Nyugati park

Egy kisebb park, ahová menekülhetnek a diákok egy-egy szünet alkalmával. Sűrű bozót övezi a teret, s néhány öreg hárs illetve nyírfa is álldogál ott, melyek beárnyékolják az egyébként sem túl napsütéses területet.

Natasha Márquez


Dupla Legendás Lények Gondozása óra után, nincs jobb a magánynál és nyugalomnál. Nincs oda sem az állatokért, sem az olyan tevékenységekért, amikben állatokkal kell érintkeznie.  Ezen az órán ráadásul a Griffendélesekkel voltak. Mondja azt valaki, hogy nincs oka a kiakadásra. Két órán keresztül hallgathatta, hogy "Úgysem mered megfogni." vagy  "Dobd rá, hogy megijedjen...haha. "  ez elsőben talán vicces lett volna... többszörös nekifutással átgondolva, de ötödikben nem az. Határozottan nem az. Idegesítő! A másik meg az, hogy mivel nem használhatta pálcáját és nem hallgathatta el őket más módszerekkel sem, kénytelen volt elviselni, társaival együtt. Annyi jó történt csupán, hogy többen összefogtak és bosszút terveztek ellenük. Közös program délutánra, igazán megindító. A mardekárosok is tudnak együtt működni, itt a bizonyíték. Így maradt le az óra feléről. Nem kár érte, majd elolvassa amit tudni kell.
Hála a sötét erőknek, vége szenvedéseinek és a kastély felé sétál. Mivel az idő kellemes, lyukas óráját is kint kívánja eltölteni. Nyugalom és magány, csak ez jár fejében. Nem nagy kérés, azt is tudja hol kapja meg. Célja a nyugati park, azok után meg pláne, hogy meglátta a kint maradó évfolyamtársait.
Nyakkendőjét minimálisan kilazítja, nyakát megtekergeti segítségképpen, magához fogja finom bőrtáskáját és megszaporázza lépteit. Mielőtt bárki utána szólhatna, eltűnik az ajtó mögött, majd a folyosón. Átsétálva a szárnyon sem érdekli ki van kint, ki látja, ki akarna esetleg hozzá szólni. Muszáj felejtenie, ilyen állapotban hogy remekeljen Bájitaltanon? Annyi szerencséje van, hogy a Hollóhátasokkal lesznek. Ők csendesek, és tudnak. A Legtöbb, a kivételekkel nem kell foglalkoznia.
A park bejáratához érve hezitálás nélkül lép a fűre és célozza meg az egyik távolabbi fa előtt árválkodó padot. Ahogy eltervezte, nincs itt senki. Leül, táskáját leteszi távolabb és hagy magának néhány perc szusszanásnyi időt mielőtt ismét a táskához nyúlna és keresni kezdené benne a fioláját.
Lazításképpen hátradől, lábait kinyújtóztatja, egyik karját pedig végigfekteti a pad támláján. Másik kezében a fiola, nem bírta pár percnél tovább, hogy ne vegye elő. Érdekli, milyen hatást fejt ki emberekre. Szobatársa állatán próbálta ki új szerzeményét, neki  pár centivel hosszabb lett a lába és hosszabb a szőre. Kezdetnek nem rossz, de  nem éppen az történt, amire számított. az egész állatnak nőnie kellett volna, nem csak egyes részeinek. Felemeli a fiolát szemmagasságba, és vizsgálni kezdi a kékes-lilás löttyöt.
- A színe olyan. Kérdés az.... kin próbáljam még ki? - Összeszorítja ajkait, fekete szemeivel pedig alany után néz. Senki nincs itt rajta kívül, ezért jobbára kénytelen a fűben keresgélni. Pech, nem olyan a hatás, ha állatokon próbálja ki. Ez, egy, egyszerű bájital, amit órán vettek. Legalább is neki egyszerű. ~ A professzor kin fogja kipróbálni? ~
Jobban előre dől, hátha meglát egy használható ... valamit. A Nap közben egyre jobban süt. Erről nem volt szó. Nem bírja az erős fényt, sem a meleget.

Zane Worthington

Alkímia után összeszedtem a könyveimet és keresni akartam egy csendes helyet, ahol gondolkodhatok Zavartak az úgynevezett „ barátaim” akiket én inkább energiavámpíroknak hívok . Minden energiámat felörli az hogy megpróbáljak jó pofát vágni a közeledésükhöz de nem megy. Ezért gyorsabban mint gondolnák faképnél hagyom őket, idegesítenek és untatnak, egyedül az a furcsa hogy ez nekik nem esik le. Bár szerintem abból hogy hetente körülbelül két esetleg három szút pocsékolok rájuk igazán mondhatna nekik valamit. Elindulok, végig sétálok a folyosón. Nem is tudom, hogy de valami úton módon a Nyugati parkban kötöttem ki. Jó határozottan csendes rájöttem, hogyha nyugalomra vágyok sokszor gondolkodás nélkül automatikusan idevezérel a lábam. Miközben feketecipellős lábaim a füvet tapossák könnyű mozdulattal előveszem az alkímia tankönyvem és olvasni kezdek. Nem vagyok tipikus hollóhátas soha nem is voltam az, ezért mondják hogy nem illek sehová és valóban, igazuk van. Nem is akarok beilleszkedni jó nekem úgy ahogy vagyok. Sokkos lány így is sokan szoktak emlegetni a pánikrohamaim miatt a kontrollálhatatlan dühkitöréseimről nem is beszélve ma már például egyszer megtörtént velem hogy hirtelen leordítottam valakit aki véletlenül volt rossz helyen meg is van sokaknak rólam a véleménye. Ahogy olvasok, közben megkeresem a kedvenc padom és leülök, nem nézek fel a könyvből de félszemmel látom hogy nem valami messze ül egy fiú. A nevét nem tudom csak látásból ismerem ha jól tudom mardekáros a legtöbbjük Draco Malfoy féle arrogáns idióta általában nem foglalkozom velük. Általában senkivel sem foglalkozom tovább, olvasok de most már nem annyira érdekelnek a szavak gondolkodom. A fiú valami fiolát vesz elő félszemmel látom érdekes vajon mi a franc lehet benne.Végül is kit érdekel? De hiába mondom egy kicsit mégis foglalkoztat az a gyanús kékes-lilás folyadék. Aztán kisüt a nap és belevilágít az arcomba. Gyűlölöm a napot esne inkább az eső vagy dörögne az ég de ezt a meleget ezt ki nem állhatom. Hirtelen David jut eszembe úgy emlékszem ez a fiú az ő évfolyamtársa de ez se biztos ilyen fölösleges dolgokra nem szoktam emlékezni. Lábaimat egymásra pakolom és beletúrok amúgy is rendezetlen hajamba, gondolkodom tovább.Közben könyvet váltok, és a bájitaltankönyvet kezdem el lapozgatni , egy széllökés az összes hajamat a szemembe röpíti. Szép nap lesz ez a mai gondoltam magamba valaki másnak biztos az lesz, nekem nem. Egy ideje már nincsenek szép napjaim. Rápillantok a fiúra aki kíváncsian forgatja ujjai között az üvegcsét a furcsa színű löttyel együtt. Most komolyan vajon mit akar vele? Mindegy, visszatemetkezem a könyvembe, és nem foglalkozom vele.

