
- Ne feledd, hogy én is a kígyók házában vagyok - viccelődök, annak ellenére, hogy tudom, egyszerűen képtelenség elfelejteni.
- Szóval informátoraid vannak. Érdekes - kacagok fel. Kíváncsi, vagyok, hogy vajon kik azok a bizonyos informátorok. Elég óvatos voltam, így több, mint nehéz elhinni, hogy bárki is meglátott.
- Biztos, hogy már tudod, elég kíváncsi vagyok minden pletykás nevére, deeee… Hidd el, Köztünk nincs semmi.
Még. Ezt a kis szót kihagytam a mondatomból… Pontosan nem tudom, hogy miért. Igazából több lehetősége is van. Az egyik az, hogy fogalmam sincs, lesz-e egyáltalán valami abból a kis csókból. Ezenkívül azért nem raktam bele, mert feleslegesnek tartom. Miért keltsek kétségeket Angieben, ha még nem tudom, hogy lesz-e ennek folytatása? Inkább elhallgatom abban reménykedve, hogy ezzel megkímélem magam a további kérdésektől.

[- Szerintem raboltassuk el a szipirtyót! Nem fog hiányozni senkinek]

Már a csend sem zavar. A mai fortyogó világban épp annak adok hálát, ha ez beköszönt, s a feszültséget távol űzi, hisz kinek van kedve nap, mint nap ezt az őrültséget megélni, ami itt folyik!? A nyugodt, ártalmatlan, tiszta csend talán a legszebb ilyenkor. Nem hallatszik sem fenyegető mondat, sem csattanó átok, vagy őrjítő sikoly. Egyszerűen csak ajándék, az a pár ártalmatlan perc, amikor csak vagyunk és lélegzünk. Nem kell feltétlen az okot keresni, hogy ez pontosan miért is van. Egyszerűen csak át kell élni, mert manapság oly kevés van a nyugodt pillanatokból.
S azokat élvezem a legjobban, melyeket Lenával tölthetek. Nevetséges egy közhely, de milyen igaz, hogy a barátainkkal eltöltött szótlan pillanatok nem is olyan kínosak, sőt, néha a legjobbat váltják ki az emberből.
Mint például Lenából... Ugyanolyan temperamentumos, mint évekkel ezelőtt, s olyannyira szeret csacsogni. Nem is értem, hogy miért a sziszegők házába került.
- Szerintem raboltassuk el a szipirtyót! Nem fog hiányozni senkinek - huncutul mosolygok, ahogy feltálalom az ötletem. Milyen klasszikus is lenne. Elrabulni, törölni az emlékeit, elküldeni tanyára, disznók közé... Szalmakalapot a fejére! Habár nem menne a frissen manikűrözött körméhez... Felháborító.
Felkacagok Lena imitlására és egy pillanatra átszellemülök RútBanyává. Csípőre rakom a kezem, enyhén megváltoztatom a testtartásom, hogy a mellem és a fenekem jobban domborodjon és elhúzott szájjal nézegetem a körmeimet. De nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam.
Habár az, hogy ő itt marad a szünetre kicsit lelomboz, gondolván arra, milyen jó is lenne, ha elszökne hozzánk.
- Őszinte részvétem, hogy maradsz - biggyesztem le a szám szélét jelezve a hangulatomat és rosszallásomat. - Drága Elena! És egy bagoly gátolna minket? Egyrészt édesapádnak nem lenne bizonyítéka, másrészt nem törhetne be csakúgy a lakásunkba és anyuék sem adnának ki, harmadrészt, mióta tudok rosszul hazudni? - kacagok a felsorolás végére. - Kalina is marad? -húzom fel kérdően a szemöldököm. Talán nekem is maradnom kéne? Nem hagynám itt őt a sok kígyó között... De végülis a családom is hiányzik, sőt! Andrewwal is találkoznom kell a szünetben, de valójában tényleg nem biztonságos aurorokkal tölteni a vakációt a háború kellős közepén. De végül is itt sem lenne ideális maradni, nemcsak azért, mert undorodom az itt lakók egy részétől, hanem mert itt is ugyanúgy ki vagyok téve a veszélynek, hogy egyszer leráncigálnak az alaksor egyik sötét lyukába, egy kínzóasztalra helyeznek és kampec. Igazából nincs jó döntés az agyam szerint. Így hát a szívemmel kell döntenem: jobb ha hazamegyek. Igen, sokkal jobb.
Mintha csak erről biztosítana Lena is, átölel a beszámolóm végén. Olyan jól esik az ölelése. Megszorongatom és mélyet szippantok a a csinos kötött felsőjéből, mely visszahajtott, meleg gallérral ékeskedik. Olyan az illata, mint a levenduláé. De nem tudom pontosan. Több másik finom illat is érzedszik, olyan sokszínűek, mint Elena egyénisége. Ez az egyik kedvenc parfümje és valahányszor ilyet érzek, mindig ő jut az eszembe. Még kiskorában is ez az illat volt az egyik kedvence...
De miután elenged, már kevésbé érzem a megnyugtató illatot, inkább szippantok a levegőből és mihasznán elmosolyodok.
- Jaj, Elena! Tudod mi az álláspontom, de igazad van, nem erről kellene beszélnünk! Habár valamit nem értek. Tegyük fel, hogy nincs Potter. Akkor Voldemort annak idején nem veszti el a hatalmát és nagy eséllyel azóta is uralkodna. Azaz, azóta is ez a kavalkád és gyalázat lenne. Potterrel csak annyi a különbség, hogy küzdünk ellene, Akkor miért Harry a hibás?
Elég nagy gáz, hogy barátokként, sőt rokonokként is mások a szemléleteink, főleg, hogy aurorok közt és hasonló eszmékkel nőttünk fel. Plusz DS tag vagyok és az, hogy Harryt vádolják elég idegesítő. Már csak az a baj, hogy régen, még el is tudtam viselni ezt a teóriát, de valjuk be: a háború kellős közepén kinek van idegzete ahhoz, hogy elhalgassa a sértegést arról a személyről, aki az egyetlen, aki kehúzhat minket a csávából?
- Nem feledem, hogy te is a zöldek közé tartozol, habár még mindig keresem a miértjét- mosolygok, aztán felhúzom a szemöldökömet Elena utolsó megszólalására. - Oh, szóval nincs semmi köztetek? Ez körülbelül úgy hangzik, minthogy, hogy a Magyar Mennydörgőnek sincs a tűzhöz köze. Kérlek Elena, ne nevettess!

