Mugliismeret tanterem

Titkaim gyámolítója
   

*A nyomás mindenkin ott van ~ akarom mondani, de a szavak vagy túl józanok ahhoz, hogy ne tolakodjanak elő, vagy én becsültem túl a képességeimet és hiába nyitom a szám, egyelőre nem akaródzik megszólalnom. A csészét forgatom, végigsimítok a peremén, az alján, zaklatott babratolás addig amíg ki nem csúszik a kezemből, pendül egy szomorút és amikor az ember azt hinné, hogy darabokra törik, akkor mégsem teszi, csak átgördül az oldalára, aztán megakad szerencsétlen a saját fülében és úgy marad. Kiszusszanom a tüdőmben rekedt levegőt, hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem, amikor leül és továbbra se néz rám... nem is gondoltam volna, hogy ilyen ijesztő az, ha nem villog rám a figyelmének kézzelfogható, eleven-zöld reflektora, nem olvashatom a szeméből, hogy most akkor fokoztam-e kétes utálatát magam iránt, vagy sikerült tisztázni némi gondolati félreértést, ami szerintem csakis az ő naivitásából táplálkozik, szerinte pedig az én paranoiámból, ha jól vettem ki a szavaiból.
Most azonban valami egészen mást vehetek ki a szavaiból és ez nyers neheztelés, vallató vád. Aprókat koccan az asztal, aztán fokozott bámulásnak vetem alá a lányt. Gondolom fogalma sincs arról, hogy mennyire... ahogy én itt ülök az asztal előtt, ő meg a székben, irigylésre méltó helyzet. Mégis... én voltam a címeres marha, kellett nekem egyáltalán megszólalnom, de nehezen lebben tovább a világmegváltó hangulat, magamat mégsem tudom letagadni, akármennyire próbálnám is. Felsandítok rám.*
-Mintha egy vészbíró lenne-*komor ténymegállapítás, akár viccnek is vehetné, de aligha lenne kedve viccelni. Megrendült. Látnám a szemén, ha végre hajlandó lenne rámnézni, bár ha négy végtagra állva odébbvonszolnám magam a padlón és bekerülnék a tekintetének hatósugarába, talán sikerülne egy pillanatra kicsikarni, hogy... ott tartunk, hogy én érzem nyomorultul magam, mert jót akartam. Megáll az eszem. A jóság relatív. Na de ennyire? Felbámulok rá, szuggerálóan, aztán megpróbálkozok a szavaimmal magamra vonni a figyelmét. Újra. Hiba! Tudom.*
-Ez egy érdekes gondolat-*mégse mehet így tovább, sóhajtok, magam alá húzom a lábam, letámasztom a kezem, úgy emelkedem fel az asztal mellett, mint egy kígyó, alig látványos, hogy a masszív faalkalmatosságnak támaszkodom, aztán szédülő fejjel hátra is rogyok rá. De itt vagyok. Kinyújtom a lábam, a csésze elborul, összeszorítom a fogam, mély levegőt veszek és nem fogok hirtelen hihetetlen kirohanásokat intézni ahhoz a nyomorult porcelánhoz, minden kínomért cserébe még ma úgyis összetöröm.*
-Ha azt mondom, hogy megfigyelésből K és lehet, hogy így van, akkor elhiszi, hogy jogosan intem óva?-*hátrasimítom a hajam az arcomból, félrerúgom a csészét meglehetősen indulatosan, elég nyomorult helyzetben van ott talajszinten, én már csak tudom, otthonos.* -Legalább nézzen rám, megígérem, hogy nem babonázom meg csak úgy, a tekintetén keresztül. Majd talán máskor-*hogy mi? Miről beszélek, és legfőképpen miért, és hova megyek?! Mielőtt realizálom a tényt már elő is adtam a mutatványt, sikerült három lépéssel átszelnem a teret, egyenesen metszve azt és megállni előtte, és leguggolni, mielőtt nagyon nyomasztóvá válna a látványom.*
-Felteszem neheztel rám amiért olyan gondolattal tolakodtam, ami elborzasztja. Sajnálom, mert hálátlanságnak tűnhet a részéről, és mivel lássuk be, voltaképpen érzékeny ember vagyok, hallom, hogy a szememre óhajtja hányni a dolgot-*megköszörülöm a torkom, szócsavargatásból szaporításból, mellébeszélésből és körülményeskedésből igazán jeles.* -Felejtse el. Tényleg nem akartam bántani vele, bármily hihetetlen, csak a tudatlanság kényelmes, biztonságos, nekem se kell félnem attól, hogy mit pakolhat a rossz híremre, felhívom rá a figyelmét, hogy ezzel nem becsmérlem a képességeidet, egyszerűen így tűnik logikusnak és emberinek-*megvonom a vállam, engedek a rámnehezedő nyomásnak*-Alighanem rosszul gondoltam. Megesik már ebben a korban. De akkor is a módszer rossz és nem az elv. Óvakodjon, nem feltétlenül elméleti síkról. És ha megbocsát ide ülök, mert ha megint felkelek és elájulok az nem lesz egy kifejezetten kellemes záróakkordja az incidensnek-*és lőn megvalósítás.* -Megelőlegezem a kérdését, ha nem érdekli nyugodtan ide se figyeljen. Egy mugli betegségem van. Aranyvérű vagyok, de nem úgy kaptam el, így lettem. Időnként sajátos módon leáll a tudatom, és elájulok. Olyankor kerülök olyan állapotba, mint az előbb-*micsoda gyónás, alighanem erre várt néhány kiszolgáltatott, egyoldalú vita és egy roham után. Nyilván nem. Nyilván kár is vesztegetni az idejét, de ha már egyszer úgyis itt van, miért ne avatnám be, némi magyarázattal tartozom, ha már egyszer ráborítottam egy padot.*
