Nyugati park

Athalea Lestrange

*Sohse lesz vége ennek az elátkozott januárnak.
Nem kerestem magamnak még csendesebb helyet, mint amilyen csend amúgy is körülvesz, mióta átlakoltattak minket a Hollóhát tornyába, a folyosóhoz közeli kőpadon választottam helyet, ahol még hallhatom a folyosón közlekedőket, beszélnek, nem beszélnek, sietnek, sétálnak, rohannak, szidalmaznak másokat és önmagukat, hogy hol hagyhatták a pergamenjeiket, pennáikat, mivel egyre több a félvér és mugliivadék minden törekvés ellenére, füzeteket is emlegetnek. Zaj. Háttérzaj, nem sokkal értékesebb, mint a Hollóhát klubhelyisége, de sokkal elviselhetőbb.
Amíg megvolt a saját klubhelyiségünk soha nem becsültem meg eléggé azt a légkört, amit adhatott. Leülhettem, elhelyezkedhettem anélkül, hogy valakinek a terem végén lett volna egy rosszindulatú megjegyzése rám, persze, a kígyónyelvű pletykák terjedésének az otthonos közeg sem vethetett gátat, de legalább olyan ismeretek alapján káromoltak, amiket a valóságból, megtörtént események alapján szereztek, a rosszindulat alapja nem annyi volt, hogy „ott az a Mardekáros”. Megdöbbentő, milyen metamorfózison mentek keresztül a hollóhátasok, amióta kénytelenek elviselni mardekárosokat kikopott belőlük a tartás és tisztelet. Mivel sajnálatos módon nem lehet őket fegyelmezni oly módon, mint ahogy azt a folyosón megteheti az ember, mivel látnak minket aludni, mozogni, beszélgetni, leckét írni, megannyi hétköznapi cselekvésbe oltva az időnket egyszerűen megfeledkeznek az olyan alapvető dogmákról, amik korábban beléjük táplálták a távolságtartást, megfontoltságot. Akár a griffendélesek általában, ők is elkezdték próbálgatni az erejüket rajtunk, elsősorban azért, mert a saját fészkükben a számbeli fölény biztos menedéket adott, másrészt pedig, mert hontalanul, úgy, hogy nem rendelkezünk saját bázissal, mind valamilyen szinten kiszolgáltatottak lettünk. Hiszen ha visszatámadunk a provokálásra, nincs hova hazamenni, köztük kell újra álomra hajtanunk a fejünket, és a Hollóhátasoknál fennáll a lehetőség, hogy az ágyra bocsátott védőbűbájokat áttörik. Ahogy korábban hálát éreztem azért, hogy nem a Hugrabugba, vagy a Griffendélbe kerültem, úgy kezdett mostanra bosszantani a Hollóhátasok pimaszsága, ami már lassan túlment minden határon. Különösen, amióta Neehill megpróbálta felnyitni a ládám, de az egy egészen kriminális eset volt már.
Vágytam a hozzám hasonlók társaságára úgy, ahogy korábban a hat és fél év alatt még soha, mert akkor megvolt minden, amit kívánhattam, most pedig értékelhettem. A többi Mardekáros is szellemként járt odafent, a könyvtárba menekültek, kis csoportokban húzódtak össze, nem volt számukra élettér. Nem gondolom, hogy ez igazságos volna, nem lett volna szabad így kiszolgáltatni minket a többi diák kénye-kedvének, különösen nem így, hogy a Nagyúr embereivel találkozni a folyosókon. Nem tudom átlátni a stratégiai döntést emögött, nem értem, hogy miért a hagyományosan Halálfaló-ház diákjainak az életét nehezítették meg, ahelyett, hogy mondjuk kiköltöztették volna a Hugrabugosokat, szétosztják őket a két másik ház között, a Mardekárosok pedig egy tömbben maradva költözhettek volna oda. Nem lenne igazságos, de ha az a céljuk, hogy az iskolát megreformálják és átneveljék, akkor igazán nem kellett volna elrontaniuk a jó példát, amit mi képviselünk, mert szétszórva, gyenge bázisokban biztos, hogy nem tudunk hatni a többiekre.
Nekem különösen energiám sincs arra, hogy teljesen parttalan vitába bonyolódjak velük, minden komor órával egyre nagyobb súlyként viselem apám terhét, ha már az otthon témakörnél tartok, erről sem feledkezhetem meg, semmiképpen sem. Egyedül a Malfoyjal történt incidens javít a kedvemen, a felfedezés közös öröméről ugyan még meg kell győznöm őt is.
Mephisto az ölemben felkapta a fejét a neszre, amivel Lestrange megérkezett, az ifjabbik. Felemeltem én is a fejem, amit a pad mögötti fa törzsének támasztottam, akármennyire is hideg volt, megengedhettem magamnak, hogy olyan vastag talárban hűsítsem a fejem, hogy nem tűnt különösebben veszedelmesnek az időjárás.
Én hívtam ide a lányt, pontosabban, miután sikertelenül próbáltam megtalálni a toronyban úgy véltem, órák után tud szánni néhány percet arra, hogy odaadjam neki a könyv másolatát, amiben a családunk három ágának a házasodási rendje van, a családok, amikkel kapcsolatba kerültek, elsősorban a német ág beolvadása az ottani családokba, és az én felmenőim az angol szigeteken. Az apám küldette neki az idősebbik Lestrange felé tett gesztus gyanánt, de a személyes látogatásuk alkalmával valamiért nem volt alkalmas, hogy átadja, és apám már csak olyan, hogy az utóbbi időben kerüli a Nagyúr szolgálóinak a társaságát, ha mégoly nyájas és együttműködő és velük. Egy ilyen írást azonban nem gondolom, hogy másra bíztam volna, a bagoly se tűnt megfelelőnek, jobb lesz itt, feltűnésmentesen nekiadni, becsomagolva, hogy a bátyjának címezve, ahogy akarja, jutassa el. Ez is olyan, mint a mágiatörténet, már nem érzem, mi benne a fontos, miért lehet érdekes bárkinek is, de nekem nincs is dolgom vele. Ahogy nekiadom, leveszem róla a kezem, egy bűbáj úgyis olvashatatlanná teszi, ha avatatlan szemek elé kerül, csak felesleges kör lenne újat készíttetni belőle, ha valaki tönkretenné.*
-Üdvözlet-*köszöntöttem jelezve, hogy észrevettem az érkezését, bár egyelőre nem tértem a lényegre, hiszen még abban sem lehettem biztos, hogy apám feltételezése helyes, és Athalea vállalja a követséget a bátyja felé, alapvetően nem gondolnám, hogy testvérként ez a kötelessége lenne, de az új helyzetek új kötelességeket állítanak.*

[- Egy pillanatra azt hittem, hogy az enyém.]

****

  

Különösen hűvös minden, amit érintek. A fehérek a hóban a feketék az éjben, a pirosak a vérben az átlátszók az üvegcserépben. A napok a héten, a mosolyok nekem címezve, a nyájas szavak és az elejtett üzenetek. Hideg ürességgel fertőznek a falak között. Kopott ez a hónap. Igaz a könyv is az melyet jobb dolog híján bújok, az igék melyekben megváltást keresek vagy felmentést valami alól. Ez a régiség azonban mégis más, a szavak benne nem öregszenek, a könyvbe vésett szavak – ha helyesen írtak- örökkön tartják funkciójuk. Csak amit kiejtünk… azok gyengülnek. Elfelejtjük őket. Üresek és hűvösek.
A könyvtár remek otthon. Bizony. Helyben a tudás, távol a fecsegés. Lehetne kitűnőbb? Lehetne. Hiába áltatom magam, tudom, hogy a jól megszokott ágyamban fetrengve sokkal élvezetesebb lenne tanulni, mégis próbálok alkalmazkodni a helyzethez és magamba szuggerálni a könyvtári nyugalom remekségének gondolatát.
Igaz most is van saját ágyam, háló ahova elvonulhatnék és én mégsem teszem. Akár hányszor végig haladok a Hollóháthoz vezető úton, tudatosul bennem, hogy valami mocskosul nincs rendben. Mintha hirtelen kihúzták volna alólam a széket, és akárhányszor visszaidézném az esetet, mind egyre jobb fájna. Pech.
Nehezemre esik az alkalmazkodás, én már csak ilyen lehetetlen vagyok. A legapróbb változás is frusztrál, így inkább igyekszem elkerülni a megváltozott helyzet emlékét is, mintha attól egyszerűbb lenne. És egyszerűbb is, mert vagyok olyan makacs, hogy ne gondoljak arra amire nem akarok, a baj ezzel csak az, hogy ettől olyan leszek mint aki beteg. Mert miközben makacsul nem gondolok valamire, nem gondolok másra sem. Olyasmire sem, ami jobb kedvre derítene. Kedvtelenül, unottan, hidegen és olyan semmilyenül bukdácsolok végig a monoton napokon is, nem találok semmiben különösebb örömöt.
Lamartin találkozási ötlete váratlan valami a semmi közepén. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi akarhat.
A napot végig zombulva számtalan eseményt érintettem, de valahogy mindig csak a peremen lézengtem. Persze csak én érezhetem így, tuti, hogy pár nap alatt szóbeszéddé válik a rövid átkozódás ami köztem és egy hugrás lány között zajlott le ebédidőben. Ilyen a sok üres fogadott és küldött mosoly is; mint a kísértet ebédje. Az, hogy egy háztársam valami oknál fogva beszélni akar velem, egyenesen Élmény számba megy. Nem mintha nem egésznap mardekárosokkal venném magam körül, de azért ez mégis más. Nem beszélek vele valami sűrűn…
Furcsán kellemetlen volt sikertelenül szerepelni bájitaltanon, az egész további napomra rányomta a bélyegét. Nem a sikertelenség furcsa, hanem a kellemetlen érzés. Teljesen mintha egész nap egy átázott, lucskos, saras zokniba kellett volna közlekednem és ez felvidít – már amennyire fel lehet vidulni egy átázott zoknitól-. Most aztán biztosan tudom, hogy érzek. Vagy legalábbis a talpam… ami érzi a nem létező vizes zoknit a lábamon. A Létező lábamon! Összetett probléma, de Lamartin megoldotta. Azzal, hogy akar valamit, átvette a kellemetlenkedő zokni szerepét és így egy nem létező kellemetlenség, egy létezővé válik, és ezt mindjárt egyszerűbb kezelni. Persze ha a bájitaltanból indulunk ki… nem, abból nem indulunk ki. Abba esetleg beleindulunk; megfulladni. Nehéz ügy.
A nyugati park felé menet belebotlom Navarroba, tőle bezsebelek pár szokásos bókot, másoktól távolságtartó szemlélődést; lélekerősítő. (Vész esetén majd eszembe jut milyen csinos és riasztóan lenéző vagyok.) A hetedéves háztársam ugyanannyi eséllyel derít rosszabb kedvre, mint jókedvre, de a legvalószínűbb mégis az, hogy hidegen hagy. Sajnos, de azért ott lebeg a remény kis csalfa szikrája az orrom előtt amikor megpillantom padon ücsörgő alakját.  Bárcsak mondana valamit, ami kizökkent a csendességben megnyilvánuló furcsa agybajból!
Alighogy közelebb lépek hozzá, beváltja hozzá fűzött apró reményeimet. Meghökkenek, igaz még semmit nem mondott. Az ölében kuporgó szőrgombolyag teljesen olyan, mint Prichette. Már majdnem rá is szólok, nyitom a szám, hogy tegye le de azonnal, de a cica rám néz, s leesik, hogy ez biza nem az enyém. Bambán csukom össze ajkaim, a köszöntésére –még mindig a cicát nézve- csak biccentek. Talán nem érti miért vágok olyan fejet, mintha a macskája valami szokatlan lény lenne.
- Egy pillanatra azt hittem, hogy az enyém. – bököm ki végül, amikor rajta kapom magam a rémes udvariatlanságon, s felnézek a fiúra. Elvégre hozzá jöttem. – De azt hiszem nem erről akarsz beszélni… - most aztán kiderül, mi végre kellett idejönnöm. Egy pillanat erejéig tétovázón nézek a padra. Leülni, nem ülni… Nem, inkább állok, ha lehet. Így biztosabb a távolság. Kissé talán bizonytalan, bizalmatlan mégis érdeklődő vagyok, de ki ne lenne az a helyemben?

