Mugliismeret tanterem

Apró, mugli osztályteremre nagyon hajazó helyiség, általános iskolából ismerős parafa faliújsággal, nem mozgó fényképekkel a falakon. Kétszemélyes, összefirkált padok, kényelmetlen székek. Ide belépve tényleg a mugli világban érzi magát az ember.

Miss Scarborough

-...és még egyszer nyomatékosan hangsúlyozom, adják át a pajtásaiknak, az, hogy a délelőtti óra elmaradt bizonyos sajnálatos körülmények miatt, messzemenőleg nem  jelenti azt, hogy akkor a díszes társaság megengedheti magának, hogy nem jön el az esti pótló órára-*merő szigor vagyok, rigor-szigor, legalább, mint egy téli hidegben kintfeledett karácsonyi puding a maga teljes, reszketős bájában. A fiatalok felkeltek, dühödten a táskájukba csaptak pennát és egyebet, nem látszottak harmonikusnak, én pedig nem voltam igazságos. Mivel a csoportnak a fele jött csak el a vacsora utánra meghirdetett mugliismeret órára, ami délelőtt sajnálatos módon elmaradt... Merlinre is, elvégre elájultam és bevertem a fejem az asztalba, még mindig érzem, hogy a járomcsontom felett lilállik a hús, pedig elláttam mindenféle módon, ahogy csak lehetett. Szóval hiába minden, a csoport nem vette komolyan, hogy tényleg pótolni akarom az órát, én pedig nem éreztem úgy, hogy ezek után simogatnom kéne azoknak a lejmolósoknak az egóját, akiket pedig mégis ideevett a penész. Vigyék csak a rossz hírem. Csak bátran, csak rajta. Majd győzöm jóvátenni könnyen megválaszolható kérdésekkel... már ha én állítom össze a kérdéseket. Már ha év végén még élek. Már ha... marha. Lecsapva a pálcám az asztalra se lettem harmonikusabb, így felvettem, a tanári asztal mögötti ablakhoz léptem, kinyitottam a jellegzetesen bárányszagú skót esőnek, megtámaszkodtam a párkányra, leintettem a fényeket, amikor az a kopogás bedobbant az életembe. Ki a jó fene az ilyenkor?*
-Jöjjön be-*megfordultam, a folyosóról bejövő fényben is felismertem az alakját, azt hiszem, ez már valahol kóros lehetett. A letolást máris megúszta a kislány, ha véletlenül az ő csoportjának is lett volna meghirdetve az óra, akkor őt biztos felmentem. Körvonalairól az ember lányát... Én persze mimikrikvel láthatatlannal öltöztem, fekete garbó, sötét nadrág, csak puritán egyszerűséggel, nem mintha annyira jellemző lett volna rám.* -Csodálom a bátorságát. Nagyon utálnak a folyosón?

Pedig olyan jól indult a nap. McGalagony megdicsérte az órán, mivel nonverbálisan neki sikerült először elvégezni az Avis-t, s még ezt követően sem nagyon sikerült senkinek a sárga madárkák elővarázsolása. Qcrossnál is domborított egy nagyot a Silenciojával, s kezdte azt hinni, hogy ez lehet élete egyik legjobb napja. Ebédnél aztán megkapta a mugliismeret professzor üzenetét. Így szoktak kipukkanni azok az álom bubik, amik akkor törnek az emberre, ha úgy érzi, ma minden rendben lesz. Sosem szokták a tanárok behívni a diákokat, csak ha valami probléma van. Őt eddig csak Foley és Bimba hívta magához, de ma még a bájitaltan tanár is megejtett felé egy bátorító mosolyt, hiszen a főzete aqua zöld helyett türkiz lett, ami között igazán nem sok különbség van. Talán élete legnagyobb sikerét sikerült produkálnia még annak fényében is, hogy tudta, estére bizony nem irigyelt programja lesz. Úgy tűnik teher alatt nő a pálma. A dologban az volt a rossz, hogy bár nem volt baja Minticz-cel a professzor elfelejtette a levélke végére kanyarítani, hogy mégis miért szeretné látni. Volt egy sanda gyanúja.
Vacsora után első útja a professzor tanárija felé vette az irányt, a gondolatok és rémképek csak úgy forogtak a fejében. Nem érti a problémát, a büntetőmunkát már megkapta az elkobzó tanártól. Túl is élte, azt hitte ennyivel el is van intézve. De az élet nem fenékig tökpuding, ezért is toporog az ajtó előtt már vagy fél órája és adott időközönként bekopog. Ha nem jár arra egy hollós másodikos és közli vele, hogy a tanerő mugliismeret órát tart. Az utóbbi időben annyit ráncolja az orrát, hogy már csak reflexből is megy neki. Egy csücsörítős grimasszal küldi útjára az apróságot, ő pedig kelletlenül vág neki a folyosónak.
~ Ilyenkor órát tartani.... ~ elmélkedik magában, s komolyan kétségbe vonja a férfi épelméjűségét. Nem siet túlságosan, ha már idő közben véget ér az óra, úgyis találkozniuk kell a folyosón. Azonban semmi, néhány diáktársán kívül senkivel nem találkozik, s még a terem előtt is majdnem negyed órát kénytelen várni.

***

Mocorgás, majd ajtónyitódás és végül egy kisebb csoport diák tűnik fel. Egyikük ábrázata sem valami kedélyes, de valószínűleg az övé sem lenne az, ha ilyenkor kellene mugliismereten senyvednie. Neki speciel semmi baja a tárggyal, sőt. Idén azonban a sok változás mellett ebben is történtek változások, az anyag nagyon kellemetlen lett, így már őt sem köti le, meglehet talán, hogy emiatt hívatja? Tény, a legutóbbi beadandóval nem sokat törődött.
- Jó estét, Professzor! - köszönti a férfit miután engedélyt kapott a belépésre, s már kezdené is a magyarázkodást, amit olyan ügyesen bemagolt a délután folyamán. Van több teóriája is, hogy miért lehet itt, konkrétat azonban nem tud. Ám mielőtt még védőbeszédét megkezdhetné a férfi közbeszól. Meglepetten vonja fel szemöldökét és zöldjeit a férfira mereszti. Eleinte nem igazán érti, de a néhány pillanatnyi döbbent csönd és egy sóhajtás után haloványan elmosolyodik. Hátratekint válla felett a csukott ajtóra, mintha csak röntgenlátását és szuper hallását bevetve próbálna választ találni.
- Nem mondanám, csak úgy hétféle halálnemet hallottam. Az egész jó arány, nem? Piton professzor ennek a dupláját kapta, a... z új tanárokról nem is beszélve... - nem igazán kívánkozik ki az igazság, hogy a Halálfalókról beszél, de talán elég egyértelmű a célzás. Kicsit szélesedik mosolya, s bár tudja, hogy a neheze most jön, a térdei már nem remegnek. Ha másnak nem, saját maga számára valamennyit sikerül oldania a légkört.

Miss Scarborough

*A pálca nem arra való, hogy csapkodjunk vele, mint az imént tettem, de még csak arra se, hogy úgy lengessük, mint minden valamirevaló tehetségtelen, utolsó mitugrász... sóhajtottam. Irányítani való a pálca, arra, hogy fókuszálja a varázst, két lámpának fényt adtam vele, miközben Shael olyan illedelmesen összecsukta magunkat ebben a hangulattalan teremben. Kicsit élveztem, hogy a kezemben az irányítás. Azt hiszem könnyű engem boldoggá tenni, nem kell lánc, korbács, ostor ahhoz, hogy eltespedjek az uralkodás élvezetében. Most már legalább lát és látom. Mennyire zöld szeme van, ilyen távolságból is szinte ragyog.*
-Honnan ismerhet ez a fantáziátlan banda hétféle halálnemet? Csak nem tegnap tanulták mágiatörténelemből? Nem, az már régen volt, inkább ma délután lehetett-*egész jó szórás és ha belegondolok, hogy mardekárosok egyáltalán nem is járnak az órámra, gyakorlatilag el kell ismernem a csoport képességeit, van bennük tehetség, van jövőjük. Akinek elképzelt halála van, annak akár élete is lehet tartalékban, tudom őket irigyelni.* -Még nem vagyok népszerűségem csúcsán. Majd amikor az ön csoportjában kiosztom a dolgozatokat-*visszalépkedek az asztalomhoz, az ablakot nyitva hagyom, a fáklyáknak nem fog megártani a szél, a hugrás kislány meg csaknem most és itt akar megfázni. Bár újabban mintha a varázsló-lányok is az egészen extravagáns rövidségű ruhákat kultiválnák, mintha nem is tudnák, hogy skóciában igencsak hideg van. Ah igen, skót  vagyok a lelkem mélyén, legyen hideg, legyen levegő, legyen szél és akkor bárkit befogadok a talárom melegébe. Nem most. Most nincs nálam talár se. Formában se vagyok. Végigsimítok a szemem alatti folton, csoda, hogy nem vertem ki a szemem. Amilyen szerencsém van simán belefért volna.*
-Na de, ha már egyszer témában vagyunk, örülök, hogy magácska nem lébecolta el a meghívást, mint az ifjabb korosztály az órára járást. Ez nekem és magának is nagyon jó. Amiről beszélni akarok az már közel sem ennyire derűs, kellemes... kér egy kávét?-*bele az éccakába, jól van Shannon, rontsd meg a diákot, ő se aludjon, mindazonáltal az asztalon feltűnnek a sötétszürke csészék, cukortartók, forró kancsó, gőzölög, nedves, nyirkos kávéaromát lehelve magából, kis csuporban tejecske, edénykében cukrocska, fedett köcsögöcskében mindenízű drazsécska...* -Szolgálja ki magát, ha már egyszer a házimanóknak ilyen füle van-*addig én kihúzóm a súlyosan beragadó fiókot az asztalból, pontosabban az ölembe rántom és kihalászom a dolgozatát. Szépen felcsavart, gyöngybetűk.* -Elolvastam az írását, de nem nagyon javítottam bele. Gyakorlatilag hibátlan, hogyha azt kértem volna, hogy a tavalyi tananyagot és szemléletet írja le, de így értékelhetetlen. Ön félvér? Vonatkoztasson el-*még valami kikerül az asztalra, alighanem ismerős lesz neki a kedves, kazettás masina.*