-Rángógörcsök, idegesség, pár percnyi ájulás. Ettől még persze lehet az ember boldog és felhőtlen és optimista, nem feltétlenül kell ilyen kiábrándultnak lennie, mint én, de nézze el nekem-*az őszinteség nem cukorka és az igazság nem gyógyszer. Fellesek rá, titkaim gyámolítójára. Veszélyes tudásra nem tett szert, erre azért vigyázok, és még akár büszke is lehetnék magamra, sokat mondtam, semmi igazat, de semmi olyasmit se, amivel ártanék neki, de mégse vagyok az. Frusztrál a gondolat, hogy tudja. Hogy is volt az az exmemoriam? Nem mintha megtenném, de az elmélet... ó bolond gondolatok... mosolyt csalok a képemre, bár inkább annak szól, ha végre rámnéz.*
 

A Zöldszemű Szörnyeteg

Tiltakozhatna napestig, akkor sem tudná meggyőzni, hogy ő nem az a fajta, aki ha titkot bíznak rá, vagy ha egyszerűen csak lát valamit, nem támad benne hirtelen valami kényszer, hogy szétkürtölje, de legalább egyvalakinek továbbadja. Ugyan kinek is adhatná? Talán a macskájának, nála meg biztonságban lenne a téma. De nem szokott a macskájával ilyen mód beszélgetni. Magában rántja meg a vállát és rázza meg a fejét, kifelé csak egy szájhúzást produkál az egészre, amely nem is lenne feltűnő, ha a férfi nem épp a földön ücsörögne, s onnan meredne a lányra. Így azonban az a fintornak is beillő megnyilvánulás tökéletesen látható.. A bögre földet érésére odakapja tekintetét, gondosan ügyelve, hogy a zöldszemű szörnyetegre továbbra sem nézzen, csak a porcelán kínlódását nézi, talán kedvét lelve abban a képzetben, hogy a professzor van a helyében, s ő vergődik hangos kondulással a padlón, majdnem úgy, mint pár perce a rohamtól. Természetesen bűnhődve rettentő szándékai, gondolatai miatt. Hiába mondja, hogy nem akarta megtenni, csak, mint kósza ötlet, elvetélt lehetőség merült fel benne, ahogyan hiába próbálja bizonygatni, hogy ez az egész nem olyan dolog, mint aminek ő beállítja.
Nem könnyű itt ülni és hallgatni a kegyetlennek ható szavakat. Noha nem mond semmi olyat a férfi, mégis úgy hatnak a hugrásra. A vészbírós megjegyzésre csak szusszan egyet. Nem beletörődve, inkább kissé sértődötten. Kezd már kellemetlenül esni neki, hogy ő semmit nem gondolhat jól, ha más a véleménye, már rögtön ítélkezik, rögtön lázad. Legszívesebben egyszerűen csak adva a durcás kislányt, kezeit karba fonná és vágna egy hátraarcot a székkel együtt, tüntetve minden ellen, ami onnan a padlószint felől jön. De tudja, hogy ettől még ugyanúgy hallaná, és ha bármilyen bűbájt kezdene el itt szórogatni, csak nagyobb bajba sodorná magát. Habár ennél aligha kerülhetne nagyobba, belegondolva abba, hogy még hosszú ideig kell majd látogatnia Minticzet estéinek kellemes eltöltése helyett, majd itt kell ülnie… Vele.
Konok elutasítása mellett is érzékeli a próbálkozásokat, ám érteni nem érti őket, az meg végképp nem fordul meg a fejében, hogy a tanerő a tekintetére pályázik. Ugyan miért jutna eszébe ilyen képtelenség?! Ajkát harapdálva mered továbbra is a padlóra, olykor sandít csak oldalra, egyetlen alig érzékelhető pillanatra, amikor valami neszezést, mozgást vél felfedezni szeme sarkából. Mikor érzékeli a felállási kísérletet megdermed. Nagyobb levegőket kényszerül venni, szaporább szívverése miatt. Tudja, érzi, sejti, mi a célja, hogy nem sokára majd közelebb lopja magát, megérinti vagy próbálja tovább traktálni az okosságaival, melyekkel csak még mélyebbre ássa magát. Nem mintha számítana egy hangyányit is, mit gondol a férfiról. Nyilván nem számít. Büntetésképpen azonban a kávéscsészére odapillant, amikor az ismételten enged a ráható erőknek, s felborul, most azonban egy bizonyos cipőorrnak köszönhetően. Igen, inkább tekint arra a jelentéktelen porcelándarabra. Ezt kapja ki, Emlékpucolgató úr!