Megpróbálom megtörni a csendet. Igaz, hogy mostanában szörnyen kevés a nyugodt idő, amikor az ember kimehet a szabadba pihenni, vagy sétálni egy-egy fárasztó óra után, de nem érdekel, hiszen nem csak ez marad ki az életemből, hanem az is, hogy Angievel nyugodtan beszélgethetek. Róla, rólam, mindenről. Nekem ez többet ér, mint bármi a világon. És mostanában elég kevés ilyen alkalomban részesülök, szóval kihasználom a lehetőséget, hogy jól elbeszélgessünk. Most vannak is okai a beszélgetésünknek, de ennek ellenére nagyon élvezem a vele együtt töltött perceket. Szeretném, ha úgy csevegnénk, mint régen. Anno nem kellett indok, hogy találkozzunk és meséljünk a másiknak. Kár, hogy ez megváltozott, és most máshogy működik. Mind a kettőnk elfoglalt, kevés ideje, de nagyon sok problémája van, nem csak a suliban, de még otthon is. Sokan a RAVASZ vizsgáikra készülnek. Mi is közéjük tartozunk. Én azt kívánom bárcsak túl lennék rajtuk. Merlinre esküszöm, hogy utánuk fogom magam, meg persze drága Angelámat, és ketten elmegyünk egy tök messzi szigetre. Egy kis kikapcsolódásra. Távol a gondoktól, a szülőktől mindentől. Ráérünk. Ha kipihentük magunkat, visszajövünk. A gondok ugyan itt lesznek. Várnák ránk, nem párolognak el. Pedig jó lenne. Eleonor is elillanhatna. Egyáltalán nem bánnám.
- Hmm... Nem is rossz ötlet – mosolyodok el. Elképzelem, hogy milyen is lenne nélküle az élet, és valahogy egyre jobban tetszik az elképzelés – De sajnos nem tehetjük. Apám kiborulna és egy egész életre szobafogságra ítélne.
Elgondolkozom. Milyen vicces, hogy ilyen gyorsan nőttem fel. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Angievel a gyerekhintában ülve, kacarászva szórakoztunk. Már mind a kettőnk fiatal nővé vált. Előttünk az élet. Ha már itt tartunk... Utálom ezt a kifejezést. Előttem az élet és néha pont ezért nem látom a jövőmet. Mert a lét tréfai gyakran kiakasztanak, és képtelen vagyok a jövőre gondolni.
A gondolatmenetemet Angie tökéletes alakítása szakítja meg. Meg sem próbálom felvenni a pókerarcot, mert felesleges lenne. Egyszerűen fantasztikus, ahogy beáll és a körmeit nézi. Mintha csak Eleonort látnám, kivéve, hogy Angie sokkal fiatalabb, szebb és szívből imádom.
Látom, hogy szívesebben azt hallaná, hogy vele megyek, és nála töltöm a szünetet, de sajnos nem lehet. Most, hogy itt van a szünidő... Legszívesebben elutaznék valahova, egyes egyedül. Hogy átgondoljak pár dolgot.
Angie szavaira egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. A karjáért nyúlok. Megfogom a tenyerét, az ujjaim pedig gyengéden megszorongatják azt.
- Elleszek – próbálom nyugtatni, majd válaszolok a többi kérdésére – Nem, teljes mértékben igazad van. Egy bagoly nem tud visszatartani minket – nevetem fel halkan – Ugyan már, Angie! Hát hol más lennék, ha nem nálatok. Lehet, a kapcsolatom apával nem olyan, mint régen, de ő akkor is az apám. Ismer. Mellesleg hazudni bűn, én meg nem akarlak a rosszba vinni – viccelődök vele – Fogalmam sincs. Egy ideje nem beszéltem vele. Nagy valószínűséggel hazamegy, bár ki tudja?
Hát igen, a húgom mindig is próbálta összetartani a családunk maradványait. Ő is utálja Eleonort, de mivel sokkal türelmesebb nálam, így könnyebben el tudta, el tudja őt viselni. Bármi is történjen, már döntöttem. Itt maradok és kész. Majd elfoglalom magam valamivel. Készülök a vizsgákra, olvasok, gyakorlok... Na jó! Bevallom magamnak. Ez nem egy álom szünidő, de lehetne rosszabb is, nem? Amúgy ha hazamennék ugyan ez lenne, kivéve, hogy a saját halómban ülhetnék és az "imádott" Eleonort kell majd elviselnem. Ha apám látni akar, akkor a nyáron több alkalma is lesz. Nem látom értelmét a hazaútnak, hisz tudom, hogy Baron Pierce, ugyan úgy, mint mindig, egész végig dolgozni fog. Azért nem fogok órákon át utazni, mert paranoiás, és sokkal biztonságosabbnak érzi, ha ott vagyok mellette. Tehát ha szépen végiggondolom, akkor már inkább a Roxfortban maradok.
Angie nekiáll megosztani velem a Potter és a háborúról alkotott véleményét. Forgatom a szemem. Nem értek egyet vele.
- És most, hogy itt van? Mi a különbség? Ugyan úgy háború van. Az iskola egy dementor tanyához hasonlít. És miért? Mert Pottert keresik, aki eközben Merlin tudja, hol van és mit csinál.
Elhalkulok. Úgy gondolom, hogy nincs értelme veszekednünk. Mind a kettőnknek megvan a saját véleménye, és attól, hogy rokonok vagyunk... Nem hiszem, hogy ez változtatna valamin.
- Inkább váltsunk témát.
Nincs kedvem, nem akarok összeveszni Angievel. Az kizárólag még egy tonna jelentene a vállamra, nekem pedig épp elég terhem van.
Csak egyet nem értek. Hogy miért védi mindenki szent Pottit? Attól, hogy túlélte a halálos főbenjáró átkot, nem azt jelenti, hogy csak ő képes legyőzni Tudjukkit. Túlbecsülik azt a fiút...  
Angie következő kijelentésére nem válaszolok, csupán úgy nézem, mintha nem érteném. Nagyon jól tudom, hogy miért kerültem a kígyókhoz, és bár az unokatestvérem ezt nem látja, kiváló helyen vagyok.
Nézem, ahogy Jessie szemöldöke felszökken, majd újból megszólal. Nem értem, miért kell feltételezni, hogy egyáltalán van valami köztem és Draco között.
- Miért? - kérdezem, miközben végignézek magamon - Talán úgy nézek ki, mint aki viccelődik?
Hangom komoly és határozott. Angie, Angie... Miből gondolod, hogy valami komolyabb is történt azon az estén??

[- Valljuk be Elena már nem vagy gyerek!]

Régen még azt gondoltam volna, hogy a gondokat ki lehet zárni és eltölteni nélkülük pár üdítő percet, de olyanok ezek, mint a levakarhatatlan szúnyogok, akik véradó banknak néznek és a kiszipolyoznak. Nem telhet el egy perc, hogy beléd ne ütne a felismerés: 'Szent Merlin, mi történt!?'. Nem elég, hogy a napi problémák nyomasztanak még a háború is és mindenki sokkal feszültebb az átlagnál. Sajnos én is közéjük tartozom és mostanában egyre negatívabb vagyok. Igazából csak azt kívánom, hogy bárcsak el sem kezdődött volna ez a harc. A legjobb az lett volna, ha meg sem történik. De az emberi hibákat soha nem lehet visszafordítani, sajnos...
