A lim-lomos hely

Ted テッド

Tudod, Teddo-kun, annyi mindenről lemondtam már az életben. Úgy gondoltam, hogy így majd könnyebb lesz. Ha nem remélek semmit, és egyszerűen elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Úgy gondoltam nem baj, ha egyedül maradok, és nincsenek barátaim. Nem akartam, hogy a problémám mások terhe is legyen. Nem akartam, hogy folyton csak támogatni kelljen, mert úgy érzik, segítségre szorulok. Az úgy nem az igazi. Te is tudod, ha azon az estén nem segítesz fel a földről, soha nem szóltam volna hozzád. Álmomban se gondoltam volna, hogy az a fiú, akinek a tanteremben évekig csak a hátát néztem, egyszer majd mosolyogva fordul felém. És azt se hittem volna, hogy ez a valaki majd mindent megtesz a gyógyulásomért. Te is tudod, hogy egyedül sose sikerült volna.

Nem tudnám pontosan elmondani, mit is érzek most. Talán, hogy mérhetetlenül boldog vagyok. A szívem úgy zakatol, mintha ki akarna ugrani a torkomon, s szinte el se hiszem, hogy ez megtörténhet velem. Szeretnék veled sokat sétálni, táncolni az iskolai bálokon. Nyáron elmenni az állatkertbe, végiglátogatni London cukrászdáit, és talán  felülni az óriáskerékre. A fejemben csak úgy záporoznak a gondolatok. Annyi mindent megtehetnénk! De talán a leges-legjobban futni szeretnék. Már nem is emlékszem rá, hogyan kell... Az elmúlt években borzasztó sokat sírtam már. De azt hiszem, ez a nap lesz az utolsó, hogy potyognak a könnyeim. Magamhoz szorítalak, de képtelen vagyok többet mondani. Nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki azt, mennyire hálás vagyok neked. Egy puszit nyomok az arcodra, s hagyom, hogy megpörgess. A lábam nem ér le a földig, mégse félek. Tudom, hogy vigyázol rám.

-   Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… - szipogom még, miután letettél – Csak annyira szokatlan ez az egész. Azt hiszem, majd gyakorolnom kell. Meg kell tanuljak újra járni.

Elnevetem magam, és topogok egy picit, kifigurázva korábbi pingvin-szerű járásomat. Számomra nem változott semmi más, én nem látom az arcomat. Talán egy picit nőttem is, ám még így is majd egy fejjel magasabb vagy nálam. Csak amikor tekintetem elszakítom lábaimról, s újra rád nézek, veszem észre a zavarodat. Hiába mosolyogsz, a tekinteteden látszik, hogy valami nem stimmel. Picit megrémülök. Lehet, hogy rossz lányt választottam? Azt hittem Yvaine minden fiúnak tetszik. A következő pillanatban persze már megint vigyorogsz, így nincs alkalmam rákérdezni, mi a baj. Talán majd később.

-   Ne aggódj Yvaine-t majd én elintézem. A főzetet pedig azért próbáltam ki már ma, hogy letesztelhessük a hatóidőt. Ma itt alszom, csak hajnalban megyek vissza a hálókörletbe. Hoztam takarót is… – mutatok a fal mellé lepakolt tömött reklámszatyorra – Valamikor még le kéne tesztelnünk azt is, hogy mi van, ha több hajszálat rakunk a főzetbe. Marasz még egy picit? Vagy sietned kell?

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

- Maradok még, persze hogy maradok. Hova sietnék? – kérdezem továbbra is mosolyogva. Egész éjszaka ráérek, és segítek bármiben, tudod nagyon jól, kérned sem kell, csak mondd, mit tehetek?

Boldog vagyok, már csak azért is megérte, hogy láthatom arcodon ezt az örömöt, a megkönnyebbülést… láthatom, ahogy kivirultál, mint tavasszal a virágos mezők.

- Ne félj, nem lesz semmi baj, hamar belejössz… olyan ez, mint a biciklizés – bíztatom kedvesen – és egy hét alatt rengeteg időnk lesz. Ha szeretnéd, akár minden este itt leszek veled, és gyakorolhatunk.

Egyáltalán nem bánom… ha eddig nem is mondtam, magadtól is biztosan rájöttél, hogy szeretek veled lenni. Hálás vagyok a főzetért, és bármilyen bután hangzik, azért az estéért is. Hiszen ha akkor nem talállak meg a folyosón bizonyos, hogy ma egyikünk sem itt lenne. Most viszont… hiába mosolygok rád, annyira idegen, hogy egy szőke lány néz vissza. Nem te vagy, és legyen bármennyire is ugyanaz a testbeszédetek, a reakciód, a használt szavak… annyira szokatlan. De túl kell lépjek rajta, hisz a főzetnek köszönhetünk mindent, és a külső változása a nyereményünk, azzal jár, hogy bár hacsak korlátozott ideig is, de egészséges vagy.

Hirtelen nem is tudom mihez kezdhetnénk, hogyan kezeljem ezt az boldogságot. Látom szemeid ragyogását, és a könnyeid nem homályosítják azt, hiszen ezek örömkönnyek. Eszembe jut, hogy nem is olyan rég csencseltem Adammel. Szereztem tőle egy pár alig használt elemet, a lejátszóm pedig szokás szerint itt sunnyog a talárom belső zsebei egyikében. Kotorászok egy keveset, aztán előhalászom.

- Egy pillanat, szeretnék mutatni valamit – kacsintok a lányra, az egyik fülest a fülembe nyomva keresgélésbe kezdek.

„I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
Well you're far away dreaming.”

Halkan dúdolom… ~ Aerosmith… ez pont jó lesz ~

- Mit szólsz hozzá, ha lemerítjük az elemeket? – suttogom, és a füles másik felét a lánynak adom.

„I could spend my life in this sweet surrender
And just stay here lost in this moment forever
Well, every moment spent with you
Is a moment I treasure”

Átkarolom a derekát, óvatosan magamhoz húzom. Habár nem tudok táncolni, a filmekben mindig olyan egyszerűnek tűnt a lassúzás.

- Táncoljuk át az éjszakát… - kérem mosolyogva, és lassan, a zene ütemére vezetem.


Köszönöm a játékot! ^_^

A helyszín szabad!

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Korábban érkeztem a megbeszéltnél… épp gyertyákat gyújtogatok. Szereztem néhányat, elhatároztam, hogy ma estére hangulatossá varázsolom ezt a lepukkant szobát. Egyiket a másik után… Megbabonázva figyelem, ahogy apró lángnyelv életre kél, és lassan magába kebelezi a kanócot, hogy aztán immár megdagadva, egyre nagyobb fényforrásként táncoljon a méhviaszrúd tetején.

Eszembe jut mikor elkészült a főzet, és ámbár ügyetlenül, de megtáncoltattalak. Bámulom a lángot, és magunkat látom benne. Boldogok voltunk, de mégsem volt az igazi. Akkor határoztam el, hogy ha épségben megússzuk a mézesfalás akciót, erre visszatérünk még… de az eredeti alakodban szeretnélek a karjaimban tartani. Miyuuval akarok táncolni és nem Yvainnel. Tudom, hogy úgy neked sokkal nehezebb, és lehet, hogy csak egy helyben toporognánk, de akkor is többet jelentene.

Elterveztem mindent… nagyot nyelek…

~ Ma bátor leszek! ~ - már a gondolatra is érzem, hogy elvörösödöm…

- M-m, kapd össze magad Ted, nem lesz ez így jó… - mormogom magamnak a fogaim között, ahogy az utolsó gyertya is lángra lobban. - Kész is. – azzal megcsodálom a művemet. Mit ne mondjak… pompás lett. Legalább kéttucatnyi kis mécsest pakoltam szét, és gyújtottam meg. A meleg fény sokkal barátságosabbá varázsolja a helyet, legalább ebben nem kellett csalódjak. Elhoztam a délután összecsomagolt süteményt, immár az asztalon pihen. Legalább lesz mit vacsora után nassolni, - és a titok - Brand szerzett nekem egy üveggel a legfinomabból. Mézédes, és csábító mint az amortentia. Természetesen nem bájital, legalábbis nem az a fajta. Jó kedvet, felszabadult érzést okoz, semmi többet. De mégsem ez a legjobb benne, hanem az íze. Mindenkinek más, attól függ, hogy mit szeret a legjobban, és ez a legfantasztikusabb. Kicsit olyan, mint a minden ízű drazsé, csak irányított formában. Félévi zsebpénzembe került egy üveggel, de mindenképp megérte. Már csak abban bízom, hogy neked is tetszeni fog.

