Mugliismeret tanterem

A Zöldszemű Szörny

Irigylésre méltó a férfi lazasága, amellyel kezeli, hogy a háta tele van különböző méretű és formájú heggel, s mindezt most a lány elé kell tárnia. Shael ezzel szemben korántsem ennyire felszabadult, sőt eltart jó néhány másodpercig, amíg képes ismét összeszedni magát legalább annyira, hogy értelmes szavakat mondjon. Végül már egész összefüggő tőmondatokat is képes alkotni és a kicsit korábban elveszített beszélgetés fonalát is megpróbálja felvenni. Ujjai eközben körkörösen masszírozzák a tarkó részt, aztán egyre lejjebb halad. A zseléről nem árt megemlíteni, hogy különös érzéseket kelt az ember testében. Néhány másodperccel a nyomkodás után kellemesen bizsergeti az izmokat, amelyek is lassan lazulni kezdenek. Természetesen nem mindegy, hogy hogyan gyúrják be, a lány ezért is olyan elővigyázatos és szinte centiméterről-centiméterre halad. Minden egyes pontot rendesen megnyomkod.
- Ez azért lehet, mert sosem állt szándékomban belépni az iskolai kviddicscsapatba... - válaszolja meg a kérdést egyszerűen, nincs mit ezen magyarázni - ...idén léptettek be. Vagy mondjuk úgy, hogy megkértek - nem akar hencegni, hogy tulajdonképpen a csapatkapitány könyörgött neki napokig, és miután már nem tudott milyen kifogásokat és feltételeket sorakoztatni, kénytelen-kelletlen, beadta a derekát. Természetesen, ahogyan ez lenni szokott, a kezdeti vonakodás szinte azonnal alábbhagyott, ahogyan kézbe vette otthonról utána küldött seprűjét, kezébe nyomták a kviddicstalárt és a többi Hugrabug-színű kelléket.
- Igen, tudom. Nálunk is megpróbálkoztak vele, mit gondol mivel telik minden nyaram? Nem bánom, használ a sport és végül is jól szórakozom az edzéseken is... - úgy van vele, hogy kiélvezi ezt az egy évet, amíg társai félnek belépni a kőagyú mardekárosokkal szemben. Ő, aki egyébként az egész kivddicsben a durva ütközéseket is sunyi húzásokat utálja a legjobban, a legnehezebb tanévben mégis engedte, hogy berángassák a csapatba. Sokat elárul az idei évéről, többek közt az ilyen ostobaságok miatt van itt is.
Mozgása gépies, de ettől függetlenül továbbra is figyelmes és a lehetőségekhez mérten óvatos, azért hiányolja a fájdalmat jelző hangokat, de így Minticz hátát elnézve meredekebb dolgokat is átélt már, mint néhány merev, betapadt izom kilazítása. Nem hagyják nyugodni a képek, melyek olyan elevenséggel karcolták magukat retinájába, mintha legalábbis emlékei hívták volna elő őket egy korábbi, valós kínzásról. Ám sohasem látott ilyet, így ez az eshetőség kizárt.
- Furcsa ilyen szavakat éppen magától hallani, de… azért nem hiszem, hogy olyan nagyon harapnék, maximum visszaharapok – mosolyodik el, bár kissé bizonytalan abban, hogy a férfi tulajdonképpen ezt valamiféle elismerésnek szánja-e vagy újabb feddés akar ez lenni, amiért képtelen tartani a száját, vagy épp véleményét.
Az elismerés önelégült mosolyt csal arcára, miközben tovább csökkenti magasságát, hogy a mélyebb területeket is kényelmesen tudja gyúrogatni. A gerince mentén halad végig először fentről lefelé, majd vissza. Itt váltják ki mozdulatai a legkellemesebb változásokat és érezhetően energiákat szabadít fel velük.  Most csak feje búbja látszhat körülbelül a sötét ablakban, így az sem látható, hogy most milyen büszke magára.
- Ezzel mire céloz? – kérdezi meglepetten, de némileg gyanakodva arra, hogy valamire utalni próbál a férfi, csak azt nem érti, hogy pontosan mire.

Aranykezű
   

*Lehunyom a szemem, egészen nekidőlök az elémkerült széktámlának, mintha csak pihennék. Pihenek is. Magamon kívül nem sok embert engedek a hátamhoz érni, de mivel nem hallom, hogy hörögne vagy borzadozna nem nagyon érzem magam rosszul emiatt. Pedig nem is kendőztem. Végülis a kvidiccsesek lépten-nyomon leesnek a seprűjükről, egymásnak mennek, hogy a fal adja a másikat, na meg a falnak is mennek, csak hogy ne legyenek annyira puhányak, továbbá a gurkók se éppen azon a simulékony, barátságos munkatársak. *
-Helyes. Mozogjon csak. Végül is, seprűn is lehet menekülni, csak fennáll a veszélye annak, hogy a másik mágus is ért hozzá. Nem fárasztom-*vágom el aztán a tervek szövögetését, amivel őt mentesíteném az esetleges üldöztetés kellemetlen következményeitől, hiszen tudom, tudván, hogy ezek a pozitivista érzelmek csakis annak köszönhetőek, hogy változatos jóságokat művel a hátammal, gerincemmel, minek következtében homorítani és domborítani támad kedvem, de azért annyira nem kéne elengednem magam, a kedvtelő ficergéstől így is érzem, hogy az ing a derekamról, ahova olyan hanyagul engedtem leszédül talajszintre, nem mintha tovább ronthatnék az összképen, a fekete nadrágszín körül, már úgyis gyakorlatilag sima a bőröm, mint annak lennie illik. Pihenő a fáradt tekinteteknek. Nem mintha illene ott hordania bárkinek is a szemét, de ahogy lejjebb keneget és a melegét, leheletét is érzem az alapvetően kellemesen otthonos, húsz fok alatt tartott teremhőmérsékletből a hátamra csapódva, menekülve, kinek melyik opció tetszik jobban, vagy éppen milyen tulajdonságokkal személyesíti meg az emberi lélegzetet, a mozgás, kar, izommunkában kifejeződő energiaátadós masszírozástól felhevült meleg párát. Merlinre, költővé tesz. Kár, hogy nem dicsérgethetem. Milyen kár, hogy nem engedhetem el. Milyen kár, hogy nem egy jó gyerek, egy okos, hallgatag, meghúzódó túlélő, akkor nem is lehetne itt és nem is szadizhatná a lelkiismeretem. Milyen bűbájosan ördögi kör, akár egy ördöghurok, ártalmatlan, de annál masszívabb csapda, a feloldása könnyű lenne, néhány szó, gesztus, hogy a helyére zavaródjon, mint a tűztől a növény, de őszintén? Ki szereti bántani a leveleseket? Vagy bármit, ami él és mozog, leszámítva persze a tudományos célú, feltétlenül szükséges áldozatokat.*
-Éppen tőlem miért lenne furcsa? Elvégre folyton képen vigyorog, ahogy azt már párszor panaszoltam is, a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban is-*az ember nem tud szigorú hangot megütni, miközben éppen a hátát nyomogatják, ez az elszomorító következtetést nem dönt le depresszióba per pillanat.* -Na igen... minden konfliktus úgy kezdődik, hogy de hát magácska „csak visszaharapott”!-*némiképpen igyekszem affektálósra nyújtani a hangom, a csúfos kudarcot csak magam elé vigyorgom, csak visszafogottan, csak kellően diszkréten, nem is látja, nem is tudja, nem is fáj neki, hogy bort iszom és mosolytalanságot prédikálok. Jó lenne inni valamit. Valami melengetőt.*
-Magácska szerint hogy értettem?-*felnézek megint az ablak tükörben, ha esetleg kegyeskedik visszaemelkedni embermagasságba látni fog, hacsak le nem kötöm eléggé az érzékszerveit egyéb módokon, ami viszont szintén egy meglehetősen ingerkedő, játékra csábító gondolat, derűs, ha mégannyira is nem helyénvaló. Sőt.* -Nem célzás. Inkább elismerés. Jobb, ha nem bonyolítja túl, mert akkor én még jobban belezavarodok, mint magácska és a legkacifántosabb bűbáj se mossa már le rólam, hogy visszaéltem a helyzetével, pedig nem is -*lélegzési szünet, ami alatt újra élvezem, ahogy átmelegít az ujjaiból az energia. Megmozgatom a vállam, elbiccentem a fejem, már várom, hogy a szakember ezt nagyon is rosszallja, de szeretem érzékelni a rajtam esett munka gyümölcsét, legyen akármilyen tanítás, tréning, vagy akár egy izomlazítás, nem mintha olyan gyakran a kedvemre tetetnék ily módon.*
-Vissza a fősodorba. Kicsikegyed tehát ehhez is ért. Maga ápolássza rosszarcú, körbebüntetett bajtársait. Mivel hálálkodnak?-*lágyan kérdezem, támadó szándék nélkül, halkan és nyugodtan.* -Meglepő a hidegvére-*igen, vitathatatlanul furdal a kíváncsiság.* -Volt már olyan, aki elájult. Elnézését kérem, hogy csak így, kendőzetlenül... de gondolom nem tud elképzelni úgy, egy kényelmes napi elfoglaltságot, mint büntetőmunka úgy, hogy állandóan egy bűbájt tart fenn. Tényleg? Próbálta már? A muglik között a pálcáját álcázni? Tanulságos.
 

