Hisztis Myrtle mosdója

Ez a lánymosdó a harmadik emeleten található. Egy ideje már használaton kívül helyezték, ugyanis kísért itt egy bizonyos Hisztis Myrtle nevű szellem, aki meglehetősen kellemetlenné tudja tenni a mosdóbeli tartózkodást állandó panaszkodásával és sirámaival.

[Ugye te vagy Hisztis Myrtle?!]

Esküszöm, valakit menten megfojtok! Hogy a fenébe nem felejthették el a lányok a tavalyi fogadást? Oké, Jue megmondta, egy ilyen dolog nem fog egykönnyen kimenni a fejéből, de én mégis reménykedtem.

Az egész úgy kezdődött, hogy év vége volt, és tudom, gyerekes meg minden: egy olyan játékot játszottunk, amibe ha valamit nem mondasz meg, legyen az sértő vagy sem, akkor teljesítened kell jövőre, amire a kérdező utasít. Egy kört alkottunk a földön: mellettem Jules ült, megszokásból, meg hát ő az egyik legjobb barátnőm. Mindenki attól kérdezett, akitől akart. Tőlem természetesen a drága barátosném kérdezett, már a franc se tudja, mit, ámbár arra emlékszem, hogy valami extra kínosat. Én nem szoktam nem elmondani dolgokat, de most ezt nem közöltem. Szóval ezért vagyok most itt, ezen a szinten. Nem válaszoltam, ezért kötelező megtennem, amit Jue kívánt: fel kellett mennem a harmadik emeleti lánymosdóba, ahova már Isten tudja, mióta nem lépett be senki. Na, és hogy miért? Mert van egy szellemcsaj, aki elvileg ijesztgeti az oda belépő – általában – lányokat. Ja, ráadásul a feladathoz még az is hozzátartozik, hogy töltsek két órát ott a nélkül, hogy sikítva rohanjak le egy emeletet, ahol felváltva lesznek a „beépített emberek”, akik figyelik, meddig bírom a strapát. Még csak a folyosó elején járok, habár már most érzem, kezd eluralkodni rajtam a félelem. Nem, nem vagyok ijedős típus, de tényleg. Se nem félek a sötétben, se a pókoktól, kígyóktól, békáktól. De... Mi lesz akkor, ha rám esik valahonnan egy csótány?! Egy óriási, undorító csótány? Vagy ha a lábamra szalad egy? Könyörgöm, azt a vécét már a fene se tudja, mióta nem takarították. Tuti, tele van ilyen undorító bogarakkal. Atyám, én hogy fogom kibírni, ha egy rám mászik? Én menten ott halok meg, az fix!

Nem vagyok az a fajta lány, aki retteg, bár most úgy éreztem, mégis előjön ez az érzelem vagy mi. Lépteim egyre hangosabbak lettek, visszhangzottak, habár elképzelhető, a szívem kalimpált erősebben, s azt hallottam. Még ötven lépés. Negyven. Harminc. Húsz. Tíz. A lábaim megálltak a harmadik emeleti leánymosdó előtt. Könyörögve kérem az égieket, ne legyen bent olyan undormány bogárka! Az ajtót kinyitottam, majd beléptem: az első, amin megakadt a szemem, egy törött mosdótál volt, aztán a tőlem balra lévő kabinos vécék, melyek fából készültek. Színük zöld, öreg, s a festék már lekopó félben volt. Egész biztos, ha unatkozni kezdek – bár ezt megpróbálom elkerülni -, kapirgálni fogom róla a zöldes cuccot. A tekintetem a plafonra futott, ahol méretes pókhálók ékeskedtek, rajtuk megalkotóik, akik várják, mikor jön a következő áldozatuk, hogy végre jót lakomázhassanak. A fal koszos volt, pedig egykoron nem szürke, hanem fehér lehetett szerintem.

Ha én élve kijutok innen, anélkül, hogy sikongatva rohannék ki a megszabott idő eltelte előtt, akkor tuti, kinyírom Juet. Hogy lehetett pont ide mondani az idióta feladatát? Mondjuk, mit vártam? Ismer, mint a tenyerét, szóval tudja, mitől rezelek be nagyon. Ezen a szent helyen megesküszöm, már csak azért sem fogok kimenekülni, mert ő ezt akarja. Majd meglátja Jules, Nina Emilia Cheap nem az a félős kiscsibe, amilyennek ő képzel.

