Folyosók

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A sólymok imádatáról való kérdésére egyszerűen megvontam a vállamat, még nem volt itt az ideje, hogy efféle titkokat osszak meg vele, nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy ilyesmire is képes vagyok. Idegeneknek az ember nem mondja el csak úgy a belső dolgait, ahhoz kell egyfajta bizalommal viseltetni a másik iránt… és ugyebár, ha ez a kapocs megvan, akkor már közelről sem idegenekről beszélünk, sokkal inkább barátokról. Ennek is vannak fokozatai a szememben, mert egy olyan, akivel jóban vagyok sem biztos, hogy tudni fog mindenről rólam. Thomas féle igazi barátságot nehéz kiépíteni és évekbe telik, ez az, amit sokan elfelejtettek mostanában. A jellememből adódóan nem vagyok a társaság epicentrumában, viszont így, félrehúzódva, csendben szemlélődve látok olyan dolgokat, amelyeket nem vagyok képes feldolgozni. Lehet maradinak nevezni, vagy éppen régi vágásúnak, de nekem nem megy, amit manapság az iskola falai között látok. Két, egymásnak idegen diáktárs egyetlen ötperces beszélgetést követően már olyan mély barátságot ápol, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Irreális, és nevetséges. Ahhoz, hogy valakire rá merjem bízni az eltemetett múltamat, rettenetesen hosszú időre van szükség. Nem értem, egyesek hogyan képesek egyetlen beszélgetés alatt leszűrni a másikról, hogy mennyire megbízható. Persze, vannak erre utaló jelek, de a diskurzust követően legfeljebb csak arra lehetünk képesek, hogy mérlegeljünk, számunkra kedves emberről van szó, vagy nem. Ugyanez a helyzet a kapcsolatokkal is… találkozás, beszélgetés, és már a legszorosabb kapocs fűzi a két felet egymáshoz. Az ilyen irreális és számomra nevetséges dolgoknál csak fejrázással konstatálom, azért tart ott a világunk, ahol, mert már a fiatalok is efféleképpen gondolkodnak.

Az iroda mellett elhaladva a kérdésemet követően a hollóhátas lányka az első pillanatokban nem tekintett rám, de ahogyan fürkésztem a meggypiros ajkait, láttam, hogy mosolyog. Illetve, próbálta rejteni mosolyát, de oldalról is jól kivehető volt, mert hófehér arcbőre megtelt vérrel, és eperszínt öltött. Gyorsan sikerült megállapítanom magamban, hogy Sydneynek többet kellene mosolyognia, mert amikor felvillannak hószín fogai, annál megnyugtatóbb jelenség kevés van a világon. Lehet, csak rám van ilyen hatással, de a kevés alkalmak alatt ahányszor csak mosolyogni láttam, egy pillanatra sikerült elfelednem a múltat, és csak a pillanatnak éltem. Varázslatos mosoly amely a világot is varázslatossá teszi, ha rövid időre is. Kitartottam, vártam, hogy rám tekintsen az akvamarin kristályhoz hasonlatos íriszeivel, amelynek meg is lett az eredménye. Az igéző pillantás, a mosoly… újra belém hasított az érzés, hogy nekem is meg kellene próbálnom, de az a bizonyos erő mintha betonba öntötte volna az ajkaimat. Szilárdan álltak, legfeljebb csak a szemeimből lehetett látni a kedélyváltozást, mintha azok megpróbáltak volna mosolyogni több-kevesebb sikerrel. A kérdés huncut és titokzatos… bármikor visszafordulhatunk, vagy éppen a körfolyosó elágazásánál újra erre vesszük utunkat. Mégis, ahogyan már korábban is, most is úgy éreztem, nem akar leadni.
- Amennyiben le szerettél volna adni azt most megtehetted volna.
Előre szegtem a tekintetem egy pillanatra, szerettem volna valami fogós választ, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Ilyenkor azért kiüt, ha az ember nem társaság centrális egyéniség. Rápillantva folytattam a megkezdett válaszadást.
- Így…
Fejemet ezt követően a másodperc töredékére hátraböktem de Crasso ajtaja felé.
- … vagy úgy, de ma este a foglyod vagyok.
A lélektükrökben eleddig uralkodó komorság, és bú helyét most egyfajta rejtélyes fény vette át.
- A nap ébredését követően pedig, ha a megérzésem nem csal, az adósoddá avanzsálok.
Finom utalás arra, hogy azért érezhető, nem fogásként kezel, sem pedig egy újabb trófeaként, vagy mélyebb nyelvcsapásként de Crasso fenekében, sokkal inkább kedvesen és megértően.

[- Valóban?]

„foglyod vagyok”
Arion.

Most már teljesen eldöntöttem magamban, hogy hová is viszem. Biztos, hogy nem tolok ki vele és nem tanár elé fogom állítani. Ez az első este, hogy elfogok valakit, eddig még nem volt szerencsém lekapcsolni senkit, így nagy kegyesen megszületik hát a döntés: szabadon engedem a sólymot. Sokkal fog ezért tartozni nekem, remélem, hogy magától is észreveszi majd a dolgot és nem kell jeleznem sehogysem. Igazából, úgy látom, hogy elég figyelmes, tehát szerintem tudni fogja, hogy mi a helyzet.

Bár a földet bámulom, mégis látom oldalról, hogy engem néz, és ez kifejezetten idegesít, hová pirosodjak még tovább?! Próbálok nem foglalkozni a dologgal, és arra koncentrálok, hogy nehogy felbukjak a szőnyegben, attól cikibb dolog nem is történhetne velem egy fiú jelenlétében. De szerintem biztos látott már felbukni ebben-abban, gyakori jelenség ez az én életemben, és most is csak gratulálni tudok magamnak, hogy eddig még sikerült megúsznom ép bőrrel és fent tudom tartani az ügyes prefektus látszatát.
- Valóban? – kérdezek vissza a jelzőértékű mondatára, talán azt hiszi, hogy nem vettem észre de Crasso úr irodáját. Mosolygok még mindig, mivel megmosolyogtat a viselkedése. Viszont furcsállom, hogy a mosolyom láttán neki még mindig ugyanolyan egyenesen áll a szája; nem görbül se le, se fel. Ez igencsak furi.

- Kérdezhetek valamit? – nem várom meg a választ, úgyis azt fogja mondani, hogy igen, mert az udvariasságáról már tanúbizonyságot tett, s mivel én egy hölgy vagyok, bizonyára nem fogja azt mondani, hogy nem – Szóval…- keresem a megfelelő szavakat, pedig a fejemben már tökéletesen összeállt a kérdés – Te sosem szoktál mosolyogni?
Remélem, hogy nem haragszik meg érte, hiszen füllenthet is akár, ha nem akarja megmondani egy vadidegen lánynak a választ, csak a kíváncsiságom sajnos erősebb volt nálam, ezért muszáj voltam feltenni a kérdést. Azt már inkább nem kérdezem, hogy miért ennyire szomorú – mert tuti, hogy nem genetikailag ilyen az arcberendezése – ezen tuti befordulna!
- Nos, igen. A foglyom vagy. - válaszolom büszkén – Most megyünk éppen a kivégzésedre! – próbálok tréfálkozni, de nem tudom, hogy mennyire értékeli a humoromat, általában nem szoktam gyakorolni senkin, de egyszer nem árt kipróbálni ugyebár.

Utolsó mondatát követően hirtelen csodálkozó arckifejezés ül ki a fizimiskámra, mert a szájából elhangzottakat nem tudom, hogy miként értsem. A nap ébredését követően hogy micsoda?? Jajj, ez a fiú túlságosan ködösen beszél meg régimódian, én a huszadik századi nyelvezetemmel nem értek ám mindent az ő nyelvéből.
- Öhm… hogy mondod? Nem igazán értem, hogy mire gondolsz a nap ébredése után? Miért csak utána? Talán úgy gondolod, hogy hajnalig itt fogunk cikázni a folyosón? – kérdezem értetlenül, és várom a magyarázatot.
Közben elgondolkodva a hallottakon majdnem orra bukom egy felhajtódott szőnyegszélben, de sikeresen túlélem egy kisebb ugrás-bukás-szerű mozdulatsorral.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A diskurzus egyre jobban kezdett elmélyülni, legalábbis abból a szempontból, hogy az elmúlt percekben többet beszéltem, mint visszamenőlegesen két éve bárki mással. Akadt persze kivétel a szófukarságom alól, de ő egy teljesen más kategóriát képviselt a múltunkból fakadóan. Úgy éreztem, tartozom ennyivel a mellettem sétálónak, ha már egyszer megpróbálta enyhíteni a helyzet súlyosságát, és próbált kedves lenni a büntetőmunka felé kikövezett út közben. Arról már persze nem is beszélve, hogy önnön érdekeit és prefektusi rangját veszélyeztetvén felvállalta, nem ad le. Persze ebben még most sem lehettem teljesen bizonyos, de a megérzéseim azt súgták, ma nem fogom látni sem az ő házának fejét, sem pedig a griffendélének fejét.