Bár a professzor hangsúlya nem kívánná meg, Shay ajkai újra és újra mosolyra húzódnak. Kellemetlen helyzetben van, kínjában teszi, de ez rajta egyáltalán nem látszik. Már most eldönti magában, hogy ha Minticz neveket fog kérni, letereli vagy teszi a hülyét, ahhoz kivételesképp ért, és nem mond egyet sem. Véletlenül tudna pedig néhányat. A mentésre azonban semmi szükség a férfi ugyanis másfelé érdeklődik.
- Ne gondoljon komolyra, az ilyenek, hogy ölelgetne meg egy durrfarkú szurcsókot vagy, hogy menne el egy mandragóra koncertre... - talán itt kellene abbahagynia - ... a kedvenceim a rágcsálna el egy cserép mérges csápfüvet és a pacsizna egy mérges muskátlival, voltak. De mivel érdemelte ki ezeket a bájos jókívánságokat? - kérdezi továbbra is magára erőltetve a nyugalmat, s minden kínlódását palástolva egy kis lazasággal próbál nem külső tüneteket mutatni. Valamiért kellemetlenül érzi magát kettesben egy tanárral. Itt. Talán csak azért, mert tudja, van egy kevés vaj a füle mögött. De talán, ha az kiderülne, Lumpslucknál ülne és nem a mugliismeret professzornál. Egyelőre nincs ok a parára, ennek okán lép közelebb néhány lépést, a tanári asztalnál áll meg. Nem ül le, jelzendő, hogy nem tervezett egy hosszúra nyúló találkát itt az éjszakában. Valószínűleg téved. De tartja még egy kicsit, hátha a professzornak kedve támad a témára térni. Nem is késlekedik a bevezetővel, amivel sikerül megint kicsit megijesztenie a hatodévest. Nem jó... végül is ezt már sejtette, ha agyon akarta volna dicsérni, azt az órán, mindenki füle hallatára mondta volna el és esetleg még pontjutalmat is kapna, hogy a Hugrabug csúfos szereplésén egy hajszálnyit javítson. A folytatás azonban vár.  Kávéval kínálja a hugrást.

- Nem, köszönöm - utasítja vissza a koffeint, azonban a tej magában egészen jól hangzik, mutat és hirtelen rádöbben, hogy ki van száradva a torka. Jellemző. - ...csak egy kis tejet. - motyogja, majd az utasítás szerint kiszolgálja magát. Nagyon reméli, hogy tejtartónak is megvan az a mágiája, hogy újratölti magát, mert ha nem, a tanerő hosszú éjszaka elé néz.
Vesz egy nagyobb levegőt a bírálaton, de nem keseredik el. Végighallgatja a férfit, nem vág bele, nem kezd el szabadkozni, leteszi a csészét, majd a tanerőre néz. Állja tekintetét, akárhogyan is néz most rá, tudja, hogy elb...rontotta a beadandót, de azt a maszlagot, amit újabban megpróbálnak nekik beadni, nem könnyű megemészteni, feldolgozni.
- Sajnálom Professzor, de azt a szemetet elolvasni sem vagyok képes, nem hogy kielemezni. Lehet, hogy másoknak megy az egyik évben érdekes és tiszteletre méltónak találni a muglikat, a másikban meg undorító csatornatölteléknek, akiknek a létre sem lenne jogosultságuk... de nekem nem. Ha ezért megbukok, na bumm. - dacoskodik egy kicsit, ami rá aztán tanárral szemben még sosem volt jellemző, de ez most egy ilyen dolog. - Talán, majd ha már visszaváltunk a régi... szemléletre... - motyogja már leginkább a tejének, a végét pedig már nem is lehet érteni, mert inkább elharapja. Tény, bizakodik abban, hogy ez a rémálom csak átmeneti állapot, de azzal is tisztában van, hogy ha lesz visszaváltás, az sem most lesz.
Kortyol néhányat, végül sóhajt egy nagyot.
- Sajnálom, ha ad esélyt újraírom, ha nem, akkor majd legközelebb, ha rókazsákkal is, de végigolvasom azt a... tananyagot - szíve szerint inkább szemetet mondana, de nem tudja a professzor mennyire tűri az ilyesfajta beszédet, és lányként nem is akar nagyon vulgáris lenni. Pedig tudna, tanítottak neki csúnya szavakat, bár használni fél őket, megjegyezte mind.
A walkman viszontlátására kettős érzések kavarognak benne. Élénken él még benne a büntetés, de másrészről örül, hogy kütyüje épen és egészségesen hever előtte. Kíváncsian vonja fel szemöldökét, kérdő tekintetét Minticzre fordítja. Vajon hogyan került ez hozzá? És most még tőle is büntetést kap érte?

Miss Scarborough

-Egyszerűen elképeszt ez a derültség kisasszony-*elképeszt, meglep, megdöbbent, hihetetlenül elképeszt, ahogy képes ilyen fesztelenül mosolyogni, mindenféle ok és ürügy nélkül, bár ha jobban belegondolok, voltaképpen itt vagyok én, mi kellhet még több a jókedvhez. Vagy ez már túlzás lenne?* -Ez a derültség, ez a mosoly, csak nem vizionálja maga előtt ezeket az ínyencségeket éppen?-*a kérdésére csak legyintek, mi mást is tehetnék. Eléfordítom a pergamenjét, hadd lássa jól a vétkét, komoly szembesítés, bár bennem azért kevés a draumaturgiai érzék, mindent elkövetek annak érdekében, hogy ez egy kicsit máshogy látszódjon. Csak összeesni tudok. De azt nagyon.* -A délelőtti óra elmaradt. Maguknak holnap lesz, készüljön fel rugalmasan, mielőtt nagyon megörülnének, ha véletlenül nem jelennék meg, óra akkor is lesz. Este, vacsora után. Aki nem jelenik meg, azt odaszórom az óriáspolip elé, vagy pálca nélkül kiteszem a Hargitára. Azt se tudják mi az. Egy hegy. Hideg hegy-*némi mosollyal fűzöm hozzá. Biccentek, igya csak a tejet, én egyelőre csak megtámaszkodom az asztalon, vele szembe, figyelem, ahogy a porcelánt a szájához emeli, belekortyol a tejbe, hófehér italcsepp az eleven színű, meleg bőrű szájon, kis libabőr a nyakon, sóhajtás, motyogás, lézeréles közelségből szemlélt ceremónia. Tipikus diák. Próbálja konszolidálni magát, de ma már nem megy, nem tudnak ezek félni, olyan erősek, olyan szabadok. Voltaképpen nem csoda, ha a halálfalók idetelepítették magukat. Minden diák potenciális lázadó. Még a hugrabugosak is. Hova fajult ez a világ?! És mindezt egy sóhajtásból látom. Kénytelen vagyok most már én mosolyogni rajta, pedig aztán semmi okom nincs a vidámságra.*
-Egyrészt ne sajnálja, másrészt nem szemét. Nem véletlenül választottam az új mugliügyi paragrafusokat. Művelt emberek fogalmazták művelt közönségnek, politikai igénnyel, értéktartó minimummal. Nem szemét, hanem törvény-*mondhatnám, hogy szimpatikus a hozzáállása, de kinek jó az, ha olyanokkal szimpatizálok, akik kanyarban sem akarják elfogadni azokat a szabályokat, amiknek én annak rendje és módja szerint behódoltam. Mert az élet ilyen. Ilyen jó alaposan igazságtalan.*
-Nem adok esélyt-*szigorhiányos határozottság.* -Nem kell újraírnia, gondolhatja, hogy írtak már elegen elég sok ostobaságot arról, hogy ne akarjam, hogy még maga is megossza velem a félreértelmezéseit. Mást gondoltam. Erre nem kap pontot. Visszautasíthatatlan ajánlat, jobb ha úgy él vele, hogy innentől minden másik házija olyan ezerszázalékosan könnyű és pontos olvasmány lesz, amibe még én se tudok belekötni. Nincs piros tinta, nincs fáradozás, falba ütögetett fej fájdalma, hajtépő kétségbeesés, nyafogó agresszió, semmi. Csak pontosan elvégzett feladat. Elvégre azért jár ide, nemde? Most nem azt kell megtanulnia, hogy milyenek a muglik, hanem azt, hogy milyennek kell látni őket. Ezzel ne vitatkozzon, fogadja el, fogja fel. Ennyit a szentbeszédről-*fújom ki a felgyűlt levegőt, felkapom a kazettajátszóját, felmutatom.*
-Más-*de még mennyire, hogy más, ha már egyszer többé-kevésbé lehordtam, hogy a legcsekélyebb mértékben se lázadozzon, mert nagyon nem lesz jó vége, akkor itt az ideje, hogy valamit mutassak is, valami meglepőt, valami mást.* -Könyörgöm árulja el nekem, hogy mit csinált szerencsétlen lejátszóval ahhoz, hogy tiszteletreméltó kollégáim azt hitték, fegyverként használható, titkos adatok továbbítása szolgál, továbbá rendelkezik azon képességgel, mint a Szükség Szobája és elnyeli azon renitenseket, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni unalmas óráikban, és bizonyos anti-halálfaló tüntetéseket rendeznek egymás közt-*szünet, sok beszédnek, sok az alja.* -Igen. Tudok a szobáról. Én is ide jártam-*mondom a megnyugtatása végett és az Roxfort történelmét is olvastam, de ennyire nem akarhatom lejáratni magam, úgyhogy erről a szerencsétlen körülményről inkább mélyen hallgatok.*