A már előkészített két poharat, és az üveg italt elrejtem a szekrényben, hogy meglephesselek vele, aztán pedig tanácstalanul nézek körbe, hogy hogyan tovább. Aztán persze megpillantom a kanapénak támasztott gitáromat, és tudom, hogy mivel fogom elütni az időt, amíg megérkezel.

Kezembe veszem, elhelyezkedem a kanapén, majd behunyt szemmel végigsimítok a húrokon. Az ismerős nyak régi bajtársként simul a kezembe. Legalább olyan fontos, mint a pálcám… ha nem fontosabb. Gyakorlott kezekkel az újrahangolásba kezdek… ma este tökéletesen kell szólnod drága barátom.

Aztán pedig játszani kezdek, csak úgy érzésből. Megszűnik a világ, mint általában… és várom rád.

[~ Ha így haladok, nem lesz ott rend…~]

Ted テッド

Lassan már negyed órája néztem az ajtót. Próbáltam egyenletesen lélegezni, közben pedig magamban számoltam, hogy könnyebben menjen. Már fájt a hátam, szinte a csigolyáimban éreztem a hideg kőfalat. Rettenetesen kényelmetlen volt a vécéfülkében kuporogni, a fenekem is egészen elzsibbadt. Ám ez a kis kellemetlenség egyáltalán nem zavart: így legalább tudtam, hogy ébren vagyok még. Szerettem volna ma kicsit korábban érkezni, hogy szépen összepakolhassak rejtett kis szobánkban. Jó lett volna, ha mire Ted megérkezik, már nem a kísérletezés után ottfelejtett kupleráj fogadja. Ha többet nem is tehetek, legalább kitakarítok, erre határozottan elszántam magam. A szobámban összepakoltam egy füzetet és pár tollat a tervezgetéshez, elraktam a roxmorts-i szerzeményemet, és egy kisméretű törölközőt egy műanyag dobozzal, arra az esetre, ha nem sikerülne minden koszt a pálcámmal eltávolítanom.

A járásom kissé bizonytalanabb volt a megszokottnál, ám ezt annak tudtam be, hogy a főzet miatt elszoktam a botorkálástól. Már elértem az emeletet, amikor elkezdett zsibbadni a karom. Azt gondoltam, biztos csak a kapaszkodástól van, felérve a lépcsőn még meg is dörzsölgettem, azonban az érzés csak nem múlt. Aztán pár pillanattal később már a vállaimban is szaladgálni kezdtek a hangyák. Szerencsém volt, hogy a női mosdó csak pár lépésre volt tőlem. Le akartam ülni, csak egy egészen picit, ám a tervezett öt percből először tíz perc, aztán majd negyed óra lett. Egyre nehezebben tartottam a fejem, s úgy éreztem, mintha a nyakamban mázsás súlyokat cipelnék. Eljött a böjtje a napközbeni kicsapongásnak: össze vissza ettem minden félét, úgy hogy az utóbbi időben se figyeltem oda szinte semmire a főzet készítésén kívül. Ráadásul a hangulatom is úgy hullámzott, mintha egy hét eseményeit tömörítették volna össze egyetlen fertály órába. Éreztem kétségbeesést, bizakodást, volt hogy sírhatnékom volt, vagy inkább már kínomban nevettem szerencsétlenségemen. Nem lehet, hogy pont most történjen ez meg velem! Apró könnycsepp gördült végig arcomon, s tehetetlen dühömben erőtlen támadást intéztem a vécéfülke válaszfala ellen. A fal tompán dobbant, ám ezzel csak azt értem el, hogy a fülem is csengeni kezdett. Ránéztem a karórámra: nagyjából még fél órám lehetett a megbeszélt időpontig.

~ Ha így haladok, nem lesz ott rend…~

Egy pillanatra behunytam a szemem…

Az ébredés fájdalmas volt: a fejem az ajtón koppant, miközben lecsúsztam a vécéülőkéről. Kelletlenül nyögtem fel, majd kómás ábrázattal, tapogatózva próbáltam megállapítani hol vagyok. Kétszer mellé nyúltam, ám végül sikerült lenyomnom a kilincset. Az ajtón kilesve megkönnyebbülten állapíthattam meg, hogy a mosdó kivételesen üres. Elkóvályogtam a csapokig, majd egyik kezemmel megtámaszkodva unottan emeltem karórámat az orrom elé. Tíz perccel múlt nyolc… Buddha segíts! Elkések! Vagyis már el is késtem, Ted pedig sajnos mindig pontos, így legalább tíz perce várhat rám a lomos szobában. Egy dolog visszhangzott csak a fejemben: sietnem kell. A tükörbe nézve persze borzalmas látvány fogadott: beesett szemek, kócos haj. Ráadásul a bal orcámat egy halvány rózsaszín csík szelte keresztül rettenetes mementójaként iménti kis szundikálásomnak. Rémülten kaptam oda a kezem: nagyjából úgy nézhettem ki, mint az a fura figura Munch „A sikoly” című képén. Azt hittem, menten elájulok… Gyorsan megeresztettem a csapot, és némi hideg vízzel próbáltam helyrehozni gyűrött ábrázatomat. Beletúrtam a táskámba: közben magamban pufogva, hogy köszönhetően gyávaságomnak, nem kértem anyától sminkkészletet idén se. Szerencsére a hajkefém, mint mindig most is nálam volt. Kapkodva téptem a hajam jobbra-balra, egyszer még fel is csavarodott erre a fránya körkefére: egy egész marék hajat dobhattam ki a kukába utána. Még egy utolsó pillantás a tükörbe: a gyűrődés szerencsére halványodott, bár az én rutinos szemem sajnos így is kiszúrta: úgy festettem, mint akit az elmúlt fél órában egy dementhor simogatott.

~ Egyébként is, mit izgulok? Csak egy baráttal ülök össze, nem? Már megint túlreagálom… ~

Mély levegő, majd ahogy csak haszontalan lábaim engedték, egy sánta csirke sebességével siettem ki a mosdóból.  Közben erősen kattogott az agyam, mit is mondjak Ted-nek. Azt mégse kéne, hogy elaludtam a budiban! Na de akkor mégis mit? Dugó volt a főfolyosón? Rosszul éreztem magam? Szép is lenne, csak halálra rémiszteném… Szerencsére az ajtó közel volt, így anélkül juthattam el kis szobánkig, hogy kiköptem volna a tüdőmet. Lenyomva a kilincset elsőre már megint nem nyílt az ajtó. Türelmetlenül rántottam egyet rajta először fel, majd le: csak aztán jutott az eszembe, hogy egy ilyen „rejtett” bejáratot talán nem kéne ennyire látványosan cibálni. Lopva körbe lestem, majd amilyen picire csak tudtam, összehúztam magam és beosontam a helységbe. Odabent, a barikád mögül halk gitárszó szűrődött ki. Ezzel egyértelművé vált, hogy elkéstem: Ted már régebb óta itt van. Óvatosan evickéltem át az ajtó elé tolt szekrények és kanapék között. Furcsa, sárgás fény szűrődött ki a réseken: először nem is tudtam értelmezni. Csak amikor átértem az elkerített helységbe, állt el a szavam. Döbbenten néztem körbe: az első, ami szemet szúrt az a rengeteg gyertya volt, a második az asztalra kipakolt süti – mert azt, ha eldugnák is észrevenném – a harmadik, pedig a rend és tisztaság, amivel sajnos most megelőztek. Képtelen voltam megszólalni, csak álltam döbbenten, legfeljebb csak tátogni tudtam volna, miközben Ted tovább pengette a húrokat. Őszintén meghatódtam. Persze nem volt min meglepődnöm: ő mindig is ennyire figyelmes és gondoskodó volt. Tudtam, hogy ezt igazából nem érdemlem meg, mégis jó érzés, ha valaki ennyire törődik az emberrel. Csak mosolyogva figyeltem tovább Ted-et, mintha ott se lennék. Véletlenül se szakítanám félbe, végül is azzal csak a saját élményemet rongálnám.    