Natasha Márquez


Ez a park jó választás volt óra utánra, terve szerint eltölt itt egy kis időt, majd ebédeli megy, onnan pedig a következő órájára. Könyve nála van, nem indokolt, hogy feleslegesen visszavonuljon körletébe, pedig a legtöbb háztársának órája van, a körlet tehát csendes és ami a legfontosabb, hűvös. 
Miközben a fiolát vizsgálja, -minden oldalról, felpattintja a dugóját, beleszagol, visszanyomja rá, megmozgatja- egy lány lép látókörébe. Honnan jött ez, és miért pont ide?  Fordul meg fejében ez a két roppant kézenfekvő kérdés.
Ujjaival erősebben fog rá az üvegcsére és szemeit összébb szűkítve figyeli az előtte alig pár méterrel elhaladót. Egy távolabbi padra ül le olvasni. Első ránézésre alsóbb évesnek nézi és kétli, hogy mellétrafálna. Hozzá képest igen pöttömnek látszik és nem rémlik, hogy bármikor látta volna. Na jó, erre nem ad, nem  szokta figyelni a másik három ház diákjait, az ismerkedés is olyan ritka mint a  fehér holló. Szegény, szegény fiú, nem is sejti, hogy egy ideggóccal hozta össze a sors. Ez tulajdonképpen nem neki probléma, hanem a lánykának. De ha jól viselkedik, úgy mehet el, ahogy jött. A lehetőség mindenki előtt ott áll, csak egyesek ki tudják használni, mások meg nem.
Egyelőre nem mozdul meg, pedig feltett szándéka lett nagy hirtelenjében, hogy alanynak használja.  Ha jól van elkészítve a bájital, a lánynak semmi egyéb baja nem lenne tőle, csak pár cm-el nagyobbra nőne néhány óra erejéig. Itt a kérdés az, jól van-e elkészítve?  Zane még nem zárta ki a lehetőséget, elvégre állaton próbálta ki, nem emberen. Más a hatása, biztos, hogy más.
Tovább forgatja ujjai közt a fiolát, mutatóujja körmével megkapargatja a dugó tetejét... gondolkodik. Végül is  nincs itt senki rajtuk kívül, ki látná meg, kitől kapta. Menjünk akkor messzebbre... a bájital jól van elkészítve. Látszólag a hollóhátast is érdekli...
- A semminél jobb. - Ránt végül vállat, magában kipipálva a lányt, mint alanyt. Lassan leemeli kezét a pad támlájától, lábait visszahúzza és feláll, hogy odamenjen hozzá. Finom bőrtáskáját a padon hagyja, csak a fiola van nála, jól látható helyen, a kezében nagyjából derékmagasságban.
Először megáll közvetlen előtte, karjait összekulcsolja maga előtt, a fiolát ujjai mozgatják jobbra-balra.  Feltűnő jelenség, főleg, mert eltakarja az olvasáshoz szükségen fényt. Kedves fiú, nem kell aggódni... talán jobban belegondolva, mégis kell.
- Szervusz. - Köszön rá. Arckifejezése a szokásos, enyhén arrogáns mert ő most éppen kedves.  Nevet nem kérdez, sajátját sem mondja meg. Nincs rá szükség.
- Tudod, figyeltelek az imént, ... - Megállítja a fiola mozgását. - ... láttam nagyon érdekel mi lehet ebben a fiolában. -Néhány másodperc hallgatás után lejjebb hajol, mintha bizalmaskodni készülne, holott erről szó nincs. -  Én megadhatom a lehetőséget, hogy közelről megismerkedj vele. Valójában szívességet tennél. - Visszaegyenesedik.
- Növesztőszer. - Rántja meg alig észrevehetően vállát. Az esetleges mellékhatásokat természetesen elhallgatja. - Nekem nincs szükségem növésre, ám ahogy elnézem, neked annál inkább. - Nyájasan elvigyorodik és hozzáteszi. - Tudományos kísérlet lenne... terrrmészetesen. - Legyünk szabályosak és előbb a meggyőzést alkalmazzuk.   