Athalea Lestrange

*A túlzott elővigyázatossággal nem csak magamat, de másokat is az őrületbe kergetek.
Nem mintha ez számomra különösebb nehézséget, vagy akadályt támasztana, jegyzetelésben, lejegyzésekben, pontos és logikai sorok vezetésében mindig megtalálom a számításom. Így aztán a levél másolatát, amit neki írtam is éppen olyan pontosan katalogizáltam, mint minden mást, a naplóm megfelelő helyére bemásoltam, így pontosan tisztában lehetek majd azzal, ha valami történne az emlékeimmel, hogy pontosan mikor és mit csináltam. Továbbá a mindennapok eseménysorozatai között nem ártott, hogy az aktuális találkozó előtt megnéztem, hogy biztos nem írtam neki olyan információt, ami a találkozónk természetét meghatározhatta volna, és ily módon visszariasztotta volna. Nincs is kellemetlenebb annál, mint várni valakire, aki nem érkezik meg.
Rögzítőpontokba kapaszkodom. Ez is egy ilyen pont. Rendet kívánok magam körül, annyi a káosz és a mérgező zűrzavar kívül is belül. Erre van szükségünk.*
-Valóban nem-*a kelletlen zavar és a meglepettség sajátos elegye uralja Athalea vonásait, nem mondhatom, hogy eddig különösebb figyelmet fordítottam volna rá, így most sem teszem, túl azon, hogy megnézem magamnak, amennyire lehet az azonosítás végett, elvégre a Százfűlé főzet csodákra képes, még akkor is, hogyha a gesztusokat nehéz leutánozni, Hollóhátasok között lakik ő is, miért ne akarná valamelyik kíváncsi kislány meglesni, hogy mit is akarunk egymástól egy ilyen közel sem titokzatos és még kevésbé rejtélyes órán.
De szerencsére semmi nem vall ellene, ez a fókuszálatlan figyelem, ami jellemezte azt a pár lépést, amivel közelített határozottan rá vall, ahogy a hanghordozása és az a határozatlanság is, ahogy rám, majd a padra néz. Felkelek a kedvéért, ne érezze magát kellemetlenül se ő, se én, amiért hölgy létére hagyom álldogálni, de mivel a lehetőség adott volt a leülésre és nem élt vele, úgy nem érzem, hogy unszolnom kellene. Gondolom nincs sok ideje rám, ennek ellenére nem veszem elő azonnal a kötetet a válltáskámból, inkább gyorsan lerázom Mephisto szőrét a taláromról.*
-Bár nem volna az sem kedvem ellen való, hogyha a famulusokról beszélgetnénk, ha neked is macskád van, ráadásul ez a fajta, biztos megvannak vele a magad tapasztalatai.
*Mephisto az ölemből a nedves kőre ugrott, szürkén nyújtózott egyet, aranyló szemét a lányon tartva, bizonyára érezte rajta a macskáját, mert barátkozó gesztussal, simán pöndörödő farokkal, rugalmas, csendes léptekkel közelítette meg a talárját, hajolt a szegélyéhez és szimatolta meg, mintha helyettem is próbálna megfelelő szükséges ismereteket megszerezni róla.
Hát, nekem az ilyesmi nem mondott sokat, a szemek, az arc olvasása pedig általában több, mint félrevezető, holott mennyi gondolat nyüzsög egy fejben, aminek az ismerete nélkül minden kimondott szóról csak árnyékjelentést képezhetünk, de kiteljesedett valóságában nem ismerhetem a jelentés ideálját.
Túl nagy jelentőséget tulajdonítok mostanában mindennek. Nem érzem jól magam itt. Ennek ellenére nem nézek rá barátságtalan haraggal, hidegen és ellenségesen, mégiscsak valahol, valaha volt arra lehetőségünk, hogy egy társasághoz, egy réteghez tartozzunk, és noha a Halálfaló-rend elméletileg az arisztokrácia korává fejlesztené a jelent, elszigetelt fénypontok vagyunk, akik egymással sem mernek kommunikálni, hacsak nem vagyunk makulátlanul feddhetetlenek, márpedig a mi korunkban már senki nem lehet az.*
-Kérni szeretnék tőled valamit. Bár ez így helytelen, mert az apám kérné ezt tőled, de végül is én vagyok itt-*az apámhoz hasonló aranyvérűek soha nem intézkednek személyesen. Tiszta marad a kezük. Meg tudom érteni a hozzá hasonlókat, még akkor is, ha azonosulni képtelen vagyok amióta a józan eszem tudom. Kellemetlen ez a pillanat, hiszen melyik aranyvérű lány szereti, ha indokolatlanul ugráltatják, ezért igyekszem óvatosan megválogatni a szavaim.*
-A fivéred nemrég járt nálunk, és kért valamit az apámtól, ami azonban csak mostanra készült el, erről volna szó-*egy könyvnek karcsú, lapos, közepes méretalakú csomagot veszek elő a táskámból, fekete bársonyba kötötték gondolom szorgos házimanó kezek, nincs rajta egyetlen hiba, se egyenetlenség sem, varázslatra fedi fel a belsejét, mint minden igazi érték.* -Nem tartja tanácsosnak baglyokra vagy házimanókra bízni, ezért arra kért, hogy neked adjam oda.
*Figyelmesen pillantok rá, a reakciói aligha lesznek kedvezőek, holott semmire se vágyom kevésbé, mint újra egy lány érzékenységével bajlódni. Rengeteg figyelem és energia, egy olyan célért, ami se őt, se engem nem érdekel különösebben, mégis mi osztozunk az ügyön.*

[- Az enyém brit kék, azt hiszem, bár nem vagyok nagy szakértő. A tiéd karthauzi, igaz? Sárga a szeme, az enyémnek zöld. Másról meg sem tudnám különböztetni őket.]

****

Behunyt szemmel elvarázsolhatom-e magam? Ha nem kell a varázsigét kimondanom, más nem veszi észre? Tehetem? Üvegkalitkába zárnám magam, egy burokba hol nem ér semmi. Se hideg, se meleg. Bár most úgy érzem kell valami, valaki, akitől többet kapok a semmit mondó szavaknál, de valóban jó lenne ez nekem? Kinyitni a szemem… Megpróbálhatok csalás nélkül szétnézni magam körül? Mit látnék? Nem. Azt hiszem ez rossz ötlet.
Néha sikítanék, helyette csak elmosolyodom.
Nem keresem a fiú tekintetét, nem irányul rá a figyelmem. Egy harmadik fél most akár azt is hihetné, hogy csak a növényzetet jöttem tanulmányozni szabad percemben. A csendben agonizáló gazokat. Bár olyan lennék, mint ők. Napfényfürdőt vehetnék, de ahelyett, hogy zöldé válnék, inkább eltűnnék a sugarak között. Igen, az jó volna. Egy zavart pillanat az egész. Hogy elnézek valamerre, elrévedek, aztán visszatérek a földre. Mostanában sok az ilyen törött kilengés. Rácsodálkozom a kertre, a macskára, Lamartinra, magamra. És közben nincsenek gondolatok. Üres semmi.  Majd este, ha elalszok…
Tudom miért jöttem, tudom mit mondott, tudom, hogyan kell levegőt venni, de egy furcsa fél másodpercig nem vagyok ott, és ő hagyja ezt. Nem tör be az intimszférámba, nem méreget vagy bámul, jól sejtettem hát, hogy majd nem vált ki semmi furcsát. Csak úgy itt lesz, itt van.
De a cica.
Tünemény. Rögtön az első mozgó dolog, amire ráfókuszálok, és máris mosolyt varázsol az arcomra. Aprót, láthatatlant, talán arcomon nem is látszót, csak amolyan érzékcsalódás az egész amit nem ismerek még, de azért csak mosolygok. Különösen kedvesek számomra az ilyen bájos szőrcsimbókok. Prichette eleven rosszcsont hatalmas szabadság vággyal, aztán édesen szunyókáló szőrgombóc, a világ egyetlen teremtménye aki csupán jelenlétével is megvigasztal.
De persze ő is csak azért van, hogy becsapjam magam. Valami olyat szerettem volna magamnak, ami emlékeztet valami halott dologra. Egy kissé fakó, de azért vidámnak nevezhető élet emlékére.
Vajon Lamartin miért tart macskát? Érdekes, ezt nem tudtam. Ettől egy fokkal barátságosabbá válik a róla alkotott hiányos és visszataszító kép amit az évek során alkottam. Semmit nem szeretek, amit nem ismerek, semmit ami bizonytalan pont. Márpedig bizonytalanságból van bőven minden felé. Minden folyosón és tanteremben, a nagyteremben és a hálókban, a könyvtárban és otthon. Mindenhol csak a csúf kétely, sehol semmi bizonyos. Dina barátsága volt a legszilárdabb pont, de ó, hol van ő már?! Hát persze, elment. Mint minden amibe is kicsit is bízni és hinni lehetett.
Hova gondolok, nem lehet egyszerre kint is, bent is lenni. Valamit fel kell adni! És bizony meg is tették. Helyettem is.
- Az enyém brit kék, azt hiszem, bár nem vagyok nagy szakértő. A tiéd karthauzi, igaz? Sárga a szeme, az enyémnek zöld. Másról meg sem tudnám különböztetni őket. – kicsit tétova, de semmi barátságtalan él. Vagy csak én nem érzem már? A hangomat már jó ideje messziről hallom, tompán, mintha baj lenne a hallásommal. Pedig nincs. De bár lenne! Különös érzés ép testben darabokra hullni. Vagyis inkább az öntudat furcsa, ami nem tompul együtt a valóságnak tűnő semmivel.
A szimatoló cicára megint mosolygok, vagy valami olyasmivel próbálkozok. Ki tudja sikerült-e? Talán aki velem szemben áll. Áll? De hisz az előbb még ült! Lemaradtam valamiről, de meg sem lepem magam ezzel. Ahogyan azzal sem, hogy a mosoly akaratlanul is eltűnik az arcomról bátyám említésére. Most először nézek rá a fiúra, lehetetlen kék szeméből próbálom megtudni mit akar. Lehet benne bízni? Mi van, ha be akar csapni? Lenne rá oka? Honnan tudnám, hiszen nem ismerem, s ha ismerném se lehetnék benne biztos.
- Hogyan adhatnám át neki én nagyobb eséllyel, mint te? – feljebb emelem a fejem, hogy túljátszottan körülnézhessek.
- Innen én is csak bagollyal tudom elküldeni neki, de azt te is megteheted. Vagy őrizzem év végéig, hogy majd a pályaudvaron adjam át neki? Erre neked is lesz lehetőséged. – határozottan zavar a postás szerep, maga az ötlet, hogy velem akarják elküldetni! Pont én tegyek szívességet Ericnek? Én, aki még téli szünetre is itt lett felejtve, aki nem írhat az édesanyjának levelet, akinek megtiltották, hogy elhagyja az iskolát? Bosszant a gondolat, feszültté tesz. S észre sem veszem, de máris kizökkentem a rejtélyes érzéketlenség állapotából.
- Hozzám nem jön be, nem visz haza, mint ahogy másokat a szüleik. Sajnálom, nem tudom átadni neki. – könnyen jönnek a szavak melyekkel magamat akarom kihúzni a feladat alól, közönyösen, talán enyhén sértetten is. Ó nem is igazán Lamartin kérését érzem bántónak, hanem az eltaszítottság emlékétől leszek csalódott és sértődött ami eszembe jut Eric emlegetésekor.
- Ha beszélsz édesapáddal… mondj amit akarsz. – nem így akartam befejezni, valami sértőt akartam kinyögni de inkább visszatartom ezt. A fiú családja aranyvérű, ismeretségben állunk velük szóval elég nagy ostobaság lenne meggondolatlan dolgokat mondani. Épp elég szemtelennek érzem, hogy nemet mondok a kérésre.
A tekintetem a csomagon nyugszik, számtalanszor megfordul még a fejemben, hogy ostoba tréfa is lehet ez az egész.

