Folyosók

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.

[# Sydney Hathaway]

# Sydney Hathaway

Este. Ezek a legnehezebbek, mint amikor beteg az ember… teljes a hasonlatosság, este és az éjszaka folyamán jön ki a nyavalya nagyja, hogy aztán másnapra újra enyhülve, de még mindig mardosva a testet maradjon meg. Ez a helyzet velem is, körvonalakban, csak nem a megszokott értelemben vett sebről beszélünk, hanem arról a bizonyos lelkiről, amit ha feltépnek, sokkal jobban fáj és éget, mint a külszíni. Ezek bizony az idők végezetéig megmaradnak, sem éltében, sem holtában nem szabadulhat tőle, akit egyszer elkapott. Itt már nem lehet apróságokról beszélni, mert ami képes beletépni a legmélyebb bugyrokba, az csak és kizárólag komoly lehet.

Csendesen forgolódtam az igencsak kényelmes, puha ágyamban. A paplant már réges-rég lerúgtam magamról, mert csak zavart… tudtam, hogy úgysem fogok tudni a megfelelően elhelyezkedni, elősegítendő az esetleges pihenésemet, mert újra és újra ugyanazok a képkockák játszódtak le a fejemben. Nem akartak szűnni, egyre csak peregtek, amikor odafutok az élettelen testéhez, és szédülve, önkívületi állapotban méregetem. Akkor, abban a pillanatban nem akartam elhinni, hogy többé nem láthatom, többé nem találkozhatok vele… nem maradt belőle más, csak az emléke, amely azonban olyan mélyen ivódott a lelkembe, hogy onnan soha többé nem veheti el senki. Általában mindig mosolygósnak láttam álmaimban, amikor megjelent… olyankor biztos voltam benne, hogy figyel rám, és óv engem… de voltak az éjszakák, mint ez is, amikor a rémkép erősebben dominált. A hátamon feküdtem, és a nyakamban lévő nyakéket szorongattam a jobbommal, azon morfondírozva, hogy mivel enyhíthetném a fájdalmat. Nap közben mindig sétálni szoktam a szabadban, az megnyugtat… a friss levegő üdítően hat, és ha átjárja a szervezetem, kissé megkönnyebbülök. Mivel azonban már takarodó után voltunk, ezzel nem számolhattam… volna… az utóbbi időben azonban rendre büntetőmunka gyanús helyzetekbe keveredtem az apróbb kihágásaim miatt. A házvezető egyelőre elnéző volt velem szemben, de érezni lehetett, hogy már feszegetem a húrokat. Mély sóhajtást követően, kezemmel megtámasztva a lepedőt toltam fel magam ülő helyzetbe. Mindenki aludt rajtam kívül. Kikászálódva az ágyból belebújtam a holnapra gondosan előkészített ruháimba, magamra kaptam a talárt, majd kiosontam az ajtón. Tisztában voltam vele, ha elkap egy tanár, vagy akár egy prefektus, az megrovással jár, de muszáj volt járnom egyet, egyszerűen nem láttam más megoldást, ha reggel nem akartam egy rosszabb állapotban lévő infernusra hasonlítani.

Átszelve a folyosót a csigalépcső tetejéről óvatosan kikukkantottam, van-e lent őrszem a klubhelyiségben. Mivel minden csendes és nyugodt volt, így átsuhantam rajta, majd a képhez érve kijutottam a folyosókra. A szeszélyes lépcsők már nem voltak annyira szeszélyesek, egyiknek-másiknak kiismerhető volt a mozgása. A griffesek feletti szinten volt egy folyosószakasz, tágas, nyitott ablakokkal, széles párkányokkal. A lépcsőházból bekukkantva az ember csak a sötétséget láthatta… a túloldalon lévő ajtón pedig csak a kiszögelléseket, a párkányt már nem… megfelelő hely egy éjszakai bliccelőnek. A vadászoknak végig kellett nézniük minden egyes ablakot, ha el akarták kapni a tilosban járót, mert pont úgy estek, hogy egyik ajtóból sem voltak kifürkészhetőek, köszönhetően a fényviszonyoknak, és az elrendezésnek.


Elérve a folyosószakaszt csendesen húztam be magam után az ajtót, egy disaudiot mormolva rá, ha esetleg korából fakadóan nyikorogna, ne hallhassa meg senki sem. Természetesen, miután sikeresen becsuktam, a varázsigét hatástalanítottam, nehogy ezzel bukjak meg… az esetlegesen és véletlenül erre tévedő személy pont egy ilyen apróság miatt gondolja, meg kell vizsgálnia a helyet. Jó pár lépést tettem előre, mert valahol középtájon akartam elhelyezkedni, ahol kevesebb az esély a szemmel vételezésre. Persze, ha már úgy dönt az illető, átsétál, úgysem lesz mit tenni. Megléphetnék animágusi alakot öltve, de ilyen helyzetekben felesleges a futás… olykor valóban hasznos, ha a szükség tényleg úgy hozza, de ez közel sem nevezhető annak.

A kiválasztott párkány elé lépve felhuppantam rá, majd kényelmesen megvetve a hátam ismét kihalásztam az iskolában órák alatt kötelezően viseletes ing alól a nyakéket, és méregetni kezdtem. Mindig valamiféle választ reméltem tőle, talán a reménytelen helyzet megoldásának kulcsát… talán csak valami apró üzenetet, amit a testvérem rótt rá alig láthatóan… de soha semmi… csak a nyakék és fájdalmas valóság. Olyannyira elmerültem, hogy már csak cipőkoppanások hangjára lettem figyelmes… nem számított ki az, sokkal fájdalmasabb volt az emlék, mint amilyen büntetőmunkára ítélhetnek… az is csak megváltás, mert addig elfoglalom magam.

[Lumos!]

„amit ha feltépnek, sokkal jobban fáj és éget”
Arion.

Ma a többiek úgy döntöttek, hogy a legmesszebbre én menjek – mert ugye én vagyok a legkisebb és hát nem kenyerem az ellentmondás, így hát szó nélkül elvállaltam. A házunk ugye a keleti szárnyban található, így gyönyörűen át kell caplatnom a másik oldalra, hogy ellenőrizzek. Néhány hete vagyok még csak prefektus, és eddig még szerencsére senkit sem füleltem le. Lehet, hogy azért, mert még év eleje van és ekkor még tartanak az „egész évben tanulni fogok és jó leszek”-jellegű fogadások, de nem hiszem, hogy egész évben ilyen mázlim lenne, mint eddig. Biztos vagyok benne, hogy lesz egy-két Benjamin-jellegű csínykedvelő, akit elő kell majd állítanom.
Az egész épületben félhomály van a forgalmasabb részeken, de a legtöbb helyen immáron koromsötét honol. A diófából készült pálcám ezúttal – mint minden járőrözés alkalmával a kezem ügyében van, s ahol semmit nem látok, ott muszáj vagyok egy lumost suttogni, még akkor is, ha utálnak miatta a portrékon ücsörgő és szunyókáló, kőkorból származó varázslók és boszorkányok. Igazából nem tudnak ártani nekem, hisz csak a dolgomat végzem, ahogyan ők is, mielőtt valaki megfestette őket.

Egyszer-kétszer megbotlom a lábamban vagy a küszöbben – ezen nem is lepődök meg, mert származásom ellenére a balszerencse üldöz, nem pedig mellém áll. Csodálkozom is, hogy miért pont rám esett a választás a prefektusi gárdát illetően, hiszen ilyen kétbalkezes lúzer nem sok szaladgál az iskolában, szóval bizonyára lett volna szalonképesebb ember a helyemre. De ők tudják.
- Lumos!
Csak halkan suttogom, a saját érdekemben. Elsőre igencsak vakít, pedig egy piciny kis fényforrás az egész a pálcám végén, mindössze azért, hogy kevesebbet bukjak fel. Bár, szerintem nekem ez sem elegendő, egy bányászlámpa kellene a fejemre, vagy egy jó erős reflektor… de ebben sem vagyok biztos, hogy elegendő lenne számomra, sőt!
Érzem a huzatot, amely a nyitott ablakok és ajtók között cikázik, felborzolva jó alaposan a hajamat – nem is én lennék, ugye? Halk lépteimet tovább folytatom ennek ellenére a nyugati szárny össze-vissza folyosóin.