A Zöldszemű Szörny

Szusszanva elvigyorodik a menekülős megjegyzésen, megrázza fejét, de nem áll le tiltakozni vagy neheztelni. Ennek ellenére ott van nyelve hegyén, hogy valami csípőset reagáljon, de most megbocsátós kedvében van, és amúgy sem lenne szerencsés most vitázni a férfival. Vigyorogva folytatja a munkát és csak alig hallható kuncogással reagál és tulajdonképpen ért is egyet azzal, hogy hagyják ezt a témát, különben sem biztos, hogy egy adott helyzetben lesz a környéken varázsseprű. Ha lenne, biztosan eszébe jutna használni, ő sem egészen elveszett, csak egy kicsit.
Lenéz cipőire, tűnődve mered a lehullott ingre, majd végül is arra dönt, hogy felveszi, de nem adja vissza és nem illesztgeti a professzor ölébe, egy hanyag mozdulattal ejti le a mögötte levő padra, és már meg is feledkezik róla. A néhány pillanatnyi szünet, lehetőséget biztosít a férfi számára, hogy mocorogjon egy kicsit, érthető, hogy az izmok egy kis mozgásra vágynak. Ezt követően azonban kegyetlenül folytatja a nyomkodást, ami azért most nehezebb is neki, mivel ha Minticz feküdne, tudná használni testsúlyát, talán még ennél is hatásosabb lenne az ügyködése. Így is megteszi, amit tud, és a kedélyes fecserészésből azt a következtetést szűri le, hogy jól csinálja. E felől nem is volt kétsége, de a jeleket látni és persze az elismerést hallani mégiscsak jó.
Ahogyan lejjebb halad, és egyre kellemetlenebb helyeken ténykedik úgy egyre többször késztetheti a férfit arra, hogy hirtelen megránduljon, nem tehet róla, önkéntelen testi reakció, ezt követeli meg a tartás és a nyomkodás együttese. Az ujjai lassan kezdenek beállni, de nem törődik ezen kellemetlenségekkel, elvan és eltekintve attól, hogy éppen egyik professzorán dolgozik, még a helyzet is feldobja.
- Áh, már egy fél pillanatig azt hittem, valami dicséretet hallok, nem is értem, hogy jutott ilyesmi az eszembe. Talán a fejembe szállt az előbbi elismerése... - válaszol valahonnan a háta közepéről, ahová normál esetben talán nem is kívánná a lányt, de most neki épp ott van masszírozni valója. Mit is várt egy exmardistól, nem is tudja. Néhányat szusszan saját ostobaságán és újra meg újra megrázza a fejét. Nem neheztel ő, alapvetően nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla, mindenkinek megvan a saját véleménye, ahogyan neki is. De akkor kicsit tudja szívni a fogát, amikor csak azért, mert hugrabugos, már senki nem veszi komolyan. Ilyenkor szokott jönni a "majd én megmutatom neked" fázis, amiből vagy büntetés, vagy gyengélkedő lesz, de mindkét eset tökéletesen megéri, ha már tisztesen helyt is áll.
- Hát persze, tudom... hagyjam, had nézzenek gyakorlóbábúnak és üljek minden délután a gyengélkedőn valamilyen átoktól szenvedve. De akkor nem tudnék járni magához, sem pedig kviddicsre... se... - elharapja a mondatot, már megint majdnem kicsúszott a száján a DS edzés. Hiába, ha könnyen megy a beszélgetés, nehéz kiszabni a gátakat.
Gyanakvó kérdésére visszakérdezést kap, amire szintén csak képtelen nem válaszolni, de nem a prof iránti tiszteletlenségből nem hagyja annyiban, egyszerűen csak úgy gondolja, a helyzet megengedi, főleg, hogy kérdezve van.
- Ha tudnám, hogyan értette, nem kérdeztem volna meg, és nagy a valószínűsége, hogy igyekeznék egy-két kellemetlen mozdulattal megtorolni... - motyogja s valahol a dereka környékére ér. Ahhoz képest, hogy milyen vékonyak az ujjai, s ő maga sem épp egy Millicent Bulstrode, elég keményen megnyomkodja a csontos részt, s tekintve, hogy érzi, hol van betapadva tud talán egy leheletnyi kellemetlenséget okozni. Nem törekszik rá, csak megteszi, amit megkövetel a.. tanerő háta.
Egész közel kerül a hegekhez, tekintete elidőzik szinte mindegyiken, amely szemmagasságban van. Észre sem veszi, hogy a kezei sem azt csinálják már, amit kellene. Hallja a hangját, érti és felfogja, amit kérdez, mond, miközben mutatóujjának vége lágyan siklik végig egy hosszú, fehéren világító karcoláson, mely a lapockától indul, s egészen a derékig tart. Kifújja a levegőt, az orrából távozó széndioxid párás foltot hagy Minticz bőtén, míg ő meredt zöld tekintetével végigköveti keze mozgását, a sebhely ívét. A hálálkodásig még bírta tartani a lépést, de onnantól már teljesen elveszítette a fonalat, a kellemesen mély bariton távoli visszhangként duruzsol fülében, de mintha egy üres, elhagyatott barlangban bolyongana, nem jut el agyáig. Zsákutca, beszorul, mint a menekülő fóka saját kis útvesztőjébe, amikor az éhes jegesmedve elől menekül..ne.
- Gyerekkorában szerezte őket? - nem tudná megmondani, hogy megvárta-e, hogy a férfi befejezze a mondandóját, vagy belevágott-e, egyszerűen csak kicsúszik alig megmozduló ajkai közül, artikulálatlanul, de érthetően. Emlékszik rá, hogy megkérdezte tőle, hogy ő, Shaelynn, tán nem volt gyerek...

Aranykezű
   

-Ilyenek ezek a dicséretek. Hálátlanul nem intéznek köteléktámadást az ember ellen, hanem csak érdemek szerint osztogatják őket-*az éberségem elszenderül a túl kellemes, túl kényelmes, valóságtól elrugaszkodottan kellemkedő helyzetemben. Elpillantok az ingre, aztán csak előredőlök, egészen nekitámaszkodva a széknek, rábízom a súlyom a támlára, kész szerencse, hogy nem csak valami ügyefogyott ácsolat, hanem tényleg arra lett kitalálva, hogy vehemens diákok olyan nagy lendülettel, igényesen beledobják magukat, a csípőmmel hátrébbkúszok, amennyire az ülőrész engedi, a keze alá simulok, persze Shannon, adj csak az érzésnek. Minden szó ellenére ez a kép fog megmaradni egészen biztosan a fogékony leányképzeletben, amint kellemkedek, mint valami házikedvenc, nem amikor józanságot próbálok hinteni a szemére. Bár azzal már elkéstem, elharapott félmondatok, korábban elkapott pillantások, menekülés a büntetésről, mint akinek sietős dolga van. Sejtem, amit sejtek, tudom, amit sejtek, a bizonyosság előszeretettel lopakszik elő belőlem, nem mintha különösebbe meg lennék áldva látnoki képességekkel, de hülye nem vagyok. Ez persze nem akadályozott meg még soha egy közeli s távoli hozzátartozót, vadidegent sem abban, hogy maximálisan annak tekintsen. Sóhajtok és figyelmen kívül hagyom. Lehetek én is kegyes.*
-Igen, ez elég valószínű-*ismerem el a gyanúját, noha az ő korában alighanem ennél kevésbé kultúrált utalgatások mindennapos céltáblája, hiszen már csak azzal, hogy lánynak született, seprűre ül és még képes utána mindenféle gyanútlan kviddicscsapattagok számára ujjgyakorlatokat igénylő... Elég. Elhessentem a gondolatot, inkább a szavára figyelek. Halk a hangja, erős a kérdés. Három szó, három különállóan értelmezhető egység, egy felelet rá.*
-Nem-*felrémlik ablakba révedő tekintetem előtt egy rozsdás kocsi, ami a kerítésbe szorulva szolgáltatta az alagutat és ha siettem óhatatlanul is felmarta egy fémkiszögelléssel a vállamat, nyakamat*-Illetve nem mind-*mintha a rosszul megfelelt kérdést akarná megtorolni, a korábbi nyomkodása akkor bosszulja meg magát, amikor helyzetet váltok, pedig csak hátra akartam fordulni egy kicsit, elhúzni azt a heget attól az ujjától, ami érinti, méltatlan bőröm meleg szusszanása alól, hirtelen pánik, félelem, rándulás, tiltakozás, ne érintse, ne lássa, ne tudja, NE!
Teljesen meghülyültem, mély levegőt veszek. Csak nyugalom, nem szükséges, hogy szétdurranjanak az ereim a megemelkedő vérnyomásomtól, a zaklatottság kikönyököljön a tekintetembe, mégis megtörténik. Székestül előre moccanok, mire egyáltalán realizálhatná, hogy nem vagyok a keze alatt, már át is emeltem a lábam rajta, fordulok egyet, azt a tanári asztalnak ütközöm. Már jó a távolság. Lehunyom a szemem.*
-Teljesen lehetetlenül viselkedem, tudom. Ne kérdezze-*zaklatottnak érzem magam, pedig nem csinált semmit. Tudja, hogy nem csinált semmi rosszat, az erőteljes illatú krém aromái az arcomba tapadnak, nyakamba hurkolódnak, bár alapvetően az ánizs a barátom, most a pokolba kívánom az összes gyógynövény cimborájával együtt. Ha nem remegne a karom, bizonyára kiküldhetném, mintha mi sem történt volna.* -Nem vagyok jól mostanában-*szédülök, émelygek, megkapaszkodom az asztal szélén, mély levegőt veszek, józan eszemmel lefeküdnék.* -Nem volt helyes a korábbi kérdésem. Az lett volna a jó, ha azt kérdezem volt-e testvére... olyan igazi, bátyja mondjuk. Balesetek, aktív élet, egy sportolónak magyarázzam? - *fanyar, engedékeny mosoly, mintha el tudná képzelni, higgye csak, pedig dehogy, pontosan tudom, hogy mennyire nem, fogalma és elképzelése sincs róla. Ez jó. Ennek így kell maradnia. Kiszáradt szám megnyalom, visszalépkedek mellé, a padról magamra húzom az inget.*
-Nagyon, igazán ügyes-*úgy teszek, mintha mi se történt volna, pedig az ujja nyoma ég a hátamon a gerincem mellett, szerintem még napokig érezni, hallucinálni fogom.* -Nem tudom átverni-*megtámaszkodom a padnak, összefonom a karijaim a mellkasomon, komolyan keresem a pillantását, zöld szemében élénk, fürge reflektorát.* -Mit tartana elfogadható történetverziónak?-*mert velem lehet alkudozni, készséggel elfogadok bármilyen verziót, amiben nem nekem kell alaposabban rávilágítanom a dologra.* -Kárpótolhatom azzal, hogy ma, kivételesen, korábban elengedem a „szabadidős foglalkozására”?