Újra meghallja a hangját, és ismét csak egy halovány próbálkozás valami kicsikarására. Szívesen ráripakodna, vagy egyszerűen csak odavetné neki, hogy semmi szükség üres bókolgatásra, ahogy ezt a fiatalok hívják, puncsolásra. Persze aztán már jön is a józanító folytatás. Fáradtan sóhajt rá, az arca azonban finoman színeződni kezd. Érzi, már megint érzi a tekintetét magán, amitől az a kellemetlen zavar tör rá, s magában kívánja csak, hogy keressen már más célpontot magának. De kár erre pazarolni a bármilyen gondolatot, hiszen aligha van bármi a teremben, ami kiválthatná őt a nem kívánt figyelemből.
-„ Legalább nézzen rám, megígérem, hogy nem babonázom meg csak úgy, a tekintetén keresztül. Majd talán máskor”- … egészen ledermed a szavakra. Már megint mi ez? Éppen megemelkedik a feje, hogy jól kérdőre vonja, a lehető legnagyobb elképedéssel, amit produkálni képes, amikor „szembetalálja” magát Minticz lábaival. Hirtelen sokkal érdekesebbé válnak hajtincsei ott a vállán. Makacsul ragaszkodik a szótlansághoz, és rá sem hajlandó nézni. Száját húzgálja, s hallgatja a férfit, aki nem tudni, hogy a saját hangjába van beleszerelmesedve, azért beszél ennyit, vagy egyszerűen azt gondolja, ha nem engedi szóhoz jutni, majd elfelejtődik az egész. Van egy-két szó, amin fennakad, s ha nem ő lenne Shaelynn, már biztosan hevesen, magából kikelve vonná kérdőre. Próbára van téve. De a helyzetén könnyít, hogy a férfi nem is ad lehetőséget a közbeszólásra. Fonja, tekergeti mondandóját, szinte szünetet is alig tart, csak mondja.
Kezd besokallni, kellemetlen a közelsége, kellemetlen hallgatni az egyébként kellemes színű hangot, és nem, nem akar távolodni, sőt épp az ellenkezőjét teszi. Mindazok után, hogy olyan képtelenségeket hord itt össze, amiért már megérdemelne egy-két lesújtó pillantást, még fogja magát és van képe a lábai elé telepedni. Lábfejeit reflexből húzza hátrébb, még be is fordítja őket, hogy véletlenül se érhessenek hozzá. Lemondóan szusszan egy óriásit, kezeit combjai közé szorítja, zöldjeivel az asztallapot fürkészi, az ott feledett pennát, a fa erezetét, tök mindegy, csak lefelé nem. Már megint ez a képtelen helyzet. Felmerül benne, hogy talán élvezi.
Egyre elkeseredettebbnek tűnik a próbálkozás, bár nem tudni már, mit is akar elérni vele konkrétan. Netán szánalmat?! Elkésett. Ám valahogy mégis sikerül elérnie, amit akar. Amikor a nyavalyájáról kezd el beszélni, Shael, ha vonakodva is, de oda- odasandít. Ajkát harapdálja, korholja magát, mert nem akarja megadni magát, de kíváncsisága végül elsöprő fölénnyel győz, s a kitartó asztalbámulást feladva, zavartan, még mindig félretekintgetve kezd el rá figyelni. Végül a zöldek odatapadnak a másik pár zöldre, de nem olyan kellemesek, mint voltak korábban. Talán az a baj, hogy túl korán hallgat el, nem sikerül annyira elmerülnie, hogy mindent elfeledhessen, s megbocsásson neki. Még ott van benne a neheztelés, a fenntartás, a gyanakvás és még sok minden, arról a mamutfenyőnyi tüskéről nem is beszélve.
- Ezt most csak azért mondja el, hogy aztán visszavehesse? – cinikus, sértődött, leheletnyi ellenségeskedéssel kiegészítve. – Nem kellene információkat dobálnia, ha nem gondolja komolyan őket! Igen, vannak olyan emberek, akik lelkiismeret-furdalás nélkül megteszik, ahogyan azt maga is mondta, aztán a szemembe mosolyogna, mintha mi sem történt volna, de ezzel az az egy probléma van, hogy „velük” nem kell a tanévem további estéit együtt töltenem. Lehet, hogy az arcomba mosolyogva felsegítenek, de maga nem „ők”! – szépen elutalgatnak, bár talán a Professzor nem feltétlenül a halálfalókra gondol kimondottan, ahogyan azt a lány teszi.
- Szóval lehet, hogy jót akar, de szerintem ez sehogy sem jó! Most is.. látom magán… - szemét hirtelen süti le, egészen ölébe, ahova nem tudja belopni magát a férfi. Ahhoz megint az ölébe kellene feküdnie, s tekintve, hogy ezt egyedül alélt állapotában teszi meg, kizárt.

