Óraépület

Seosaphine Baradwys

A könnyek elől szinte menekülök keresztül a Roxforton. Nem is nézem, hogy merre lépek, de annyira nem is érdekel. Csak el innen, valahová, akárhová, ahol egyedül lehetek. Újabb levelet kaptam apámtól. Mióta elrabolták, ez a második. Azt írja benne, hogy még életben van, nem esett nagy bántódása, emiatt nem kell aggódnom. Figyelmeztetett, hogy az RBF közeledik, és szeretné, ha büszke lehetne rám.
Nem azért kezdtem el bőgni, mert hiányzik vagy mert rettegek, hogy őt is meggyilkolhatják. Hanem azért, mert ennyire felületes volt mindig is a viszonyunk. Távol van tőlem, több mint fél éve nem találkoztunk. Anyámat megölték a merénylő Halálfalók, és neki az iskolai eredményeim a legfontosabbak?! Az egészben az a legrosszabb, hogy ha írt volna egy mézes-mázas levelet, hogy mennyire hiányzok neki és milyen rossz, hogy nem lehet mellettem, gyanakodnék, hogy nem is az ő pennájából származnak a sorok. Soha nem mondaná ki, le meg pláne nem írná, hogy szeret engem vagy szüksége van rám. Ha csak egy ilyen rövid levelet engedélyeznek neki, nem azt kellene írnia benne, hogy mennyire szeret? Hogy minden rendbe fog jönni, ne féljek? Anyám ezt tenné.

Mire észbe kapok, már felfelé haladok egy lépcsősoron. Letörlöm a könnyeket, és lassítok a lépteimen. Nem telik el sok idő, és már fel is értem az Óratoronyba. A hűvös, márciusi szél ide is befurakodott. Hátamat a hűvös kőfalnak vetve behunyt szemmel próbálom összeszedni magam. A levél még mindig a kezemben van, bár az a széle, amelynél fogom már össze van gyűrődve. Előbb körülnézek, a toronyból különösen szép a kilátás. Az alatta elterülő birtok ilyenkor kora tavasszal kicsit olyan, mintha egy másik világhoz tartozna. Valójában, ha a muglik által érzékelt ,,valóságot" vesszük, akkor másik is. Halvány mosollyal tekintek a Tiltott Rengeteg felé. Valamikor mostanában el kéne látogatnom a szélén húzódó területre. Számtalan érdekes növénnyel találkoztam már ott, és lenne rá újra esélyem így tavasszal.

Ismét, most utoljára elolvasom apám hozzám írt levelét, majd összegyűröm a pergament, és előveszem a pálcám. Haragos mozdulattal hajítom a levegőbe a papír labdát, és halkan elmormogom a bűbájt, amitől a levegőben marad, majd izzani kezd. Lassan, egyik pontján jelenik meg először a narancsos meleg fény, majd terjed. Pálcám rászegezve tartom a levegőben, és nézem ahogy a semmibe vész.
Még mindig van belőle bőven minek elhamvadni, amikor lépteket hallok. Ha szerencséje van, és gyorsan felér a lépcsősoron, akkor még láthatja ő is az izzó kis labdacsot. Halvány mosollyal az arcomon várom, hogy ki fog hozzám csatlakozni. Elvégre… én mindig mosolygok.

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Ma van pontosan két éve. Nem tudok a tornyunkban maradni, mozognom kell, magányra van szükségem. Nem érdekel, hogy lassan takarodó, hogy már sötét van a folyosókon. Egyszerűen csak mászkálok, mert mennem kell. Az egyik fiókom mélyén megtaláltam egy pár elveszettnek hitt elemet, és elhatároztam, hogy azt ma este le fogom meríteni. Nem is jöhetett volna jobbkor. Fogalmam sincs merre járok, csak kószálok a Nyugati szárny kihalt folyosóin.

„Don't look don't look the shadows breathe
Whispering me away from you
Don't wake at night to watch her sleep
You know that you will always lose”

Halkan éneklem magamnak a kísérteties strófákat, mint már oly sokszor. Észre se veszem, hogy az Óraépülethez keveredek. De ez nem is baj, ez egy jó hely. Csendes, elhagyatott. Zsebemből egy viseltes, kissé gyűrött fényképet halászok elő, és meredten nézem a távoli fáklyák imbolygó fényében. A családom… az egykori családom. Azon a nyáron készült, mikor megtudtuk, hogy felvettek a Roxfortba. Nagy volt a boldogság. Emlékszem, ezen a délutánon mind kint voltunk a kertben, apának a sokadik alkalommal sikerült úgy beállítania az asztalra a fényképezőt, hogy mind a hárman egészben rajta legyünk az elkészült fotón… Itt még boldogan öleltük egymást. Pokolian hiányoznak…

„But every night I burn
But every night I call your name
Every night I burn
Every night I fall again”

Az egyik sötétebb zugban a hátamat a falnak támasztom, majd lassan a földre csúszom… immár guggolva, majd leülök, és a felhúzott térdeimet átkarolva rádöntöm a homlokomat. Szinte gépiesen suttogom magam elé a dalszöveget.
Azóta teljesen egyedül vagyok. Persze vannak jobb napjaim, azért a Roxfort falain belül történnek néha kellemes és vicces dolgok is. De ez a nap… ez pokolian rossz. Hiába próbálok a jóra, jobb dolgokra gondolni, egyszerűen olyan, mintha egy egyre mélyülő spirálba kerültem volna, és zuhanok – csak zuhanok le az anyagtalan semmibe.

Nem sokára itt a nyári szünet, de ahhoz sincs semmi kedvem. Mehetek Walesbe… kész unalom. Nagyszüleim még mindig kényszeredetten azt hiszik, hogy minden napra muszáj valamilyen – akármilyen elfoglaltságot találniuk a részemre. Pedig nem…. ó de mennyire nem. Nah mindegy, majd csak kibírom valahogy. Tavaly is túléltem most is menni fog.

Csak csapongok, de amilyen hirtelen jött, úgy megy a gondolat, és veszi át a helyét egy másik.

Eközben a lábammal és a tenyeremmel ütöm az ütemet, mintha dobolnék. Észre sem veszem, ahogyan önkéntelenül is hangosabban énekelem a refrént, és egyre jobban magával ragad a ritmus, és merülök el a gondolataimban. Teljesen érzéketlenül, mintha csak egy álomba esnék. Egyszerűen csak magával ragad a dolog. Megszűnt a külvilág, megszűnt az idő. Csak a Holló van, és a szomorú emlékek.

[TED テッド]

TED テッド

-   Hidari. (左) – hallatszott az elszánt hang a kihalt udvaron.

Vacsoraidő volt. Az iskola ilyenkor teljesen kihaltnak tűnt, csupán az ebédlőből szűrődött ki a diákok kitartó ricsaja. Megállás nélkül ment a locsogás a nap eseményeiről, a rivális lányok frizurájáról, vagy a következő szezon legesélyesebb kviddics-csapatáról. Ilyenkor úgy tűnt, mintha még mindig Dumbledore lenne az igazgató: nem lebegnének dementhorok az iskola tornyai körül, nem hurcolnák el a mugli szülketésűket a Minisztérium alagsorába… mintha csak minden rendben lenne. Vagyis majdnem minden.

Előző este, Miyuu ugyanúgy vacsorázni ment diáktársaival, ahogy máskor is: kicsit lemaradva, de kitartóan lépkedett, hogy ő is asztalhoz ülhessen. Annak ellenére, hogy elég sovány, beteges alkat volt, nagyon szerette a hasát. Főleg, ha finom süteményekről volt szó, vagy színes pudingokról. Ezekből rekord mennyiséget el tudott pusztítani, megdöbbentően rövid idő alatt. Tegnap is eltervezte, a főételt valahogy elblicceli: semmi kedve nem volt húsokhoz vagy a fura tökfőzelékhez, ehelyett inkább a desszertre tartogatta kapacitását. Nagy elhatározásban nem is figyelt, mi történik körülötte. Kihúzta a székét, majd előrébb lépett, hogy leülhessen. Erősen szemezett egy szép, piros almával, így azt már észre se vette, hogy a mögötte ülő két mardekáros lány megfordul. Mire leült volna, már ki is rántották alóla a széket. Úgy pottyant a földre, mintha csak hoppanálna: egyszer csak eltűnt két asztaltársa között. A termen óriási röhögéshullám cikázott végig, ami talán nem is a „balesetnek”, inkább Miyuu döbbent ábrázatának szólt. Pár pillanatig csak ült a földön, bár a feneke rettenetesen sajgott.  Még a száját is nyitva felejtette, miközben arra próbált rájönni mi történt vele. Asztaltársai miután az első döbbenetükön túlestek hamar felnyalábolták a földről, kérdezgették, hogy minden rendben van-e. Miyuu zavarában az illemről is megfeledkezett: meg se köszönte a segítséget. Ehelyett inkább igyekezett remegő ajkait összeszorítani, majd fellökve székét, esetlenül fordult hátra. A mardekár asztala felől újabb röhögéshullám érkezett, s ezt a hollóhátas lány már nem bírta cérnával. Lehajtotta fejét, hogy ne lássák könnyeit, majd amennyire csak tőle telt, botladozva sietett ki az ebédlőből. Borzasztó élmény volt, sokáig sírt szégyenében a földszinti női mosdóban. Nagyon éhes volt, ám visszamenni már nem akart. Nem lett volna képes elviselni egy esetleges újabb megaláztatást. Ehelyett korgó gyomorral tért vissza a Hollóhát tornyába, de megfogadta, legközelebb nem hagyja magát.

