A lim-lomos hely

A harmadikon van ez a kis négyzet alaprajzú szoba, bár a méreteit igazából nem lehet felmérni a belezsúfolt rengeteg javításra váró asztal, pad, szék, mardekáros fotel, sámli és effélék miatt. Akad egy kicsit szakadt huzatú griffendéles kanapé is, meg az ablakokon mintha a függönyök egykor a Hugrabugot díszítették volna. Épp hogy egy kis ösvényen keresztül tudsz ide bejutni, combod a tárgyak élével súrlódik.

De aki még így is meglátja a fantáziát az egykori kis klubszobában, amit Frics telezsúfolt minden kacattal, amiket "majd egyszer" megjavít (ha elő tudja csalogatni a varázserejét, ugye), annak máris felragyog a szeme, elvégre csak ki kéne ganajozni, meg lehangszigetelni... 

Sonka Blaine


Az egész napos esőzések miatt a birtok kész sártengerré változott így kora estére, amit persze egy hatodikos már könnyeden kivédhetne egy egyszerű Leperex bűbájjal, de vannak, akik nem nagyon tudják élvezni a sártengerek adta panorámát. Számukra marad a kastély, melyben viszont nehéz úgy elbújni, hogy valaki rá ne leljen. Legszívesebben megint a Szükség Szobájába menne, amit a DS-sel újra használatba vettek, de nem akarja kockáztatni a lebukást, már így is túl széles körben vált ismertté a létezése. Ráadásul az olyan kőagyú mardekárosok, mint a különítményesek egykori tagjai, kötelességüknek érzik napjában néhányszor megfordulni arra, csak fogalmuk sincs hogyan is lehet kinyitni. Na ja, majd pont Craknak meg Monstrónak lesz annyi esze. Draco viszont egészen más, Harry azt mondta a Gyengélkedőn, hogy ő használta is a termet, ám ő most túlságosan is fontosnak és hatalmasnak érzi magát ahhoz, hogy holmi DS-esek után rohangáljon. Elvégre nem tudja, kik mertek újra csatlakozni, esetlegesen, kik az újak, akik beléptek, ahogyan arról sem lehet fogalma, hogy újra indult. De a falak suttognak, még ha a Roxfort az ő oldalukra is áll, van esély, hogy lebuknak. Ettől olyan izgi ez az egész.

Szükségem van egy helyre, ahol rajzolhatok… szükségem vagy egy helyre ahol rajzolhatok…

Ismételgeti magában dallamosan, mintha csak a Szoba előtt járkálna, pedig négy emelettel lejjebb és egy egészen másik folyosón sétálgat. Még nincs itt a takarodó ideje, mégis óvatosan rója a folyosókat, léptei alig hallhatóak, a folyosók kereszteződéseinél pedig megtorpan és inkább kikukkant, hogy tiszta-e a levegő. Ahol diákokat lát, azokat a részeket próbálja elkerülni, inkább keres másik útvonalat, nem akar véletlenül sem a két dilis, aranyvér mániás mardisba botlani, még véletlenül sem. Elég volt az az egyetlen incidens, azzal is csak őt hozták kellemetlen helyzetbe.

Szükségem van egy helyre, ahol rajzolhatok… szükségem vagy egy helyre ahol rajzolhatok…

Énekelget tovább gondolatban, végül úgy dönt az egyik közeli, kopott ajtót megnézi, mit rejt. Nem olyan járatos errefelé, kevés órája esik a kastélynak ezen részére, de ennyire eldugott helyen egyik sincs. Épp kezdené hiányolni a hangokat, amelyek jelzik neki, hogy biztonságos a terep és nem kell aggódnia, amikor közeledő lépteket hall. Egy picit megijed, hogy talán tiltott területen mászkál, vagy hogy egyik Halálfaló Professzora közeledik. Nem késlekedik, feltépi az ajtót és gyorsan beslisszol rajta, majd a tőle telhető legcsöndesebben zárja magára. Idegesen kapaszkodik a kilincsbe, hátát nekifeszíti az ajtónak, közben próbál hallgatózni is. Moccanni sem mer, nehogy valami hangot produkáljon, levegőjét is visszatartja abban reménykedve, hogy az illető nem vette észre. Nem igazán sikerült felmérnie mennyire volt már közel, így egyáltalán nem kizárt, hogy a közeledő esetlegesen még elkapta az ajtó záródását, de akár még az eltűnő hajrengeteg végét is. Nem olyan ügyes rejtőzködő, épp ezért nem is szándékozik majd az aurori pályára lépni.
Menj tovább, menj tovább... kééérlek.
Fohászkodik némán, magában, az nem lehet, hogy ekkora pechje van. Nem, az ki van zárva. Naná, persze, hogy nincs kizárva, de nagyon szeretné. Hallja a szöszölést, a léptek közelednek, de azt nem tudja megállapítani, hogy az ajtó felé közelednek-e.

[.-= Camambert Sajt =-.]

.-= Camambert Sajt =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Unalom.
Mindennapok.
A mai napi órák minőségileg nem voltak többek egy tonna szarnál, köszönhetően a tanári kar megújulásának, valamint a diákok igencsak rossz irányú kiválasztódási folyamatának. Nem azt mondom, hogy az aranyvérű csecsszopók között nincsenek agyi kapacitásban emberi szintet esetlegesen megütők, de a félvér és mugli származásúak teljes degradálásával elérték, hogy az iskola eleddig közepesen alacsony színvonala valahová a béka picsája alá süllyedjen. A legtöbb tanár egyelőre arra veri magát, hogy mekkora májer hülyegyerek, mert nulla tudással és tapasztalattal valaki seggnyalójaként bekerült a Roxfortba. Gratulálok hozzá, majd ha az értelmi színvonal is párosul, akkor talán beszélhetünk olyan óraadókról, amelyek megütik az egykori szintet. Régebben nem voltak olyan erélyesek az elménket pallérozók, mint manapság, de legalább büszkék lehettek rá, hogy nem kibaszott degenerált idióták. A muglik és sárvérűek között is akadnak kötöznivaló köcsögök, akiket legszívesebben kivéreztetnék, a bőrüket pedig retkes fehér abrosznak használnám a nagyterem asztalain… mégis, megvoltak közöttük is a közel értelmes egyedek, akik emelték az iskola színvonalát. Természetesen fosva az esztendőtől a legtöbbjük nem jelent meg, így zuhant a kvóciens… az aranyvérűek többsége gőgös fasz, egy nemtudom marha, aki egyszerűen Merlinverte istenszimulátornak tartja magát már csak a származása okán is… de azt, hogy mennyi egy meg egy a kibaszott ujjain kell kiszámolnia. Nem csoda, hogy a délutánokat inkább magamban töltöm a könyvtárban, ahol kussban kell lenni, vagy keresek egy olyan helyet, ahol csend van és békesség. Természetesen a mai napon is úgy döntöttem, körbenézek az iskola folyosóin, főleg azokat a helyeket protezsálva, amelyek tavaly nyugalmasak voltak.
Bóklásztam.
Figyeltem.

