Athalea Lestrange
- Aligha jelent problémát-*rázom meg kissé a fejem. Na és ha túlzott? Ez legyen a legnagyobb túlzás Athalea, a legkomolyabb bűn, amivel megvádolhatnak, de még elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ne ez legyen. Bűn és ártatlanság, mindegyre pátoszban fürdő szavak jutnak eszembe rólad, gótikus fénybe vont hangulatokat élek át melletted, pedig,
tudjuk, hogy nem ilyen vagyok. Gyakorlatiasabb, magasabb. Levetkőztem már magamról azokat az érzéseket, amik képessé tettek túlcizellálni a gondolatokat, gyorsabb vagyok ezeknél. Cselekszik a tudatom, és vele a kezem, gyarapítom a tudásom és gyakorlom a mozdulatokat, és csak most, melletted derül ki a számomra is, hogyha üresen hagyok egy pillanatot, ha megáll a kép, a létezés, akkor az én agyam is elborul, befátyolozódnak tiszta elméleteim, szellemképessé és fátyolossá válik minden.
Pedig tudom, hogy nem ez a tökéletesség útja. Talán most, hogy felismertem a problémát meg is szabadulhatok tőle, de mi legyen Athaleával. Nyilvánvalóan segítségre szorul külső látszatra, és még nyilvánvalóbb, hogy varázslóként nem segíthetek rajta, hiszen magamon sem tudok, és el se fogadná, mert a mi helyzetünkben nincsenek ilyen együttműködések.
Figyelem, ahogy rám néz. Végre énrám, noha nem törekedtem arra, hogy hangokkal, színekkel, harsánysággal és lendülettel magamhoz ragadjam a tekintetét, valahol mégis a hozzá intézett szavaim elismerése, hogy a figyelmét rámfordítja, bájosan mit sem sejtve arról, hogy mennyire bosszantott, amíg ezt nem tette.
Igaz, ez a bosszússág számomra is akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megérzem a figyelmének kétkedő sugarát magamon, sötét szemébe pillantva a magam világosságával elkergetem az árnyékokat és újabb dolgokat látok, amiket nem értek. Nem, de legalább láttam őket, van élet a szemében, van öntudat ebben a bájos fejben, van benne valami rejtély, sötét szilánkok.
Csak meg kéne mozdítanom a kezem, hogy kiderítsem, mi szilánkosítja össze Athaleát. Mi teszi őt kaleidoszkóppá. Nem kéne sok. Csak néhány kérdés, szétnézni a családtörténetben, pár pletyka, és tisztán ott lenne a képlet, ami megfejti a lélek rejtelmeit. De nekem így az érdekes. Legalábbis most még így az érdekes, csak azt tudni, amit ő mutat. Nem sokat, sőt, nagyon kevés.*
- Nincs fontosabb dolgom-*hagyom jóvá a kitételét már-már elmosolyodva.*
- Járjunk a végére-*akkorhát együtt, hiszen elfogadtad az ajánlatot a kíséretre. Nézem, ahogy ezt megpecsételi egy szájharapással, gesztusa a zavarnak, amit hát újra nem érthetek, de most nem is mélyülök el benne. Van még órád Athalea? Nekem még van, de elsétálok veled a bagolyházig, aztán vissza is, a csend pedig fátyolként követ majd minket, egészen bizarr élvezetet lelünk ebben olybá tűnik.
Éppen ezért meglep hirtelen közeledése, mert bár eddig sem volt túl távol, most hirtelen túl közel lesz, olyan közel, ami szinte már érintést tesz lehetővé. Akárha ember és ember között egy biztató ölelésre vágynak, idegenkedve szemlélem, remélem, ez nem így van, szörnyű csalódást okoznék neki és magamnak is, ha így veszíteném el a lehetőséget, hogy tovább figyeljem meg a létezésének sajátosságát.
Kissé lehajtom hozzá a fejem, hogy láthassam előre a szándékát, kipiruló arcát, felragyogó életét, a súlyos csendesség miatt drámai csak ennyire, legalábbis erről próbálom meggyőzni magam, noha semmi bizonyítékom nincs rá. Talán meg is cáfolja majd a következő pillanatban, hűvös kezeim értetlenül pihennek mellettem, a talár anyagához simulva, amíg kivárok, nem nyúlok a levélért, hiszen nem tudhatom még mi a szándéka vele. Várom a testének, a szájának vagy a szemének magyarázatát erre a furcsa lendületre, vagy csak a kérdőjelet a pillanat végére, amivel jelzi, hogy nem magyarázza meg, egyszerűen csak egymás mellé szegődünk majd a bagolyházig.*