És ma így is tett. Lesétált az ebédlőbe, meredten figyelte a lába előtt a földet, nehogy kigáncsolják, vagy egyszerűen csak megbotoljon. Ma nem ő lesz a mardekáros bagázs napjának fénypontja. Az asztalhoz érve fogta kis rózsaszín termo táskáját és szépen belepakolt pár süteményt, majd fogta a két legszebb piros almát, és azt is mellé csomagolta. Asztaltársai értetlen kifejezéssel arcukon követték mozdulatait, ám ő csak udvariasan rájuk mosolygott és kis csomagjával kisétált az ebédlőből. Hátra se nézett, csak remélte, hogy diáktársai arcára most ráfagyott az a gonosz vigyor. Az udvar persze kihalt volt, az idő kellemesen meleg. A szellő Miyuu felé fújta a színes virágágyások illatát. Boldogan sétált a kövekkel kirakott ösvényen, majd hirtelen ötlettől vezérelve kilépett az oldalsó szegélyre.

-   Migi. (右)- óvatosan teszegette egyik lábát a másik után, végig egyensúlyozva, a kövezett út peremén. - Hidarikara migi, hidari, migi... (左から右、左、右...)

Boldogan ismételgette a szavakat. Őszintén örült, hogy most ilyen jól megy. Legutóbb, amikor elesett a folyosón, és Ted visszakísérte a Hollóhát tornyába nem ment ilyen jól a mozgás. Egész éjjel zúgott a feje, zsibbadtak a végtagjai. Másnap pedig annyira nehezen ment a járás, hogy igazi kihívás volt lejutni az első szintre. El is késett Bájitaltanról, amiért persze azonnal kapta a pontlevonást. Akkor nagyon meg volt rémülve, egész nap csak gubbasztott a hátsó padban. Ted ott ült előtte, mint mindig, ám Miyuu az előző napi események ellenére se mert hozzá szólni. Pedig nagyon szeretett volna: minden óraközi szünetben, amikor elment mellette, mondani akart neki valamit. Ám egy „sziánál” többre sajnos nem futotta. Igazából még abba is teljesen belepirult. Megfogadta, hogy vacsora után mindenképpen beszél vele, ám ekkor történt az a bizonyos székes incidens, és ő persze elszaladt. A mai napon nem volt túl sok közös órájuk, csak Sötét varázslatok kivédésén sikerült elkapnia a fiú tekintetét. Próbált neki integetni, amit a tanár sikeresen félre is értett: azt hitte, párbajra jelentkezik. Borzasztóan kellemetlen volt, amikor az első „stuporral” mellbe találták. Ez is csak megerősítette döntésében: ma kihagyná a székes mókát és inkább egyedül vacsorázik.
 
-   Hidari. (左)

A szegély egyszer csak elfogyott, s a lány ott állt az út végén, az óratorony tövében. Felnézett a magas épületre, egészen beleszédült, ahogy az időt próbálta leolvasni róla. Vajon hány méter lehet? Mennyire hosszú a lépcsősor? Van olyan, mint a Hollóhát tornyáé? Egyszer, egy orvosi könyvben azt olvasta, ha problémái támadnának a mozgással, érdemes minél többet gyakorolnia. Bizonyos betegségeknél ez segíthet, megakadályozhatja a további állapotromlást. Talán jót tenne, ha legalább megpróbálná: odafentről a kilátás is nagyon szép lehet, egy próbát azért megér. Lassan körülnézett, majd hátrált egy lépést. A külső bejárat tőle balra volt, és szerencsére lakat se volt rajta. Közelebb osont, majd rápróbált a kilincsre, hátha nyitva van.

~ Érdekes, nem csukták be rendesen… ~

Az ajtó résnyire nyitva volt, a zár nyelve nem kattant a helyére, így könnyedén tolhatta be az ajtót. Odabent félhomály uralkodott, csak a lépcsőfordulóban pislákoló fáklya fénye világította be a földszinti kis helységet. Kopottas kőpadló, pár poros trófea a falon, a sarokban egy pók lakta páncél. A lány lassú, óvatos mozdulatokkal tette meg az első pár lépést a fölfelé vezető lépcsősoron. Magában számolta, hány fokon van túl, így szinte észre se vette, s máris félúton járt. Ám ekkor odafentről hangokat hallott. Először halk mormogást, majd ütemes dobolást: mintha csak shinto papok imáit hallaná, szálltak felé a különös hangfoszlányok. Miyuu ahogy csak tehette, még jobban a falhoz lapult, az utolsó fokokat szinte már lábujjhegyen tette meg. Óvatosan kilesett a fordulóból, keresve a hang forrását, tekintetével az egyik sötét zug árnyai közt kutatva. Odakint arrébb vándoroltak a fellegek. Az irdatlan nagy óra tejüveg számlapján átszivárgó holdfény az egyik szélső boltív alatt gubbasztó alakra vetült. Miyuu lejjebb kuporodott, majd erősen meresztgetve szemeit próbálta megállapítani, ki lehet az óratorony „szelleme”. A hangja ismerősnek tűnt, bár kevés diáktársát hallhatta eddig énekelni. Egy lépéssel közelebb csusszant, és ekkor már sikerült felismernie a fiú gondterhelt vonásait.

-   Flanagan-kun? – szólalt meg, s fölemelkedett kuporgó helyzetéből. Óvatosan közelebb lépett, át a bejáratként szolgáló boltív alatt. Lába alatt megreccsent a régi hajópadló. Egy pillanatra össze is rezzent, majd tett még pár tétova lépést előre, végül megállt az óralap földre festett fénykörében. A kezében tartott kis csomagot jobban magához szorította, s újra a sötét sarokba meredt, hátha innen jobban látja az ismerős alakot. – Te vagy az?  

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Hűvös szellő cirógatja végig az arcomat. Kellemes, jól esik az érintése… szinte fel se fogom, csak élvezem, ahogy a bőrömön siklik mint egy puha kéz, egy finom virágillatú puha kéz. Az óralapon átszűrődő holdfény is azon munkálkodik, hogy sápadt ragyogásával kizökkentsen ebből a szuggesztív állapotból… Nem teljes sikerrel, gondolataim tovább cikáznak.

 Az elmúlt néhány nap egyetlen pozitívuma az volt, amikor egy esti kóválygásom során véletlenül összefutottam egy hollóhátas leányzóval. Rég voltam annyira zavarban, mint akkor, nem is tudom miért. Ahogy akkor ott feküdt a földön, kiszolgáltatottan… Őszintén? Jó volt, hogy segíthettem rajta. Jó volt, hogy számítottam valakinek. És kaptam érte puszit. Hát már ezért megérte.

Aranyos lány, pedig neki is megvan a maga baja. Tegnap este a mardekárosok megint rajta nevettek. Én persze túlságosan el voltam foglalva a saját sirámaimmal, tudtam, hogy mi közeledik. Épp emiatt, már csak a nevetés elcsendesülése volt az, ami kizökkentett az akkori elmélkedésemből, és csak a többiek mondták, hogy szegény Miyuut megint nevetség tárgyává tették. És nem volt senki, aki a védelmébe vette volna… besz*ri ez a Hollóhátas bagázs, komolyan mondom. Ha már a saját háza nem teszi, akkor majd én vigyázok rá. Nem fogom hagyni, hogy még jobban megkeserítsék az életét, velem kötekedhetnek, engem nem érdekel, lepereg. Hogy is mondta? Griffendélesek, azaz mi, hősök vagyunk. Akkor már szolgáljunk rá erre a magasztos jelzőre.