Az egyik sarkon elfordulva még sikerült elkapnom, ahogyan egy rozsdás, ódon ajtó becsukódik… szokatlanul lassan… az illető, aki beslisszolt igencsak óvatos szeretett volna lenni, viszont ezzel le is buktatta magát. Haloványan elmosolyodtam, majd lassú léptekkel odabandukolva torpantam meg. A hajkorona alapján lány lehetett az illető… még talán tudom is, kicsoda… persze csak találgatás, mert barnás sérója bárkinek lehet. Azt nem mondom, hogy nagy az illető szerencséje, ha az, akinek gondolom, de mindenképpen előnnyel indul, nem pedig olyan minuszokkal, amit egyesek jobb dolguk nem lévén osztogatnak másoknak képzeletben, vagy éppen valósan. Megállva az ajtó előtt, vártam pár pillanatot, hadd ingázzon az ismeretlen ismerősben, vagy éppen halál ismeretlen idiótában a pumpa, és kezdjen dagadni az a bizonyos zabszem a segglyukban… azon morfondíroztam, hogy berugjam-e az ajtót, vagy csak rábasszak ököllel egy kurva nagyot, a bent lévőnek hadd csengjen a retkes füle. Esetleg támasszam a varázspálcát a lapnak, és elmormoljak egy crucio-t? Mind-mind kellemes és örömet okozó. Emberi gyarlóság a kíváncsiság, így szinte száz százalékos biztonsággal állíthatom, a kibaszott fülcimpa ott csüng a rozsdásvassal szegett ajtólapon. Mindenesetre nem cselekedtem… egyelőre, vajon hogyan reagál.

Sonka Blaine

csak nyomokban Sonka?

Nem is érti mi a fenének kezd el fohászkodni. Valahányszor megpróbálkozik vele, feszt nem az történik, amit ő szeretne. Idegesen markolássza a kilincset, nem fülét, csak fejét nyomva az ajtónak. Háttal áll az eseményeknek, így ha valaki kinyitná az ajtót minden bizonnyal úgy dőlne ki, ahogy az elő van írva. Talán ez a verzió barátságosabb is lett volna, hiszen így még lenne esélye korrigálni, esetlegesen az ajtónyitogató galádba kapaszkodva megtartani magát, akár elrántani őt is, hogy ne legyen olyan nagy a káröröm. De nem ez történik, a másik alternatíva az valóban a kopogás, bár ezt a megmozdulást a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni, maximum, ha egy babszem agyú troll az illető.
Az erős ütés, amely szinte pontosan a lány fejmagasságán csapódott az ajtónak, átáramlik a fejébe, mintha azt is megütötték volna, egy pillanatra keresztbe is áll a szeme, majd még meglepetésében be is üti még egyszer. Fejéhez kap, természetesen semmi komoly sérülése nincs, ennek ellenére kicsit beszédült. Morcosan fordul szembe az ajtóval, lendületében lesodorva valamit talárjával. Hallatszik némi csörömpölés, majd az ajtó lassan feltárul, felfedve egymásnak a feleket. Shay a fejét dörzsölgeti, ahol a nem épp kellemes találkozás megtörtént, szemöldökeit mérgesen összevonva várja, hogy feltűnjön annak az idiótának az alakja, aki ezt tette.
- Nem tanítottak meg illendően kopogni, vagy egyszerűen csak ezt a neandervölgyi stílust tartod menőnek? - egyik szemével hunyorogva dörzsöli meg hirtelen pont azt a pontot, ahol a leginkább, de mégsem annyira lüktet az agya. Nem zavartatja magát a felismerésre, ugyanúgy, megtorpanás nélkül fejezi be a megkezdett mondatot, immáron Sean kék íriszeinek címezve. Pedig nem szívesen beszél vele így, de rá hatványozottan vonatkozik a dolog, mint akármelyik másik gyökér mardekárosra. Hogy miért? Mert őt még úgy ahogy kedveli is, vagy talán annál egy kicsit jobban.

- Óh, most majdnem meglepődtem, hogy te vagy az, Blaine... - veszi szemügyre a srácot, egyáltalán nem sietősen, pásztázza végig, itt-ott talán két pillanatig is elidőzik, aztán megrázza barna üstökét, melyet ma kivételesen nem szögegyenes haja keretez. Nadine tegnap rajta próbálta ki a régi bűbájtan leckét, amitől még mindig lágy hullámokban omlanak vállára hosszú fürtjei. Jelentéktelen. Egy apró fintorral veszi tudomásul, hogy semmi kifogásolnivalót nem talál benne. Már megint.
- Miben lehetek segítségére, Mr Donnie Darko? - kérdezi megjátszott szívélyességgel, ám mielőtt még nagyon belemehetne a kötekedésbe újabb lépteket hall. Talán Blaine rém értelmes megnyilvánulása csalt ide egy tanerőt, ám neki semmi kedve letolást kapni és ahhoz sem, hogy elzavarják aludni, márpedig mindkettő igen valószínű, ha valóban egy tanerőt sodor erre a szél. Egy pillanatig sem gondolkodik, főleg nem azon amit csinál, lép előre és ragadja karon Seant, hogy egy megfelelően időzített rántással terelje be a helyiségbe. Meglehet, hogy testi adottságai miatt nem tudja bevonszolni, nem is ez a célja, de reméli, hogy nem kell könyörögnie neki. Ha valóban sikerül berántania, vagy legalábbis addig rángatnia a srácot, amíg az magától be nem sétál, magukra húzza az ajtót, s pálcáját egy pillanatra előkapva elmormol egy Disaudio-t, hogy a mardisból esetlegesen kitörő szitokáradat ne vonzza ide az erre járót.

[.-= Camambert Sajt =-.]

.-= Camambert Sajt =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Koppanás.
Újabb.
A kőkemény, ajtóra mért ütést követően egy újabb hallatszott odabentről, amely egyértelműen jelezte, az illető magasságát szinte tökéletesen lőttem be. Mondhatnám, hogy jó megfigyelő vagyok, de számomra ez evidens dolog… más meg… majd rájön, ha akar. Egyértelmű volt, hogy hallgatózik a lelkem, legalább lett volna annyi sütnivalója, hogy nem a saját füleit ragasztja az ajtóra, hanem varázsol, ha már boszorkánynak tanul. Ez legalább egy jó kis lecke a számára, majd a legközelebbi alkalommal már lesz annyi sütnivalója, hogy mit, és hogyan kell csinálni. Az emberek általában tanulnak a hibáikból, legalábbis az értelmesebb fajta… mert sajnos akad olyan is, aki ezerszer belefut ugyanabba. Az igazat megvallva utóbbi nem is értem, minek él, megváltás lenne számára, ha legalább utoljára, de valaki egy kibaszott nagy kalapáccsal beleverné a fejébe a megoldást, és azt, hogy hányadszor lépett bele ugyanabba a szarba.
Csörgés.
Nem elegendő, hogy kétszer kapta meg az egyszer kiosztottat, még képes odabent zajt is csapni, amellyel csak tetézi a saját kútfőjére hozott bajt. A lebukás megtörtént, a magány tökéletesen elkerülve… most már akkor is letéptem volna az ajtót a helyéről, ha ezt ő maga nem teszi meg… de megtette.
Sajtli.
Mosoly.

A kibontakozó arc sziluettjének, valamint az üdvözlés formájának köszönhetően halovány és féloldalas mosoly húzódott a számra. A tekintetem általában hűvös és semmitmondó, most azonban le lehetett olvasni róla, a nagy kérdést : „Mi a helyzet?” Biztos voltam benne, hogy nem veszi sértésnek a mimika játékát, legfeljebb a tüske benne marad a korábbi kis akció miatt. Csendesen vártam, amíg a női szem végigmér, várva, vajon mit fog a fejemhez vágni… bár az igazat megvallva ismét, mint ahogyan mindig, makulátlanul tiszta öltözet, csupa fekete színek. Éjszín bársonynadrág, jó minőségű… gomolyszín ing, ujjai könyékig feltűrve. Ő viszont változott az utolsó találkozás óta. Nem mértem végig, ahogyan ő engem, de a feje búbján lévő hajkorona azért eléggé szembetűnő. Egyenesen jobban állt.