A Zöldszemű Szörny

Magában kommentálja a megjegyzést, de csak is azért, mert tanárt nem illik elküldeni a fenébe. Pedig úgy megtenné, muszáj lenne szóban, mert úgy tűnik hiába próbálná nyomorgatni, Minticznek nem igazán akar megkottyanni. Idegesítő, pedig már egész szép kis listát kezdett összehozni a fejében, hogy miket torolhatna meg. De semmi, ehelyett a tanerő vígan kötekszik vagy épp dicsér, a kettőt szokásához híven gyors egymásutánban váltogatja, hogy a lánynak még csak ideje se legyen sütkérezni a büszkeségben.
- Nem hagyja, hogy kiigazodjak magán, igaz? - kérdezi, fejét megrázva a hát rejtekében. Ez már a sokadik, lerágott, és többszörösen átcenzúrázott verzió, a maradék, amit kimondhatott. Talán valamit mégis elér a professzor ezzel a büntetőmunkával, nem ez az első alkalom ma este, hogy átgondolta, amit mondani készült. Reméljük nem kell ezt megszoknunk, a végére még unalmassá válnának ezek a kis összeröffenések, akkor meg mihez kezdenek?
Ujjai egy ideig serényen gyűrködik a férfi hátát, kitartóan átmozgatva a kisebb-nagyobb izomkötegeket, a krém jótékony hatásának hála pedig felpezsdíti minden kis szövetét. Ez neki is jó feszültségkezelés, bár nem csapkod, így is levezet egy keveset.
A lelkes masszírozást követően aztán elkalandozik a férfi mondandója közepén, megbabonázottan veszi szemügyre a hegeket, egyet még ujjával is megvizsgál.
- Óh, öhm... én.. sajnálom... - húzódik hátra, amikor a férfi elhúzódik keze alól, zavartan fordítja el tekintetét és hátrál neki a padnak, krémtől csúszós kezeit tördeli, míg hol cipője orrát, hol pedig a táblát fürkészi. Most kissé szégyellősen ül le a professzor által hátrahagyott székre, kezeit maga alá gyűrve, kissé összehúzva vállait. Ajkát beharapva fürkészi a rossz bőrben levő tanerőt és tanácstalanul tapossa egyik cipőjével a másikat.
- Nem... nem muszáj válaszolnia, én csak... kí..kíváncsi voltam, sajnálom, ha ezzel felzaklattam vagy ilyesmi.. - hebegi, ujjai a székre feszülnek, de meghallgatja, amit professzora próbál magából kisajtolni. Igazából valamiféle szidásra számít, elvégre jócskán túllépte a hatáskörét. Ezekkel a vonal dolgokkal zavarban van, nehezen tudja eldönteni, mit szabad és mit nem. Van, hogy annyira törekszik a vonalon belül maradni, hogy a nagy igyekezetben aztán, a lehető legnagyobb mértékben lépi azt át.
Megrökönyödve hallja aztán a javítást, amit még inkább ledermedve fogad, mint a sebhelyeket. Egyszerűen nem akarja bevenni a gyomra, hogy a testvére ilyet volt képes tenni vele. Persze ez nem biztos, de ő ezt a következtetést vonja le, ami majdnem egyenértékű azzal, hogy ezt a verziót könyveli el tényként. Nem azért, mert olyan kis idióta, hogy az idétlen kis beképzelt dolgait hiszi el inkább, de inkább nem kérdez.
- Nem kell elmondania, tényleg - motyogja az orra alatt, pillantását kerülve inkább székét pakolja vissza a helyére és már épp leülni készülődne, amikor a férfi felajánlja a távozás lehetőségét. Kecsegtető, de mennyire, hogy az, ám tekintve, hogy mennyi idő telt el, már fölösleges lenne nekivágnia a hetedik emeletnek.
- Köszönöm, de... arról már jócskán lekéstem. De... ha... zavarom éénn... elmehetek, ha szeretné... - arca picit elvörösödik, a széket betolja, és mögötte kezd el toporogni. Nem akaródzik neki túlságosan menni, eleinte nem gondolta volna, hogy ilyen bekövetkezhet, de ha már emiatt maradt le az edzésről, nehogy már félidő előtt elhúzzon, plusz a lelkiismerete sem viselné túl jól a dolgot.

Aranykezű
   

*Nem állíthatom, hogy minden a terv szerint halad. Voltaképpen csak egy elenyésző szándéka halad az életemnek egy terv felé, amit talán úgy írhatnánk le, hogy „túlélés”, egyszerű, de nagyszerű terv, mégis, most hirtelen bosszant, hogy ez minden, amire képes vagyok. Shael, nevezett büntetett személy szinte még nálam is gyatrábban fest zavarába. Nem, azért ez így nem igaz. Klasszisokkal jobban fest. Azt hiszem, felesleges lenne mosolygással próbálkoznom, hiszen ez esetben aligha számítana bizalomgerjesztő gesztusnak.*
-Igazán sajnálom-*puha, résztvevő, erőtlen hanggal mondom, mielőtt rájönnék, hogy voltaképpen dehogy is sajnálom, hogy lekéste. Jó nem származott volna belőle nem igaz? Lehunyom a szemem, ez most aligha javított a helyzetemen.*
-Nem, nem zavar-*elfordítom a fejem, elhagyom a padját, visszaszédülök a magam asztalához, és inkább leülök. Békesség. Nyugalom. Rámeredek, el se hiszem, hogy éppen most kell itt lennie, de mégse zavarhatom ki. Magam elé húzok egy pennát, a tollrészt cirógatom finoman, miközben rajta tartom a szemem, homályos, imbolygó árnyékai nem tetszenek nekem. Mennyire lehetek falfehér. Az asztalra támasztom a könyököm, az államat a tenyeremre hajtom.* -Na üljön le-*csak halkan és szelíden továbbra is, félrevezetően lágy tónusban, pedig éppen ő tudja a legjobban, hogy buta félszavaktól is képes vagyok kikerülni ebből az áldott nyugodt, jószívű állapotból, tapasztalta már eleget. Tartom magam ahhoz, hogy ez nem igazságtalanság, nem kiszúrás, nem vagyok az ártalmára. Ártalom, sebhelyek. Nekem se ártana valami fegyelmezés, hogy a gondolataim ne csapongjanak vissza unos untalan ugyanoda, ha egyszer tudom, hogy még a gondolatától is felzaklatom magam. Nem kell. Felesleges pánik, bár nagyon érik, de akkor sem. Mély, nyugodt levegőt veszek, aztán felnézek, nem realizálom igazán, hogy mikor hunytam be a szemem és azt sem, hogy mennyi volt, amíg a gondolataim rendezgettem, elvarázsolt, távoli, elveszett hangokat a fejemben.*
-Elnézést-*mivel még itt van, nem lehetett több pár percnél. Erős a gyanúm, hogy hülyének, csökevényesnek, elvarázsoltnak, vagy simán csak hibás példánynak tekint most.* -Már jól vagyok-*mármint MÉG jól vagyok, de lesz ez még így se, ezt súgja a józan rutin, hátradőlök a se nem elég párnás, se nem elég trónszerű, se nem elég masszív, halkan, rosszindulatúan nyekkenő székben, a nyakammal körözve egyet rendezem, rendezem a végtagjaim, visszadobom a pennát az asztalra. Voltaképpen javasolhatnám, hogy olvasson, de alighanem azzal végleg kihoznám a béketűrésből.*
-Látom ám, hogy néz rám. Mondja csak nyugodtan-*nem túl fényes kezdet, alapozásnak meg főleg rossz.* -De mielőtt elkezdi-*felemelem a kezem figyelmeztetően*-Nincs semmi bajom, némi ideggyengeségen kívül, nem szükséges kímélnie a kis lelkem, én se teszem a magával, eztán sem-*akármit is mond, az felhasználható lesz ellenem, tehát inkább nem kérem meg arra, hogy tartsa meg magának amit látott, egyrészt kit érdekel, másrészt akkor kényszeresen meg akarná osztani mindenkivel és ha csak rám gondol, a tiltás jutna eszébe. De igaza van. Jobb nem terhelni a személyes problémámmal az ifjú lelkét. Felvonom a szemöldököm, bíztatón nézek rá, amennyire csak szerény képességeimtől telik, hagyom egy kicsit kibontakozni, mielőtt visszalendülnék praxisba és elküldeném olvasni. A jó tanári magatartás alapköve a következetesség. Most, hogy úgy tűnik mégsem fogok elájul egyik kedvenc tanítványom előtt, valamelyest tisztább a kép. Az emberekkel nehéz. Vajon mennyit fog magára venni, önhibának tekinteni és mennyit ró az én számlámra ebből a kis incidensből.
A fiók alatti szekrényből előbányászok neki egy tisztának ható fehér anyagkendőt, visszaegyenesedem. Olyan vagyok ma, mint egy rugó, csak járok asztaltól padig, aztán padtól asztalig, mint akiben nem nyugszik a fájás, még jó, hogy mindössze két lépés az az iszonyatos távolság, amit el kell követnem önmagam ellen.*
-Törölje meg a kezét-*miközben széthajtom neki látom, hogy tényleg tiszta, nincs rajta vér, vagy egyéb nyirok, amit az arcomról szoktam törölgetni és le se kávéztam. Jó háziasszony lenne belőlem.*
 

A Zöldszemű Szörny

Színtelen arccal, de belül jókora hitetlenkedéssel fogadja a sajnálkozó megjegyzést. Még hogy sajnálja, amikor korábban már elmondta, hogy a bajoktól távol tartandó került büntetésbe. Nem adja jelét kétségeinek, inkább tovább összpontosít a férfi hirtelen beálló gyengélkedésére. Fejében megint felébrednek a gondolatok, hogy netán valamit ő szúrt el megint, vagy épp a krémmel nem volt minden oké, meglehet, hogy allergiás valamelyik összetevőre és még ezernyi ilyen elmélet csatlakozik.
- Biztos? - kérdez vissza óvatosan - Nem akarom leterhelni... - ő sem így tervezte ezt a mai büntetőmunkát. Igazából feltett szándéka volt tovább idegesíteni a férfit, hogy megbánja, hogy kényszerbörtönre ítélte, és esetlegesen akár vissza is vonja az egészet, megrettenve a megpróbáltatástól. Ó az lett volna már csak szuper. Ehelyett itt jótékonykodik, rendbe teszi a hátát, reményei szerint sikeresen, most meg puncsol, hogy megtudja, minden rendben van-e és tekintete szinte könyörög azért, hogy ne küldje el. És nem, nem a rosszindulatú, perverz örömökkel kecsegtető végkifejletért, hátha most is összerogy Minticz, mint ahogyan diáktársai már említették néhányszor. Nem mozgatják efféle vágyak, és nem minden indok a DS társak után tervezett érkezés sem. Egyszerűen csak jobb, mint egyedül ücsörögni az egyik elhagyatott folyosón és reménykedni abban, hogy nem csípi fülön valaki.
Némán, székén kuporog, ajkát beharapja, így fürkészi a férfit. Újra és újra fegyelmeznie kell magát, hogy ne szólaljon meg, ne zavarja és idegesítse azzal, hogy a hogy létéről faggatja. Nem akar kivágódni az ablakon. Vagyis nem úgy, hogy nem tudatosan éri el, s most olyan rossz bőrben van a tanerő, hogy nincs szíve hozzá.
- Nem néz ki jobban... - méregeti egyre savanyúbban a vonásokat, és kezd egyre inkább elhatalmasodni rajta az aggodalom. - Én... mármint ez miattam van professzor? Úgy értem esetleg a krémmel van baj? Vagy... én csináltam valamit rosszul? - makogja kicsit csüggedten. Ennek nem így kellett volna lennie. Itt kellene vigyorognia, majd kicsattannia az energiától és pezsegnie. Jó, talán vigyorogni nem, de semmiképp sem kellene szédülnie, falfehérnek lennie és támolyognia. Az ő kezei úgy bizseregnek mintha ezernyi hangya szorgoskodna a bőre alatt. Nem érti.
Mégis hogy nézne? A tegnap még igen csak hevesen kampányoló professzor, ma úgy kerül a szeme elé, hogy nehézkesen mozog, hegek vannak a hátán, és a jótevő masszázs után szédeleg, és percekre elsüpped lehunyt lélektükrei mély, ingoványos mocsarában.
- Csak egy kicsit öhm... meglepett. Tudja, hallottam már, hogy gyöngélkedik, de nem vettem komolyan. Nem hittem, hogy ennyire látványos ez a dolog... - motyogja még mindig úgy méregetve a férfit, mintha attól tartana, bármelyik percben elájulhat, vagy akár vérfarkassá válik. Eltekint az ablak felé, melyen azonban nem lát ki a terembeli fényeknek köszönhetően. Vajon ma telihold van?
- Ésöhm... - eltart néhány pillanatig, amíg kitalálja, hogyan kérdezhetne úgy, hogy ne legyen egyértelmű gondolatmenete - ...ez a... gyengélkedés... milyen gyakran fordul elő és mennyi ideig tart? - hát ez nem sikerült a legjobban. Szívni is kezdi fogát, de még él benne egy csöppnyi remény, hogy nem árulta el magát. Sok mindent megmagyarázna a farkaskórság, így eddig ez hihetőbb, mint a professzor által szolgáltatott indoklás.
Zöldjei óvatos fürkészésbe kezdenek, míg átveszi a kendőt. Gépies mozdulatokkal törölgeti meg kézfejeit, és tenyerét, még az ujjközeit is, de figyelemre egyáltalán nem is méltatja az egészet. Minticz most rendesen le van ellenőrizve, a hugrás már behunyt szemmel is le tudná rajzolni az arcát, talán majdnem egészen pontosan.
- Köszönöm... - Tekintetét addig bírja kitartani, amíg be nem kúszik látómezejébe a nyitott ing. Nem adja vissza a kendőt, még mindig törölgeti a kezeit, pedig tudhatná, hogy ez kvázi semmit nem segít, a gél már a bőre alá fészkelte magát, de majd elmúlik a hatása.