Annyira fölöslegesnek tartom ezt a kört, de komolyan! Tuti, hogy azért küldtek ide, hogy szívassanak, hiszen erre a Griffendélesek járőröznek… vagy nem? Ezt nem mondták el a tájékoztatón, csak hogy járőrözni kell. Mindegy is, lehet említették, de bizonyára elbambultam egy fél pillanatra. Általában akkor mondják a fontos infókat, amiket nem tudok leírni, mikor épp leesik a pennám vagy egy fél pillanatra elbambulok. Ezért nyilván én vagyok a hibás, de a pennásért igazán nem!

Amint ilyesmiken merengve lépkedek a szeles folyosón, megakad egy alakon a szemem. Meglepetésemre nem kezd el rohanni, mint valami hülye, hanem türelmesen megvárja, míg odaérek. Bár lehet, hogy nem is hallja, hogy jövök, mert már talán elaludt ott a nagy ücsörgésben. Majd jól kiesik az ablakon! Még csak az hiányozna!
Most tudatosul csak bennem: életem első igazi rajtaütése! Tisztára egy mugli akciófilmbe illő jelenet: rajtaütés, majd a rendőr – vagyis ezúttal én – sorolnám a bűnös jogait, ahogyan az jól bevett szokás. Azonban ez elméletben jól hangzik, a gyakorlat korántsem megy ilyen zökkenőmentesen. Túlságosan anyámasszonykatonája vagyok egy ilyen dologhoz, de milyen menő lett volna!
Odalépek a bűnös mellé, és a pálcámmal megvilágítom az arcát, hogy ébren van-e vagy alszik, meg ugye nem ártana felismerni, hogy kivel van dolgom. Arcról biztos megismerem, kivéve, ha elsős. Őket még nem láttam olyan sokat, hogy megismerjem az arcukat azonnal.
Már közvetlenül mellette állok, és a pálcám fénye kékes árnyalatúra festi sápadtnak tűnő arcát. Iskolai talár van rajta, ebből arra következtetek, hogy elég régóta ülhet már itt.
Jajj, csak legyek egy kicsit magabiztos, hajrá!
- Gyere be azonnal a párkányról, még kiesel a végén! Nem vagy eszednél! – jó, talán elegendő, biztos hallott valamicskét belőle, még ha alszik is, de nem úgy fest.
Ha egy kicsit is figyelmesebb, akkor a szintén kékes árnyalatúra színezett taláromon megpillanthatja a prefektusi jelvényt, és akkor innentől kezdve tudhatja, hogy mi vár rá. Bár úgy nézem, hogy felsőbbéves, szóval bizonyára tudja, hogy mi a teendő ilyenkor.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A koppanások egyre csak közeledtek és közeledtek, szinte bal- és vészjósló visszhangot verve a folyosó egyre korosodó, helyenként mohásnak tetsző falain. Az érkező nem a lépcsőház felől jött, a keleti szárny felől vezető utat választotta. Ez a számításaim szerint három dolgot jelenthetett. Az első voks egy griffendéles prefektus, hiszen a szárny, a helyszín egyértelműen stimmel. A második a keleti szárnyból kiindulva a hollóhátas díszvendég. A legutolsó pedig egyértelműen egy tanár, noha nekik eleddig nem tartozott a bevett szokásaik közé minden napra egy kis sétát beiktatni. Sokan biztosan megpróbáltak volna kereket oldani, félvén a kirótt büntetés elől… erre pedig a sötétség miatt akár esély is lehetett volna, de egyszerűen feleslegesnek tartottam bármit is csinálni. Ténylegesen úgy voltam vele, hogy addig is elfoglalom magam, amíg az esetleges büntetőmunkát végzem. Foley professzor az évnyitót követő pár napban mindig eltekintett tőle, és próbált lelket önteni belém, annak ellenére, hogy jó párszor közöltem már vele, ne kivételezzen, mert nem szeretnék különleges elbánásban részesülni. Mindenkinek megvannak a maga problémái, amit önmagának kell megoldania, ennyire egyszerű a képlet. Tragikus, ami történt, de nem akarom azt, hogy emiatt másképpen viselkedjenek velem. Elvégre, ugyanolyan ember vagyok, mint bárki, ugyanabban a bánásmódban is kell részesülnöm.

Nem pillantottam oldalra, csak amikor az érkező megemelve a pálcáját az arcom felé világított az annak hegyét díszítő, lumos igének köszönhető haloványkékes fénnyel. Minthogy a szemeim az éjszakai sötétség viszonyait szokták, a fényforrás hatására természetesen hunyorogva, alig kilátva a szemhéjaim alól próbáltam felmérni, kivel is lehet dolgom. Megemelve jobbomat a varázstárgy elé helyeztem azt, hogy némileg tompítsam a hatást, ezzel együtt pedig a szemembe nyilalló szúró fájdalmat. A folyosó árnyhatásainak köszönhetően csak egy sötét pacát sikerült kivennem, olybá festett az illető, mint valamiféle füstgomoly szellemkép… csak a hangja árulta el, hogy egy lánnyal van dolgom. Legalábbis reméltem, mert ha mégsem, az igen komoly kérdéseket vetett volna fel bennem.

A hallott mondatot értékelve azonnal summáztam magamban, olyan emberrel van dolgom, aki valószínűleg első ízben viselhette prefektusi kitüntető címerét. Egy határozottabb, tapasztaltabb másképpen állt volna a dolgokhoz, ezt bizton mondhatom a közelmúlt eseményeinek fényében… hiszen párszor már sikerült meglátogatnom a házam fejének irodáját. Az utasításnak hangzó, azonban dallamosan csengő hangszín alapján inkább kérésnek betudott formát követően elfordítottam a fejem, hogy amíg tápászkodom, ne kelljen kifolynia a szemeimnek. Oldalra dobtam a két lábamat, majd a kezemmel eltaszítottam magam, hogy végül a folyosó hideg betontalaján landolhassak. Leporolva, és kisimítva a taláromat vártam a fejleményeket, vajon mi lesz a következő lépés. Természetesen éltem a gyanúperrel, hogy a címerem alapján a megfelelő személyhez vezet. Újra felé fordítva szürkésen borókás tekintetemet állapítottam meg, hogy egy közel velem magas lányról van szó… a foltok lassan alakultak át, így egyre formálódott a sziluettje, és öltött képet az engem megfogónak. Letekintve egy pillanatra a mellkasára azonnal feltűnt a jelvény mellett a hollóhát címere is.
- Mehetünk is?
Kérdeztem tőle szűkszavúan, általában nem tellett többre a részemről pár szónál. Berögződött szokás volt. Amióta meghalt a testvérem, még kevesebbet beszéltem, mint annakidején… már ha ilyet lehet egyáltalán mondani. Azelőtt sem tartoztam a közlékeny emberek népes táborába, inkább a szűkszavú, csak akkor, amikor szükséges felszólalókét erősbítettem. A kérdés közben megemeltem a balomat, majd az ingem és talárom felett mellkasomon lógó medaliont körbemarkolva visszasüllyesztettem az ereklyét a helyére, a felső ruházatom rejtekébe.

[Nos igen. Úgy látom, tudod, hogy mi következik. Én hollóhátas vagyok, és a szabály szerint a házvezetőmnél kell megjelennem veled. Át kell jönnöd velem a keleti szárnyba, ott van de Crasso tanár úr irodája.]

„borókás tekintet”
Arion.

Igazából valami olyasmire számítottam, hogy majd jól lehurrog, vagy legalábbis megjegyzi, hogy ne tartsam az orra alá a világító pálcámat, de ezzel szemben semmi szóbeli reakció nem érkezett a felszólításra. Meglehet, hogy inkább kétségbeesett üvöltésnek hallatszott, mivel erélyesen nem igazán szoktam felszólalni, itt pedig úgy kellett volna. Jól van na, hát gyakorolni kell! Pár hónap múlva már biztosan nem leszek ilyen kétballábas. Csak a jobbját emelte fel, hogy jobban megszemlélje a rajtaütőt, vagyis engem. A kis fényforrás nem igazán világította meg az arcomat, de valamicskét biztosan ki tudott venni a fejemből.