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Behunyt szemhéjaimon keresztül is érzékelem a gyertyalángok fényeit, ahogy a lángocskák egymással táncolnak… és én játszom a talpalávalót. Ám gondolatban máshol járok.

~ Szökjünk meg! ~

Egész este ez járt a fejemben… annyira hihetetlen, és nem is tudod, milyen boldog vagyok miatta. A hogyan az már más kérdés… Brand egy ismerősétől hallotta, hogy a szökevényeknek van egy titkos kijáratuk, amin keresztül meg lehet lógni az iskolából. Ez az egyik megoldás. A másik pedig, hogy kotyvasztunk elég százfűlé főzetet, és azt használva újra leszökünk a városba, majd onnan tovább. Bárhogy is erőltetem az agyam, nem jut eszembe más. Az első verzió - miszerint mi is beállunk a lázadók közé – nem tudom, hogy hogyan lehetne kivitelezhető. Fiatalok vagyunk, nem hiszem, hogy az ügyük hasznára lennénk. És amúgy is, az első adandó alkalommal meglépnénk, mert csak a titkos járatra van szükségünk.

A főzet elkészítése ellenben merőben más feladat. Ezzel már egyszer megbirkóztunk. Meg merem kockáztatni, hogy sikerülne másodjára is. Ám az előző kotyvasztásból megmaradt bájital hosszabb távon nem lenne elég kettőnknek. Ebből pedig csak egy dolog következik… ismét fel kellene törnöm a Bájital szertárat. A múltkori után néma csönd volt, és ez a legaggasztóbb… könnyen lehet, hogy csapdába sétálnék, aztán pedig tutira kihallgatnak, megkínoznak, és a jó ég se tudja mit csinálnak még velem.

Sokkal nehezebb kérdés ez, mint először gondoltam. De Miyuuért vállalnám a kockázatot… mert minden perc fontos, ami csak a miénk. Már ott a cukrászdában is tudtam, hogy úgyis erre a döntésre jutok majd, nem meglepő hát a végkövetkeztetés. Megszökünk!

Kitartom az utolsó akkordot, majd elengedem a húrokat. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő… ellenben azt érzem, hogy nem két-három perce játszom. Nyugtalanító érzés kerít hatalmába, Miyuu késik. Nem szokása… csak nem történt valami baja? Azonnal kipattannak a szemeim, és egy hirtelen mozdulattal felálltam a kanapéról, azzal a céllal, hogy kilesek a folyosóra.

Ám legnagyobb meglepetésemre szívem hölgye elkerített helyiségünk pereménél, egy kisebb szekrénynek támaszkodva, mosolyogva nézett rám.

- Ó ne haragudj, régóta vársz rám? – kérdezem zavaromban mosolyogva. A kanapénak döntöm hangszerem, és odasietek hozzá, hogy öleléssel és puszival köszöntsem. Arca kissé kipirult, ám mégis hűvös…

~ Talán megfázott?! ~ - egy pillanat erejéig aggódva keresem a látható jeleket, de végül csak megnyugodhatok, és hirtelen jött félelmem tovaengedhetem. Nem csillognak láztól azok a szépséges szemek, nem hallottam köhécselés hangját. Lehet egyszerűen csak hűvös volt a folyosón, én pedig egész egyszerűen csak túlreagálom. Már csak azt remélem, hogy nem árultam el magam.

- Egy kicsit hangulatosabbá varázsoltam a helyet, remélem nem bánod – suttogom mosolyogva, és megfogom a hűvös kezed. Menjünk a kanapéhoz, az kényelmesebb, mint itt állni – kacsintok, és lassan - nem siettetve - magammal vonlak. - Már kezdtem aggódni, féltem, hogy valami bajod esett útközben, de örülök, hogy épségben ideértél. – motyogom, de szerencsére hamar odaérünk, még mielőtt botor elmém ismét ontaná magából a felesleges beszédet.

A kanapé előtt állva jut eszembe a meglepetésem, már majdhogynem a homlokomra csapok, de sikerül megállnom a mozdulatot.

- Képzeld, szereztem finomságot a sütemény mellé. – kacsintok rád, és a szekrényhez lépek, hogy onnan elővarázsoljam az üveget, és a két poharat. A borosüveg nagyságú palack még kellemesen hűvös, áldom az eszem, hogy még délután mikor visszajöttünk az iskolába, egy varázslat segítségével behűtöttem.

- Kóstoltál már ilyet? – kérdezem vidáman, és kibontom az üveget. Ez csak a miénk, mert ma este ünnepelünk – súgom sejtelmesen, és egy keveset töltök a poharakba, majd az egyiket Miyuunak nyújtom. Ne félj, nem alkohol, semmi bajunk nem lehet tőle. Ez egy különleges ital, aminek a színénél – nézek a halványan lilás löttyre - már csak az íze izgalmasabb. Mindenki másmilyennek érzi, olyannak, amit a legjobban szeret.

- Kettőnkre! … hogy sok ilyen kalandban legyen még együtt részünk! – mondom, ahogy mosolyogva koccintásra emelem a poharam.

Ted テッド

Sokáig őszintén irigyeltem a többi korombéli lányt. Szerettem volna az ő életüket élni, cserélni velük, akár csak pár napra is. Azt gondoltam ez az, amitől igazán boldog lehetnék. Yvaine testében élni… annyira könnyű volt. Igen, ez talán a legjobb szó rá. Könnyebbnek éreztem mindent, a dolgok, amiket tenni szerettem volna, egyszerűen elérhetőek voltak. Nem akadtak el azokban a láthatatlan falakban, melyeket korlátozott képességeim vontak körém. A mozgás szabadsága boldoggá tett, ám pont ugyanolyan mulandó érzés volt ez is, akár a Százfűlé főzet hatása. Utána pedig sokkal rosszabb volt: mintha csak egy láthatatlan üvegburában lennék, még több küzdelembe került járni, vagy egyszerűen csak megfogni valamit. Persze, semmi nem változott a főzet megivása óta, és ezt már csak én képzeltem be magamnak, de a rossz érzés mégis megmaradt bennem. Ám most, ahogy itt állok, ebben a pici szobában és nézem, ahogy gitározol, Tedd-kun, már tudom, hogy tévedtem. Mert amikor itt vagyunk, soha nem számít, ki vagyok vagy milyen. Épp olyan kedvesen mosolyogsz rám, mint bárki másra, úgy viselkedsz velem, mintha minden rendben lenne. Lehet, bután hangzik, de ez őszintén boldoggá tesz. Melletted érzem igazán azt, hogy élek. És ezt az érzést nem cserélném el senkivel.

-   Iie… ( いいえ )- rázom meg a fejem – Pár perce jöttem csak. De nem akartalak zavarni, nagyon szépen játszottál.

Felállsz, és megint kapok tőled két puszit. Már egy ideje nem számolom, hatvan környékén elakadtam. Ám ettől még minden egyes alkalom ugyanúgy különleges számomra, akár csak az első napokban. Persze tudom, ez itt teljesen hétköznapi, egyszerű köszönés, de ettől még örülhetek neki. Csak pár pillanattal később jut eszembe az a borzalmas csík az arcomon, amitől rögtön meg is szorul bennem a levegő. Ösztönösen emelem kezem az ominózus gyűrődés elé, bár biztos vagyok benne, ha még mindig nem múlt el, Teddo-kun tuti kiszúrta. Egy pillanatra, mintha még el is bizonytalanodott volna… Jaj, ne!

-   Anou… (あのう ) – motyogom lányos zavaromban, miközben megfogod a kezem – Gomene, volt egy kis gond… a mosdó… atashi wa… Sokan voltak.

Össze-vissza dadogok. Bár mit is vártam? Hiába készültem rá, képtelen vagyok a szemedbe hazudni. Még akkor is, ha ez nem egy nagy dolog. Borzalmas lelkiismeret furdalásom van így is. A női mosdó egy olyan hely, ahol mindig tömeg van, kivéve persze ilyenkor este felé.  Ettől még remélem, elég lesz ennyi, és nem kell erről többet mondanom. Szerencsére dőlnek belőled a szavak, így talán el is siklottál az eset fölött. A süti látványa bennem is elnyomja a kezdeti szorongást, így máris azzal nyugtatom magam: nem hallottad, a lényeg meg az, hogy mondtam valamit. Leülök a kanapéra, majd felváltva lesem ahogy pakolsz, és az egyik kis csokis süti tetején csücsülő kandírozott cseresznyét.