Darko.
A könyv.
Ilyet… még egy ekkora ütést követően sem hagyott ki az agya, emlékezett a könyvre, amelyet a vonaton látott, és olyan hőn szorongatott vagy fél órán keresztül. Mi több, fel is használta Mika gyomortartalma ellenei védekezésére is… mondjuk ezért megérdemelte az ütést, más vagyontárgyával a vész ellen. Ismét elmosolyodtam, szokásomhoz híven haloványan. Mielőtt bármit szólhattam volna, lépteket hallottam a kanyar felől… biztos voltam, mi fog történni, a csaj félig nyitott könyv. Vannak annyira evidens megmozdulásai, hogy azt elmondani nem lehet… olykor meg faszom sem tudja, mit akar.
Megfogott.
Alig tekintettem le a karomra, megpróbált berántani a helyiségbe. Próbálkozását azonban sikertelenség koronázta, tekintettel a súlykülönbségre és erőfölényre. Minthogy a héten már elegendő volt a büntetőmunkákból, engedtem, de csak annyira, hogy nyugodt léptekkel besétáljak… majd hagyjam, hogy becsukja az ajtót. A disaudio bűbáj elmammogását követően halálosan komoly tekintettel néztem a hugrásra.
- Jé, varázsoltál.
Unott hagnem, semmitmondó, ebből következően esetlenül színpadias.
- Tudod, ezen tevékenység percekkel ezelőtt is eszedbe juthatott volna.
Ezen a ponton flegma mosoly húzódott az arcomra.
- Remélem az ütés nem redukálta nullára az amúgy igen csekély számú agysejted.
Szegénynek három lehetett összesen. Egy, amivel az alapvető funkciókat üzemelteti : létfenntartás. A második, ami a feltűnési viszketegséget gerjeszti. A harmadik pedig azért felel, hogy az első kettő ne gabalyodjon össze. Nem hagyhattam ki, ahányszor találkoztunk, szívtuk egymás vérét… hát miért éppen most legyen másképpen? Nekidőlve a mögöttem lévő poros szekrénynek fontam össze a mellkasomon a karjaimat, majd körbetekintettem.
- Itt még nem jártam.
Nem volt valami szívderítő a látvány, mint valami kibaszott pöcegödör.
Körbenéztem.
Vártam.

Sonka Blaine

A mardekáros arckifejezésére csak elmormol egy káromkodást, de nem a teherautó sofőr féléből, hanem a lágyabb fajtából. Ő annyira cifrákat nem tud, azoknak amelyeket ismer nagy részét a kviddicspálya mellett szedte össze, de szülei előtt bizony sosem merné fitogtatni ebbéli tudását. Igen, akadnak még emberek, akik tartanak attól, hogy szüleik előtt káromkodjanak. Kobakját még egy kicsit dörzsölgeti, megadva ezzel a másiknak mindenféle perverz örömet, melyet minden bizonnyal érez. Egyeseket elég furcsa dolgok tesznek boldoggá, de hát az ember vagy elfogadja őket így, vagy nem. Shay próbálkozik vele. Hogy miért... nos ezt a kérdést igazán kár firtatni, maga sem tudna értelmes, emberi agy számára felfogható indokot mondani erre. Maradjunk is ennyiben. Végül is megadja magát, valóban nem tud mit a srác fejéhez vágni, így csak szusszan egy nagyot, s kissé szemrehányó tekintete mellett, elhúzott szájjal mosolyog. Valószínűleg fordított esetben őt magát is iszonyat módon szórakoztatná a dolog, de erre sajnos kevés az esély. Legalábbis számára közel esélytelen egyszer is egy picit nehéz helyzetbe hozni Seant. Sajnos.
Talán gyorsabban célhoz ért volna, ha a korábban olyan gondosan földre ejtett rajztömbjéből egy lapra díszes meghívó levelet kanyarított volna, és még ízléses borítékot is hajtogatott volna hozzá, így invitálva be Őmardekárosságát a poros kis helyiségbe, mely a továbbiakban a hadiszállásuk lesz. Ha nem is olyan gyorsan, mint azt ő szerette volna, de végül is Blaine besétál az ő kis zugába, igen ez most az ő kis zuga, ahova volt oly kegyes és benavigálta a srácot. Egy pillanatra igazán piszkos gondolatok futnak át hugrás kis agyacskáján, és persze nem mind olyan gonosz, mint lehetnének egy mardissal szemben. Gondosan bezárja az ajtót és nagy okosan még egy ügyes kis bűbájjal ellátja. Már épp saját vállát veregetné büszkén, amikor a mély hang visszarángatja a földre. Ajkát beharapva némileg szemrehányóan néz fel a kékekbe. Orrát ráncolja, ajkát húzgálja ide-oda...

- Nem láttál még ilyet? - kérdezi aztán hasonló elképedéssel, de ő nem az a pókerarc, így mosolya hamar kiszélesedik. Pálcáját meglóbálja, folytatja - Tudok ám még egyebet is... - int ugyancsak a galagonya vesszővel az ajtó irányába, ám ige nem hagyja el ajkait. Bizony, a gyakorlásnak megvan az eredménye, ha még nem is nonverbális varázslás bajnoka, ilyen kis apróságokat már ő is el tud intézni. Az ajtó cuppanó hangot hallat, majd olyat, mintha megterhelnék mázsás súlyokkal, talán egy pillanatra az is felmerülhet, hogy összeroppan. De aggodalomra semmi ok, a mágikus retesz megakadályozza, hogy bárki megzavarja őket, ahogy a másik bűbája azt, hogy kirobbantsák az ajtót. Igaz ez a bent levőkre is, csak Shay nyithatja ki az ajtót, hogy ebből mennyit vesz észre a mardis, az már egy másik dolog. Maximum a hangokból sejthet valamit. Na ez gonosz volt.
- Csak nem aggaszt a testi épségem? - érdeklődik cinikus felhanggal, tudálékos zöldekkel és szemöldökét huzogatja, közben természetesen vigyorog, mintha most legalábbis elárulta volna magát a srác. Persze Shay is tudja, hogy semmi olyasmiről nincs szó, hogy esetleg netán jobban érdekelné, mint egy csökött értelmiségű hugrás csaj, akivel még véletlenül értelmes, emberi módon lehet szájkaratézni. - Ne aggódj, még így is eggyel több maradt, mint neked... - csak szimpla ténymegállapítás, amelynek tudományos alapja az, hogy Seannak sejtelme sincs mi folyik az orra előtt. Remélhetőleg. Bár úgy lenne, sajna azonban túl jók a szemei, és  betegesen kék íriszek sok mindent észrevesznek. Shay pálcáját visszahelyezi tartójába, majd míg a srác a helyet veszi szemügyre, ő összegyűjti a rajzfelszerelését, és igyekszik még csak a legkisebb látszatát sem mutatni, hogy mennyire nem szeretné, ha esetlegesen bárki más kezébe kerülne. Feltűnés nélkül azonban úgysem tudná letenni sehova, így hát kezében fogja, míg ő maga is beljebb halad néhány lépést. Kezeit hátracsapja, a füzetet ott tartogatva forgolódik körbe. Van itt sok minden, kiselejtezett kanapé, szekrény, lámpások, asztalok. Tény, a por nagy, de legalább büdös nincs.
- Én sem... - rántja meg vállát, tekintetét körbe-körbe hordozza, míg ő maga járkál, nem elégszik meg annyival, hogy egy szekrénynek dőlve szemlélődjön. Nem szerencsés túlságosan az ingatag tornyok közelébe engedni, mert képes valaminek nekimenni és lesodorni. Szeme sarkából sandít fel olykor Blainre, kíváncsian leskelődve, hogy mit csinál... - Egész izginek tűnik - jegyzi meg fojtott hangon, de még így is hallhatóan, zöldjei az egyik sarokban állapodnak meg, felcsillannak, s egy félmosoly kíséretében elindul a kifigyelt hely felé.
Remélem működik.
Szeme sarkából a mardisra pillant, mint akinek most valami ravasz terve született.