Hátrább lépek pár lépést, hogy akadálytalanul bejöhessen az ablakból, ha már szóltam neki, hogy ejnye-bejnye. Figyelemmel kísérem a mozdulatsort, ahogyan félig megvakulva a pálcám fényétől leugrik a párkányról – remélem, hogy a megfelelő irányba – ugyanis én sem látok ám sokkal jobban, de ha meg nem lenne a fény, akár meg is lóghatna előlem, az pedig nem lenne szerencsés. Mikor sikeresen földet ér a folyosó talaján, ekkor tudom csak jobban szemügyre venni a bűnöst: Griffendéles – mutatja a talárján díszelgő címer.
Valami bigyó lóg a nyakában, valami medál vagy valami hasonló, azt babrálta éppen, amikor elkaptam. Most is macerálja, el is rejti előlem, még mielőtt jobban meg tudnám nézni magamnak. Biztos valami lánytól kaphatta vagy ilyesmi. Na ilyet nem fogok én soha kapni egy fiútól sem.

Úgy hallom, hogy volt már dolga hozzám hasonlóval, hiszen tudja, hogy a rajtaütés után mi következik. Nos igen, vinnem kellene de Crasso tanár úrhoz, az újdonsült házvezetőmhöz, aki az új rendszernek köszönhetően igencsak szigorú, legalábbis szigorúsága sokszorosa az egykori házvezetőmének, Flitwick professzornak. A professzor bizonyára megdorgálta volna a fiút és könnyedén elhajtotta volna annak reményében, hogy jó útra tér, de ezek az idők már elmúltak, már más szelek fújnak. Rossz, hideg szelek.

- Nos igen. Úgy látom, tudod, hogy mi következik. Én hollóhátas vagyok, és a szabály szerint a házvezetőmnél kell megjelennem veled. Át kell jönnöd velem a keleti szárnyba, ott van de Crasso tanár úr irodája. – mondom a hivatalos szöveget, bizonyára az agyára ment már az évek alatt. Nem tudom, hogy hányadikos lehet, talán felsőbb éves, elég ritkán látom a folyosón. Az udvaron észrevettem már párszor, általában egyedül ücsörög.
Olyan szomorkásnak tűnik a tekintete még ebben a szörnyű fényben is, nincs szívem még büntetőmunkára is küldeni.
Ajj, én meg a lágy szívem! Szörnyű vagyok! Viszont nem úszhatja meg annyival, hogy elengedem, valamit természetesen kérnem kell a jóságomért cserébe, de hogy mit, azt még nem tudom. Azt sem tudom még, hogy kivel van dolgom, talán előbb jobb lenne, ha kifaggatnám. Prefektus vagyok, nem? Fel kell vennem a jegyzőkönyvet, vagy mi… A pálcát meg talán el kellene oltanom, hogy nehogy lefüleljen egy portré és beköpjenek valakinek, például a házvezetőmnek, mert akkor jól kikapok, pedig én sosem járok tilosban, és oda lenne az imázsom! Nah, mondjuk annak mindegy, szürke egér maradnék attól, szóval igazából mindegy is, szerintem míg nem lettem prefektus, nem is tudtak a létezésemről.

Eloltom egy könnyed mozdulattal a pálcát egy nox-ot suttogva. Nincs annyira sötét, a telihold jobb fényforrás, mint a pálcám, erre hamarabb is gondolhattam volna… Nem is én lennék. Előnyösebb is a sötét abból a szempontból, hogy ha elpirulok, akkor az egyáltalán nem látszik, hát ez szuper!
Akkor kezdem is a jegyzőkönyv felvételét, miközben útnak indulok lassacskán az egyik irányba.
- Szóval ki is vagy? Jól látom, hogy a Griffendélből való vagy? Igaz, nincs messze a klubhelyiségetek, nem meglepő. – fejezem be végre a fecsegést, ilyenkor annyira idegesítem saját magamat, hogy legszívesebben a fejemre ültetnék egy nagy trollt.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A rövid és egyben tömör kérdésemre valamilyen szinten meglepő választ kaptam, azonban erre csak a bal szemöldököm alig észrevehető, reflexszerű emelkedése engedett következtetni. Ez, ha a lányka jó megfigyelő volt, és a félhomály ellenére kifürkészte, rájöhetett, hogy nem értésemet hivatott kifejezni. Eleddig valahányszor probléma merült fel az egyes tilosban járások okán, mindig a saját hátvezetőhöz vittek a prefektustársai, persze a saját kis előadásukat követően, amelyeket jobbára unott fejjel hallgattam végig. Voltak olyanok, akik kárörvendéssel töltötték az egész utat, és voltak olyanok is, akik jómaguk próbáltak meg rendre nevelni szavaikkal. Egyik sem érdekelt igazán, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy velem az iskola házszabályzata szerint egyenrangú fél ne mondja meg, mit tehetek és mit nem. A prefektusi jelvény semmi egyébre nem jogosítja fel, csak arra, hogy szépen és illedelmesen figyelmeztessen, valamint kérjen. Elviekben azoknak kellene megadatnia, akik letettek valamit az asztalra házukban és évfolyamukban egyaránt. Ez azonban nem mindig történik így… olykor bizony olyan emberek mellkasára kerül a jelvény, akiknek a legkevesebb közük sincs hozzá, semmilyen formában. Az embernek idejekorán meg kell tanulnia és be kell látnia, seggnyalónak lenni előretörést jelent… tisztelet persze a kivételnek, mint az itt megjelent angyallelkületű lányka – legalábbis eddigi megnyilvánulásai alapján, tanulmányi eredményei ismerete nélkül csak ezekre támaszkodhatom -. A házpontok tekintetében az elfogások alkalmával soha nem mutattam aggodalmat, mert noha abban igaza volt az iskola vezetésének, kell az egészséges verseny, viszont arra nem figyeltek, hogy ezt egyesek már-már eposzi magasságokba emelték. Visszatérve az alig fél másodpercig futó gondolatok mezejéről oldalra pillantottam, majd megvonva a vállamat indultam meg utána, hogy pár lépést követően fel is zárkózhassak. Felvéve az ő tempóját tartottam a lépést, és hallgattam a mondókáját. Nem nagyon izgatta fel az egyesek szerint sekélyes lelki világomat, hogy kinek mondjuk el a dolgot, de Crassonak, vagy másnak, úgyis jelentenie kell majd a házvezetőm felé. Persze a Roxfortban igen sok szabály változott meg, és az új tanárok majdhogynem mindegyike kicsit sokat képzel magáról. Amennyiben nem tesz eleget kötelezettségének, és nem szól Foley professzornak, úgy azt bizonyosan szóvá fogom tenni neki, és megérdeklődöm, ha ő nem tartja be a szabályokat, hogyan várhatja el másoktól. Már most borítékolom a válaszát.

A diáktársam varázslatával itatott pálcafény megszűnését követően már csak a hold kótyagos árnyéka világított be a folyosóra az ablakokon keresztül, mintegy megfoghatatlan lepelként. A porszemek játéka tisztán kivehető volt. Az engem megfogó névről ismeretlen volt számomra, azonban a nagyteremben és a folyosókon már tavaly is láttam párszor. Szavainak hanglejtése egy túlzottan félénk jellemről tanúskodott, míg jelentésük elárulta, más, mint a többi prefektus. Értelmesebbnek hatott, nem arról próbált meggyőzni, hogy a jelvénnyel a mellkasán ő bizony mindenekfelett áll… eddig legalábbis.
- O’Niell, Arion...
Kezdtem bele az általa kérdezettek megválaszolásába, ahogyan eddig is, bársonyosan nyugalmas hangszínnel, tömör és lényegre törő információkkal. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy Bagolytól mit fogok ezért kapni újfent. Mindig megvolt a dorgálás a részéről, ha lebuktam, és jobbára szívesen elkísért volna a feladat végrehajtására is, ha nem tekintenek el tőle.
- … griffendél, hatodév.
Mást nem igazán kellett tudnia, ezzel már bőven elegendőt tud rólam, hogy házvezetőjének átadjon megőrzésre. A válaszok alatt természetesen felé fordítottam tekintetem, úgy gondoltam illendő, ha valakihez beszélek, hát azt szemtől szembe tegyem, ne pedig mögötte. Azt követően persze előre szegtem a fejem, és az előttem lévő szakaszt méregettem, már ha nem szólt… mert akkor kitűntettem a figyelmemmel.