Nézelődni kezdtem, hol találok egy olyan helyet, ahol nincs csóti, viszont le tudok ülni. A törött mosdókagyló! Ej, de jó ötlet. Odasétáltam az egykor biztosan szép kézmosóhoz, megfordítottam, s lecsüccsentem rá. Nagy levegőt vettem, a fejemet oldalra fordítottam, hogy tovább vizsgálhassam a női mosdót, mikor az egyik vécéből röhögve előbukkant egy két copfba állított hajú, szemüveges lány. Ijedtemben felugrottam, mire még jobban nevetni kezdett, engem pedig elöntött a harag.
- Ugye te vagy Hisztis Myrtle?! – Majdhogynem üvöltöttem, ráadásul a hangom fenyegetően csengett a félős helyett. A csajszi megdermedt, mintha csak lefagyott volna. – Nem tudom, miért kellett a frászt hoznod rám! – Még mindig nem moccant, ezért folytattam. – Tudod, itt a kísértetek tök jól megvannak, mármint, amit én eddig észrevettem. Nem értem, Myrtle, te miért nem vagy képes olyan lenni, mint ők. Szerinted miért nem jön fel ide egy lány sem? Na? Semmi válasz? – Vártam egy kicsit, bár nem sokáig, mert holt ideg voltam. – Gondoltam…
A földet kezdtem lesni, gondolván, hátha lehiggadok, amíg ő újra megmoccan. Újból felnéztem, de addigra már eltűnt. Még sírást sem hallottam, pedig úgy tudom, ha leszólják, totál kiborul és bőg extra hangosan. Hjaj… Biztosan megbántottam. Na, marha ügyes vagyok. Remélhetőleg később visszajön, mert akkor bocsánatot tudok kérni tőle. Enyhén szólva túlreagáltam a dolgot. Visszahuppantam a „székemre”, rákönyökölte a térdemre, a fejemet pedig beleraktam a tenyerembe. Próbáltam a gondolataimat elterelni, vagy legalább nyugtatni, hiszen visszajött a csótányoktól való undorom. Nem lesz itt egy sem, nem lesz itt egy sem… Nyugi van, Nina! Semmi vész. Előre-hátra dőlöngéltem, hátha nyugtató hatása van, s úgy éreztem, valamelyest segít. Csak teljen már le ez a nyomorult két hosszú óra!

[Antonio]