Aranykezű
   

-Nem terhel-*tényleg nem. Őszinte és igaz szó a számon, ha mégannyira is tele van hátsó szándékokkal, zengzetekkel, rejtett jelekkel. Valóban örülök, hogy marad. Ha nem maradna, nem lenne lelki, erkölcsi, büszkeségi, semmiféle akaratgát, ami az ájuldozás ellen hatna. Nem lenne oka, hogy fittnek mutassam magam, ami mondjuk eleve kudarcra ítélt próbálkozás, mert a fizimiskám nem igazodik, de van egy nagy különbség a padlóra omlott gyengeség és a lábon hordott szégyen között, mégpedig az, hogy az utóbbi csak félig-meddig tesz kiszolgáltatottá. Bájos. Vajon mire gondolhat. Mi lappang a zöld szemében a tiszta, ragyogó értelmen és az egyéb félretolni való érzelmek bájosan szegett függönye mögött? Biztos nem az, aminek mutatja magát, szívderítő aggodalma láttán akár még engedhetnék is az érlelődő ájulásnak, de nem. Az emberek legmélyén úgyis egy aljas, számító, röhögő kis lélek lappang. Mire gondol? Alighanem arra, hogy mi lenne, ha összeesnék. Minden gyereket ez érdekli. Milyen, ha valaki szenved. Néhány felnőttet is. Talán még engem is, nem mintha bárkinek is szenvedést okoznék, leszámítva némi agytornát, amiről azt remélem, hogy titokban, mélyen ők se bánják, de a személyes naivitásomat nem soroljam követendő példaértékűnek. Tehát. Hallhatott még arról az esetről, amikor bementem órát tartani és kénytelen voltam kizavarni a társaságot, persze az ajtót már úgy kellett beátkoznom, félhomályos tekintettel, mert azért csak éreztem a kíváncsi pillantások súlyát magamon, ahogy tapogattak, és most tapogatnak, bár ez mintha más lenne, nem annyira vérre éhező pillantás, de ne legyek naiv.*
-Nem, semmi baj nem volt se kicsikegyeddel, se a krémmel, se a mozdulattal, se az érintéssel-*nem feltétlenül volna szükséges ennyire részleteiben belemenni, sóhajtok, és leengedem magam miután elvette a kendőt a paddal szemben, a könyökeim, karjaim a lapra teszem, a guggolás még jót is tesz. Kicsi leszek, gömbölyű, ami ugye jól tudjuk, hogy a tökéletes test, és mindenekfelett nem esek olyan baromi nagyot, mint 180 centiről. Még mindig lüktet kicsit a szemem sarka a múltkori eséstől, bár a sebecskét csak közelről, nagyon közelről lehet látni. Éppen annyira húzom ki magam, hogy csak kicsivel legyek alacsonyabb nála, aki ül, én, aki guggolok.*
-Egészen pontosan mit hallott? Némi szédelgés, általános rossz közérzet. Nem, mielőtt arra gondolna, ezt nem a diákjaimon vezetem le, büntetőmunkán csakis saját maga miatt van. Alapvetően-*alapvetően beteges vagyok? Elég hülyén hangzik, mivel nem is igaz. Nátha, pestis, tífusz, himlő, lepra, ragály, szerintem együtt nem lenne elég ahhoz, hogy eltegyenek láb alól, a hiba az én készülékemben, fejben van. Ez aligha hangozna valami szépen, nem kéne még tovább rontanom az amúgy is eléggé megviselt összképet. Mégis... valamit mondanom kell. Vallat a tekintete, figyel, les. Ijesztő. Mintha érdeklődne. Rettenetes. Hova fajul a mai ifjúság. Ahelyett, hogy elmennének mellettem, mint a jó Binns professzor mellett nem is olyan rég, Shael úgy tesz, mintha engem látna a tanár mögött.* -Mármint, rosszul kezdtem. Elég rendszeresen előfordul, főleg az utóbbi időben. Majd elmúlik-*remélem*-de ilyenkor év elején nagyobb a feszültség, már milliószor elregéltem kishölgyemnek is, hogy más világ van, máshogy kell viszonyulni, és ez egy kicsit megnyomta az én hangulatomat. Ne féljen, nem fertőző. Főleg érintés útján nem terjed, bár máshogy se, nem akarom, hogy esetleg kétségei legyenek-*a szemem az övére villan, aztán tovább is kapom, megkapaszkodok a padfelületben nyirkosodott ujjakkal, de tényleg jobban vagyok, a vihar előtt csend honol most, az meg lehetőleg még kitart egy jó darabig. És nem lesz semmi, de semmi katasztrofális következménye annak, hogy most eladom a kezelhető embert, és megpróbálom a kellemetlenséget orvosolni, amivel a jelenlétem jár. Nekem is lehetnek gyengébb pillanataim a sok gyenge között.*
-...és veszélyes se vagyok, ne nézzen már úgy rám, mintha meg akarnám harapni-*annyira harmatos poén, hogy majdnem elfolyik, zavart félmosolyra rántom a szám sarkát, nem szikrázik fel a derű a szememben, maradok beborulva.* -...komolyan nem-*széttárom a karom miközben felállok, vége a vigasztaló délutánnak, azt hiszem levezekeltem minden vétkemet, épphogy le nem térdeltem, bár közel sem ezt sugalltam azért magamból, a lelkiismeretemmel elszámoltam. Nem fogja őt se zavarni az incidens. Legyen neki egy furcsa kaland, egy újszerű attrakció, egy színfolt, semmi több, egy érdekesség. Mindenkinek van gyengeség, Pitonnak a hajmosás, Qcrossnak a művelt fogalmazás, nekem simán csak a gyengeség a gyengeségem. Legalább ez is kiderül számunkra...
...és ahogy felegyenesedem és elszakítom a tekintetem az eddig alaposan megbúvárolt lélektükrétől egyből bebizonyítja az élet, hogy kapaszkodót márpedig NEM engedünk el. A termem elhomályosul, a benyilalló görcs éreztén még talán felnyögök, utolsó előtti gondolatomba villan, hogy mekkorát fogok esni, az utolsó pedig....*
*A felegyenesedő férfi, alias Shannon Minticz, a mugliismeret jeles professzora, a szabadidő leleményes újraértelmezésének szavatolója, szabotálója és a szomorúszép Shael legújabb mumusa félfájdalmas nyögést hallat, halkan, mintha maga se hinné el, hogy megtörténhet valami kívülről láthatatlan dolog, aztán eldől. Nincs kecsesség az összeomlásban, főleg, hogy még elég közel volt ahhoz, hogy egyenesen a padra dőljön, a laza lábak derűsen végigcsikorognak a padlón, miközben a tetemes, 80-90 kilónyi színhús egészen a lány ölébe löki a taneszközt, miközben lefordul róla. Összeránduló ujjai és megfeszülő állkapcsa küzdelmet sejtet, belső, baljós, boldogtalan küzdelmet, a kimeneti megjelenítés azonban kimerül az izomgörcsben. Csapkodó, reszkető végtagok, padélhez vert szája szélén vér, járomcsontján gyorsan hízó zúzódás, a nyaka ívesen kifeszül, torkán kiragadnak a felmarcangolást kívánó kéklő erek, hátára vetett cserebogárként vergődik a házimanók munkálkodásától oly tiszta padlón, lélegzete visszaszorul másfél egész percre, ajka elkékül, kezelhetetlen, varázs nem fogja, szólongatást nem ért, szája szélén akár az édes, mély álomban szundikáló akármely varázslónak nyál gyűlik és rajzol csicsogós csiganyomot az arcára.
Hangos, hörgő mély levegőt kap a tüdejébe, ahogy elmúlik a rángatózás, könnyesen összetapadt szempillái megrebbennek, aztán lassan felnyílik, süppedős mocsárszín szemében elsüllyedt az értelem, beragadtak a gondolatok, megfulladtak a korábbi szándékok, minden értelmetlen kacattá vált a felszínen, rozsdásodó roncsok csak.*