Zane Worthington

Csak olvasom a sorokat szépen ám a következő pillanatban valami pontosabban valaki elállja a napfényt. Felpillantok és az előbb látott fiú áll fölöttem azzal a bizonyos üvegcsével. Beszélni kezd aztán közelebb hajol, ösztönösen elhúzódom pont olyan mézes-mázos alaknak látszik az ilyeneket még a bunkóknál is jobban utálom. Egyáltalán nem tetszik ez a nagy megjátszott bizalmaskodás azonnal tudtam hogy akar valamit és amint meghallottam hogy az üvegcse van a dologba rögtön tudtam hogy azt hiszi rajtam kísérletezhet.Ha ezt hiszi akkor nagyobbat koppan mint légy a falon mert nem vagyok aranyos kislány aki bármit megtesz amit csak kérnek tőle. Rámosolygok nem kedvesen inkább úgy mintha hülyének nézném.
-Már megbocsáss de komolyan ilyen ostobának nézel?
Kérdezem miközben belepakolom a könyvemet sötétlila táskámba. Azt hiszem valami saját kutyulmányát akarja megitatni velem de engem nem ejtettek a fejemre, nem bizony. Bár kinézetileg egy kedves és védtelen kislányra hasonlítok hosszú fekete szempillákkal de nem vagyok sem kedves sem védtelen.
-Gondolod hogy az orrom alá dugod ezt itt és én azonnal kész leszek felhörpinteni?! Tévedsz. Különben is mi lenne rá a garancia hogy nem dobom fel itt helyben a talpamat. Kössz nem.
Rázom meg a fejemet kíváncsi leszek erre mit mond de nem hiszem hogy lenne olyan épeszű ember aki szépen megissza és utána vállalja a nem említett következményeket.
-Szépen kérlek keress egy idiótát akit kísérleti patkánynak használhatsz.
 Mondom nyugodtan hála istennek úgy néz ki mára már lerendeztem a dührohamot és ha ettől a bődületes baromságtól nem kaptam sokkot akkor elképzelhető hogy az is elmarad. Nagy szemekkel ártatlanul pislogok a fiúra.

Natasha Márquez


Hogy minek nézi, azt hagyjuk, elvégre idejött hozzá és felajánlja, mint lehetőséget. A legtöbbjük érthető módon nem megy bele semmilyen gyanús magánkísérletbe. Milyen kár, hogy pont egy ilyen lánykát fogott ki. Sürgősnek nem lenne sürgős kipróbálnia, elvégre órán lehetősége lenne rá szabályos keretek között. Na de kit nem vonzzanak a mellékutak? A lány válaszára elfintorodik. Ezt komolyan kérdezi? Elvére itt van és éppen hozzá beszél. Alig hallhatóan sóhajt egyet szemforgatva.
- Komolyan akarod, hogy erre a kérdésre válaszoljak? - Kérdez vissza higgadtan, némi átéléssel, mintha látná maga előtt a jelenetet. Meggyűlne a baja vele, ezt leszűri az első mondatából. Nem kell itt semmi rosszra gondolni, eszébe sem jutna párbajozni kislányokkal, de a kislánynak lehetnek körmei és igazából félti makulátlan külsejét. Ha bedurvulna a hollóhátas, nem hezitálna rajta, hogyan higgassza le, de miért ő kezdeményezze az ilyesmit? Semmi haszna belőle.
Hallgatja a pánikrohamot és őszintén szólva a harmadik mondatnál unni kezdi, kénytelen közbeszólni. Ismét sóhajt, vállai megemelkednek, majd visszasüllyednek. Neki kell ezt elmondania? Pont neki?
- Nyuugaloom. Legyél egy kicsit ... - Inti le, két ujjával mutatva a mértéket. - ...kedvesebb. - Elvégre Zane nem támadta le, nincs oka pánikolni és fejjel menni a falnak. Különben is, mit hisztériázik? Még nem nyúlt hozzá. Egy, egyszerű kérdést tett fel. Na tessék, garanciát is akar. Habár ez jó kérdés volt, Zane sem tudja, milyen hatással lenne a szer a lányra. Ahhoz ki kellene próbálnia. Nem akar használhatatlan bájitallal órára menni... formaságok, egyebek.
- A garancia? - Szemöldökei fentebb szöknek a kelleténél. Néhány pillanat erejéig összeszorítja ajkait, az alsóba finoman beleharap, majd szóra nyitja.
- A garancia mondjuk legyen az, hogy nincs kedvem miattad az Azkabanba menni. - Látványosan eltűnődik, még álla is ráncolódik a feljebb húzástól. - Bár, ha jobban belegondolok, ezért nem biztos, hogy lecsuknának. - Ő nem tehetne róla, hogy a lányka megitta. Jól van, nem erőszak, mivel nem létfontosságú. Várni kell néhány órát, az eredményre és az érdemjegyre.
- Nem tagadom, téged néztelek annak... tudod, jobb híján. - A jobbat jelen esetben ostobább diákra érti. - Ha gránátalmalének adtam volna elő, megittad volna. - Von vállat. - És jobban jártál volna. Én meg főleg. - És ez az, ami igazán számít. Hátranéz táskájára  ami mozdulatlanul fekszik a pad árnyékba eső részén. Semmi mozgás idekint. Elteszi a fiolát talárja belső zsebébe.
- Nagy kár. Megemlítettem volna a neved, mint potenciális áldozatét, aki önként vetette oda magát... nekem. - Semmi további dolga nincs vele, el is menne ha nem látná meg a bájitaltan könyv szélét kikandikálni táskájából. Pech, csak félig sikerült belegyömöszölnie.
- Érdekelnek a bájitalok? - Kérdezi lenézően, mintha nem nézné ki belőle, hogy el tudna készíteni egy főzetet. - Tisztelettel kellene bánnod a könyvvel. Még a végén összecserélődnek a betűk és netán felrobbansz. főzés közben. - Egyesek könyvvel, vagy anélkül is elrontják főzetüket. jó rajtuk szórakozni. Azok a feledhetetlen bájitaltan órák.