Antonio

* * * *

Elgyötörten  forgatom fejem a lehető legtöbb irányba. Vagyis jobbra, balra, meg le. Fel nem lenne igazán ajánlatos, mert akkor jól beleverném a mosdókagyló aljába, s az bizony fájdalmas móka lenne. Azt hiszem nem én ütném ki őt, hanem fordítva. Bár, egy újabb ütés a tarkómra és akkor talán... nem. Nem! Neeeeem! A doktor úr is megmondta. Bele is halhatok. Szóval: NEM! Nem ér annyit az egész... vagy mégis?
A kísértést inkább elhessegetem, gondolataim tiszta vizének sík felületéről, s inkább a piszkos, hangsúlyozom piszkos talaj felé fordítom fejem. Hogy mennyire ráférne már egy kiadós takarítás erre a teremre! Eleve irtózom a koszos WC-ktől, nem hogy még a szellemjárásról híres koszos Wc-ktől. Főleg ha a szellemjárást úgy értelmezzük, hogy az ott lakó szellem a WC-csészékbe bujkálva közlekedik, és főleg ha a víz körülbelül bokaszinten hömpölyög abban a bizonyos mellékhelyiségben. Mint most is.
Talárom alja, s farmerom teljesen átázott, s sálam alja is tiszta nedves. Hál’ istennek a szürke pulóverem, mely az egyenruha része, nem esett áldozatul, de ez is csak idő kérdése, ugyanis a víz megállíthatatlanul csak csobog és csobog és csobog. Kellett nekik megnyitni az összes csapot. Undorító Mardekáros aranyvérű banda. Hogy a hippogriff rúgná meg őket! Vagyis az inkább ne. Irtózom a szárnyas, madárfejű lovaktól. Ez nem normális dolog!!
Ja és azt még nem is említettem, hogy hajam is vizes. Nem, nem önszántamból, nem is hajmosás céljából ülök itt, a piszkos Wc mosdókagylójának aljánál, hanem mert itt kell lennem. Nincs választásom. Kezeim bűbájjal kötözték meg, s testem is hasonlóképpen lett a naaagy kézmosó aljához rögzítve, szóvaaal mozdulni sem tudok, így már csak arra kell várnom, hogy a vízszint mikor éri el fejem, s fullaszt meg. Istenem, ez volt minden vágyam! Hogy egy koszos Wc-ben, lekötözve szenvedjek fulladásos halált.
Már vagy fél órája vagyok itt. De nekem legalább fél napnak tűnt, ám fél óra akkor is fél óra. Ezt vízálló órámról tudom leolvasni, szóval az érzékeim tévedéséről van szó. Mindegy. Már megszoktam, hogy csak ritka esetekben bízhatok meg a bizonyos belső hangban. Ez van,én ilyen vagyok. Ilyen selejtes.
Az a szerencsém, hogy az a megátalkodott Myrtle még nem bukkant elő. Még csak az kéne! Eddig csendesen vártam korai halálom, de ha egy szellem is megjelenne, az imént felsorolt borzalmak tetejébe, azt hiszem olyan kislányos sikolyt hallatnék, hogy a Scooby Doo nevezetű mesefigura könnyen megirigyelhetné. Sőt, talán fel is kérnének szinkronszínésznek. Az jól fizető állás végülis, kár, hogy a varázslóknál nem létezik ez a munka, de úgysem fogadnám el. A szinkronizálás bonyolult dolog és többnyire elég sok időt felemészt. Meg ott emberekkel kell dolgozni. Soooook emberrel, az meg nem az én műfajom.
Kezd fájni a fejem a víz állandó csobogásától. Miután a kézmosó-kagylót betöltötte, most már minden kis lyukat, s területet igyekszik igénybe venni a gonosz H2O. Még jó, hogy a küszöb alatti kis rés elnyeli egy bizonyos részét, mert akkor már lehetséges, hogy megfulladtam volna, így viszont dupla annyi idő kell a dolognak.
Hmm... unatkozok. Persze, jobban szeretnék úgy unatkozni, hogy mondjuk a meleg kandalló előtt ülök. De csak jó messzire a kandallótól, a tűz bármikor felgyújthatja a szőnyeget, vagy valami közel lévő tárgyat. Vagy ülhetnék a könyvtárban is, persze olvasással töltve az időt, de csak olyan könyvet olvasok, aminek szellemi mondanivalója is van.
Milyen szép gondolatok is ezek, ám előtte talán ki kéne szabadulni, de hogy, amikor még a golymók sem jár erre. Így elég nehéz lesz, abban meg nem vagyok biztos, hogy a hangok hogyan terjednek innen, ki a folyosóra. Talán megérné kiabálni, talán nem.
Feltekintek pálcámra, mely a magasban lebegve vár gazdájára, majd gyorsan visszafordítom fejem, lefelé, mert váratlan akcióm következtében mindkét szemem tele lett vízzel. Szaporán pislogva próbálom kizavarni a nem oda tartozó, s nem onnan eredő vízcseppeket, majd némiképp előrébb dőlve, már amennyire tudok, teli tüdőből ordítani kezdek.
- Valakiiiiiiiiiiiiiiii! Segítséééééééééééééééééég! – azt nem akartam hozzátenni, hogy „Ha mardekáros vagy ide ne merj jönni!”, mivel nem érzem magam olyan helyzetben, hogy fenyegetőzzek, és ha azt akarom, hogy valaki segítsen rajtam, nem igazán válogathatok.

[- He..Hel..Hol..Holló! Ja nem, Helló! Miért vagy aaaaaa…. tudod, ami ott lent van… amin ülsz…. Ja padló. Igen-igen, miért vagy a padlón?]

~ Bajba jutott barátom  ;;

Az az átkozott rum.