- Valljuk be Elena már nem vagy gyerek! - húzódik mosolyra a szám, miközben Eleonor elrablásáról szövünk sötét terveket. Csettintek az arca előtt. - Heeeey! Ha nem vetted volna észre, már 17 vagy, és nem a mugli világban élünk, plusz nem vagy az apádhoz kötve! Gondolj csak bele, mennyi lehetőséged van, amit eddig nem mertél volna megtenni, vagy csak nem volt módod!
Tárom magunk elé a lehetőségek tárházának kapuját, felmutatva a kulcsot. Igaz, ami igaz végre elérjük a hőn áhított felnőttkort, de már rég nem foglalkoztatnak hajdan szőtt terveim, mert valahogy homályba vesztek, s föléjük rettegés és sötétség került. Grr.. Elborzasztó.
Pedig régen mennyit terveztünk! Feküdtünk az ágyon, Lena és én, és fejünket egymásnak vetve bámultuk a plafon gyönyörű mintáit és azon révedeztünk, mi lesz az első dolgunk, ha végre önállósodunk. De minden olyan gyorsan történt, hogy egy láthatatlan kéz összekuszálta a füstbe szőtt álmainkat, s azok messzire szálltak, mint a cigaretta füstje.
- Biztos nem bolondulsz meg itt? - nézek gunyorosan szét utalóan magam körül, miközben Elena gyengéden megszorongatja a kezemet, amit viszonozok is. A következő mondatok viszont már széles mosolyt, majd parányi kacajokat képeznek az arcomon. - Na látod! Egy bagoly nekünk semmi! - vigyorgok. - Egyébként megértelek! De mi az, hogy nem akarsz rosszba vinni? Félre vagy tájolódva! Nem vagyok én olyan jó kislány - mosolygok szendén és lejátszódik a kép, mikor elsőben őrült dolgokat műveltünk. Huhú, azok voltak ám a szép napok.
Bólintok a Kalináról hallott információkra és visszavágtatok Harry Potter témájára.
Kissé nehezen viselem az elég szűklátókörűségre utaló véleményét, de halkan kifújom a maradék levegőt a tüdőmből és felveszek vele egy erős szemkontaktust és kellemes hangszínnel megkérdem:
- Tegyük fel, hogy a múltban járunk! - húzom el a kezem az égen, mintha annak nyomán egy kép rajzolódna ki. - Voldemort - mondom ki határozottan -, hatalmon van! Mindenki fél és retteg, mert ha jól belegondolsz a következő lépése az, hogy megszerezze a Minisztériumot! De nincs Potter, meg sem született! Csak Tudjukki van és a csatlósai, akik gyilkolnak és terjesztik a fekete mágiát. Tudjukkinek csak egyetlen ellensége van: Dumblodore. Hisz mindenki tudja, hogy tőle fél a legjobban. De mindenki ember és hibázik, s a feketemágia jóval szaftosabb a tisztánál, mert míg a jó csak kábító átokkal támad, a rossz halálossal. S egy rossz mozdulat, s valamelyikük meghal, de ha Tudjukki esik el, úgy visszatér, mint az utóbbi esetekben! De egyszer Dumblodore is elesik, s nem marad már ellensége. Tudodkié a Minisztérium, bekebelezi a Roxfortot, fekete mágiát okít, majd ráteszi az Azkabanra a kezét! Kiszabadítja a raboskodó szolgáit és minden mágikus teremtményt a hatalma alatt egyesít. Óriásokat, kentaurokat, dementorokat... Mi lenne akkor ma? Szerinted megállna és a világot egy tündöklő, mesebeli rétté változtatná, ami szép színes pillangókkal van teli? - kérdezem kissé szikáran. Be kell látnia, hogy hülyeségeket beszél. Oltári nagy hülyeségeket! - De itt még nincs vége. Meghalnak azok, akik nem szimpatikusak a sötét oldalnak és a sárvérűeket elnyomják! És a nagyapád ugyanúgy meghal! - suttogom.- Ahogy a nagyimat is kinyírják, vagy ahogy a húgomat is felkoloncolják! - ejtem ki undorodva a mocskos szavakat, melyekből áramlik a düh.
Na igen, ilyen lenne a világ Potter nélkül! De végül is mindegy, neked úgyis egy halálfaló nyápic fia tetszik...
Igazából témát nem váltok, inkább a Dracos esetet környékezem meg.
- Igen, Elena! Úgy nézel ki, mint aki viccelődik... Fele annyira bízol bennem mint régen.

Sosem szerettem, ha valaki befolyásolni akart. Utáltam, még most is, ha bizonyos emberek nem elégedettek velem, és azzal, amivé váltam. Miért akarják egyesek a másokra tukmálni a saját véleményüket? Miért baj, ha saját meglátásaim vannak? Undorodnék magamtól, ha olyan lennék, mint a többiek. Ha nem lenne saját álláspontom, és másokat majmolnék. Nem vagyok egy gondolkozásképtelen senki, aki nem tudja magától eldönteni, hogy mi helyes és mi nem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gondolkodási módom mindig helyes. Nem, egyáltalán nem. Mi több! Van, hogy nagyon rosszul feltételezek, de legalább egyedül csinálom. Ha hibázok, majd tanulok. Ilyen könnyű ez, legalábbis szóban.
Elszakadok a gondolataimtól és megint Angiere figyelek, ugyan úgy, ahogy eddig is. Igaza van, már nem vagyok gyerek, de ez nem teljesen igaz. Inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem vagyok kölyök, hanem egy, épp most került a felnőttek közé gyerek, hiszen csak most lettem 17. Nehezemre esne egyedül megoldani az életemet, bármennyire is talpraesett vagyok. Eléggé hozzászoktam, hogy mások teszik meg helyettem a dolgokat. Apám például minden elintézne helyettem, csak szólnom kell neki, ha valamivel bajom van. Otthon pedig ott vannak a manók. Ők is sok mindenben segítenek. Kezdem megérteni, hogy túlságosan is hozzászoktam a kényelmes otthoni körülményekhez, hogy elszökjek és új életet kezdjek. Amúgy se lenne sok értelme, hisz egyszerűbb, ha azt mondom, hogy Pierce vagyok. Akkor rögtön könnyebb lesz minden. Végül is kinek van több esélye? Egy ismeretlennek, aki azt állítja magáról, hogy aranyvérű, vagy egy híres nevű, gazdag, aranyvérűnek? A válasz egyértelmű.