Zane Worthington

Látom az idegen fiún hogy furcsán érinti a megszólalásom de különösebben nem foglalkozik vele.
Megkérdezi hogy válaszoljon-e az első kérdésemre ezt kissé gúnyosan mondja legalábbis én annak értelmezem. Válaszként megrázom a fejem tökéletesen nyugodt maradtam és ez határozottan jó az én esetemben. Sóhajt és vállat von a szerencsétlennek pont engem kellett kifognia én legalább tíz embert, ismerek aki van olyan sötét hogy kérdés nélkül megigya a bájitalt miért nem velük találkozott? Rejtély számomra bár jobb lett volna ha ezek közül talál meg egyet.Kifésülöm a hajtincseket a szememből és a fiúra pillantok. Aztán nyugtatni próbál és azt mondja legyek kedvesebb. Vicces ezt hallani miért lennék kedves hozzá? Mindegy érzéstelen arccal hallgatom. Aztán garanciáról beszél. Nem csuknák le, nem bizony. Sima, véletlen mérgezés lenne de nem lesz itt semmiféle mérgezés. Aztán arról beszél hogy ha másnak adta volna ki az üvegcsében leledző folyadékot megittam volna. Felhúzom a szemöldökömet különösebben nem érdekel már az üvegcse és a bájital sorsa. Aztán gúnyolódni kezd a táskámból kilógó könyv széle miatt. Ez aztán az udvarias magtartás, halál nyugodtan és hűvösen beszélek hozzá.
-Akár hiszed, akár nem képes vagyok bájitalok elkészítésére.
Pislogok párat és a könyvemet elrendezem a táskámban, az idióták szoktak felrobbanni vagy bármit is felrobbantani. A bájitaltan a kedvenc tantárgyaim, közé tartozik, tehát én evidensnek tekintem hogy kiválóan teljesítek belőle.Végül is hollóhátas vagyok vagy micsoda. Eddig nem voltam biztos a beszélgetőpartnerem házában most viszont leesett hogy az egyetlen hely ahova illik az a mardekár, bizonyára igazam van. Ennyi erővel bátran el is mehetne a dolgára pontosabban hogy keressen egy balekot akivel kipróbálhatja a löttyét, de még mindig itt áll. Igyekszem villantani egy kedves mosolyt csak hogy megnyugodjon én kedvesen viselkedem, úgy érzem szép műmosolyt produkáltam.

Natasha Márquez


Az állás kezd kényelmetlenné válni, ennek ellenére nem billeg egyik lábáról a másikra. Tekintetével végig a lányt pásztázza, aki mellesleg kezd egyre szótlanabbá válni.
Halványan, elégedetten mosolyodik el a fejrázást látva. Valójában jó választás, nincs is ezzel semmi probléma. Ez egy nyugis nap, Zane nem kötekedik és úgy tűnik okot sem adnak rá, hogy ez megváltozzon. Sőt a lányka most már tényleg csendes lett. Ahogy telnek a percek, egyre világosabbá válik a fiú számára, hogy zavaró tényező. Hát ez borzasztó, valamit tennie kell, hogy mindketten boldogok legyenek éppen ezért az egyetlen kicsikart mondatára kérdéssel felel.
- Csak nem zavarok? - Kérdezi megjátszott aggodalommal. - Rettenetesen "sajnálom", rögtön orvosolom a problémát. - Ahelyett, hogy elmenne és békén hagyná, "bűnbánó" arccal ül le mellé és teszi egyik karját a pad támlájára úgy, hogy nem nyúl a lányhoz. Másik karja térdén pihen. Eszében sincs elmenni, még a végén az is előfordul, hogy jól fog szórakozni. Láthatóan feszélyezi a lánykát, jelenléte. Ugyan miért? A fiolát eltette, nem szegez  pálcát a fejéhez. Igen barátságos önmagához képest.
Néhány másodpercig sütteti arcát a napon, ami egyébként nem túl kellemes érzés, majd ismét Natasha felé fordul.
- Mit is mondtál, el tudsz készíteni egy bájitalt? - Kérdezi szemöldökét felszöktetve. - Ez nagyon dicséretes. Remélem nem egy, egyszerű teára gondoltál. Bár, ha jobban belegondolunk, az is sokaknak gondot okoz. Khm... - Háta eltávolodik a pad támlájáról és korábban térdén pihenő kezét felé nyújtja.
- Megkaphatnám a könyvet? - Arckifejezése ismét a megszokott, enyhén arrogáns, talán annyi változás állt be, hogy homlokán néhány ránc látható. Oka a napsütés. - Had lássam milyen főzeteket tanultok idén. - Más rendszer, más tananyag. Nem elképzelhetetlen.
Sajátjában nem sok változást vélt felfedezni. Más tanítja idén és kb. ennyi. Nem mellesleg, érdekli milyen vizsga vár rá. Ez az év vízválasztónak számít.
- Hogy produkáltál Piton óráin? Ő nem kedveli a magad fajta strébereket. - Nem nehéz kitalálni, hogy hollóhátas, óráról jön, ott díszeleg a címer a talárján. Tavaly mondjuk nem Piton tartotta a bájitaltant, de azelőtt igen. Kapott ízelítőt. Zane különösen szerette hallgatni, ahogy diáktársait szapulta.
Lassan ideje lenne magához hívnia táskáját. Nem süti a nap, a finom bőrnek nem lesz baja, azonban idő van. Nem üldögélhet egész nap a parkban, egyik kedvenc órájáról pedig végképp nem akar elkésni senki miatt. Egyelőre csak arcát fordítja a pad felé, kezei nem mozdulnak.