Igen-igen jól hallottad. Vagyis, hogy pontosak legyünk, nem a rummal van bajom, a folyékony ambróziával, mely a legcsodálatosabb ital, mi létezik, hanem az én ostoba agyammal, aki nem bírja megállni, hogy ne igyon belőle.

Az egyik szobatársam felcsempészett egy üveggel Roxmortsból – bár kicsit fura volt már az íze, szóval szerintem még nyárról maradt bent a ládájában, csak menőzni akart. Naszóval, hárman körbeültünk, és megittuk az egészet. Én nem bírom túl jól a piát, elég könnyen be tudok néha rúgni, de kivételesen egész jól tartom magam. Próbáltam nagyon önmegtartóztató lenni, és én is ittam a legkevesebbet. Viszont arra nem gondoltunk, hogy a dugi-készletünk igencsak kifogyóban van kaja téren, szóval kénytelen-kelletlen, de elindultam az étkező felé enni. Egyedül. A többiek nem bírtak már járni se rendesen, és néha én is megszédülök, úgy, hogy lábammal lépném a következőt, de ahelyett, hogy előrébb lennék, pár másodperc múlva a 2 méterrel mellettem lévő lovagi páncéllal ütközök frontálisan… Hát nem csodálatos?

Valami nagyon fura útvonalon mehetek, ugyanis a harmadik emeleten kötök ki… vagy mindig erre jövök? Nem tudom, lehet, hogy pont azt az agysejtemet sikerült elinnom, amelyik tudta az utat a dagi dámától a nagyteremig. Gáz szitu.

Picit homályos látással, de látok pár tagbaszakadt csávót, akik egy mellékszobából lépnek ki. Próbálok agyalni, hogy mégis mit kereshettek ott, de mire újra megnézném, pontosan honnan távoztak, addigra elfelejtem az egészet, és vígan lépegetek tovább. Néha még egy-egy „hukk”, meg büfi is belezavar az összképbe… no de sebaj.
Aztán, hogy-hogy nem, de mégis hataaalmas hányinger fog el, és berohanok a legközelebbi mosdóba. Vagyis csak próbálok, ugyanis elsőre lefejelem az ajtófélfát. Upsz.
Másodikra betalálok a wc-be, és rögtön megcélzom az egyik fülkét. Sajnos a célzó-képességeim is romlottak az alkoholtól, szóval némi hányadék öhm.. félremegy. Közben hallok valami kiabálást, de nem érzek magamban megfelelő mennyiségű erőt ahhoz, hogy erre oda is figyeljek.  Körülbelül egy percembe telik, mire úgy érzem, hogy már nem jön több, bár gyomrom eléggé korog, meg mindenféle fura hangot ad ki.

Kirúgom az ajtót, és kitámolygok rajta. Elsőre megint a folyosó felé indulok el, aztán rájövök, hogy a csapok a másik oldalon helyezkednek el.
90 fokos fordulat… lenne, ha nem veszteném egyensúlyomat, és nem vágnám be megint a fejem. Szegény kobakom ma nagyon sokat kap… úgy látszik, nem nekem való a részegség. Mint általában, most is egészen fura tüneteket vagyok képes produkálni.

Egészen mélyre hajolok, nyelvemet kidugva koncentrálok, majd egész fejemre jéghideg vizet engedek.
Jólesik. Tényleg. Valamennyire kitisztul a fejem, olyan, mintha egy mély álomból ébrednék. Mikor kiegyenesítem hátam, és próbaként teszek egy-két lépést egyenesen, jóval könnyebben tudok egyensúlyozni, mint a gyors zuhany előtt, de még mindig nem teljesen józan emberről árulkodnak lépteim. Most esik le, hogy ezért rohadt nagy büntit kaphatok. Talán a legjobb lenne, ha itt most elbújnék, és holnap reggelig ki se lépnék innen.