[.-= Sajtli =-.]

.-= Sajtli =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A varázslatot követően Sajtocska nem állt meg, folytatván folklór műsorát, színpadiasan fitogtatva tudását jelentette ki, hogy másra is képes. Az ember sok mindenre képes lehet, ha akar… a megvalósítás már egészen más kérdés. Haloványan elmosolyodtam, majd megrázva a fejem folytattam volna a helyiség feltérképezését az ódon, rozoga, poros, gusztustalan szekrényke lapjának támaszkodva, amikor mély, cuppanó hangot hallottam. Természetesen nem kellett túl sok ész hozzá, hogy tudjam, az ajtót elreteszelte a Lelkem, a kérdés már csak az volt, melyik igét használta erre a célra. Mindegyiknek megvan a maga fondorlata, és biztos voltam benne, hogy a vigyorgós, ütődött csajszi, nem valami alapszintű baromsággal rukkolt elő. Gyaníthatóan úgy bezárt minket, hogy csak lebontva a falat jutnék ki ebből a kibaszott szeméttárolóból. Egyelőre azonban meg sem fordult a fejemben a távozás efféle lehetősége, meg úgy általánosságban a távozás sem. Jeleni pillanatban a figyelmemet az a sok szar kötötte le, amit éppen szedegetett a földről. Igen gondosan próbálta takargatni a hátsó fertályát az orromba nyomva, és úgy felszedni, nehogy valamit is láthassak belőle. Igazából nem is nagyon érdekelt, jobban tartottam nem belemászni a női titkokba. Persze egyértelműen kapaszkodó lehet a történés a későbbi beszélgetések, vagy éppen vérszívás során. Ahogyan figyeltem, a lábam bizseregni kezdett, egyre jobban éreztem a késztetést, hogy valagba billentsem… ha már itt mutogatja nekem, mintha szükséges lenne… de aztán úgy voltam vele, hogy elegendő volt mára a pofonok kiosztásából. Szegény lestukkolta volna az előtte lévő szekrénykét, a sok szarság meg a nyakába borult volna. Inkább hagytam a dolgot, bár természetesen megjegyzés nélkül emellett sem lehetett elmenni, ahogyan általában vele kapcsolatban semmi mellett sem.
- Ezeket a női praktikákat…
A hangszín természetesen emelkedett és csodálatosan színpadiasan sikeredett, mintegy kifejezve, Aranyom, szép a feneked, és egyértelmű, hogy direkt és plánba az arcom elé rakod. Összefonva a mellkasomon a karjaimat folytattam a monológot, amíg szerencsétlenkedett.
- … mi van azokon a vécépapír darabkákon, hogy ennyire takarod?
Biztos voltam benne, hogy nem szardarabkák. Valami fontos lehet, az ember efféle rohadt kis fecniknek nem szentel ekkora figyelmet.

Izgalmas?
Ez?
A szavaiból ítélve nagyon úgy festett, hogy az izgalom fogalma valami egészen mást jelenthet az ő szótárában, mint az enyémben. Mi a faszom lehet izgalmas egy koszos, büdös, szaros, területre a szobám tizede helyen? Bár, ha jobban belegondolok, az valóban izgalmas lehet, hogyan ne kapjunk pormérgezést, mert más adrenalin pumpát nem látok idebent. Megrázva a fejemet löktem el magam a rozoga szekrénytől, amely az összeomlás és teljes megsemmisüléssel fenyegette a korosodó, a lomtalanításkor itt felejtett darabot. Olybá festett pár pillanatig, valóban össze is szakad, de aztán csak megállapodott a három plus a fél lábán. Lassú léptekkel indultam meg a sarok irányába, ne okozzak már csalódást a hugrásnak, ha direkt módon ilyen titokzatosan pillantott vissza.
Léptek.
Nyugalom.

Sonka

Nem igazán számít arra, hogy Blaine figyelemmel követi az ő pakolászását, így még csak meg sem fordul a fejében, hogy mindvégig premierplánban mutogatja a hátsóját. Nem az a fajta, aki ilyen praktikák bevetésével kínálgatja fel magát. Az ilyentől a falra tudna mászni. Még akkor sem folyamodna ilyesmihez, ha nagyon meg akarná magának szerezni a mardekárost, de ebben legyünk biztosak, annyira nem akarja.
Egyébiránt, ha annyira nem lenne rá kíváncsi nem nézné, van itt elég érdekes látnivaló, muzeálisak is akár, ami a lány tomporáról nem mondható el. Szerencsére.
- Hm? - kérdez vissza szórakozottan, nem érti miről is van szó, füzetet a hóna alá csapja és kiegyenesedik végre. Tagjait kicsit átmozgatja, majd Seanra pillant értetlenül még mindig az előző megjegyzése miatt. - Semmi érdekes... - rántja meg a vállait, még grimaszol is hozzá, hogy még inkább kifejezze mennyire jelentéktelen dolgokat takargat. Egyébiránt tényleg jelentéktelen lehet ez egyesek számára, de neki fontosak. Az utóbbi időben kapott rá a képregények rajzolgatására, -halkan megjegyzendő, hogy egész jól megy neki- nem nagy művészi munkák, mint inkább viccesek, s melyek egy részének bizony az itt kíváncsiskodó mardis is főszereplője. Néhol vicces helyzetben, néhol pedig... nos mindenkinek lehetnek gyengédebb pillanatai, amikor butaságokon elmélkedik, hát Shay-jel is megesik néha, s mivel épp közelben volt a rajzcucca, le is rajzolgatta a fejében megjelenő képeket. Lehet, hogy ezek nem nyernék el túlságosan a srác tetszését. Vagy ki tudja.

Az rövid terepszemlét követően kiszúrja a sarokban a régi mágikus lejátszót, melynek poros tölcsére szinte azonnal magára vonta a hugrás figyelmét. A zene jó dolog, hát még a tánc. Shaynek jó időbe telt, míg megtanult táncolni, de most már kifogástalan partner tud lenni. Egy régi poros lemez van a lejátszó tű alatt, melyet pálcájának egy intésével megtisztít, nem látja kristálytisztán a feliratot, de biztosra veszi, hogy valami jó kis klasszikus van benne. Pálcája hegyével rákoppint, de nem történik semmi. Ekkor pillant meg és veszi észre, hogy Blaine közeledik. Vigyorogva nézi, látszik a mardis szemeiből, hogy bár próbál nyugalmat sugározni felé, igenis kíváncsi, de legalábbis nem akar meglepiket. Pedig a barnaság olyan ügyes az ilyesmiben. Egy kicsit megpiszkálja a tűt, majd a lemezt végül elkezdi tekergetni a kallantyút, közben persze felnéz Seanra...
- Mit vártál? - kérdezi vigyorogva, szinte a nyakát tenné rá, hogy valami egészen mást. Kicsit összerezzen, mikor váratlanul felhangzik a zene, nem épp tökéletes hangfekvéssel, de élvezhetően. Néhány pillanatig meredten fürkészi a fiút, vívódik magában, hogy legyen-e annyira idióta, hogy megkérdezi, táncolnak-e. Végül is, már így is hülyének van nézve, ez nem oszt, nem szoroz.
- ...mm... - első körben nem igazán sikerül kinyögnie mit is szeretne, és most, hogy úgy rendesen Sean szemeibe néz, még kissé zavarba is jön. Nem szokott ő ennyire tartani attól, hogy mások mit gondolnak, most mégis kezdi kicsit érdekelni, hogy a mardis mit gondol.

[.-= Sajtli =-.]