Mosolya némileg apad, amikor a fiatal tanerő megjegyzést tesz a vigyorgására. Ajkát beharapja, de akármennyire is igyekszik nem mosolyogni, olyan mintha múlóban lenne a vidítóvarázs, de még mindig mosolyra késztetné. Ez van, lehet lapozni.
- Nem tehetek róla… - von vállat. Talán nem kell belemennie abba, hogy mennyire önkéntelen is ez sokszor, mint ahogyan most is. Persze, ha Piton fekete szemeibe kellene bámulnia, már korántsem esne oly nehezére a faarc. De itt és most, már maga az, hogy mugliismeretből kap letolást ad egy vicces hangsúlyt ennek az egésznek. A feltételezésre, mely szerint épp azt képzeli el, hogy Minticz sorra próbálja a különböző szituációkat egy nagy igen lenne a válasza, de ehelyett csak megrázza a fejét, amely még mindig nem nemet jelent, talán egy már nemet. Minél jobban küzd a különböző képek ellen, azok annál erőszakosabban tolulnak a fejébe, s szemei előtt mások számára láthatatlan filmként peregnek le.

A dolgok aztán komolyra fordulnak, ahogyan azt ő is gondolhatta volna. A tanárok nyíltan sosem állnak a diákok oldalára, tilos is nekik, meg igyekeznek megóvni őket. De ha ennyi szenvedélyes lázadó közé keveredik, még egy hugrásra is átragad, hogy hallassa a véleményét, ha már van neki. Mellékes, hogy elvileg nem lehetne, és gyakorlatban csak társai egy része kíváncsi rá. Az a kis része, akikkel hétről-hétre a gonoszok orra előtt tartanak közös tanácskozásokat és  párbajedzéseket, akikkel közösen eszelnek ki csínyeket, hogy éreztessék, a Roxfort sem adta még meg magát, csak mert olyan tanárai vannak, akik beletörődnek ahelyett, hogy harcolnának. Csak azért marad csöndben, mert érzékeli, hogy a Professzor nem túl nyitott erre a kis vitára, pedig a lány kevésszer van ennyire elemében.
- Majd igyekszem… - kissé csalódott a hangja, már hogy a frászba ne lenne az, mikor épp most próbálja egy olyan ember letörni a lelkesedését, akiről azt feltételezte, hogy talán az ő pártjukon áll. Talán érzékelhető, hogy lenne hozzáfűznivalója, de van már annyira érett, hogy azt is felfogja, ez egy meddő vita lenne, és ő, mint egy átlagos diák, tehát gyerek, nem tehet mást, mint meghunyászkodik. A fenéket, de higgye csak azt a tanár úr, amit akar, talán egy idő után meg is kedveli, amit mond.
- Ezerszázalék… piskóta – bólogat, pedig egyelőre semmi ötlete, hogyan fogja ezeket a „törvényeket” minden gyomorfelfordulás nélkül magáévá tenni. Egyre szimpatikusabbnak tetszik neki az imént felvázolt zacskós megoldás, bár ha rajta múlna vetné a tananyag ezen formáját a tűzre. Ez a pálfordulás egy nem épp tökéletesen kivitelezett színészi alakítás, ő sajnos nem tud olyan jól képmutatni, de elég, ha a tanerő elfogadja, hogy Shaelynn rábólintott. A nyelve hegyére kell harapnia, hogy ne vágjon azonmód vissza, de sokadszor is emlékeztetnie kell magát, hogy még mindig egy tanárral beszél, vagyis egy tanár beszél vele. Száját látványosan elhúzza, s elfordítja tekintetét, hogy egy-két nagyobb levegővétellel leküzdje azon vágyát, hogy a csészéjét lecsapja az asztalra és megsemmisítő pillantások közepette vonja kérdőre Minticzet, hogy mégis mi a fenéről beszél. Belső feszültsége arcára is kiül, elégedetlenül megrázza a fejét, egy elhúzott mosollyal, majd egy helyben toporogva cipője orrát ellenőrzi, s végül vissza.

Más téma. A walkmanje. Remek. Még a kis morciját jelző piros foltok mindig ott virítanak az arcán, ezzel együtt kelletlenül néz fel a mugli ketyerére, s újra elvigyorodik, sőt vállai is rázkódnak a néma röhögéstől. Az egy milyen jó kis nap volt, és még azzal együtt is megérte, hogy most itt van, meg hogy hol volt korábban és mit kapott érte. Okulva azonban a korábbiakból, fordítva közelíti meg az egészet, pedig milyen büszke a tettére, ezt a felcsillanó smaragd zöld íriszek is elárulják. Kit érdekel, hogy haragszik rá, mert az oly nagy munkával összegyűjtött új maszlagját a lány nem akarja elfogadni és ugyan kit érdekel, hogy ilyen a hozzáállása, ő bizony nem tágít sajátjáétól, és épp ez a kis hordozható lejátszó az, ami az előző pár perc kellemetlenségeit úgy kiűzi belőle, mintha sosem történt volna meg. Harapdálja alsó ajkát, hogy ne vigyorogjon már ilyen fenemód elégedetten.
- Megszivattam vele egy mardekárost, aki kötekedni próbált velem. Tudja elég gyakran fognak ki maguknak, mert lány vagyok, és mert hugrabugos. Szinte minden héten próbálkoznak valamivel, a táskámat már most háromszor rámolták ki és szaggatták szét. Azt hiszem, ezt nem kell hagynom. Hirtelen felindulásból előkaptam és már nem emlékszem mit mondtam, de aztán kattintottam vele, amire kinyílt az eleje és az a srác úgy szaladt el, mint egy kismalac… hátöhm ennyi történt – zavartan rántja meg a vállát, és kénytelen a professzort fürkészni, hogy eldönthesse mosolyoghat-e.
~Olyan jó lenne egy kis cinkos csillanást elkapni a szemében, vagy valamit… ~ valamit amiből tudhatja, hogy nincs akkora baj, mint amekkorát csinálnak belőle.