Jó erősen megdörzsölöm szemeimet, és erőt veszek magamon, hogy körülnézzek. Enyhén hunyorítok, úgy picit jobb. Nem látok kettősen, meg semmi ilyesmi. Első felfedezés: ez egy női vécé. Második felfedezés: Itt nincs senki. Harmadik Felfedezés: van egy srác az egyik mosdókagyló alatt.
Nyugodtan folytatom rövid felfedező túrámat, és tovább haladok tekintetemmel, aztán pár másodperc múlva visszatérek a 3. ponthoz. Hirtelen leesett, hogy ez nem olyan átlagos dolog, hogy egy lány budiban egy srác szenved megkötözve a földön.
Ha mardis lenne, még megérteném, akkor jól meg is rugdosnám, és következő DS-talin gratulálnék azoknak, akik ezt csinálták, de aztán arra is rájövök, hogy a srác griffendéles. Szoktam látni erre-arra, klubhelyiségben. Az arcmemóriám viszonylag oké, ebből következik, hogy segíteni kéne neki.
-   He..Hel..Hol..Holló! Ja nem, Helló! Miért vagy aaaaaa…. tudod, ami ott lent van… amin ülsz…. Ja padló. Igen-igen, miért vagy a padlón?
Asszem még egy picikét kótyagos vagyok. Elindulok a srác felé, kivételesen elsőre el is érem a célom, és megállok előtte. Lefordítom fejemet, hogy szememmel nyugodtan tudjam fixírozni… Full oké így nekem. Csak álldogálok egy fél percig, néha megvakarom a fejem búbját, majd rájövök, hogy miért vagyok itt… Vajon mi volt abban a lángnyelv viszkiben? Parti-drog?
Ja nem ezért, segíteni kéne neki. Aham-aham, az lenne a helyes. Huh, de hogy?
-   Veled meg mi történt, komám? Jól helybenhagytak.
Húú, haladok. Egy teljes mondat, és minden szó eszembe jutott. Na ki a profi? Kicsit lejjebb haladok, és nézem, hogy vajon mivel kötözték oda.
-   Szerintem nincs is semmi gond… miért vonaglasz így? Nem is vagy semmihez odakötve, haver… vagy ez valami mágikus bizé…?
Épp kezdek felegyenesedni, amikor érzem, hogy hajamba valami hosszú izé hatol be,amit aztán feljebb is taszítok. Jobbommal elkezdek turkálni, és meg is szerzem. Ez egy varázspálca… és asszem nem az enyém. Sőt, biztos, az enyém most valószínűleg valamelyik táskám, vagy fiókom legalján dekkol.
-   Húú, várjál. Rájöttem. Ismerek egy bűbájt, amitől zsír lesz neked. Felold minden varit, meg minden fasza. Csak mér’ pont akkor kéne eszembe jutnia, amikor tökrészeg vagyok?
Gondolkozik, gondolkozik, gondolkozik. Megvaaaan.
-   Finiiite Inconfitem!
Kiáltom jó hangosan, de ezzel azt érem el, hogy pálcamozdulatom nyomán, egy helyen felcsap a víz, és célba veszi a fiút. Nem mintha nagyon ártana neki, úgyis tiszta nedves már. Hogyisvolt? Jaaa, már rémlik.
-   Finite Incantatem!
Büszke vagyok magamra. Még így bepiálva-bedrogozva is összejön egy jó kis bűbáj, amit eddig életemben csak egyszer használtam. Ki a mester? Ennek már elvileg működnie kéne… remélem fog is.

[Antonio]