Fél szemmel hunyorgok magam elé, ahogy felpillantok. Árnyék vetül rám, ahogy az eddig vigyázó hold fényét kitakarja valami. Próbálom kivenni a miértet, hogy hová lett az eddigi palástom, ki az a galád, aki elrontja ezt a pillanatot. Az eddigi zenés produkció abbamarad. Társaságom akadt. Ám a nekem szembe világító holdfény miatt csak egy alakot látok fölém magasodni. Sötét talár, hosszú haj, vékony alkatú, talán egy lány. Valamit szorongat a kezében, amiből semmit sem látok. Biztosan a pálcája.
 
~ Jobban teszem, ha az enyém is kéznél van ~

Óvatosan kiveszem a fülemből a fülest, és jobb kezem a pálcámért siklik, amikor meghallom az ismerős, félénk hangot… amit ezer közül felismernék.

~ Te vagy az? ~

- Miyuu-chan? – kérdezek vissza meglepődött tekintettel, ahogyan hunyorogva az arcát próbálom kivenni az ezt cseppet sem megkönnyítő háttérvilágításban. Elengedem a pálcámat, már tudom, nem lesz szükségem rá. Minden rendben? Mit keresel ilyenkor errefelé? – tudakolom immár mosolyogva.

[TED テッド]

TED テッド

Ahogy Ted arcát fürkészte, Miyuu úgy érezte, nincs minden rendben. Persze az is lehet, hogy csak a félhomály és a sötét árnyak festettek gondterhelt ráncokat a fiú arcára. Erősen meresztgette szemeit, igyekezett átlátni a sötétségen, ám egyre inkább az a benyomása támadt, hogy tényleg valami nagy baj van. Igyekezett felidézni az elmúlt két nap eseményeit, történt-e valami szokatlan vagy megrázó. Ám akárhogy is erőlködött, egyedül Bimba professzor elaludt haja jutott eszébe, ma délelőttről. A Griffendélnek kicsit később volt vele órája, ám az a masszív vasalás az idős hölgy arcán és az a hajnak csúfolt szénaboglya órák múlva is megrázó élmény lehetett. Bár ismerve Ted-et, úgyse figyelt órán, így ezt a lehetőséget azonnal ki is zárhatta. Lehet, inkább rá kéne kérdeznie. Nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani, vagy legalábbis enyhíteni rajta.  Miyuu csak egy dolgot nem tudott még: hogy dobja fel a témát úgy, hogy ne hozza a másikat kellemetlen helyzetbe?

- Miyuu-chan? – hallotta ekkor Ted hangját, és ezzel komor gondolatai nyomban el is szálltak. Mintha csak soha nem is léteztek volna. A keresztnevén szólították! Kis szíve nagyot dobbant, de annyira, hogy félt: szabad füllel is hallani lehetett. Egyik kezével elengedte a kezében szorongatott kis termo táskát, majd mellkasához emelte, mintha csak talárját próbálná megigazítani. Persze inkább a hirtelen jött szívrohamot igyekezett elcsendesíteni ezzel a haszontalan mozdulattal. Vajon korábban is így szólította volna? Erre nem is figyelt… De jó érzés volt hallani a sok Sawai-san után. Ám neki még gyűjtögetnie kellett a bátorságot ahhoz, hogy kimondjon egy egyszerű hárombetűs szót.

~ Ted. ~

- Hai. (はい。) – bólintott végül – Vacsorázni jöttem.

Már ki is mondta, mire rájött, ez egy elég szokatlan kijelentés volt. A pókhálós, lakatlan tornyok ritkán hozzák meg az ember étvágyát, na meg ilyenkor egyébként is az ebédlőben kéne lennie. Bár ha már itt tartunk, Ted-nek is ott lenne a helye.

- Nagy volt a hangzavar. Szóval… inkább eljöttem.

Ez így, ebben a formában nem volt igaz. Ám azt mégse mondhatta, hogy azért nem eszik a többiekkel, mert fél. És inkább egy kísértet lakta toronyba megy vacsorázni, mint saját diáktársai közé. Úgy gondolta, ad nekik egy kis időt. Hátha találnak jobb elfoglaltságot, minthogy őt piszkálják. Máskor is evett már a mosdóban, vagy az emeleti összekötő hídnál. Itt legalább a huzat nem kapja ki az öléből a szalvétát.

- Hoztam egy kis süteményt. Te nem vagy éhes? – lépett közelebb, s állítását igazolva magasabbra emelte a kezében tartott csomagot – Az epres nagyon finom.

Választ nem is várva, letérdelt Ted mellé a földre, és elhúzta a táskán a cipzárt. A szalvétákkal bélelt tárolóból finom, meleg sütemény illata gőzölgött, olyan édesen és ínycsiklandóan, mintha csak most kapták volna ki a sütőből. Szerencsére nem volt messze az ebédlő, így sikerült frissen, sértetlenül elhoznia idáig. Az egész eprek szinte mosolyogtak a kis kerek muffinok közepén. A rózsaszín cukros hab pedig, amibe beleékelték a piros szemeket csak úgy sikítoztak a kalóriáktól. A fehér csokival bevont mignonokról nem is beszélve…   

-   Az igazság az, hogy tejet nem hoztam, mert nem nagyon szeretem. –biggyesztette le ajkát, s mellette olyan arcot vágott, mint aki épp kettéharapta az extra savanyú töltelékes golyórágót – Almát hoztam helyette. Nézd, szép piros, olyan mint a Hófehérkében. Jajj, nem úgy, nem mérgező!

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Érdeklődve álltam Miyuu fürkésző tekintetét. A magamé biztosan egy nyitott könyv, ám az a rengeteg dolog ami egyszerre vetül ki rá megnehezítheti az olvasását. Ez a lány valahogy mindig meg tud mosolyogtatni, pedig nem csinál semmi rendkívülit. Csak néz, és szinte a szemeivel mosolyog rám. Legszívesebben elvesznék a tekintetében. A hold fénye még most sem kegyes, de oldalról az arcára szűrődő sápadt fény láttatni engedi aggódó arcának néhány részletét.

~ Miattam ilyen gondterhelt? Mily aranyos. ~

Ám nevének hallatán vonásai kisimulnak, arca mosolyra húzódik, ahogy talárját igazgatja. Csak nem fázik? Azért annyira hűvös nincs, bár ki tudja… a lányok érzékenyebbek lehetnek az ilyenre.

- Hai, Vacsorázni jöttem – hangzik a válasza, amit nem igazán tudok hova tenni.

~ Az óratoronyba? Vacsorázni? ~

Ám mielőtt értetlen arcot vághatnék, megmagyarázza azt, ő sem kedveli a tömeget. Hmm, ez közös dolog. Bár, az az igazság, teljesen megértem. A tegnapi után nekem se lenne kedvem a mardekárosokkal a kötelezőnél több időt tölteni. Az órákra nincs kifogás, de legalább a vacsit el lehet bliccelni.

- Hoztam egy kis süteményt. Te nem vagy éhes? Az epres nagyon finom.

Most közelebbről megfigyelve a kezében egy uzsidobozt szorongat. És én balga még azt hittem pálca van nála. Még szerencse, hogy nem vettem elő a sajátomat. Milyen kínos lett volna. Ám ekkor, mielőtt még válaszolhattam volna, a lány mellém térdel, és megkínál a kinyitott dobozból. Megcsap az édesség friss illata. Már ettől megindul a nyálelválasztásom… mikor rápillantok és ott az a sok színes finomság. Nagyot kordul a gyomrom, ami miatt szégyenlősen összehúzom magam.

Miyuu szomorkásan megjegyzi, hogy tej helyett almát csomagolt. Majd zavarában a mesebelihez hasonlítja pirosságát. És igaza van, tényleg pompásan néz ki minden.

- Ne haragudj, kihagytam a vacsorát – mondom mentegetőzve – nagyon kedves tőled, de nem szeretném felfalni előled, és én sem hiszem, hogy mérgező lenne. Ám talán egy almát mégiscsak elfogadnék, olyan hívogató. - rákacsintok, és ha nem bánja, akkor elveszem a kisebbiket.
 
- Csupa meglepetés ez az iskola. – kezdek a mondandómba lassan, érzem, hogy az arcom elpirul.

~ A fenébe már, de miért??? ~

- Nem számítottam társaságra, ám mégis örülök, hogy a tornyot választottad a vacsorád helyszínéül. – mondom halkan, félénken mosolyogva. Jómagam elvackoltam ide zenét hallgatni, nyalogatni a múltbeli sebeimet, merengni egy keveset. De nem bánom, hogy társaságom akadt, sőt. – hálásan nézek rá. Lehet, hogy mégsem a legjobb ötlet mindig a magányt választani.