Zane Worthington

Az ismeretlen továbbra is ott álldogál és engem vizslat, csöppet idegesít éppen csak csöppet. Most tartok ott hogy vagy üljön le nagyon gyorsan vagy maradjon magának. Úgy néz ki döntött és egy enyhén gúnyosnak tűnő bocsánatkérés közepette letelepszik mellé. Mondhatom igazán örülök neki. Aztán tovább beszél a bájitalkészítési tehetségemről. Tea?! Ha már nem töltöttem volna ki a mérgem valaki máson most biztosan tennék róla hogy a fogai körmérkőzést játszanak a bennmaradásért, de hát milyen jó hogy már teljesen nyugodt vagyok. Megvárom amíg elmondja a mondatot majd válaszolok.
-Hát a teánál már jóval előrébb járok.
Halványan mosolygok egy kis műkedvesség sosem árt megjegyzem nem is használ de épp ehhez van kedvem. A bájitaltankönyvem kéri, én készségesen kiveszem a táskámból és átadom neki. Utána Piton kerül szóba, szerettem az óráit ha őt magát nem is nagyon.
-Nem vagyok stréber, mindössze jobban tanulok mint mások. Én elviseltem Piton professzort, ő elviselt engem.
Ilyen elven működött az egész ez volt a kulcs annak hogy Piton sosem piszkált és sosem gúnyolódott többnyire észre sem vett. Különben sem tartom magam strébernek hiszen nem jelentkezem az órán és még véletlenül sem pedálozok a tanároknál. Csak akkor szólok ha kérdeznek. Aztán erőt vesz rajtam a jómodor.
-Ha már így kényelembe helyezted magad, Natasha Márquez vagyok.
Bemutatkozom hiszen fő az udvariasság ahogy látom úgy sem fogja megjegyezni a nevem maximum annyit hogy nem ugrottam neki első szóra. Nagyjából ennyire fog emlékezni belőlem.

Natasha Márquez


Nem jellemző rá, hogy odafigyelne mások érzéseire, vagy az, hogy foglalkozna mások érzéseivel. Ha jól szórakozik, mit számít az, mit gondol és mit érez a másik. Most is ez a helyzet, szemmel látható a lány feszélyezett viselkedése, Zanet pedig pont ez szórakoztatja. Elnézhető, egy unalmas és bosszantó LLG órán van túl, ahol a Griffendélesekkel voltak összezárva két órán keresztül. Ha bokros, fás területen lettek volna néhányat elnémítottak volna. Pechük volt, de tényleg, azon a zsebkendőnyi területen egy fa nem nőtt ki. Lesz még helyszínváltás nem kell aggódni, a bosszú édes ízét addig is ajkain hordozza sokat sejtető mosoly formájában. Kapnak még a kis vörösek.
Nagyon úgy tűnik megtette hatását a lehiggasztás, a Hollóhátas visszavett hangjából, okos lány, gyorsan tanul. És ha már ennyire "összehaverkodtak", Zane is helyet foglal. Most ehhez van kedve és motiváló hatású volt a lány bosszús tekintete. Egyszerűen nem hagyhatta ki. A pad kellemesen meleg, rögtön kényelembe helyezi magát, viszont a könyv, ami kikandikál a táskából nem hagyja hidegen.
- Ne szédíts... - Kerekíti ki szemeit és fellapozza az időközben megkapott könyvet. - ...bámulatos. Akkor neked könyv sem kell. - Átfutja a tartalomjegyzéket. Az elejében semmi változás, ugyan azokat a bájitalokat készítik, mondhatni az év bevezetése az első néhány oldal. Balesetvédelem és egyebek, gyógyfőzetek és egyebek. Lapozás közben hallgatja Natashát és valljuk be, nem hatják meg a hallottak. Nem vette észre eddig, hogy jobbak lennének pl. nála tanulás terén, csak többet stréberkednek. Azt nem tagadja, hogy a zöldek között is előfordul néhány tompa agyú, mindenhol előfordulnak.
- Ez rólam is elmondható, mégsem kerültem a Hollóhátba. - Fordul egy pillanatra a lányhoz, de épp csak annyira, hogy megvillantsa gonosz kis mosolyát. Bármilyen hihetetlen, inkább a Hollóhátban lenne, mint a Griffendélben, vagy a Hugrabugban. Milyen nagy szerencse, hogy nem csak három ház van, hanem négy. Villanásnyi "mosolya" után ismét a sorokat követi tekintetével és közben beszél.
- Mivel érdemelted ki szimpátiáját? - Nem hagyja annyiban Natasha kijelentését. - Felrobbantottál egy vöröskét? - Kérdezi enyhe nevetéssel. - Nem kár értük, nekem bevallhatod. - Ha tényleg ez a helyzet, diszkrécióját feladva fog röhögni. Kár, igazán kár, hogy Natasha elrontja a hangulatot bemutatkozásával. Nem válaszol rá rögtön, csak lapoz és arcizmai visszarendeződnek. Nem kérdezte a nevét, mert nem akarja tudni, nem érdekli sem a név sem a lány. Már mindegy. Felsóhajt, ajkai fásultan remegnek meg.
- A jólneveltség... cöh.  - Szólal meg végül és szinte odalöki saját nevét. - Zane Poison Worthington. - Örüljön, udvariaskodjon... akkor legyünk partnerek.
Ujját a megfelelő oldalak közzé illeszti és áthajtja a lapokat. Mérgek. Nem sok, épp három de kezdetnek nem rossz. Ajkai elégedett mosolyra húzódnak. Csúszik az év, ő ezeket már tudja ez pedig egyet jelen azzal, hogy újakat fog megtanulni. Jó lesz ez az év. Összecsukja a könyvet és egy elegáns mozdulattal visszanyújtja.
- Jobb a mostani rendszer, mint a korábbi. - Állapítja meg. Ezzel valószínű nem ért egyet a Hollóhátas lányka. Nem csoda, több mint valószínű, hogy nem egy oldalon állnak. Zane felfogása teljesen más a neveltetése, a vére miatt.