- Miért? Ha a mugli világban élnék, akkor nem lennének lehetőségeim? - kérdezem vissza, mert nem igazán értem, mi köze van ennek a beszélgetésünkhöz – Mellesleg, de, mert ő a fő Pierce, az apám. Bármit csinálhatok, de ezen nem változtathatok. Az ereimben az ő vére folyik. Szerintem ez elég nagy kötelék – közlöm Angievel a véleményemet, majd a mellkasomnál keresztbe rakom a kezem. Oldalra nézek, valami messzi pontot keresve – Igazából még most sincs kedvem sok mindenhez. Otthon Eleonor az egyetlen bajom. Ha őt nem veszem figyelemben... Nincs értelme elmennem. Otthon megteszik helyettem, mindazt, amit nem akarok megcsinálni. Miért tagadnám meg magamtól az, ami megadódott?
A tekintetem Angie szemeiben fúródik a kérdés végén. Nézem a gyönyörű szempárt, és eszembe jön, hogy régen is ezt csináltam, amikor egymással szemben ültünk és a jövőnket tervezgettük. Angie pillantása mindig is melegséget árasztott, legalábbis én úgy tapasztaltam. Számomra jó érzés volt, és bevallom emlékekként is őrzöm azokat a pillanatokat, amikor Angie mosolygott, a szemei pedig csak úgy ragyogtak. És nem csak az övé, de az enyémek is. Kár, hogy ez a csillogás elhalványodott, és lassan kezd elveszni, legalábbis az én szememből.
Angie következő kérdésére csupán bólintok. Szemhéjaim lassan, lustán csukódnak le, majd egy másodperc múlva hagyják, hogy a barna íriszek a hugrabugos lány arcára tévedjenek. Hallom, hogy nevet, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha gyerekek lennénk. Az illúzió végigjárja a testemet, majd eltűnik, ugyan olyan gyorsan, amilyen fürgén bekúszott.
Viccesnek találom Angie következő kijelentéseit, de nem nevetek, csupán mosolygok. Igaz, hogy ő is változott, de véleményem szerint én jobban. Tényleg sosem voltunk angyalkák, de ördögök sem, most viszont... Nem is tudom, hogy hova tegyem magam, de az biztos, hogy nem a glóriásoknál a helyem. És lassan a kettő között sem.
- Tudom én – pislogok még egyszer, a mosoly pedig még mindig az arcomon van. De nem sokáig, hisz visszatérünk a Potteres témára, ami egy picit már idegesít. Sajnálom, hogy Angie is azok közé tartozik, akik azt hiszik, hogy Potter meg fogja menteni a Világot. Bár, ha végiggondoljuk... Ez a legkevesebb, amit tehet, azután, hogy mióta kezdődött el s háború.
Elengedem Angie karjait és hátralépek pár lépést. A kezem újra a mellkasom elé kerül, és összeszűkült szemmel figyelem a számomra abszurdnál is abszurdabb feltételezéseket. Nem szakítom félbe, inkább végighallgatom. Nem kell azon agyalnom, hogy hogy válaszoljak, vagy reagáljak erre, hisz már akkor tudtam, amikor belekezdett ebbe a furcsa, valóságtalan sztoriba.
Mikor megemlíti nagyapámat, olyan, mintha tört szúrnának a szívembe. Sosem tudtam, nem is akartam beszélni a haláláról. És azt is utáltam, ha valaki felhozta a témát.
Angie végre befejezi a történetét. Egy pillanatig csendben nézem, aztán halkan, keserűen felnevetek, majd a padlóra szegezem a tekintetemet. A hang, amit kiadtam igazából nem is nevezhető nevetésnek. Inkább egy felhorkantáshoz hasonlított. A fejem még mindig előre dől, de a pillantásom Angie arcára kerül. Felvont szemöldökkel teszem fel a következő kérdésemet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy Voldemort csak gyilkolni akar? Tán elfelejtetted, hogy mi a célja? - kiegyenesedem. - Fogalmam sincs, hogy hogy gondolod, de nem kérdéses, hogy valamit félreértettél. Kezdjük ott, hogy a nagyapám még mindig élne, ha Potter nem lenne itt, hisz Tudjukki célja nem az, hogy kiirtsa a varázserőt birtokoló népet. Mi több! Ő csak rendet akar tenni. Befejezni Mardekár Malazár tervét, csakhogy Voldemortnak nagyobb tervei vannak. Ő nem az iskolát akarja „megtisztítani” a mugliktól, hanem az egész Varázs Társadalmat. Ez mit is jelent? Hogy nagyapám egyáltalán nem lenne veszélyben, ha élne, hisz ő milyen volt? Aranyvérű! - mondom ki a választ úgy, mintha azt hinném, hogy Angie nem tudja – Tehát nekem ne próbáld bemesélni, hogy Potter nélkül szőrnyű lenne a világ. Most kit keres Voldemort? Pottert. És miért halnak meg egy csomóan? Mert ostobák, mert azt hiszik, hogy Potter mindent helyrehoz, és inkább feláldozzák magukat... - hangomban undor rejtőzik. Rühellem az együgyűeket. Viszont félek, hogy Angiere is ez vár. Nem akarom, hogy veszélybe kerüljön az élete, csak azért, mert buta pletykákat követ, amik azt terjesztik, hogy Potter és a társai megtalálják és megölik Tudjukkit.
A következő mondatán viszont kiborulok, de egy ideje elég jól tudom álcázni az érzéseimet. Egyből reagálok.
- Még hogy én bízom fele annyira benned, mint régen? Most mondtam, hogy köztünk nincs semmi, te meg nem hiszed el. Szóval ki nem bízik a másikban? - a bal kezem a csípőmre kerül, majd újból megszólalok.
- Ha már egymás szennyesét teregetjük ki, akkor igazán mesélhetnél arról a férfiről, akivel a Három Seprűben láttak.
Nem akarok témát váltani, csak megvédeni magam, hiszen lassan olyan érzésem van, hogy azért vagyunk itt, hogy fejmosást kapjak, amiért más véleményem van egyes dolgokról.

[- Azt hiszem valamit nagyon félreértettél. A muglik világában a 18 év a korhatár a felnőtté válás mezsgyéjén, így ott még csak gyerek lennél]

  Ahogy a beszélgetés tova húzódik elönt egy nagyon furcsa érzés. Olyasfajta, amit még életemben nem éreztem Elena iránt és soha nem is hittem, hogy valaha is fogok. Habár szavai elgondolkodtatóak, s némelyek kedvesen érdeklődőek, mégis valahol felcsillámlik a közöny érzéktelen, csúnya gennye. Nem tudom, hogy vajon miért is érzem ezt. Talán ez csak azt tetőzi, hogy félek: már nem bízik meg bennem. S ez nem feltétlen a szó szoros értelme. Nálam a bizalom nem pont az, hogy minden egyes szaftos kis titkát kifecsegi. A kommunikáció 30 százaléka csak a szó. A többi mind metakommunikáció. De nem érzek ebből mást, mint zárkózottságot, s a kis kedvességen kívül csak az egyszínű homályos falat látom, ami eltakar mindent ami valójában Elenában van. Mondhatja százszor, hogy bízik bennem és megért, de mégsem mutatja. Legalábbis én többet várok el ilyen szinten egy jó baráttól. Azt, ha fáj valamije ,sírja ki magát a vállamon, vagy ha bajban van, ne féljen segítséget kérni. De az emberek általában büszkék ehhez, plusz ő egy Pierce.