A pillanatnyi csendben duruzsoló halk és folyamatos háttérzajból eszembe jut, hogy nem kapcsoltam ki a zenét. Gyorsan utána tapicskolok, és lenyomom, hogy ne kopjon feleslegesen az elemem, meg amúgy is zavaró. Majd taláromban mosolyogva megtörlöm a kapott almát.

- Köszönöm – emelem meg, és aprót harapok a "vacsorámba".

[TED テッド]

 TED テッド

~ Talán nincs is semmi baj… ~

Miyuu úgy érezte túl sokat aggodalmaskodik mostanában. Lehet, csak képzelte a borús árnyakat a fiú arcán. Na meg az elmúlt napokban nem is történt semmi tragikus. Vagy legalábbis semmi olyasmi, amiről ő is tudott volna. Hiszen akkor Ted most nem mosolyogna így! Esetleg levelet kapott? Valami rossz hírt otthonról? Talán kicsit később rákérdez. Ám most kár lenne elrontani ezt a szép pillanatot. Na meg, amíg így mosolyog, biztos nem gondolhat semmi rosszra.

- Ü-ühmm. – rázta meg Miyuu a fejét, majd még mutatóujját is felemelte, hogy nagyobb nyomatékot adjon mondandójának – Vegyél csak nyugodtan sütit is. Azt hiszem, most is többet hoztam el, mint amennyit meg tudnék enni.

Miyuu-nak ugyanis volt egy rossz szokása, amivel anyukája hosszú évek óta nem tudott mit kezdeni. Mégpedig az, hogy mindig nagyobb volt a szeme, mint a szája. Nem kellett hozzá a roxforti finomságoktól roskadozó asztal, otthon is összeszedett a tányérjára mindent, amit csak megkívánt. Ám végül a töredékét se ette meg a bespejzolt fogásoknak. Csak olyan arcot vágott, mint aki rosszul van, hangosan sóhajtozott és hosszan szuggerálta a következő falatot, mielőtt kelletlenül magába gyűrte volna. A végén már csak pöckölte, lökdöste a pálcikával az ételt ide-oda, amíg anyukája meg nem sajnálta, és nem engedte, hogy otthagyja a felhalmozott felesleget.

-   Ha nem eszel rendesen, még elfogysz nekem. – tolta egy picit közelebb a sütis dobozt, hátha Ted még nem érezte meg az illatát – Beteg leszel… Vagy talán mind én egyem meg? Azt akarod, hogy elhízzak?

Igyekezett határozott, ellentmondást nem tűrő arcot vágni, bár a szigorú ábrázat sose volt az erőssége. De azért megpróbálta; szemöldökét összevonta, s egy darabig még a homlokát is sikerült ráncolnia. Így nagyjából úgy nézhetett ki, mint egy dühös pocok. Inkább vicces volt, bár mindenképpen hatásos. Már csak az a kérdés, milyen hatást szeretne elérni az ember… Hogy példát mutasson, fogta is az egyik rózsaszín habos muffint, és ajkai elé emelte. Ám mielőtt még beleharapott volna, egy pillanatra megdermedt. Meglepetten pislogott a süteményre, mint aki azon tűnődik, vajon mindig ilyen nagy volt-e? Lehet, ha ezt megpróbálja egyben betolni, az eredmény egy nagy habos orrú pocok lenne, az pedig valljuk be… hát nem valami nőies. És most nem egyedül ül a szobájában képregényt olvasgatva, hogy ez mindegy legyen. Így inkább fogta magát, és leemelte a muffin tetején virító epret. Amúgy is az tűnt a legfinomabbnak, így hát elsőre csak abba harapott bele. Egy pillanatra még szemeit is behunyta: annyira szerette ezeket az édes vackokat, hogy teljesen meg is feledkezett arról, hol is van éppen.  

-   Oishii! (おいしい！) – suttogta szinte, majd bekapta az eper másik felét is.

Közben alig halotta Ted-et, csak amikor már a muffinba is beleharapott, lepődött meg nagyon. Annyira éles kontraszt volt a süti íze, és a fiú mondanivalója között, hogy majdnem félrenyelt. Akkor nem hallucinált, és tényleg valami nagy baj van! De hát mi történhetett? Tényleg valami rossz hírt kapott? Az utolsó falatot már alig bírta lenyelni, annyira száraz lett a torka.

-   Sebeket? – kérdezte rémülten – Mi történt, baglyod jött? Rossz hírt kaptál?

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Látva a sütis doboz méretét, és telítettségét magam is úgy éreztem, hogy talán sok lesz ez mind Miyuunak. Szó sincs arról, hogy lebecsülném az étvágyát, csak hát mégis. Ezt a rengeteg édes, habos nyálcsorgató süteményt felfalni… azt hiszem, még nekem se menne. Talán két-három darab után már én is feladnám. De gondolatomban Ő is megerősített, több lesz az, mint amivel egyedül is elbírna.

Közelebb tolja a dobozt, egyre inkább telítődök az édes illattal.

- Ha nem eszel rendesen, még elfogysz nekem. Beteg leszel… Vagy talán mind én egyem meg? Azt akarod, hogy elhízzak?

Leteremt, korhol, és szigorúan néz rám. Összevonja a szemöldökét, még a homlokát is ráncolja. Ám látszik, hogy ez mind csak tettetett dolog…

~ És ezek után ne legyen az embernek jó kedve. Kincs ez a lány. Teljesen hihetetlen, hogy évekig mögöttem ült, és semmit sem tudtam róla. Mekkora szerencse, hogy akkor összefutottam vele. Olyan mintha már évek óta ismerném. Amilyen aranyosan kérlel, nem lehet neki nemet mondani. Ám azt állítani, hogy elhízik… ugyan már.~

Gondolataimnak hangot adva gondolkodás nélkül válaszolok az előzőkre.

- Jó-jó, veszek – és felkacagok. Akkor mégiscsak segítenék a sütik pusztításában, nem hagyhatom, hogy egyedül szállj szembe ezzel az egész regimentnyi habos finomsággal. Az alakodat pedig nem kell féltened, csinos vagy. Karcsú, mint a nádszál.

Elhallgatok. Ekkor jöttem rá, hogy mit is mondtam. Zavaromban a sütikre koncentrálok, érzem, hogy megint vörös a fejem.

~ Ezt most miért mondtam? Nem mintha nem lenne igaz, de így hirtelen? Váááá, legszívesebben világgá szaladnék, de az minden lenne csak nem férfias. Hmm, akkor együnk egy sütit. Legalább addig is csendben vagyok, amíg tömöm a fejem.  Az az epres pont jó lesz. Gusztusos falatnak tűnik. ~

Mintha magam elé motyognék valamit, a kezemet lassan a doboz felé nyújtom, ám Miyuu pont azt a sütit emelte ki, amit magamnak szemeltem ki. Már majdnem beleharapott, mikor egy pillanatra megállt, majd mintha mi sem történt volna, leemeli a süti tetején a habban pihenő epret. Szinte megbabonázva figyelem, ahogy a pirosló gyümölcs az apró ajkaihoz ér és aprót harap belé, majd behunyt szemmel élvezi az ízét.

Legszívesebben megpofoznám magam, hogy észhez térjek, zavaromban újra a sütis dobozt szuggerálom, és teljesen véletlenszerűen kiemelem az egyik édesség halmot. Az eddig szorongatott almát inkább a talárom zsebébe csúsztatom, az jó lesz későbbre.

A lány eközben tovább élvezte az eper nyújtotta édes élvezetet, és ennek hangot is adott mikor eltüntette a maradékot is. Mindig olyan fura volt az anyanyelvén hallani. Egy kukkot se értettem belőle, ám mégis. Mintha csak egy kismadár trillázna, ez a dallamos hangzás… csak mosolygok magamnak.

~ Biztosan ízlik neki. ~

Tovább falatozik, immár a muffinba harap, és csak ekkor jut eszembe, hogy ismét mekkora tapló vagyok. Most édesanyámtól olyan szidást kapnék… Étellel kínáltak, és még jó étvágyat sem kívántam neki.

- Jó étvágyat – mondom halkan, zavaromban nem is tudom, hogy merre nézzek. Tényleg finom - dícsérem, miután magam is belekóstoltam.

Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok itt. A lány olyan hatással van rám, mint eddig semmi más. Tavaly egész nap, csak ténferegtem, a hálókörletben se nagyon lehetett hozzám szólni. Finoman szólva is antiszociális hangulatban leledztem egész nap. Ám most ez teljesen máshogy alakult. Nem tudom, hogy az eltelt újabb év, vagy Miyuu hatása. Talán mindkettő. De az biztos, hogy nélküle most sokkal rosszabb lenne.

~ Sebeket…? ~

Az eddigi felhőtlen jó kedvem kissé alábbhagy, ám mosolyom kissé lankadtan, de megmarad.
- Tudod – lassan keresem a szavakat. Ez egy nem olyan régi történet, ám nem is mostani. Ma van pontosan két éve, hogy… borzalmas dolog történt a szüleimmel – kissé elszontyolodom.

~ Senkinek sem beszéltem erről. A tanárok tudják, ám a diáktársaim közül senkinek sem mondtam még. De nem akarom ezzel az ő kedvét is elrontani. Szeretem mikor mosolyog. ~

Ám újra egy mosolyt erőltetek az arcomra, és összeszedem magam.
- Szomorú történet, és nem szeretném ezzel rombolni a hangulatot, elrontani a te kedvedet is. Inkább önző módon örülök annak, hogy itt vagy, és van finom süti is.

A lányra kacsintok, nem az igazi, nem túl őszinte, de igyekszem elnyomni a feltörni igyekvő rossz kedvemet, és élvezni Miyuu társaságát.

[TED テッド]

 TED テッド

~ Csinos? ~

Miyuu pici szíve nagyot dobbant. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Ilyet még soha senki nem mondott neki! Persze, sokan mondták már, hogy kedves vagy aranyos. Sőt, az idős nénik rendszeresen csipkedték az arcát, mondván, hogy milyen helyes és hol az anyukájához, hol az apukájához hasonlították. Vagy épp egyszerre mindkettőhöz. Egyik rövidlátó nénikéje még odáig is eljutott, hogy azt mondja: „Milyen édes ez kisfiú, csöndes és illedelmes, szép kerek arca van. Csak kár hogy ilyen sovány… Persze-persze, mert nem adsz neki eleget enni, Chiaki-san.”  Na de hogy csinos? Bár ha ezt a fentebb említett nagynéni, vagy egyéb idős családtag mondta volna, Miyuu csak legyintene. De most… Mert akárhogy is nézzük, akkor is, ha „csak” egy barát, Flanagan-kun mégis egy fiú. És az teljesen más! Miyuu lesütötte szemeit, hátha úgy nem látszik, mennyire belepirult. Nagyon jól esett neki ez a kedves bók, akkor is, ha biztos volt benne, ez nem igaz. Akárhányszor is nézett a tükörbe, ő csak egy beesett arcú, sápadt lányt látott, kicsi, hegyes orral, vacak, kezelhetetlenül egyenes hajjal. Egyszer elcsente anyukája neszesszerét, és a mosdóhoz tolva egy felfordított lavórt, felmászott a tükörhöz, hogy kipingálhassa magát. Hosszan vacakolt a szempilla spirállal, mert félt, hogy kiszúrja vele a szemét, a púdert pedig letüdőzte, úgy hogy majdnem megfulladt. De az az élénk piros rúzs! Na azzal sikerült szép pici gésaszájat rajzolnia. Nagyon büszke volt az eredményre, s egy kis ideig egészen szépnek is érezte magát. Ám akkor csöngetett be a szomszéd srác, és mivel a szülei nem voltak otthon, ő nyitott ajtót. A fiú jól kinevette, azt mondta, elmehetne a cirkuszba bohócnak. Hát ez nem tett valami jót az akkor hét éves kislány önérzetének. Sírva szaladt a fürdőszobába, fel a lavór tetejére, közben ruhaujjával erősen dörzsölgetve ajkáról a piros rúzst. Mire a tükörbe nézett, az elkenődött rúzzsal, szürke könny áztatta arccal valóban úgy festett, mint a horrorfilmek bohócai. Vagy inkább annál is rosszabbul. Így elfogadta, hogy ő bizony egy sovány kisfiú, akinek nem adnak eleget enni a szülei. Később a betegsége is sokat rontott elenyésző önbecsülésén. Kosárméretben se volt éppen eleresztve, amitől pedig csak még szánalmasabbnak érezte magát. Így, amit Ted mondott, annyira váratlanul érte, hogy csak ült némán, lehajtott fejjel. Csupán egy kis boldog, jóleső mosoly játszott ajkain. Akkor is, ha Miyuu nem hitte el, Ted nagyon is boldoggá tette ezzel a pár kedves szóval.

Gondolatait a továbbiakban inkább a süti-evésre koncentrálta. Csupán Ted szomorú megjegyzése billentette ki meghitt kis világából. Bár a fiú továbbra is mosolygott, a szemein látszott, mennyire fájdalmasan érintette az eset. Persze, butaság is lenne mást feltételezni. Miyuu el se tudta képzelni, milyen érzés lehet, ha valaki elveszíti a szüleit. Persze még nem volt benne biztos, az alapján amit a fiú mondott. De ez a „borzalmas dolog”, és a hangsúly, ahogy mondta a legrosszabbat feltételezte. Ted akár japán is lehetett volna, olyannyira szabadkozott. Nem akart senkit se terhelni a problémáival.

~ Inkább magában tartja? ~

Az iménti öröm gyorsan elszállt, a helyébe pedig mély szomorúság költözött. Miyuu nem érzett ezelőtt még hasonlót, csak amikor a nagymamáját veszítette el. Biztosan más, mintha az embernek a szüleivel történik valami, ám neki Obaasan (おばあさん)olyan volt, mintha az anyukája lett volna. Mindig ő vigyázott rá, minden éber percét vele töltötte. Így a hiánya óriási űrt hagyott maga után. Talán Ted is ugyanezt érezheti… Miyuu át se gondolta cselekedetét, ösztönösen nyúlt a fiú szabad keze után. Kis ujjai a másiké köré kulcsolódtak. Annyira aprók voltak Ted-éhez képest, ám mégis melegség áradt belőlük. Talán a fiú sok-sok kedvessége miatt érzett szeretet, vagy az őszinte részvét melegítette fel az egyébként folyton hideg ujjacskákat.

-   Azt ígértük egymásnak, hogy barátok leszünk. Kérlek, ne tartsd magadban, mondj el mindent, ami neked fontos. Ígérem, én se titkolok többé előled semmit. De ha magadban tartod, a bánat csak nőni fog. És én őszinte mosolyt szeretnék látni az arcodon...

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Apró keze a tenyerembe siklik, ujjai az enyémre kulcsolódnak. Méretét tekintve elvész az enyémben, ám így is érzem melegét, bőrének finom selymességét. Valahogy mégis jóleső nyugodtsággal tölt el. Máskor valószínűleg mérhetetlenül zavarba jöttem volna, de most nem. Egy olyan egyszerű mozdulat volt ez, mintha teljesen természetes lenne… mintha minden nap ezt csinálnánk. Szinte szívom magamba a belőle áradó melegséget. Érzem, ahogy lassan eláraszt, megolvasztja a szívemet markoló jeges kezet, hogy elűzze a rosszat. Azt a rosszat mi rég belülről mardos, és ne maradjon más csak Ő, és a törődése.

-   Azt ígértük egymásnak, hogy barátok leszünk. Kérlek, ne tartsd magadban, mondj el mindent, ami neked fontos. Ígérem, én se titkolok többé előled semmit. De ha magadban tartod, a bánat csak nőni fog. És én őszinte mosolyt szeretnék látni az arcodon...

Halkan szól hozzám, tekintete kedves, megértő. Szemeivel bátorít, erőt ad.

~ Talán… m-m. Nem, nincs talán. Igaza van. Tényleg barátnak fogadtuk egymást. Érzem, hogy Ő más. Nem fecsegi tovább, Ő nem az a pletykás nőszemély, mint oly sokan mások. Benne megbízhatok. ~

Csak bólintok felé. Óvatosan, a kedvességét megköszönve, megszorítom a kezét. Hálás vagyok, hogy erőt ad. Hogy törődik velem. Ám ezután sem eresztem az apró ujjakat, bátorításért, megértésért kapaszkodom belé.