Zane Worthington

Aprócska gúnyos megjegyzést tesz, na szép már csak azért is mert elég jó vagyok bájitaltanból. Aztán saját agyi kapacitásáról beszél pff ha valaki bekerül egy házba annak megvannak az okai.
-Ha a fene nagy eszed ellenére nem a Hollóhátba kerültél annak az oka az lehet az hogy egy csöppet undok vagy tudomis én ilyen és ehhez hasonló jellemvonások. Mondom miközben a hajamat csavargatom ez ujjamra aztán gyorsan apró gúnyos mosoly kíséretében hozzáteszem.
-De meg ne sértődj! Mondom mintha komolyan gondolnám nem hiszem hogy bármin is megszokott sértődni nem olyannak tűnik ez a fiú. Nem egy érzékenylelkű típus. Piton szimpátiáját firtatja, vajon jó szó erre a szimpátia? Nem tudom de egyenlőre nem találok rá találó szót tehát ez marad. A robbantásnál lesütöm a szemem mert majdnem talált. Hmm..dühkitörés, enyhe de nagyon hatásos ugyan az illető ritka nagy bunkó volt de hát. Nem vagyok én olyan szörnyű legalábbis merem remélni hogy nem.
-Majdnem eltaláltad de nem én csak simán lepofoztam az idióta tahót. De nálam ez egyáltalán nem házfüggő. Teszem hozzá nehogy azt higgye előszeretettel pofozok fel griffendéleseket mágiatörténelem órák közepén. A bemutatkozásom után kelletlenül úgy is bemutatkozik, Zane mintha már hallottam volna a nevét de nem emlékszem különösebben.A rendszer, nem tudom. Vállat vonok, ingatom a fejem.
-Megmondom őszintén nekem minden jó amibe nem halok bele. Nem nézek rá elbámulok a fák irányába.

Natasha Márquez


Ki gondolta volna, hogy ilyen sokáig eltársalognak, nagy trauma után nagyon úgy tűnik kell a levezetés. Az LLG óra nem volt semmi, közvetlen utána legszívesebben átkozódott volna, most mondhatjuk, nyugodt. Később megint más lesz a hangulata. Nem újdonság amit Natasha mond, olvasás közben enyhe mosolyra húzza száját, de nem néz rá. Minek, nem kell megtapsolnia amiért alapvető tényt mondott.
- Elég azokból a tárgyakból fene nagy eszemnek lenni … - Hogy hasonló szavakkal éljen -… amelyek érdekelnek. Tudod, ez jelenti azt, hogy hiába van hozzá eszem  nem  a könyveket bújom egész nap... pluszban          
Nofene, miket mond kis Hollós, még hogy Ő undok? Felvonja szemöldökét és felemeli fejét, hogy ránézhessen. Harag, dehogy, az nincs benne. Mit számít neki, ki milyennek látja. Undok? Talán. Gonosz? Talán… na és?
- Tévhitben élsz kislány, nem mondták még? – Szórakoztató beszélgetés meg kell hagyni. – Akkor had segítsek a bajodon és tudatlanságodon. - Fáradtan sóhajt egyet és nagy kegyesen felvilágosítja. – Azok a diákok járnak a Mardekár házba akik életre valóak, és tiszta a vérük.  – Vállat von és sokat sejtető vigyorral hozzáteszi. – Az sem elhanyagolható szempont, hogy hajlamosak a kicsapongásra. És hogy most tisztáztuk, fogd fel szépen, nehogy máskor butaságokat csacsogj. – Rövid változat, ettől függetlenül elégnek érzi. Visszafordítja fejét a könyvhöz és lapozás közben nevetve, halkan megjegyzi. – Még hogy undokok…  -        
Kérdésére nem kap választ, ez feltehetően azt jelenti, nincs semmilyen szimpátia irányába. Nem meglepő.  Biztos nem lehet benne, de ezt szűri le a hallgatásból, megjegyzése pedig valószínű betalált. Hogy miért nem robbantotta fel? Ez van, az elismerő pillantást megtartja magának. Semmi érdekesre vagy izgalmasra nem képes ez a lányka… vagy talán… mégis? Pofozkodik.
Nem rossz. – Jegyzi meg fel se nézve. – Egy ragya átokkal többre mentél volna.  Óra után. – Mert az átkozódásnak következménye van, ha kiderül és ostoba aki tanár előtt végzi el. Mindennek megvan a módja és a kiskapuja. A tankönyvet becsukja és átnyújtja, megnézte amit akart, megállapította amit kellett. Natasha egyre szórakoztatóbb, majdnem felröhög megjegyzésén. Egyik kezét visszahelyezi a pad támlájára kinyújtva, másikat pedig térdére fekteti.
- Ugyan kedvesem… - Már-már felnevet  ezen a szinte látható, érezhető, tapintható naivságon. Igen, tapintható, mert egy karnyújtásnyira sincs tőle a leányka.  Csekély szögben dől oldalra, hogy közelebb legyen hozzá és tájékoztatásszerűen közli a számára talán  szomorú tényt. Valakitől meg kell tudnia és Zane a legalkalmasabb személy, mert nem fukarkodik a szavakkal és mindig azt mondja, ami ténynek számít.
- Ki ígért neked olyan, hogy nem halsz bele? Semmiben nem lehetsz biztos, senkiben nem bízhatsz igazán… nem tűnt fel? – Elvigyorodik, ami nála ijesztően hat. Van valami a nézésében és az a valami biztos nem nyugtatóan hat a Hollóhátasra, de biztos sem lehet benne hová tegye. Titkokat nem tud meg csak úgy az ember, Zane kis titka ezért leplezetlen marad.
- Ne legyél naiv Natasha Márquez. – Hátradől egészen a támláig és a bejárati kő boltívet nézi. Diákok haladnak el előtte.