A Zöldszemű Szörny

Így másodikra hallva, egy fokkal hihetőbbnek hat a férfi, annyira legalábbis biztosan, hogy Shay a maradás mellett döntsön. Megadva magát ül le végül, veszi át a kendőt, hogy valami beégett, alibi mozdulatokkal kezdje el dörzsölgetni kézfejeit, természetesen teljesen fölöslegesen, a krém már mélyen bőre alá ívódott. Annyira látható, hogy nem is foglalkozik ezzel, hiszen zöldjei egészen mással foglalkoznak, nevezetesen azzal, hogy Minticz most itt guggol mellette, már megint közel, és már megint zavarba ejtően meresztgeti zöld szemeit. Felé fordul, felkönyököl az asztallapra, szorosan a férfi karja mellett marad keze. Tenyerével támasztja meg fejét füle alatt, s onnan tekint lefelé a professzorra, igyekszik leplezni megjelenő zavarát, de nem egyszerű, amikor ilyen majdnem bociszemekkel néznek rá. A kérdéstől még inkább zavarba jön, idiótán mosolyog, miközben töpreng, hogyan is tálalták iskolatársai a férfi képvesztéseit, mogorvaságát, vagy mikor micsodáját. Szerencsére azonban nem kell felidéznie nagyon a dolgokat, mert a tanerő kisegíti. Jobb is, nem kell előadnia. Nem lenne kellemes, még neki sem.
- Hátöhm, hasonlókat, a tegnap esti óra, hall az ember lánya ezt-azt… - nem, nem mond semmit, nem árul el senkit, a férfi tudja, hogy mit hallatnak róla. Némi aggódás ül ki arcára, ahogyan így közelről is szemügyre veheti az egyáltalán nem jól létről árulkodó arcot. Felmerül benne, hogy megérinti, de az már neki is fura lenne, aki egyébként nem zavartatja magát ilyenek miatt, de mégiscsak egy tanárról van szó, noha ebben a helyzetben nehéz úgy tekintenie rá.
- Ahha – ebben a belenyugvásban több hitetlenség is van, el is vigyorodik, bár nem vonja egészen kétségbe, hogy tényleg csak azért van itt, mert kiharcolta magának. De minden délutánra? Egy picit sok az, egyetlen feleselésért. Persze, jól tudja ő, hogy nem az az egyetlen ok, de akkor is, igazából ez róható fel neki egyedül, legalábbis saját belátása szerint.
Nem erősködik, s tudatán kívül „vallatja tekintetével”, mert igazából érdekli, s ezt még eltitkolni sem tudja. Már lehet, hogy unalmas, de nem tud kifogyni a mustráló pillantásokból, készen arra, hogy bármelyik pillanatban történik majd valami. Vagy hirtelen összerándul és elkezd deformálódni, vagy átalakul valaki egészen mássá, elvégre talán már itt van egy órája. Egyik sem tűnik úgy, hogy megvalósul az elkövetkezendő percekben, és a professzor erről igyekszik meg is győzni Shaelynnt. Nem túlságosan ügyesen, de végül is úgy dönt, ha azt mondja, jól van, nincs baj és nem is lesz, akkor megpróbálja elhinni. De épp a saját teste, testbeszéde vall ellene, és tartja fent a lányban továbbra is a gyanakvást. Amikor megjegyzi külön, kiemelve, hogy érintés útján sem terjed ez a… valami, képtelen elfojtani egy zavart mosolyt, bele is pirul, kegyetlenül. Nem igazán tervezte ezt a mai masszírozást sem, de most egészen olyan érzése támad, mintha a tanár úr arra célozna, talán máskor sem lenne ellenére. Lehet rosszul érzi, nem túl profi az ilyenek megállapításában.
- Értem, és bocsánat, csak olyan furcsa. Van ennek a maga betegségének valami neve? – rákeresne a könyvtárban, ami ugyan nem egy gugli, időigényesebb és nem is garantált az eredmény, de egy próbát megérne. Érdeklődő természet, főleg az érdekli, amit nem ismer, bár nem készül gyógyítói pályára, azért nem lenne rossz megismerni ezt a kórságot. Legalább megbizonyosodni róla. Eddig nem volt feltett szándéka nyomozni a férfi után, vagy követni, vagy bármi felől is érdeklődni, ami hozzá kapcsolódik.
Hát vége, nem is tudja, hogy örüljön-e annak, hogy végre nincs olyan nyomasztóan közel, vagy inkább hiányolja a zöldek tolakodó számonkérését, vagy egyszerűen csak, hogy merednek rá. Sóhaját sem lehet eldönteni, hogy neheztelő, vagy megkönnyebbült. Már éppen fordulna elfelé, és bánatos zöldjeit már épp a korábban elé pakolt könyvön járatja, amikor fülét megüti az a bizonyos nyögés, de mire odakapná a forrás felé a fejét, már tolul is a padja, vele ő maga is, de most a fájdalmas, kékfoltokat ígérő ütközés eltörpül rémülete mellett, ahogyan nézi Minticz zuhanását a földig. Bár szája elnyílik se sikítani, se kiabálni nem tud… Nyög egy aprót, amikor az asztallap a mellkasának ütközik, s egyre inkább préseli a lányt a szék támlájához, mivel az ülőalkalmatosság megakadt valamiben, s nem csúszik hátrafelé, ahogy annak szerencsés esetben lennie kellene. Az egész csak pár kellemetlen pillanatig tart, s addig jószerével csak meredten, torkára forrt szóval tudja nézni a földre omló férfit. Szíve szinte nem is ver, mintha az is lefagyott volna, vagy annyira letompult az agya, hogy nem is érzékeli.
- Professzor… - mintha hangja nem is a sajátja lenne, valami ismeretlen sipítós liba szól a szájából, valami idegesítően égő, magas hangon, halkan. Megrettenten mered a hörgő, semmibe meredő tekintetű, mindentől elvonatkoztatva akár még vonzónak is nevezhető férfira. Vonaglik és földöntúli hangokat produkál, a nyála folyik. Kezei úgy kapaszkodnak a kendőbe, hogy ujjai elfehérednek. Egészen végig fentről nézi végig a szenvedést, lesápadva, szinte levegővétel nélkül, kimeredt zöld tekintettel, szája ugyanúgy elnyílva, pontosan úgy, mintha így fagyasztották volna meg.
Már talán öt másodperce is vége lehet az egésznek, amikor eszmél, amikor ismét kezdi érezni a végtagjait, a bekapott ütődés nyomát mellkasán és combján… Szinte nincs is tudatában annak, hogy most felállt, azt meg sem tudná mondani, hogyan szabadította ki a széket, és honnan. Még mindig bénult egy kissé, pislogni nem is képes úgy mered a mozdulatlan testre. Melléereszkedik, de azt sem tudja mihez kezdhetne…
- Poo…Pro..professzor… - nyökögi, miközben mellkasát bökdösi, de nem reagál rá. Oldalra fordítja fejét, hogy legalább a nyála kifolyhasson, ne kerülhessen a tüdejébe, s a kezében maradt kendővel kezdi el törölgetni sérült arcát. – Tanár úr… - szólítja meg ismét, felötlik benne, hogy talán egy pofontól felébredne, de nem viszi rá a lélek, így egyszerűen csak az ölébe emeli fejét és halkan szólongatja, míg remegő kézzel hol a vért, hol a nyálat törölgeti arcáról.
Ez egy meglehetősen kiborító büntetőmunka.

Aranykezű
   

*Fókuszálatlan a tekintete még, semmiben lebegő, rongyos szárnyú, tépett, zöld lepke, ködben és homályban veszett úttalanul. Nem lát, nem hall, nem is érez talán, hol súlyként emelkedik a lány ölébe, sötét haja puha, engedetlenül elvadul a roham után, a töve éppen nyirkos, ahogy leverte a víz azt a szerencsétlen kárhozottat, akit lám, milyen kedvesen szólítanak, akkor egyszer, amikor éppen nem hallja. Kiszolgáltatottan a legszeretnivalóbb az ember, olyankor még azok is körbeédesgetik, akik alapvetően egészséges távolságot tartanak tőle. De egy megborult pad, egy fájdalmas borulás, egy önkéntelen testi sérelmeket okozó összerogyás menten átírja a viselkedés eddig szorgos munkával felállított szabályait, új mélységet és magasságot ad annak a viszonyulásnak, legalábbis addig az egy percre, amíg vissza nem tér a józanság.
A Józanság, ami ezúttal azonban a távollétével tüntet, percek múltán se akarja feloldani azt a bénító átkot, amit a teremre szórt, nem múlik a furcsa mákony, nem telnek értelemmel a szemek, nem rántja vigyorba a sápadt száját sem egy vicc, egy blazírt megjegyzés, amivel mentesíthetné a helyzet súlyától Shaelt. Gyenge, erőtlen, szinte élettelen ahogy elnyúltan fekszik, az ing alatt sötétebb bőre kifakult, csak a lélegzése elég zajos és elég eleven ahhoz, hogy biztosítsa, nincs itt nagyobb baj annál, ami van, ez nem egy Hirtelen Szívhalál, nem egy alapos Infarktus, hanem valami egészen más, görcsölős, pánikos, veszett, vad roham, gyengeség. Riasztó diákszemmel, mégis, legteljesebben eddig titokban maradt, noha az okosabbja megsejtette, hogy amikor nincs óra, akkor a professzorral valami van, aminek a nyoma lehet később sántítás, furcsa karmolások, vágások a bőrén, bujkáló foltok, miegymások.
Maga Shannon a többedik szólítás után megrándul, mint a mély álomba zuhanók, akik botladoznak kietlen erdőségekben, szakadékokkal szabdalt ijesztő folyosókon, a szemét lehunyja, a fejét elfordítja, sóhaj szakad fel a mellkasából, mély, meleg, vérízűt sóhajt Shael kezébe, ahogy szinte beletemeti az arcát, a szó kevéssé agresszív, inkább nekisimulós, bújós jelentőségében, óhatatlanul jön a menekülés-asszociáció, ahogy összébb húzza magát, kicsinek és jelentéktelennek látszik, leterített, legyőzött, leharcolt, megvetett, kivetett, számot vetett, elszámolt, kiszámolt, leszámolt, hosszan fejtegetve is csak egy a lényeg, bántanivalóan ártalmatlan, védtelen, kiszolgáltatott. Felpillant, a pillái súrolhatják a lány tenyerét, vagy inkább a kendőt, hacsak korábban nem szabotálta a veszedelmes közelsége. Megmoccan. Lassan végigsimít a padlón, a tenyere mintha nem merne elszakadni attól a biztos ponttól, amit a jéghideg kövek nyújthatnak, hiába didergeti meg. Egészen a kézig nyúl, végigsimít rajta, az ő ujjai a maguk részéről köszönik szépen jéghidegek és nyirkosak, apróra megérinti a lány kezét a kendőig, amit korábban ő juttatott neki, egészségtelen zihálással moccan meg, könyököl félre, közvetlenül a lány mellett, de már nem az ölében, a kendőt felsebzett szája sarkára nyomja. Mintha csak ekkor tudatosodna benne minden. Lassan pillant fel, elvégre most jócskán alant tanyázik, az állát nem emeli fel még, előrehulló haja alól kivillan a szemének zöldje és fehérje, ingerült mozdulattal löki hátra a sötét tincseket az arcából kézháttal, amiközben megvillan a kendőn a vére. Megnyalja feldagadt száját, aztán megint eléhúzza a kendőt.*
-Ne nézzen-*halk, remegő a hangja, selymes, puha baritonjából kikopott a selymesség és a puhaság, koszlott, szakadozott foltanyagnak még jó lehet.*
*Semmihez sem hasonlatos utálatos, gyűlöletes érzés, ami csak fokozódik, pedig nem is csinálok semmit, fekszem. Bénultan a hidegben, mintha egy frigóba zártak volna pálca nélkül, nem tudom honnan jön ez a képzettársítás, mert olyan helyen még nem voltam bezárva. Ritkaság. Nyitom és csukom a szemem, de a homályló valóság nem és nem akar közelebb jönni hozzám, távolodik, imbolyog, hús és fa színű foltok váltakoznak, fehér szárnyakkal. Tiszta a tudatom, de messze a test, amibe ezt tölteni kéne, rémlátomások kétszínű foltjait haluzom magam köré, jeges padló, meredt szemek kábító fájdalom, éles, rideg világ körülöttem, szálkák, amik az ujjamba marnának, az emlékezés nehéz súlya szánkázik lefelé a hátamon, felmarcangolva, a bőrt, a húst, a csontokat...
Ez legalább egy kijózanító állomás a gondolataim között, megrándulva felmeredek, kezem kezet ér, eleven, meleg testet, félremászok róla. Kigombolt talárszárnyak között ívelő csípő, nadrág, derék, mell és mellkas, nyakon fej, kerekded áll, fakófehér arcocskák, telt alsó ívű ajkak, mindig felvontnak rémlő sötét szemöldök. Egy lány. Zöld szemében nem lappang démonikus düh és erőszak, a vonásaiba nem merevedett szigor, a gyűlölet nem bélyegezte meg a lelkét, az Azkaban se rohasztotta el az arcát, ahogy képzelem... a számra szorítom a kendőt.*
-Ne nézzen-*zavar a tekintete, olyan... figyelő. Bár fekvő embert minden alázza, ami felülről jön, lecsap, mint a keselyű köröz felette.* -Shaelynn-*a névvel együtt jön a társítás, hogy vagyok, miért vagyok. Mennyire szánalmasan festhetek így. Egyáltalán, mi történt? Felpillantok a padra, ami egészen belenyomódott a másikba, átrendezve a terem ezen sarkát, a szék félrelökött lába fémes felkiáltójelként mered rám. Magácskára borítottam? Igen. Fájt? Persze. Visszacsukom a szemem, lehajtom a fejem, nem érdekel, hogy a hajam az arcomba tapad.*
-Jól van, ez már nagyon érett-*a hátamra fordulok, félretolom a kendőt, egészen felülök, aztán a tanári asztalig mászom, nekitámasztom a hátam, ettől elcsigázottan szusszanok, rávillantom a szemem. Most jön az a rész, hogy visszanyerem a tekintélyem? Nem, annak még közel sincs itt az ideje, ahhoz előbb lábra kéne állni... keserűség, átkos elkeseredés, bár ne velem történne ez meg.* -Megvagyok. Elnézését kérem-*kevés, nagyon kevés ahhoz, hogy igazán hatékony és kifejező legyen, de már mindegy, hátrasimítom a szememből a hajam, betúrok a szálak közé, ott is hagyom, a fejem a kemény fának koppintom. A szám feldagad, kellemetlen, feszülős érzés.*
-Nincs szükségem semmire-*egy erős kávé esne nagyon jól, vagy egy ital, hamisan cseng a hangom így, ingemen a napközben behordott piszokkal, a fájdalom árnyékával a szememben.* -Akar beszélni róla?-*rekedt, halk a hangom, nem nagyon ismerek magamra, torzult az a világ, én mondom, teljesen kiforgok önmagamból, és erről csakis én tehetek.* -Beteg vagyok-*nem kérdezett semmit, mégis félmondatokkal tűzdelem tele ezt az eleve elrontott pillanatot.* -Semmi több. Néha rámjön az agyzsibbadás-*félvér, még az is lehet, hogy tudná mi bajom, de a legkevésbé se vágyom arra, hogy ezt a tudást, éppen ezt megosszam vele. Tompa vagyok én ahhoz most, és gyenge, hogy képes legyen megvédeni magam a kellemetlenkedő kérdéseitől, pedig mitől kellemetlenebb az ő kérdése most, mint bármikor máskor? A kellemetlenkedő kérdés ugyanolyan, mint a kellemes, csak éppen olyankor hangzik el, amikor belső kényszer él az emberben arra, hogy válaszoljon, legyen ez akár italos elmeállapot, akár fizikai gyengeség... legalább a nyakam nem fáj már. Nem is érzem.*
-Elkérhetem azt a kendőt?-*szánalmas, de annál vágyóbb pillantást vetek az ügyesen otthagyott rongyra, ami kettőnk között hever fehéren és szárnyaszegetten várva, hogy valaki funkcionálisan hasznát vegye, mondjuk én, szivárgó vérem törölgetni.*