   Pierce, Pierce... Egyre jobban érzem a név erőltetett semmisségét Az aranyvér túlzott, sziszegő büszkeségét, ami jellemző a Mardekárosokra. Mindegyik önfejű, meggyőzhetetlen, gőgös és túlontúl büszke. Ez okozza a vesztüket és ha így haladunk a barátságunk vesztét is.
   Nem tudom eldönteni, hogy valójában mindaz, amit tapasztalok Elena viselkedésén valósak-e vagy csak a képzeletem szüleményei. Igazából bárhogy nézem és keresem a barátságunkban a színfoltokat, valahogy egyet sem találok. S ennek nem az az oka, hogy szürke, tömött felhők uralják az égboltot. Egyszerűen csak nem tudom érzékelni a barátság izzó elemét, mert a feszültség erősen beárnyékolja azt.
   Erre utal az is, hogy gondolkodás nélkül rögtön felkapja a vizet. Míg én a "nem a mugli világban élünk..." mondat alatt, csak némi csekélységet értettem, addig ő valami komolyabbat, amire egyáltalán nem is lett volna oka gondolni, hacsak nem lett volna jó megérzésem a jelenlegi felállással kapcsolatban.
- Azt hiszem valamit nagyon félreértettél. A muglik világában a 18 év a korhatár a felnőtté válás mezsgyéjén, így ott még csak gyerek lennél - feleltem egy igazi műmosollyal. Ennyire bonyolultan fogalmaztam volna? Vagy talán, tényleg nincs valami rendben.
   Igaz, Elenával kapcsolatban tényleg nem volt semmi sem rendben az elmúlt időben. De én így is szerettem őt és még most is ugyanígy érzek, csak valahogy elbizonytalanodtam. Vajon csak a múlt erős, pozitív emléke tartotta eddig életben a barátságunkat? Mert mostanra mintha már meggyengült volna. S ez most nem feltétlen az összeszólalkozás miatt érzem, hanem csak az általánosságot tekintem.
   Meglehet, hogy igazam van. Talán a barátai - akik többségben természetesen mardisok -, ezt itatják belé. Persze Lenát nehéz megtörni, de a rossz mindenkin megtapad. Meglehet, hogy mostanra, csak egy hülye, ugrándozó Hugrabuggos vagyok a szemében, aki habár aranyvérű, mégis jobb ha nem tárgyalnak vele.
   Megrázom egy picit a fejem és végighallgatom Lena véleményét apjához fűződő kötelékről. Rezzenéstelen arccal bólintok, s megpróbálom nem elemezgetni az összehatást, amint karjait összefogva a távolba tekint. Ez valamilyen makacsságot tükröz, kifejezett ellenállást, de nem akarom figyelembe venni. Ahogy azt sem, ahogy azt indokolja, amiért érdemes otthon maradnia.
   Persze, ő abban nőtt fel, hogy minden mozdulatát házimanók nézték. Persze - persze, én is el voltam kényeztetve, de ugyanúgy segítenem kellett például a házimunkában, mint egy átlagos, egyszerű mugli családban.
   Őszintén szólva, sohasem figyeltem Lenában azt, hogy mennyi pénzük van, de talán most kicsit érzékeny vagyok az egoista kijelentésekre. De minden hülye megjegyzésem elfojtom, mert tudom, hogy semmi értelme összeveszni azon, amiben soha életünkben nem fogunk egyetérteni.
   Aztán mond valami olyasmit, ami mindent megváltoztat bennem. Egy pillanatig hallgatom, ahogy visszhangoznak a fejemben a szavai. Csengnek - bongnak, rikítoznak ott bent. Aztán elhalkulnak, nekem beszédteret adva.
- Igazad van Elena! - mosolyodom el szende tündérke módjára. - Talán tényleg Potter a hibás és Voldemort nem is olyan rossz - mondom el félmosollyal.
   Aztán a gyomrom görcsbe szorul és minden eddig elfojtott sérelmemet, amit lepleztem Elena előtt, az arcába akarom ordítani. Csak ordítani akarom, mert igenis fáj, amit mondott. Ő bölcsnek hiszi magát, mint minden követő, s ostobának nevezi azokat, akik másban hisznek. Bele sem gondolt abba, amit az imént mondott. Emiatt megfordult bennem egy világ.
- Most ítélted halálra az anyámat - mondom halkan, dallamos hangszínen egy idegesítő mosollyal megtisztelve a mondat végét. - Óóó, igeeeen. Susan McCansy, csak egy piszok sárvérű - beszélek fellengzősen. - Az anyja egy egyszerű varrónő, az apja egy mugli katonatiszt volt. Nem is értem, hogy hogyan érdemelte meg, hogy varázserőt kapjon, s hogy érdemelte meg, hogy megszüljön - mondom tovább monotonon. - Ebben igazából csak az a fájó Elena, hogy ez borzasztóan önző mondat volt. Csak magadra és a nagyapádra gondoltál, aki elment és már nem fogod tudni visszahozni! - emelem fel a hangom. - Ellenben azt, aki életrevaló és idáig is tisztességesen élte életét, azt pokolra küldenéd, mert hiányzik - veszek egy mély levegőt, szünetet tartok. Közben elfodulok, hogy a kinti világot csodálhassam.
- Azt mondod, hogy az emberek ostobák, mert képesek lennének meghalni Potterért - ejtem ki gúnyosan a nevet. - Amilyen hülye vagyok és amennyire szeretem az embereket, meghaltam volna érted, míg te feláldoztad volna például az anyámat - egy aprócska könny szalad le az arcomon, rejtve Lena szemei elől, mivel még mindig az eget kémlelem. - Azt mondod, hogy az emberek ostobák. Nos, valóban én az vagyok...
   Egy percig  csak bámulok a távolba, s mélyeket lélegzek. Nem akarom elfogadni, hogy Elena komolyan ezt tudta mondani. Legszívesebben itt hagynám, csak hogy vegye észre magát. De az az én nagy örök hibám, hogy még képes vagyok küzdeni, kiállni olyan emberekért is, akik megbántottak. Nem akarom eldobni a többéves barátságunkat, de elviselni sem. Összefonom a kezeimet nagyjából mellmagasságban és hátrébb lépek.
- A bizalom szerintem mélyebb érzés, mintsem egy buta szerelmi játék felszínességét kellene vele bizonyítani. Erre inkább a nem hiszek illene, habár még nem is olyan komoly, hogy bármi ilyet mondjak. Csak feltételezek, ami ugyebár nem áll szilárd talpakon, mint ahogyan más sem.