[- Aha, szóval Arion vagy.]

„kótyagos árnyék”
Arion.

Úgy veszem észre, hogy nem volt neki új az általam előadott kis monológ, tehát máskor is volt már dolga hozzám hasonlóval. Pedig – már amennyit látok belőle – nem tűnik olyan rosszfiúnak, mint azok, akik ilyenkor kiszöknek éjjelente. Viszont elég furcsa fejet vág, mikor közlöm vele, hogy de Crasso úrhoz viszem, nem pedig Foley professzorhoz. Pedig igazából szívesebben vinném Foley-hoz, mivel ő a kedvencem – rémes tantárgya ellenére is. Azonban újabban egy olyan trend jellemző, hogy de Crasso tanár úr olykor megjelenik a prefektusok gyülekezőhelyén, és megkérdezi, hogy „volt-e kapás”. Ezért praktikusabb hozzá vinni az „elejtett áldozatot”, még akkor is, ha nem Hollóhátas. Pedig igazából Foley tanár úr tudná megbüntetni a házából való nebulót, de jobbnak látom, ha a saját hátvezetőmhöz viszem, mint elfogott zsákmányt.

Illetve… csak vinném. Vagyis nem tudom eldönteni. Töprengenem kell még rajta egy kicsit. Ha semmi baja nincsen, és genetikailag ilyen szomorú a feje, akkor viszem, de ha tényleg nyomja valami a lelkét, akkor sajnálnám előállíttatni szegénykét. Még jobban törjön össze egy könyörtelen büntetőmunka miatt? Áh, nem vagyok én annyira gonosz… Meg egyébként is, kezdő vagyok még!

Továbbra is mozgásban vagyok, valamerre haladok, talán arra, amerről jöttem. Vagy a másik irányból jöttem? Egy pillanatra elbizonytalanodom, talán ez látszik is az arcomon. Annyira egyformák a folyosók, és ha elbambulva megyek végig rajtuk – ami elég gyakori jelenség –, akkor sanszos, hogy el tudok tévedni. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Vigyem de Crassohoz, vagy engedjem útjára, megígértetve vele, hogy visszamegy a házához? Nem. Inkább odáig elkísérem, ezzel együtt ellátom prefektusi feladatomat is, mivel járőrözök a folyosón. Az már más tészta, hogy merre, de lényeg, hogy nem görnyedek egy könyv fölött a kh-ban, ahogyan azt most leginkább szeretném.

- Aha, szóval Arion vagy. – állapítom meg a tömör bemutatkozásából. Kellemes hangja van, de nem igazán szereti használni, ahogy észreveszem, mivel mióta rábukkantam, három szónál többet nem mondott, én pedig már egy kisregényt is előadtam, pedig nem vagyok nagy beszélgetős, viszont megesik, hogy rám jön, és mégis. Talán az örökös egyedüllét az oka, és hiába mondok el mindent Hópihének, ő nem fog válaszolni nekem, csupán meghallgat, azonban már ez is sokat jelent nekem. – Én Sydney Hathaway vagyok. – mondom válaszként a bemutatkozására, bár igazából a részéről nyilván nem olyan bemutatkozás volt, mint részemről, mivel a kérésemre mondta el a nevét. Nyilván semmit nem jelent neki a nevem, de gondoltam elmondom neki, ne gondolja, hogy bunkó vagyok, és be sem mutatkozom, ha már megkérdeztem az övét. A jéghideg jobbomat is nyújtom, ha észreveszi, és elfogadja, bár ebben a sötétben nem biztos. Én is jó helyen kezdek el ismerkedni, gratulálok magamnak.
- Én ötödikes vagyok, öhm… prefektus lettem az évben… - motyogom magam elé bámulva a sötétségbe, és legszívesebben eldugaszolnám a számat egy jó nagy mandragóragyökérel vagy valamivel, ami le tudja állítani a fecsegésemet. Ilyenkor utálom magamat, de mégsem tudok uralkodni (?) magamon. Igen jól jönne a fejemre az a troll, komolyan. Nem is kérdezett tőlem semmit, mi a fenének mondok magamról bármit is? Egyébként is tudja, hogy prefektus vagyok, máskülönben mit a nyavalyát keresnék a folyosón az éjszaka közepén?! Ehh...

Utálom, hogy egyre többet viaskodok saját magammal. Nem azt teszem vagy mondom, amit a fejem akar, és nem tudom, mit tudnék ez ellen tenni. Talán el kellene mennem Miss Lixfise-hez, hátha van valami gyógymód erre a gyogyós fejemre.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A keleti szárny felé vezető folyosószakaszt elzáró ajtó egyre közelebb került, pedig szépen lassan haladtunk, afféle öregurasnak mondható tempóban. Úgy festhetett, mintha csak régi barátok lennénk, és összefutottunk volna egy kellemes beszélgetésre ezen a kései órán. Még így, a fényhomályt keresztülszelő holdfénylepleken át is ki tudtam venni a kovácsoltvassal szegett míves falapot, ahonnan percekkel ezelőtt a hollóhátas prefektus érkezett, majd azt követően lefülelt. Olykor azért oldalra pillantottam, hogy figyeljem, a másik meg akar-e szólítani, szeretne-e ódákat zengeni arról, miért is tilos éjnek idején, takarodó után idekint egy diáknak. Az egyik ilyen sanda pillanatban egy elbátortalanodott hátrapillantást is sikerült elcsípnem tőle. A válla felett mérte végig a hátrahagyott szakaszt… így, ebben a sejtelmes, halovány vajszín fénnyel itatott megvilágításban egészen helyesnek tűnt, és ártatlannak egyaránt. Egyszerűen nem fért e fejembe, hogyan választhatták be egy olyan feladatkörbe, amely pofátlanságot és bizonyos fokú dominanciát követel. Azért az iskolai eredmények nem feltétlenül elegendőek ilyesmi ellátásához, persze mindenképpen szükségszerűek. Az eddigi megmozdulásai, szavai mind-mind arra utaltak, hogy egy nyugodt, kedves leányzóval van dolgom, aki inkább a szolidabb vonalat képviseli, sem, mint az erőszakosabbat. Persze mindennek oka van, amit háttér információk nélkül megkérdőjelezni botorság. A bizonytalan pillantásokat nem tudtam pontosan mire vélni, de éltem a gyanúval, hogy a lányka esetlegesen elgondolkodott, jó irányba haladunk-e… vagy egyszerűen csak meggondolta magát, és mégsem de Crassohoz akar vinni? A válasz tulajdonképpen érdekes, és kihat majd a hetemre, de kérdezni feleslegesen nem akartam. Minthogy szabályt szegtem, viselni kellett a következményeket, legyenek azok bármilyenek is.