Athalea Lestrange

*Őzbarna szemeiben egészen más világot látok, mint ami körülvesz minket, de azt hiszem, nem mernék közelebb menni ehhez. A valóság elég dühítő és döbbenetes a számomra ahhoz, hogy még további furcsaságok és anomáliák tapasztalatára ne vágyjam. Amennyiben elszórakoztatja saját magát, úgy csak az én dolgom könnyíti meg. Szinte üdítő, hogy valaki olyasvalakivel beszélek, aki nem akar már a második mondatával megmenteni engem a saját közönyösségemtől és arroganciámtól, vagy nem próbál meg önmagát kiforgatva teljesen hiábavalóan megalázni, hiszen az ilyesmi nem sikerülhet, mert nincs olyan dolog, aminek hitelt adhatnék más szájából hallva és derogálva engem. Nem tesz nyugtalanná így a viselkedése, főleg, hogy úgy látszik, átmeneti jellegű a dolog, a felesleges ingerek ellen védekezik csak, és visszatér hozzám és a problémához, amikor szükséges. Mindazonáltal figyelemreméltó jelenség, emberileg és pszichológiailag.
Két határozott biccentéssel és egy megakadályozhatatlan fél mosollyal jutalmazom a kifejtését a brit kékről, különösen kivívja az elismerésem azzal, hogy ismeri a két fajta közötti különbözőséget, és Mephistot is jó helyre helyezi a fajták között. Összekeverni nem bűn, hiszen a testalkatuk és nagyon hasonló, és noha azt állítja, hogy nem szakértő, kíváncsi lennék még további gondolataira is róluk, hiszen hamarosan itt a tavasz, a macskák pedig, hacsak a gazdáik nem gondoskodnak az ellenkezőjéről különösen termékeny hangulatba kerülnek, és a karthauzi házasítása a brittel bizonyosan szemnek kedves utódokat hozna. Az új élet teremtésének a lehetősége ebben a formában sokkal jobban érdekel, mint a sajátom elmérgeződő tetemének az újraélesztése, a hamuból és porból való újbóli emberteremtés. Sajnos azonban mással kell foglalkoznom, megoldani ezt az új, vártatlan problémát, amit elém tár.*
-Úgy véltem, véltük, hogy találkozol vele gyakrabban, ezt sajnos nem tudhattam, hogy nem így van-*mit ahogy az apám sem, de ez teljesen részletkérdés. Év végéig azonban nyilvánvalóan nem várhat a dolog, hiszen egyrészt akkor Lestrange, az idősebbik számon kérné, vélhetőleg indokolatlan agresszióval, márpedig éppen elég a feszültség ahhoz, hogy ne kívánja még többet, másrészt apám sem lenne elragadtatva tőlem. Igaz, most ez alig-alig érdekel, de próbálom felébreszteni a korábbi tiszteletem, az érzés-emlékeim arról, hogy milyennek is kéne látnom a világot, így nem mehetek el e ténynek a figyelembevétele mellett.*
-Ez nem lesz jó megoldás.
*Mondom ki a nyilvánvalót, miközben meghökkent ezzel a mondatbefejezéssel, annyira... nem elegáns. Nem lehet minden tökéletes, még akkor se, hogyha úgy szeretném.*
-Nem lenne szerencsés, ha én írnék neki, még kevésbé, hogyha szóba kerülne az irat. Megtennéd kérlek, hogy írsz neki egy baglyot, amiben idehívod? A birtok kapujához, vagy Roxmortsba, hiszen te mégis a húga vagy, én pedig egy idegen. Elég titokzatoskodónak tűnt apám szerint, mint aki szeretné, hogy családokon belül maradjon ez a dolog.
*Bár elég meglepő, hogy nem találkoznak. Igaz lehet a feltevés, a pletyka, hogy nem feltétlenül harmonikus a viszony köztük, nem is tudom kitől hallottam, de az ilyesmiben senki nem lehet biztos. Az aranyvérű családok, mint a mienk is, túlságosan egységes fellépést tanúsít ahhoz, hogy nyíltan ki lehessen jelenteni, nincs meg a megfelelő viszony az egyes tagok között. Athalea reakciója azonban határozottan megerősít abban az elgondolásomban, hogy az ő személyes érdekében jó lenne, ha felhagynék a dolog forszírozásával és engedném, hogy megfeledkezzen erről a találkozóról, visszatérhessen a macskájához és az ábrándjaihoz. Talán ha, ahogy Smith is megfogalmazta, nem lennék ennyire közönyös mások iránt, ezt is tenném. Hagynám, hadd menjen a maga dolgára, félretéve az alapvető óvatosságot. Egy ember kedvéért a feladatot. Ezt tenné egy Griffendéles, egy Hugrabugos, egy Hollóhátas. Illetve nem, egy Hollóhátas, ahogy a tapasztalat megtanított rá a toronyban, inkább ellopná a kérdéses holmit, hogy ő maga tanulmányozhassa. Attól, hogy az ész házába kerültek, a legtöbbjük még nem kapott jellemet, egyediséget, méltóságot, kiforrott logikát, sajnos, vagy éppen szerencsére, voltaképpen nézőpont kérdése.*
-Kérlek. Leköteleznél vele.
*Sajnálom Athalea, bármennyire is nyilvánvaló az ódzkodásod, nem adhatom fel ennyire egyszerűen, mint ahogy szeretnéd, és nem beszélgethetek a macskákról sem veled, mint ahogyan én szeretném. Ez a kényszerhelyzet azt hiszem mindkettőnkből kihozza a legrosszabb viselkedési formát. Te őszintén sértettnek látszik, én pedig egyáltalán érzem otthon magam a szituációban. A diplomácia, a családi ügyek, a hírnév fenntartása mindig is a bátyám feladata volt ebben a családban, semmi közöm az ilyen helyzetekhez. Nem ez a tökéletesség útja, még ha a pillanatnyi állapot annyira idealizált is. Borzongom ettől.*

[- Persze, semmi gond. Megírhatom neki, hogy a csomag nálad van, és amennyiben kell neki, téged kereshet, amikor ráér. Biztosan tud annyi időt szakítani, hogy eljöjjön érte Roxmortsba.]

****

A köz véleménye szinte egyhangú: nem vagyok egy kedves ember és ez nem lehet vita alap. - Nem is akarok tiltakozni ellene, az olyan groteszk lenne. - Bár ismerem a fogalmat és tudom a mikéntjét, a pontos receptet sosem volt módom ellesni az elbűvölőektől. Talán akkor sem menne, ha le lenne írva, mint a bájitalok elkészítési módja. Biztos több mosolyt kevernék kevesebb őszinteséggel a szükségesnél, vagy fordítva. Lamartin kissé elismerő félmosolya azonban simán utánozható, ez nekem is megy. Persze ebből nem következik, hogy kedvességre hajlamtalan, csupán komoly hasonlóságot mutat és ez önmagában már gyanús jel, szóval talán mégis elkelne neki egy ilyen recept. Ő talán tudna is mit kezdeni vele hisz remek bájitalfőző hírében áll. Számítónak és ridegnek tűnő modorán mit sem enyhít a röpke gesztus, talán tényleg az üst mellett ácsorogva akarna kedvességet gyártani. Ha akarna, de szerintem nincs szüksége ilyen tulajdonságra jelen pillanatban, ha pedig úgy adódik majd a sora, hogy szükségessé válik, egészen biztosan kedvesre tudja majd változtatni kissé ijesztő de csodás színű szemeit. Ilyennek képzeltem, ilyennek láttam; nincs csalódás, csak csendes, óvatos, elkalandozó, felületes szemlélődés. Hízelgő azonban az elismerés, mert olyan témában való hozzászólásért kapom, ami közel áll hozzám, és ezek szerint ő is macska párti. Újabb jó pont a számlájára írva.
Miután kiderült, hogy sokkal kellemesebb beszédtémánk is lehetne, különösen rémes Ericre gondolni, de be kell látnom milyen kényszerű ez az egész. Látszik rajta, hogy neki sincs ínyére a csomag tovább adás, ezért együtt érző is lehetnék, de nem leszek. Az nem én volnék.
Már akkor érzem, hogy nehezen szabadulok, amikor belekezd az érvelésbe, - félő, hogy mégis csak a nyakamba varrja a felelőséget,- sajnos igen jól csinálja.
- Persze, semmi gond. Megírhatom neki, hogy a csomag nálad van, és amennyiben kell neki, téged kereshet, amikor ráér. Biztosan tud annyi időt szakítani, hogy eljöjjön érte Roxmortsba. – Bár valójában őszintén kétlem. Elég fontos csomagnak kell lennie, hogy a Nagyúr talpnyalását egy fél pillanatra is abbahagyja érte. Persze ez csak az én kifigurázott leírásom jelenlegi tevékenységére, a vérárulókkal való hadakozás egészen biztosan komoly feladatnak minősül köreikben, vagy tudom is én mit csinál pontosan. Talán nem lenne szabad ennyire elragadtatnom magam a témával kapcsolatban, de amit normálisan feldolgozni nem tudok, azt nevetségessé teszem a saját szememnek. Mert így jó, és ha már eléggé leminősítettem a sötétoldalt, eléggé jelentéktelennek tekintettem akkor jóval hamarabb el is süllyeszthetem a tudatalattim valamelyik szögletébe, hogy ne zavarja békés élő-halott játékomat a mindennapokban, és amikor mégis felidézésre kerülnek valami ügy okán, ne félelemmel töltsenek el, hanem szánalommal. Lea féle probléma megoldás. És most mily sok hasznát veszem… Most, amikor egy olyan fiúval állok szemben, aki talán maga is közel áll Hozzájuk. Hiszen lehetséges; ma minden aranyvérű családról joggal feltételezheti az ember (kivéve persze, ha vérárulóról van szó). Tekintetem a csomagról önálló életet élve kúszik baljára, majd vissza az arcára, hol ismét megütközik szemein.
Természetesen értem mit akar mondani, tökéletesen fogalmaz. Más helyzetben élvezném a kommunikációs késségét és a modorát, most azonban nem szimpatizálok vele, mert kevés egérutat hagy. Macskás játék. Nagyon halovány a remény, hogy elneveti magát a próbálkozásomon, pedig annyira örülnék, ha tetszene neki az ötlet. Valóban hajlandó lennék Ericnek levelet írni bő fél év eltelte után, csak hogy megússzak valami még nagyobb „problémát”. Egy találkozás tervezésekor be kell kalkulálni a biztos fejvesztésemet is, ami kellemetlen volna. Teljesen komolynak szánom a szavakat, kifejezetten koncentrálok rá, hogy ne nevessem ki magam, de az utolsó szavaknál egy pillanatra mintha mégis mosolyra rándulna mindkét számszéle. Beteges, hogy pont most támad nevethetnékem.
A következők azonban már inkább az én kíváncsiságomat tükrözik.
- Bár lehet, hogy jobb dolga is van, mint hogy ide jöjjön. Valóban fontos ez? Nem szívesen zaklatnám, tudod kifejezetten kérte, hogy csak komoly ügyben írjak neki. – tartózkodó. Épp csak udvariasan érdeklődő, és még a hetek óta rajtam eluralkodott elvont és réveteg hangulatnak is nyoma van a tekintetemben és a hangomban mindvégig. Mindesetre jóval éberebb vagyok mint máskor; magam is észlelem ezt a gondot. Ezek után nehéz lesz visszamászni a paplan alá.