-   Ez bor? – kérdem meglepetten, mikor a szekrényből előkerül egy üveg gyanús, talán rosé-ra emlékeztető folyadék – Elég merész színe van. Hmm, viszont az illata jó.

Óvatosan belekortyolok, elsőre meg se tudom mondani, milyen ízt érzek.  Egyszer régen, még Kiotóban ittam gránátalma levet, leginkább ahhoz hasonlíthatnám, ám mégse teljesen az. Talán valami multivitamin… Viszont borzasztóan finom volt, így az első óvatos korty után, szinte azonnal fel is hajtom a pohár tartalmának nagyjából a felét.

-   Oishii! (美味しい ) Ez nagyon finom, nahát, mi ez?

 Csillogó, tágra nyílt szemekkel meredek Ted-re, egészen meg vagyok döbbenve. Biztos, hogy ilyesmit a sarki boltban nem lehet kapni. Láttam én borászatot Roxmorts-ban? Nem emlékszem… még ha ez must, vagy bor is, mindenképpen kiváló… vagyis talán túl jó.

- De ismerős… mintha…

Amortentia??? Hát az illata jó volt, az ízéről meg persze fogalmam sincs, nem kóstoltatták meg órán. Véletlenül bájitalt ittunk volna? Vagy talán szándékosan? Értetlenül nézek először a pohárra, majd Ted-re. Megrázom a fejem, majd pislogok egy sort. Most akkor szerelmes vagyok? Szabad kezemet mellkasomhoz emelem, és valóban, a szívem a megszokottnál hevesebben ver. Persze arra már nem gondolok, hogy ez az izgatottságtól is lehet. Erősen szorítom a poharat, az ujjaim egészen elfehérednek, várom a változást, ám nem történik semmi. Kezdem egyre butábbnak érezni magam: már megint túlreagáltam. Pedig Teddo-kun csak kedves akart lenni, és ez a valami is biztos nagyon sokba került. A szoba is olyan szép rendben van, a gyertyák is gyönyörűek… Istenkém, megint sírni fogok...

-   Nem tudom mi ez, de első osztályú. – mondom gyorsan, és serényen bólogatok is hozzá – Nem játszod el még egyszer azt a dalt, amit az előbb? Én csak a felétől hallottam...

Jobb lesz, ha most nem szólalok meg pár percig. Csak össze-vissza fecsegnék mindenféle butaságot. És ahogy Obaasan is mondta mindig: „Ha okosat nem tudsz, akkor inkább ne mondj semmit!”. Bátorító mosollyal ajkaimon, fordulok Ted felé, és úgy helyezkedem a kanapén, hogy teljes egészében láthassam. Menet közben leteszem a poharat az asztalra, mellé a tarisznyámat, és felkapom az előre kinézett csokis süteményt. Nagy bátran tömöm magamba a gyönyörű, piros cseresznyét, mintha csak nekem lett volna odakészítve. Ha nem is volt ez a valami igazi bájital, egy kis bátorságot azért mégiscsak öntött belém.
  

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

- M-m, nem bor. Eszembe se jutna leitatni – kacsintok a lányra – ez egy nagyon ritka főzet, mondhatnám igazi kincs. Hasonlít az amortentiára, de nem okoz szerelmi függést… ez a Laetitia venenum. Ahogy én tudom, különböző gyümölcsökből főzik, és még van benne egy-két titkos hozzávaló, ami egésszé formálja ezt a lila csodát.

Magam is belekortyolok… az az igazság már alig vártam, hogy megízlelhessem. Fogalmam sincs mit várjak, hiszen nekem is ez az első alkalom… eddig csak hallottam a hatásáról, tapasztalni nem tapasztaltam. A számhoz emelem, ám megállok egy pillanatra, hogy megszagoljam… érezzem az illatát. A lila színe miatt először szőlőt várnék, és valamennyire hasonlít is… édeskés ám azzal egyszerre mégis savanykás illatot érzek.

Lassan kortyolom, és ez az intenzív íz, ez az érzés egész egyszerűen lerohanja az ízlelőbimbóimat. Édes mint a méz, mégis kissé savanykás íz… A nagy sokaság keveredik egymással, de egyértelműen a szőlő dominál. A mustra emlékeztet, amit még Walesben, gyerekként kóstoltam a nagyszüleimnél. Egyik korty csúszik a másik után, és mire észreveszem a pohár tartalmának jó háromnegyede már köddé vált, de megnyugtató, hogy Miyuunak is ízlik a párlat.

- Ismerős? – kérdezem mosolyogva. Téged mire emlékeztet? – de látom a tekinteteden, a szemeidben a zavarodottságot… talán félelmet? Kezed a mellkasodhoz emeled, és én nem értem, hogy mi történik… de mielőtt rákérdezhetnék, tovább tereled a témát.
 
Játsszak neked? Pedig nem is tudhatod, hogy erre készültem. Egyre hevesebben ver a szívem, érzem, hogy kerülget a lámpaláz… ám csak egy pillanatig. Aztán valahogy különös vidámság, és magabiztosság kerít a hatalmába. Talán az ital hatása? Ki tudja.

- Persze, nagyon szívesen. Neked bármikor, bármennyiszer, bármit! – mondom nevetve, és a gitárom után nyúlok. Elhelyezkedem veled szemben a kanapén, kezemben a hangszerem, ám még nem játszom. Elbűvölve, és mosolyogva nézem, ahogy a sütemény tetején megpihenő vöröslő cseresznye eltűnik ajkaid között. Csak rád kacsintok, és ekkor belevágok a korábban játszott dalba. Felszabadultan nyúzom a húrokat, teljesen beleélem magam a dallamba. Szinte észre sem veszem, de már a végére is értem.

Felpattanok, és vigyorogva, komolytalanul meghajolok.

- Remélem így egészben is tetszett! – mondom incselkedve, majd a gitáromat kicsit félreteszem, hogy újratöltsem a poharainkat. - Ezt pedig csak azért, hogy mesésen érezzük magunkat ma estére, megkoronázva a mai napot – koccintok újra, és belekortyolok a lilás löttybe.

- Ámbár, van még egy meglepetésem. – lassan visszateszem a poharat az asztalra, és visszaülök a kanapéra. Miyuu tekintetét keresem, hosszan a szemeibe nézek, tekintetem az övébe fúrom… elmerülök abban a csodálatos szempárban. Újra kezembe veszem hű társam, végigpengetem a húrokat, csak úgy szabadon, akkordok nélkül.

- Szeretnék mutatni valamit. Ezt neked írtam… csak egy rövid kis dalocska, de remélem tetszeni fog. – hiába bennem van az ital, mégis zavartan és félősen mosolygok.

~ Itt az idő! Most már nem hátrálhatok meg! ~

Előveszem a pálcámat… várok egy pillanatot, és a hosszan begyakorolt mozdulatot követve suttogom a varázsszót.

– Isigno cantus! – és a pálca hegyével megérintem a gitárom.

~ Igen! ~

Aztán felidézem a rengeteg közös emlékünket, és boldogsággal a szívemben játszani kezdek. Minden egyes hang, minden egyes dallam egy emlék… egy kép. Kettőnkről… csak neked. Teljes szívemből szól a dal… azt adom neked… csak neked.

Mire feleszmélek a végéhez értem, és csak remélni tudom, hogy elnyerte a tetszésed. Ám nem hagyok időt, nem adok lehetőséget magamnak, hogy visszakozzak. Meg kell tennem, ki tudja mit hoz a holnap? Mondhatsz nemet, de a bizonytalanság rosszabb. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy mi lett volna ha… ha lett volna elég bátorságom hozzá.

Felállok a kanapéról, a hangszerem gondosan elhelyezem, aztán a pálcámmal újra felé suhintok.

- Praecino cantus!

Azzal a gitár életre kel, a húrok maguktól járnak, és az előbb játszott vallomásomat játssza újra, ugyanolyan pontossággal, mint magam tettem.