Antonio

* * * *

Nagy levegőt veszek, miután az utolsó hang is elhagyta torkom, majd azzal a lendülettel ki is fújom mindet. Nem fog senki megmenteni. Valóban itt ér utol végzetem, mely már jó régóta nem hagy nyugtot nekem. Ez az én sorsom.
Fejem gyorsan kapom fel, s meg is bánom rögvest. Megrázom fejem, hogy némiképp víztelenítsek, ám hiába, mert fentről kapom a következő adagot is. Az ajtóra sandítok, hogy ne nagyon kelljen fej-, s nyakmunkát végeznem. Puffanást hallottam. Ez egész biztos. Valaki meghallott és a segítségemre siet, vagyis annyira nem siethet, ha még mindig nem nyitott be. Remélem nem gondolta meg magát.
Aztán nyílik is az ajtó, s feltételezett megmentőm egyből célba is veszi az első útba eső WC-fülkét, majd eltűnik az ajtó mögött, mielőtt egy üdvözlő szót is kinyöghetnék neki. Ahogy elnézem nincs túl jó állapotban. Vagy talán épp ez a baj, hogy túl jó az állapota?
Igen. Jejj. A hangokból úgy ítélem meg, eléggé ramatyul lehet ifjú, vagy épp öreg barátom, ugyanis korát még nem igazán tudtam megállapítani. Nem sokat láttam belőle, hogy ilyenekről dönthessek.
A fülke felé nézek, ahol éppen kiadja magából bánatát, s látom, hogy a rohamosan emelkedő vízszintbe egy kis más is kerül. Valami olyasmi, ami nem oda való. És közeledik.
Jézusom, valami ilyesmi érzése lehetett a szegény áldozatoknak is, a Cápa című filmben. Most már átérzem fájdalmukat és soha soha soha többet nem fogok röhögni rajtuk.Csak ne érjen ide a hányás-folt. Kérleeeeek gyere ki rejtélyes idegen rejtekedből, s segíts rajtam, mielőtt elérne a vég!
Lábaim felhúzom, s próbálom mindenhogy összehúzni magam. Nem érhet hozzám!
És akkor kijön. Ezaz, végre! Most már akkor szentelje figyelmét megmentésemre, hipp hopp haladjuk!
Várakozó tekintetem csalódott váltja, s a roppant vicces helyzet most valahogy nem csal mosolyt arcomra, hatalmas zuhanása ugyanis hullámokat kavar a vízben, s közelebb hozza hozzám, amit nem kellene. A hányadék, nem hogy csak büdös, de egyre rohamosabban terjed felém. Ha így halad a dolog, muszáj lesz sikítani... még ha a férfiasságomon is esik csorba, de inkább azon, mint a makulátlanságomon, ami ma már így is eleget sérült.
Feláll és közeledik. Úgy látszik kezd észhez térni és kiszaba... vagyis nem. Fejét a szomszédos mosdókagylóban mossa tisztára, próbálva kimosni a felgyülemlett alkoholt is. Szólnék én neki, hogy ez nem olyan könnyű munka ám, de a frissen nyakamba zúduló, ezúttal megduplázódó víztömeg megakadályoz. Szemem szám becsukom. Belehalnék ha ebből a piszkos vízből bármennyit is lenyelnék.
Miután úgy érzem, elállt a veszély, kinyitom szemem, s ránézek az állítólagos mentőseregre. Vagyis állítólagos, nekem, hiszen ezzel a jelzővel eddig szerintem csak én illettem, de lehet, hogy egész embercsoportokat mentett már meg, ki tudja.
Éééés úgy tűnik észrevesz engem is. Ezaaaaaz, haladunk! Már csak az zavar, hogy úgy beszél hozzám, mint ha egy rossz gyereket próbálna faggatni. Az meg már más kérdés, hogy  alig értem, mit mond. Enyhén illuminált állapota kissé zavar. De van itt rosszabb is... a hányás a vízben. Közeledik.
- Üdülök. – mormogom halkan, nehogy meghallja, mert képes lesz komolyan venni.
Nagyot sóhajtok, jelezve, hogy haladjon már, mert halálra unom itt magam. Szó szerinte, csak nem az unalom fogja okozni halálom, hanem a rókabácsi aki megtanult úszni, és egyenesen rám vadászik. Elmosolyodok, mikor megtalálja a pálcámat, és végre eljut addig, hogy gondolkodjon, majd megpróbáljon megmenteni.
- Az a Finite Incantatem! – rivallok rá, ám már késő. Egy ilyen bűbájt lehetetlenség elrontani, neki mégis sikerül! Remek.
Rémülten érzékelem a vizet, mely felcsap, s mint kígyó, támad rám. Próbálok nem levegőt venni, amíg az észlény rájön hibájára, ám nem sikerül. Orrom tele lett ezzel a piszkos vízzel, s szám kénytelen vagyok kinyitni, levegőért kapkodva, ám az is tele lesz vízzel, amit nem vagyok hajlandó lenyelni, így mint egy hörcsög, aki pofazacskójába gyűjti a kaját, csukom be szám, s kezdek lilulni a levegő hiányától. Már épp azon voltam, hogy megfulladok, mikor a vízáradat elállt, s én nagy örömmel nyitottam ki szám, melyen kifolyt a borzalom, mely befészkelte magát. Azt hiszem ma este triplán is fogat fogok mosni.
Ellenőrzöm, hogy tényleg megszűnt- e a bűbáj, majd miután megbizonyosodok róla, mint egy ijedt kisgyermek, zárom el az eddig fejem fölött csobogó csapot, s ugrok fel a mosdókagylóra. A hányás már majdnem ideért.
Szaporán köhögve kapkodom a levegőt.
- Kö-hö-szi. – nézek hálásan megmentőmre, aki, csak most fedezem fel, szintén az oroszlán házába tartozik. Remek! – Visszaadnád a pálcámat? – nyújtom felé jobb kezem, majd hátsó felem, amely teljesen át van ázva, mint szinte mindenem, leengedem a kemény mosdókagyló felületére, melyből épp most folyt le a bennrekedt víz. A többi csapot is el kéne zárni, de előbb a hányás!! Azt hittem nem jöhet rosszabb, az itt kísértő szellemtől, de tévedtem. Ez határozottan rosszabb!