Athalea Lestrange

-Ez nagyszerű volna-*fejezem ki egy finom főhajtással felé a megkönnyebbülésem és hálám, de azért nem ragadtatom el különösebben magam, hiszen egészen biztos vagyok, azért itt még nincs vége a diskurzusnak, bár igen komoly eredménynek könyvelem el, hogy hajlandóságot mutat felvenni a kapcsolatot a bátyjával. Talán rosszul ítéltem meg a kapcsolatukat, talán csak egyfajta kihívás volt a részéről, teszt, amivel az alkalmasságom mérte a figyelmére, vagy egyszerűen csak hagyta magát meggyőzni a dolog fontosságáról, átérezte és elfogadta. Nemes jellemre vall, örülök ennek, még akkor is, hogyha némi finomításra természetesen szorul még a megegyezés, egy öröm sem lehet teljes azonban a nyilvánvaló óvatosság nélkül, amivel tovább vizsgálom az arcát, a gesztusait, hosszan, figyelmesen és merőn szemlélem őt, ami valójában nem túl udvarias tőlem, de olyan ritkán kényszerülök arra, hogy szemtől szembe egy emberre figyeljek, hogy ennek minden pillanatát újként élem meg, mivel a társalgásunk közel sem olyan egyrétegű, egynemű, mint amilyennek szeretném.*
-De kérlek, ne említsd a csomagot, szeretném, hogyha a levelet átolvasnák is, mikor kimegy az iskolából, bár aranyvérű vagy, de újabban ez sem jelent teljes biztonságot, ne lehessen tudni belőle, hogy mi a cél. Akármilyen okot írhatsz, nem bánom, a helyzet úgyis tisztázódik, ha idejön. A legjobb az lenne, hogyha valami személyes okot, konfliktust, problémát használnál, hiszen az érdekli a legkevésbé az illetékteleneket. Ha érintőlegesen belefoglalod a nevem, az még nem jelenthet problémát, és jelzés lehet a számára, de konkrétan még nem derül ki belőle, mi a cél. Feltételezem, ő sem szeretné, és bizonyára számít valami megoldásra.
*Az arca megint egészen elbájolódik, lágy, finoman metszett vonásain távoli gondolatok árnyképe borong, mint az otthonos, sziklás, tengerparti tájon a köd, éterivé árnyalva az amúgy emberi lépték szerint szép és megkapó vonásokat, különös homállyal telítve a szemeit. Ennek ellenére élénk marad a tekintete, nem úgy, mint a belépőjekor, amikor teljesen más síkban és értelmezésben létezett, mint én, most a csomagra néz, ez még indokolt, aztán újra rám, a karomra.
Megfeszítem magam, de nem nyílok oda. A legnagyobb gyengeség lenne így elárulnom magam, mintha szégyellném a bélyeget, holott az áldozata vagyok, ezért nem tartozom elszámolással. Neki se, se senki másnak, bármit hisz és gondol erről, ez egy olyan intermezzó, egy lehetséges továbbfejlesztése a beszélgetésünknek, ahova nem fogom hagyni, hogy elfajuljunk. Ez a dolog az én magánügyem, nem keveredhet ebbe bele, hiszen teljesen más, ez üzlet. És üzlet is marad, még akkor is, hogyha a beszélgetésünk könnyebb, felszínes irányt vehet majd.*
-Ó, ne aggódj. Sokkal egyszerűbb lett volna a számunkra, ha csak a kedvedért idejönne, de ha így áll a helyzet, hogy kerüli a találkozást veled, akkor joggal bízhatunk abban, hogy érteni fogja, hogy mire megy ki a játék.
*Legalábbis bízom az értelmi képességeiben, hiszen voltaképpen egy másik aranyvérű fiúról van szó, aki, ha elég tájékozott vagyok, a családfő szerepét is betölti a jelen időkben, mi több, a Sötét Nagyúrhoz való kapcsot is jelenti ennek a nemes vérnek, amit ők képviselnek. Noha, az iskolai véráruló és közönségességben otthonos személyekből okult tapasztalatok alapján már ebben sem lehetnék biztos, semmiképpen sem sérteném meg azzal Athaleát, hogy olyasmit feltételezek a bátyjáról, hogy méltatlan volna a rangjához és a nevéhez.*
-Valóban fontos.
*Derülten hunyorítok, ahogy rájövök, hogy milyen kíváncsiság fűti ezt a kérdést, mintha törékeny burkából hirtelen előjönne, hogy több, nagyobb felületen tapasztalja meg a valóságot. Vajon az izgatja, hogy a bátyja miért találkozik másokkal, vagy olyan egyszerű motivációja van, hogy ő is részt kíván venni benne? Esetleg a sértettség motoszkál ott valahol, ami nehezményezi, hogy amíg vele nem tartja a kapcsolatot az elmondottak alapján egyáltalán, úgy másokkal hogyan és miért. Nem szeretnék egy kicsinyes bosszú eszköze lenni, mégse látom okát, hogy emiatt visszatartsam a választ.*
-Személyesen jelent meg a kúriában, de azt állította, hogy több ilyen alkalomra nem lesz lehetősége, ami tekintve az ő politikailag erősen befolyásos helyzetét nem meglepő, hiszen a családom jelenleg nincs olyan státuszban, hogy titkokat tarthasson vissza. Egy alkalom esetén még állíthatják, hogy udvariassági látogatás volt, de a fivéred önkéntelenül is magára vonná mások figyelmét, ha többször is járt volna ott. A magam részéről nem tudok biztosan, hogy mi a célja azzal, hogy elkérte apámtól ezt-*érintem meg a csomagot*-mert közvetlenül nem avattak be, de a magam következtetéseit levonva úgy gondolom, hogy a varázserő, képességeivel kapcsolatos eredetkutatást végez.

[- Sokat kérsz.]