A Zöldszemű Szörny

A teremre síri csönd borul, de meggyőződhet róla, hogy nincs túl nagy baj, a furcsa rohamnak vége, lélegzik, csak épp nincs magánál. A percek csöndesen szállnak tova, még néha megszólítja, de már egyre ritkábban, egyre halkabban. Arcát fürkészi, semmibe révedő, rettent tekintetét, kusza tincseit, melyek közé nem tudja megállni, hogy ne fúrja be ujjait, csak egy kicsit. Az sem zavarja, hogy ujjai nedvesek lesznek. Arcát simítja, saját bevallása szerint is, és ezt mondaná akkor is, ha közben feleszmélne a férfi, csak ellenőrzi, hogy nem-e lázas. A hideg izzadtságcseppeket gondolkodás nélkül törli le talárja ujjával, nem akarja erre a célra is a kendőt használni, pedig csak egy pálcaintésbe kerülne azt is megtisztítani. Nem törődik vele.
Még mindig nem reagál. Ahogy rezzenéstelen, merev arcát fürkészi, immáron ki tudja hányezredik alkalommal, szemei előtt újra és újra leperegnek az ijesztő képek, még el fogják kísérni egy darabon. Felmerül benne, hogy amíg itt fekszik, leborogatja zúzódott arcát, természetesen nem gyógynövénypakolással vagy hasonlóval, egyrészt, mert azzal csak rosszul járna, ha Shay maga kezdene el bármit összeboszorkánykodni , másrészt amúgy sem tart magánál semmi hozzávalót, mert akkor hol tartaná a nasiját ugyebár. Szóval csak addig jut fejben, hogy össze kellene gyúrni gombócba a kendőt, aztán bevizezni és megfagyasztani, amikor megérzi a rándulást. Észre sem vette, hogy míg saját fejecskéjében kalandozott, keze a férfi arcát simogatta. Erre is csak akkor eszmél rá, amikor érzi a belesimuló, hozzádörgölőző arcot. Halványan elmosolyodik, megkönnyebbülten szusszan fel. Egyáltalán nem akad meg a körülményeken, a lezajló, akár még félreérthetőnek is tűnhető eseményeken és el sem jut a tudatáig, hogy ez milyen lehet a másik oldalról. Nem ismeri a professzort, csak néhány dologról sejti, hogyan viszonyul hozzájuk, de ezeket is csak az elmúlt kicsivel több mint egy nap alapján. Úgy meg nem lehet.
A szíve kicsit gyorsabban ver, de pontosan nem tudná megmondani mitől. Több opciós, választék van bőven. Keze megtorpan, ahogyan a hideg, nedves ujjak érintik, de érzékei már addig nem terjednek, hogy az anyagot érezze kisiklani sajátjai közül. Mozdulatlanul, egy nyikkanást sem hallatva nézi végig, ahogyan felkönyököl, ahogyan a szemében a felismerés fényt gyújt, ahogyan arca elsötétül ezek után sötét, szemébe lógó tincsei mögött. Ezzel együtt a hugrás arca is megváltozik, a bágyadt, halvány fél mosollyal megenyhült arc kissé megfeszül, tekintete bár aggódó, ijedt is lesz egyben. Nem kell sokáig a zöldekbe merednie, hiszen ingerült utasítást kap, amelyet, mint egy megszeppent kicsi lány teljesít is. Félig-meddig.
- Bo-bo-bocsánat… - hebegi, zavartan kapja oldalra tekintetét, s a székek, asztalok lábait kezdi el méregetni, olykor azért lesve visszatekint, de szigorúan csak szeme sarkából, a tőle megszokott majdnem észrevétlenül. Remegő ujjait kezdi ismét tördelni, lassan kezd sok lenni ez a rengeteg izgalom.
Érzékeli, hogy megmozdul, oda-oda sandít, de csak pillanatokra, hiszen a tiltás még mindig él, ő pedig nem akarja feldühíteni. Zavartan ráncolja orrát, aprókat csücsörít az idegességtől, vagy épp csak grimaszolgat, miközben továbbra sem elmozdulva helyéről szemléli körbe a terem alsóbb régióit. Értetlenül fordul mégis oldalra, amikor ismét meghallja hangját, meglepi, amit hall. Ajkát kénytelen harapdálni, hogy ne törjön ki belőle a hiszti, hogy de hát azt mondta neki, hogy jól van, nem lesz semmi baj, aztán meg ilyen kíméletlenül ráhozza a frászt, majd mindezt követően csak ennyit képes mondani: már érett. Egyik szemöldöke felszalad, arcára is kiülnek gondolatai, de nem tartja meg sokáig ezt az állapotot, inkább újra elvonja tekintetét. Törökülésbe rendezi magát, combjaira támaszkodik, de a férfi helyett inkább nadrágját, cipőit stíröli, ujjait birizgálja és ajkait harapdálja, miközben hallgatja őt. Nem kell kérdeznie semmit, még a fejében sem merült fel semmi, a tanerő maga válaszol lassanként. Nem igazán tudja, hogy akar-e róla beszélni, felsandít rá, de nem mond semmit, ha akar, beszél, de kérdezni nem igazán tud mit.
Egészen addig nem pillant fel, amíg le nem esik neki, hogy ismét elhangzott egy kérdés, nem csak úgy a semmibe, mint az, hogy akar-e beszélni, bár inkább hallani a dolgokra. Neki szól, és most választ is vár rá. Újra végigpörgeti magában, ami elhangzott, tekintete azonnal a félúton hátrahagyott rongydarabra ugrik.
- Óh, persze… - készségesen emelkedik fel, veszi magához a kendőt, mászik egy kicsit a földön, aztán kissé zavartan, de végül is lekucorodik oda mellé. – Tudok segíteni valamit? – kérdezi meg, bár hallotta, hogy nem kér semmit, hogy jól van, de pár perce is jól volt, és a nyakát tenné rá, ha a rángás közben magánál lett volna, akkor is azt mondta volna, hogy a helyzet magaslatán áll, pedig egy frászt.
- Vizet? Valami mást esetleg? – tenni szeretne valamit, de ilyen esetekkel nincs tapasztalata, így nem igazán tudja kitalálni, mire is lenne szüksége. – Vagy az arcára valamit… öhm… eléggé eltalálta zuhanás közben a pad széle… - nem, a világért sem mondaná ki, hogy normálisan fájt nézni, ahogyan lefejelte a pad szélét - … megijesztett… - valamiért egyszerűen úgy érezte, ezt mindenképpen ki kellett mondania. Szemrehányóan, vagy épp keserűen a lényeg ugyanaz, a hangsúly teljesen mindegy.