- Igazad van – suttogom felé a szavakat, hálásan mosolygok. Hmm, hol is kezdjem…
- Épp aznap volt a Nemo kapitány és a víz alatti város bemutatója a londoni mozikban. Mindig is rajongtam a mugli dolgokért… zenék, filmek. Teljesen fel voltam pörögve, rengeteget könyörögtem a szüleimnek, hogy engedjenek el. Amúgy is szerettem a Verne regényeket, anyám könyveit rongyosra olvastam a szünidőkben, így nem volt meglepő, hogy odáig voltam mikor megtudtam, hogy adják a mozikban. Lelkesedésemet a szomszédból Brand is osztotta. Velem egykorú volt, mugli fiú, de hasonló az érdeklődése. Amikor otthon voltam és nem a Roxfortban állandóan együtt lógtunk. Ezek után nem csoda, hogy mindketten be voltunk zsongva a filmért. A szülei rendesek voltak, felajánlották, hogy elkísérik, és engem is magukkal hívtak. Bár apám először ellenezte a dolgot, de édesanyám meggyőzte. Tudta, hogy mennyire szeretném, a szomszéd Lewisék pedig megbízhatóak voltak, így nem féltett.

- Ezért nem voltam otthon aznap este... Dugóba kerültünk, egy taxi koccant egy busszal, és teljesen beállt a Southampton Road. Már tíz óra is elmúlt mire végre hazaértünk. Tudtam, hogy meg fognak szidni, vagy még rosszabb, szobafogságot kapok. Bár ez lett volna… szívesen vettem volna bármilyen büntetést, csak ne ez történt volna.

Elcsuklik a hangom… arcvonásaim megkeményednek. Nagy levegőt veszek, lassan fújva ki azt. Erőt gyűjtök a lány tekintetből, hogy folytatni tudjam. Érzem, tényleg meg kell tennem. Túl régóta nyomja már a lelkem, el kell mondjam valakinek. Lassan megnyugszik a lelkem… szükségem volt erre a néhány pillanatnyi pihenőre, hogy rendezzem a gondolataimat.

- A házunk előtt rendőrautók, fekete-sárga szalaggal bekordonozva a kapubejáró, a bejárati ajtó. Mindenhol a Scotland Yard emberei… Beszaladtam a szalag alatt, át rendőrök között. Próbáltak elkapni, de eleget sportoltam, egyszerűen csak elslisszantam a kezük között. A nappaliban találtam meg őket. A földön feküdtek, körberajzolva… mint a filmekben. A lakás feldúlva, fiókok kiborítva… a könyvek össze-vissza a földön… mindenhol a kis számozott táblácskák. Én pedig csak álltam ott lemerevedve, ahogy néztem a mozdulatlan testüket. Összeroskadtam, nem bírtam felfogni, hogy ez megtörténhetett. Ekkor kaptak el a rendőrök, és cipeltek ki a házból. Lewisék vigyáztak rám, amíg a nagyszüleim Birminghamből értem jöttek…
-  Lelőtték őket, egyszerűen csak lepuffantották, hogy elvigyék az értékeket. Hiába értettek a mágiához, semmit sem tehettetek. Esélyük sem volt. Elszundítottak a kanapén, álmukban ölték meg őket. Én csak azért vagyok még életben, mert aznap este nem voltam otthon.

Könnycseppek gördülnek végig az arcomon… Érzem a sóst ízt ahogy az ajkaimhoz érnek, majd tovagördülnek. Lefelé meredek, összeszorított szájjal… próbálom elfojtani az áruló cseppeket. Miyuu apró ujjait nézem, miközben minden pislogásnál egy újabb kövér könnycsepp gazdagítja az arcomat. Próbálok erőt meríteni a közelségéből, abból a pici kézből ami az enyémbe fonódik.

- Ne haragudj – a hangom elhalkul – nem szokásom sírni. Az eddig szorongatott sütit leteszem, az így felszabadult kezemmel pedig egy tiszta zsepkendőt keresek, majd megtörölgetem az arcom. Szóval, pont ma van második éve, hogy egyedül maradtam. Ezért vagyok ma este itt…

~ Végre elmondtam… de nem érzek semmi változást. Talán egy picit könnyebb, talán később jobb lesz. Viszont megnyugodtam… ez lenne az? Erre az érzésre vártam? Most pokolian rossz, szinte újra átéltem az egészet, de tudom, hogy hálás lehetek Miyuunak, amiért meghallgatott, amiért itt van velem. ~

[TED テッド]

 TED テッド


-   Ne, kérlek, ne mondj ilyet. – szorította meg finoman Ted kezét – Természetes, hogy szomorú vagy.

Miyuu közelebb húzódott, amennyire csak lehetett. Ám figyelt arra, hogy egy pillanatra se engedje el közben a másik kezét. Ami Ted-del történt, az borzasztó volt, szinte már felfoghatatlan. Miyuu is éppen csak el tudta nyomni magában a jajkiáltást, hogy ne kelljen szája elé kapnia a kezét. Annyira megdöbbentette az eset, hogy először nem is tudta mit mondjon. Az az ember, aki ezt művelte, lelketlen, alávaló alak lehetett. Ennyire felesleges és értelmetlen halált! Bármit is mondott Ted, a lány csak örült annak, hogy a fiú aznap este nem volt otthon. Mert akkor ki tudja… belegondolni se mert.  Szerette volna megölelni a másikat, hadd sírja ki magát. S talán ő is sírna vele együtt, hiszen ebben annyira jó volt. Igazi kis bőgőmasina. Ám végül csak összeszorította ajkait, s próbált lecsillapodni, nehogy túlzottan beleélje magát a helyzetbe. Mert ha ő is sírva fakad, akkor végképp nem lenne se vége, se hossza a dolognak, és lehet csak jobban elkeserítené a fiút. Ted eközben zsebkendő után kotorászott, ám Miyuu hirtelen megállította, s megfogta a fiú másik kezét is. Ha máshogy nem is tud segíteni, legalább Ted szégyenérzetét próbálta csillapítani. Kivette kezéből a gyűrött papírdarabot, s ő maga törölte le az alágördülő könnycseppeket.  

-   Nem maradtál egyedül. – mosolygott rá biztatóan, s megfordítva zsebkendőt tartó kézfejét óvatosan végigsimított Flanagan-kun arcán – Te egy kedves, jószívű fiú vagy. Mindig lesz olyan, aki szeressen. És biztos vagyok benne, hogy ezt a szüleid is így gondolják. Ha nincs is túlvilág, és nem várhatnak rád a másik oldalon, én akkor is biztos vagyok benne, hogy találkozhatsz még velük. A nagymamám mindig azt mondta, hogy ez az életünk nem az első, és nem is az utolsó. A szerető barátok, a családunk elkísérnek életeink hosszú során át, újra találkozunk velük, ha más formában is, de biztosan. Ne add fel a reményt.

Miyuu szinte suttogott, ám biztos volt benne, hogy ha Ted most nem is, később biztosan megérti, amit mondott. A szeretteink elvesztése miatt érzett fájdalom erősebb a józanésznél. De ha az emberben megmarad a remény, a fájdalom idővel tompulni fog.  Miyuu ugyanezzel nyugtatta magát annak idején.

-   Ha már nagyon elviselhetetlennek érzed a hiányukat, írj nekik. Írd meg nekik, amit gondolsz, amit érzel. Vagy akár a mindennapjaidat, mintha még mindig élnének, s te csak hírt adnál a roxforti életedről. Hidd el, valahogy el fog jutni hozzájuk. És amíg így, szeretettel gondolsz rájuk számodra is olyan lesz, mintha soha sem mentek volna el. Én is ezt teszem. De ha akarod, gyújthatunk értük füstölőt is.

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Annyira magával ragadtak az emlékek, a mesélés által felelevenített képek, szinte észre se vettem mi történik körülöttem. Újra átéltem az egészet. Éreztem, ahogy a lelkembe hatol az a bizonyos kés, hogy a könyörtelen fájdalom megforgassa azt. Mikorra ez a gyötrelem már-már elfogadhatatlanra duzzadt volna apró érintés a vállamon… minden idegszálam erre az új érzésre koncentrált, csak hogy szabaduljon a rossztól. Miyuu mellém kucorodott, a karjaink, vállaink összeérnek. Ujjaink még mindig egyben, nem ereszt, és én hálás vagyok érte.

-   Ne, kérlek, ne mondj ilyet. Természetes, hogy szomorú vagy.