Mosolygok, és hozzád lépek. Kezemet nyújtom a tiédért, hogy felsegítselek.

- Csak egy táncot adj nekem kérlek, és én leszek a legboldogabb – suttogom kedvesen, ahogy magamhoz húzlak. Kezem a derekadat karolja, biztosan tartalak. Aprókat lépünk, vigyázok rád, ahogy csak tudok.
- Tudod, azóta erre vártam, amióta először kipróbáltuk a főzetet. – hangom továbbra is halk, csak súgom a füledbe. Képzeletben, már rengetegszer táncoltunk… sőt még le is rajtoltam. De így, itt és most… ez mindennél jobb.

Megint a beszélőkém… de most valahogy nem zavar. Érzem, hogy az arcom kipirult… hogy hevesen ver a szívem, ám mégis… a szavak szinte maguktól jönnek a számra.

- Szeretlek Miyuu-chan… - nagyot nyelek, és mégis elakad a szavam. Sikerült, csak kimondtam!

Ted テッド

Szeretem hallgatni, ahogy Ted gitározik. Kicsit olyan, mintha egy igazi koncerten lennék. Persze azon még sose voltam, de ha az csak fele ilyen lelkesítő érzés, mint ez, biztos az első sorból hallgatnám a zenekarokat. Hiába, ez az egy legalább biztos közös bennünk: Teddo-kun és én, mindkettőnknek fontos a zene annyira, hogy az életünket nem is tudnánk elképzelni nélküle. Behunyom a szemem, fejemet oldalra, a kanapé háttámlájára hajtom, és csak a gitár húrjairól felszökkenő hangokra koncentrálok. Pár perc, amitől úgy érezhetem, hogy csak mi ketten vagyunk ezen a világon. Újra és újra ismételném, amíg a képzeletbeli magnószalag el nem kopik.

-   Naná, hogy tetszett. Én csak azon csodálkozom, hogy nincs még együttesed. Minden koncerteden ott lennék, nekem elhiheted. – vigyorgok most már.

Butaság-e vagy sem, egyre inkább úgy érzem, hogy ki kell mondanom azt, amire éppen gondolok. Végül is, mit veszíthetek vele? Legfeljebb kinevet. Most már kicsit bátrabban nyúlok a pohár után, és koccintok az eddigi sikereinkre. Végtére is, kiváló eredményeket értünk el. Ha a tanárok tudnák, micsoda kitartással dolgoztunk: megfőztünk egy olyan főzetet, amire csak felsőbb évesek képesek, ráadásul ilyen jól, biztos nagyon meglepődnének. Ahogy Yv mondaná: dobnának egy hátast. Talán már a R.A.V.A.SZ.-t se kellene letennünk, azonnal megkapnánk a K-t. Annyira jó csapat a miénk! Igen, mi ketten együtt, annyira jól kiegészítjük egymást…

-   Ha ennél is mesésebben érezném magam, elrepülnék. – nevetek bele a pohárba, aztán felhajtom a maradék lila folyadékot is.

Egészen beleszédülök. Eddig nem éreztem különösebb hatását, vagy legalábbis nem tűnt fel a változás. Ám most a szemem előtt pattognak a színes fénypászmák. Hát igen: a gyógyszerem betegtájékoztatóján nem tüntették fel, hogy bájitalt ihatok-e rá vagy sem. Pár pillanatig csak meredek előre, bele a pohárba, aztán Ted gitárjára siklik a tekintetem. Egy-két-…öt-hat. Rendben, nem rúgtam be: minden húrja megvan. És nem is lett belőlük kettő.

-   Yare yare! – kapom a kezem homlokomhoz, majd leteszem az immár üres poharat az asztalra – Huhh, mostantól gyógyszerek helyett is ezt iszom. Nani? Meglepetés?   
 
Érdeklődve nézek fel. Amikor találkozik a tekintetünk, pár pillanatra egészen kitisztul a fejem. Vajon Teddo-kun miért néz rám ilyen furán? Biztos a varázslötyi teszi, hiszen ő is felhajtott belőle egy egész pohárral. Magamon is érzem, hogy ez nem egy egyszerű málnaszörp: a korábbi fájdalmas bizsergés a vállaimban és a tarkómon mostanra teljesen elmúlt, a nyomasztó fáradtság, és a tompa fejfájás is a múlté. Egészen könnyűnek érzem a testem, és ahogy most még Ted is mosolyog, erős lélekjelenlét kell hozzá, hogy ne szorítsam magamhoz. Kíváncsian nézek rá, el se tudom képzelni, mi jöhet ma még. Már attól, hogy azt mondta: ezt a dalt csak nekem írta, úgy érzem, menten leszédülök a kanapéról. Ehhez képest az én kis meglepetésem csak szánalmas próbálkozás. A varázslat teljesen új a számomra: soha még nem is hallottam róla. Ez még jobban meglepett, izgatottan várom, mi sül ki belőle. ÉS a hatás a vártnál is intenzívebb volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen lehet ilyen szép dalt írni, pláne azt nem, hogy nekem is szólhat. Kicsit olyan az egész, mint az együtt töltött napjaink, vagy akár a szélben hullámzó wales-i pipacsmező: egyszer boldog, egyszer szomorú, ám mindenképpen olyan, amit nem felejt el soha az ember. Szinte levegőt se mertem venni, miközben mindkét kezemet az ajkaim elé emeltem meglepettségemben. Némán hallgatom végig a dalt, s még utána is döbbenten ülök pár pillanatig.

-   Subarashii! (素晴らしい！) – suttogom először, aztán őszinte, vidám mosoly kíséretében tapsolom meg Ted-et – Csodálatos volt! Nagyon tetszett! Köszönöm neked… woo, ez micsoda? Ezt a varázslatot nem ismerem!

Döbbenten nézem az életre kelő gitárt, így még ellenkezni se tudok, amikor Ted felhúz a kanapéról. Ösztönösen fogtam meg a kezét, először össze se tudtam rakni, mit szeretne. Csak lestem a fura, önmagát pengető gitárt. Sok csodát láttam már, ám minden egyes ilyen rafinált varázslaton képes voltam újra és újra meglepődni.

-   Táncolni? Én? – dadogom, ám addigra már átkaroltad a derekamat.

Már éppen ellenkeznék: egyáltalán nem tudok táncolni, ráadásul eddig féltem mindentől, ami ennyire közvetlen volt vagy túlságosan feltűnő.  Persze, most nem az iskolai bálon vagyunk, így nem is láthat senki. Te pedig biztos nem nevetnél ki… Ajkaim megremegnek. Annyira régóta szerettem volna már veled táncolni! Ha pedig most ellenkezem, biztos nem kérsz fel soha többé! Kezeimmel óvatosan megtámaszkodok vállaidon, majd megteszem az első pár bizonytalan lépést. Jobbra-balra-jobbra balra. Lassan átölellek, s fejemet a válladra hajtom: így nagyobb biztonságban érzem magam, nem kell attól félnem, hogy véletlenül elesek. Csöndben hallgatom, a zenét, és ahogy beszélsz hozzám. Nézem a gyertyák imbolygó fényét, a remegő árnyakat a falakon. Jó hallani, amiket mondasz, bármennyire hihetetlenül hangozzanak is: elűzik a félelmeimet. Hallgatom a szívverésed, ahogy egyre hangosabban kalapál: doki-doki ( どきどき )… mintha nagyon sietne valahová.

- Szeretlek Miyuu-chan…

Tágra nyílt szemekkel nézek fel, még ajkaimat is nyitva felejtem. Először azt gondoltam, rosszul hallok. Ám annyira valóságosnak tűnt, hogy pár pillanattal később már biztos voltam benne: nem képzelődöm. Szívem épp olyan lázasan kezd dobogni, mint amilyennek az előbb a tiédet hallottam: épp hogy csak nem ugrik ki a torkomon. Buddhára: fogalmam sincs, ilyenkor mit kéne tenni! Várom, hogy rám kacsints, és elnevesd magad, majd azt mondd, hogy felültettél. Ám te rezzenéstelen tekintettel nézel rám, mint aki a végső csatára is elszánta magát. Mit tegyek most? Nem szaladhatok el folyton minden elől… Megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád. Mélyet sóhajtok, egyetlen másodpercre félrenézek: erőt gyűjtök ahhoz, amit mondani akarok. Ám mire tekintetünk újra találkozik, már őszintén mosolygok.