****

Nehéz volna megmondani, hogy a „nemességet” melyik részemben hordozom. Abban a vékony, de csillogó mázban, mely a világnak azt mutatja, amit az elvár –élénk, szilárd elhivatottságot, büszkeséget, felmenőinktől kapott nemes nevet-, vagy az ezek alatt lakozó érthetetlen, kiismerhetetlen összevisszaságban. Tudom, nem volt egyszerű a látszatot fényesre csiszolni, gondosan válogatott szavakkal marták le az eredeti felszínt, hogy aztán kedvük szerint adjanak új arcot: ki halkan, mesékkel; ki hangosan, büntetéssel. Ezt már rég tudom. Olykor érzem, hogy a maszk lepereg, mint az elhalt bőr, de alatta már ott az új réteg, esetemben a velem született jegyek. Jó kérdés hát, hogy a vér mely éltet s amire oly büszkék vagyunk valóban nemessé tesznek-e, vagy csak egy papírra vetett ősi családfára alapozzuk gőgünket. Létezik-e Valódi képességbeli különbség köztünk és a fél-, sárvérűek között?
Volt amikor formálható voltam, mostanra azonban már nem oly befogadó és nyitott a lelkem mint egykor. Ma már nem érzem át tisztán és egyszerűen mások baját, nem vagyok képes empatikus emberként működni. Amikor csupán az elgondolkodó tekintetem egészen új dolgot vált ki Seraphinból, egyszerűen átlépek óvatos de zavart reakcióján és nem törődőm vele. Nem az én dolgom, hogy ki milyen billogot hagy rajta. Az azonban, hogy véleménye szerint Eric kerüli a társaságom több mint sértő és belemagyarázó, egészen… De talán csak félreértett. Most mentegetőzzek? Kezdjem el magyarázni neki, hogy szó sincs ilyesmiről? Oszlassam el ezt a gondolatát mielőtt még világgá kürtöli, hogy ellentét van a Lestrange testvérek között? Nem. Azt hiszem egy gyors és felületes magyarázkodási kísérlettől csak bizonyosabban hinné képzetét, s az többet árt, mint használ. Társasága amúgy is csak most áll fent, talán most beszélünk négyszemközt először és utoljára, s emiatt beláthatja, hogy rólam szerzett információi elég hiányosak lehetnek. Bízzunk benne egy kicsit? Hát miért ne. Egy kis vészjelző sziréna azonnal felbúg a fülemben mihelyt elhatározom, hogy nem teszem helyre a dolgokat, s ettől azonnal megfájdul a fejem. Olyan élesen zúg mindenfelől, mint már régen. A hűvös levegő is egyszerre érezhetővé válik számomra, a bentről kiszűrődő léptek zaja is sokkal hangosabban és határozottabban hallatszik, mint mikor magam is a forgatagban jártam-keltem az elmúlt hónapban. Rémesnek érzem a helyzetet mégis erősebb az újdonság hatása. Rá is csodálkozom. Léteznek még emberek? Azta! Mi ehhez a felfedezéshez képest, hogy valaki széttartást lát a családomban – ami egyébként tényleg létezik, csupán érthetetlen, hogy a gondosan ápolgatott látszat ellenére erre valaki rájött; ráérzett-? Észre sem veszem, ahogy tartásom is elutasítja ezt a sok mindent; karba tett kezekkel igyekszem ellökni magamtól a további észleléseket. Nem kellenek!
- Sokat kérsz. – állapítom meg hangosan gondolkodva. – Írok neki, de eszemben sincs nem létező konfliktusra hivatkozni, se semmi egyébre, miután kifejezetten megkért rá, hogy ilyen jelentéktelen ügyekkel ne zavarjam. Úgy értem, hogy nem tudnék olyan ürügyet találni az iderendelésére, amiért valóban idefáradna. Remélem megérted ezt. Mellesleg nem látom az okot, amiért ellenőriznék a levelemet, melyet a bátyámnak címezek. – a végére előkerült némi szkeptikusság, de alapjába véve alaposan megtanult nyugodt, csendes udvariasság, vontatott, lassú dallamú beszéd. Anyám persze jobban csinálja, őt a szemei sem árulják el, mint engem. Ha valaki csak feleolyan erősen figyeli a vonásaim, mint a velem szemben álló hetedéves, azonnal észreveheti a tekintetemben tükröződő vegyes érzelmeket. Persze valószínűleg ő nem tudhatja miért vegyül zavartság gőgösséggel és makacssággal, csodálkozás fájdalommal és keserűséggel. Micsoda szerencse! Remélhetőleg nem is akarja megtudni, mert nekem ugyan nem hiányzik még egy elemző…. Fürkésző tekintete nem zavar egészen a felismerés pillanatáig. A megannyi újnak ható élmény mellett Seraphin szenvtelen vizsgálódása kimondottan zavarba ejtő.
Okos, éles szemeiben nem látok mást, csak kíváncsiságot, no meg számító elemzést, melyet reakcióimból állít fel magában. Kitudja mennyi téves feltevés?!
Készséges válasza elégséges, több nem is érdekel az egésszel kapcsolatban, igyekszem tartani a távolságot a témától. Elég lehetetlen vállalkozás, mikor az egész beszélgetésnek ez az alapja, nem? Azért én sem hazudtolhatom meg magam…
- Nem hiszem, hogy bárki is elolvasná a levelemet, szóval egész nyugodt szívvel leírnám neki az igazat: érkezett valami a számára, amit át kéne vegyen.– talán túl egyértelműnek veszem, hogy teljesen szabadon cselekedhetem anélkül, hogy bárki is felülvizsgálna. Nem érzem, hogy bármi is megváltozott volna az átaludt egy hónap alatt, aligha történt olyasmi, ami miatt veszélyben lenne a családom helyzete. Hacsak Eric nem lett mugli párti… amit erősen kétlek. Esetleg Seraphin tud valamit amit én nem? Sosem kizárt, tekintve, hogy hozzám az sem jut el ami a közvetlen környezetemben történik. - Persze nem Én adnám át, hanem Te. Elvégre ez a Te feladatod. Biztosan nem akarsz semmit sem rám hárítani. Ugye? Tudod, nem tetszik nekem a postás szerep, és egyébként sincs közöm az egészhez. Igaz azonban, hogy ha Eric kérne meg rá, hogy valamit jutassak el Mrs. Lamartinhoz, hozzád fordulnék…- ezen egy pillanatra elgondolkodom. Most megint azt fogja leszűrni, hogy nem akarok a bátyámmal találkozni?- … de megérteném, ha azt mondanád nem akarsz belekeveredni. Bár én is szívesen találkoznék vele, de arra a két percre míg a kezébe adod azt a valami – biccentek a csomagra – felesleges lenne a jelenlétem. Nem igaz? – ismét mosoly jelenik meg az arcomon, de ez már nem olyan, mint a korábban véletlenül elejtett őszinte, kedves gesztus, sokkal inkább szkeptikus, türelmetlen, negédes, erőltetett valami. Szerencsére csak feltűnik, majd eltűnik…
- Amennyiben ez neked nem felel meg így... - kereshetsz más megoldást. Anélkül is értheti, hogy kimondanám a végét.  

Athalea Lestrange

-Sajnálom, ha sokat kell kérnem.
*Visszafogottan válaszolok elgondolkodó megállapítására, ami nem fejez ki semmilyen indulatot, érzékelhető érzelmet, mégis a megfogalmazása, ez a két szavas mondatdarab oly sok mindent kifejezhetne. Pusztán azzal, ahogy meg lett fogalmazva. Bár nem én kérem tőle továbbra sem, úgy érzem felesleges volna erre újra felhívni a figyelmet, értette elsőre is, de jelen pillanatban én vagyok itt, én képviselem a kérést.
Bár ne tettem volna. Nemet kellett volna mondanom, de az ilyen lehetőség nincs benne a viselkedési elvárásoknak, egyszerűen nincs olyan, hogy nemet mond. Sóhajtok. Reméli értem. Hogyne érteném, noha a megértés részhez szükség volna néhány sejtés teljes és bizonyos tisztázására, amire kitérni azonban módfelett udvariatlan lenne.*
-Mindent és mindenkit ellenőriznek, keresik az árulókat-*felelem kurtán, érzékeltetve a kelletlenséget, ami azonban már sejteti, hogy megértő leszek és elfogadó ebben a kritériumban.* -Ahogy jónak látod Athalea, de kérlek tartsd szem előtt a célt, hogy minél kevésbé legyen érthető és egyértelmű külső szempontból, hogy ez a találkozás mennyire fontos bárkinek is.
*Tehát voltaképpen csinálj, amit csak szeretnél, csak sokkal színesebben, átélhetőbben megfogalmazva, úgy, mintha valójában én határoztam volna meg, holott nem így van. Szükség van ezekre a látszat-körmondatokra? Természetesen a palotákat faragott kövekből kell építeni, míg egy kunyhóhoz elég a vályogtégla is, de ahhoz, hogy kifejezzük és megértessük magunkat valóban szükségünk van arra, hogy ily módon körbe járjuk a problémát. Jól esett volna csak annyit mondani, hogy persze, csináld csak? Nem, hiszen akkor meg se próbáltam teljesíteni a rám rótt elvárásokat, az pedig, hogy a bátyja milyen megkötést adott neki, igazán nem kellene, hogy az én problémám legyen. Nem jó ez így, hogy megakadályozhassa, hogy a neki szánt csomagot akadályozza, következetlen és ostoba hozzáállás, egy kapkodó, nem alapos, nem szisztematikus ember jellemzője, vagy csak olyané, aki nem gondol eléggé távolra a jövőbe, nem érti eléggé az ok-okozati összefüggéseket. Persze, egyáltalán nem volna meglepő, ha így lenne, de az se, hogyha tévednék. Újabban egyre többet tévedek, azt hiszem, ezt annak is köszönhetem, amire Malfoy oly szívesen felhívta a figyelmemet, ha az embereket nem, mint érzelmi lényt tekintem, hanem mint logikus szisztémákat, akkor semmiképpen sem jutok közelebb a megértésükhöz. Most hirtelen ezt nem is bánnám, a megértés nem egy olyan erény, amit szívesen gyakorlok, inkább csak egyfajta kényszer.
De hogy ezt a kényszert továbbvetítsem a lányra, aki itt áll előttem Mephisto ismerkedő, de diszkrét rajongásától övezve, igazán nem volna etikus, ezért hagyom. Hagyom, hogy csak nézzem, elengedem a kikötéseket, nem ragaszkodom a saját elképzeléseimhez. Mi értelme volna őt rákényszeríteni valamire, patthelyzetre kényszeríteni a saját családján belül? Bár nem vagyok egy tipikus mártír alkat, hiábavalónak látszik az, hogy kényszerítsem valamire, amit nem akar. Zavart tekintete szép, merev, higgadt vonásai fölött nem mondhatnám, hogy meghat, inkább elfogadom a külső burokba csomagolt gyönge, emberi lény óhaját.*
-Óvatosan a szavakkal-*jóváhagyólag biccentek, de a következő szavai megint csak előhozzák belőlem az elemzőt, noha meg akarom védeni a semleges álláspontját a tudatommal, a szavaim valahogy nem az én szavaim, anélkül fogalmazom meg őket a hallottakra reflektálva, hogy különösebben gondolkodnék a jelentésükön.*
-Igazán örülnék, ha elkísérnél a találkozó helyére és idejében-*nem hiszem, hogy bármi ilyesminek örülni tudnék alapvetően, de a puszta kíváncsiság, hogy mit reagál a szavaimra az eddig tőle látott gondos, alaposan felépített ellenvetés után, amit leromboltam, érdekel valami újszerű, valami reakció, olyasmi, amire nehezen számíthatott előre. Ehhez olyan szavakat kell használnom ugyan, amiket nem mondanék magamtól, a gondolataim új irányt vesznek, és máris egy kísérletben vagyunk, ahol a viselkedése lesz a produktum, az én szavaim pedig a reagensek. Közegnek az arcát választom, ha el akar nézni mellettem, hát tegye, de én odaadó figyelemmel tanulmányozom a vonásai, várom, hogy sötét szeme engedjen az unszolásnak, és őzbarna mélyébe tekintve talán tanulhassak belőle valamit.*
-Így a te vágyad is teljesül, hiszen látni szeretnéd, mégsem kell a postást játszani, de ugyanakkor a jelenléted igazolja a levelet is, a tényt, hogy nem csak felhasználtam a neved eszközként, és elloptam az írásod egy bűbájjal, hanem valóban te hívtad ide, és valóban szükséges volt, indokolt az iderendeléssel. Ezzel mentesítenéd magad mindenféle vád alól, nem lennél postát se, és beszélgethetnétek is, alighanem, mint aranyvérű, főleg, ha a bátyáddal találkozol, a faluba is lemehettek, ha már egyszer itt van.
*Érzem, ahogy a kaján figyelem minden sejtemet áthatja, annak ellenére, hogy milyen könnyedén, szinte behízelgő hangon fogalmazok. Igen, tudom, érzem, sejtem, hogy hazudik, a bátyját legszívesebbe nagy ívben elkerülné, a mondatainak egybefűzöttsége, az indokolatlan emlegetése mind ezt sugallja. Önmagát ejtette csapdába az anyám felemlegetésével, azt hiszem nem volt fair dolog tőlem, hogy tiltakozásra kényszerítettem. Most már mindegy, igazán érdekes. Közönyös vagyok. Smithnek legalább ebben igaza volt, átkozott, metamorf bőrét is legszívesebben elnyúznám, hogy méltóbb hasznát vegye a varázstársadalom különös mágiájába, amit kár egy Hugrabugos csitribe pazarolni.*

[- Mennyire is sürgős ez? Ha gondolod most is elküldhetek neki egy levelet…]