Titkaim gyámolítója
   

*Életneszek körös-körül. Lehunyt szemmel is láthatnám mit csinál, ahogy fordítja a fejét hosszúra hagyott haja súrlódna a vállán, a saját hangom nem elég ahhoz, hogy az ilyesmikről elterelje a figyelmem, nem mintha nem lenne magától is eléggé szétkalandozó, komolyan megnehezíti a dolgomat, mivel kötelességemnek tekintem, hogy tanár mivoltomból kifolyólag értelmes, rendezett formában tárjam a gondolataim a hallgatóság elé, legyen az odaadó, ellenkező, éber, hallgatag, módfelett kelletlen, vagy akár ezek változó arányú kombinációja. Mégis, amikor megszólal eszembe sincs közbevágni, árgus figyelemmel levadászom a tekintetét, aztán mivel nem látom még mindig benne, hogy olvadt volna valamennyit el is engedem. Utáljon kedvére. Talán így helyes. Nem is tudom miért töröm magam. Igazából soha nem foglalkoztatott különösebben, hogy az emberek kedvelnek-e vagy sem, ragaszkodtam ahhoz, hogy ha ők távolmaradnak tőlem, akkor én is tőlük, de valahogy lehet valami bizalomgerjesztő az ábrázatomban, legalábbis a muglikban soha nem ébredt fenntartás. Már amikor ügyeltem magamra, nem gyújtogattam, nem átkozódtam, nem voltak dührohamaim és nem estem össze olyan gyakran, mint az első időkben. Tizenévesek zaklatott világa. Én is örök haragként tekintettem az elrontott mondatokra, de az régen volt. Miért kell nekem MOST egy tizenéves gondolkodásával foglalkoznom, ahelyett, hogy professzori magasságból tennék az egészre, és ezt módfelett elegánsan adnám elő? Bizonyára békésebb napom lenne, Shaelnek pedig egy új, személyre szabott főgonosza. Még a végén halálfalónak is hinne. Nem választ el tőlük úgyse annyi, mint szeretném.*
-Hogyne, szórakoztat, hogy minél több emléket minél bonyolultabb és nehezebb koncentrációs gyakorlat során töröljek, lehetőleg úgy, hogy nyoma se maradjon, így a tevékenységem titokban marad-*ha a pókerarcért közönségdíjat osztogatnának megszavaznám magamnak. Aztán villan a szemem érezhetően, sóhajtok egy nagyot, esetleg kettőnek is tűnhet.* -Nem Shael, komolyan mondtam. Komolyan is gondoltam. Ne ítélkezzen a szándékaimról, mivel csak a végeredményük a rossz, becsületszavamra mondom, amikor elkezdenek megfogalmazódni még semmi baj nincs velük, hőseposzt írhatnának belőlük az arra érdemlegesek-*a cinizmust átveszem a szavaiból, a tekintetét hosszan viszonzom, amíg el nem fordítja a szemét. Én nyílt vagyok, neki nem kell annak lennie, mivel nem beszélgetünk, hanem gyakorlatilag a tetteim és a szavaim magyarázom, ez pedig súlyos probléma. Nem így kéne festenünk, de így festünk, ezzel a helyzettel kell valamit kezdenem.
Hozott anyagból dolgozunk mindannyian. Ő is, én is. Vér, hús, anyag. Test, gondolatok. Akárhogy is osztjuk, szorozzuk végül ugyanaz lesz, ugyanazt jelenti majd, legfeljebb a számára is elfogadható formában. Ó igen, megtanultam elég korán, hogy minden anyag, gondolat, még a fény is formálható, ami az ember szemén keresztül a tudatába jut és képet alkot, valaki kedve szerint átszabható, a sebek meggyógyulnak, a forma új lesz. Talán éppen ezért próbálkozom vele. Ez is csak egy seb. Begyógyul. De cserébe jobban idomul majd az én gondolataimhoz. És én? Én mit adok el neki? Semmit. Valakinek zsarnoknak kell lenni egy emberi kapcsolatban okvetlenül.*
-Ha „ők” lennének a helyemben, kegyed akkor nem sok mindent tehetne ellenük. De mivel „ők” úgy vannak felettem, mint én maga felett én is mosolyogva segíteném fel. Tehát ilyen szempontból ugyanolyan vagyok-*szép gondolat, bár sántít néhány helyen. Szándék, akarat, emberi jellegbeli ellentmondásokba bonyolódok önmagammal, de én ezen már nem lepődök meg, ő még megteheti helyettem, de nem hiszem, hogy fog. Miért venne a védelmébe önmagam ellenében? Nem lenne érdeke, ha szabadulni akarna tőlem.
Bár nem akar szabadulni. Legalábbis erre utal, hogy még mindig nem vágta rám az ajtót. Annak ugyan meglennének a maga következményei, de amilyen tüzes, heves, aligha ez tartaná vissza, ha úgy tényleg, igazán, erőteljesen fel akarna rúgni, akkor azt tenné, amint kiszolgáltatott állapotban vagyok, és mi ez a jelen helyzet ha nem az? Nem, Shael marad, hallgat és beszél, felvet, támad, dühös. Ez jó. A korával jár. Egészséges. De talán nekem sikerült rávennem egy kis önuralomra, vagy ha ez önáltatás, akkor lehet, hogy nem haragszik eléggé ahhoz, hogy hátrahagyva tollat-krémet sértetten távozzon. Remény mindig van. Akkor is, ha előbb-utóbb, utolsó sorban meghal ő is.*
-Mit lát?-*nem néz rám, ez nem ok arra, hogy én ne figyeljem őt. Szórakozottan dobolok a lábszáramon, a nadrágon nem is dobbannak az ujjpercek. Olyan, mint egy néma vágta. Bele a semmibe. Jellemző.* -Abban igaza van, sehogy sem jó. Nekem nem kéne ilyeneket mondanom, kegyednek nem kéne hallgatnia. A börtönnek üzemelnie kéne, a tanári karnak szigorkodnia és nem kegyetlenkednie. Ha minden jó lenne, akkor Minerva lenne a mumus, nem pedig csak egy ütközőzóna a megmaradt tanárok élén. De akármit is lát rajtam, hozzátartozik a jelenhez. Kiábrándító. Nem győzködöm-*emelem fel a kezem védekezően.* -Voltaképpen miért is győzködném, nem igaz? Hogy nézzen rám úgy, mint aki embernek tekint, ugyan már. Csak próbálkozok.