-   Én is szeretlek téged, Teddo-kun…

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Annyi mindent szeretnék megmagyarázni neked… mindent-mindent. Elmesélni, hogy hosszú éjszakákon át jegyeztem fel a dal kottáját, mesélni arról a temérdek elbújva töltött gyakorlásról, amikor tovább tökéletesítettem. Megosztani veled az előbbi két varázslat történetét, hogy ezek is csak a ma este miatt születtek. Azért, hogy még nagyobb örömet szerezhessek neked. Hogy boldoggá tegyelek, ezzel az egyszerű dallal… hogy végre veled táncolhassak.

De nem tudok megszólalni.

-   Én is szeretlek téged, Teddo-kun…

Érzem, hogy itt elvesztem. Persze hogy reménykedtem benne… botorság lenne azt állítani, hogy nem. Legbelül, zakatoló szívemben lobogott a láng, és sóvárgott ezekért a szavakért. Azért, hogy te is hozzám hasonlóan érezz. Ettől függetlenül elmém furcsa játékot játszott velem, és folyamatos bizonytalanságban tartott. Nem engedte, hogy belelovagoljam magam ebbe az érzésbe, ami a szívem már rég rabul ejtette. Féltem attól, hogy mi van, ha mégsem? És mindent csak elrontok vele... Ám nem így lett. Amit eddig kitaláltam, az előre elképzelt forgatókönyv elillant, mintha csak füst lett volna – száll tova, és elnémulok. Egyszerűen annyira meglepődöm, hogy nem tudok mit mondani. Érzem, ahogy a tagjaimba lassan bekúszik a boldogság melengető érzése. A vidámság elárasztja az egész testemet… Végre az elmém is felszabadul, és elengedi ezt a furcsa, visszatartó kényszerképzetet, és nem marad ott semmi más, csak Te.

~ Szeretsz! ~ - csak ennyi jár a fejemben, ez tölti ki minden gondolatomat, és biztosra veszem, hogy itt és most én vagyok a világ legboldogabb embere. Egyszerűen annyira határozott vagyok eme állításomban, hogy ennek ellenkezőjéről lehetetlen lenne meggyőzni.

Arcodon őszinte mosoly, de ha csak a szemeid ragyogását látnám, már másra sem lenne szükségem. A szívem őrült ütemben ver, mintha végig szaladtam volna a Roxfort kanyargós lépcsőin, fel a Griffendél torony tetejére, és onnan vissza a földszintre. Megfogalmazhatatlan ez az öröm, ami az ereimben az éltető vörös nedű helyett áramlik.
 
Annyira boldog vagyok, szeretnék gondolkodni, de az agyam ezt a funkcióját ideiglenesen feladta. Így ezt aztán mindennemű hosszabb próbálgatás nélkül nem is erőltetem. Magával ragad a tekinteted, arcom magától közeledik lassan a tiédhez… egészen addig, míg ajkam a tiedhez ér. Ez a bizsergető érzés, mintha elektromos szikrák cikáznának a bőrömön… Ajkaid selymessége… teljesen más, mint mikor az arcomon éreztem… más… sokkal finomabb.

Nem vagyok tudatomnál… Behunyt szemmel csókollak, ügyetlenül, tapasztalatlanul, de telis-tele szerelemmel. Akaratlanul is, mintha szorosabban, de továbbra is vigyázva ölellek magamhoz… mintha félnék, hogy ez csak egy álom, és bármikor eltűnhetsz.

 Ted テッド

Drága Ted! Így kezdeném a levelemet, ha képes lennék leírni azt az ezernyi gondolatot, ami ez alatt a pár másodperc alatt átcikázott a fejemen. Az eltelt hónapokról, évekről, az egész életemről. Minden egyes pillanat, amit együtt töltöttünk, az emlékeimben olyan, akár egy megsárgult könyv színes illusztrációi. Szóljon a történet bármiről, ez a pár kép többet ér, mint az átlapozott oldalak hosszú sora. Akárhányszor is néztem vissza őket, lehettem előtte bármilyen levert, vagy szomorú, jóleső melegséggel töltöttek el. A beszélgetéssel töltött órák, ha zenéltünk és énekeltünk hozzá, vagy ha csak láthattalak a tanteremben, ezek a pillanatok mindennél értékesebbek voltak a számomra. Sokszor gondoltam arra, mi lett volna ha… bárcsak régebben találkozhattunk volna. Az a rengeteg elpazarolt idő… Négy éve láttalak először, ám mégis úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna. Az első naptól, amire csak vissza tudok emlékezni, gondolatban ott voltál velem. Jó érzés azt hinni, hogy soha nem voltam egyedül. Lehet, bután hangzik, de azon a téli napon, amikor kint kóboroltál a hidegben, talán én is ugyanazt a zenét hallgattam a hóesésben. Sok minden az eszembe jutott, amit még szeretnék elmondani neked. Ám ezek a gondolatok, az érzések, inkább benyomások voltak. Mindezt megírni… képes lehet ilyesmire egyáltalán élő ember? Persze, sokáig ülhetnék az asztalom mellett, mire rájönnék, képtelenség papírra vetni azt, amire nincsen szó.

Kicsit sután hangozhatott az, amit az imént mondtam: szeretlek, dai ski... Próbálhatnám akárhány nyelven, amit mondanék csupán szegényes kontúrja lenne a valóságnak. Ehelyett inkább lehunyom a szemem, s hagyom, hogy megcsókolj. Az érintésed puha és kedves, egészen más, mint amilyennek valaha képzeltem. Ha gondoltam is rá, az suta, esetlen árnyéka volt csupán. Ám most, mintha az idő is megállt volna, a szívem nem ver tovább. Először egy alig érezhető puszit merek csak adni neked. Ám az elsőt rögtön követi a második, aztán ajkaim szinte ösztönösen nyílnak szét. Egyik kezemmel óvatosan simítok végig arcodon, nyakadon, hátadon. Hagyom, hogy jobban magadhoz szoríts, jól esik a közelséged. Tarkómból apró szikrák szaladnak végig gerincemen, még levegőt is elfelejtek venni, csak a szívdobogásodat érzem.

-   Ugye, ha már nem hat a bájital, nem felejtesz el? – suttogom miközben fejemet válladra hajtom.

Még nem akarlak elengedni, szeretném ezt a pillanatot minél tovább megőrizni. Az első csók, az első szerelem… Mondd, Teddo-kun, boldog vagy most? Őszintén, igazán boldog? Én képtelen lennék leírni, mit érzek. De ebben az egyetlen csókban szerettem volna elmondani, mennyire vágyom rád, az érintésedre. Azt, hogy mennyire szeretek élni, és várok előre minden egyes percet, ami még hátra van, ha azt veled tölthetem.  

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Egy teljesen új, eddig még ismeretlen dolgot fedezünk fel együtt... és szinte beleborzongok az érintésedbe, lágy csókjaidba. Annyira hihetetlen… a tudatom mélyén, abban a sötét zugban, még mindig ott motoszkál a tévképzet, hogy ez csak egy álom. Igazából csak képzelődöm, és mindjárt felébredek, mint oly sokszor történt már álmomban, természetesen a legjobb résznél. Ám ez most mégis más… annyira valósághű… annyira igazi.

Fátyolos, halk hangod hoz vissza a valóságba, és ekkor tudatosul igazán bennem, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Szívem még mindig zakatol, és lassan kába tudatom is próbálja feldolgozni az előbbi kérdésedet. Lassan, mert minden idegszálam, csak veled van elfoglalva… ahogy jobban hozzám simulsz, vállamra hajtod a fejed… beletelik néhány másodpercbe, mire egyáltalán felfogom, hogy mit is hallottam az előbb.

~ Elfelejteni? Bájital??? Mi hogy mi? ~ - nem értem… de arra mindenképp jó volt, hogy az agyam ismét működőképes állapotba kerüljön, és megfejtse a lényeget.