Hallom, érzem a hangján, hogy ő is elfogódott, ahogy lassan ejti a szavakat, ám próbál erőt venni az érzelmein. Megnyugtat a jelenléte… a kisugárzása… a testéből áradó melegség… kezének biztonsága. Nem tudom, hogy valaha meg tudom e hálálni ezt valahogyan. Keresem, de nem találom a szavakat. Egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék. Próbálom felitatni a könnyeimet, de a lány megfogja a másik kezemet is. Kiveszi az ujjaim közül a gyűrött zsebkendőt, és óvatos mozdulatokkal eltünteti azokat. Lassan, gondosan… csak nézek rá tágra nyílt szemekkel, meglepődött tekintettel, de szó nélkül tűröm a kedvességet. Miután befejezte kézfeje végigsimít arcomon. Nem tudok megszólalni…

Mikor törődő kezét visszavonja mélyet sóhajtok, és kicsit neki dőlök, fejemet az övének érintem.

~ Remélem nem haragszik meg érte… M-m, biztosan nem. Önző vagyok, de így most jó. ~

Egymás mellett ülve, egymásnak dőlve ülünk a fal tövében. Hallgatom a vigasztaló szavait, ahogy kedveskedik, próbál erőt önteni belém, és csak annyit tudok mondani: - Köszönöm.

- Ezerszer is köszönöm. – hangom csak erőtlen suttogás, de nem adom fel. Azt hittem, idővel jobb lesz. Elmúlik, és már nem fog így fájni. Azt hiszem ez még nem érkezett el… de meg fogom fogadni a tanácsodat. Mikor egyedül vagyok szoktam írogatni… naplót, verset, történeteket… jobb pillanataimban firkálok, rajzolok. Ám legközelebb a szüleimnek írok… rengeteg mesélni valóm lenne nekik.

Arcomon, ha csak egy pillanatra is, de egy apró mosoly jelenik meg. A másik kezemet az enyémmel fonódóra teszem, hogy azt immár a tenyeremmel fedjem.

~ Mindenképp meg kell említsem nekik, milyen csodálatos barátra leltem a Roxfortban. Kissé más az elképzelésünk a túlvilágról, de ezt betudom a kulturális különbségeknek. Szeretném, hogy igaza legyen, hogy még találkozhassak velük. Olyan jó lenne látni őket. ~

Lassan, mélyeket lélegzem… próbálom csitítani háborgó lelkem. A lány közelsége erőt ad, és így sikerül is.

– Nem tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg ezt neked, de érzem engedett a bensőmet láncoló szorítás. Fáj, pokolian fáj, de már könnyebb a lelkem, és tudom, hogy idővel még könnyebb lesz. Néhány perc eltelik így, ám a végére összeszedem magam. Pillantásom a földön heverő sütis dobozra vetődik.

- Ne haragudj, teljesen ki fog hűlni a vacsorád… vacsoránk. Szégyenlősen, bocsánatkérően mosolygok, és a szemem sarkából az arcát figyelem.

[TED テッド]

TED テッド

Miyuu újra behunyta szemeit. Ahogy Ted halántéka az övéhez ért nem érzett kényelmetlenséget vagy nyugtalanságot. Talán mert sötét volt, és nem látta őket senki. De annyira természetesnek érezte ezt az állapotot, hogy nyugtalanság helyett csupán végtelen békét érzett lelkében. Talán a nagymamájának valóban igaza volt, és most egy olyan valaki mellett kuporog, aki egyszer régen már hozzá tartozott. Lassan, nyugodtan vette a levegőt, mintha megállt volna az idő. Utoljára Okinawa-n érezte ezt: ahol gondolatait csupán a tenger zúgása töltötte be. A szürkületi eget juttatta eszébe, a fodrozódó vizet, s a szikláknak csapódó hullámok morajlását.

~ Obaasan, kérlek, ne aggódj értem. Most már minden rendben lesz, többé nem vagyok egyedül. ~

Érezte, hogy a fiú a másik kezét is az övére helyezi. Ekkor kinyitotta szemeit, és újra Ted-re nézett. Szerette volna megjegyezni ezt a pillanatot, hogy elraktározhassa nehezebb időkre. Ha majd ülnek a tanteremben, és újra csak a fiú tarkóját nézheti, elképzelhesse azt, ahogy hátrafordul, és ilyen tekintettel néz rá. Hogy újra megfogja a kezét, mintha nem lenne ott senki más. Hogy rámosolyog, majd kedves szavakat súg a fülébe. Úgy könnyebb lesz elviselnie a szürke hétköznapokat, a diákok ostoba tréfáit és civódásait, vagy a tanárok igazságtalanságát. S este, amikor már mindenki alszik, és csak szobatársai szuszogását hallani, ne kavarogjanak rémisztő gondolatok az éjszakában. Ő pedig nyugodtan lehunyhassa szemeit, és soha többé ne kelljen rettegnie az elalvástól. Mert odaát is csak ezt a kedves tekintet fogja látni.

-   Úgy hálálhatod meg, hogy nem leszel ilyen bánatos többé.  Tudod, az élet túl rövid ahhoz, hogy szomorúan töltsünk akár egyetlen napot is. – kacsintott a fiúra bíztatóan – Az pedig nagyon jó, ha sokat írsz. Anya mindig azt mondja, hogy az frissen tartja a szellemet, és ezzel segít a test egészségének megőrzésében is. Én is többször elhatároztam már, hogy verset írok, de sajnos semmi tehetségem hozzá. A legrövidebb haiku is problémát okoz, pedig olvasgatni nagyon szeretem őket. Talán nem éltem még hozzá eleget, hogy ilyen magvas gondolataim legyenek. Ha nem titkos, szívesen elolvasnám a te írásaidat is.

Aztán Ted megjegyzése a kihűlő vacsoráról eszébe juttatta, miért is jött ide eredetileg. Tekintete a rózsaszín dobozra irányult és egyszeriben rájött, hogy bizony még mindig nagyon éhes. Szerencsére a gyomra nem kordult meg, ám önkéntelenül is nagyot nyelt. Óriási dilemma elé állították. Két választása volt: ráveti magát a süti halomra, mint éhes pocok az elé szórt szotyira, vagy veszteg marad, és tovább foghatja Ted kezét. Ráadásul hátrébb is kéne csusszannia, ha el akarja érni a legközelebbi muffint. Ő persze minden gond nélkül koplalt volna, de a másiktól mégse várhatta ezt. Így csak lebiggyesztette ajkait, s pár pillanatig a földet bámulva, lemondóan pislogott maga elé.

-   Igazad van. – nyögte ki végül, mintha mi sem történt volna, s csak egy órai feladaton tanakodnának. Elengedte Ted kezét, majd tenyerével megtámaszkodva a földön, kissé megemelkedett, és hátrébb csusszant a dobozhoz. Felemelte, majd lesütve szemeit, Ted felé nyújtotta. Közben arcán tettetett komolysággal hajolt meg, mintha csak a császárnak szolgálná fel a vacsorát. Ha a fiú választott, leteszi a dobozt a földre, s ő maga is kiemel egy fehér csokis mignont.

-   Látom, zenét hallgattál. – jegyzi meg két falat között – Nekem alig maradt pár elemem, pedig két nagy dobozzal hoztam év elején. Itt meg persze sehol se lehet kapni. Biztos, mert az összes varázsló és boszorkány botfülű, és nem hallgat zenét. Hallottam még tavaly, ahogy az egyik felsőbb éves lány énekelt magában a folyosón. Mintha csak a nagyi macskája nyávogott volna, miközben a területét védi. Bár állítólag van a suliban egy rock banda, de én nem voltam a karácsonyi bálon, szóval nem tudom milyenek. Te milyen zenét szeretsz?

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Ahogy a lány az arcomat nézte, csak mosolyogva csodáltam őt. A szüleim elvesztése óta nem igazán kötődtem senkihez…. na jó, talán többet foglalkoztam Freddel a kelleténél, de ő mégiscsak egy bagoly. Miyuu viszont más, úgy érzem hozzá tudnék. Ő nem az a hivalkodó szépség, mint ahogy akad jó néhány a felsőbb évesek között, hanem tiszta, és ártatlan, mint a reggeli harmat. Kedves, és törődő, mint a felkelő nap melengető sugarai. Önzetlen, mint az éjszakai égbolt vigyázó csillagai. Nem tudnék rá rosszat mondani, bár nem nagyon ismerem, de annyira távol állna az eddig megismert személyiségétől, egyszerűen elképzelni sem tudom. Szeretném - legyen akármilyen gyötrelmes is az előzménye – ha ez a pillanat örökké tartana.

- Úgy hálálhatod meg, hogy nem leszel ilyen bánatos többé… – hangzik a kedves válasz.
- Igyekszem. – bólintok. Az irományaimmal kapcsolatban… nem is tudom – szégyenlősen habogok. Senkinek sem látta még, és szerintem nem is olyan jók. Ám ha szeretnéd, neked megmutathatom, de előre szólok, hogy egyik sem valami nagy szám. Inkább csak a lelkesedés az ami hajt, tehetségem jóval kevesebb van.