Aranykezű
   

*A tudatomban lassan fogazódnak össze a gondolatok az érzésekkel. Vannak az érzések, csupa furcsa, megfoghatatlan, sikamlós dolog, egyszerre hajlanak arra, hogy Shaelt kiküldjem és magamhoz hívjam, vágyják a vígaszát, amit egy megértő emberi jelenlét jelent, mert bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ő bizony egy megértő emberi jelenlét, de ugyanakkor valami megkötözött sárkány haragjában legszívesebben kizavarnám a teremből, elüldözném, talán meg is átkoznám, hogy a szégyen ne keljen szárnyra, ne menjen híre, ne lássa, hallja, tudja senki más rajtam kívül, hogy ez is megesett. Hiúság. Merő hiúság. Hallgatok inkább, amíg vissza nem tér az önkontroll, elő nem bontakozik a önmagát sokkoló tudatom hátsó zugából, és mivel beszél, ha akadozva is, de hallatja sima, kellemes hangját nem is esik nehezemre. A számra nyomom a megkapott kendőt, megnyalom a sebecskét, aztán megint odanyomom, miután realizálom, hogy mennyire gusztustalanul festhetek, már el is takarom. Megrázom a fejem, aztán bólintok, ahogy sorakoznak egymás után a kérdései, állításai, a víz említésére teljesen önkéntelenül lesz az arcom érezhetően sóvárgó, ez még belülről is befáj eléggé ahhoz, hogy megtalálja a hangom.*
-Nem, köszönöm, semmit nem kérek-*összehajtom az anyagot, felpillantok rá. A hangsúlya egészen meglep, hiszen miféle dolog ez, ő hányja a szememre azt, ami nekem fáj? Az, hogy ez elvileg nem is jogerős mivel ő csak egy diák már teljesen mellékes dolog. Sápadt mosolyra vonom magam, figyelemfelkeltő, és mivel elgyengült pillanatom fogta ki úgy érzem, válaszolnom is kéne valamit.*
 -Elhiheti, hogy nem állt szándékomban. Az arcomat meg hagyja csak, megy a holnapi ruhámhoz-*megreszelgetem a torkom egy-két próbaköhintéssel rázom helyre a félrecsúszott hangokat benne, de még mindig nem az igazi, megmarad az a karcosság, amit a levegő után kapkodás közben kiszáradt részek okoznak. Túl sokat tudok és mégis milyen védtelen vagyok, elfanyarító gondolat, de a roham utáni depresszió legalább olyan káros és leküzdendő szokás, mint az iskolaundor, itt az ideje, hogy leszámoljak a magam ősellenségével, ha már egyszer közönségem akadt a lábadozáshoz. Mennyire lealacsonyító szó, mégis úgy tűnik, nekem ma csak az ilyenek jutnak osztályrészül. Még a magam szemében sem látszom erősnek, vagy legalábbis kitartónak, esetleg éppen csak kicsit is talpig férfinek, aki nem ájul el, nem omlik össze, nem fejeli le a padot, nem törölgeti le a kihabzott nyálát. Bár én csak egy tanár vagyok, nem volna helyes, ha éppen én akarnék imponálni Shaelnek nem? Vagy még beletartozik az alapvető hiúságba, hogyha az ilyesmire odafigyelnék? Esetleg ez már félreérthető? Ördögi dilemma, tőle azonban mégse kérdezhetem meg, hogy merre meddig hány lépés, mert...*
-... Merlinre, az előbb az ölében feküdtem?-*a kérdés úgy bukik elő belőlem, mint egy elrontott madárfióka a fészek szélén, szabályosan megdermeszt a ... rémület? Inkább a döbbenet. Rásandítok, az arcára, a szemébe, zöld szeme ismerős medence, az enyhén szólva is mérgezőnek tetsző vizébe csobbanok, ártatlanul elpancsikálok benne, aztán nem tudok kikapaszkodni, elvégre nem kell ahhoz léleklátónak lennem, hogy magam előtt legyen az igazság. Még érzem az ujjainak a melegét magamon, még látom magam előtt homályos-életlen közelségből őt... és teljesen irreális hülyeség lenne megkérdezni, hogy hogyan kerültem az ölébe. Vagy legalábbis rá. Nem estem rá, legalább ez mentesít.* -Szóljon, hogy hülyeséget kérdeztem. Ezért azért nem kérem elnézését, hiszen maga csinálta, de felhívom rá a figyelmét, hogy, és ne adja Merlin, de ha még egyszer ilyet lát akkor ne jöjjön a közelembe, ne fogjon le, és segítséget se hívjon. Most példamutatóan cselekedett a pad fogságában-*erőtlen mosoly, mivel megszűntnek nyilvánítom a testnedvszivárgásom leterítem a térdemre a most már tényleg változatosan foltos anyagot és hátratúrom a hajam.*
-Körül se tudom írni, mennyire kellemetlen nekem ez most, ne is próbálja elképzelni. Egy kusza pillanatig még az is átfutott az agyamon, hogy törölnöm kéne az emlékeit-*csak egy megránduló fintorral jelzem, hogy mi lenne a véleményem erről a lehetőségről, és úgy általában miként viseltetek az ilyen drasztikus megoldások iránt.* -De nem fogom, kérem ne is jegyezze fel a bosszúálló naplójába, hogy én ilyet akartam volna, elég, ha annyit ír bele a nevem mellé, hogy „szánalmas és visszaél a hatalmával”, aztán jöhetnek a változatos tanárbosszantó trükkök, amik rám úgyse hatnak, elvégre nem néhány trükk fog kibillenteni a lelkivilágomból-*a hangom kellemesen olajozódik vissza, csak használnom kell. Túl sok a körülményeskedés, túl sok a beszéd, elvesztem a fonalat, amibe kapaszkodva kikeveredhettem volna a zöldellő labirintusból, tekintetének nyílt, homogénnek látszó, mégis ezernyi árnyalattal telekacskaringózott tükrében.* -Mit is akartam? ... jah igen. Szóval hogyan magyarázzam ezt meg? Igazából pontosan összefügg az előbbi felpattanásommal, csak nem gondoltam volna, hogy ennyire hirtelen... de tartom magam ahhoz, hogy nem te zaklattál fel, hanem felzaklattam magam, ez ilyen hibás mechanizmus-*félmosoly, elvégre ebből ugyanúgy nem érthető, de... mit is értem el vele? Nem sokat. Mégis kereknek és befejezettnek érzem a magyarázatot, de ez csakis az én tökéletlenségem lehet.* -És megint letegeztem. Elnézést. Látja mit hoz ki belőlem... ez meg nem volt túl vicces. Mondjon inkább valamit maga, mielőtt teljesen összezavarom mindkettőnket.

A Zöldszemű Szörny

- Tudom, csak… - sóhajt egy nagyot. Inkább nem mondja el, hogy csak mi volt. Hülyén hangzana, ha azt mondaná, hogy elhitte, hogy minden rendben lesz, és az a sápadtság, meg az összes többi, amit látott a férfin korábban, nem több valami enyhe rosszullétnél. És hát, na. Valóban megijedt. Fejét lehajtja inkább, és úgy dönt, maradjanak ennyiben. Ő nehezményezi, hogy megpróbálta bemesélni, hogy nem lehet gond, a férfi meg erről azt gondol, amit akar. Az mindenesetre sokat segít a helyzeten, hogy nem viszonozza a nehezményezést, pedig talán jogos lenne, neki biztosan jobban fáj. Shaynek annyira nem is, nyoma lesz, de legfeljebb, majd bekamuzik valamit, hogy kviddicsedzésen szedte össze.
Elmosolyodik az elutasítást hallva. Nem azért, mert olyan nagyon megmosolyogtató, hogy ismét csak nem kér a segítségéből, sokkal inkább, mert érez némi poént a megjegyzésben.
- Ha ilyen ütemben színesedik, akkor a professzor holnap valami sötétlila-kék és piros együttesben fog megjelenni… - nem kérdezi, mondja. Igazság szerint sorolhatna még fel nyugodtan színeket, de az időt tekintve, holnap még nem lesz annyira színes, inkább egyszerűen lila és természetesen piros.
A torokköszörülésre felvonja a szemöldökét, mintha az előbb azt mondta volna, hogy nincs szüksége italra, pedig nagyon is úgy hangzik, mintha kellene néhány korty. De végül is nem mozdul meg, jobban érezné magát, ha ő kérné meg, hogy segítsen neki. Arra várhat. Ez amolyan pasidolog.
Szemei kimerednek, és hirtelen igen heveny mosolygás tör rá, erős pirulással. Nem tudja mióta nem volt oka mosolyogni, most jól is esik neki, egyúttal azonban rémesen zavarba jön. Csak zavartan hebeg-habog, mondani azonban nem mond semmit. Nincs is rá szükség, elég egyértelművé a választ viselkedésével. Szívesen elmondaná, hogy annyira nem volt gáz a szitu, hogy bocsánatot kelljen kérnie tőle, főleg, hogy ő volt az, aki az ölébe emelte a fejét. Mégsem hagyhatta, hogy a nyálában fetrengjen. Legalábbis saját meglátása szerint, az még inkább kellemetlen lett volna, ha füléig nyálasan tér magához, és talán ne is fokozzuk vagy feszegessük. Shay legalábbis azt gondolja, hogy nem tette rosszul, de látva a Professzor reakcióját erről már egyáltalán nincs meggyőződve. Érzi ő is, hogy a kérdés nem egészen eldöntendő, a férfi is tudja, hogy úgy volt…
- Rendben, de ez eszembe sem jutott… - nem tudja, hogy ez jó-e vagy rossz, de tényleg, még csak meg sem fordult a fejében, hogy lefogja, vagy a közelébe menjen. Talán akkor sem jutott volna eszébe, ha nem szorul be a pad és szék közé, és nem mered le totálisan a meglepettségtől. - ..és, hát… igen, valóban az ölembe emeltem a fejét, deee akkor már nem volt magánál – más esetben biztosan rém idegesítően és önelégülten vigyorogna, ám most még erőfeszítést sem kell tennie, hogy ne tegye. Ő is zavarban van, és a sokkoló rész még csak ekkor következik. Ajkai elnyílnak, s mintha csak megint a szemei elé tárulnának az este eseményei, a hegek, a roham, úgy mered a férfira. Még két egész órája sincs itt, de már most többször került ilyen helyzetbe, mint máskor egy egész hét alatt.
Némán formálja meg ajkaival Minticz szavait, egész testében megfeszül. Soha nem gondolt bele, milyen lenne egyszer magához térni, és rádöbbenni, hogy nem emlékszik az utóbbi pár órájára, vagy arra, amire kellene. Senki nem válna meg szívesen emlékeitől, még akkor is, ha azoktól egyáltalán nem boldogabb. Az övéi. Szeme megrándul, és hiába a szavak, ezen a részen nem igazán tudja átverekedni magát. Homlokát ráncolja, fejében visszacseng az a három szó: „kitöröljem az emlékeit…”; a torka ettől egyre inkább kiszárad. Egy olyan dologról van szó, ami az ő magánügye, és bár ő csak egy diák, azért nem egészen hülye. Persze, hogy lehetne bízni a másikban, akiről olyan keveset tudunk, de azért ez mégiscsak túlzás. Nagyokat nyel, ám a szárazságnak köszönhetően normálisan fáj megtennie ezt, egyik szeme könnybe is lábad. Nem, nem fog sírni, ez még mindig nem olyan helyzet, hogy elsírja magát. Alig hallja, amit mond a tanerő, csak ül, és csöndbe burkolózva pislog maga elé. A mai este legdurvább dolgával szembesül, pedig elég sok mindennel kényszerült ma szembe nézni.
- Tudja, ha megkér, nem mondom el senkinek. De, meg sem kell kérnie. Ez nem tartozik másra, ehhez nem kell elvennie az emlékeimet – hangjára kénytelen nyugalmat erőltetni, de nem tudja leplezni, hogy mennyire felzaklatta ez a kis elhintett információ. Nem épp könnyű megemészteni, hogy mindösszesen elvei azok, amik meggátolják abban, hogy ilyesmit tegyen egy gyerekkel, a tanítványával, akitől elvárják, hogy megbízzon benne. Így?
Zavartan emelkedik fel, tekintete szándékosan kerüli a professzorét, magához veszi az asztalon levő kávéspoharat, ahogyan látja tiszta. Pálcáját előhúzza, egy aguamenti segítségével hűs, forrásvizet enged bele és mit sem törődve azzal, hogy korábban közölte nem kér semmit, odanyújtja azt.