A válaszaimat követően aztán a pillanatokra közénk húzódó csendet ő törte meg ismét, miként is lehetett volna. Annyit azért sikerült leszűrni a séta alatt a kedvességén túl, legalábbis rám vetítve a dolgot – bár, ahogyan elnézem, véleményem szerint másokkal is hasonlóképpen viselkedik -, hogy nem fukarkodik a szavakkal, és ha lehetősége adódik, hát kihasználja. Mondja, mondja, mondja és mondja. Persze ez cseppet sem idegesítő, mert érdeklődve és angyalian teszi. Az ember észre sem veszi, hogy tulajdonképpen, ha észrevétlenül is, de szóval van tartva. A kérdés meglepő volt, és mégsem. Meglepő volt, mert soha, senki nem kérdezte még meg tőlem… és nem volt az, mert előbb, vagy utóbb észre kellett vennie valakinek, hogy nem vagyok az a típus, aki mindenen mosolyog… sőt, úgy általánosságban semmin.
- Nem, nem szoktam mosolyogni.
Kezdtem bele a válaszadásba, megrázva a fejemet is, mintegy megerősítve a szavakat. A testvérem halála óta nem igazán tettem, mert véteknek éreztem.
- Ez egy igen hosszú történet.
A hangsúly eléggé borongósra sikeredett, amiből következtethetett, ez nem az a pillanat és idő, amikor beszélnék róla. Sőt, úgy általánosságban véve nem igazán szeretem megosztani másokkal a történteket. Úgy vagyok vele, hogy mindenki cipeli a saját keresztjét, mindenkinek vannak problémái, amit meg kell tudnia oldani önerőből. Van, amikor szükséges egy külső ember is, hogy támogasson, de annak jobbára olyat választ az ember, akit ismer.

Ezt követően, mintha kényszeredetten kicsikét, megpróbálta oldani a hangulatot, látszott rajta, hogy nem szereti az elcsépelt helyzeteket, az olyanokat, mint az előbbi. Szereti, ha nyugalom árad körülötte, és jókedv. Nem is csodálkozom rajta, élettel teli pirospozsgás leányzó, hogyan is lehetne másképpen.
- Hát, amennyiben kivégzés lesz a vége sem aggódom…
Itt ismét rápillantottam pár másodpercre, hogy ne előre, jobbra, vagy balra beszéljek, hanem a szemébe.
- … nyugtatóan hat rám a jelenléted.
Bármennyire is furcsa a hangzása a szavaknak, valóban így van. Sydneynek van egyfajta kisugárzása, ami az esetemben azzal jár, hogy feledek, amikor beszélgetünk, mert terelődik a figyelmem…rá.
- No meg persze, az is enyhítő körülmény, hogy egy igazi angyal kísér az utolsó utamon!
Igen, itt nagyon jól jött volna egy apróbb mosoly, legalább egy féloldalas, hogy kellőképpen kihozza a helyzet zamatát, de egyszerűen nem ment. Talán látta az arcomon a próbálkozást, de érezvén a hiábavalót, inkább ismét előretekintettem.

Az utolsó mondatom, amelyet nem értett, magyarázatra szorult. Valóban, visszagondolva talán kissé homályosan beszéltem, de a megszokott nyelvkörnyezetet nehéz lett volna feladni, ha egyáltalán szerettem volna. De eszem ágában sem volt, nem akartam úgy diskurálni, mint a többiek. Nekem meg az a szleng volt a furcsa. Mindig is efféle, régi vágású mondatformálásra okítottak, és a szüleim is ezt használták. Édesapámnak különösen jól ment, szépen tudta cifrázni a szavakat, mondatokat.
- Azt jelenti, a megérzésem szerint nem fogsz leadni…
Itt oldalra tekintettem… csak ma és most, neki.
- … ahogyan mondani szokták, majd jövök eggyel…
Itt ismét előre tekintettem, a folyosót méregetve.
- … régi a szójárásom, így tanítottak világ életemben.
Noha szépen lassan lépdeltünk, körfolyosó révén azért csak-csak közeledtünk az elágazáshoz. Már nem kellett sok, hogy kiderüljön, csalnak-e a megérzéseim, vagy valóban olyan jó emberismerő vagyok, mint amilyennek Bagoly mond.

[- Értem.]

„nyugtatóan hat rám a jelenléted”
Arion.

Ásítok egy nagyot, de a kezemet gondosan a szám elé teszem, nehogy meglássa bárki is, hogy mi lakozik a számban. Egyáltalán nem azért ásítok ekkorát, mert unalmas a kettőnk között folyó diskurzus, épp ellenkezőleg. Kizárólag az álmosság okozza nálam ezt, megszoktam ugyebár, hogy ilyenkor már az igazak álmát alszom, vagy legalábbis pizsamában vagyok már, de mióta kitüntettek, erről le kellett mondanom.
Egyre több jel mutat arra, hogy ez a fiú nagyon, de nagyon furcsa. Nem szokott mosolyogni?! Mosoly nélkül nem lehet élni. Persze könnyen beszélek, hiszen elég sok év eltelt már azóta, hogy…
… hogy elmentek. Akkor sok éven át nekem sem ment. De érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet. Tudom, hogy akkoriban még egy viccen sem bírtam nevetni, mindig csak összepréseltem az ajkaimat, hogy ne kelljen, mert azt hittem, hogy ha boldog vagyok, akkor ők megharagszanak rám, hogy boldog vagyok, nem pedig az ő emléküket őrzöm magamban. Miss Anderson segített, és elmagyarázta nekem, hogy azzal, hogy elzárkózom minden elől, semmit nem fogok tudni megoldani. Azt mondta, hogy biztos benne, hogy a szüleim is sokkal boldogabbak odafent, ha látják, hogy boldog vagyok és mosolygok. Ennek fényében megpróbáltam megváltozni, több-kevesebb sikerrel összejött.
Látom, hogy meglepetésként érte a kérdésem, nyilván nem számított erre egy idegen lánytól. Talán akkoriban én is pontosan így reagáltam volna, tehát sejtem, hogy valami olyasmi állhat a háttérben, mint nekem akkoriban. Nem faggatózok többet róla, tiszteletben tartom a magánéletét, egyébként sem tartoznak rám ilyen információk.
- Értem. – válaszolom komorabban egy picit, de azért egy halvány mosoly még mindig feltűnik az arcomon. Olyan megértő, vagy átérző, vagy ilyesmi.
Ezután nem nagyon kérdezősködöm többet, valamiért olyan nehézzé vált a légkör kettőnk között. Egy ilyen téma eléggé meg tudja nehezíteni a dolgokat.
Minden egyes mondatából árad a kifinomultság, teljesen el vagyok bűvölve, sosem hallottam még senkit ennyire szépen beszélni. Biztos valami nagy, nemesi famíliából szárazik, akiknek az ókorig visszanyúló a családfájuk. Arról nem is beszélve, hogy minden megnyilvánulásában mond valami bók-szerűt. Teljesen szokatlan ez nekem. Pár perc alatt annyi bókot kaptam már, amennyit eddigi életem alatt még soha!
- Igazán kedves vagy, Arion. – köszönöm meg a kedvességét, majd ördögien továbbfűzöm a gondolatot – De mi van akkor, ha én az ördög angyala vagyok?
A korábban adott furcsa válaszát szerencsére elmagyarázza nekem, legalább most már megértem majd, hogy mire is gondolt a hajnallal kapcsolatban. Miért pont hajnal? Nem igazán értem... Régi vágású fiú, hallom minden egyes kiejtett szaván. Annyira gondosan állítja össze a mondatait, hogy egy múltszázadi nyelvész is megirigyelhetné akár.
Nos, nem csodálkozom azon, hogy rájött a tervemre: nyilván az, hogy eljöttünk de Crasso terme előtt azt jelentette számára, hogy szabad lesz ezután. A fene! Trükkösebben is kitervelhettem volna!
- Igen. Igazad van. – válaszolom, mikor elérkezünk a kereszteződéshez, melynek egyik ága a Griffendél klubhelyiség felé, a másik pedig visz tovább a körfolyosón. – Szabad vagy. – közlöm a jó hírt halvány mosoly kíséretében.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A mosolygásról megkezdett téma hamar roxmortsi mellékvágányra futott, de ez javarészt nekem, és a szemléletmódomnak volt köszönhető. No meg persze a cseppet sem kegyes és szépnek sem nevezhető múltnak. Biztos vagyok benne, hogy valami olyasmi választ várt a részemről, persze, szoktam mosolyogni, csak most nem vagyok olyan kedélyállapotomban egyes, számára jelentéktelen események miatt. Viszont, hazudni nem igazán szerettem, soha nem volt kenyerem, így távol állt tőlem, hogy megvezessem… még akkor is, ha kicsi és talán kegyes hazugság lett volna. Attól még hazugság, és kész, ráadásul egy olyan emberrel szemben, akinek köszönhetek valamit, mert szívességet tett és segített rajtam. A szavak szépen lassan fűződtek tovább, formálták a beszélgetésünket egy olyan irányba, ami az esetemben nem a legszokványosabb. Eleve, ha azt vesszük, hogy beszélni sem szoktam az emberekkel… a kommunikációt nálam a bólogatás, mimikai játékok szokták jelenteni, amiért sokan orrolnak rám, és inkább kerülnek, ha tehetik. Nála ez másképpen alakult, és biztos vagyok benne, hogy fog még formálódni a jövőben, ha legközelebb is találkozunk majd. Nagy a Roxfort, de annyira nem, hogy ne fussunk össze valahol, egy parkban, a folyosókon, vagy éppen újfent tilosban, akárcsak ma.