Ahogyan ismét előre szegtem a fejem, szinte abban a másodpercben csendült fel újfent a Seraphéhoz hasonlatos, kellemesen üdítő, és szelíden dallomos hang. Felé fordulva hallgattam szavait, amelyben mintegy memoriterként elismételte a nevem, majd jómaga is bemutatkozást intézett felém. Mások általában arra sem méltattak, hogy szót hagyjanak nekem… nem mintha éltem volna a lehetőséggel. Régen nem mosolyogtam már, idejét sem tudom megmondani mikor utoljára… de most elkapott az érzés. Egy kicsi, halovány ajakgörbületre. De mielőtt megtörténhetett volna, valami belső kontroll megfékezte a cselekedetet. Abban a pillanatban sújtott rám a rosszkedv… szörnyen éreztem magam, arra gondolván, van képem és kedvem mosolyogni, miközben a testvérem emlékét őrzöm a nyakamban? Vagy éppen az édesapámét ott legbelül? Elfordítva a tekintetem inkább kinéztem az ablakon, hátha jön valami égi áldás válaszként a helyenként árnyba borult tájtól, a szürkés gomolyfellegektől, az öreg, kráterekkel barázdált Holdtól a lelkem megnyugtatásaként. Bíztam benne, hogy nem veszi tolakodásnak, vagy éppen tart bunkónak emiatt… de kellett pár másodperc, amíg rendezem magamban a sorokat. Bagoly sokszor mondta már, hogy ezek a röpke pillanatok nem a szeretteim emléke ellen szólnak, de nálam tovább tartott feldolgozni és megemészteni, mint nála. Pár szippantás a kellemesen hűvöskés levegőből megtette a hatását, ha újult erővel nem is, de valamivel tisztább fejjel szólaltam meg. Rátekintettem, kerestem a szemkontaktust… etikett órákon azt tanították, ez az egyik alapeleme a beszélgetésnek. Azok nem szeretnek a másik szemébe nézni, akiknek rejtegetni valójuk van. Elfogadván a jobbot torpantam meg, majd úri körökben szokásos módon emeltem a jéghideg, mégis bársonyos kezet a számhoz. Apró, szinte leheletnyi csók, majd nyugalmas, tiszta és bársonyos hang.
- Hölgyem! Oly bájos a név, mint akihez tartozik.
Az igazat megvallva nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, soha nem volt még ilyen dalos kedvű elfogóm, aki nemhogy letorkollt, de még kedvesnek lenni is sikerült neki. A szójárásom és szófordulataim talán meglepőek, de így neveltek gyermekkorom óta... nem szerettem azt a szlenget, amit sokan használtak a diáktársaim közül.

[- Öhm…]

„fényhomályt keresztülszelő holdfénylepel”
Arion.

 

Lassan megyünk egymás mellett, Arion is felveszi immáron az én bizonytalan tempómat, de azt nem tudom, hogy észrevette-e a bizonytalanságomat az iránnyal kapcsolatban. De mindegy is, remélem, hogy nem, mivel most már látom, hogy merre megyünk: a keleti szárny bejárata felé. Erre lesz de Crasso úr irodája is, bizonyára nem tartja meglepőnek az irányt, mivel azt mondtam neki, hogy hozzá megyünk majd. Egyébként szerintem most nincs bent, esténként általában nincs az irodában, a járőrözés végére szokott megérkezni, mindig kinti ruhát visel, szóval úgy vélem, hogy ilyenkor az iskolán kívül tartózkodik. Bár azt nem tudom, hogy a bűnös hollósokat hová viszik akkor, talán az irodája előtt kell várakozni vagy valami. Ezt szerintem majd megkérdezem a felsőbb éves prefektustársaimtól, ők bizonyára otthonosabban mozognak ebben a témában.

  Szóval akkor átmegyünk a Holló szárnyába, bár még az összekötő folyosók miatt kicsit messzebb van, de szerintem majd azt fogom csinálni, hogy nem tudom. De tuti nem árulom be, tényleg olyan szomorú az arca, biztos vagyok benne, hogy valami nyomja a lelkét. Ezt abból is látom, hogy ha nem szólok hozzá, azonnal a földet kezdi el bámulni, remekül kivehető úgy, hogy a holdfény mögüle érkezik. Nem igazán úgy fest, hogy amiatt szomorkodna, hogy elkaptam, ahhoz túlságosan is könnyen beadta a derekát, hogy elviszem a tanárhoz, szóval ebből azt tudom leszűrni, hogy más lehet a probléma.

  Legnagyobb meglepetésemre mikor a kezemet nyújtom, megáll. Megfogja a jeges mancsot, majd ajkaihoz emeli, mint valami tizennyolcadik századi úriember. Megtorpanok majd szájtátva figyelem a mozdulatsort. Mindenre fel voltam készülve – hogy nem fogadja el, hogy megrázza jó alaposan úgy, hogy kiszakad a kezem, de erre abszolút nem. Még sosem kaptam kézcsókot eddigi életem során! Remélem, hogy nem fagy hozzá a jéghideg kezem az ajkához, mert úgy egészen érdekesen néznénk ki. Miután meg eltávolodik tőle a kezem, megszólal, nem is akármit mond. BÓKOL. Nekem?! Fel kell jegyeznem ezt a napot a naptáramba, mert eddig még ilyen sem volt! Ez az „első”-k napja! Vajon mi vár még rám ma?
A bóktól teljesen elpirulok, mi más történne?! Szerencsére a sápadt holdfény kevés ahhoz, hogy mindez láthatóvá váljon, tehát ezúttal ezt a titkot meg tudom tartani magamnak.

 - Öhm… - kezdem a szokásos módon - … köszönöm! – nyögöm ki nagy nehezen. A bókot elvileg meg kell köszönni, de hogy utána mit kell mondani, azt nem tudom. Inkább semmit nem mondok és a hátam mögé rejtem a kezemet, hogy el ne kapja még egyszer. Most már hirtelen hőmérsékletet vált a testem és a hűvösséget forróság váltja fel, nyilván azért, mert az összes vér az arcomba tódult hirtelen. Megszoktam már, és szívesen elhagynám valahol ezt a rémes tulajdonságot, de sajnos eddig még nem sikerült.
  Lassan kezdek magamhoz térni és valamit mondanom kellene, hogy ne slattyogjunk egymás mellett szótlanul, de nem igazán jut eszembe semmi. Nem akarok belegázolni a lelkébe és megkérdezni, hogy mi a baja, de legszívesebben azt tenném. De nem is biztos, hogy szomorú, majd ha kiérünk a fáklyás folyosóra, akkor jobban látni fogom, és szemügyre vehetem.

 - Szóval… Arionnak szoktak hívni? Vagy van valami beceneved? – próbálkozom továbbra is a csevegéssel, ez annyira nem is tolakodó, vagyis szerintem ez egy tök korrekt kérdés, remélem, hogy ő is így gondolja. Ha még sincs kedve a csevejhez, biztos nem fog válaszolni.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A kézcsókot, és a bemutatkozásra válaszként adott illedelmes felszólalást követően a lány elhúzta a kezét. Elrejtette a háta mögé. Mivel az arca java része árnyékban volt, így csak habogásából tudtam következtetni arra, hogy zavarba jött a stílustól, meg általánosságban véve a helyzettől magától is. Nem hibáztatom érte, hiszen manapság az ilyesmi nem éppen megszokott és hétköznapi. Régen, nagyon régen ez egy átlagos köszöntésként hatott csak, nem jelentett se többet, sem pedig kevesebbet, mint a tiszteletadást a hölgyek számára a férfiak részéről. Keménykalaposan neveltek, a régi korok egy darabját ültették belém írmagként. Mára olyannyira kiment a divatból az ékes szójárás, helyét a szleng vette át, a jelentések, a tartalmak is gyökeresen változtak, mintha minden a feje tetejére állt volna. Az emberek elfelejtették, mi az, ami számít, és mi nem. Napjainkban már akkor használják ezen cifrának tűnő szófordulatokat a fiatalok, ha bókolni, imponálni szeretnének, meghódítani a szívet. Annyira eltorzult a világunk, hogy egy efféle régi vágású köszöntés jelentéstartalma ennyire eldeformálódott. Arról már nem is beszélve, hogy a lányokban emiatt kihalt az a régi és igazi tartás, mondhatni üres szavakért kaphatók meg. Régen ez elvárás volt, aki nem e formán köszöntötte a női társadalom tagjait, azt jogszerűen egy alpári parasztnak minősítették.