- Dehogy felejtelek el… kis butusom. – óvatosan megszorítalak, és apró puszit adok a vállamon pihenő buksira. - Ez a bájital, maximum csak bátorságot adott, semmi többet. Szeretlek, ehhez nem kell semmilyen lötty… már nem is tudom mióta… mégis hogyan is feledhetnélek el? – kérdezem kedvesen. Te hoztad vissza a boldogságot az életembe, veled tanultam meg újra igazán mosolyogni. És így, hogy tudom te is szeretsz… madarat lehetne fogatni velem, vagy akár egy egész osztagnyi cikeszt! – arcomat a hajadba fúrom, ujjaim a hátad simítják, cirógatják.

Szinte hallom a szívverésünket, ahogy versenyre kelnek egymással… kié a szaporább, melyik ér oda hamarabb a másikhoz. A gitár elnémult… véget ér a varázs… ám van helyette egy másik, egy új csoda, ami rabul ejtett mindkettőnket.

- El sem tudom mondani neked, milyen boldog vagyok! – suttogom továbbra is. - Maradj velem kérlek… legyél az én Miyuum.

 Ted テッド

Bátorságot? Csak azt adott volna? Akkor talán ezért nem éreztem a hatását, mert nem erre számítottam. Bár végül úgyse változtatott volna semmin, hiszen ez az érzés már korábban is megvolt. Csak egy kis ösztönzés kellett hozzá, hogy el merjem mondani. Mint mindig, most is kitaláltad mit akarok, hogy mire van szükségem. Arigatou.
Szótlanul hallgatlak, jól esik, amit mondasz. Persze tudtam már előre, de jobb volt tőled hallani. Ahogy beszélsz, megnyugtat. Észrevettem már többször is magamon, hogy csak a hangodat figyelem. A tanórákon, az ebédlőben, vagy kint az udvaron. És most is… Ezer közül megismerném, nem kell hozzá lássalak.

- Tudod, amikor arra kértelek, hogy szökjünk meg, azt mondtam, amire a leginkább vágytam. Elmenni veled innen messzire… - mélyet sóhajtok, ahogy ujjaid átszaladnak lapockáim között. Egy pillanatra el is felejtem, amit mondani akartam. Görcsösen kapaszkodok az utolsó gondolatmorzsákba: erről nem feledkezhetek meg. El kell mondanom neked! Mert most talán még fontosabb, hogy őszinték legyünk egymáshoz.

- Nincs szükségem senki másra. Más emberek, tölthettem velük bármennyi időt, egyáltalán nem hiányoznának. Nem számítanak, amíg te velem maradsz. Régen persze szerettem ezt a helyet, de ha te nem lennél, nem kötne ide már semmi. Ha nem változnak meg a dolgok, idővel amúgy is elküldenének. Ezért nem fontos, nekem semmit se kell feladnom, ha nincs jövőm boszorkányként. Rengeteget gondolkodtam ezen. Milyen lenne egyszerűen elmenekülni… Az is eszembe jutott mennyire nehéz lenne, és mennyi gondot okozhatnék neked már csak azzal is, hogy ennyire lassú vagyok. Tudod, ha innen elszöksz, biztos nem jöhetnél vissza. Nem lehetnél diák, nem lehetnél varázsló. Az álmaid, a jövőd, egyetlen kalandért, soha többé nem valósulhatnának meg. – hangom megremeg, ám nem hagyom, hogy közbeszólj – De most bármennyiszer is emlegetem fel magamban ezeket az érveket, mégis képtelen lennék mást mondani. Ha arra gondolok, hogy vissza kéne menjek a hálókörletembe, és csak azt a pár órát nélküled töltenem, az borzasztóan fáj. Ég a gyomrom, kapar a torkom. Ha megszöknénk, ez teljesen más lenne: minden pillanatot együtt tölthetnénk. Mondd, Teddo-kun, szerinted megér ez ennyi kockázatot? Ha elkapnak, talán nem láthatjuk egymást soha többé...

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Némán hallgatom az őszinte vallomást… talán egyszer akartam volna közbe szólni, de éreztem nem lenne helyén való. Ellenben az érzések, amik bennem kavarodnak… megfogalmazni sem tudom, még leírhatatlanok. Csak kapaszkodom beléd, ebbe az ölelésbe, a közelségedbe. Tudom, hogy igazad van… hogy nem egy egyszerű dologról van szó, és a következményei sem lesznek egyszerűek.

Sokat gondolkodtam rajta. Ha nem is pont azon, hogy hogyan szökjünk meg, de már eljátszottam a gondolattal, hogy csak mi ketten. Mit szólnának a szüleim, ha itt hagynám a Roxfortot, meglépnék, magam mögött hagynék mindent, egy lány miatt? Téves, nem egy lány miatt… ő Miyuu, nem egy egyszerű lány. Szeretem őt, és már nyíltan ki merem mondani, már nem csak a gondolataimban vagyok hős. Nem tudom mit válaszolnának erre a kérdésre… büszkék lennének rám, hogy meg merem tenni? Ki merek állni érte? Vagy fontosabbnak tartanák a jövőmet, hogy varázsló legyek?

Nem leszek híres, nem vagyok olyan tehetséges. Igazából nagyon kiemelkedő sem, ha megerőltetem magam, talán az átlag fölött vagyok egy kicsivel, de nagyjából ennyi. Nem vagyok egy Harry Potter, vagy bármelyik Weasley, és olyan okos sem, mint Hermione. Rengeteget beszéltek róluk még korábban, nem is álmodom arról, hogy egyszer én is a nyomdokaikba lépjek… bolondság… távol áll tőlem.

Ott vannak még a szökevények, erről sem szabad megfeledkezni. Ők nyíltan vállalták a konfrontációt a jelenlegi rendszer ellen… félvérek, sárvérűek, aranyvérűek. Nem számít, hogy kik, meg merték tenni. Nekik is vége lenne az iskolának? Egy ilyen cselekedetet biztosan nem bocsátanak meg nekik. Miben lennék más? De hirtelen megnyugszom… csak egy sóhaj, és minden rendben.

Nem félek, mert eszembe jut, s megvilágosodom. Harold… ez is én vagyok… Harold, mint erő. Ted Harold Flanagan. Nem véletlenül kaptam ezt a nevet édesanyámtól. Sosem szerettem a középső nevem, feleslegesnek tartottam. Ám most nem, mintha egy jel lenne. Egy jel… mintha előre tudta volna, hogy szükségem lesz bátorításra, amikor ő már nem lesz. Drága édesanyám… bárcsak itt lennél még, itt lennétek még. Szeretném bemutatni nektek ezt a csodálatos lányt, aki pusztán a jelenlétével meggyógyította a lelkemet. Így biztosan megbocsátanátok azt, amire készülök.

Képzeletben bólint felém az előttem álló ember nagyságú tükörből önmagam képe. Egy elszánt Tedet látok magam előtt, komor, megkeményedett arcvonásokkal… de a szemei, a szemeim… mintha a harci tűz égne bennük.

Küzdenem kell, tudom, érzem itt belül… biztosan emiatt volt ez a pillanatnyi képzelgés is... ám legalább mostanra letisztázódott bennem a gondolat. Kellett ez a néhány másodpercnyi merengés, hogy összeszedjem a gondolataimat, és őszintén, félelem és kétség nélkül tudjak válaszolni:

Nem találom helyem, ha nem vagy velem,
Ébren álmodom, ha fogod a kezem...
Nem vagyok magam, ha nem láthatlak,
Gondolataim, csak körülötted járnak.

Nem tudom hogy mondjam Szeretlek,
Nem tudom mi ér annyit mint Te nekem...
Nem tudom valóság vagy ébren álmodom,
Nem tudom, nem tudom...

Halkan suttogom neked, maguktól törnek fel belőlem a rigmusok… mint egy dal, csak neked.

- Sok mindent nem tudok, de egy dologban biztos vagyok. – folytatom a mondandómat immár csak egyszerű szavakkal, egy lélegzetnyi szünet után. Sosem adtam fel, és most sem fogom. Nem adlak fel, hiszen még csak most találtalak meg igazán. Nem félek a jövőtől, úgy hiszem, a sajátomat magam alakítom. És nem tudom elképzelni nélküled… szökjünk meg! Nem kapnak el, ha kitervelünk mindent. Egy hollóhátas eszével és egy griffendéles vakmerőségével sok mindent véghez lehet vinni! – mondom mosolyogva.