Aranykezű
   

-A sötétlila a pirossal határozottan nem látszik rossz összeállításnak. Menne a szememhez, úgyis azt nézik manapság nem? Nem az a megfelelő tanárember, aki összeöltözik a kinézetéhez és mély, komolytalan benyomást tesz a diáklányokra?-*folytatnám szívesen ebben a könnyed, évődő módban, így könnyebb lerázni az érzést. Igen, akkor még nem voltam magamnál. Felnőtt létemre Shael elé ájultam, eszelősen vonaglottam, és más egyéb, normális emberre egyáltalán nem valló tünetekkel produkáltam tele a tudatát és a rólam kialakított képét és elképzelését. Nem hízelgő, nem boldogító. Büszkeséggyalázó, vérlázító, én az ő helyében biztos nagyon felháborodnék azon, hogy mégis hogy engedhettem meg magamnak ilyet, kész szerencse, hogy nem vagyok a helyében és mégse, mert akkor nem kéne ezen pörögnöm a rosszullét maradványaival küszködve, miközben próbálja magam még emberi kommunikációra is alkalmas formába rázni, hogy megnyugtassam újra, megint, ezúttal rendesen.
De nem, az élet túl egyszerű lenne, ha én ezt így kiviteleztem volna, nekem feltétlenül meg kellett osztanom az első gondolatot, ami eszembe jutott, a csalfa menekülési vágyat, az ötletet. Elfehéredő arcát szemlélve persze már tudatosodik bennem, hogy ez meglehetősen modortalan volt részemről, de ekkor már alighanem késő, a szó elszáll ugyan, de az érzés megmarad. Mentegetőzhetnék, de alighanem nagyon őszintétlenül csendülne a hangom és Shael fel is kel, mielőtt hozzáérhetnék, a mozdulat elindul, a kezem ki is nyújtom fel, a hűlt helyére, aztán visszahúzom az ölembe, lehunyom a szemem és várom az ajtócsukódást. Szép kis ultimátum meg kell hagyni, csak gratulálni tudok magamnak, émelyítő keserűséggel, akárha öngyilkos módon felhajtottam volna egy nagy bögre cukrozatlan kávét.
Az ajtó azonban nem csukódik, a viharfelhők mintha elhúzódnának, fél szemmel felsandítok rá, felnyúlok, leveszem a poharat, csészét, úrias visszafogottsággal belekortyolok, és mielőtt engednék a késztetésnek, hogy imázsvédelmi okokból félretegyem a vizet, ha már egyszer azt mondtam, hogy nem kell, két hatalmas korttyal benyelem. Torokcsont fel és le, kétszer ugrik a kulcscsontok magasságába és az állam alá, mielőtt szédelegve megállna, és csak akkor teszem magam mellé a kiüresedett, fehér porcelánt.*
-Kösz. Tisztább vizet varázsolsz, mint én-*tiszta varázs, tiszta lélek. Tiszta víz, hideg, iható, fogyasztásra alkalmas, fogyasztásra szánt, figyelmesség, ajándék. Mennyi mindenre lehetne következtetni, ha éppen akarnék következtetni belőle. Felbámulok rá, jó magas innen lentről, pedig amikor állok annyira nem tűnik égimeszelőnek. Vajon tudja, hogy minden varázslaton rajta van az ember egyedi bélyege, a lelkéből egy darab? Nem, ez nem azt jelenti, hogy aki félénk és gyáva, az nem tud erőszakos varázslatokat használni, csak azt, hogy nem lesznek azok soha olyan hatékonyak, mint azoké, akiket belső méreg hajt. Miért nyitok vitát magammal?*
-Ha megkérem nagy lesz a nyomás-*tisztává kényszerítem a hangom, józanná a szavaim. Mintha órán lennék, tényeket közlök olyanokat, amiket ő talán nem ismer. Igen, ez így helyes, így kell ezt elmondani.* -Kényszert éreznél rá, hogy valakivel mindenképpen megoszd, mert nem lehet. Mindig az kell, amit nem szabad, nem lehet. Éppen kicsikegyednek magyarázzam?-*könnyedebb, szinte mosolyba rándult félmondat, pedig nem akarom elkomolytalankodni.* -Elvégre nem ezért vagy itt most? Nem olyan szörnyű elveszteni pár emléket, nem is tudnád, hogy elveszted, mivel nem emlékeznél rá, utána pedig egy színjáték elhitetné veled, hogy leestél a lépcsőn. Figyelj az ilyen észleletekre-*elragad a mániákusság, az az őrült, érthetetlen, féktelen tenni akarás, aminek csakis kizárólag ő az oka, a kiváltója. Az ő eszelős ellenállása, griffendéles harciassága, makacssága, a veszéllyel csak azért is szembemegy temperamentuma. Ahogy furfangos érvekkel támasztja alá, hogy neki voltaképpen miért is van ehhez joga s miért nem jó a gyávaság, miért futamodhat meg és igen, érvekben le tud győzni. Ellent tud mondani, képes rá, mert elég okos ahhoz, hogy elvekkel alátámassza, amit mond, de hiába a szavak, ha egyszer gyakorlatban úgyis lesz egy gyorsabb pálca, egy erősebb, gyorsabb, agresszívebb átkozó, egy sötétebb lélek, egy trükkösebb csel egy... Bármi.* -Tipikus dolog, hogy törlik az emlékeket, aztán találkoznak veled és felsegítenek, mintha éppen elestél volna, esetleg előtte tényleg lelöknek egy lépcsőn, miközben el vagy kábítva, de ugye erre se emlékszel. Átlagos trükk, feltűnésmentes manipulálás, iszonyú hatékony-*mintha lázasodnék, hadarok. Szükséges ezt elmondanom? Dehogy, nincs veszély, nincs vészhelyzet, mégis hirtelen elborít a gondolat, hogy most tudja meg, vagy soha.*
-E-elnézést, azt hiszem bevertem a fejem, azért beszélek összevissza... illetve nem csak én hiszem, tényleg-*végigsimítok a lüktető húson és csonton.*

A Zöldszemű Szörny

- Én ezt nem tudom! – rántja meg a vállát, mint akit nem érdekel az ilyesmi, de leginkább az a helyzet, hogy neki gőze sincs, mi illik mihez és szerencsére nem is kell sokat ezen agyalnia, hiszen az év háromszázhatvanöt napjából körülbelül háromszázat uniformisban és egyentalárban tölt. Szereti a varázslótalárt és az egyenruhát, mert azokban tudja, hogy nem lóg ki a sorból, és nem igazán lehet hülyén összeválogatni. Bele sem mer gondolni, mi lenne, ha nap, mint nap azzal kellene kezdenie reggelenként, hogy összeválogassa aznapi ruháját, amelynek nem elég, hogy illeszkednie kell egymáshoz, de még alkalmazkodjon is egy valaki más által kitalált divathoz. Fölösleges.
Ellentétben ezekkel, azzal tökéletesen tisztában van, hogy a férfi nem kért vizet, nem kért a segítségéből semmit. De az emléktörlés gondolata annyira felzaklatta, hogy úgy érezte fel kell emelkednie onnan. Arca valóban szürke, s neki is eszébe jut, jobb lenne itt hagyni a francba. Már percekkel korábban megkapta az engedélyt, s most, amennyire nem akarta látni, érthető is lett volna, ha szedi a sátorfáját. De nem, csak azért, mert olyat hallott, amely az ő kis mimóza lelkének nem tetsző, nem fog elmenekülni. Bármily ijesztő és döbbenetes a dolog, sajnos a Profnak igaza van. Ettől függetlenül eléggé kellemetlenül érzi magát, s tekintetét továbbra is inkább kerüli, a dicséret dacára. Megköszöni egy biccentéssel, most ez olyan hatástalan rá, pedig ha az előzmények másak, nagyon jól esnének neki. Így azonban mindösszesen egy zavart félmosolyt tud produkálni, de zöldjeit a kis megingás után azonnal el is fordítja róla.
- Köszönöm… - köszöni meg szárazon. Mellkasában még mindig ott az a kellemetlen, nyomasztó érzés, s emiatt kissé tanácstalanul toporog, billen egyik lábáról a másikra, nagyokat sóhajtva stíröli a padlót, miközben azon gondolkodik, leüljön-e vissza, vagy sem.
Minden végighallgatott szóval egyre jobban nő benne a feszültség és az ellenszenv. Ha a férfi ezzel próbálja magát menteni, vagy bármi olyan célja van ezzel, amivel majd őt jobb belátásra bírja, netán arra apellál, hogy elhitetheti vele, ez nem is annyira szörnyű dolog, rosszabbul nem is próbálhatná. Szemöldökei egyre jobban összevonódnak, melytől egyre inkább morcos lesz az arca. Nem tetszik neki egyáltalán, amit hall.
- Ez nem jelenti azt, hogy maga csak úgy, mert kedve tartja, megteheti. Mint mondtam, meg sem kell kérnie, hogy ne mondjam el senkinek. Elhiheti, ez nekem nem okoz semmilyen nyomást. Ugyan, miért lenne nekem az jó, ha szétkürtölném, de akár bárkinek elmondanám, hogy… öhm… - igazság szerint azt sem tudja, mi a baja -…valami nincs rendben magával? – még mindig nem tett le a vérfarkasos verzióról. Természetesen tudja, hogy egy pletyka kirobbanására nem kell semmi érdek, de őt ez a tény egyáltalán nem érdekli.
Az arca egyre inkább ég, azzal a kellemetlen szúró érzéssel, mint amikor a fagyból az ember a meleg szobába lép. Orrlyukai kitágulnak a visszatartott indulattól, s kissé megemelkedik a pulzusa. Egyre inkább kellemetlen neki hallgatni a dolgokat, minden egyes szó idegesíti, főleg azt, hogy mindezt ilyen tanító hangsúllyal magyarázza neki, holott épp azt elemzi, magyarázza, hogy teljességgel normális, ha törlik az emlékezetét. Majdhogynem elfogadottnak tűnteti fel. Pedig egyáltalán nem az, és kifejezett mód nem nyeri el a tetszését. Elhátrál az első útjába kerülő székig.
- Nagyon úgy hangzik, hogy maga elég járatos a témában… és itt most nem feltétlenül elméleti síkról beszélek! – leengedi magát a székre, kissé meggörnyed háta, mintha magába roskadt volna. Nagyot sóhajt, még mindig nem Minticz szemeibe néz, ajkát rágcsálja és az asztal lábát vizsgálgatja tekintetével. Hiába nem törölte ki az emlékeit, elég kellemetlenül érintette már csak a lehetősége is.