Lépés lépést követett, közeledtünk az elágazás felé, közben pedig tovább folytattuk az ismerkedést, hiszen, most, ebben a pillanatban belegondolva, tulajdonképpen ebben a fázisban voltunk. Megvallom az igazat, nagyon szívesen találkoznék vele kellemesebb és nyugalmasabb körülmények között is, hiszen akár barátság is kialakulhatna. Ebben a dologban már történtek lépések ezen az estén, nagy lépések, amelyek főleg az ő számlájára róhatóak fel. Noha mondtam, és láthatta is rajtam, valóban nem vagyok olyan kedvemben, hogy mosolyokat dobáljak a világnak, azért próbálkozott, ami nagyon kedves tőle. Nem meglepetés, az egész út alatt így viselkedett velem. Másoknak már biztosan az idegeire mentem volna a némaságommal, de neki valahogyan késztetés szerűen érkeztek a válaszok. Az ördög angyala kifejezése ugyancsak kellemes érzéseket kavart fel bennem, de az ajakgörbület elmaradt. Rátekintve válaszoltam meg az amúgy lehetetlen kérdését.
- Akkor sem aggódom, veled a bűn íze is édesebbnek hat.
Alig fejtettem ki az álláspontomat, abban a pillanatban megtorpant. Pár lépést téve előre fordultam meg, szembe vele. Utamra eresztett, szabadon távozhatok, ahogyan sejtettem… Bagolynak megint igaza lett, az emberismeretem, az a rejtett kis receptor most sem hagyott cserben, tökéletesen működött.

Egy pillanatra letekintettem a padlóra, a cipőm orrát méregetve, mintha onnan várnék valami segítséget… mintha láthatatlan puska lenne a fekete cipellő orrán, ilyen esetekben mit szokás mondani. Nem volt egyszerű dolgom, mert soha nem keveredtem még efféle éjszakai kalandba… már persze a kimenetelét értve.
- Életem legkellemesebb tilosban járását köszönhetem neked.
Kezemet nyújtva léptem felé, rátekintve az ő kézfejére, mintegy kérvén, nyújtsa ő is felém a sajátját. Amennyiben megtette, úgy törzsben meghajolva csókot leheltem a selymes bőrre, afféle úrias módon… a felegyenesedést követően a fejemmel is biccentettem egyet.
- Érdemben viszonozni nehéz lesz a kedvességed, talán lehetetlen is…
Elengedtem az eddig tenyeremben tartott kézfejet.
- … de szeretném, ha elfogadnál egy roxmortsi hétvégén való meghívást. Fagylalt, sütemény, ital, hogy valamilyen szinten törleszthessem a mát.
Pár lépést ismét hátrálva szólaltam meg ismét.
- További kellemes éjszakát, és ha nyugovóra térnél, akkor szép álmokat!
Azzal a tudattal indultam meg a griffendél klubhelyisége felé, hogy érdemes olykor engedni, és nyitni az emberek felé, mert ha szerencsés vagyok, akkor olyanokkal találkozhatok, mint a Hollóhát Sydney-je. Azon az úton haladtam visszafelé, amelyen percekkel ezelőtt érkeztünk.

- O - O - O -

//Köszönöm a játékot, remélem újfent lesz szerencsém a jövőben//

[- Erre tényleg semmi szükség.]

„ mintha láthatatlan puska lenne a fekete cipellő orrán”
Arion.

Nem tudok milyen szót mondani rá, csak azt hogy furcsa. Vagyis nem úgy furcsa, mint azok, akiknek eggyel több orruk vagy fülük van, hanem máshogy, mondhatni jó értelemben furcsa. Még mindig olyan érzésem van, mintha a múlt századból jött volna. Bár elmagyarázta már, hogy a neveltetése okán ilyen a szava járása, azért mégis különös, hogy képes úgy beszélni velem ugyanazon a nyelven, hogy ne értsem meg. Pedig véleményem szerint én is választékosan beszélek, a szlenget igen ritkán használom, és mégis.

Jajj, csak el ne olvadj, Hathaway! Őrizd meg a nyugalmad és csak kedvesen mosolyogj! Már most utálom benne, hogy minden egyes szava bók. Azt hiszem, hogy megcsömörlöttem a bókoktól egy időre. Hirtelen nagy dózisban kaptam, és az lett az eredménye, hogy szétfolyok mindjárt a padlón. Szerencsére van elég önuralmam ahhoz, hogy kordában tartsam magamat, és az arcpírt és a mosolyt leszámítva mást ne nagyon produkáljak.
Mikor már a kereszteződésben állunk, és útjára bocsátom, azon kapom magam, hogy a kezem már nála van én megint kézcsókot lehel rá, mint egy fél órával ezelőtt. Két kézcsók egy órán belül! Nem semmi teljesítmény! Szerintem strigulázni fogom, mert nem hinném, hogy túl sokszor lenne benne részem.

- Erre tényleg semmi szükség. – mondom a kézcsókot követően. Igen kellemetlen helyzetben érzem magam és tudom, hogy nem vagyok képes megbarátkozni vele. Látom, hogy ő is zavarban van, akárcsak én. Bizonyára nem igen szokott lányokkal lógni, bár ki tudja.
Miközben hallgatom a lágy, nyugtató hangját, akkor tudatosul bennem, hogy bizony randira lettem hívva. Jajj, ugyan ez nem randi, csak egy kedves gesztus, amiért nem voltam olyan szemét, hogy beáruljam a tanároknak. Ez pedig nem nagy szám, szóval… áhhh, a csudába!
- Köszönöm, kedves tőled. – ezennel el is fogadom a meghívását. Még sosem randiztam találkoztam így fiúval a sulin kívül – és persze sulin belül sem. – És neked is jó éjszakát, Arion! – intek neki búcsút és a kereszteződésben állva figyelem, hogy felszívódik, s hallgatom a cipőkopogások távolodó hangját.

- Mondd, te tényleg igazi vagy? – kérdezem csak úgy a folyosó visszhangjától, mert az eredeti címzett már remélem, hogy nem hallja meg. Elég buta gondolat bevallom őszintén, mert ha kísértet lenne, akkor biztos nem kopogott volna a cipője a földön, s mi több, nem tudott volna megérinteni sem. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indulok tovább körutamon, amely immáron a saját hálókörletemben fog véget érni néhány perc múlva.

Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Akkor legközelebb!

Az épület sötétséggel teli pólusai érezhető pulzussal lüktetnek a lépteim ütemére. Bár lehet, csupán a cipőm súlyos, jelentőségteljes koppanásai ezek, amiket hallani vélek, jól tudom, hogy nem csupán ennek a mételyező moraja oly fojtogató most. Hisz miért is zavarna egyáltalán, hogy a folyosó fényei lelki szemeim előtt mint csalfa délibábok a horizonton, úgy tompulnak el, s hunynak ki, amikor elérem őket. Hisz nálam nagyobb exhibicionista talán nincs is a Roxforton innen, s túl... Ha a valóságban nem is érem el, hogy a folyosó hideg és fojtogató legyen, illuzionista módjára plántálok gondolatot az emberek fejébe, amitől majd ilyen komornak látják a világot, persze, csak ha kedvem tartja. Mostanra azonban a szerepem gyakorlatilag mellőzhető fűszerezése a dolognak. A legtöbben önként hánynák magukat kardélre, akár egy keselyű pillantásra, akik pedig bárgyún fürödtek az aranyvérmámorban, ezentúl sem kapnak szerepet az én világméretű darabomban. A potenciális sakkbábuim vérszegény, kiéhezett, esetlen gyalogok maradtak csupán. Nem túl lelkesítő. A nyomomban kergetőző sötét démonok éhesen vájkálnak, és nem tudom őket lecsillapítani. Ez lenne az én egzisztenciális válságom? Hagyjam, hogy átvegyék a gyeplőt, és az én anarchikus játékszereim rászabadítsák a világra, úgy, hogy engem kiírnak a történetből... vagy lépjek apám nyomdokaiba, és legyek részese a fékevesztett pusztításnak? Hisz, mi akadálya lenne? Talán egyetlen, apró dolog...