****

Valóban? Szokásom kételkedni az ilyen megállapításokban; nem szeretem hallani, hogy „sajnálom”. Én is szoktam használni a szót, de azt sem viselem jól (ha rajta kapom magam). Sosem tetszett a csengése, egyből az jut eszembe erről, hogy hazugság van a közelben. Igen, magamból indulok ki. Mindig van valami hazugság a körül, ha sajnálom, sőt nem is csak körülötte, legtöbbször magában a sajnálkozásban; visszataszító. Hátrálnék is egy lépést, mintha valami undorító lenne az orrom előtt, de nem tehetem és még csak a tartásomat sem változtathatom távolságtartóbbá. „Menj már távolabb Lamartin!” Ha csupán a tekintetemmel odébb tudnám pakolni, megtenném. De hogy miért? Nem tudom. Valami gyűlölt érzés tör felszínre. És igen, igen: magamat is nehéz elviselnem. Pech.
Látok valami ellenségességet ebben, valami kegyetlent.
„Sajnálom!”- visszhangzik a fejemben; egyre többször, s teljesen elnyomja a valóság hangjait, csak a szó cseng a fülemben; egyre torzabb hangon; egyre hozzá hasonlóbban. Olyan mintha ő mondaná: „Sajnálom, hogy megtettem!”, „Sajnálom, hogy fáj.” – szünet – „De megérdemelted! Igen, igen… Árulók vagytok mindketten! Megérdemlitek!”- meggyőzi magát.
Emlékszem a hangjára, emlékszem, hogy milyennek hallottam és érzem, ahogy tényleg bánja, vívódik, de végül legyőzi önmaga „gyengeségét” és újultan veti bele magát a munkába. A magára vállalt feladatba: hogy megváltoztasson minket. Nincs is más célja talán, csak hogy megtisztítsa a családot az „árulóktól”, de mivel nem rossz egészen –határozottan tudom, hogy érez irántunk szeretet, és ismerem az önzését-, nem eltemetni akar, csak átalakítani. A gondolatainkat, az érzelmeinket. De bár temetne! Nem öl meg, de elveszi az életem.
 Az iskola falai közt képzelhettem némi szabadságot, mikor még igaz lehetett, hogy vakációzni jövök ide; de mára az egyetlen szünetet a legszadistább tanár keze alatt élem; akkor nem vagyok magam. Mert minden magányos percemben kusza gondolataim kiszabadulnak a rácsaik mögül…
Eric hangja elvész, visszaszorul a tudatalattim valamelyik szegletébe, melyből majd előtörhet, ha nem tudok tiltakozni ellen. Álmomban.
Nehézzé válik a szemhéjam, mintha a sok átvirrasztott éjszaka most érne utol. Hagyom magam; csukott szemmel még koncentrálni is jobban tudok! Elcsípek szófoszlányokat egy mondat végéből: „fontos bárkinek is”. Nem is tudom meghatározni, hogy kívülről milyennek látszódhat, ahogyan hosszú fekete szempilláim ólomsúllyal húzzák szememre egy elnyújtott pillanatra a sötétséget, s a felfogott szavakra halványan rámosolygok. Tiszta zűrzavar, de a gondolataim közt a hangja rendet tesz. Érdekes. Hogy van kedvem mosolyogni… Milyen lehet ez? Fáradt, lemondó, beletörődő… De mire mindez? Valóban neki szól?
- Mennyire is sürgős ez? Ha gondolod most is elküldhetek neki egy levelet… - nem tudom mit látok, ha ránézek, képtelen vagyok értelmezni a gesztusait, a bólintását, minden mozdulatát céltalannak találom. Más biztosan tudná értelmezni, sosem feltételezném, hogy benne a hiba, ahogy sosem ismerném el, hogy bennem.
A szemében érdeklődés villan, ezt még az én vaksi szemeim is látják. Aztán kellemes hangján olyasmit mond, ami megfagyaszt. Teljesen. Ha fekete uniformisomban tűnhetek még sápadtabbnak, hát én megteszem. A tekintetem is hozzáfagy az övéhez, erőszak bevetésével sem tudom elfordítani a fejem. A döbbenet pillanatában csak belebámulok türkizszemeibe, majd lassan megvilágosodok: Hát persze, semmi baj. Magával akar vinni, érthető. Csak magamnak köszönhetem, a saját hülyeségemnek, és az ő éles szemének és elméjének, remek megfigyeléseinek. Mit meg nem adnék azért, hogy egy kicsit kaphassak az ő tulajdonságaiból! Most törhetem a fejem azon, hogyan szedjem ki belőle! Újabb idióta gondolat, tudom, de nem fogok unatkozni jó ideig, lesz mit csinálni esténként alvás helyett.
Hallgatom a mondókáját, egy ideig igen bambán, de ahogy befejezi az érv kosara kiborítását elkezd bennem értelmeződni a helyzet, rezdüléstelen arccal mérem fel a lehetőségeimet. Valóban vele kell menjek? Talán. Kifogást nem kereshetek, alaposan megdöntött mindent, ami mellettem állt, de miután hallottam Ericet a fejemben, nem is tűnik olyan bolondságnak a vele való találkozás. Mennyi minden történhetne!
 Persze hitetlenkedek: „miért vinnél magaddal, nem egyszerűbb neked nélkülem?”, elborzadok: „Nem akarok menni!”, de legvégül nyúzottan elfogadok: „Ám legyen!”, s végül az elhatározás megszilárdul a tekintetemben is: „Menjünk! Elébe a bajoknak… Hátha nem is kell visszajönnöm!”. És mindez egy pillanat alatt, mozdulatlan. Sikíthatnék! Fogok is: álmomban.
De most… most… csak ki kell találjam miként úszhatom meg valamiképp; mégiscsak. Mert én nem akarom ezt! Nem akarom! Se vele lenni, se a bátyámmal találkozni. Csak elmenni, de valami furcsa erő itt tart, valami furcsa kényszer még csak a fájdalmat, a tiltakozást is elrejteti velem magamban. Valami büszkeség… ami nem a fényes mázrétegből sugárzik, hanem a felfoghatatlan, végtelen zűrzavarból.
- Hát persze. - legalább olyan határozott, mint lemondó. Csatát vesztett és elkeseredett... És mégis rendhagyó a kép: valami magasra emelve tartja a fejem, valami ami erősebb nálam, különálló; bennem lakik, de idegen, távoli; és mégis jó barátom. Elgondolkodtató.

Athalea Lestrange

*Talán tényleg nem kéne provokálnom. Ahogy rám néz, meghátrálásra késztet a tekintete, holott nem is közelítettem felé, egy helyben állok a pad mellett, amióta csak felemelkedtem ültömből, hogy ne hozzam egyikünket se kényelmetlen helyzetbe, mivel neki szemlátomást nem volt szándékában mellém telepedni. Legfeljebb Mephisto az, aki engem képviselve szinte a testi közelségébe férkőzött, de ebben aligha vagyok én hibáztatható, hagyom leperegni merő nézését, erős, kifejező tekintetének könnyű „nem”-et felelni pusztán a testbeszéddel.
És talán erre felel ő, lehunyja a szemét, gyöngén, esendőn a kopott kövek között, a sövény mögé rejtett ablakos folyosón diáktársak vonulnak, moraj, az égen acélszürke felhőszörnyeket mozgat a szél, dementorok köpenyét sejtetik az önmagukba csavarodó pazar felhőtornyok, Athalea pedig mindezek elől elzárkózva, lehunyt szemmel torpan meg a pillanatban. Mintha nem hatna rá az idő, nem létezne jelen, múlt, sem a kérésem, sem a bátyja, sem az apám, sem a háború, semmi, semmi nem létezne rajta kívül. Én sem. A létezésem ilyetén figyelmen kívül hagyása, a testéből való könnyed eltávolodás olyan emberietlen, amit nem feltételeztem volna róla, és ha őszintén hallgatnék az indulataimra, megállapíthatnám, hogy bosszant engem, a büszkeségemet érő provokáció, a hiúságomnak szóló kritika, egyáltalán a létezésem értelmének durva és modortalan megkérdőjelezése. Nem számít semmi, semmi, amit mondhatok erről a dologról, annyira se érdekli, amennyire engem se, de az udvariassági kötöttségeket is gyakorlatilag lelöki magáról. Érzem, hogy az indulat megtalálja a maga rejtett útjait bennem, ahogy a sokféle düh keveredve talált magának egy alanyt, egy áldozatot, aki ugyan valóban megsért, de mégis... nem érzem úgy, hogy neki van igaza? Nem gondolom, hogy a létezésünk ezen percei valóban haszontalan naplójegyzetekké fakulnak, anélkül, hogy a margóról értelme volna beemelni őket a tudásanyagba? Dehogynem. Kettőnk közül azonban úgy látszik, neki van bátorsága így hátat fordítani a dolognak, én tovább figyelem, epedve a pillanatot, amikor felnyílnak majd azok a szemek, és a szempilláinak árnyékában a kitágult pupilla mélyén még a gondolatok árnyéka látszik majd, és lassan-lassan visszatér a valóságba, összeszűkül majd a tág, sötét rés, hogy minél kevesebb helyen érhessen be a külvilág, a kelletlen. Megvárom ezt a pillanatot a válasszal, ráérünk, most még igen, annak ellenére, hogy a válaszom sürgető a maga józan, higgadt módján.*
- Szerencsés volna, ha már ma elküldenéd neki a levelet, igen, akár most is. Elkísérhetlek egy alkalmas terembe.
*Ahol zavartalanul írhat, a zavartalanságát pedig készséggel biztosítom. Mások azért nem képesek arra, hogy ilyen szinten elfeledkezzenek rólam, de talán csak én érvényesítem jobban az akaratomat máskor, mint most. Valahogy nem látszik helyénvalónak vele szemben az akaratoskodás, és ezt a pillanatnyi gondolati elgyengülést nem tudom mire vélni magamban. Rajtam kívülálló okai kell, hogy legyenek, amiket természetesen fel fogok számolni, de most még nem ennek van itt az ideje.
A pillantását fürkészem, ahogy ő is engem néz, nagyon fura nekem Athalea, még akkor is, ha Mardekáros és hat évem volt megszokni a jelenlétét, mintha soha nem láttam volna, az egyentalárnak hála soha nem emelkedett ki a többi zöld szegélyes varázsló és boszorkánytanonc közül, egy volt azok között, akik az én házam, tehát a maguk sajátos módján az én közösségem részét képezték. De hogy személyesen miért nem láttam benne soha semmit, alighanem az én hibámul felróható. Szűklátókörűség, bár miért akartam volna látni egy embert a többi közt, amikor összességében nem és nem érdekeltek? Mindegy már, nagyszerű lehetőséget teremtett ez az alkalom arra, hogy lássak, hogy megvizsgáljam, ilyen közelről, ami egyszerre egyfajta gondolati távlat is. Tetszik, valamiért, a maga megfoghatatlan, emberi módján tetszik, holott nem gondolnám, hogy a nyers erő, az alkímia és a bájitaltudományok tanulmányozása terén elég beható ismeretekre tettem szert ahhoz, hogy újféle gondolati irányt válasszak magamnak, de Athalea arra késztet a maga megsajdult létezésével, hogy ilyesmibe kezdjek. Provokáljam, figyeljem és hallgassam őt. Jegyezzem a válaszait, a reakcióit, ahogy rezzenéstelenül fogadja a sorsát azt sugallja, hogy talán már készen is áll a visszavágásra, arra, hogy megalázzon önnön ötletem értelmetlenségének fegyverré csiszolásával, de nem teszi, talán nyertem. Gondolkodik, vár a válasszal, akárha szándékosan tenné, pedig biztos vagyok benne, hogy a szavaim megütötték, meghőkölt. Nem láttam, de hinni akarok ebben, hogy jól láttam, jól értelmeztem, magányos óráim megszokott félmosolyával az arcomon figyelem, ahogy változik, nem kívül, hanem belül. Nagyszerű, ha meg kell gondolnia a választ máris azt jelzi, hogy ő legalább gondolkodik, nem ugrik fejjel valami olyasmibe, ami nem akar, keresi magának a lehetőséget, mohó kíváncsisággal várom, hogy mit talál.
Hát persze. Hogy semmit sem. A diadal üres, jóváhagyólag biccentek, nem élvezem ki.*
-Akkor már csak a bátyád válaszát kell megszerezni, hogy mikorra várjuk. Az előcsarnokban találkozunk majd az ő időpontja előtt mondjuk egy negyed órával?-*kérdés-ízű iránymeghatározással tárom elé az elképzelésem. Milyen büszke, ahogy tartja magát, elvágva az érzelmi, ösztönös koloncokat, nem beszél mellé, nem kíváncsi, nem kérdez, nem akar hozzám furakodni, nem akar érteni semmit, csak túlmozdulni ezen az egészen. Ha szárnya lenne, most bizonyára elrepülne, de nincs.* -Visszamenjünk a Hollóhát klubhelyiségbe megírni, bár a jelszót én se tudom, így okvetlenül várakoznunk kellene, vagy valamelyik terembe?-*penna, pergamen van nálam, vélhetőleg nála is, mozgásba hozom a dermedt pillanatot, mellé lépek, hogy elinduljunk vissza az iskolába, a többiek közé. Mintha meghasadna valami csend körülöttem, érzem, hogy átjárnak a hétköznapibb érzések, a bosszúság a hálóterem miatt, a házi feladatok közönséges problémája, és más, hasonló, elhalasztott dolgok, amiket úgy tűnik, kizártam valahogy a figyelmemből.*