[Zane Worthington]

Zane Worthington

Egy ideig csendben hallgatom Zane-t és az ajkamat rágom, eddig csak akkor rágtam ha ideges voltam de már sima gondolkozáshoz is kell. Amint a tiszta vérű szóhoz ér sóhajtok egyet, megvárom míg befejezi a mondatot és csak aztán szólalok meg, igen jólneveltség.
-Már megbocsáss, de szerintem az embereket nem a vérük és a családjuk határozza meg.
Mondom ezt én, akinek normális családja sincs csak emberek akik szánalomból eltartják. Rosszul vagyok ha erre gondolok, ezért érzem magam sokkal jobban a Roxfortban mint otthon. Otthon? Olyanom sincs, nem valószínű hogy a helyet ahol jelenleg lakom otthonnak nevezném. Aztán jön megjegyzés a pofozkodásra, dühkitörés közben nem tudok gondolkodni, nem figyelek semmire csak hogy ott okozzak fájdalmat valakinek ahol csak bírok és azzal ami csak van, abban az esetben a kezem volt. Mikor ez történik velem akkor nem én vagyok, vagyis én..de nem az a Natasha aki lenni szeretnék, az a Natasha teljesen rendben van nem szorul nyugtatókra. Én viszont igen. Visszaadja a könyvem én pedig visszateszem a táskámban. Zane láthatóan jól szórakozik rajtam, nekem meg mindegy mondjuk nem feltétlenül erre vagyok kitalálva de ha neki jó nekem is. Hát röhögje csak halálra magát ha attól jól érzi magát. Aztán felém fordul és beszélni kezd. Mikor azok hoz a szavakhoz ér hogy nem bízhatok senkiben az arcom megkeményedik de csak egy másodpercre. Tudom, én nem is bízom senkiben nem is tudnék. Néha annyira elmondanám valakinek de tudom hogy erre képtelen vagyok, ha bárhol a családról vagy a bizalomról, szeretetről van szó én biztosan eltűnök a közelből. Ilyen érzések rég nincsenek bennem. Ragaszkodás, bizalom, szeretet...ugyan már. 
-És ha meghalok? Kit érdekel?!
Mondom halkan de tudom hogy Zane hallja. Nem vagyok naiv, lehet hogy egyszer az voltam de mára már maximum a kiábrándult jelző lehet igaz rám, vagy a nemtörődöm.  Én csak a célomnak élek semmi másnak, gyakorlatilag tényleg ez tart életben. 13 évesen mások valószínűleg nem ilyen dolgokon gondolkodnak, de én más vagyok. Furcsa valószínűleg mindenki, Zane is egy szerencsétlen furabogárnak lát, de nem érdekel. Ez sem.

SOMEHOW when I LOOK in the MIRROR
I STILL don't see ME

Hogy nekem mennyire elegem van...
Néha úgy kedvem lenne fogni a pálcámat, és csak szórni a szebbnél szebb átkokat, akár emberekre, akár csak úgy a semmibe. A gond csak az, hogy egyre többször érzek erre késztetést, és mégsem tehetem meg, pedig igen jó feszültséglevezetés lenne most, hogy a párkapcsolataim közel sem mondhatók kiegyensúlyozottnak, bár akkor lenne egy-két jobb ötletem arra, hogy miképp lehetne kiadni magamból a felgyülemlett energiákat... Úgy érzem, kezd előtörni perverz énem, s még perverzebb gondolatokkal áll elő. Remek.
Igazából észre sem veszem, hogy már órák óta bolyongok az épületben, de ami azt illeti, cseppet sem érzem jobban magam, sőt. Csak tovább idegesít, hogy céltalanul mászkálok, és semmi sem történik. Zavar a csend, zavar a nyugalom, ordibálni és veszekedni lenne kedvem, talán azért, mert az elmúlt néhány hetem csak erről szólt. Mostanában olyan, mintha mindenki összeesküdött volna ellenem, és szánt szándékkal idegesítenének fel az emberek a sok hülyeségükkel, a viselkedésükkel, meg a tetteikkel, de már lassan-lassacskán el fogok jutni oda, hogy nem fog érdekelni. Legalábbis el fogom magammal hitetni, hogy nem érdekel.
Végignézek magamon, és rájövök, hogy ez már az öltözékemen is meglátszik. Furcsa összeállításban járom a folyosókat, tőlem szokatlan módon egyszerű fekete tornacipő, sötét nadrág, és egy hosszabb póló van rajtam, ha a szüleim így látnának, valószínűleg rögtön elmondanák rólam, hogy én most éppen züllök, és hogy mennyire szörnyű ember vagyok, amiért nem kisestélyiben mászkálok naphosszat. Megőrjítenek. Az elvárásaik, az értékrendjük... Egyre inkább érzem elfogadhatatlannak őket, lehet, hogy öregszem? Ami azt illeti, ideje lenne, hogy végre a saját életemet éljem, nemsokára egyetemista leszek. Ajj, de nem tehetem... Pedig határozottan tetszett az, amit nyáron műveltem – a sok cikk, a fotózások, a figyelem. Szép idők voltak.
Miközben valahogy – fogalmam sincs, hogy hogyan – átérek a nyugati szárnyba, belebújok a kabátomba, majd a nyugati park felé veszem az irányt. Szeretem ezt a helyet, és nincs rossz idő, határozottan kellemes, legalább ki tudom szellőztetni egy kicsit a fejemet, szükségem is van rá. A hirtelen jött szellő lágyan borzolja össze sötét tincseimet, jégkék szemeimen aranylóan törik meg a Nap fénye. Az egyik padhoz sétálok, s felülök a támlájára, majd táskámból egy könyvszerű füzetet húzok elő. A naplóm. Rég írtam bele, de azt hiszem, ismét itt az ideje, hogy hozzáírjak valamennyit. Remélem, hogy sikerülni is fog.