   Nem úgy látom a helyzetet, hogy egy hülye tiniszerelem nyomán neki legyen joga kérdőre vonni, mégis készségesen válaszolok, miközben erősen hiszem, hogy az utolsó tagmondat tartalma érthető utalás számára.
- Öööö - kezdek bele esetlenül, s kicsit meglepetten. Nem hittem volna, hogy pont ő az, aki épp kiszúr a Három Seprű forgatagában, de nem akarok tagadni. Igazából nem történt semmi, csak játszadoztunk egy picikét. - Max Domogarov-al, a híres íróval társalogtam aznap este. Akkor legalább úgy éreztem, hogy valaki figyel rám...

Megváltozott. Minden és mindenki. Eddig azt hittem, hogy csak én lettem más, de úgy látszik, hogy tévedtem. Angie is változott, és ez sok mindenben megnyilvánul. Már nem tudunk úgy beszélni, ahogy rég. És nem, szó sincs arról, hogy nem bízok meg benne. Csak egyre jobban, azt érzem, hogy a szeretete elhalványult, már nem olyan erős, mint rég. És lehet, hogy ez azért van, mert nem vagyok a régi, legalább is egyesek szerint. Mindenki csak azt látja, ami már más. Senki se keresi azt, ami nem változott meg, a régi énemmel azonos, megmaradt tulajdonságaimat. A többség csak azt látja, ami eleven rossz. És mivel az előbbi jellemvonás gyorsabban tűnik fel, mint a jó, így senki sem keresi az utóbbit. Érthető… Kinek kellene olyasvalakitől helyes tett, aki már megbántott?
Inkább azt érzem, hogy ő az, aki nem hisz bennem. Hogy úgy véli, a régi Elena már nem létezik, és az újban nem lehet megbízni. Pedig mind a kettő itt van bennem, és bár többnyire nem férnek el, mert az egyik felülkerekedik a másikon, nem azt jelenti, hogy teljesen megváltoztam. Mert ha szeretném, akkor se tudnék. A múltam az, ami örökre megpecsétel. Nem menekülhetek előle.
Lehet, hogy büszke vagyok a nevemre, és ezt általában érzékeltetem is az emberekkel, de miért ne tenném. Szerintem mindenkinek annak kell lennie. Kötve hinném, hogy szégyellném a nevem, ha például mugli születésű lennék, attól függetlenül, hogy mindig azt mondom a sárvérűeknek, hogy nincs mire büszkéknek lenniük. Senki sem tehet arról, hogy hol születik. Egyesek szerencsésebbek, mások kevésbé, de végül is, csak az számít, hogy mit kezdünk azzal, amink megadódik.
Tulajdonképpen nem értem, hogy hol csesztük el. Ha most, ebben a pillanatban valaki oldalról nézne, elemezgetne minket, lejegyzetelne minden egyes szavunkat, mozdulatunkat, arcrezdülésünket, nem hinném, hogy arra következtetne, mi vagyunk a legjobb barátnőnk, és az egész világon, az összes ember között, talán, egymásban bízunk a legjobban. Ez valahogy most ködös, nem látni. Csupán azt, hogy mind a kettőnk érveken és ellenérveket hoz fel a másik ellen, vagy éppen az ellen, amit mond, keresztbefonja a karjait, ami egyértelműen a visszautasítást jelzi, elpillant a másiktól, nem néz egyfolytában a szemében, elfordul, hátat fordít és még egyebek. Sorolni akár órákig is lehet, de nem sok értelme van. Míg ha egymáshoz is vágnánk ezeket, nem sok mindenen változtatna, valószínűleg inkább újabb vitát venné kezdetét.
Mű mosolyog, miközben válaszol. Ez is csak az imént felvázolt helyzetet bizonyítja. Ez már nem az a barátságos beszélgetés, nem az, aminek elindult.
Elmagyarázza, hogy mire gondolt, és végre megértem, de nem értek vele egyet.
-   Ott sem lennék gyerek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy fiatal felnőtt. Egy majdnem nagykorú, akinek sok lehetősége. Amúgy meg gyerekként is több lehetőségem lenne, hisz egy kicsit másabb vagyok, mint az ottaniak – válaszolok, miközben viszonzom a mosolyát. A más alatt azt értettem, hogy nekem vannak képességeim, attól függetlenül, hogy hogy, mikor, hogyan és ki előtt vagy ellen használhatom őket.
Talán csak én érzem úgy, hogy valami visszatartja, hogy úgy beszéljen velem, mint rég, de az is lehet, hogy tényleg így van. Azonban én vagyok az egyetlen, aki nem érti, hogy miért. A változás nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti a szerettei iránt táplált érzéseit. Még csak azt sem jelenti, hogy megváltoznának, vagy enyhülnének. Angie-t ugyanúgy szeretem, ahogy rég. Meglehet, hogy mostanában kevésbé érzékeltetem vele, de ez mind, azért van, mert a körülöttünk lévő világ, élet is megváltozott. Mind a kettőnket megvannak a saját kisebb-nagyobb gondjai, amik megakadályozzák, hogy egymással foglalkozzunk. Ami ezt illeti, nem tudom, hogy Angelaval is ez van-e, de a szeretteim között nem ő az egyetlen, akivel kevesebbet foglalkozom. A megszokottnál még magammal is kevesebbet törődöm.
Pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy mi zajlik a fejében. Talán küzd magával, visszatartja a fortyogó mérget, ami kikívánkozik. A haragot, amit egy kétszínű, felfuvalkodott, aranyvérű mardekáros csalt elő benne. Igen, talán számára már csak ennyi vagyok, csupán ennyi maradt a drága, kedves Elenából. Gőg, képmutatás. Csupa rossz tulajdonság.
Azzal, hogy a távolba meredek, mindössze a régi életem emlékeit, a boldog pillanatokat próbálom fölidézni, semmi más. És ezalatt nem azt értem, hogy azokat a múltbeli pillanatokat keresem, amikor piszkos, kis házimanók körbeugrándoztak, mert ez ma sem változott, és igen idegesítő tud lenni, hanem inkább arra, amikor anyám még élt.
Felcsattan a hangja. És újra ez a semmit nem érő és nem helyén való műmosoly. Nem is értem, hogy az ilyen pillanatokban miért vigyorog ironikusan. Amikor komoly dolgokról beszélünk…
   Voldemort nem rossz? Ezzel is csak azt mutatja, hogy minden egyes szavam gonosz értelmezésére gondol, anélkül, hogy megpróbálna megérteni. Egy szóval sem mondtam ilyet. Attól, hogy nem támogatom Pottert, nem azt jelenti, hogy Tudjukki mellett állok. Miért kell azt gondolni valakiről, hogy a rossz oldalon áll, ha nem pártol Potterhez. Már csak az maradt, hogy kiderüljön egy ostoba szabály létezése, mely szerint valakinek az oldalára kell állnod. Az embernek lehet saját véleményünk is. Miért kell olyasmibe keverni másokat, amihez semmi közö?. Nem mintha azt mondanám, hogy nem tartozik rám a háború, hisz én is a társadalom része vagyok, de az előző kérdésemet akkor sem értem. Nem kell azt gondolni, hogy lenézem a többieket, azért, mert másban hisznek, hisz ezek szerint magamat is lenézem, ami természetesen nem igaz.