Miss Scarborough

*...és még mindig mosolyog. Elképesztő. Diákkoromban én odafagytam volna az asztalra, ha valamelyik tanár lehord azért, hogy körpanorámában figyel a derültség az arcomon. Nem mintha mosolygós gyerek lettem volna. Nem mintha lett volna rá egyáltalán bármiféle okom is, hogy mosolygós legyek.*
-Dehogynem tehet, mindenki a maga vigyorának kovácsa-*komoly tekintélyépítés zajlik itt kérem szépen, szinte hallom a gondolatait, ahogy sisteregnek a ki nem mondott szavak megfeszített száján. Mégiscsak használt valamit a drill? Nem tudom minek nézhet most ez a lány, de aligha lehet hízelgő rám nézve.*
-Mintha nem is lenne véleménye. Olyan kis beleegyező ma-*piszkálom meg az alvó, aranyszínű sárkányt benne, elvégre mi más is lenne a hugrabugos? A szárnyas lovak közül is az aranysárga a legjobban kezelhető, kisebbet harap, lomhábban mozog, a léptei lassúak, inkább erős, mint kreatív, inkább türelmes, mint lázadó, de persze csikókorában mind egyforma, rúg, harap, nyihog, csapkod, kivéve, ha megijed.* -Még a végén azt kell hinnem, hogy ennyire fél tőlem. Hát akkor csak ügyesen azokkal a százalékokkal-*biccentek, magamhoz húzok egy csészét, feltöltöm forró kávéval, a fedett csöbörből borítok bele egynéhány szemet, mire is némi opálos zöld szín vegyül a kávé feketeségébe. Még ilyet se láttam, elkeverem, eloszlatom a sebesen oldódó drazsékat abban az édes szirupba, amit így nyerek, felpillantok rá, ahogy igazán belelkesülten meséli a kis kalandját, démoni késztetést érzek arra, hogy letörjem a lelkesedését.*
-Ugye tudja, hogy jómagam is mardekáros voltam-*kérdezem annyira finom mosollyal, amennyire csak tőlem telik, miközben beleiszom a kávéba és szembesülök azzal az ízzel, amit a belekevert cukrok adtak neki. Megnyalom a szám, rajta tartom a szemem. Mintha fürkészne, vajon mit akar látni? Mindjárt zavarba jövök, megemelem felé a csészét, aztán visszakoppantom az asztalra.* -A mardekárosok pedig nem éppen arról híresek, hogy könnyen befolyásolhatóak, ijesztgethetőek... bár már a Teszlek Süveg se a régi, a humora is elromlott, így nem nyilatkozhatok a mostani generációról-*aki a mardekárba járt az a szíve mélyén örökre odatartozik és mélyen lenéz mindenki mást. Én pedig megint egy hugrabugos kis hölgyet próbálok jobb belátásra bírni. Azt hiszem menthetetlen vagyok. Megmosolygom a történetét.*
-Mindazonáltal bátor ötlet volt, ha mégoly felelőtlen is-*megsimítom az állam, felveszem a kütyüt, kipattintom az elemtartóját felmutatom a két, megdelejezettségében halványan fénylő elemet, aztán visszapattintom őket a helyükre.* -Bár nem értem, hogyha egyszer úgyis használhatatlan, akkor minek hurcolta magával, gondolja, hogy akadt volna olyan személy, aki működőképessé teszi a kedvéért?-*bár ha van egy kis esze, akkor megérti, hogyha az elem most fénylik, akkor az eszköz már működőképes. Vágom magam alatt a fát és hülyeségeket beszélek, de most miért ne tenném, ha már egyszer évtizedek óta így szokom.*
-Nem tetszik a hozzáállása-*mondom végül némi habozással.* -Mire fel ennyire bátor? Mitől ennyire merész? Gondolja, hogy magának van bármi joga tiltakozni, némi szaggatás ellen, amikor ezeknek a túlagresszív kölyköknek a szülei odakint embereket ölnek, stb, stb. Szép dolog a lázadás, persze, ha az elvi oldalát nézem mondhatnám, hogy nagyon jó, hogy kiállt magáért, de...-*minek?* -Úgy véli megérte? Persze, elvégre még mindig életben van. Még-*elétolom az eszközt.*
-Kifogástalanul működik, elviheti. Ne mutogassa, ne kattogtassa, egyáltalán ne is gondoljon rá. De zenét hallgatni akkor is jó, és inkább üvöltessen valamit a fülében ábrándosan sárga hálókörletében, mintsem óvatlan mardekáros fiúkákat ijesztgessen és feleslegesen konfrontálódjon.

-Ehm… - szemöldöke felszalad homloka közepére, és mosolya kicsit megfagy, kicsit fonnyad. Nem akar nagyon látványosan reagálni, de már ebből is látható, hogy csöppet sem ért egyet a férfival. Mily meglepő. Szerinte egy mosoly kiváltó oka sok minden lehet, az ő esetében pedig ez hatványozottan igaz, mivel akkor is vigyorog és mosolyog, ha ideges, vagy ha zavarban van. Ez meg olyan természeti dolog, amely jegyekért kevésbé lehet ő felelős, mint mondjuk az ősei.  Általánosságban úgy van vele, hogy akinek nem tetszik a vigyora, az ne nézzen rá, most sincs ez másképp, a Professzor nyugodtan bámulhat helyette kifelé az ablakán, ha már kinyitotta, azzal is csak az ő helyzetét könnyíti meg, mert legalább nem hozza zavarba egy-egy pillantással.  Újabb piszkálódást hagy igazi válasz nélkül, talán ezzel táplálva a férfiban azt a hiú reményt, hogy máris megtörte a lányt. Ugyan, ahhoz korábban kell felkelnie, és valahogy drákóibb módszerekre lenne szüksége. Meglehet, hogy szigorú tanárt fogott ki, de ha nem kap egyértelmű ellenállást, sokat nem tehet. Talán azért csak nem fogja az inspektorhoz vagy az iskolapszichológushoz küldeni, mert „bűnös gondolatai támadtak” és itt most nem arról van szó, hogy esetlegesen kacérkodott szegény professzorával.
Bármennyire is küszködik, hogy az az angyali mintadiák legyen, legalább erre a néhány percre, amíg itt van, rendesen próbára vannak téve egyébként igencsak kiegyensúlyozott idegrendszere. Minticz kötekedő megjegyzése most rá van olyan hatással, mint a tanerőre az ő vigyora. Tényleg csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy valami nagyon csúnyát süssön most el. A maga nem normális, egy jóval vulgárisabb formáját mondjuk. Hogy viszonozza a macskabajusz ráncigálást olyan negédesen bűbájosan széles mosolyt villant, hogy félő, ha nem lenne füle, körbeérne a fején. Ha már kötekedés. Orcáján ettől függetlenül még mindig ott az a két kis piros folt, de nem törődik velük…
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem látom értelmét vitázni. Nem fogom meggyőzni, ahogy azt hiszem ez visszafelé sem fog megtörténni. Elfogadom, amit mond, és nem kötöm az orrára, hogy mennyire nem értek vele egyet. Így elkerülhetjük a kellemetlen és minden bizonnyal számomra hátrányos kimenetelű összetűzést – fejét oldalra dönti, vállát is felhúzza egy kicsit, jelezve, hogy ez egy jelentéktelen meghunyászkodás a számára, s ha innen kimegy, szépen leráz magáról minden negatívumot, mint megunt bundát a vedlő állat. Alkalmazkodni kell ugyebár, s ő meg is teszi ezt, hamarosan felfedezi kinek a közelében, hogyan kell viselkedni, idővel pedig majd fejlődhetnek ezáltal színészi képességei. Egyelőre azonban talán kissé meggondolatlanul fedi fel valódi gondolatait. Talán sikeresen megint kiharcol valami átnevelő órát, büntető munka keretein belüli meggyőző akciót, valamit.

Igazán meg sem lepődik azon, hogy sikerül megint valamibe tenyerelnie, most speciel a kis sztorijával.  Melyet gátlástalan lelkesedéssel és elégedettséggel ad elő. Valahogy úgy van vele, jobb lenne, ha nem mondana ezek után már semmit, mert valahogy semmit sem sikerül megfelelően tennie. Így viszont biztosítja magának, hogy később szabadul erről a merlinverte megbeszélésről. Jó vége nem igazán lehet, erre már rájött. Akármennyire is próbál simulékony lenni, s erre a pár percre, a férfi igényeinek megfelelően viselkedni, nem könnyű. Főleg, hogy a férfi még direkt szívatja is. Igyekszik idegeit kifésülni és a lehető legkevesebb ingerültséggel válaszolni az egyébként költői kérdésre és az azt követő, jelen helyzetben totálisan téves feltevésre.
- Meglehet, hogy nem könnyű. De nem vagyunk egyformák, a tudatlanság pedig könnyen kihasználható… - mint azt a mellékelt ábra is mutatja. Azt már inkább csak magában teszi hozzá, hogy a mostani mardisok egy része szellemileg nem olyan fejlett, mint mondjuk az előtte ülő exzöld.
Óh, de mi a szösz? Valamiféle elismerést hall? Lassan kezd elbizonytalanodni, hogy akkor most mi is van. Az egyik percben szidást kap, a másikban meg kérdőre vonják, hogy miért nem mond véleményt, aztán megint letolást, aztán meg csak így elejt egy elismerést. Persze gondoskodik arról, hogy ez se legyen elég egyértelmű. Az elemeket figyeli, melyeket maga sem emlékszik miért hagyott a walkmanben, ahogyan arra sem, hogy azok korábban is fénylettek volna. Azonban túlságosan össze van most zavarodva ahhoz, hogy ezekkel foglalkozzon. Talán a legjobb az lenne, ha a férfinak szegezné a kérdését, de egyelőre még nem teszi meg.