A Zöldszemű Szörnyeteg

Ki emlékszik már arra, amikor még majdhogynem kedélyes volt ez az egész kényszertalálkozó?! Ő még reménykedve, talán játékos felfogással érkezett, majd túléli, majd elsumákolja, ha bármit is kell csinálnia. És eleinte még kifejezetten élvezte, hogy a professzor is vevő rá. Sőt, még valamiért próbálkozott. Aztán jöttek a sokkoló fejezetek. A hegek, a roham, és az emléktörlés. Mintha valami monoton növekvő sorozat lett volna. Előbb csak egy apró kis lefagyás, de abból még ki lehetett kecmeregni, aztán már egy nagyobb és végül ott tartanak, hogy nem akar ránézni. Nem fél tőle, még mindig nem, csak egyszerűen nagyon sértve érzi magát. Meglehet, hogy egyesek számára egy emlék nem nagy dolog, de neki, aki maga most valami beavatottnak érzi magát, egy olyan kellemesen megemelt helyzetben, amit senki nem mondhat el magáról az iskolában, ez egy értékes dolog. Amúgy is ragaszkodik a dolgaihoz, még ha azok olyan kevéssé megfoghatóak is, mint egy emlék. Az övé… rajta áll nagy, képzeletbeli, rikító betűkkel: Shaelynn Scarborough tulajdona…
- Nos… ez esetben úgy tűnik tévedtem… - csak annyira emelte meg fejét, hogy ezt közbe szúrja, nem fog a szájára ülni, hogy a férfi mindjobban elmoshassa, letörhesse. Nem fogja engedni senkinek sem, hogy bármennyit is elvegyen belőle, csak mert kedve támad kicsit valakin zsarnokoskodni. Közbeszól, félbeszakítja, ha úgy adódik, remélve, hogy ezzel megóvhatja magát az újabb kellemetlen és átgondolatlan megjegyzésektől. A pókerarc nála eléri hatását, most perpillanat bármit képes lenne kinézni a férfiból, így talán nem épp a legjobb időzítés a cinikus poénokra, melyeken egy alternatív valóságban talán kimondottan jót derülnének, ő legalábbis biztosan.
Nem folyik bele hosszabb kirohanásba, csak saját mordulatait csatolja a megjegyzésekhez, legalábbis ez lenne a szándéka, és amikor a férfi bizonygatni próbálja, hogy a gondolatok a fejében, a kezdeti stádiumban még rendben vannak, kénytelen felhorkanni. Épp ezt nem bírja elhinni, és még hogy ne ítélkezzen, amikor mond valamit, és aztán nem kell pár másodperc, hogy önmaga cáfoljon rá saját magára, mintha annyi idő telne el két fél mondata között, hogy már nem is emlékszik mivel kezdte. Mintha egyedül érvelne pro és kontra. Egyszerűbb lenne csak ülnie csöndben és számolnia a pontokat, amelyeket az ő közreműködése nélkül visz be saját magának a tanerő.
- A becsületszavát említette? – szólal meg, amikor már megint jókora ellentmondást fedez fel, ismét feltekint, hitetlenül mosolyodva el. Fölényesen tekint a zöldekbe, úgy ahogy talán eddig még soha sem nézett rá. Kiábrándultan. – Fél perce még a becsületszavával traktál, most meg közli, hogy maga is simán megtenné? Maga is kijátszana. Milyen becsületszava van magának, mégis? – kérdezi, folytatva a kialakult helyzetnek köszönhetően továbbra is egy csöppnyi kedvesség nélkül. Bár kifelé ezt mutatja, belül hasogat benne a vágy, hogy végre valami valóban bizalomgerjesztőt halljon, végre, valamit, ami valóban lecsillapítja, és valamelyest helyreállítja ezt az egész fejére fordult szituációt.
Fogalma sincs már hova nézzen, mit reagáljon, pattanjon-e fel és ezzel taszítsa őt is a földre? Az vajon minősülne valamiféle tanártámadásnak? És, ha most fogná magát és faképnél hagyná, megbánná? Ebben azért kételkedik… tanácstalan, zöldjei ölén nyugszanak, hiszen látja azt, amit elfelejt palástolni a másik, vagy ezért akarta, hogy ránézzen? Hogy meglássa, még mindig nem adta fel a memóriatörlés gondolatát…?
- Hogy még mindig arra gondol – és itt az arra, amelyet olyan hangsúlyosan emel ki, most nem hagy kétértelműséget, fel sem merülhet más, mint az, amiről szó volt. Számára ugyan ez is elég zavarba ejtő.
És ismét… már ki tudja hanyadik alkalommal kerül említésre olyasmi, amitől kedve lenne elnevetni magát, gúnyosan, szárazon felkacagni örömtelenül, valódi poén nélkül. Habár, ha azt vesszük ez is elég okot szolgáltat.
- Azt hiszem, itt követtem el a hibát, Professzor! Én megpróbáltam, ezt maga sem tagadhatja… - fordul felé, alig leplezett mosollyal. A próbálkozásra felvonja a szemöldökét, és összeszorítja ajkait. Meglepi, amit hall. Nem a mondandó, nem a tartalma elsősorban, hanem a hangsúly. Még ő lesz a gonosz, a rossz.