.-= Sajtli =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A titokzatosság igencsak hamar szertefoszlott, amikor megláttam a takarásban lévő, törött, repedezett tölcsérű szardarabot. Egy kibaszott lejátszó, már csak az kellett ide az embernek, mi más. Mintha nem lett volna tele a hely csupa felesleges dolgokkal amúgy is. Tényleg úgy festett, hogy Frics ide baszkodta volna be azokat a holmikat, amik már cirka több ezer éve arra vártak, hogy leselejtezzék őket. Elfintorodva ráztam meg a fejem, és figyeltem, ahogyan bűvészkedik vele, hátha életre tudja kelteni. Az asztal mellett álldogálva, az egyelőre működésképtelen szerkezet mellett felfedezett, por és pókhálóval szőtt könyvet kezdtem méregetni. Megemelve ráfújtam egyet, hogy elolvashassam a címét, amely megtörténte után már tudtam, ez sem az a darab, ami annyira lekötne. Ledobva a díványra tekintettem ismét a lejátszóval küzdő Sajtra, bízva abban, hogy az a rakás fos nem fog elindulni. A zenével magával nem akadt semmi problémám, ahogyan néztem, klasszikus szösz volt rajta, ami még bele is fér. De az ilyesmit általában akkor szoktam csak hallgatni, ha éppen hangulatomnál vagyok, és ez most nem volt elmondható. A bénázása helyett továbbra is azt méregettem, kivehető-e, hogy mi a retek van a vécépapír darabkákon, amit olyan gondosan szedegetett össze pár perccel ezelőtt.

Zene.
Hangzavar.
A csend, a dédelgető csend semmivé foszlott, és felcsendült valami macskanyávogásszerű szar. Meg kell jegyeznem, a macskát, ha ilyet tesz, elvágom a torkát, szörnyűség. Ismét fintorogva emeltem meg a kezem, és dörzsöltem meg a fülemet.
- Azt a büdös…
Nem folytattam, bár úgy hangzott volna valahogyan, hogy azt a büdös kurva élet, ez mi a faszom? Valahogyan nem sikerült felismerni az előadót, gyanítottam, hogy a tölcsér is közrejátszott a torzításban. A lejátszóról a hugrásra pillantva láttam, hogy bambázik valamit, és olyan vörös a feje, mint azoké, akiket véresre szoktam verni egy-egy hülyeségük után. Aztán esett csak le, valami bújdoklós, szappanopera szerű fejet vág, amit több, mint valószínű, hogy tánccal fűszerezve. Rühelltem, ha az emberek csak egy lépéssel is közelebb vannak hozzám a kelleténél, azt már a személyes aurám elleni támadásnak véltem, és kissé agresszívabbá váltam olykor a kelleténél. Tény, Sajt már megengedhetett magának dolgokat, ami másnál felért volna egy kibaszott halálos ítélettel, de a bizalom körétől azért még távol esett. Szívtuk egymás vérét rendesen, és kiderült, hogy van vér a pucájában, ami miatt valamilyen szinten elnyerte a szimpátiámat. Az oltogatások alatt már felismerhette volna a tényt, gyűlölöm a közelséget, és nem vagyok éppen oldott, ha valaki átlépi a távolságot, azt a bizonyos küszöböt. Mondjuk, még nem történt meg, de a mimikából evidens volt, hogy valami ilyesmit akar. Elbaszott korcs voltam az ilyen helyzetekben, utáltam érzelegni, rühelltem, legalább annyira, mint Piton fél lábon ugrálva mugli samponreklámszöveget énekelni.
- Te is arra gondolsz, amire én?
Kérdeztem sejtelmesen, meg sem mozdulva. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, folytattam.
- Na jó, széttörheted te a lejátszót!
Haloványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, bár a mosoly most inkább erőltetett volt, a szöveg pedig egy gyengére sikerült próbálkozás a helyzet terelésére. Szorongatva éreztem magam, abból pedig nem szokott semmi jó kisülni. Ez olyan, mint amikor egy vadállatot meg akarnak fogni, szelídíteni, akkor tör csak ki igazán belőle az ösztön.
- Mennünk kellene!
A mondatot követően az ajtóra tekintettem, mintegy utalva arra, azt csak ő fogja tudni kinyitni.
Vártam.
Figyeltem.

Sonka

Szeme sarkából figyelgeti a mardist, s amikor ráfúj a könyvre, eltüntetve róla a port és egyéb ezeréves maradékokat, nem bírja ki, hogy fojtott hangon oda nem szúrjon neki egyet.
- És még te gúnyolódsz rajtam. Mi lenne, ha a pálcádat nem csak karónak használnád? - ez egyfajta utalás lenne a tök mellé karó szólásra, mely ugyan nem épp varázspálcás dolgokra értendő, de a srác elég értelmesnek tűnik ahhoz, hogy megértse, mire is gondol. Talán. Majd kiderül, ha egyáltalán reagál rá valamit. Kezével megpróbál elhessegetni egy keveset a gomolygó porfelhőből, és csak nagyon tud benne reménykedni, hogy a szálldosó pókhálódarabkák nem az ő hajába óhajtoznak leereszkedni. Kezei eközben matatnak továbbra is, pimasz zöldjei pedig a mardist fürkészik.

Sean reakciója a lejátszó hamis hangjaira a lányt egy kissé elbizonytalanítja, de mivel már belefogott óvatos szuggerálásába, nem hagyja magát elkedvteleníteni. Ahogy a zene előrébb halad kezdi felismerni benne, a Trimágus tusa évében hallott karácsonyi báli keringő dallamait. Hihetetlen, hogy itt van ez a lemez, melyre még ők is gyakorolták Bimba professzor vezetése alatt a keringőt. A bál emléke mosolyt csal a leányzó arcára, bár nem az hívta el, akivel ő szeretett volna menni, így is jól érezte magát. Ő még mindig a lejátszó mellett áll, feje kicsit ingadozik a hamis dallamokra, melyek a fülében már nem hamisan csengenek fel. Nosztalgikus mosollyal néz maga elé, mely hamarosan átcsap fürkésző pillantásokba, Blaine tekintetét keresve. A kérdésre megremegnek tagjai, s a pillanat egy tört részéig maga is elhiszi, hogy most megtörténhet a csoda, hogy ugyanarra gondolhatnak. Szemei aztán egy pillanat múlva kikerekednek, s még egy csalódott sóhajt is megenged magának.
- De én nem is... - motyogja az orra alatt, zavarában egy újabbat koppint a lejátszóra, mire az elhallgat egy pillanatra, mintha megpróbálna újra nekifutni a zenének kezdi újra. A báli muzsika hangja tisztábban és jobban cseng most. Nem hangos, de hallható. Shay felemeli tekintetét, száját ide-oda húzva nézi Blainet, már megint mondani akar valamit, de most ki is bukik belőle.
- Tudod, néha nem ártana kicsit... nem is tudom, lazítanod... mondjuk, amikor velem vagy. A merevséged olykor - itt természetesen a jelenlegi helyzetre utal - szörnyen... - keresi a szót, úgy néz ki kezd rá hatással lenni Blaine, ha mást nem is még, de ezt a színpadias eszmefuttatást kezdi átvenni tőle - ...hervasztó. - Őt nem érdekli most semmilyen reménykedő pillantás a mardis számára szabadulást jelentő ajtó felé. Akár kézjelekkel is elmutogathatná mit akar, akkor sem venné fel. A fejébe vette, hogy táncolna, a srác szerencsétlenségére épp vele. Milyen pech, hogy pont ő van itt. Mármint a fiú számára.