Shay komoly önkontrollról tesz tanúbizonyságot, még úgyis, hogy nem mindig sikerül szó nélkül hagynia mindent, és jó hugrabugoshoz méltón lesüllyedni félelmében, szégyenében valahova a pad alá, vagy akár még lejjebb. Már megint ott a nyelve hegyén a repost, de megint nem süti el, hogy nem, azért hozta el, hogy elkapják és büntetőmunkát kapjon érte. Pedig-pedig, és Minticz biztosan tudatosan húzza a lányt, aki már nagyon nem tudja, hogy akkor most tulajdonképpen mit is vár tőle.
-Tudja, ha nem érezném ki ebből, hogy aggódik értem, most komolyan kikelnék magamból és minden idegszálammal azon lennék, hogy megválaszoljam minden kérdését - meglepően nyugodt, pedig a professzor rendkívüli mód tüzelő hatású monológot ad elő és talán meg sem fordul a fejében, hogy annyira aggódjon diákjáért, de most ugyebár egy adott hugrás példányról beszélünk, aki hajlamos a dolgokat olyan aspektusból megközelíteni, hogy az embernek az álla leesik. Ajkain bájos mosoly tűnik fel, joggal gondolhatnánk, hogy hízeleg, de nem, az nem az ő stílusa, viszont így kissé átértékelve magában a dolgokat, a professzor igazán kedves, hogy így áll hozzá, noha a felvilágosító módszerei nem épp a legtökéletesebbek.
- Működik? – kérdezi felragyogó szemekkel és pofival, annál is vidámabb mosollyal és szinte fékezhetetlen örömmel. Zöldjei a férfira merednek - De hogyan? Mit csinált vele? Olvastam róla, hogy elvileg lehetséges az ilyen, de hogyan? Nagyon nehéz? – ja, hogy nem azért van itt, hogy ötletbörzét tartsanak? Volt valami letolás és hőbörgés pár perce? Már pár perce volt? A múlt elmúlt, és valahogy ez az ő részéről el van feledve. A prof kedvesen aggódik érte, és még kedvesebben megbűvölte a lejátszóját. A nap ellenségéből gyorsan nap hősévé avanzsált.
Gyors közelebb lépked a tanári asztalhoz, magához veszi az eszközt, forgatja, csillogó szemekkel nézegeti, lenyomja a gombot s forog a tekerője. Félig rádől az asztalra, úgy szemléli tovább...
- Megtanítja ezt nekem? - kérdezi kissé talán mohón.

Miss Scarborough

 -Tudja, a kérdéseket, mi, tanárok nem azért tesszük fel, mert nem tudjuk a válaszokat, hanem azért, mert hallani akarjuk a pozitív megerősítést, hogy magácskáék, diákok is tudják-e, hogy mire gondolnak, vagy éppen milyen gondolatok szerint cselekszenek, vagy csak mennek a tömeg után, harapós birkanyáj gyanánt... de akár válaszolhatna is, ha már egyszer a lehetőséget meglátta a kérdésben-*felpillantok rá, ahogy örül. Kivirul, kiragyog, majd kicsattan, ahogy egy korabelinek ki kéne néznie. Igen. Ez lenne az egészséges. A diákokat érdekli, amit a tanár mutatni tud nekik. Lelkesednek iránta. Tudni akarják. Érezni a pálcájukban, az ujjaikban az erőt, hogy képesek leutánozni a látott formulát, nem pedig unott vállvonással elfordulniuk.*
-Igen, működik, nem véletlenül javasoltam, hogy inkább ezen élje mi magát, mint szerencsétlen diáktársain. Na meg ha tudja magát szórakoztatni, akkor talán nem fog mindenféle hülyeségen járni az esze, nem akar szökdösni, ne adj isten belekötni másokba, párbajozgatni, Százfűlé-főzettel alakot váltani, Hóborcót Friccs macskájához kötni egy aranyos bűbájjal, ne adja Merlin fekete talárba öltöztetett lovagszobrokkal ijesztgetni az elsősöket. Szóval ne higgye, hogy magáért volt, ez a feladatom, mint tanár-*igen, ezt is én mondtam, bármilyen hihetetlen, így egy másodperces utólagossággal.* -...aki pedig mentegeti magát, az egészen biztosan vétkes a dologban, úgyhogy most egy kicsit csináljon úgy, mintha lekötötte volna a lejátszó, nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, csak úgy, mint ahogy átlagdiák szokta az órán, higgye el, menni fog az magácskának is-*én pedig addig is belekortyolok a homogén, fenyőzöld, pudingszerű állagot felvett kávémba, aztán lenyalom a számról is a sűrű folyadékot, szinte csettintek, de azért mégiscsak vendégem is van.*
-Lehetséges gyakorlatban is. Valójában nem annyira bonyolult bűvölési technika, csak kell hozzá némi mechanikai ismeret, amire pedig a mugli tárgyak működési mechanizmusának ismerete nélkül lehetetlen szert tenni. Ugye tudja, hogy az elemek elektorkémiai elven működnek, tölthetőek vagy éppen nem, a lényeg az, hogy a gépbe elektomos energiát fognak juttatni, amitől az működik. Pozitív és negatív pórusuk is van, ami azt jelenti, hogy legalább kétféle anyag építi fel őket. Ha most azt tekintjük, hogy a mágia is működik energia gyanánt, akkor egyértelmű, hogy ugyanezen az elven képes működtetni a mugli eszközt is. Kétféle mágiával kell tölteni az elemet, így az, a mi világunkban reakcióképtelen elektromosság helyett egy ugyanolyan, mágikus ellentétre alapuló energiát generál majd, ami már lényegében ugyanolyan delejes, mint az elektromosság. Kisebb módosítások a gépezetben és az sem fog berzenkedni ellene-*mire felfedezem, hogy elragadtattam magam már végérvényesen késő. Mély levegőt veszek, beleiszom a kávéba.*
-Nem. Kizárt dolog. Mint tudja jelenleg ez tilos. Meglehetősen rosszallják az ilyesmit, ezért is kértem, hogy ne, nyomatékosan ne mutogassa. Meg tudja állni?-*csésze az asztalra, előretámaszkodok, hogy a könyökeim leérjenek a falapra, hogy a szemünk egy magasságban legyen, alapos rálátással gyönyörködhetek a zöld lélektükrökben, amikben ugyan éppen le nem köp engem az indulat, de hát így szép az élet.* -Ne habozzon, mondja meg, hogy nem... majd megtanítom. Jövőre. Ha az iskola még állni fog. Csak ahhoz ügyesen, okosan életben kell maradnia. Megérné higgye el. Megtanul elemet tölteni-*muszáj vigyorra rándulnia a számnak, pedig nem akarok csatlakozni a mosoly-klubhoz.*