A hangulatom a szokásosnál is kritikusabb volt ahogy a folyosón vettem a kanyarokat. Az apámmal folytatott levelezés sosem volt a kedvelt elfoglaltságaim része, ráadásul most külön meggyűlt vele a bajom. Továbbra sem hallottam semmit Lettyről, és bár sejtem, hogy apám tud valamit a dologról, valamiért elhallgatja előlem. Nekem viszont annál több újsággal kéne szolgálnom Elláról, mivel szeretett kishúgom mostanában nem igazán ad magáról életjelet, apám pedig határozottan kitért rá, hogy írjak felőle is. Ha ennek nem tennék eleget, nem lenne más, amiről írhatnék neki, ám valamivel elő kell állnom, hogy újra rákérdezhessek Laetitiára. Nem igazán lesz hálás feladat a kishúgom felől érdeklődni, főleg, hogy a nyári történések óta lehetőség szerint kerülöm a társaságát. A hiánya talán elviselhetőbb, mint újra szembesülni azzal az élvhajhász érzéssel amit akkor egy kis alkohollal hoztunk felszínre. A vérben született titkom pedig folyton ott ül a nyelvem hegyén, ha vele kell lennem, akármilyen mélyre is próbálom elásni, s ez kínzóbb, mint hogy nem veszek tudomást a létezéséről. Most mégis vegyes kíváncsisággal hajtva igyekszem a találkozónk helyére. Ellát minden bizonnyal mélyen érintették a muglikkal és sárvérűekkel szembeni szankciók, hisz ő maga is sokat élt közöttük, s ez a körülmények külön pikantériája, hisz én sohasem éreztem szolidaritást értéktelen porhüvelyek iránt.

A legjobb lenne, ha hagynám az egészet, s valami piti indokkal menteném ki magam a helyzetből, hisz már az is igazán presztízsromboló, hogy én érdeklődöm Ella felől, ám mégis hajt valami dölyfös késztetés, hogy találkozzunk. Igazából sosem értékeltem túl sokra az emberi kapcsolatokat, kerültem az efféle sebezhető, emberi pontokat, főleg, ha a húgomról volt szó. Az eddig megszokott ürességet most mégis valamiféle szuggesztív erő cserélte fel, ami szinte anyagivá lényegülve tölt ki belülről, s ez nem túl biztató. Az elhíresülten hűvös, kiismerhetetlen és dölyfös fellépésem lassan elmorzsolódik a helyébe lépő kétségek súlya alatt. Ahogy saját átalakulásomon tűnődök, kezdem határozottan rossz ötletnek tartani az egész kis akciómat. Talán magamnak sem vallok be valamit, s a Lettys érvem csak egy mondvacsinált ürügy, hogy elérjek Ellához... Saját magam manipulátora lennék? Talán szükségem van valakire, aki még ismeri a valódi énem, s megacélozhat, mielőtt eltévelyednék. Elérem a megbeszélt helyet, s szokásosan hamarabb érkezek. Az idő jó előny. Tőlem megszokott fenséges fennköltséggel igazgatom meg amúgy is hibátlanul rendbe szedett taláromat, s metsző tekintettel pillantok fel, hátha valakinek megakadt rajtam a szeme, és pillantásomra zavartan semmisül meg, de csak egy csenevészebb kislány volt oly bátor, hogy erre szánja magát. A pillanat meg is halt, s nem lelem benne több élvezetem. Megfordulok a sarkamon és tettetett érdeklődéssel fordulok az ablak felé.

[- Szia Testvérkém! Te még élsz?! Micsoda hihetetlenül óriási megtiszteltetés, hogy üzentél nekem! Miben lehetek a szolgálatodra? Gondolom nincs aki játszana veled, ezért kellett minél hamarabb találkoznunk!]

Ölni…
Napok óta ez a szó jár a fejemben. El-elgondolkodom azon, hogy vajon milyen érzéssel is töltheti el az embert egy ilyetén cselekedet. Vajon ha megtenném, mennyire fájna lelkem egy kis darabkájának leválása? Vajon az az apró kis „színhús” mennyire hiányozna lényem egészéből? Más ember lennék attól, mert megvédem magam mindennemű könyörtelen, emberi brutalitástól és gonoszságtól? Vajon én is pont olyanná lennék ezáltal, mint az a sok halálmadár az iskola falai között? De kérdem én, mit csináljon az, akit megtámadnak, megbecstelenítenek, kényükre-kedvükre szórakoznak velük? Ki más érdemelné meg a halált és a kínszenvedést, ha nem ők? Még az én alattomos bátyám is jobb sorsot érdemelne, hiszen van sok rossz tulajdonsága, mégsem kínoz, öl és okoz fájdalmat ilyen szinten. Legalább is nem nekem. Persze lehet, hogy más máshogy ítélné meg őt, én azonban bízom benne. Bízom abban, hogy talán mégsem annyira romlott a velejéig, mint ahogy a madarak csiripelik ebben a hatalmas kastélyban.

Lassú léptekkel, már-már néma csendben teszem meg az utat a klubhelységtől a kirendelt folyosóig. Kicsit késésben vagyok, mégsem sietek. Valahogy tartok ettől az egész találkozástól. Na nem mintha félnék Garytől, csak egyszerűen a múltkori történések túlságosan is az elmémbe vésődtek. Hiszen maga a helyzet minden volt, csak nem normális. A vágyak groteszk eltorzulása, melyek az egymás iránti szenvedélyben nyilvánultak meg. Jó persze, én is tehetek minderről. Akkor valamiért olyan jó ötletnek tűnt, és be kell valljam töredelmesen, imádtam hogy kedvemre szórakozhatok, hogy húzhatom az agyát és hogy végre megkapom az elismerést! Igen, mindennél nagyobb örömmel és elégedettséggel töltött el az a vágytól csillogó szempár és szorosan hozzám simuló teste, mely még inkább felkorbácsolta egyébként is tüzes véremet. De mégis mit akarok én egyáltalán? Mi közöm van nekem egy Gary féle csőcselékhez? Hiszen ő mindig is csak egy ficsúr lesz, egy olyan ember, aki inkább áttapos másokon és az érzéseken, ahelyett, hogy megértené és elfogadná őket. Kell ez nekem? Nem, egyáltalán nem!

Már jó ideje nem hallottam felőle semmit. Persze tudom, hogy itt van a falak között valahol, hogy pont olyan, mint egy árnyék, mely kénye kedvére tűnik el és bukkan fel különböző helyeken. Mégis, valamiért olyan furcsán viselkedik. Eddig az volt, hogy időnként jelentkezett, most azonban, amióta őrültek háza van, nem is hallok felőle. Ennyire nem érdekli hogy mi van velem? Ennyire nem vagyok fontos a számára? És nem csak neki! A kedves családom sem túl sűrűn érdeklődik felőlem. Vajon ez a találkozás is csak egy hirtelen „légyott” lesz, melyben látja, hogy minden oké, és ismételten kilép az életemből? A gondolatmenet hatására egészen az ujjaim végéig húzom a nyúlós, vékony pulcsi ujját, ezzel is eltakarva a zölden és lilán színesedő szorítás nyomokat a csuklómon. Nem kell azt neki tudni, hogy vannak, akiknek szemet szúr a származásom. És arról sem kell tudnia, hogy Fitzroy-hoz mérten torolom meg az ilyen piti kis próbálkozásokat. - Ha mást nem is, az átkozódást sikeresen megtanultam ebben a családban.
Mamuszba bújtatott lábaim lassan lefékeznek a kijelölt helyen, én pedig pont az egyik lámpa fénysugarába állok. Szőkés tincseim most sárgás, aranyas fényben ragyognak, rózsaszín pulcsim pedig, vékonyan öleli át testemet. Vajon mikor fog feltűnni neki, hogy a kedvéért nem vettem fel melltartót? Hiszen nehogy már olyan könnyű legyen számára ez az egész! Ha lehet, úgy fogom kellemetlenné tenni számára ezt a pár pillanatot, amennyire csak lehet!
Hosszú lábaimmal – melyet csak egy térdig érő, fehér, buggyos halásznadrág takar - még egy lépést teszek makulátlan alakja felé.
- Szia Testvérkém! Te még élsz?! Micsoda hihetetlenül óriási megtiszteltetés, hogy üzentél nekem! Miben lehetek a szolgálatodra? Gondolom nincs aki játszana veled, ezért kellett minél hamarabb találkoznunk! – mondom élesen és közben kimutatva az összes hófehér fogamat mosolygok. Nem, nem..
Ma nem fogja a kedvemet elvenni! Sőt, ma én leszek aki felette győzelmet arat!

[-Szörnyen festesz!]

Valamit valamiért...
A falak árnyékai nyomasztóan vetülnek rám, olyan érzés, mintha élő anyagként burkolnának be, csavarodnának a nyakam s a végtagjaim köré. Legtöbbször szívesen voltam a sötétség része, keselyű pillantást vetve az emberekre, mintha csak lecsapható legyek volnának. Uraltam a sötét sarkokat, a kietlen zugokat, jól állt ordas farkasként ólálkodni a bárányok között. Ez korábban magasztos szerep volt, mára már csak arra emlékeztet, ki voltam egyszer régen, amikor még tudtam együtt élni ezekkel a sötét lidércekkel. Magamhoz édesgettem őket, a részemmé váltak, körülvettek, és velük együtt voltam teljes, legyőzhetetlen. Mint a klisés mugli mesékben, amikről Ella mesélt anno, csak én nem az Ördögnek köteleztem el magam, hanem ennek a kaotikus erőnek. Ám a dolog a valóságban sohasem ilyen egyszerű! Változott a világ, míg én a sajátomat építgettem. Bensőm sötét része most követelően rángat vissza az émelyítő valóságba, s többért kiállt, hogy én tovább játszhassam saját halhatatlan szerepemet. Nem elégszik meg azzal, hogy mások tenyeréből lakmározzon döghúst. Vadászni akar, játszadozni, halált játszani és végül ölni. Belülről tépdes tűhegyes karmaival, s az én birodalmam vészesen málladozik. A két részem közt tátongó rés közé ékelődtem, s csak akkor lehetek a régi, ha kielégítem ezt a csillapíthatatlan étvágyat. Valamit valamiért...