Titkaim gyámolítója
   

-Mintha cáfoló horkanásokat észlelnék-*sima hangon adom jelét, hogy én figyelek. Hogyne, nagyon is jól figyelek, minden fáradtságom ellenére is, amit igyekszem nem villogtatni a szememben, bár az ilyesminek nehéz parancsolni. Lehúz, kiveszi az energiákat belőlem, hogy valami olyasmit próbálok elmagyarázni, jobbra, fényesebbre csiszolni, amit én se értek igazán. Az arcélét nézem, puha vonalát, a haján szikrázó dühöt, szégyentelen sértettséget. Nem mondom, hogy nem tudom megérteni. De az értés nem viszi előre a világot, bár ezt nehéz lenne megmagyarázni. Jelen állapotomban mindent nehéz lenne megmagyarázni, úgyhogy inkább hagyom, hogy rámnehezedjen tékozló neheztelése, nem lökdösöm le tovább a néma vagy éppen zajos vádakat. Mondja. Igaza is van. És nem is. Ettől élet az élet, ettől két oldalú az érme.*
-Azt említettem-*biccentek, mintegy megörülve annak, hogy végre ismét hozzám szól, zölden égő tekintetében nem találom azt a bájos kislányt, akit a pártfogásomba vehetnék, így marad az egyenrangúként kezelés. Kiábrándultság. Mily kevés az az inger, amivel máris elértem, hogy így nézzen rám, és vajon miből ábrándult ki? Milyen képet vetítettem magamról, mielőtt leromboltam volna? Minek tekintett, mielőtt így kételkedni kezdett? Alighanem a fantáziájában élő Shannon Minticz valami nagyszerű alak lehetett, hibátlan, esetleg bátorítást nyújtó, veszett erőteljesen ellenálló a külvilág ingereivel szemben, bátrabb és merészebb, mint én, tisztább és másabb. Ez a baj az ideákkal. Nem lehet nekik megfelelni.* -Én is simán megtenném, de nem teszem. A becsületszavam a részletekben rejlő becsület. Nem sok. Sőt, kevés. Nem valami hősies felépítmény, nem pajzs, védernyő. Csak ilyen apróság-*fanyarságra ad okot az igazság. Hát, a becsületem már előbb eljátszottam, semhogy Shael a világra nyitotta volna az értelmét, maradnak az ilyen apróságok. De a kevéssel senki nem éri be. Főleg nem a fiatal, lázadó eszme.*
-Tévedés, nem gondolok ARRA. Vagy ha mégis, akkor komoly megbánással, büntetettségem teljes tudatában, szégyenbélyeggel. Mea culpa. Sajnálom-*és tényleg. Sehova se jutottam. Tegyem vagy ne tegyem, de ne csak beszéljek róla, mint lehetőség, mert hosszú árnyékot vet rám. Felhunyorgok rá a felcsattanós megszólításra, „professzor”, mint valami ostor, ritka kellemetlen a hangzása most. Biccentek.*
-Nem volt hiba. Alapvetően nem-*összepréselt ajkak, megfeszül száj, a pillantásába merevedett rosszallás. Ritka vendég lehet az arcán, nem is áll jól neki, nem is teszem szóvá, biztos tud róla, és nem a legnagyobb örömében mered rám így, de lám... már megint mosolyog. Teljesen esélytelen, hogy elveszítse azt a görbültet az arcán, valaki egyszer, ha szembekerül igazán becsülettel becsületsértőkkel talán örömre a puha bőrére vési. Lehetőleg azt már nem szeretném megérni, sőt, neki se ajánlom. Más világ lesz, hinni, bízni én nem szokom benne, de valamit remélni kell.* -Nem tagadom, de azt is hozzá kell fűznöm, hogy túlzásnak tartom azt, hogy most így tekint rám. Nem voltam diplomatikus kegyeddel, hanem nyers és realisztikus, de erre aligha volt szüksége-*minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy finoman visszakozzak, halkan, csendesen visszahúzódjak, a mementókat, figyelmeztetések mintegy fátyollal borítsam, hogy ne bántsák érzékeny kölyöklelkét, szépérzékét.* -Részemről itt követtem el a hibát-*bár a magam részéről szívesen tartanám magam az állításomhoz, jobb a békesség. Nem mond hülyeséget, de én se, noha vele ellentétben én ezt belátom most, őt akkor se tudnám meggyőzni az igazamról, mert egy más világ, más látásmód, más szempont. Nem baj. Majd máskor egyeztetjük a nézeteinket, most inkább el kell simogatnom a felbolygatott idegein borongó feszültségeket.*
-Miután ezt szépen tisztáztuk vissza is térhetnénk a kommunikáció általános csatornáiba-*feltápászkodok a földről, nekitámaszkodom a mellette levő padnak, hátha ad valami tartást, külsőleg, mint a gyógyszerek.* -Én nem gondolok arra, magácska ezt elhiszi és nem kételkedik benne. Ez még csak nem is bizalom kérdése. Békejobb?-*ajánlom fel mugli módi szerint, talán ez jobban illik hozzám, igen, könnyebben elsimulok, beleolvadok abba a közegbe, mint a sajátomba, ahova a vérem szerint tartozom, mint valami selymes szőrű fajtaállat. Shaelre függesztem a tekintetem, örülnék, ha igent mondana.*

A Zöldszemű Szörnyeteg

Nem ismeri el, de ugyanúgy nem is cáfolja meg Minticzet feltételezésében. Nem lehet hibáztatni reakciói miatt, nehezményezi a történéseket, vagy majdnem történéseket. Részéről ez egy jelentéktelen differencia, meglehet azért, mert magából indul ki, s ő, ha eltervez valamit, azt szereti végig is vinni. Ezáltal nála a tervezés, a gondolati fázis kvázi egyenértékű a tettel. Lehet reklamálni, lehet bárminemű ellenérzés vele szemben emiatt, akkor is ez lesz a véleménye, és akkor sem hajlandó ezt máshogyan felfogni. Mondhatni, ha a fene fenét eszik, sem.