Kezében forgatja a walkmant, ragyogó, csillogó szemekkel és agyában a lehetőségeket vázolja. Nagyon szeretné, ha a professzor megtanítaná neki ezt a varázslatot. Nincsenek vele olyan világromboló tervei, csak szeretne velük kísérletezgetni. A tudás meg persze sosem árt, van, ami őt is kifejezetten érdekli, ezt meg még hasznosnak is találja. Hallja, amit a férfi mond, de igazság szerint nem nagyon van kedve válaszolni. Egyelőre nem. Ha később még érdekli, majd. Most más foglalja le, a walkman és annak megbűvölése. Igyekszik tényleg a legbájosabb mosolyát felölteni, bár így az asztalra hajolva, nehéz felakadt szemmel bármi bájosat virítani.
Egy apró mosolygós grimasszal reagál a férfi megnyilvánulásaira és fejrázással próbálja mutatni, hogy de hát ő sosem tenne semmi rosszat. A százfűlénél azonban picit megakad. Még ha a bájitalt valami merlini csoda folytán meg is tudná főzni a bájitalt anélkül, hogy lebukna, akkor sem biztos, hogy sikerülne használhatóra elkészítenie. De azért majd jó lesz eljátszadozni a gondolattal, és talán még egy jó kis képregényt is rajzolni fog belőle. Ha most egy rajzfilmben lennének, egy izzó most gyulladna ki a feje fölött, jelezve, hogy ihletet kapott. Tekintetében felsejlik a kérdés, hogy a férfi vajon miért mondja ezeket ilyen részletesen, miért nem elégszik meg a csíny és egyéb kifejező gyűjtőszavak használatával.
- Öhm, rendben… - forgatja meg szemeit, arcáról süt a hitetlenkedés. Kár fáradozni a meggyőzéssel, Shay így mentette el magának az infót és ez már felülírhatatlan. Aztán persze megjelenik az a tudálékos kis mosoly, amikor a férfi kvázi felhívja a figyelmét arra, hogy most épp maga ellen beszélt és szívességet tenne vele, ha úgy tenne, mintha nem mondott volna semmit. Szemeit összehúzza, ajkait fel és fintorog hozzá, sajnos professzor úr ez nem fog menni. Az a kis hugrás agyacska mindent eltárolt és a reakció egy cinkos szemhunyorgatás, ami majdnem kacsintás lett, de szerencsére még időben kapcsolt és talán még sikerült is elkerülni Minticz pillantását.
Felkönyököl egyik kezével az asztalra, tenyerébe támasztja állát és úgy pillog a tanerőre, mintha Bogar bárd legszebb meséit olvasná fel neki. Nem sokat ért a magyarázatból, valahol, agya egy nagyon távoli elrejtett zugában megfordul a fejében, hogy talán jegyzetelhetné a szöveget, de mire előpakolná a kellő cuccokat, már le is késné a kiselőadást, mely legalább annyira szórakoztatja a professzort magát is, mint őt. Látszik rajta. Ajkát beharapva figyeli, ahogyan a férfi egészen elragadtatja magát és mennyire máshogy fest így, mint az órákon, amikor tanít. Teljesen más most. Mélyebb levegőket vesz, mintha büszkeséggel töltené el, hogy sikerült ezt előidéznie, pedig lehetséges, hogy semmi köze hozzá. De ezt hiába magyaráznánk már neki.
- Tudja, Minticz Professzor, egészen másként beszél most, mint a tanórákon… - némi él is felfedezhető a hangjában, egyértelműen a beszélgetésük elején emlegetett dolgokra utal. Ilyenkor látható, hogy milyen az, amikor a tanár élvezi az órát.
Természetes, hogy kapva-kap az alkalmon, és a nemleges válasz nem is dobja fel. Sőt, szája szegletében apró biggy jelenik meg. Ajkát letörten harapdálja,
- Persze. Majd igyekszem elrejteni – húzza el száját, egy apró vállrántást is mellékel hozzá, zöldjeit a férfiról a walkman-re irányítja. Most inkább nem nézne rá. Igazán csak most gondol bele, hogy butaság volt egy pillanatra is reménykednie abban, hogy bármit is tanulhat erről a valóban bűnnek titulált mágiáról. Hihetetlen. Kiábrándító és fenemód dühítő, hogy végre esélye nyílna megszelídíteni, erre, nem lehet. Meglepi a tanerő hirtelen közeledése, mármint az a közeledése, hogy eddig az asztal másik oldalán, az ablak közelében álldogált most pedig, kissé talán hirtelen is, de ott könyököl mellette. Az arca elpirul, mert most ő van a középpontban. Nem úgy, mint eddig, most is érzi, hogy nézi, vár arra, hogy mondjon még valamit, amibe beleköthet. És már kezdi is a kötekedést. Szemei felemelkednek a szépívű arcra és bár szeretné, egyszerűen képtelen visszafogni a nevetést.
- Ezért már megéri életben maradni. De egy harcot nem mindig lehet meghunyászkodva túlélni. A gyávák sem lesznek mindig szerencsések. És tudja… - néhány pillanatig csöndben marad és csak figyeli az arcát. Talán most azt várja, hogy azt mondja, ő szeretne hős lenni, vagy valami ilyesmit -… egy hugrabugostól mindenki ezt is várná. De én, én nem tudnék ilyen lenni – kicsit elveszíti a fonalat, ahogyan a zöld szemekbe mélyül sajátjával. Kellemetlen ez a közelség, olyan furcsa, és mégis… még sem.

Miss Scarborough

 *Egyetért. Na, ez a hihetetlen kérem-szépen. Nem, pontosan tudom, hogy nem ért egyet velem igazából, hanem csak elhallgat, de a hallgatás maga! Merlin ajándéka a fiatalabb generációkban én mondom, hogyha valaki képes és azt így kimondja. Annyira kiábrándult vagyok, szinte undorodok önmagamtól, ennek ellenére a legkevesebb habozás nélkül mondom, fűzöm a szavaim, nem mutatok bizonytalankodást, csak erőt, határozottságot, hogy legalább nekik legyen mibe kapaszkodniuk. Ha tudnak kit utálni, akkor szerencsétlen diákok máris tanultak valamit: véleményt formálni, és a Sötét Nagyúr ugyebár túl messze van, kellenek a helyi ellenségek, a közeli szörnyek, az olyanok, mint én, akiket utálni lehet, mert én gerjesztem magam körül a hangulatot, az ellenszenvet, feljogosítom az embereket arra ebben a merlinverte évben, mert ha már egyszer minden rossz, rossz a világ,, rossz az élet, akkor én is rossz vagyok, sötét és komor. Ennek megfelelően megdöbbenésként ér simulékony, kellemes, könnyedén hajlékony lányhangja, bár magam könyököltem olyan közel, hogy akár a suttogását, sóhaját is hallhassam, egy pillanatra megzavar a váltás, amit pedig szintén én okoztam. Hiába, elragadtattam magam, erre nincs mentségem. Az ujjai a porceláncsésze törékeny konstrukciójára fonom, a számhoz emelem, belekortyolás után kicsit lehelgetem magam elé a számba gyűlt csípős-harapós, igazán sárkányos esszenciát.*
-Mondhatni elképzelni se merem mit hall most -*elragadom a tekintetét, ha már egyszer olyan botor, gyámoltalan módon repdes vele jobbra-balra, szinte ingerelve, hogy vadásszak rá, sötéten és durván talán. Újabb korty, a csésze pereme felett tartom továbbra is szemmel.* -Tavaly járt. Lefogadom, hogy órán is lelkesnek talált volna, hogyha figyel. De órán figyelni, tudom-tudom, ne égessem már, tiszta ciki lenne-*némi fintorral fejezem be. Nem vagyok éppen az az odaadó tanártípus, de állítólag van némi érzékem a pedagógiához. Nos, volt idősebb testvérem, alighanem aki egyszer megtapasztalta, az örök időkre tudni fogja, hogy amikor a fenyegetés, a félelem és a tudástöbblet egyaránt nyomást gyakorol az emberre, az már maga a pedagógia. Félrehajtott fejjel hallgatom a nevetését.*
-Miért gondolja? Itt vagyok én az élő ellenpélda. A harcot csak meghunyászkodva lehet túlélni, elvégre a bátrak küzdenek, véreznek és meghalnak. Nem is kéne bátraknak hívni őket, inkább oktalanoknak. Győzzön magában is a hugrabugos. A Süveg alapvetően nem hülye, biztosan látja, hogy magácskának érdemes  élnie és továbbfejlődni, a felesleg meg majd elhullik, aki túl bátor, túl merész és túl bolond ahhoz, hogy némi józan belátással meghúzódjon-*szelíd a hangom, megdöbbentően, gyámolítóan szelíd, visszafogott, erre rádöbbenve kénytelen vagyok ellökni magam az asztaltól. Felhajtom a kávé végét, megkerülöm a nem is annyira kislányt, hogy újratöltsek, aztán visszarántom a kezem, mert az első tiszta kávécseppek a csésze falához tapadt maradékkal találkozva finoman sisteregni kezdtek és apró fonalú, sárgás füstöt pöffentek fel magukból. A mágia újabb csodája. Felhagyok a kávézással. Visszafordulok mellé, nekitámaszkodok az asztalnak, ezúttal háttal, így a kínos szemkontaktus elkerülhetővé válik, mielőtt még egy tizenéves lányka hoz engem zavarba.*
-Miért ne tudna egészséges, bujkálós túlélő lenni? Nem kell mást csinálnia, mint bevásárolni Weasley-termékekből, játszani a pattogós, derűs, vidám ellenállót, akinek bizony senki sem árthat, így kielégülhet a lelkének hőseposz vágya is, ugyanakkor elhárítja magáról a figyelmet is, elvégre nagyobb a füstje, mint a lángja, a kutya se fog foglalkozni magácskával-*mégis lenézek rá, kíváncsi vagyok, mint mond a tekintetével, hiszen a szavaival úgyis csak cáfol majd, vagy éppen egyetért, de semmiképpen se lesz sok köze a valósághoz, amit tényleges megél a lelkében. Miért érdekelne? Csak mert diák, még nem feltétlenül nekem kell gyámolítanom. Összefonom a karjaim a mellkasomon.* -Bár inkább ne is válaszoljon. Nem áll szándékomban lerombolni a képzeted, hogy egyszer még hős lehetsz, de hidd el, nem a griffendéles példa a mérvadó. Például egy griffendélestől soha nem várnám el, hogy jobb dolgozatokat írjon, hanem simán csak lepontoztam volna, hiszen úgyse képes jobbra. Vegye hízelgésnek, vagy aminek csak szeretné, a lényeg az óvatosság. Elvégre azért már csak érdemes életben maradnia, hogy jövőre megtaníthassam, ami az idei tananyag lett volna-*rámosolygok, tejjel öblögetem ki a füstölgő csészém, ez a foglalatosság valamelyest talán lazítja a helyzetet.* -Megnyugodhat, nem eszem diáklányt. Sajnálom, hogy az órák olyanok, amilyenek, ezért lehet kicsit zaklatottabb vagyok a normálisnál. Ez nem hiba, hanem állapot, nem sokat tehetek ellen.