Minden nap legnehezebb része a reggel. Nem könnyű újra erőt meríteni, talpra állni, felkelni, mozdítani tested, lelked, küzdeni. Főként, ha a hátad szinte sajog a kényelmetlen fekhelyedtől, ami manapság számomra nem jelent mást, mint egy függőágyat a szükség szobájában. Megpróbáltam mindenféle varázslattal ellátni, abból a célból, hogy mégiscsak kényelmes legyen, de valahogy sehogy sem akart összejönni. Egyáltalán nem olyan, mint a pihe-puha ágyam a Hugrabug hálókörletében. Abból az ágyikóból tökéletesen rá lehet látni a Holdra és az összes csillagra, melyek olyan megigézően hatnak az emberre, plusz a párnámnak csodálatos goji bogyó, vörös áfonya és rózsa illata van, amit bármikor is érzek rám tör az álmosság. Szinte látom magam, ahogy az éjjeli szekrényemen gyertya ég, s én az ölemben tartok egy pergament, amire lelkesen jegyzetelek. De ez a feltűnő kép, csupán egy emlék, mint ahogy minden jó dolog csak a múltamban létezik.
Életmódot váltottam. És itt nem csak a szökevény létemre gondolok. Hanem egyáltalán arra, hogy olyan vagyok, mint egy vámpír. Nappal alszok és este pedig élem világom. Hisz másképp nem is lehetne. Csak éjszaka vagyunk igazán aktívak és az a nagy baj, hogy a halálfalók ezzel tökéletesen tisztában is vannak. Szabadidejükben csak hobbiból fogócskázni támad kedvük, épp ezért olyan veszélyes nekünk már csak létezni is. De hát veszély nélkül mit is ér az élet?
Kevés kapcsolatom van már a külvilággal. Igyekszem jelezni a szeretteimnek, hogy még élek, de valójában csupán őket sodrom veszélybe azzal, ha megpróbálom felvenni velük a kapcsolatot. Bárhogy is nézzük soha, sehol sem vagyunk biztonságban, de ahhoz, hogy életünk ne legyen hiábavaló muszáj kockáztatnunk.
A legnehezebb, legfájóbb pontja annak, hogy szökevény vagyok, az a családom. Mindkét szülőm auror, s a két bátyám közül egy halálfaló. Kifejezetten jó célpontok vagyunk egy halálfaló támadásra és összeszorul a gyomrom, ha csak belegondolok, hogy netán az egyik testvérem is képes lenne részt venni a hadműveletben, megkínozni a saját családját, hovatovább.. Nos, erről szólnak a rémálmaim, tömören.
S most újra itt vagyok. Rutinosan cikázok a folyosókon rettegve minden egyes pillanatban, hogy lefülelnek és végem. De már olyan állandósult érzés ez, hogy nem fojtogat, mint azelőtt, hanem inkább erős vehemenciával lüktet az ereimben és suttogja, hogy 'ne állj meg, menj tovább'. De ez a gondolat, akkor sem lankad bennem, amikor elérem a végállomást, s megtalálom a tökéletes búvóhelyet. A sötétségbe süppedve, ledermedve várok és várok, akár az idők végezetéig is.