[- Persze, persze…]

****

Van egy horzsolás a tapétán. A szobám falát beborító halvány pezsgőszín tapétán, a mozaikos egyen virágok egyikének szirmától egy másik virág közepéig húzódik. Emlékszem rá, sokat foglalkoztam vele: órákon át nézegettem. Akkor fedeztem fel, amikor azzal töltöttem az éjszakám, hogy a virágokat számolgattam. Sokszor nem alszok. Félek, hogy amit nappal oly nagy gonddal elnyomok magamba, éjszaka felbukkan. Nagy gonddal... tulajdonképp mással nem is igen foglalkozom egy ideje, csak magammal meg a gondjaimmal és azok elsikkasztásával. Régen azt hittem, hogy a szobámba beszűrődő ferde fényben is értem, amit látok, de most itt áll előttem teljes díszkivilágosításban valaki, és kénytelen vagyok belátni a tudatlanságom. Mert belátni is jól tudok… Ó, de még milyen jól. Eric azt mondta erre, hogy csak ámítom magam. Igaza van? Talán, de ha csak a tévedéseimet becézném „tapasztalatnak”, minek kellene neveznem…
Vissza kellene evickélni a felszínre? Seraphin, talán megszavazom neked a helyet a falamon.
Majd ha meg akarlak érteni. És egyszer úgyis sor kerül rá, majd holnap reggel megint magamban leszek és piszkosul kell valami figyelem elterelés,… és akkor eszembe jutsz. Horzsolás. A félmosolyoddal meg a kutakodó, majdnem erőszakos tekinteteddel, amivel talán tényleg látsz valamit, (bár az érdekes volna)… „Ha más nem, te miért?” Igen, holnap reggel már nem gondolok rád ellenszenvvel. De ma még ma van, és te rángatsz bele ebbe az egészbe…
Hogy - miután a tekintetével kitörli a dolgokat a kis fejemből - mit tudok? Annyit biztosan, hogy Ericnek kell írnom, és írni is fogok, mert… már nem tudom miért, de az előbb képben voltam, hát kénytelen leszek elhinni magamnak amit el kell, vagy különben kezdhetjük előröl a beszélgetést. Kellemetlen volna. Hülyének nézne és még több időt kellene itt töltenem. Vagyis csak a kettő csak  egyszerre lenne kellemetlen, hülyének nézhet, amikor nem vagyok vele; nem zavar ha nem látom, mert bennem Lamartinnak nincs helye, főleg nem a gondolatainak amiket rólam fabrikál.
- Persze, persze… – meggyőzöm magam, ez családi vonás. Lásd meg mi rossz neked, és tedd mégis azt… és élvezd, hiszen az „jó”. Hit kérdése.  Egyáltalán kételkedik még valaki a Lestrange féle örökletes-elmebajban?
- Egy üres terem épp megfelelne. Azt hiszem az barátságosabb, mint… - mint? A Hollóhát klubhelyisége? Nem mondom ki az egyértelműt hisz okos gyerekkel állok szemben. De miért jobb a barátságos helyszín? Prichette sárga szemű hasonmása szinte azonnal reagál Seraphin mozdulatára, hamarabb észreveszi az indulási szándékot, mint én, s mire az ajtó felé fordulok a macska már pár lépéssel előttünk lépdel. Lassabban nem is kapcsolhatnék, a változás most is hirtelen ér. Szánalmas. Zavarba ejtő.  Ha egyedül lennék, most pofon ütném magam amiért ennyire elvontan viselkedek társaságban s az olyan normális cselekedet mint az „indulás” megijeszt. Miért nem tudok olyan lenni, mint általában? Bunkó, lenéző, arrogáns, kiskirálylány, saját marionett babám. Imádnám, ha most egy kicsit levetkőzhetném a kísértet jelmezt, és az alatta lakó önsajnálatot, hogy a jól megszokott Athalea lehessek, amíg vele vagyok. Mert amikor olyan voltam sosem nézett így, nem is ismertük egymást igazán s nekem nem hiányzott, hogy valaki a vesébe lásson.
Arcon üthetném magam a hónap minden olyan napjáért egyszer, amit így töltöttem. Az sok pofon, bizony, fájna.
Prichette. Az ajtón kisurranó szürke dögöm hatalmas zöld szemeket mereszt Lamartinra miközben felém táncol a másik macskát figyelmen kívül hagyva. Nem lehet nem imádni, meg is mosolygom. Egy elemző mondhatná, hogy ambivalens érzelmeket lát rajtam, én azonban nem. Esetleg ha valaki tükröt tartana elém… most csak érzem, hogy így van. Valahol érzem magamban a feltörni készülő zokogást; aprót ránt a vállamon; a mosoly kényszeredetté válik, majd eltűnik. De a kísértet Lea nem tud sírni, csak előrelép…
- Prichette, ő itt Lamartin. – tudom, hogy csak a bemutatásra várt, azért bámulta meg annyira. Okos fejével biccent aztán nem remélve semmi további jót apró mancsin odébb suhan. Fényes kis tünérbogárlányként most a karthauzi cica érdekli, talán az sem közömbös. Valóban ismeri a sorrendet? Előbb a gazdit méri fel mielőtt barátkozni indul? Mindig tudtam, hogy értelmesebb, mint én… De én kihez fordulhattam volna, mielőtt szóba álltam Seraphinnal? Hiba követnem? Hiba azt csinálni, amit kér? Őt kéne megpofozni, nem engem! Igen. Meg kéne, de nincs ki megtegye.

Athalea Lestrange

*Ritmustalan szavainak disszonanciáján túl én vagyok az egyensúly, a józanság, a szilárd és makacs akarat, céltudatosság. Emlékeztet Athalea egy kissé Dracora, annak ellenére, hogy náluknál különbözőbb személyeket biztos nehéz lenne mutatni, de mindkettő blokkol és fagy a közelemben, mint a tiszta vízbe cseppentett izzó matéria, összedermednek, burkot húz a felszínükre valami erő, amit aztán én török át. Hogy miért és hogyan, elképzelésem sincs erről, megint csak egy elmélet, éppen olyan ostoba és kibogozhatatlan, mint az összes többi, amit azóta építek, hogy céltalanná vált a lét, legalábbis erre az évre. Nem érdekel semmi magasztos, de forrón sóvárgok utána, a célért, ami irányba vezeti a gondolataimat, a felismerésért, ami majd megvilágosít mindent. A jelre vágyom, ami megszakítja ezt a kapálózást, ezt a küldöncséget. Mert én is csak postás vagyok Athalea, egy másik akarat postása, engem is megtört valakinek a személyes érdeke, ahogy a te életedbe is beavatkoztam én, illetlenül és helytelenül szerinted.*
-Valóban.
*Barátságosabb? Gondolod, hogy barátságosabb környezetre van szükségünk, mint a lassú hévvel izzó gyűlölettől és szánakozástól fortyogó klubhelyiség légköre? Hangulatosnak tényleg hangulatosabb, ez vitathatatlanul, meg legalább a kíváncsi szemek feddő tekintetétől is megkíméljük magunkat. Szinte hallanám a holnapi gondolatokat arról, hogy vajon mit szövetkezett Lestrange és Lamartin, nevetséges, de a Smith ügy után teljesen nyilvánvaló, hogy nincs olyan épeszű megmozdulás ebben a kastélyban, amit a legtöbben ne röhögnének körbe valami álságos és gyalázatos módon, legyen az akármilyen közönséges.
Úgyhogy elindulok vele, mellette, vagy inkább előtte ahogy próbál nekilendülni, megfordulni, de mintha nem igazán kapaszkodna megint a testéhez a lelke, eltávolodott. Különös, nagyon különös és egyre különösebb és érdekesebb lesz az idő múlásával, nem veszti értelmét ezzel foglalkozni, de ha többet úgyse beszélünk, mert valami lányos neheztelés befészkeli magát a lelkébe, akkor nehezebb lesz megérteni ezt, mint egy alkímiai jegyzetet. Bár kiábrándító, hogy ismét nem az ember maga érdekel, a probléma, ami a háttérben, a mélységbe húzódik, hiszen az valahol minden magamkorú fiatalnál ugyanott ered, inkább a mód, amivel megéli ezt, az emberi természet változása, torzulása, a szellem, a lélek bizonyítéka az ilyen reakciókban lappanghat. Talán a szenvedés nemesít tényleg, annak ellenére, hogy tehetetlenné bénít. Nem a tökéletesség útja, hiszen az nem lehet tehetetlen, de messzire, megint messzire szaladtam gondolatban, amikor az egyszerű valóság még mindig nincs megoldva.
Mephisto hívja fel erre a figyelmem, holott már majdnem  a folyosóra értünk, ahol a szürke köveken a szürke macska könnyedén elveszik, most azonban még tisztán látszik, ahogy megmerevedik egy bokor előtt, aztán elégedetten nyújtózik, puha mancsaiból a kecses karmok a földbe vájnak, jobbra-balra leng az izgalomtól a farka vége, aranysárga szeme éppen úgy követi a kis brittet, mint egy közel sem előkelő és nemes gavalléré, akiről pontosan tudjuk, hogy mit akar egy tisztelt vagy éppen tisztességtelen hölgytől. Ejnye, nem vall jó házból való macskára, de ha egyszer meghagytam kandúr mivoltából, az ezzel járó felháborodással számolnom kell és számolok is. Kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit is érlel a közelgő tavasz a számára, ha már nekem fogalmam sincs róla.*
-Valóban hasonlítanak-*nézem meg nekem a zöld szemű kedvencet, viszonzom egy macska pillantását, ahogy Legendás Lényeken tanítják. A famullus állatok értelmesek, ez a biccentés pedig még több értelmet sugall. Nem közönséges tenyészmacska, alighanem nemzedékek óta varázslókhoz és boszorkányokhoz tartoznak az ősei. Igazán szép, kedves és előkelő, ahogy velem végez, bizonyára teljesen ártalmatlannak ítél, hiszen a közönyöm gyakorlatilag elolvad előtte. Alázatossá és figyelmessé válok, mintha a macskák csakugyan istenek volnának, ahogy azt a misztikum őshazájában, Egyiptomban tartotta a köznép és a tudósok egyaránt.*
-Nagyon szép macska-*tolmácsolom Mephisto gondolatait, aki érdeklődve szimatol össze a lánymacskával, mindenféle kertelés nélkül nyilvánít tetszést a maga egyszerű, jól értelmezhető macska-nyelvén, a testbeszéddel, és a szívmelengető hanghatásaival.* -Fajtiszta és jellegzetes, régóta a tied lehet, ha ennyire figyel a hangodra, és rád. És hogy megtalált.
*És hogy egyáltalán kereste őt. Vajon tudod értékelni azt, hogy legalább a macskádnak kellesz, szüksége van rád, még ha az emberekben nem is találod meg a számításod? Draco mulatna ezen a gondolaton, sőt, bárki más is, senki nem gondolja, hogy így kellene megközelíteni a házi kedvenceket, érző, értő lényként, akinek legalább annyira szüksége van ránk, mint egy barátra, és ha beszélni nem is tudnak, érzelmileg többet adnak, mint akármilyen barát. Azt hiszem. Talán.
A folyosóra kanyarodok, csendesen lépkedek, a taláromat a szemből jövő hideg huzat egészen hátrafújja, az első terembe bepillantok, ami az utunkba akad, csendes volt és kihalt, nem is tudom tartanak-e itt egyáltalán órát, az ablaka előtt az udvar sövénye húzódott, eltakarva a kilátást, tökéletesen megfelelt. *