- Hmm... Sean Blaine zavarban? - vigyorodik el, felfedezve az arcot elborító feszengést, és kimondhatatlanul élvezi a tiszavirág életű győzelmet, nem gondolta, hogy ilyen kellemesen bizsergető ez az érzés - Ha esetleg emiatt érzed kellemetlenül magad, megnyugtatlak, kifogástalanul táncolok... - és ott az a rosszindulatú kis mosoly, ami eddig ritkán fordult meg az arcán, mert ritkán került ilyen helyzetbe - ...ehm, és ha szeretnéd, akár vezetek én - megrándul arca, érzi, hogy kezd messzire menni, de nem tudja abbahagyni, jól esik picit Blaine kilóméteres egóján tapicskolni egy keveset, még ha ő ezt nem is biztos, hogy annak veszi -, persze csak, amíg bele nem jössz. - Zöldjei ártatlanul csillannak meg, lassan beszél, mintha minden egyes szót kiélvezne, igazából ezt is teszi. Ujjai eközben, mintha csak két pici, vékony láb lennének, indulnak meg a lejátszót magán tartó alkalmatosságon, egyenesen Sean felé. Hallotta, hogy menne már, de ezt a gyenge kis próbálkozást nem is tudja komolyan venni. A távolságot megtartja, igyekszik kartávolságon kívül maradni, pedig annyira nem tart Sonkától, azért van benne egy egészséges fenntartás. Ajkát harapdálva, izmait megfeszítve várja a választ, persze a nemet is teljesen megérti. Elvégre Seanról van szó. A mindig mereven ellenálló Seanról.

[.-= A határokon táncolónak=-.]

.-= A határokon táncolónak=-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A könyvről való porfújásra érdekes és egyben számomra kurvára érthetetlen megjegyzést kaptam. Nem azért volt érhetetlen, mert nem tudtam feldolgozni a szavakat, amit hallottam, egyszerűen az nem volt világos a számomra, mi a fészkes picsának kellene azért pálcát ragadnom, hogy eltűntessek egy amúgy is fos állapotban lévő keményfedeles könyvről párezer oda nem kellő hívatlan vendéget? Nem vagyok függő, hogy minden kis baromsághoz a varázspálcát használjam… ennyi erővel tulajdonképpen mozognom is felesleges, mert létezik a levitáció… beszélni is, mert gondolatokat is lehet közölni egymással… sőt, a kibaszott létem is csak azért szükséges, hogy fogjam a mindenre jó és csodálatos gallyat, és lóbáljam, mint diáktársaim a faszukat, ha nőt látnak. Az emberi lét lényegtelenné válna, ha minden apróságra a pálcát használnánk. Tulajdonképpen elegendő lenne egy agy, amiből kéz nő ki, mert non-verbálisan is megoldható minden, a test meg attól a perctől fogva csak egy cafat hús, felesleges körbenövése az amúgy fontos szervnek.
- Nem veszem elő minden pepecs szarság miatt, mint mindenki más.
Azért gondolom, ahhoz már ész kell, hogy fel tudja dolgozni az ő helyzetét, amikor az ajtóra disaudio-t szórt… megtehette volna hamarabb is, sőt, rá is zárhatta volna, mielőtt rábaszok a falapra. De ahhoz, hogy már a könyvről is így távolítsuk el a port… faszom, helyzet és helyzet között is van különbség, nem kell mindent túlreagálni. Azért még bízva bíztam, hogy futja annyira, belássa magától, mekkora marhaságot is vágott a fejemhez.

Sóhaj.
Csalódott.
Találkoztunk már párszor, ennél jobban is ismerhetne, ha kicsit is figyelt volna. Biztos vagyok benne, hogy a lemondó sóhaj annak szólt, nem akarok táncolni. Pedig valóban így van, kurvára nem elemem a pillegés, arról nem is beszélve, hogy nem igazán vagyok oda azért sem, ha valaki túlzottan közeli kontaktust akar… valahogyan sarokba zárva érzem magam tőle. A mostani, és a szavaiból kivéve máskor is hervasztónak mondott reakcióm kritizálására összehúztam a szemeimet. Most nem abban a cinkos és sejtelmes formában, ahogyan szoktam, hanem a tipikus Blaine félében, amikor már csak a hajszál választ el attól, hogy az amúgy nyugalmas lelkivilágom felboruljon, helyét pedig az igencsak ösztönszerű, egyesek szerint vadállatias én vegye át. A kékek most metszően hidegnek bizonyulhattak, de nem szólaltam meg, vártam, mit mond… mi az, amit érdemesnek találok arra, hogy elmagyarázzam, és mi az, amit nem. Találkoztunk már párszor ezt megelőzően, és, noha ez neki ezek szerint nem volt feltűnő, lazábban viselkedtem vele, mint másokkal… ezért nem kapott még akkora kibaszott pofont, amitől a feje a már amúgy is törött lejátszó tölcsérében landolt volna.
A határok.
Feszegeti.

A probléma ott volt, hogy nem értette meg, mi is a nagy büdös helyzet. Nem voltam zavarban, egyszerűen nem akartam semmiféle kontaktust, mert nem szerettem. Már az is túlzás volt, amit a számára meghagytam, a tér, amit kevesen kaptak csak meg rajta kívül. A helyzet és eset azonban rádöbbentett, hogy nem mértem fel kellőképpen a dolgot, és még ezt a keveset sem szabadott volna hagyni, mert ha az ember a kezét nyújtja, a másiknak úgyis az egész retkes test fog kelleni. Nem fejezte be a monológot, folytatta, és egyre csak tépkedte a határokat takaró képzeletbeli lapkákat. A kéklő szemek tompa, ámde annál gyilkosabb villódzása nem maradt abba, a kezeimet azonban még nem szorítottam ökölbe… az már a végső szúrást jelentené. A táncra való invitációt befejezve aztán megpróbált közelíteni, még mindig nem értette, hogy egy sarokba szorított vad sokkal veszélyesebb, mint azt gondolná. Utáltam, mindig is keményen léptem fel azok ellen, akik rám akarták kényszeríteni az akaratukat, és ez most éppen ilyen helyzet volt. Érces hang, érezhetően más hanglejtésű, mint amikor teljes nyugalmamban találnak.
- Nem zavarban, sarokban!
Mivel eddig ezt nem sikerült észrevenni, hát közöltem vele amúgy mellékesként, merthogy kurvára nem mindegy a dolog.
- Biztos vagyok benne, hogy jól ropod, elvégre a feltűnési viszketegségnek ez is része…
Talán bántóra sikeredett, de pillanatokkal ezelőtt ő sem alkalmazkodni próbált, mindinkább tépkedni az idegszálakat és kárörvendeni magában… hiába is tagadná.

A megtáncolhatatlannak


-Nem baj… csak – kicsit köhécsel – legközelebb inkább a másik irányba fújd! - szemei hirtelen könnybe lábadnak, míg ő maga egy kitörni készülő tüsszentéssel harcol. Nem akar tüsszenteni, mert csak még több port szabadít a levegőbe, akkor aztán megnézhetné magát.  Azt, amit kérdezett s nehezményez még most is, nem tartja hülyeségnek, Sean hiába is várja, hogy így tegyen, ha már varázsló az ember, ne csak azért legyen pálcája, hogy a farzsebében tárolva az étkezéseknél meglegyen a tartásjavító karó… Nem fuldoklik olyan látványosan vagy ilyesmi, a porra szinte mindenki így reagál.