Jelenleg szenvtelenül viszonyul a férfi fáradtságához, szenvedéseihez, talán még akkor sem hatódna meg, ha újra ott rángatózna a földön, semmibe révedő tekintetével és rettentő torokhangjaival, kibuggyanó nyálbuborékjaival. Sajnos mégis. Gyökerezik benne annyi emberség, de most eléggé morcos, így nem lehet meglepő, ha ilyen gonosz gondolatai támadnak. Shael azonban ezektől sem érzi jobban magát. Sőt... inkább elfordítja pillantását, már komolyan nem tudja, mit nézzen, egyetlen piciny tagját, még nadrágjának szárát, cipőjének orrát sem akarja látni. Már attól is elszégyelli magát. Azonban a kettejük pozíciója nem engedi túl sokáig a kilengést, kellemetlenné válik a testhelyzet, így mindenképpen kénytelen visszafordulni, mag amúgy is, mert olyasmit hall, amin megint csak fennakad. Ám hiába kérdez rá, leginkább csak üres locsogást kap válaszol. Néha felötlik a fejében a kérdés, hogy vajon a tanerő hallja is, amiket mond, vagy egyszerűen csak, ami a csövön kifér löki a sódert szinte végtelenül, nem is törődve azzal, hogy ismételten csak magát szólja le, maga ellen beszél, mégis elvárja a lánytól, hogy felnézzen rá, hogy alárendeltnek érezze magát. Csak mindez akkor semmisül meg, amikor nem épp arról kell győzködnie, hogy de fület-farkat behúzva, a háttérben, megalázottan, megsemmisítve jobb cincogni, mint kiállni magunkért és bosszút, megtorlást esküdni az ellenünk tevőknek. A gyávaság mintaképe, aki magával akarja húzni azt, aki engedi. Nos, Shael nem fogja.
- Tudja, a gondolat már maga az ígéret egyfajta megszegése... - szúrja csak úgy oda, s bár nagy hévvel kezdi el, a kijelentés, megállapítás maga is igényelné a folytatást, magába folytja azt, s mindenféle monológ nélkül csukja vissza a száját és szorítja össze ajkait. Nem azért, mert nem mondaná ki szívesen, egyszerűen nem látja értelmét tovább közhírré tenni sértettségét. Az cikornyás szavak, amelyek valami giccses csomagolásául szolgálnak csak a sötét mondandónak, még inkább letörik. Maga sem tudná megmondani, miért, de olyan őszintétlennek hatnak. Már nem igazán tudja, higgyen-e, bízzon-e.
- És most ezért vár valami hálát? Tudja, az őszinteség jó, sőt becsülendő dolog, de volt most szükség rá? Volt most szüksége arra, hogy elmondja? Ne haragudjon, de ezzel vitatkoznék - ismeri ő is az igazság fáj és egyéb maszlagot, nem kell ezzel jönni. Nem azzal van a baja, hogy őszinteséget kapott, ha mondjuk azt mondta volna el a tanerő, hogy valaki ezt akarja tenni vele, biztosan hálás lenne neki. Ám ebben a verzióban az ilyesmit nem igazán lehet értékelni.  Hülyén is vennék ki magát, ha azt mondaná: hát köszönöm, hogy szólt, mielőtt megtette volna. Barátságos mosolyok, hálálkodó vállveregetések és egyebek gyűrűjében természetesen, mert az ilyesmi végéről az sem maradhat le. Ugye ez mennyire idiótán fest? Akkor vajon Minticz, miért várja el mégis? Lehet matekozni.
És történik végül is egy apró csoda. Egyetértenek. Pontosan erre gondolt ő is. Semmi szükség nem volt arra az elszólásra. És a második igaz pont. Hiba volt. Vesz egy nagyobb levegőt, kezd már az ő feje is zsongani, leginkább attól, hogy már jó ideje érzi magán a férfi tekintetét, az ilyesmit pedig nehezen viseli. Főleg ebben a helyzetben. Kellemes ez a csend.
A tisztázást egy csöppet erősnek gondolja, de....
Alsó ajkát kissé feljebb húzza, visszatekint rá, fintorog. Szája belső részét rágcsálva méregeti a professzort, nem csak fejben rágja meg a dolgokat. Homlokát, orrát ráncolja, szemeit hol összeszűkíti, hol nem. A kéznyújtásra mered csak le igazán. Most azonnal kell döntenie? Arca megint elpirul, nem győz szuszogni.