Így utólag már bánom, hogy az előbb megszólaltam. Pedig jó volt úgy mozdulatlanul, csak egymásnak dőlve.

~ Elrontottam a pillanatot. Én marha… Mekkora balfék vagyok. ~

Miyuu óvatosan visszahúzza a kezét, az arca mintha egy pillanatra elszomorodna, és lassan a dobozért nyúlt, hogy abból megkínáljon. Találomra kiveszek egyet és köszönetképp hasonló komolysággal próbálom viszonozni a meghajlást, mint ahogy ő nyújtja felém, de nem sikerült, mert csak elmosolyodom magam. Aztán ahogy visszahúznám a kezem egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogom a doboz, talán véletlenül még a lány kezéhez is hozzáérek.

- Köszönöm! És ööm… - keresem a szavakat – ha te sem bánod, csüccs vissza, majd fogom én – súgom neki, és rákacsintok. Kezemben immár a süteményes dobozzal, most én kínálom őt. Majd ahogy választott egy fehér csokisat én is falatozni kezdek. A sütemény külső része már kissé megkeményedett, ám még így is ínycsiklandó finomság. - Nincs is jobb, mint egy kis késő esti nasi. – mondom kacagva. A lány eközben a zenére tereli a szót, amit annyira nem is bánok, ez a téma legalább eléggé hazai terepnek számít a számomra.
 
- Igen, Cure-t hallgattam, az utolsó pár elememmel. Én az enyémeket már sikeresen lemerítettem, ezeket is csak véletlenül találtam az egyik fiók mélyén. Igazán kitalálhatnának egy varázsigét, ami feltölti a használt elemeket. Tutira veszem, hogy hatalmas sikere lenne a diákok körében. Persze ez nem céljuk… Igazad lehet, biztos botfülűek… nem értékelik az igazi muzsikát.
 
- Ó „a” rock banda. – elvigyorodom, ahogy eszembe jut a nem is olyan rég történt incidensem Satine-nal. Egész jól játszanak, bár látnod kellett volna McGalagony arcát a lányok előadása közben. Szavakkal nem lehet leírni, de fenomenális volt, ahogy olvasni lehetett róla a véleményét. Nem olyan rég pedig összefutottam az egyik tagjukkal, miközben kint a birtokon kocogtam. Majdnem lerobbantotta a fejem valami durranó izével. Nem százas az a mardekáros csaj, komolyan mondom…

Akaratlanul is újra elvigyorodom ahogy eszembe jut a zöld haja, és a csiklandozó átkomtól való bokorban való fetrengése. A szintén neki köszönhető tetvek miatti iszonyatosan büdös pakolást pedig igyekszem az emlékezetem legmélyére, egy sötét zugba száműzni, hogy soha se térhessen vissza.

- Amúgy én személy szerint a rockot preferálom: Cure, Bon Jovi, ACDC, Van Halen, Queen, Scorpions… és még sokáig sorolhatnám. De amúgy elég sok mindent meghallgatok, a nyivákolós zenét viszont nem szeretem. És neked kik a kedvenceid? Esetleg van kedved belehallgatni ezekbe?

[TED テッド]

TED テッド

-   Ezt hagyd, hogy inkább én ítéljem meg. – mosolygott Miyuu Ted szégyenlős habogását hallva.

Lám, a férfiak is szoktak szemlesütve pirulni! A lány ezt nagyon édesnek tartotta, bár ez a rengeteg mentegetőzés önmagát juttatta eszébe.  Miről írhatott? Titkos szerelmekről? Nagy csalódásokról? Miyuu-t borzasztóan kíváncsivá tette: így majd könnyen kiderítheti, mire gondol a másik. Egész izgatott lett, ám látta Ted-en, hogy ez elég kényes téma, így hagyta, hogy inkább valami másra terelje a szót.

-   Egy varázslat? Nem is lenne rossz ötlet, bár az alapvető probléma inkább az, hogy a varázslók egyáltalán nem használnak áramot. – tűnődött el a fiú feltevésén.

Tudta, hogy rengeteg olyan varázslat létezik, melyekről egyáltalán nem tanulnak a Roxfortban. A könyvtárban eltöltött hosszú, kutatásra szánt idő is ezt bizonyította. Sokszor csak utalásokat talált ilyen vagy olyan bűbájokra ám volt, hogy konkrét varázsszavakat, pálcamozdulatok leírását is. Nem is beszélve a rengeteg főzetről, bájitalról, megbűvölt legendás tárgyról! Tudta, a varázslók a házimunkát elvarázsolt eszközökkel végeztetik, nem egy rendrakó-sepregető-portörlő bűbájt ő is ismert.  Azt is hallotta, hogy pár éve valaki az iskola tanulói közül egy megbűvölt autóval közlekedett. De sajnos azt is tudta, hogy a mugli tárgyak megbűvölése szigorúan tilos, elkobozzák, és büntetés jár érte.

-   Hát, nem is tudom… - Miyuu már a gondolatra is megborzongott.

Semmi kedve sem volt a minisztériumi dolgozók hosszas faggatózásához. Így jobb, ha ilyesmivel inkább nem próbálkoznak. Nagyon is jól emlékezett arra, amikor egy idősebb hölgy egy hórihorgas úr társaságában felkereste őt a Szent Mungóban. Akkor a szüleiről faggatták, az iskolai tanulmányairól, meg a „rejtjeles üzenetekről”, melyeket rendszeresen Londonba küldözgetett. Rettenetesen meg volt rémülve, már attól is, ahogy a hórihorgas figura ránézett: nem szólt semmit, csupán ridegen, rezzenéstelen arccal meredt rá, miközben a kezében tartott sétapálcával néha a padlót kopogtatta. Így utólag visszagondolva nem is csodálkozott, hogy azt hitték róla: rejteget valamit. Csak habogni tudott össze-vissza, nem értette a furcsa kérdéseket. Kis időbe tellett mire kiderült számára, a papíros amit a nő a kezében lobogtat egy egyszerű levél, melyet a szüleinek írt még az iskolából. És bizonyára azért gondolták „rejtjeles” üzenetnek, mert ha rosszul volt annyira remegett a keze, hogy a kanák szinte már olvashatatlanná váltak. Nagyon nehéz volt meggyőzni a minisztérium dolgozóit, így tanulva az esetből, biztos nem bocsát bűbájt mugli tárgyakra a közeljövőben.

-   Nem hiszem, hogy ez lehetséges. – rázta meg végül a fejét – Akkor már egyszerűen megbűvölhetnénk a walkman-t is, de sajnos azt nem szabad. Ha kiderülne, biztosan szigorú büntetést kapnánk ezért. Amíg viszont működik az elem, szívesen belehallgatnék ebbe a „Cure”-izébe. Azok a lányok amúgy szerintem bolondok. Másodikban rágót ragasztottak az összes székre az ebédlőben, egy csomóan bele is ültek. Tavaly pedig bűzbombát robbantottak a Hugrabug-Hollóhát meccsen. Állítólag egyszer még begyújtottak valami hajlakkos flakont is, az meg akkorát pukkant, hogy a gondnok majdnem szívrohamot kapott, a macskája pedig kiesett a második emeleti ablakon.

Közben ha Ted engedi, átveszi a fülhallgatót és ráindít a kazettára. Miyuu nem volt az a nagy rocker, s eddig a környezetében se volt olyan ember, akit annak mondhatott volna. Amikor még a mugli iskolába járt, annyira pici volt, hogy az osztálytársai legfeljebb gyerekdalokat hallgathattak, nem pedig a dübörgő basszusgitárt. Viszont előszeretettel koptatták a kasztanyettát. A szülei inkább rádiót hallgattak, így később is csak a populáris zenével ismerkedhetett meg. Aztán bekerült a Roxfortba… és hát volt némi fogalma arról, hogy a szobatársai a „Walpurgis Leányai” elnevezésű zúzós-boszi-együttesért rajonganak, de ezt inkább meghagyta a varázslóknak.

-   Hmm, valahonnan ismerős ez a zene… - tűnődött hangosan – Talán valami filmből, de már nem emlékszem a címére. Nem olyan rossz, de nekem a rock kicsit erős műfaj. Bár Bon Jovi-t pont szeretem, de ő inkább populáris, nem? Én általában Amano Tsukiko-t, vagy Mamiko Noto-t hallgatok… de tetszett a Spice Girls meg a Backstreet Boys is, őket biztos ismered. Enigma-t és Enya-t is szeretem még…