- Ne haragudj – hamar eláll a vitától, jobb belátnia, hogy fölösleges az erőlködés. Halvány, szelíd mosollyal sóhajt egyet, sóvár tekintettel végigsimít a kissé poros lejátszó tölcsérén, majd egy szenvtelen mozdulattal leüti róla a tűt. Nem lehetne mondani, hogy nem remeg zavarában a keze. Arca elpirul, szégyennel vegyes csalódottság ül ki orcájára, szeme sarkából még egyszer Blainre néz.  Ajkát beharapva fürkészi a mardist, majd ellép az asztaltól, maga sem tudja hova, csak arrébb, hogy hátat fordíthasson neki.  Furcsán veszi ki magát az egész, s ha a fiú esetlegesen átgondolja a helyzetet, talán neki is feltűnik, vagy már feltűnt neki, csak nagy ívben tesz rá, így megkímélve magát attól, hogy bármi, számára esetleg kínos szituációba kerüljön. Fejét alig észrevehetően rázza meg, közben egy régi öntöttvas kandeláber csonka karjának egy faragott levéldíszét macerálja.
- Nem akartalak sarokba szorítani egy egyszerű… utalással. Végül is… nem a kezed kértem meg – erre képtelen visszafojtani egy vigyort – és… hátöhm… nem tudom, nem érzem úgy, hogy belül másztam volna a zónádon… - mivel azért elkerülhetetlen, hogy legalább heti rendszerességgel ne érintkezzen a mardissal, fusson vele össze itt-ott, lássa erre-arra, már észrevett kapcsolatosan egysmást. Mégis, vannak alkalmak, amikor ő maga lép át bizonyos határokat. Nem könnyű megérteni.

- Nem tudom a kettőnek mi köze egymáshoz – rántja meg a vállát hanyagul, szemét a poros padlóra irányítja, majd vissza Seanra – miért gondolod, hogy feltűnési viszketegségem van? – kérdezi végül, hiszen nem ez az első alkalom, hogy a fiú felhozza ezt a dolgot, s nem ez az első alkalom, hogy nem tud zöld ágra vergődni ezzel. Ő nem gondolja ezt magáról, már csak azért sem, mert nagyobb tömegek számára igyekszik láthatatlan maradni.
- Nekem inkább az a gyanúm, hogy a te figyelmed kelti fel túl sok minden, ami velem kapcsolatos... - vérgyenge próbálkozás, átlátszó hárítás, és túlságosan gyermeki reménykedés. Ennyire nem naiv, de tud úgy viselkedni.

Nekidől valaminek, szemei az asztalon fejelejtett rajztömbön állapodnak meg. Vesz egy nagyobb levegőt, idegesen beharapja ajkát, de végül is megszólal, bár hallható mit mond, kevésbé vehető ki, hogy ez most Blaine-nek van-e címezve.
- Hmm… egy könyvben ez biztos nem így történt volna – zöldjei csak most siklanak vissza Sonkára, egyik szemöldökét felvonja, de mosolyog, bátortalanabbul, mint eddig és még mindig némileg elpirulva – persze, csak azért, mert én máshogyan írnám meg. Például, gróf Mufurc uraság adna egy esélyt, felbontaná azt a méteres határt és beengedné rajta Mosolyhercegnőt… ha más nem, arra hat és fél percre, amíg a zene tart… - el sem hiszi igazán, hogy ezt mind kimondta, de ha már így tett, egy amolyan shayes mosolyt még mellékelt mellé. - Na igen... nem egy Donnie Darko, én inkább happy end kedvelő vagyok... - Egy pillanatra térnek zöldjei vissza az asztalra, a tömbre, de már tudja, hogy elárulta magát. Védtelenül hagyta az erősen kompromittáló és természetesen felcímkézett rajzait, és még a rejtő bűbájok sincsenek rajtuk. Épp csak egy pillanatnyi ideje marad gondolkodni, a következő pillanatban meg is szólal. 
-Ha menni akarsz, menj csak! – int pálcájával az ajtó felé, látható, hogy csak kínjában mosolyog. Önnyugtatására igyekszik minél nagyobb levegőket venni és elrejteni a sürgetést, kevés sikerrel – De vigyázz, nehogy elkapjanak… - figyelmezteti a mardist, elvégre már valahol takarodó környékén járhatnak időben. 

[.-= Sajtlika =-.]

.-= Sajtlika =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A lejátszó.
A tű.
Sajt ráeszmélt a valóra, ma nem lesz tánc, tetszik, vagy sem. Soha nem voltam az a típus, aki szeret másokon lógni, szeret a közelébe engedni bárkit is a Merlinadta világon. Nekem már az is hatalmas előrelépés, hogy beszélgetek vele, nem még az, hogy tapogassam a testét, és ő viszont ugyanezt tegye az enyémmel. Ebből a szempontból elbaszott egy alak vagyok, elismerem, de mindig kötöttem az ebet a karóhoz, még akkor is, ha a korcs ott döglik, vagy döglött meg… ez vagyok én. Megtörni? Soha nem fogok… az élet megtanított rá, hogy keményen kell játszani, mert a gyengéket eltapossák, meggyalázzák, lemossák a színről, és örök feledésbe merülnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiugró akarok lenni, esetleg híres, vagy éppen olyan, akit mindenki ismer… csak legyek egy a sok közül, aki túlélt.
Suttogás.
Alélt hang.
Bocsánatot kért, ami nem alábecsülendő tény, bár maga a helyzet valóban egy igen elszart valami lett, köszönhetően neki, és az életszemléletemnek is. Miután elfordult, és az ódon kandelábert kezdte méregetni, a földre tekintettem, majd elengedtem magam, és a mögöttem lévő díványon landolva állapodtam meg. Hülye húzás, a régi alkalmatosságon annyi volt a por, mint friss szaron a légy. Kissé összehúzva a szememet csaptam párat a kezemmel, majd azokat is az ülőpárnákra engedtem. Hallgattam mit mond, mivel is mentegetőzik. Érthető és logikus lépés volt tőle, mi több, egészen biztosan kellemetlen, felesleges is ezt firtatni.
- Nem kell!
Szólaltam meg unott hangon, jelezvén, nem kell folytatnia az eszmefuttatást, azért én sem vagyok egy hülyegyerek, aki nem érti, mi folyik körülötte, legalábbis dereng, vagy ehhez hasonló. Amikor visszanézett rám, mélyen a szemébe révedtem, nem volt mit szégyellnem, sem takargatnivalóm, meg amúgy is egy gátlástalan fasz vagyok, szóval… A szavai okán halovány mosoly… másnál ez gúnyos lett volna, és támadó… az ő esetében inkább csak visszafogott, vérszívó görbület.
- A gyogyósok mindig kitűnnek a tömegből.
Ez már inkább nyugalmas, és a régi, kötekedő Blaine hangnem, amely egyértelműen nem arra irányul, hogy még egy pofont adjon a csajnak, mindinkább megpróbálja oldani a feszültséget. Nem vagyok valami jó ebben, én általában szítani szoktam a köröttem lévőket a stílusommal, nem pedig békítek. Valami csak lesz a próbálkozásból.
Folytatja.
Mese.

Mufurc herceg, meg egyebek. Igazán felemelő izzzé, és valóban, ahogyan mondta, ez a tipikus happy end, amikor mindenki boldog, repked, madarak csicseregnek, meg egyéb faszság. Ezek azok a klisék, amik mögé az emberek szeretnek elbújni a rideg valóság elől. Érthető bizonyos szemszögből, de a realitás talaját meg kellene őrizni, mert a végén mindenki csak egy kurva nagy hallucináció szereplője lesz, és egy élettől való pofonba azonnal belehal, vagy öngyilkos lesz, ha bátortalanabb és gyenge. Csendesen hallgattam, és olykor, a kékellő szemem sarkából a mappára tekintettem, ami az asztalon van. Amikor aztán befejezte a mesét, és távozásra akart bírni, ellöktem magam a díványtól, és lassan az asztalhoz sétáltam. Végigmérve a mappát megérintettem, majd a kezemet végighúztam a gerincén, és megemeltem. Pár percre rám tört a gyarló ember, mi lehet benne, de látszott, hogy a hugrásnak fontos, és szégyellné magát, ha belekukkantanék. Újabb apró araszokkal odasétáltam elé, majd a mappát a mellkasához nyomtam… nem olyan Blainesen, hogy a csaj kiszáguldjon a helyiségből, és törjenek a csontjai… kedvesen és udvariasan. Bizony, egy tahó faszkalap aki ilyesmire is képes… csak ki kell érdemelni. Amennyiben átölelte a mappát, úgy elengedtem a kezemmel… egy pillanatra talán elbizonytalanodtam, de ez nem a legjobb szó… megtorpantam. A kézfejére tettem a kezem, és mélyen a szemébe nézve, halovány mosollyal a retkes pofámon szólaltam meg.
- Ami most van, többet ér…
Elengedve a kezét léptem hátra párat, majd az ajtó felé fordultam, és nyugalmas léptekkel indultam tovább. Hátra sem tekintve engedtem szabadjára az utolsó gondolatot a jól megszokott érzelemmentes és üres hangnemben
- … különb jár neked…
Kinyitottam a kovácsolt vassal szegett ajtót, és kilépve rajta megindultam a klubhelyiségem felé.