A Professzor rossz sorba kíván állni, és erőst tévedésben él. Vannak a kastély falai között is utálható egyének, a sötétség csatlósai, akikkel a hugrásnak nem is lenne baja, ha nem hoznának ennyi rosszat magukkal a környezetébe. Igazából sem őt, sem pedig családját nem érdekelte ez a háború. De ahogy telnek az idők, egyre többen halnak meg, egyre több félelem és szenvedés veszi körül. Ő pedig ezt már nem akarja. Nem akarja hagyni, hogy Nagy-Britanniát, de akár az egész világot ez a fajta állapot uralja. Senkinek semmi joga rettegésben tartani, őt meg főleg. Így az eleinte semleges szemlélőből a körülmények újabb aktivistát csináltak, de nem a támogató oldalnak.
Két ellentétes véleményt formálnak meg egymás szemébe, pedig akár érthetnének egyet is, ha egyikük nem lenne ennyire beijedve. És itt most nem a fiatal, hugrabugos leányzóról van szó. Ez már Shayben is tudatosult, hogy kettejük közül nem ő az, aki fél, nem ő az, aki nem állna készen bármikor harcba vonulni. Természetesen tisztában van a veszélyekkel, de egy jó világért áldozni kell.
- Természetesen az idei órákra értettem. Nem szokása az embereket kategorizálni, igaz? Mindenkit egy kalap alá vesz. Ha valaki nem figyel az óráin, akkor senki, de szerintem azt elfelejti, hogy nem kötelező a tárgya és nagy százalékban azok veszik fel, akiket érdekel… - magyarázza egyik kezében a walkmant lóbálva, másik kezével csak úgy affektál. Ha tudna, menekülne a zöldektől, mert azok arra próbálják ösztökélni, hogy fogja be a száját. Mármint a sajátját és ne mondjon semmit, engedje, hogy a professzor véleménye érvényesüljön sőt, hogy fogadja azt el. Jobb belátása ellenére. De na, van, ami miatt képtelen rá. Megszeppenten mered rá, mint egy megbabonázott őzike a reflektorfénybe, és fogalma sincs tulajdonképpen mi váltotta ezt ki.
- Mások vagyunk. Én nem igazán szeretem másokkal elvégeztetni a munkát, ez olyan lenne, mintha csak hagynám, hogy valaki megírja a leckém. De ezzel én mit tanulnék? Semmit, s ha vizsgára kerülne a sor, ott állnék tudatlanul és azt sem tudnám, mihez kezdjek. Mi van, ha a nagy meghunyászkodás közben valakinek mégiscsak szúrnám a szemét? Azt is hagynom kellene netán, hogy bántson, megöljön? Mert én fiatal vagyok, mert én hugrabugos vagyok. Senki nem várja el tőlem, hogy kiállok magamért, mert ez nem az én harcom, mégis, akárhogyan belecsöppenhetek – végig tartja a szemkontaktust, hangja komolyan cseng, talán nem is cseng annyira most, mint úgy általában. Olyan, mintha egy történetet mondana vagy olvasna fel, és ezt próbálná a lehető legnagyobb beleéléssel. Érthető, ez egy tökéletesen valós dolog. Kábé Trelawney is így adhatja elő jóslatait.
Valahol beszéde közben emelkedik el Minticz az asztaltól így a zöld őzike szemek már nem ingerlik az övéit, de ettől függetlenül követik minden mozdulatát. Mivel kellemetlen lenne innen továbbra is felnézni rá, ő is követi a férfi példáját és visszaegyenesedik. Ő is nekidől az asztal szélének, s egyre nagyobb elképedéssel hallgat. Egyszerűen nem érti, hogy mondhat ilyet. Hallgatja, és már mikor épp válaszra nyitná a száját, a tanerő felszólítja, hogy ne tegye. Részéről nem tartja fontosnak, hogy megértsék, mi dolgozik benne, saját maga számára is kissé felfoghatatlan. Némán ízleli az elhangzottakat, s talán ez is egy olyan pillanat, amikor a férfi megrökönyödik, de elmosolyodik. Mosolyogva, olyan tiszta csillogással a szemében néz fel rá, miközben alig észrevehetően tolja fel hátsóját a tanári asztalra.
- Letegezett… - közli úgy, mintha ez valamiféle dicséret lenne, elismerés vagy bármi ilyesmi. Mindössze talán három-négy szóban tegezte le, és érthetetlen, hogy ezen miért akad meg. Furcsa, talán ilyen még nem is történt vele. Kicsit talán arra gondol, ha csak néhány szó erejéig is, de egyenlőnek tekintette. De vajon miért, mi oka lehetett erre? Lényegtelen dolog is lehet, mégis megragadta.
- Itt nem sok minden fenyegeti az életem, szerintem, az hogy odamondok, vagy kiszúrok egy mardekárossal, semmit nem jelent. Kapok büntetést, ha elkapnak, de nem kibírhatatlan egyik sem – rántja meg a vállát. Nem olyan nemtörődöm, mint amennyire látszik, de tényleg azt gondolja, hogy az élete nincs veszélyben ezektől. Reflexből emelkedik fel keze az asztallapról egészen a Professzor karjáig,
- Ne aggódjon. Nem lesz semmi baj… - nos, ilyen sem volt még, és maga sem tudja, miért mond ilyet, elvégre nem tudhatja, hogy lesz-e vagy sem. Ő mindent elkövet majd azért, hogy végül elégedett túlélőként kerüljön ki a háborúból, úgy, mint aki tett a sikerért. Mert akar tenni.

Miss Scarborough

-Rendben van kisasszony, mondja meg nyíltan és keményen, hogy nem figyeltem oda direkt külön magára és ezért most negatívan megkülönböztetem, de akkor is jó, ha tudomásul veszi, hogy kollégái, diáktársai messzemenőkig nem azért ülnek órán, mert szétveti őket az érdeklődés a televízió fejlődésével, működésével és használhatóságával kapcsolatos érdeklődés, hanem azért, mert ezen az órán nem kell gondolkodni, nincsenek komoly elvárások és...-*alighanem az lenne a legjobb befejezés, hogy ne tapogasson, mert az ing ellenére annyira süt a kézmelege, hogy gyakorlatilag sajog tőle a bőröm, a csontom, szerencsétlen, túlingerelt szervezetem, de ha már egyszer elkövettem azt a hibát, hogy letegeztem, akkor már nincs túl sok választásom, mint elővenni a jobbik modorom.*
-Elnézést érte, véletlen és átmeneti nyelvbotlás csupán-*biccentem meg a fejem felé, némiképpen felvonom a szemöldököm, de bármi hihetetlen, ennek ellenére felül az asztalomra. Elé lépek, ezzel megakadályozva a menekülést, a karom összefonom, a balt szigorúan belülre*-Én is oda szoktam ülni-*figyelemre méltó helyválasztási képességre utal ez, de a szavaival még mindig nem vagyok összebékülve, ennek pedig hangot kell adnom, méghozzá igen rövid úton-módon.*
-Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy jobb lenne magának, ha inkább senki nem venné észre, mert az, hogyha meghúzza magát azt jelenti, hogy túl is él. Higgye el, minden rendszer, úgy ez is, valakire építeni akar, engedelmes emberekre, és jobb élő rabnak lenni, mint hullán szabadnak... akiket pedig itt megijeszt hadd ne mondjam, hogy kint a falakon kívül mivé változnak. Miért gondolja, hogy a csínyeinek nem lesz komolyabb következménye? Soha nem hallott még a bosszúvágyról? Se a paranoiáról? Bár ilyen korban még nem egészen egészséges-*fanyar mosollyal szemlélem, ha már egyszer ilyen szépen rászorítottam arra a szerencsés asztalra.* -Minden okom megvan az aggodalomra. Magácska fiatal, lelkes, heves és mindenféle naív elveket vall, és optimistán tekint a jövőbe. Kell ennél több ahhoz, hogy aggódjon az ember?-*hátralépek, bár eddigre már talán vissza is volt a kezét, de azért leengedem a karom, átkerülök a másik oldalára, zavaromba belepillantok a még mindig füstölgő csészébe, annak gőzei bosszúból vad orrfacsarással és tüsszögési rohammal honorálnak, félrefordulok, amíg rendezem a vonásaim és a hangom.*
-Viszont akkor szálljon le az asztalról és menjen, mielőtt itt érik takarodó helyett. Hozott táskát vagy valamit? Az is lehet, hogy jobban járna, ha mégsem adnám vissza-*intek a fejemmel a lejátszó iránt.* -Meg ne ijedjen, jobbára nem szoktam menet közben véleményváltoztatni, elviheti... de azért áruljon el valamit. Maga tényleg azért jár mugliismeretre, mert érdekli? Az hogy lehet? Aki aranyvérű azért nem jön ide, aki pedig félvér annak mi újat mondhatnék?-*igyekszem a lehető legártatlanabb hangot megütni, amit csak lehetséges.* -Mielőtt téves következtetéseket vonna le arról, hogy miként gondolkodom a varázslók vércsoportjáról fontos hangsúlyoznom, hogy ilyen tekintetben teljesen hidegen hagy. Csak a tisztánlátás végett érdekel-*és úgy vélem ez itt és most meglehetősen kínosan jön ki a számomra, mert egyáltalán az ilyesmit messzemenőleg nem egy diáktól kéne megkérdeznek, és még csak kérdeznem sem kéne. A tanítás lényege még a szabadon választott tárgyaknál sem az, hogy a diákokat érdekli-e, sokkal inkább az, hogy eltöltik-e az időt rendesen a teremben, vagy sem, mégis... olyan bizalomgerjesztően napsugaras a jelenléte, én meg nagyon gyerekes módon bedőlök annak a pillanatnyi jókedvnek, amit áraszt, amíg még tudja, felszívom, kiürítem, használom, látni, tudni akarom, ahogy meghunyászkodik, enged, kiábrándul elfakul. Elég borzasztó érzés. Mosolyt kényszerítek a képemre.*
-Nem muszáj mentegetni a többieket, beérem egy szerény magánvéleménnyel is.