Ella anyjának halála óta ez az első, amikor újra érzem ezt az érzést, ami talán csak egy kényszerszerű agyszülemény, s soha nem is létezett. Ez az kedvezőbb variáció. Tartottam attól, hogy én a rosszabbik áldozatául estem, s nagyon is valóságos volt a vér szaga. Talán nem is én uraltam ezt a megfoghatatlan érzést, ezt a sötét utast, hanem ő manipulált engem. Apánk igézett meg vele, s mindvégig tudta jól, mi lesz vele a célja: hogy a végén döntésre bírjon és a halálfalók martalékává tegyen. Őszintén szóval a módszer túlságosan is érzékletes volt, gondos és zsigerig hatoló. Lenyűgöző volt, ahogy tönkretett a saját térfelemen. Mégis ölni tudtam volna, hogy megszabaduljak tőle, s mily ironikus... talán pont ez volna a megoldás. Egészen belefeledkezem a gondolataimba, s így révedek el a távolba, majd kizökkenve a nagy gondolkodásból feszülten pillantok le az ujjaimra, és tornáztatom meg őket sorban, míg másik kezem a zsebemben nyugszik, eltervelve a figyelmet erről a feszült mozdulatról. Máskor jól leplezem ezeket a felszínre kívánkozó gesztusokat, most jóval emberibbnek tűnhetek. Nyelvem hegye lassan siklik végig alsó fogsoromon, s csak félszegen vetek néhány merev, hamuszürke pillantást a folyosóra, mintha csak őriznék valamit, ami az enyém. Igazán fájdalmas fordulatot vett volna annak a napja, aki most szembekerül velem, nem vágytam senki társaságára sem, kivéve ez alól „szeretett” kishúgomat. A vágyakozás talán erős kifejezés, de sosem éreztem még ilyen szükségesnek. Senki sem ismer olyan közelségből, mint ő, talán már túl közelről is. Vajon fel fog tűnni neki a sebezhetőségem? Erre elgyötört mosolyra húzódott az arcom, de még ezt is elfagyasztottam, amikor feltűnt a folyosó végén.

Egy fenséges mozdulattal szedtem ráncba gondosan vasalt, fekete selyemingem, amit szívesen viseltem a Roxfort falai között. A gallérba tűzött zöld kígyó elrettentő mementó volt sokak számára, bár én csak mellékes tartozékként hordtam, egyszerűen jól állt a megjelenésemhez. Hogy ne legyek túl formális, a felsőhöz csak egy fekete farmert és egy hétköznapi, mondhatni sportos vászoncipőt választottam. Tudtam, hogy Ellához mérten kell öltözködnöm. Egymás mellett túl kontrasztosan mutattunk volna, és ez leginkább nekem lett volna kellemetlen. Ezen kívül semmilyen ékszert nem hordtam. Ezek a részletek mindig is sokat meséltek. Volt aki vallásos áhítatnak hódolt, s ezt a nyakán tette közzé. Valaki más mugli hitványságokkal ékesítette magát, és karórát viselt, mind nevetségesen árulkodó volt. A medalionokra általában hetykén rákérdeztem. Bármit jelenthettek, bár legtöbbször valamihez, vagy valakihez való kötődést, és ez is jó ütőkártya lehetett. Ella úgy nézett ki mint mindig, bosszantóan kifogástalanul. Még akkor sem volt kivetnivaló a megjelenésében, amikor nem volt formában. Ezt mindig azzal ellensúlyoztam, hogy valami érces állítással vallottam az ellenkezőjét:
-Szörnyen festesz! -rikkantottam távolról, ajakbiggyesztve, mintha még én is sajnálnám, bár ez annyira nem volt meggyőző, hogy még magam sem hittem el. Egyszerűen gúnyosnak tűnhetett.
Filigrán megjelenése leginkább egy próbababáéhoz hasonlított, mindig a kirakatok szépen felöltöztetett bábui jutottak eszembe. A legszembetűnőbb mégsem ez volt. Az ujjaira húzott puha anyagú garbó szépen ívelte testének vonalait, s ez a legapróbb részletekre is vonatkozott. Otthon is láttam párszor hiányosabb öltözetben, de ezzel most tényleg sikerült meglepnie. A kis fúria. Túl sokáig kalandoztam el ezen, s fixíroztam a laza felső alatti formákat, és így máris bekaptam tőle egy fájdalmas döfést. Mellé érve olyan bájos mosolyt varázsoltam elő a kelléktáramból amilyet csak tudtam, ilyen szárnyaszegett állapotban. Nem festhettem túl hitelesen.
-Kedves kishúgom... -sóhajtottam mézesmázosan- sokan járnának örömtáncot, ha én nem élnék... láttál valakit ünnepelni? Ha igen, azonnal áruld el ki volt az! Mihamarabb meglátogatom! -folytattam rémes kedvességgel, s finoman karba fogva vezettem tovább a folyosón.
-Nagyon is élek! Rólad viszont még a madarak sem csiripelnek... felcsaptál remetének? Rosszul érintett a sok mugli halála, a sok sárvérű meghurcolása? -a hozzá hasonlókról direkt nem tettem említést, bár ez így is elég kegyetlennek tűnhetett.
-Hogy vagy mostanában? -tettem hozzá ártatlan kedvességgel, s valóban érdekelt a válasza. Egy a muglikért aggódó félvér sora sem érdekelt annyira, mint az övé, s ha kellett, akár tettem is érte. Lassan feltűnt a gondosan az ujjvégein tartott pulcsiujj, túlságosan idétlen volt ez a  kelletlen odafigyelés, én pedig a részletek specialistája voltam. Ujjaim lassan lecsúsztak a karjáról a kézfejéig, s én eltávolodva emeltem meg a karját, mintha csak kézen fogva akarnám vezetni.
-Talán eljegyeztek? -hangom élesen csengő tónusban szólt, kételkedés vált ki belőle, bár mosolyom továbbra is pompásan leplezett.

[- Hát te sem festesz valami jól! Ez az ing valamiért olyan érdekes hatást kelt… ilyet a melegek hordanak! Könyörgöm, mi lett veled ez alatt a pár hónap alatt? Új barátaid vannak és már a romlott modorod mellé a stílustalanságot is beléd táplálták?]

Végre találkozunk!
Nem igazán értem magam és az érzéseimet sem, azért, mert hát a múlt kusza és nem éppen vicces momentumai miatt az lenne a normális, ha nem szeretném látni többé. Tény, pont ez volt a lényege annak, hogy szinte levegővé váltam az iskola falai között. Mindezekre az érzésekre még rátett egy lapáttal az is, hogy nem éreztem és még a mai napig sem érzem teljes mértékig biztonságban magam. Valahogy belülről éget a félelem olyan erővel, hogy nem tudok egyszerűen napirendre térni felette. Persze ez nem változtat a tényen, hogy hiányoznak az emberi kapcsolatok, a családom és ő is, akit mégis közel érzek magamhoz, bár semmi közünk nincs egymáshoz. Nem az én „vérem”, ő csak egy senki, és mégis kiharcolta magának azokat az érzéseket, melyet nem adok ám minden kis jöttmentnek. Kellemetlenkedése általában nem megbánt, hanem nevetésre késztet és egyáltalán nem megbántódom szavai hallatán, hanem dühbe gurulok. Ilyenkor gyűlöletet érzek és azt, hogy hiába minden ellenkezésem, utálatom, egyszerűen soha nem fogom tudni magamtól kellően messzire taszítani.