A rövidke állomásozást megszakítandó ismét megindultunk a keleti szárny már alig pár lépésre lévő ajtaja felé. Sydneyn érezni lehetett, ahogyan én sem, ő sem tudta hová tenni ezt az egészet. Nekem igazából a meglepő a nyitottsága volt, amely jelen időkben nem biztos, hogy a legkifizetődőbb. Úgy pedig pláne nem, ha mellé még kedvesség is párosul, és egy csipetnyi szendeség. Számára nem csodáltam, hogy nem mindennapi az elfogás. Biztos vagyok benne, hogy a császkálók és kódorgók javarésze ingerültebben szokott reagálni… hiszen fájdalmas beismerni önnön tehetetlenségünket, amelyet a lebukással együtt a prefektusok az orruk alá tolnak. Számomra nem nehéz, mindig is azt tanították, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért, ha már voltam olyan botor, hogy elkövettem. A helyzet mentésének érdekében a mellettem sétáló azért próbálkozott, bár megvallom őszintén, ahogyan soha, most sem voltam túlzottan beszédes kedvemben. Természetes dolog, hogy tanórákon teljes, kerek mondattal válaszolok… azonban a diáktársakkal inkább távolságtartó viselkedést szoktam folytatni… vagy, ha már szükségszerű a szocializáció, hát keveset fecserészek.
- Aero!
Válaszoltam ismét röviden és tömören a kérdésre, amely becenevemet hivatott felfedni útitársam számára. Egy kicsit sajnáltam szegényt, ahogyan törte magát, hogy kellemesebbé tegye az amúgy elbaltázott helyzetet, én meg szavakkal válaszoltam, cseppet sem segítőkészen.

A folyosó végétől alig pár lépésre megszaporáztam a lépteimet, természetesen figyeltem arra, nehogy úgy fessen, mintha menekülni szeretnék. Nem állt szándékomban, bár erre az eddigi viselkedésem alapján mindenképpen rá kellett, hogy jöjjön. A kilincset megmarkolva lenyomtam, majd kinyitottam az ajtót, ezzel szabaddá téve utunkat az átvezető szakaszra. Természetesen félreléptem, szabad balommal pedig jeleztem, hölgyeké az elsőbbség. Törzsem kissé előre döntöttem, fejem pedig enyhén oldalra billentettem. Kíváncsi voltam rá, vajon folyamatosan szemmel tart-e majd, tartani fog attól, hogy rávágom az ajtót, és futásnak eredek az ellenkező irányba… vagy ne adja Merlin, megátkozom, amíg hátát mutatja felém. Persze eszem ágában sem volt ilyesmit tenni, de érdekes helyzet, abból a szempontból biztosan, mennyi bizalom épült ki ilyen rövid idő alatt. Tény, bizalomként még bőven nem kezelhető, de egyfajta kölcsönös megértésnek, engedménynek mindenképpen.

[- Aero?]

„kölcsönös megértés”
Arion.

 

   Néma csendben lépkedünk egymás mellett, csak az én hülye kérdéseim törik meg olykor az éjszaka csöndjét és visszhangoznak csendes suttogásként a mögöttünk hagyott hosszú, huzatos folyosón. Nos, eddig úgy fest, hogy ez egy egyoldalú kommunikáció, pontosabban én beszélek és kérdezek, ő pedig válaszol. Tisztára mintha én lennék a tanár, ő pedig a diák, aki épp felel. Eléggé nem tetszik nekem ez, szerintem ha így folytatja, ennyire érdektelenül, akkor hamar feladom a tőlem egyébként sem megszokott kérdezősködést és fecsegést.

  Csak szerettem volna beszélgetni valakivel, aki valamelyest normálisabb, mint a legtöbb körülöttem élő ember, de úgy fest, hogy tévedtem. Az árvaházban bezzeg élnek olyan emberek, akik sokkal többet érnek, mint egy-egy könyv fölött gubbasztó nagyokos hollóhátas diáktársam. De hát ilyen az élet, sajnos nekem nem akar összejönni, de egyszer majd csak kimászok a gödörből remélem.
  Nincs elég bátorságom ahhoz, hogy kitörjek és megváltozzak. Nem akarok.

  Kérdésemre természetesen ezúttal is tőmondatos – sőt egyszavas – válasz érkezett, lassan kezdem megszokni. Én hülye eddig nem vettem észre, hogy nincs kedve hozzám… De a felismerés nem rendít meg igazából, mivel már megszoktam. Csak annyiból furcsa, hogy ezúttal én próbáltam közeledni, nem pedig mások hozzám. Biztos ez a jel, hogy halálosan unalmas személy vagyok, akit csak a pávagalambja képes elviselni hosszú távon, senki más.

  Na azért ha már hajlandó volt elmondani a becenevét, akkor nem hagyom szó nélkül, addig sem megyünk csendben egymás mellett, de nem fűzöm tovább a beszélgetést, mert teljesen felesleges, úgyis csak teher számára a beszélgetés. Biztosan valami súlyos dolog történt vele, azért ennyire szomorú… Tudom én, hogy milyen ez. Viszont ő azt lehet, hogy nem tudja, hogy egyedül nem fog tudni megbirkózni vele.
  - Aero? – kérdezem egy kis mosollyal az arcomon, ezt talán a meglepettség festette fel. – Mint az a buborékos mugli csoki? Azt szeretem! – mondom csak úgy magamnak, őt bizonyára nem érdekli majd, meg egyébként is, nyilván varázsló szülők gyereke, kizárt, hogy ismerne ilyen mugli dolgokat, mint én. Ritka, az olyan varázsló, aki nagyon jól ismeri a muglik világát. Én hiába születtem varázslók gyermekeként, mégis olyan, mintha muglinak születtem volna, mivel mindig közöttük éltünk és az árvaházban továbbra is közöttük élek.

  Már látom az ajtó alatt átszűrődő fényt, amely a keleti szárny folyosójáról szűrődik át. A foglyom kicsit meggyorsítja a lépteit és már nyitja is nekem az ajtót. Igazán gáláns lépés, a kézcsók után nem is csodálkozom ezen igazából.  Vajon az előző évszázadból jött és valami szellem? Ha kilépek a fáklyás folyosóra, akkor lehet, hogy eltűnik? De hiszen Griffendéles talárt visel, szóval biztos, hogy él.
 - Köszi! – motyogom neki, mikor kienged az ajtón, majd hátra is fordulok azonnal, hogy minél hamarabb szemügyre vehessem az arcát. Meg legalább nem tud megszökni előlem, bár egy ilyen gentleman-től nem is várnék ilyesmi lépést.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Az ajtó kinyitását követően csendesen figyeltem, ahogyan elhalad mellettem. Ez is egy olyan dolog volt a részemről, amit teljesen és tökéletesen természetesnek vettem. Az etikett magánórákon rengeteget okítottak az egyes helyzetekben kellő viselkedési formákról, és ami másnak esetleg meg sem fordult a fejében, az számomra alapvető udvariassági formulának minősült. Természetesen, ahogyan megdöntöttem a törzsem, a közelségből fakadóan akaratlan is éreztem lélegzetvétel közben a kellemesen lágy illatát, nehéz lett volna bármihez is hasonlítani, de megfogott. Egyértelműen jól választotta meg a parfümöt, vagy amit éppen használt… utalt a jellemére, és a folyamatosan pozitívnak mondható viselkedésére. Amennyiben mégis meg kellett volna fogalmaznom, mit is váltott ki belőlem, azt válaszoltam volna, olyan érzés kerített hatalmába amikor megéreztem, mintha egy szabad, üde mezőre léptem volna, amelynek közepét megannyi színpompás virágszál borítja. Amint átlépte a köszöböt, felegyenesedtem, majd előre lépve egyet, most már normális fényviszonyok mellett tekintettem mélyen a szemébe. Noha már a gyérebb megvilágítású, árnyfátyolos folyosón is kivehetőek voltak pirospozsgás mosolygerezdjei, ezek most csak még jobban kihozták csodálatosan finom vonásait.