-   Hah – halkan felnevetek, nem gúnyosan, inkább fájóan. – És lám. Tudni szeretnéd a titkaimat, de nem is figyelsz rám. – keresem a tekintetét, miközben beszélek. – Látom, megint félreértettél – csalódottan grimaszolok. Úgy látszik, ez a beszélgetés a félreértéseké. – Egy szóval sem mondtam, hogy támogatom Voldemortot, vagy, hogy jónak tartom a módszerét, vagy bármit, amit csinál. Csupán nem értem az álláspontod, ezért vázoltam fel ezt az egészet, de látom, túl messzire mentünk – a félreértések földjéig, olyan messzire. Egy ember életéért sem lennék képes dönteni. Hagyjuk már! Még a saját életemet is nehezen irányítom…
Végighallgatom a mondókáját. Nem néz rám, nem néz a szemembe, csupán azt a nyamvadt, szürke eget fürkészi, ami az életkedvet is elveszi az embertől. Inkább az unalmas égnek nyílik meg, neki mutatja meg az érzéseit, mint nekem. De így nem várhat el olyasmit tőlem, amit nem viszonoz.
-   Ez hülyeség! Mindenki kész feláldozni magát a szeretteiért. Ez nem ostobaság… - reagálok a mondataira. Nem mondom, hogy én is feláldoznám magam ért, ugyanúgy, mint Lináért, apámért, mindenkiért, akit szeretek. Gondolom magától is rájön, hogy a szeretteim listáján ő is ott van, nagy piros, aláhúzott betűkkel.
A szavaimmal nem akartam megbántani, és nem tehetek arról sem, ha félreértett. Sajnálom, hogy így alakult, de ha megpróbálok mások hibáért is aggódni, amikor még a sajátjaimmal sem bírok el… Hova jutok? A sötét, kínzó pokol medrére. Nekem pedig semmi kedvem újra azzá a magányos, kétségbeesett, gyenge lánnyá válni, aki két-három éve voltam. Ő csak valahol nagyon mélyen létezik bennem, de csupán azért, mert nem sikerült kitépnem magamból. Ahogy már mondtam, a múlt pecsétjeit nem lehet lemosni.
Egy kicsit furcsállom, ahogy vélekedik, hisz semmit nem tud a Draco és köztem történtekről. Senki más ne tudja a részleteket, csak én és szőkeség. Meg egyébként is nem tudhatja, hogy mit vagy hogy érzek iránta.
-   A hit és a bizalom majdnem ugyanaz. Sok közös van bennük. Egymás szinonimájaként lehet őket használni…
Nem igazán értem, hogy mit akar mondani az utolsó tagmondatával, még azt sem, hogy mire értette. Lehet, hogy megint a Dracoval való kapcsolatomra akart utalni, de ezúttal sem kapiskálom, hogy hogy tud valaki olyasmiről véleményt nyilvánítani, amiről nem tud semmit.  
Ha már ő is kérdez, akkor én is. Én legalább nem idős, úgy értem, nálam sokkal idősebb emberekkel kezdek ki. Nem hiszek a pletykáknak, de ha már hallottam, témán vagyunk és Angie is akar bizonyos válaszokat, így jogomban áll megtudni. Ha nem is, akkor legalább, érdeklődni.
-   Társalogtál? – kérdem vissza hitetlenkedő hangon és felemelem a szemöldököm. – Mert gondolom, jobb társaságot nem is találhattál. Más eszedbe sem jutott… - reagálok az utolsó tagmondatára. Nem hibáztathat, ha meg sem próbált megkeresni, arról nem is beszélve, hogy megtalálni. Nem tudhatom, hogy éppen mikor van rám szüksége, még ha akarnám is, akkor se…  

[- Tudod, mi a legnagyobb baj?]

  Elönt egy érzés, mely lassan felemészt. Olyan ez, mint, amikor minden ideg megfeszül a várakozásba, s a csendben felolvad a düh, vagy az elkeseredettség. Közben minden elfagyott érzést  a tűz éleszti újra, mely szomorkodni késztet, mégis lángra gyúl. Keveredik benned a fájdalom, az összeomlás szélén állsz, de még akkor fel-felcsapsz, mintha a tenger egy szilaj hulláma volnál, s habár a végén úgyis elenyészel, mikor lecsapsz, mégsem veszel el teljesen.
   Nem tudok mit mondani, tenni, érezni. Belecsúsztunk egy mély szakadékba, mely a semmibe tátong, csupán egy kéz tart már mindkettőnket, de az is lassan megfárad, elernyed. Próbálom összerakni a képet, hogy mi a helyes, felhagyni az érveimmel, vagy harcolni egész éjjel.
   De fáradt vagyok hozzá, vagy talán kevésbé bátor. Talán mindkettő. Belefáradtam, hogy észérvekkel magyarázzak Elenának, akit minden szavam hidegen hagy, hisz bármit is mondok mindig megfelel rá, mintha nem is szóltam volna semmit. Mintha nem is érdekelné. S egyben nem vagyok bátor. Nincs bátorságom ahhoz, hogy beszálljak egy újabb meccsre, mert nem akarom bántani őt. Tudom, tudom. Az én hibám, hogy gyenge vagyok. Gyenge, mert önmagamnál is jobban szeretek embereket és engedek nekik, még akkor is, ha nincs igazuk, vagy ha ezzel engem eltipornak. Ugyanez a helyzet Elenával is. Habár ő úgy beszél, hogy minden nyelvcsapása ostorként üt rám, s ez kínzóan fáj, akkor sem vagyok képes rá, hogy bántsam.
   Embereket megszeretek, aztán pedig hiszek bennük. Bármily reménytelenek, vagy buták is, hiszek nekik, hiszek bennük. Ez afféle természetes velejáróm, mely már inkább cűg, mintsem trófea.
   Mindig is abban hittem, hogy az emberek nem látják meg a jó dolgokat. És a jó dolgok, nem csak a fűben, a fában, az égen, vagy a madárdalban van, hanem az emberekben is. Minden rosszban van valami jó, így minden elfuserált, megtépázott emberben is.