- Hát te sem festesz valami jól! Ez az ing valamiért olyan érdekes hatást kelt… ilyet a melegek hordanak! Könyörgöm, mi lett veled ez alatt a pár hónap alatt? Új barátaid vannak és már a romlott modorod mellé a stílustalanságot is beléd táplálták? – vetem oda foghegyről a sértéseimet a már jól megszokott méreggel telítődve. Na igen, pontosan erről beszéltem! Mindig ezt váltja ki belőlem, vagy éppen a negédes hárpiát! Miért nem tudunk mi normálisan viszonyulni egymáshoz? Hiszen ő is tudja, én is tudom, hogy van valami megfoghatatlan kapocs, mely összeköt bennünket, csak még nem igazán jöttem, jöttünk rá arra, hogy mi is az.
- Ne haragudj, nem akartam ekkora tapló lenni. – mondom bocsánatkérően, és ezt is úgy, hogy lássa, nem akarom kiásni a csatabárdot. Én tényleg azért jöttem, mert hogy kérte, és hogy beszélgessünk. Több hónap eltelt és nem hallottam sem róla, sem a családról semmit. Persze tudom, tudom, hogy egyáltalán nem hiányzom én senkinek, hiszen kinek kell egy félvér kis senkiházi, aki félig árva, és aki csak úgy beépült egy véletlen csoda folytán egy aranyvérű családba?! Az már túl tökéletes lenne, ha a megtűrés mellett érdeklődnének is felőlem. Így is valószínűleg hálával tartozom azért, mert hogy nem kaptam csak egy-két apró sebecskét ahelyett, hogy komolyabban megtapostak volna a származásom miatt. Viszont azt már jó ideje várom, hogy Gary mikor veszi a fáradtságot és keres meg! Hiszen tudom, hogy fontos vagyok neki! Csak azt nem gondoltam, hogy a gyávasága kierjed idáig, ennyi hónapra és álmatlan éjszakára. Jóval korábbra vártam, hiszen megkapta azt a pár mézédes csókot, testemből azt a pillanatnyi boldogságot, melynek hozzám kellett volna húznia, már jóval korábban. Nem, nem számoltam azzal, hogy esetlegesen ellenkezik az ilyen dolgok ellen, nem vettem figyelembe azt, hogy talán átgondolja a helyzetet és meggondoltan akar cselekedni – talán most az egyszer. Furcsa…

- Igen, képzeld meghat, hogy ennyire bántják ezeket az embereket, pláne, hogy nem is tehetnek róla! És igenis sok olyan megérdemelné ugyanezt a bánásmódot, aki egy aranyvérű családba született! – mondom erőteljesen ezzel a hangsúllyal is utalva arra, hogy valahogy nincsen kedvem erről vitázni, és nem érdekel a véleménye, ha az éppen eltér az enyémtől. Szerintem ez akkor is barbárság, és egy lezüllött társadalom élő példája, mely mindent érdemel csak nem követést. Hiszen nem az őskorban élünk, hogy megöljünk valakit csak azért, mert kicsit másabb az átlagnál! Nem állatok vagyunk, könyörgöm!
- Nem lettem remete… éldegélek és bujdosom! Nincs kedvem emberek közelébe sem menni. Hiszen annyira borzalmas ez az egész! Tudom, te nem osztod ezt az álláspontot, de akkor is. Rosszul vagyok, és elkap a hányinger ettől az egésztől. Van még egy-két lány, akikkel jóban vagyok mostanság, de velük sem járok sehova. Még a vacsorát is felviszem a szobába, hogy ne kelljen másokkal kettesben lennem. – suttogom és bámulom a földet. Eközben persze nem akarom észrevenni a sóvárgó pillantásokat, mellyel a kedves testvérkém végigméri melleimet, és úgy egész testemet. Persze ettől függetlenül ugyanúgy végigszáguld rajtam a libabőr, szinte már magamon érzem finom ujjait, ajkainak lágyságát, követelőző, sürgető vágyát… A FENE EGYE MEG!
Arcom vörösre vált, majd az érintésétől még inkább felhevül a bőröm. Megfogja a kezemet és lassan elkezdi a pulcsi vékony anyagát felfelé húzni. Hát persze, hiszen remek megfigyelő. Már csak az kellett volna ehhez, hogy ne hülyeséget kérdezzen. Hiszen kihez mennék én hozzá? Ki venne el engem?! Félvér vagyok, és a félvérek árfolyama mostanság eléggé a béka segge alatt tendál.

- Nem kérte meg a kezem senki! – tiltakozom kétségbeesetten és próbálom a kezem kiszabadítani a finom szorításból. Ha nem muszáj, nem szeretném neki megmutatni, hogy egyesek mit is műveltek velem. Nem akarom, hogy sajnáljon, nem akarom, hogy szánakozzon, és amit még nem akarok, az az, hogy kellemetlenül érezze magát azért, mert hogy esetlegesen nem figyelt rám eléggé. Nem szeretnék neki lelkiismeret furdalást okozni. Nem akartam, hogy keressen, én zárkóztam el, és ezekért is én voltam a hibás. Hiszen tudhattam volna, hogy a lenéző és gúnyos stílust csak vele szemben engedhetem meg! Bár belegondolva vele szemben sem, csak hát, ő nem fog ilyen módon elbánni velem. Vagy legalább is remélem, hogy számít annyira a családja, hogy ne tegyen semmilyen meggondolatlan és felesleges lépést.
Mindenesetre én is kérdéseket intézek hozzá, hátha elenged és a kellő távolság hatására el tudok szabadulni tőle úgy, hogy ne legyen az feltűnő.
- Na és te hogy vagy? Hány embernek keserítetted meg mostanság az életét, így hogy velem nem pörölhetsz? És hogy vannak otthon a többiek? Rendben van minden? – kérdezem, majd ha már a válaszokon töri a fejét megpróbálom a kezemet a testem mellé helyezni nem túl feltűnően…

[-Oh, milyen naiv voltam...]

Néma léptek úsznak a csendben, a magány leple ránk borul a derengő félhomályban...
Imádom a feltűnést... azt, hogy a puszta megjelenésem mit vált ki az emberekből. Láthatatlan ujjakkal kinyúlni feléjük és gyászos mosollyal megcirógatni őket, vasvillaszemekkel a lelkükbe markolni, vagy csak egyszerűen sejtető lassúsággal elpiruettezni mellettük. Az egész olyan érzékletes játék a gesztusokkal, amely szinte halk szavakban kifejezi, hogy én mérem a halált. És most mégis jobb lett volna egy láthatatlan köpenybe burkolózni. Ella szemében hús-vér voltam, nem egy halhatatlan istenség, akármilyen meggyőzően is játszottam a rám öntött szerepet. Ő volt az egyetlen, aki arcom fakó maszkja mögé látott. Sokan azt hinnék, ehhez valami természetfeletti adottság, vagy különleges képesség kell, talán a mítoszok is valahogy így kezdődhettek... A legjobb lett volna őt is árucikként kezelni, ahogy másokat, ám elég sokszor próbáltam ahhoz, hogy belássam a képtelent, s számomra az Ellával való viszonyom definiálta ezt az elcsépelten nagy szót, amit oly sokszor szerettek a legbutább csekélységekre alkalmazni. Az őrdögi játékunk a fékevesztett őrület sötét, rejtélyes szakadéka felé tolt, s minden visszalépés egyre ólmosabb súllyal húzott. A dolog pikantériája mégsem ebben rejlett. A mély sötétség mámoros izgalommal kecsegtetett, s bár egyszer éreztem a bőrömön, még a felét sem tapintottam, ízleltem, és éltem át minden porcikámmal. Egyszer kísértett meg, de azóta is ott zúg a fülembe, tőlem egy karnyújtásnyira. Az is lehet, hogy talán csak erre lenne szükségem? Lehet, hogy az utánam nyújtózkodó árnyak nem is áldozatok lelkekéért kiáltanak, hanem engem akarnak magukénak? Talán ezért ez az egész Ellával való találkozás s rég eldőlt minden...

Túlságosan belelovaltam magam az őrjítő teóriákba, és bár egész rezzenéstelenül bírtam, nehéz volt közben figyelmesen, s szokásosan hűvös kimértséggel követni Ella szavait, és mozgását. A valós -vagy annak vélt- magyarázatomra kellett koncentrálnom. Túl akartam lenni az úrias formaságokon, a finomkodó érdeklődésen, hogy foglalkozhassak végre a levéllel, hogy többet tudhassak meg Lettyről, és hogy ismét nyugtom legyen egy időre. Persze Ellával nem lenne célravezető megosztanom, hogy nem a jókedvem vezetett el hozzá, biztosra vettem, hogy neki tetszik a dolog. Igyekszem Lettyre gondolni, hogy milyen volt megérinteni, érezni a testét, a száját, lassan felidézem az arcát... a vonásai már nem olyan élesek, inkább mintha egy zavart víztükörből nézne rám vissza. Még mindig tisztán emlékszem arra, hogy milyen volt átérezni minden levegővételét, de nem tudom részleteiben felidézni az arcát. Az ember a hozzá legközelebb állók arcképét is képes elfelejteni a hónapok során. Hirtelen ismerős borzongás árad végig rajtam, ahogy Ella puha ujjvégeit, s kemény körmeit az kezem közt érzem. Reflexszerűen lépek hátrébb, s valami különös kezd motoszkálni a fejemben. Az előbb átélt illúzióm Lettyről, csúfos átverés volt. Hallom, hogy Ella mondd valamit, de már egyáltalán nem nyernek értelmet a szavai, elúsznak mellettem. A víz fodros tükörképe mögött nem Letty húzódott,  Ella bőrének illata élt bennem olyan tisztán, akár a Brandy íze az ajkán, azon a túlvilági éjszakán.