// Köszönöm a játékot! Bízom benne, hogy még jó párszor összefutunk a falakon belül és kívül is //

Sonka

Miért kell ilyen helyzetbe hoznia magát? Valahol magában minden bénázása közben, és miközben sületlenségeket hord össze, azért fohászkodik, hogy Blaine küldjön már egy Silenciot és vágja már pofon, hogy térjen magához. De nem, minderre hiába vár, pedig hagy támadási felületet, hátat fordít neki, épp egy mardisnak testhez álló felállás lenne. De nem, nincs benne ennyi könyörület. Így csak esztelenül ontja magából a marhaságokat, természetesen azzal az édes bájjal, amivel megáldotta a jóisten. A hátha mögött zajló eseményekről addig nincs is tudomása, amíg meg nem fordul, s újra fel nem emeli azokat a zöldeket, a kissé poros Sonka láttán azonban képtelen nem kuncogni.
~Édes… ~ a gondolat csak egy sóhajként tör belőle ki, s bár benne megvan a mehetnék, de lábai nem moccannak onnan ahol áll. Jól is teszi, bár van benne az a fajta öngyilkossági hajlam, hogy pofátlanul meg mer lépni egyes dolgokat. Puszilta már meg a mardist, kétszer is és még él, sőőőt épp bőrrel el is tudta illegetni a kis hátsóját a színről. Sajna azonban van egy olyan sejtése, hogy első alkalommal a meglepetésnek, a másodikban pedig az alkoholnak köszönhette szerencséjét. Most egyiket sem tudná bevetni, így marad a távolról szemlegeltetés.
Ha magát kellene néznie és hallgatnia valahol az arcmarás és a hajtépés között lenne most állapotilag, és valahol most a mesekönyves résznél futna világgá. Alapvetően szereti olvasgatni a nyálas, szerelmi sztorikat, de ő maga nem akar olyan lenni, mint azok a hősszerelmes ostoba libák. Most mondjuk nem is erről van szó, de tényleg egy gyengédebb pillanatát éli most, és majd iszonyatosan fogja utálni magát érte, hogy mindezt ráadásul éppen pont Sean előtt produkálja.

Ahogyan máskor másoknak nem sikerül a lányt levakarniuk magukról, úgy most a hugrás is küszködik, hogy lehetőleg a srác úgy masírozzon ki, hogy ne égjen be még ennél is jobban. A mappa. Sean kezében.
~ Véégem van… ~ szemmel látható arcán az ijedtség, de a következő pillanatban már inkább a kíváncsiság. ~Vajh mit szólna, ha látná? Kellemetlen lenne? Netán feldühödne? ~ és most valahogy azt kívánja, bár nyitná ki, talán még el is vörösödne. Már így is gyogyósnak tartja, ennél jobban már nem is tudná. Fejét lehajtja a közeledésre, de egészen megfeszül, amikor a mardekáros közel jön. Olyan, igazán közel, közelebb, mint ami ahhoz az idióta tánchoz kellett volna. A mappa. Elindul felé. A torka elszorul, majd egész mellkasa és kissé megremegő kézzel veszi vissza tulajdonát. A sóhaj akár lehet csalódott is, de megkönnyebbült is, igazán ő sem tudja eldönteni, s már csak reflexből is magához szorítja a gyűjtőt, úgy pillogva Blaine-re, mint egy bánatos őzike, smaragd zöld, majdnem világító szemekkel. Kinek mi jutott. Neki ez a folyamatos csalódás.
Szemöldökeit előbb összevonva, majd felhúzva ízlelgeti magában a szavakat, és ahogy a kékekbe néz, el is pirul egy kicsit. Nem is olyan kicsit. Hát lehet nem imádni?
-Ne gondold.. – pillog párat még Sean szemeibe, s egészen addig egy mozdulatot sem tesz, amíg az ajtó ismét be nem zárul. Kézfején még mindig érzi azt a helyet, ahol megfogta, nem azért mert fáj neki, épp ellenkezőleg- Ajkai ábrándos mosolyra húzódnak, majd mikor végre képes összeszedni magát, mappáját féltve magához szorítja és ő is elhagyja a helyiséget. Azért most kicsit izgul a következő találkozó miatt.



//Én is köszi. Remélem mielőbb sor kerül valamelyikre. //

~Bell~

Hála a trehányságomnak újfent elmaradtam a tanulással. Leginkább a beadandókkal, amihez nekem nagy nyugalomra van szükségem. Pontosabban körülöttem kell a nyugalom. A klubhelyiségben ültem, gőzöm sem volt az időről, de már igencsak éjfél felé járt az idő. Ennek ellenére a hely zajos volt, noha nem a zsúfoltsága miatt, hanem néhány vihorászó lány miatt. Lehet, hogy engem találtak viccesnek, vagy csak simán jókedvük volt, bár ha már így állunk a receptet szívesen kölcsön kérném. Nem is kellett sok idő és betelt a pohár. Na nem azért nekik nem rontottam, inkább a félkész dolgozatomat bevágtam a táskámba a könyvekkel együtt és felálltam. Búcsúzóul pár orrvérzés ostyát túrtam elő a táskámból és ledobtam a kanapéra ami pár pillanattal ezelőtt az én trónom volt. Hadd induljon valami kis elsősnek jól a reggel.
Igyekeztem feltűnés nélkül kisuhanni a helyiségből a portré felé, persze ez nem sikerült, de szerencsére egyik csaj sem kezdett el hisztizni, hogy ne kóboroljak éjszaka, mert megint levonnak pár házpontot. Elvégre azért szerzik, hogy nekem legyen mit elköltenem. A portré lyukon kiugrottam és hamar felmértem a terepet. Tiszta. A kastély csendes és kihalt volt. Tökéletes állapot a felfedezésre, habár sajnos most a kötelezettségeim miatt erre most nem kerülhet sor. Tudtam hova indulok és bíztam benne, hogy üresen találom a helyet. Kis séta után oda is értem, szerencsére az éjjeli macska őrjáratba nem ütköztem bele. Mázli. Egyszer még rontást küldök arra a dögre.
A terem ajtaja kopott és ahogy kinyitottam (szerencsémre nyitva volt) hatalmasat nyikorgott. Nesze neked kém üzemmód. A hely nem sokat változott, de azt egyből észrevettem, hogy jártak itt előttem mert egy kanapé szépen elvolt helyezve egy asztal elé és pornak nyomát se láttam, pedig igen csak jellemző volt a kosz a szobára.
Nyugalom. Ledobtam a táskám az asztalra és előtúrtam a gyűrt dolgozatom, hogy tovább dolgozzak rajta. De hamar úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy kis pihenést, ezért elő húztam a SVK könyvem és egy ugrással elfeküdtem a kanapén. Igazából a könyv csak dísznek volt a kezemben, inkább elgondolkoztam dolgokon, kihasználtam a röpke időt, amit úgymond magammal tölthettem...