- Nem, ugyan... én nem úgy... - de, tulajdonképpen pont úgy értette, ahogy a férfi mondja, de azt nem gondolta, hogy ez neki le is esik majd. - Ha valaki aludni akar, az a Jóslástant veszi fel, de mindegy is - fordítja el tekintetét, hogy ne tűnjön olyan teperős strébernek vagy valami ilyesminek. Az, hogy kinek mi az ürügye egy-egy tantárgy felvételére őt igazán hidegen hagyja, csak egyben biztos, ő nem azért tanul valamit, hogy meglegyen a pluszórája, hanem mert érdekli. Szerencsésnek tartja, hogy van valami, aminek értelme is van és érdekli is. - én csak magamból indultam ki - jegyzi meg némi nehezteléssel. Persze, hogy is várhatná el, hogy bárki megjegyezze egy órán, még akkor is ha szorgalmas és jó meglátásai vannak, ügyes vagy bármi. És még csodálkoznak, hogy egyre nagyobb a szája. Bezzeg az órán nem veszi észre, de azt egyből kiszúrja, hogy felül az asztalra.
Épp bocsánatot kérne, hogy felült és már le is folyna az alkalmatosságról, de a férfi blokkolja a lehetőségeit, így ismételten csak fej lehajtva pironkodik magának. Kezei a falapra feszül, izmai kissé megmerednek, s most érzi, hogy talán kihúzta a gyufát. De akkor miért nem engedi leszállni?
- Hát, egész ügyesen csinálom, hiszen maga sem vett észre... - válaszol egyszerűen. Még mindig nem zavartatja magát és azért, mert a férfi azt akarja, biztosan nem fog lemondani terveiről. - ... hamarosan én is kikerülök innen. A tanszünetre, a nyári szünetre, ha most nem mutatom meg, hogy meg tudom védeni magam, akkor kint is azt fogják gondolni, hogy engem akármilyen könnyen eltaposhatnak. Én miért ne lehetnék ügyes, mint ők, hm? - kérdez vissza most már ingerültebben. Egyáltalán nem bánná, ha végre leakadnának a témáról, de azt is tudja, hogy ehhez neki kell lépnie. Nem egyszerűen lépni, meghátrálni. Igazából most ismeri csak fel, hogy már rég kikecmergett volna ebből a helyzetből, ha azonnal tesz egy hamis ígéretet. "Jó leszek, olyan szürke, mint voltam, cserkészbecsszó." És mindenki boldog lehetne, a férfi is megkapná, amit akar és a lány is kiszabadulna innen. Aztán pedig folytathatna mindent onnan, ahol volt.
A hirtelen támadt aggodalom rohamra már percek óta érlelődik benne a kirohanás és már épp szólásra nyitná a száját, hogy akkor most jól elküldi Minticzet a fenébe azzal a nagy aggodalmával, amikor a férfiből kitör a tüsszögés. Van Shaynek egy bosszantó szokása, amely ilyenkor bukik ki, név szerint, hogy kuncognia kell, amikor valaki tüsszög, így feledve robbanni készülő mondandóját kezd el kuncogni a markába. Ő is forog már össze-vissza, hogy ne vegye észre, de nem könnyű nem feltűnően elrejteni az ilyesmit.
A felszólítás váratlanul éri, mert már megint kezdi egy kicsit jobban érezni magát itt, erre a férfi már megint olyan furcsán ellenséges. Elzavarja. Meglepetten, de engedelmesen lecsúszik az asztallapról, ellép a férfi mellett majd a földön levő táskáját szedi össze. Közben természetesen hallgat és ismét elkezd forrni a feje. Hihetetlen, hogy ennyire nem tudja eldönteni, mit is akar.
- Tulajdonképpen... - emelkedik fel a földtől, vállára akasztja táskáját, ezzel meg is válaszolva az először föltett kérdést, mivel nem nagyon mer apró megjegyzéseket közbeszúrni, így csak a Professzor után szólalt meg - ...azt hiszem tényleg jobb, ha nem adja vissza. Olyasmit vár el érte cserébe, amit nem hiszem, hogy meg tudnék tartani. Tudja, lehet, hogy magának az tökéletesen megfelel, ha a földbe döngölik és képes ezután is ilyen büszkeséggel és emelt fővel élni, de... - nagy sóhaj - ...nem vagyunk egyformák - vet egy sóvár pillantást a walkman-re, de tulajdonképp már lemondott róla. A hazugság nem egészen az ő világa, és hamar a férfi tudomására jutna, ha a szóbeli megállapodásukat megszegné. Így meg mi értelme? Eddig mondjuk nem sok büntetőmunkát kellett elvégeznie, habár az egyik emléke még mindig ott fehérlik kézfején.
- Mint már mondtam, a magam nevében beszéltem erről. Ha akarnám sem tudnám mentegetni a többieket, mert nem közvélemény kutatás alapján döntöttem anno a mugliismeret mellett. Engem érdekel a televíziók működési mechanikája, ahogyan az is, hogy hogyan lehetne őket megbűvölni. Érdekel, hogy hogyan lehetne kissé jobban összehozni a két világot. Na nem kiterjesztve, csak úgy magamnak. De például láttam Londonban televíziókat meg különféle mechanikus cuccokat, érdekesek. Az egész kívülről egy nagy fehér doboz, mégis... na mindegy - ácsorog még, talán vár valamire, hogy végül megkapja-e a cuccát vagy befejezték mára. De aztán eszébe jut valami, hogy talán ő is kérdezhetne valamit, ami érdekli, ami fúrja az oldalát és ami kicsit idegesíti is.
- Kérdezhetek valamit, Professzor? - fúrja zöldjeit a szintén zöld íriszekbe és most ő az, aki nem ereszti a másik tekintetét. Vagyis, csak próbálkozik nem elereszteni.
- Ha az a véleménye, hogy jobb elbújni és nem kihívni magunk ellen a sötét oldalt, és magunkkal  foglalkozzunk, ne a hősködős többiekkel, akkor miért foglalkozik most velem? Miért érdekli, hogy mi lesz velem és aggódik... jó, akkor nem aggódik - észreveszi ő a tagadást, még ha csak egy villanásnyit is látott belőle, türelmetlenül szusszan fel - de akkor miért érdekli, hogy mit csinálok? Hiszen eddig az óráin sem vett észre.... - kezeit várakozóan karbafonja mellkasa előtt, csípőjét oldalra kitolva teszi teljessé a számonkérést. És most az egyszer bízik egy egyenes, őszinte válaszban. Talán elvárhat ennyit.