[- Régóta…]

****

Prichette, mondd, mikor kerestem utoljára a számításaim igazolását? Valamiben. Akármiben. Számítottam egyáltalán valamire? Vagy a valósághoz kötő diáktársak, a mindennapi apró hadműveletek odavesztek, és már tényleg csak egy üresjáratként futó hasztalan porfogó lennék? Mikor hagytam, hogy eltűnjek? Segíts! Mondd meg! Én nem emlékszem…
A te szemed sosem szövi át a félelem pókhálója; tisztán ragyogsz, reményekkel, céllal. Ócska kurva!
Hol is lennék nélküled… Tudod, úgy sajnálom, hogy pont hozzám vagy kötve, de nem engedhetlek el…
Régóta már, igaz?
- Régóta… – tisztán felelek, halkan, engedve a feltételezésének, igazolva a tökéletes elgondolást; minden meglepettség nélkül. Felesleges rácsodálkoznom, hisz már bizonyos ténynek érzem rendkívül megfigyelő tehetségét; az apró örömöt is felfedezheti rajtam mit ő okozott a cicámról mondott rövid véleményével..
Látod-e, hogy mosolyog a szívem, ha rá gondolok? Látod-e úgy, mint Prichette?
- Alig van olyan emlékem, amiben nem szerepel. – „Mert alig van emléked, te hazug kis dög!” Persze az igaz, hogy ha többet gondolnék vissza a múltra, akkor mindig megtalálnám valahol az emlékfoszlányok közt. Képes vagyok szürke vászon előtt csak őt látni, azt mi körülötte volt akkor, szürke homályba burkolni és valóban csak őt látni... Sötét vagy világos az üresség? Szürke? Vagy a szürke az őrülete?  Az őrület szele támogatott fel, s tartott meg, aztán átvett karjai közül a remény. De ki mondja meg, a kettő társa-e egymásnak? Ha ugyan abban a csapatban játszanak, nem kerültem kívülre, akkor nem változik semmi…
 Reményt képzelni a következő lépésbe, az azutániba, a következő heteknek célt adni…. Van-e bármi értelme ennek? Komoly cél szembenézni Erickel, igaz, Prichette? „Nem.”
Igazad van, nem szabad túl komolyan vennem magam. „Még a végén tényleg törekszel majd valami örültségre” Nem!
Az árnyékos terem porosnak tűnik, mintha nem is használná senki s bár ez nem lep meg, mégis megtorpanok az ajtóban, hogy megkereshessem Seraphin tekintetét, mint egy kapaszkodót. Nem is kell sokáig az arcát fürkésszem, hogy észrevegye ezt, s rám nézzen.
Igen, most már elhiszem, hogy itt kell lennem.
A csukódó ajtót még végigkísérem; azt a kis pillanatot, akár az újonnan rabságra ítélt, ki a szabadságának int búcsút, aztán nyugodtan és közönyösen ülök egy asztalhoz. Jó diák: pergament és pennát vesz elő, s várja az utasítást. Csak az érdeklődő tekintet más: az enyémben torz undor, és viszolygással vegyített várakozás pihen. Én nem mímelek alázatot, vagy a kötelezettség tudat látszatát, ha nincs. Ez a tulajdonság csak úgy kikopott belőlem, elhervadt, mint zord ősszel a selyemliliom, s ezek az érzések nem kelnek fel hamvaikból, mint holmi főnixmadár. Parancsra sem várok, a szavakat nem kell a számba adni, jönnek mihelyt megszületik az elhatározás. Miért ne engednék Seraphin kérésének? Alig pár sor, kacskaringós dőlt betűkkel írt ítélet az írónak, s ki tudja mi a címzettnek.
- Azt hiszem ennyi elég lesz. - nem mutatom meg, nem akarom, hogy elolvassa, csak csendesen összehajtom és egy borítékba süllyesztem. Bűbájjal zárom, a szokásos módon: a pálca vége a borítékhoz ér, s a kimondatlan varázsigére  fekete vonalak formáznak címert.
- A bagolyházba is el kísérsz? - nem is tudom mikor álltam fel az asztaltól, aminek most csak támaszkodom, azt sem, hogy miért nem nézek már a fiúra; a kérdés valahol ott lebeg körülötte értelmetlenül. Prichette után szalad a tekintetem, de a másik macska oda is követi, ahova én nem tudom.
- Engem nem zavar, ha örömét leli valamiben, ami nem velem kapcsolatos. - "Valóban nem? Ó te hazug kis dög!"

Athalea Lestrange

*Athalea ismétlése és gyorsan végigégő, az arcán, fakó bőrét átszövő kék erein cikázó öröm látványa olyan gyors és futó inger, mint egy gyúlékony matériába mártott cérnaszál lángra lobbant halála, piromániás gyönyör, én pedig, ugye, kevéssel is beérem. Elég egy mosoly árnyékával jeleznie, hogy mi egyívásúak vagyunk ezen a téren, a macskáink, az életünk, a kísérő szellemek körülöttünk, a hangok, a képek, amikkel gondolunk, sajátos távoliságot jeleznek. Akárha mi is a függőleges metszetű résen keresztül élnénk meg a mindennapokat, csak az ingerek egy szűk spektrumát engedve át, és abban is tetemes hányad a legjobb társunkra jut.
Őrülten csapongok, ezt teszi velem szótlansága, a csendje. Mintha üres volna, vagy inkább kiürített, felhajtott kehely, félbevágott gyümölcs kifacsart, komor héja, minden rostjában rémületesen halott, mégis az élettel egyfajta haláltusát vív a létezése.*
- Igazán? Megválogatod, hogy mire érdemes emlékezned.
*Ebben nem hasonlítunk. Mindent felró a tudatom, véres pennával karcolja a koponyámra az elhangzottakat, a képeket, az adatokat, a célokat, a számításokat, irányokat, a szomorú történelmet, az elfajuló jelen minden új hangját. Nem kottáz, ó nem, semmi zeneszerű nincs az egészen, egyszerűen csak karcolja a mondanivalót.
Hogy van-e még mondanivalón egymásnak az nehezen megmondható, én már sokat beszéltem, túl sokat hozzád. Ezek a szavak persze nem azt célozták, hogy felelj rájuk, hanem, hogy rábírjanak valamire, és végül győztem. Győztem? Mit nyertem általad, pontosabba, mit fogok nyerni általad? Egy papirost, amit elküldesz, ami egy találkozót hoz nekem, de semmi többet. Nem nyertünk, tudod, megint játékszerei lettünk a hatalomnak, aminek nem akartunk. Itt kapcsolódik össze minden, rajtunk és bennünk, ezen az átkozott pillanaton keresztül. Taszít engem is, nem csoda, hogy elhervaszt téged. Gyönge virág vagy te Athalea, fogalmam sincs, hogy maradtál életben ebben az évben, persze, láttalak korábban virulni, de mind tudjuk, hogyha egyszer belekap a láng a száraz anyagba, szempillantás alatt elfogyasztja, édesmindegy, hogy milyen volt annakelőtte. Csak a jelen számít. A jövő sem. Nekünk nincs jövőnk, külön-külön sem, összefogva, együtt sem, hiszen hallgatagok vagyunk, két emberi sírgödör, a gondolatok temetője. Állítasz keresztet nekik? Fekete szirmú rózsát hordasz magadra?
Komolyan viszonzom a visszapillantását, bátorítón, ahogy a kilincsre tette a kezét. Menj csak Athalea, essünk túl rajta, tudod, te is ezt szeretnéd, és én is. Becsukom az ajtót magunk után, kirekesztve a hangokat jobban ezúttal, mint ahogy azt a kedves sövény próbálta az udvaron.
Le se ülök, amíg megírja, noha pillanatnyi megtorpanása engem elbizonytalanított, talán arra vár, hogy megfogalmazzam? Nem ismerem a köztük élő nyelvezetet, nem vagyok beavatottja a szavaiknak, csak ő tudja, hogy mi lesz.
Elég lesz. Szerintem is, bólintok jóváhagyólag, ahogy a címert ráforrasztja a papírral, milyen súlyos, mennyire fekete, mennyire ítéletszerű.*
- Elkísérjelek?-*majd én is a szürke puhatalpúak után nézek, félmosollyal.* - Máris előrébb tartasz, mint más gazdák a felelősség megélésében.