[Emily M. Dean]

Emily M. Dean


Újabb unalmas nap.
Velem sosem történik semmi. Lassan kezdem unni ezt a végtelen egyhangúságot. Telik egyik nap a másik után, és amíg az ember azt hallgatja innen-onnan, micsoda dolgok vannak a világban, addig én tökéletes nyugalommal ülök az ablakban.
Pedig nem kellene, és nem is lehetne. Az iskola már régen nem ugyanaz mint a régi szép időkben. A tanárok megváltoztak, a diákokról meg már ne is beszéljünk.
Eddig is elvoltam egyedül, sosem volt szükségem arra, hogy mindig mellettem legyen valaki, ezután sem fogom magam a padlóhoz csapkodni. Rég elmúlt az az idő, hogy újra sírni tudjak valami miatt. Nagyon rég.
A frufrumat borzolva indultam kifelé, talán majd a levegő megoldja a bajokat.
Elvégre egy sétában még semmi rossz nincs. Nem tudsz összetörni semmit, legfeljebb magadat. Mostanában amúgy is sikerült rám nem jellemzően kétbalkezezni. Mert nekem mindig valami olyasmit kell csinálni, amit nem szabad. Vagyis szabad, de … na mindegy. Legjobb lesz ha szépen odafigyelek. Még az hiányzik, hogy tényleg elvágódjak valamiben.
Lesiettem a lépcsőkön a könnyebbik utat választva. Nem vágytam senkivel sem összefutni, míg a célom el nem érem.
A Nyugati Park.
Az egyetlen hely, ahol senki és semmi nem zavarhat meg. Eddig akárhányszor jártam kint, valahogy mindig sikerült olyan időpontot találnom, amikor zavartalanul henyélhettem. Főleg az első időszakokban.
Nem mintha most nem lenne szép idő, elvégre süt a nap, és novemberhez képest elég enyhe az idő, de most már nem maradhatok annyit, különben előbb-utóbb sikerül összeszednem egy könnyű megfázást.
Repestem az örömtől, hogy lassan beköszönt a tél, és a ruhatáram is melegebbre kell cserélni. Jönnek az idióta hógolyózók, hogy a szerencsétlen áldozatok se maradjanak ki a lyukasórában. Már ha idén szabad lesz hógolyózni. A jelenlegi vezetést elnézve azon se lepődnék meg, ha most fognának, és szépen visszatoloncolnának a kastélyba.
Pedig már majdnem ott vagyok.
Tudom, hogy nem csak én nem értek egyet mindennel ami az iskolában folyik, de ahogy a régi jó mondás tartja, nem szól szám, nem fáj fejem. Nem vagyok az a hős típus, aki bárki elé odavetné magát, csak hogy megmentse. Kivételt pedig csak ritkán teszek. Egyetlen ember illetné meg, Ő viszont már nincs a Roxfortban,  se az élők sorában.
Hátraráztam a hajam, és levettem a fejemről a csuklyát, ahogy a park széléhez értem. A nap sugarai bágyadtan melengették az arcom, ahogy felé fordítottam a fejem.
Akkor vettem észre hogy nem vagyok egyedül.
A maszk azonnal visszacsúszott vonásaim elé, ahogy a régi szép időkben is boldogan elrejtette amit másoknak nem volt szabad látniuk. Kár hogy azóta már a sokadikat kellett csinálnom. De nem baj. Ami nem öl meg, az csak megerősíteni tud…
Valaki már volt ott. És háttal ült nekem. Kivételesen akadt olyan pillanat, amikor más is itt volt. Félrebiccentett fejjel néztem a padot. Én is azon szoktam ülni. Olyan jó helyen van, félig a bokor mögött. Megnyugtató, de ha kell óv a kíváncsi szemektől.
A hirtelen jött szellő összeborzolta a hajam. Reflexszerűen nyúltam utána, és mielőtt agyvérzést kapok, inkább hátrakötöttem az egészet. Semmit sem utáltam jobban, mint ha a szél a számba fújja.
Vajon ki lehet ez a lány? - tettem egy óvatos lépést előre. Még sosem láttam erre. Aztán megpillantottam a zöld szegélyt a talárján.
A szemeim kikerekedtek a csodálkozástól, és a meglepettségtől elhátráltam egy lépést. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Most mit csináljak? Sétáljak el mellette és üljek le? De az bunkóság… Ugyanakkor Ő meg egy Mardekáros. Nyugodtam védekezhetek azzal, hogy nem akartam megzavarni a nagy elfoglaltságában.
Felszegtem a fejem, és könnyed lépésekkel átszeltem a kettőnk közti távolságot. Tőle vagy két méterre jobboldalt egy másik üres pad volt. Nesztelenül elsuhantam előtte, és a lehető leghalkabban leültem.
Egyszer már megtanultam milyen a közelükben lenni. Főleg ismeretlenül. Nem volt szükségem arra, hogy újra nevelni akarjanak...