Talán mégis jobb lenne ölni? Ennél minden bizonnyal minden jobb lenne... Fájón ráncolom össze a homlokom, s elgyötörten masszírozom meg fájó halántékom. Megkereshetném azokat, akik Ellán engedték szabadjára beteges fantáziájukat, s lehet a Nagyúr elnéző, s esetleg még büszke is lenne, amiért a család tekintélyét védtem. Megkegyelmezne, és maga mellé fogadna. Ez az opció Ellának bizonyára nem túlságosan tetszene, de a dolog ezen része érdekelt a legkevésbé. Gyorsan felül leszek megtört pillanatomon, mielőtt még kishúgom kihasználhatná, s miután sikerül kisimítanom   ijesztően hamuszürke ábrázatom sokat sejtetően mosolyodom el, bár az arcom túl élettelen ehhez a kedves gesztushoz. Másokkal ellentétben nekem nem kell semmiféle erőlködés egy jól megrendezett, jóízű mosolyhoz. Az érzelmek ebből a szempontból csak kivehető fogaskerekek a gépezetben. Összességében nem lehettem túl életszerű, de a célnak megfelelt, életben tartotta a vézna látszatot és bár Ella rég rájöhetett módszeres trükkömre, nem hagytam, hogy fel is használja.
-Oh, milyen naiv voltam... -kuncogom fanyarul, s könnyed léptekkel indulok tovább- Nem akartam hiú reményeket kelteni... hisz a te helyzetedben ez nem lehet túl könnyű, talán próbálkozz muglikkal. -folytattam nyers kíméletlenséggel, bár szándékoltan félrevezető árnyalatban. A vér tisztaságának fontosságát egyedül kishúgomnál voltam hajlandó elegánsan átlépni, még ha sokszor vágtam is a fejéhez, csupán úri passzióból csináltam. Most viszont egyáltalán nem a származására céloztam.
-Ha egyszer is átéreznéd családunk nevének súlyát és felhagynál a mugli ostobaságaiddal, nem kéne megalázkodnod! -fordulok vele szembe kioktatóan, s hangomból a megszokottnál élesebb él válik ki. Mindig is rosszul voltam a muglikat magasztaló védőbeszédeitől, s az én helyzetemben jelenleg ez lehet a lehető legkényesebb téma... Gondolom egy hentesnek sem lehet túl felemelő dolog egy állatvédővel beszélgetni. Némiképp átéreztem a helyzetét... Egy gúnyos fintorral adom fel az álláspontom, s jelentőségteljesen lépek el előle tovább folytatva egyre feszültebb sétánkat.

Keserűen elmosolyodom kishúgom szavai hallatán. Jobb lett volna ha én kérdezek, végre rátérek a levélre, hisz már csak mellékes semmiségnek tűnne, hogy megemlítem, s nem látszana úgy, hogy ezért beszéltem meg vele a találkozót.
-Áh, örülök, hogy kérdezed, bár már nem tartom számon az embereket... Lehet vezetnem kéne egy listát róluk... -tűnődtem el egy zsarnoki mosollyal az arcomon, bár gyorsan letettem az ötletről... túl sok időt venne igénybe a nevek irkálása.
Titkon reméltem, hogy nem lesz az állapotomra, vagy az otthoni dolgokra vonatkozó kérdése, de tudtam, hogy ez a rész is eljön, bár igyekeztem megkerülni ezt a kényes pontot, lényem egy része pont ezért nem hagyott nyugton, s akart vele beszélni. Vállaljam fel, hogy vannak félelmeim, vagy hogy hiányzik Letty? Vetettem rá egy bizonytalan pillantást, majd ajkaim lassan nyíltak résre, de nem jött ki hang a torkomon. A nagy, magasságos Gary Fitzroy odáig jutott volna, hogy kiterítse legsötétebb lapjait? Inkább a sírba vinném őket, magammal együtt, ám egy benső sugallat mégis szavakká lényegülve vette át fölöttem az irányítást.
-Tudod, apánk gyakran ír nekem, és nem véletlenül... -mondtam mereven, majd csak egy mély lélegzetvétel után folytattam- olyan sötét ügyei is vannak, amikbe bele sem mernél gondolni. Az is lehet, hogy már évek óta a Nagyúr szolgája, embereket öl és kínoz meg... -szavaim halkan morajlottak, s lassan követték egymást. Tudtam, hogyha én mondom elhiszi, még ha elképzelhetetlennek is tartja, az pedig nem érdekelt, milyen mélyen érintik a hallottak.
-Ha egyszer arra kérne és nekem kéne muglikat ölnöm, ha lenne rá lehetőségem, ha tálcán kínálnák, ha utasítanának rá, és nem állítana meg senki, nem tudnám megállni, hogy ne tegyem meg. - talán nem is a jövőről beszéltem, hanem egy múltbéli, megtörtént dologról. Volt ebben valami megfoghatatlan, aberráns kéj... Bár álomszerű volt az egész, pont ezt éltem át Ella anyjának halálakor. Talán tényleg sokkal sötétebb dolgokra vagyok hivatott...

Folytatás INNEN
Ide írok, mert a gyengélkedőben Jamesék játszanak.
 *Akár egy gyertyaláng, halkan, szinte láthatatlanul lobog, csaknem önnön kanócára hajlik, világos tűzfejét belehajtva az olvadt viaszba gyöngén, haldokolva, olyan az egyik pillanatban, és a következőben pedig magasra nyúlik, kiegyenesedik, feltámad, ágaskodik, szinte elrugaszkodik, a semmiben lebeg, majd új, éghető anyagot talál magának, belemar, beleharap, üvöltő tűzvésszé terebélyesedik. A felcsattanását elfogadom. Legyen, nem haragszom meg érte, bár a fülem bántja a hangos szó, nem engedem nagyon elsietni, bármilyen biztosak is a léptei, mellette haladok, sötét csendességgel. A szavaim is úgy válogatom, hogy halkan tudjak közölni velük, mintegy ez ő ellenpontozására.*
-Furcsa tőled hallani a méltóságot, mint kifejezést, amikor éppen az imént én kértelek, hogy ne légy méltatlan az emberi mivoltodhoz-*egészen lágyan mondom. Erre nem kell ugrani, nem kell cáfolni. Hallotta, kértem, szinte kinevetett, bár ő ezt bizonyára másként fogalmazta meg magának.* -Nagyon sok mindenben különbözik egymástól ember és ember és a legnagyobb képmutatóság, az ezt nem ismered el. Nem akarsz képmutató lenni. Ellenkezik a nagy és nemes elveiddel-*némi rosszindulat hunyorog, lopakodik a tekintetembe, ahogy az övébe a gyűlölet, és némi öröm is. Vita. Szópárbaj, még akkor is, ha tudom, hogy eleve kudarcra vagyok ítélve, mert az elvakultsággal a szavak és a logika soha nem szállhatnak szembe. Veszíteni tudni kell, első lecke, amit megtanulhattam az egyszerűbb lelkekkel való beszélgetés során. Ellenük csak veszíteni lehet, mert ők nem képesek erre.*
-Én azért hadakozok, mert dühítesz, szándékkal, vagy ösztönből az már teljesen mindegy. Hogy te miért hadakozol, arra én nem fogok tudni választ adni.

-A tökéletesség pedig nem létezik, és főleg nem a béke, egy emberek súrlódásmentessége az. Az emberek alapvetően feloszlanak, ezt nem egy ember találja ki Baradwys-*a neve a legszükségesebb pillanatban úgy olvad elő az elmém hátsó, rejtett zugából, mint egy titkos tudás. *-Eleve így van, különbözünk, különbözni is akarunk, mert így természetes, így van az életben konfliktus, mozgatórugó. Bár ezt feleslegesen mondom neked, a mi különbözőségünk attól tartok abban áll, hogy képtelen vagy felfogni, amit mondok neked, én pedig, szerencsére, képtelen vagyok megállapodni a gondolkodási szinteden-*lépcsők és folyosók, a gyengélkedő úgy közeledik, mintha jól idomított lenne. Talán tényleg nem fog összecsuklani. Ez a legjobb híre a napnak, és természetesen, a könyvtár védelme.* -Ezt örömmel hallom.
megkésve bár, de törve nem....

[- Muszáj mindig ilyen alattomosan fogalmaznod, hogy az ember akaratlanul is sértésnek vegye a szavaid? Mindenkivel ezt csinálod, vagy ezt a kegyet csak én érdemeltem ki? Erről is csak az én személyem tehet, amely nem formálhat jogot a méltóság szó használatára?]

Útközben se nem hallok, se nem látok, csak megyek előre, hajt ez a betegesen háborgó vér, ami mérgezi a sejtjeim, lassan, de biztosan olyan világba kerget, ami bár határos az igazival, mégis más. Furcsa és visszhangos, olyan forrón lüktető és álmosító, szédítő, de nem! Én még nem adhatom át neki magam. Majd ha becsukódott Seraphin mögött a gyengélkedő ajtaja és hallom, ahogy gyors, határozott, hideg léptei eltávolodnak tőlem. De most még itt van és én nem engedem meg magamnak, hogy szavam meg ne tartsam. Azt mondtam nem fogok összeesni. Nem fogok.