Minthogy megfordult, és nem mozdult, jómagam is megtorpantam, emiatt esélyem sem volt behúzni magam mögött az ajtót. Pár másodpercig néma csendben álldogálva méregettük egymást, majd, hogy oldjam valamelyest a csendet, tőlem szokatlan módon, de megszólaltam. Nem volt rám jellemző, mégis úgy éreztem, kezdek az idegeire menni, a szeme elárulta, hogy rossz néven veszi a hozzáállásomat. Nem akartam semmi rosszat neki, sem pedig úgy megmaradni benne, mint valami ütődött, világtól elfordult, így hallgatván Thomas folyamatos unszolására, szocializálódni kezdtem. Persze csak módjával, lépésről lépésre.
- Nem ismerem azt a fajta csokoládét, melyet említettél…
A hangszín egyértelműen úgy alakult, hogy érezze, nem fejeztem be a mondatot, csupán pár másodperc szünetet tartok, afféle hatásszünet okán. Nem mellékesen, így, hogy említette, érdekelt, milyen csokoládé is lehet a szóban forgó. A varázsvilág édességein kívül nem ismertem más fajtát, a szüleim soha nem szereztek be semmit a mugli világból.
- … de örülök, hogy szereted!
Egy lépést közelebb lépve hozzá szorítottam ki kettőnk közöl a távolságot, amely így megközelítőleg féllépésnyire apadt, majd hátra sem tekintve húztam be az ajtót. Az természetesen korából adódóan tökéletesen nyikorogva hirdette, a folyosón bizony valaki jár. Minthogy a hangszín, ahogy korábban, most is sugallta, a monológnak még nincs vége, nyugodt és kellemes hangon folytattam.
- Így a nevem hallatán talán nem szófukarságom lesz az első, ami eszedbe jut.
Soha nem tagadtam, hogy nem vagyok a beszélgetés művésze, viszont azt sem szerettem volna, ha emiatt valaki idegesítőnek tart, és többé nem keresi a társaságom. Az olyan embereknél persze nem probléma, akik nem nyerték el a tetszésem, vagy nem feleltek meg ízlésemnek… de akivel tehettem, azért tartottam a kapcsolatot. Új kapcsolatok pedig sohasem ártottak.
- Visszatérve a kérdésedre pedig, a becenevemet a nevem faragását követően a vándorsólymok miatti szeretetem miatt ragasztották rám.
Annyira még nem ismertem a lányt, hogy megosszam vele, animágus vagyok. Nem tartozik senkire, csak azokra, akik már elnyerték a bizalmamat. Ezekben a vészterhes időkben fegyvertény, ha az ember nem játssza ki magáról az összes kártyalapját.

[- Bizonyára nem voltál annyit muglik között, mint amennyit én.]

„pirospozsgás mosolygerezd”
Arion.

 

 Nahát! Még itt van! Mégsem szellem!
  Kissé meglepődöm, mikor kilép a fényre az árnyból, és lám, nem tévedtem, mikor úgy láttam, hogy szomorú, most már látom az arcát is százszázalékosan, és igen. Hát ez nem fog menni nekem… nem fogom előállíttatni szegény szomorú arcú fiút, aki még szótlan is, bár ez utóbbi kissé idegesít, de már úgysem sokáig megyünk együtt, hamarosan odaérünk az irodához, ahol előre láthatólag nem lesz senki, vagy ha lesznek is, csak az elkapott bűnösök fognak sorban állni kegyelemért. Kicsit talán feltűnően bámuljuk egymást, jobb lenne, ha… ha indulnánk. Igen.
  Balra kellene menni, de mi jobbra fogunk indulni, úgyis körfolyosóra érkeztünk, tehát mindegy, hogy merre megyünk, mindenképp útba fogjuk ejteni az ominózus irodát.

  Addig meddig merengek a dolgokon, a látottakon, hogy azt veszem észre, hogy Arion hozzám beszél. Beszél!! Váó, megvan az a képessége, mint nekem, hogy kérdés nélkül mondjon dolgokat! Jó, tudom, hogy ez gonoszkodásnak számít, de érdekes, hogy addig, míg nem látott, nem volt ennyire megeredve a nyelve. Nehogy azt hidd, Arion O’Niell, hogy én csak egy csinos kis pofika vagyok, akit le tudsz beszélni a lábáról! Nem hagyom ám magamat!
  - Bizonyára nem voltál annyit muglik között, mint amennyit én. – mondom válaszként a csokis megjegyzésére. – Majd ha hazamegyek, hozok neked egyet. Biztos fog tetszeni, ilyen buborékok vannak a csokiban, szerintem tök szuper! – üsd már le magaaad!!!! Miket szövegelsz???!!! Hogy hozol neki?! Normális vagy, Hathaway?? Ajj, olyan kis béna vagyok. Úgysem fogok már ezután találkozni vele, ennek a legnagyobb esélye egyébként egyenlő a nullával. Miért is? Talán azért, mert felsőbb éves, Griffendéles és FIÚ! Én meg a fiúk… pff… majd ha fúj! Természetesen nem úgy, mint amennyire most fúj odakint. Máshogyan fújjon majd.

  Miután lezártam magamban a dolgot, hogy egyszerűen csak válaszolt nekem, elindulok balra, és azt veszem észre h közelebb jött hozzám, de lehet, hogy nem tudom miért, na mindegy, ezt jól megmagyaráztam. Nem is foglalkozok vele, közepesen lassú lépésekkel megyek az úti cél felé, mikor megint szavakat intéz hozzám úgy, hogy nem is szóltam neki. Lehet, hogy most jutottak el hozzá az előző mondataim? Áh, az nem lehet, akkor is reagált valamit dünnyögve, szóval nem értem. Lehet, hogy rájött, hogy nem szimpatizálok vele annyira a tőmondatai után?
  - Hát igazából… - kezdem teljesen átgondolatlanul, mivel azonnal a mondatának a pontja után kezdek neki a mondandómnak - … azt hittem, hogy kiakadsz meg szentségelsz majd, meglepő, hogy ilyen jól tűröd, hogy mindjárt büntetőmunkára ítélnek… Aaaa neved meg… hát szép – ááááhhh fogd már be, mit bókolsz itt neki, te vagy a lány! – de nem következtettem róla semmire. Bár, ha te így szoktad, akkor előre bocsátom, hogy nem vagyok ausztrál. – fejezem be most már végre valahára, utálom magam, ha fecsegek, ez pedig az volt. Ráadásul még az arcom is rózsaszínebb szerintem, mint általában.
  - Most jutott el hozzád a kérdés? – kérdezem hüledezve, vagyis úgy teszek csak, mintha – Biztosan érdekes, amit mondasz, de én nem értek a sólymokhoz. Talán azokat is Aero-nak nevezik, vagy micsoda? – érdeklődöm szolidan.
  Ha elég szemfüles, akkor észrevehette, hogy éppen most hagytuk magunk mögött de Crasso úr üres irodáját, ahol egy lélek sem álldogált.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A csokoládéról való elmélkedés nem zárult le a válaszadásomat követően. Még Sydney is hozzátette a maga kis monológját, amelyben biztosított arról, ha hazamegy a szünetében, hoz majd számomra az édességből. Az igazat megvallva most már nagyon kíváncsivá tett, milyen is lehet ez a muglik által állítólagosan nagyon kedvelt, levegőbuborékokkal teli szelet. Mosolyogni még most sem sikerült, bármennyire is szerettem volna, ennek ellenére biccentettem a fejemmel, mintegy előre is megköszönvén kedvességét, mellyel engem illetett annak ellenére, ahogyan eddig viselkedtem vele.
- Alkalomadtán szavadon foglak…
A hanglejtés sejtelmesen hivalkodó volt, mégis kissé borókás. Biztos voltam benne, van annyira értelmes és éles szemű lány, hogy már régen rájött, van, ami miatt így viselkedem… és mégis, próbálok nyitni felé. Talán csak a kedvessége fogott meg, a közvetlensége, nem tudom. Viszont azt tényként lehet kezelni, hogy Bagoly unszolásának most először teszek eleget, pedig elég régóta rágta már a fülem, hogy szedjem össze magam, és kezdjek el élni, a húgom is azt szerette volna.
- … egy ilyen sugárzó személyiséget nem lesz nehéz kiszúrni a szürke tömegben.
A többiekhez képest ez a hollóhátas prefektuslány maga volt az áldás, egyszerűen üde színfoltként lebegett, teljesen más volt a kisugárzása, mint azoknak, akikkel eddig beszélgettem az iskola falai között. Akadtak olyanok, akiket kedveltem, és szívesen társalogtam velük, nem éreztem azt, mint a döntő többségnél, vissza kell húzódnom az árnyékba, és figyelni. Sydneynél is előjött, rosszul érintett, hogy próbál kedves lenni, én pedig tulok módjára csak egy-egy szóval válaszolok neki. Ezt nem sokan mondhatták el magukról.