   Régebben volt egy mugli barátom. Persze a mágusnépek legtöbbje lenézte, de én hittem benne. Valamiért hittem. Hátrányos helyzete miatt sokszor ivott és még drogokhoz is nyúlt, de ha csak ezt a képet alkottam meg volna róla valóban csak egy semmirekellőt láttam volna. Aztán felcsillant valami más, amit senki sem látott, csupán én. Sem a szülei, sem a barátai nem tudtak, hogy ő egy tehetséges költő, mély érzésekkel. Pedig ha tudták volna, teljes mértékben megváltozhatott volna a véleményük. De az emberek nem kutatták ezt. Nem kutatták, hanem csak beletörődtek a pletykákba.
   Ugyanígy beletörődhettem volna abba, hogy Elenát sokszor megbélyegezték, mint egy igazi mardekáros fruskát, aki rideg egy némber, de azért a fiúkkal szívesen kavargat. Azonban nem törődtem bele, mert Elena is nem egyszer bebizonyította már számomra, hogy több ennél. Még akkor is ha megváltozott, ha sok mindent feladott.
   Emögött a kép mögött sokan nem is tudják, hogy mi rejtőzik. Pedig ott áll mögötte a kitartás, a méltóság, a bátorság és az erő. Sok mindent el kellett már szenvednie, kiállnia, amire csak kevés ember lett volna képes. Mégis még mindig bírja a megpróbáltatást, fejét felszegve, az ég felé.
   De lehet, hogy túl sokat képzeltem, túlságosan hittem. Egyértelmű, hogy Elenára már nem számíthatok, mert eltaszít, megbánt és talán ezt át sem gondolja. Talán minden közös élményünk egy gyermekded kaland volt, amit már felnőttként másképp ítélünk meg. Talán mindez csak azért történt meg, mert rokonok vagyunk és szűk baráti körrel, csak kevés emberben bízhattunk, nem volt választási lehetőség. De felnőttünk, Elena népszerűbb lett, mint én, s talán már nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég jó, hogy bízzon, vagy higgyen bennem. Azonban nem fogok könyörögni, siránkozni a barátságáért, hisz én sem vagyok csúszómászó. Egyszerűen ha itt lesz az ideje, kisétálok az életéből.
- Tudod, mi a legnagyobb baj? - reagálok a muglik 18. életkorához fűződő felnőtt életvitelről szóló elemzésére. - A válasz, kedves Elena az, hogy már ezen a kis kijelentésemen is fennakadtunk, ami valójában semmi mély tartalmat, vagy lényeges objektumot nem rejt, de lassan már ez is vita tárgya lesz.
   Valóban kellemetlen, ha már egy egyszerű kis mondat is ilyen köretet kap maga mellé, mintha olyan monumentális dolog lenne. Elszomorító, hogy egy ilyen semmiségen képesek vagyunk fent akadni, továbbá Elena már-már erőszakosan próbálja alátámasztani a tényt, hogy a  mugli világban is vannak különleges lehetőségek.
   A mai napig mindig azt mondtam, hogy igen, vannak lehetőségeink és ugyanígy van választási lehetőségünk. Mégis a mi barátságunkban már egyik sincsen. Eltűntek, kitörlődtek, meghaltak. És mi öltük meg őket.
   Megöltük úgy, mint Voldemort csatlósai a fél családomat. Emlékszem még arra a napra. Tisztán. Esténként látom azokat a gyászos perceket, látom a segítségért kiáltó arcokat, hangokat, melyek mindig könnyet csalnak a szemembe. De Elena ezt nem érti. Meg sem próbálja átérezni, hogy milyen ez nekem, habár hasonló a helyzetünk. Mintha csak én próbálnám megérteni őt, sőt! Mintha csak én figyelnék rá, mintha csak ő lenne a fontos.
- NE MERD AZT MONDANI, HOGY NEM FIGYELEK RÁD, ELENA! - emelem fel kissé a hangom. Épp csak egy picit, hogy nyomatékosítsam a felszólítást. - Amikor megváltoztál, mindgvégig figyeltem rád, miközben sokan mások nem. És most is figyelek rád. Hisz most is tisztán cseng a fülemben, amit mondtál. Hogy Ő csak rendet akar tenni. MONDD MEG, ELENA! Mi más az, ha nem egy szimpatizáns mondata?
   Mintha csak kialakulna a düh bennem, a torkomban egy gombóc formájában. El sem hiszem, hogy képes a szemembe mondani a hülyeségeit, melyek már-már hazugságok. El sem hiszem, hogy ennyire önző. El sem hiszem, hogy ennyire elfelejtette, hogy egy barátság nem csak róla szól.
- Hülyeség ide, vagy oda, mára el sem képzelném rólad, hogy annyira szeretsz engem, hogy akár áldozatra is képes lennél. Ha valóban így lenne, gondolod eljutottunk volna idáig? Mert már lassan a pokol kapuján kopogtatunk.
   Most már tisztán látom, hogy ennek semmi értelmi. SEMMI! Hisz veszekszünk a semmin, miközben már rég nem is vagyunk barátok. Semmi bizalom, semmi szeretet a részéről. S én megmondtam. Nem fogom kierőltetni. Mert eljött az IDŐ! Itt az ideje, hogy kilépjek az életéből, hisz egyszer minden kaland véget ér. A miénk itt és most.
- Nézd, Elena! Épp annyira van közöd az én magánéletemhez mostantól, mint nekem a tiédhez - közlöm, miközben nagyot nyelek. - De elmondom, hogy akkor azért nem kerestelek téged, mert Roxmortsba még a kígyós barátaiddal mentél, akik ki nem állhatnak engem. És őszintén, ez kölcsönös - húzom fel a szemöldökön kissé arrogánsan. - Nem akartalak zavarni, vagy a nyakadon lógni. Lehetőséget szerettem volna adni, hogy velük lehess. Mert nem vagyok kolonc. És nem is leszek! - egy könnycsepp szökik a szemembe, de elfordítom egy picit az arcom, hogy Elena ne lássa. - Nem leszek a terhedre, mert nem akarok beleszólni az életedbe. Egyszerűen csak hagyom, hogy a saját utadon járj, azt csinálj, amit akarsz, az légy, aki lenni akarsz. Mert én csak egy porszem vagyok, akit egyszerűen le lehet söpörni a polcról, de ha már megtetted, én egyszerűen csak tova tűnök. Mint egy felhő, egy szivárvány, mint egy emlék - újabb könnycseppek csordulnak le az arcomból, de tudom, hogy ez a legjobb. Hisz ez a "barátság" már értelmét vesztette. Eltűnt, mint a magányos csónak a tenger habjaiban, mint a sikoly a magányban.
   Eltűnök a lépcsőlejáratban, vissza se nézek, szaladok a sötétben. Könnyek hűtik az arcomat. Úgy érzem, mint hacsak a szeretet dühe volnék, moraja a csendnek, fájdalma a boldogságnak. Úgy érzem, mintha napja volnék az éjszakának, ránca az ifjúságnak, könnye a kihűlt márványnak. Úgy érzem, mintha csillaga lennék a szürke égboltnak, emléke a holnapnak, semmije a mának.

Köszönöm a játékot! ♥