- Muszáj mindig ilyen alattomosan fogalmaznod, hogy az ember akaratlanul is sértésnek vegye a szavaid? Mindenkivel ezt csinálod, vagy ezt a kegyet csak én érdemeltem ki? Erről is csak az én személyem tehet, amely nem formálhat jogot a méltóság szó használatára? - kérdeztem megállva a folyosó közepén némi hallgatás után. Sokan és sokszor mondták már, hogy túl sokat foglalkozok azzal ki mit gondol rólam, de ez van, egyszerűen túl büszke vagyok ahhoz, hogy szóvá ne tegyem, ha valakitől negatív visszajelzést kapok. - És nem vagyok képmutató, nem játszom az agyam, ahogy olyan sokan ebben az iskolában, én ezt komolyan gondolom. Sajnálom, ha te nem osztod a nézeteim, nem tehetek a naivitásomról, képtelen vagyok beletörődni a dolgok jelenlegi állásába. Nincsenek nagy és nemes elveim, mint neked, ez így igaz, nem vagyok sem udvarias, sem álszent vagy a származásra sokat adó személy, de vannak barátaim és életem, amit úgy tudok élni, hogy nem érzem rosszul magam. Képmutatás ez? - sandítottam rá ködös tekintetemmel, majd tovább indultam a folyosó hideg kövezetén.

Kellemes félhomály uralkodott a folyosón, a lobogó fáklyák lángjai árnyjátékot űztek a falakon kergetve egymást, mint tenger és part, hullámaik megbabonáztak, lassítottam lépteim, de nem kábultam bele a meleg lángok hívásába, még mindig kerestem a kiutat ebből a szörnyű álomból, melyben Seraphin úgy követ, mint egy halk szavú, mogorva kísértet. Rá kellett ébrednem, hogy félek tőle. Vagy még inkább attól, hogy ahogy ő engem, én sem tudom őt megérteni, megtéríteni, megszelídíteni. És ez az amitől igazán féltem, hogy erősebbnek bizonyul és rá kell jönnöm, hogy igaza van. Bár ezt már most kétlem...

- A bátyámat szólíthatod Baradwys-nak, de egy nőt illetlenség a vezetéknevén hívni. Megsúgom, a keresztnevem a Seosaphine, nyugodtan használd, ha akarod, de azt sem bánom, ha nem kívánsz élni a lehetőséggel - szóltam halkan, gúnnyal. - Nem kérek békét és osztatlanságot, csak némi összetartást és toleranciát ebben a sötét maszlagban, ami egyenként nyel el mindent, ami fontos nekem.

- Hallgassunk inkább, ha mindig csak azt tudod ecsetelni, hogy mennyire nem nézel semmibe. Vagy ha tényleg csak a jó modorod tart itt, én feloldozlak a kötelesség alól, odatalálok a gyengélkedőre egyedül is, te pedig visszamehetsz őrizni a Könyvtárat az illetéktelen házidolgozatíróktól. Ha pedig mégis maradsz, kérlek - hangsúlyoztam ki külön a szót. - ne bánts.

-Ne akaratlanul vedd sértésnek-*pillantok rá ahogy megtorpan kicsit hitetlenül, hogy ezt komolyan megkérdezte és kicsit feszülten, hogy vajon összeroskad-e végre, végső fegyverként használva ellenem a lehetőséget, hogy a nyakamba varrja a rosszullétét, ahogy az annyira természetes lenne az előítéletesség szerint.* -Hanem tudatosan. Vedd sértésnek és gondolkodj el rajta. Ezt a kegyet csak te érdemelted ki, hogy felszólítottalak rá-*a legtöbb diákkal nem éri meg annyit szenvedni, hogy egyáltalán megpróbáljam rávenni őket, hogy értelmezzék a kimondott szavakat, bár a következő gondolatkitöréssel a lány is elbizonytalanít, hogy egyáltalán érdemes volt-e.
Griffendélesek és az ő vágyaik, nos ez egy olyan témakör, amihez értelmes ember inkább nem nyúl. Nem válaszolok a kérdésre, mivel számomra az ő életvitele, vágyai, céljai eleve képmutató elfordulással rendelkeznek az alapvető emberi természet, érdek, tudás, vágy felől, ahogy gondolom ő is ugyanígy látná, ha megkörnyékezném és a nyakába borítanám hasonlóképpen az én véleményemet ez ügyben. Nem, az ilyesmit nem érdemes feszegetni, mert ez tényleg szubjektív, védtelen, kiszolgáltatott része az emberi természetnek, amit én mondtam, kértem azonban az nem ezen múlik. Nem. Vagy mégis. Az emberi természetet le lehet bontani a saját céljairól? A gondolkodását a körülményeitől? Ha olyan szempontból vizsgálom, hogy az anyagok lényegi részei, alkotói is szétválaszthatóak megfelelő közegben vagy varázsszavak által, önállóan is értékesek és más alkotókkal keveredve képesek új dolgokat létrehozni, tehát az emberi részek, természet, háttér, tapasztalatok ilyen mérvű szétválasztása talán lehetséges pusztán a megfelelőre tisztított gondolatokkal, elméleti úton. Hát, sajnos ez is valami olyasmi, amit nem fogok Seosaphine-nal megosztani. Rápillantok, miközben továbbhaladunk a cél felé végre a pillanatnyi megtorpanás, pihenő után.*
-Egy iskolában vagyunk, a nemi szerepekhez szerintem ne ragaszkodj ilyen kínosan, mert akkor egyesek talán számon kérik az udvariassági jogok mellett a kötelezettségeket is-*legyintem el a nemesen és nagylelkűen kétes felajánlását. Minek felajánlani valamit, ha egyszer a következő szava az, hogy nem bánja, ha mégsem élek a lehetőséggel? Bizonytalan, pontatlan, önmagához se egészen hűséges, nem tudja követni magát se, hogy mit akar, azt meg aztán főleg nem. Gúnnyal takaródzik. Lehunyom a szemem, hiszen a gúny gúnyolásra ingerelne, visszavágóra, de jelen helyzetben ezt kicsinyesnek és értelmetlennek találom.*
-Nem én bántalak. Nem kell hozzá semmit tennem, hogy neked fájjon, energiát befektetni se, úgyhogy aligha lehet cselekvésről beszélni. Ami téged bánt az csakis belülről fakad, tőled, magadtól magadnak címezve-*megállok a gyengélkedő ajtajában, kinyitom.*

[- Elmész?]

Majd elgondolkodom, ha lesz rá időm, Lamartin és végre elválnak az útjaink. Már most érzem mennyi mindent meg fogok bánni. Többek között azt is, hogy nem pofoztam meg még egyszer. Vagy ami még jobb, hogy nem Silenco-ztam le már a legelején. Azt kellett volna tennem. Miatta van ez az egész beteges légszomj, ez a düh és mámorba hívogató lüktetés ebben a bolondos kis testbe zárva, szaggatva minden porcikám. Olyan könnyű volna ráfogni az egészet, de igazságtalan volna, nálam túl rövid a cérna és túl nehéz a megértés. Akaratos leszek, ingerlékeny, igazi kis hisztis liba, ha valami nem tetszik. Lamartin mentalitása pedig kifejezetten nem tetszett.

Hazudhatom mindenkinek, hogy erős vagyok, de belül ugyanaz a semmi marad, mint amikor kicsi voltam. Azok a csöndes délutánok a süket szobák mélyén, ahol csak feküdtem a parkettán és a mennyezeten futó repedéseket nézegettem. Minden kiment a fejemből, ahogy most is. Mintha csak olyan emlékek térnének vissza, amikről azt hiszem nem történt bennük semmi. Pedig ott vannak, ott feküdtem és most szakadoznak bele ebbe a zaklatott idegrendszerbe. Érzem, ahogy egymásnak csapódnak az idegszálaim, már ráz a hideg, a homlokomon végiggördül egy izzadtságcsepp, a szám sarkához ér, a sós íze megcsiklandozza az ajkaim. Egyre furcsábban érzem magam.

- Zárd be. A kulcs a zárban, fordítsd el és bezárod, eltűnik odalenn örökre. Örökre - suttogom magamban, halkan a szavakat. Belevéste a szívembe, a lelkembe, az agyamba és az elmémbe. Örökre beleégtek a szavak. Belevésték a szekrény ajtajába a címer mellé, hogy soha ne felejtse el senki és mégis. Mind megfeledkezünk róla, hogy betegek vagyunk. Haldoklunk minden perccel. Elmúlás, ugyan! Ki rémülne meg ettől a szótól: elmúlni. Pedig ugyanazt jelenti, mint a sikoltás: HALÁL!
El akarok múlni egy kicsit, mint régen, feküdni és csak bámulni a plafonra fel, látni a ráncokat az ég arcán, azt hinni sír, amikor esik. Keresni az egereket a szekrény alatt és megbűvölni a rózsafát, hogy télen is nyíljon a hinták felett... El akarok múlni... Meg kellene halni... Mindent újrakezdeni.

Egy pillanatra azt hittem elvesztem az eszméletem, de valami visszaránt. Semmit sem érzek. Azt hiszem valami eltörött bennem, valami nincs rendben. Úgy lépek be a Gyengélkedő ajtaján, mint aki nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Emelt fővel és megtört szemekkel. Valami tényleg eltörött.
Ideges mozdulattal túrok a hajamba, mégis megfordulok, nem bírom ki hogy ne tegyem.

- Elmész?


Beteg vagyok. >.<