A rövid diskurzust követően lassú léptekkel indultunk meg a balra vezető folyosószakaszon. Természetesen tartottam a lépést vele, hiszen ő volt a lány, neki kellett a tempót diktálni, nekem pedig alkalmazkodni. Alig pár perce indulhattunk csak meg, amikor ismét belekezdett… igazi locsi-fecsi leányzónak ismertem meg, de ez a valami nála egészen a pozitív irány felé tolódott. Meglepődöttségének hangot adva jelezte, hogy furcsállotta a hozzáállásomat a lebukásomat követően. Azonban a szavait itt nem haltak el, áttérve a becenevemre adott válaszomra is reagált, mégpedig tetszését kifejezvén. Noha nem értette, miért is ez a nevem, és hogyan jönnek a sólymok a képbe.
- Tudod, attól nem lesz jobb, hogy szítok szavakkal töltöm meg az éjszakát.
Rápillantottam, ha már beszélgetésbe elegyedtem, hát megadtam a módját. A szakasz eléggé hosszúnak hatott első pillantásra, a talaj pedig nem volt egyenetlen, hogy attól kelljen tartanom, orra bukom valamiben.
- Egyébként is, teljesen jogosan fogtál meg, hiszen valóban a tilosban jártam.
Nincs is mit tagadni rajta, régen elfújták már a takarodót, és az ágyamban kellett volna feküdnöm, azon elmélkedve, hol rontottam el mindent az életemben. Nem akartam ezen kattogtatni az agytekervényeimet, így gyorsan áttérve a nevemre folytattam a társalgást.
- Nem, dehogy. A sólymokat nem nevezik Aeronak, hacsak nem a gazdája becézi így. Az Aero az Arionból jön, valamint abból, hogy sokáig tanulmányoztam a sólymokat, és igen sokat beszéltem erről a barátomnak.
Meglepő lehet a számára a „sokat beszéltem erről a barátomnak” megjegyzés, hiszen eddig maga voltam a csend, és a tőmondatokkal előrukkoló mintaképe.
- A sólyom, ha észreveszi a táplálékát, zuhanórepülésbe kezd, maga mellé húzva a szárnyait. Ebben a formában pedig az egyik legjobb aerodinamikával rendelkezik.
Szó szerint, ha egy sólyom zuhanórepülésben az áldozata után veti magát, akkor seprűvel, de még elvarázsolt automobillal sem lehet megelőzni. Képes akár négyszáz kilométer órás sebességre is. Miközben a válaszokat soroltam, feltűnt, hogy elsétáltunk de Crasso irodája előtt, mégsem torpantunk meg.

Pár lépést csendben megtéve fordítottam ismét oldalra a fejemet, várva, hogy felvegye a szemkontaktust. Már amikor összeforrt a két tekintet, tudhatta, hogy mi fog következni, ennél csak kevés dolog volt egyértelműbb.
- Nem kerülsz emiatt kellemetlen helyzetbe?
A kérdésre adandó válasz már bizonyosan jó előre kirajzolódott a fejében, hiszen hezitáció nélkül haladtunk tovább, meg sem fordult a fejében, hogy megálljunk. Azt észre lehetett volna venni, ha meg akar torpanni… de semmi. Az pedig, hogy miért ilyen formán jegyeztem meg? Valahogyan olyan érzés kavargott bennem, jó ideje eldöntötte már, nem fog leadni a házvezetőjének, sőt, valószínűleg a griffendél fejének sem. Ahogyan a barnákat belefúrtam az ő kékeszöld kristályaiba, észre kellett vennie a jelentést, amely arra utalt, ha baj lesz belőle, adjon le, nem szeretném, ha miattam szidást, vagy megrovást kapna.

[- Köszi, aranyos vagy.]

„sugárzó személyiség”
Arion.

 Egyszerűen nem térek magamhoz. Magától megszólít engem. Kérdés nélkül… Még mindig nem tudom feldolgozni, komolyan mondom. Ráadásul ő is hajlik arra, hogy összefussunk az Areo csoki okán. Aranyos, ahogy bókol, de szerintem ez olyan, mint egy múló rosszullét, vagyis most van, de pár óra múlva már se híre, se hamva. Úgysem fog rám emlékezni, ha csak el nem kapom még egyszer egy járőrözés során. De akkor már tuti beviszem Foley professzorhoz.
 - Köszi, aranyos vagy. – mondom röviden zavaromban a bókoló mondatokra. Más nem jön a számra, fülig vörös vagyok, az már tuti. Épp ellenkezőleg: mindenki sugárzó, csak én nem. Én vagyok a szürke egér, aki a könyvtár szegletében olvasgat, meg aki mindig ötös dolgozatokat ír és mindenki csak csúfolgatja, ha olyanjuk van. Én erre születtem, sosem voltam sugárzó. Bár egyszer Trelawney professzor elmondta, hogy milyen színű az aurám- talán narancssárga – de, hogy az mit jelent, fogalmam sincs.
  Remélem, hogy nem tart fecsegősnek, mert igazából az nem az igazi énem. Jobban szeretek csendben ülni és nézni ki a fejemből, olykor el-elbambulni valamin, vagy járás közben hasra esni és kinevettetni magam, meg ilyesmi. Én nem szoktam fiúkat fűzni, meg csevegni olyan dolgokról, amelyek soha életemben nem jutnának eszembe.
  
  Vagy úgy! Szóval ő is elismeri, hogy jogos a fogás. Akkor nyilván nem amiatt szomorú, hanem valami más dolog lehet a háttérben. Talán rá kellene kérdeznem, de nem tudom, hogy van-e elég bátorságom hozzá, mert nem véletlen, hogy nem a Griffendélbe osztott be a Süveg… egy gyáva kukac vagyok! Szégyen és gyalázat, de így van. Nem merek belevágni egy kellemetlen beszélgetésbe, mert annak akár az is lehet a kimenetele, hogy megutál, amiért kíváncsiskodtam.
 - Aha. – mondom a sólymos monológját követően. A fizika sosem volt az én asztalom, nem is véletlen, hogy az „aerodinamika” szó nem jutott eszembe a név hallatán. – Érdekes. Mi olyan vonzó a sólymokban? – fűzöm tovább a témát, bár nem igazán értek hozzá, de aranyos, amikor róluk beszél, valóssággal látszik az arcán, hogy mennyire lelkes.

  És nem tévedtem, mikor azon morfondíroztam, hogy észreveszi-e az elhagyott tanári irodát. Elég régóta van itt ahhoz, hogy tudja, merre van a rúnaismeretet tanító tanárok szobája, és mivel ebben az évben de Crasso úr a megbízott, ezért az ő irodáját hagytuk magunk mögött.
  A pillantását érzem magamon, valamiért viccesnek tartom, szerintem azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok, vagy csak egyszerűen vaksi. Nem fordulok még oda, csak elmosolyodom, de továbbra is magam elé nézek némán. Talán észreveszi, sőt, biztos, mivel még mindig próbálja elkapni a tekintetem. Nem fogom sokáig bírni, egy idő után a mosoly nevetéssé fog alakulni, azt pedig nagyon nem szeretném, mivel jól lebuktatnám magunkat. Így hát beadom a derekamat, és ránézek, rávillantva a fehér fogsoromat.
 - Miből gondolod, hogy nem jövünk vissza? – mondom sejtelmesen. Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e, hogy hová viszem, vagy egyáltalán sejti-e, hogy hol lesz a végállomásunk. Visszatérhetünk ide ugyebár, mivel körfolyosón megyünk, de másfelé is vihet az utunk. Hogy merre, az titok még!