Óvatosan mozdulok, hogy aztán tekinteted keressem. Arcod jobb tenyerembe veszem, míg bal karom továbbra is a derekadat karolja. Elszántan nézek a szemeidbe, nincs bennem kétség… szinte érzem, hogy az előbb képzelt-látott tűz lobban a szemeimben.

- Te vagy az álmom, bármit kockára tennék érted... Most már tudom, miért volt az a rengeteg álmatlan éjszaka, amikor csak a mosolygó arcodat láttam magam előtt, és nem tudtam aludni… mert már a tudatalattim is csak utánad sóvárgott… Nem fogom itt feladni, ha már eddig tartott összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam mit is érzek valójában. Csak maradj velem… Szökjünk meg!

 Ted テッド

Nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy lássam a jövőt. Mindent, ami ránk vár, akkor is, ha elmegyünk innen, és akkor is, ha maradunk. Az emberek nem változnak, ahogy a nagy egész, az emberiség se. Mindig lesznek olyanok, akiknek fontos, hogy másoknak is jó legyen. Próbálnak együtt, közös erővel építeni egy szebb jövőt a gyermekeiknek. Akkor is, ha nekik nem lehet benne részük már ebben az életben. És vannak olyanok is, akik most szeretnének boldogok lenni. Másokon áttiporva, vállába kapaszkodva, elnyomva társaikat próbálnak minél többet megszerezni maguknak. Nem számít, hogy mennyi ellenség, vagy hány barát esik áldozatul álmaiknak. Hogy mennyire okoznak fájdalmat, vagy bántanak meg másokat. Mi hova tartozunk? Milyen emberek lennénk?

Teddo-kun, én is szeretnék még ebben az életben boldog lenni. Nincs bennem semmi becsvágy, nincs szükségem hatalomra vagy befolyásra. A magam szánalomra méltó helyzetében számításba se jön, választásom nem maradt. A családom, a szüleim, alig tudnak csak valamit a mi világunkról. Talán ha megszöknénk innen, rajtuk állnának bosszút. De az is lehet, hogy nem foglalkoznának velem. Én, a csekélyke tudásommal, szinte gyermekként, semmit sem jelentek a Minisztériumnak. Az egyetlen veszély, ha azt gondolják, csatakoztunk az ellenállókhoz. Teddo-kun, neked is van családod. Szereted őket, ugye? Borzasztóan félek. Egy mugli születésű lány, csak gondot okozhatna neked. Mégis hogy dönthetnék én?

Okaasan, mondd, mit gondolsz most? Te mindig vigyáztál rám, mindig kiálltál mellettem. A szememben te egy olyan anyuka vagy, aki mindig erős, aki sose sír, csak mosolyog rám és fogja a kezem. Te mindent megtettél értem, és sose fáradtál bele. Elengedtél ebbe az iskolába is, mert azt gondoltad, itt boldog lehetek. Bárcsak hihetném azt, hogy ebben is támogatsz. Amit most meg kell tennem…

-   Hai, próbáljuk meg… - suttogom csak.

Lassan bólintok, pedig szívem úgy szorít, mintha véglegesen meg akarna állni. Kezem megremeg, eleinte nem akar engedelmeskedni. Először csak elnyúlok arcod mellett, ám végül mégis megtalálom kósza tincseidet. Kisimítom a homlokodból, és próbálok mosolyogni. Azok a dolgok, amiket mondtál, minden ésszerű, tudatos gondolatot kisöpörtek belőlem. Szeretnék hinni neked. Azt gondolni, hogy én is lehetek elég bátor, én is lehetek olyan, mint a mesebeli figurák a képregényem lapjain. Annyira hihetően hangzott… Ám az érzéseid, a szép versbe szedett szavak már jóval korábban meggyőztek, minthogy az érveidet is elmondhattad volna.

Óvatosan közelebb hajlok és megcsókollak újra. Először csak ajkaid jobb szélét, majd a balt, végül már jóval több érzéssel, mint az első óvatos próbálkozásunkkor, középen is. Ajkaim, mintha a téli hidegből léptek volna a forró nyárba, egyre jobban égnek. Akár csak ha lázas lennék, arcom szinte lángol, míg másik kezemmel jobban magamhoz szorítalak. Ujjaim, melyek korábban tincseiddel játszottak, végigsiklanak arcodon, füleden, nyakadon, elidőznek válladon. Bal térdemet kissé megemelve támaszkodok meg combodon, csípőm ösztönösen feszül a tiédnek, hogy ezzel még jobban magamhoz láncolhassalak. Nem vagyok a szavak embere, soha nem tudtam, és nem is mertem ilyen szépeket mondani neked. De szeretném, ha tudnád, az életben lehet akárhány út kijelölve a számunkra, nem tudnám elképzelni azt, hogy a végsőkig ne fogjam a kezed. Ha szavakkal nem is mondhatom el, szeretném, ha legalább éreznéd: ágazhat az ösvény bármerre is, lehet göröngyökkel, buktatókkal teli, nekünk együtt kell végigmennünk rajta. Mert egyébként az egész, bárhonnan is induljunk és bármi is legyen a cél… ha elválasztanak minket egymástól, ez az életem magányosan, nélküled semmit sem ért.

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

~ Hai… ~ - azt hiszem ezt mondtad, de már nincs szükség szavakra. Elég a másik tekintete, az apró ám annál bőbeszédűbb érintések… mégis, szívembe fájdalmasan mar a tüske… mikor cirógató ujjaid célt tévesztenek. Ilyenkor tudatosítja bennem a sors kegyetlen és könyörtelen kalapácsával, hogy nem, - bármennyire is szeretném, és lehet, hogy időnként mégis megfeledkezem róla - semmi sincs rendben.

Ilyenkor lobban lelkemben a harag szikrája… a tehetetlenség miatt, az a nyers gyűlölet és keserűség a sors felé. Miért pont Ő? Miért akarod Őt is elvenni tőlem? Inkább vigyél engem, csak Miyuu legyen újra egészséges…

Aztán mégis megérzem… a törődést, az ujjaid érintéséből sugárzó melegséget… és egy csapásra eloszlatod a rosszat, mielőtt még megvethetné lábát, és véglegesen elrontaná a ma esti hangulatomat. Félve mosolyogsz rám… Talán megérezted? M-m – rázom meg gondolatban a fejemet. Ha kell, el tudom rejteni az érzéseimet, ezt nem mutathatom neked, biztosan nem láthattad. Erősnek és magabiztosnak kell látszanom, akkor is, ha valójában nem vagyok az. Bízol bennem, hiszel nekem, szeretsz engem… nincs ennél nagyobb kincs… erősnek kell lennem, mindkettőnkért.

Ám nincs időm bármin is tovább rágódni… tudatomat szélviharként söpröd gondolatoktól mentesre, amikor ajkaid újra az enyémet keresik. Puhatolózó, felfedező csókokkal veszed birtokodba, s lelkem mélyén csak mosolygok. Zakatoló pulzussal tér vissza belém a boldogság, ahogy csókjaidat viszonozva üdvözlöm parázsló ajkaidat. Érzem, ahogy érintésedtől kellemes borzongás végigfut a gerincemen, újra és újra, mintha az új impulzusok versenyt futnának a régiekkel. Önkéntelenül ölellek még szorosabban, ahogy csípőd az enyémnek feszül… behunyt szemmel is tisztán látom és érzem minden porcikádat. Tenyerem lassan simít le, végig az oldaladon, követve a vonalaidat, hogy aztán a csípődön megpihenjen, és még biztosabban magamhoz húzzon.

Ajkaim lassan eltávolodnak, ám csak azért, hogy kipirult, lángoló arcodra leheljek apró csókokat. Érzem magamon, hogy én sem lehetek különb, máskor talán zavarban lennék, ám most nem. Homlokodra, behunyt szemeidre, arcodra, fülcimpádra… majd a sort zárva, egy forró lélegzet kíséretében hosszú csókkal köszöntöm nyakad ívét, ízlelem bőröd bársonyát, szívom magamba illatod, mint virágzó réten a friss levegőt. Egészen beleszédülök… sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagy rám.

Nem tudom mennyi ideje lehetünk így, egyszerűen megszűnt a külvilág. A lélegzeted, a szívdobbanásod, a lényed… csak te vagy és semmi más.