- Öööhm... - torkát is megköszörüli, továbbra is fintorog kicsit, de végül is, ha valamelyest kényszeredetten is, de végül is kezet nyújt. - Rendben... - Reszketegen bújtatja hűvös, nedves kezét a sokkal nagyobb tenyérbe, először azonban képtelen mellette még a szemébe is nézni. Azonban gyanítható, hogy ezzel Minticz sem éri be, ő sem tenné. Kényszeredetten emeli fel végül is zöldjeit ismét.
- Nem kellene leülnie? - teszi hozzá, miközben gyengéden rázogatja a tanerő jobbját.

Titkaim gyámolítója
   

*Józanul hanyagolom a választ arra a fél gondolatra, aminek nekikezd és mintegy misztikus kardként a fejünk fölé függeszt. Bármily bajlóslatún hangozzék is, remek cáfolatot mutat az élet arra, hogy a gondolattól az ígéret megszegéséig nemhogy rögös az út, de még el is ágazik, ráadásul helyenként felszedték a sárga kockákat, hogy változatos csapdákat helyezzenek ki az óvatlan járókelők számára. Egyfajta megszegés... dehogy. A gondolat nem fáj senkinek, a gondolat... mintha nem is lenne, mindenhol csak a tett számít, a cselekvés, a tényleges. Na nem az iskolában. Igen, itt még lehet hinni benne, hogy az ember szava szent, hogy amit kimond és amit gondol azt tettben fogja materializálni, bár voltaképpen ilyen alapon mindenki, aki szörnyűséget mond, maga a gonosz? Elvesztené az értelmét a sötét varázslatokról való tanítás, bár per pillanat Mirol professzor tesz is arról, hogy az emberben megerősödjön az érzés, aki erről beszél az önmagában gonosz is. Mindegy. Céltalan az ellenállás, hasztalan a bizonygatás, bármennyire becsülöm is a kisasszonyt, ilyen szempontból éretlennek kell nyilvánítanom, még, egyelőre.*
-Hálát?-*megrezzenek, már a szó is annyira idegenül hat ebben a kontextusban, hogy hirtelen nem is tudom mihez társítani, csak rámeredek, hosszan, zavartan, mintha most tanulnék angolul, hajrá Shannon, menni fog az értelmezés, főleg a következő mondatok rávilágításában, hüledező kis kacaj kaparászik a torkomban, gyors torokköszörüléssel reszelem el.* -Nem, szó sincs róla, mielőtt végzetes félreértésbe bonyolódunk ismét, én, személy szerint nem várok el hálát semmiért. Nem azért vagyok itt-*és még egészen korrekt voltam ahhoz képest, hogy a hideg ráz a puszta gondolatra is. A hála felelősség. Akinek hálásak, annak olyan felelőssége van a másik felett, amit én nemhogy nem tudnék vállalni, de nem is szabad. Sőt. Mivel az ilyesminek fakultatívnak kell lennie egyáltalán nem is értem hogy jut eszébe, hogy esetleg hálásnak kéne lennie. Szomorú pillantással fürkészem, néha tényleg úgy érzem, mintha nem beszélnénk egy nyelvet. Ennyire öreg lennék, vagy ő ennyire fiatal hozzám képest? Ennyire más lett a világ, vagy egyszerűen nekem kéne nagyon gyorsan valami védett pontot találni, hogy átgondoljam az értékítéletem. Biccentek a kérdése.*
-Önző módon nekem szükségem volt arra, hogy elmondjam, kegyednek nem volt szüksége a tudásra. Olyan, mint a tanítás, én elmondom, mert így látom jónak, ti pedig azt írtok le, amit csak akartok, például te többet, de biztosra veszem, hogy tudnál a csoportból olyat mondani, aki címszavakban gondolkodik a tárgyról-*leszámítva, hogy bénán ingok a tegezés és a magázás között, sikerül épkézláb mondatokat épkézláb hangsúllyal összehozni, egészen finoman fogalmazom meg, hogy ne zavarjam össze a kelleténél jobban, meg persze nekem se kéne még jobban összekeverednem*-... ez is amolyan plusz információ volt, nekem erős késztetésem volt rá, hogy megosszam magácskával, ez pedig természetesen vitatható értékkel bír, mivel a személyes, szubjektív döntésem alapján hangzott el. Nem haragszom-*bár ez alighanem csak amolyan udvarias közbeékelés volt, és most hülyét csináltam magamból, megint, fakó mosollyal nyugtázom, hogy ez jutott mára.* -Beteg ember vagyok, mérsékelt logikára számíthat tőlem, miután embermagasat esek és mit mondott? Bevertem a fejem is?-*be bizony, érzem határozottan, hogy lüktet lassan a fájdalom odabent.
Kezet adok, és fogad. Mégis sikerült legalább egy dolgot jól megítélnem, ezt nem utasítja vissza, és biztos nem azért, mert egy professzort nem lehet visszautasítani, Shael nem korlátozná magát ilyen halandó gondolatokkal, ebben biztos vagyok. Várom, hogy a pillantását is rám fordítsa, bár már közel sem szuggerálom olyan erőteljesen, inkább türelmesen kivárom, amíg forog, mint aki zavarban van, holott kettőnk közül talán nekem kéne a saját levemben ily módon pácolódni, de ő bírja rosszabbul a mentális terhelést. Nem baj, megsimítom könnyű, finom kezét ahogy az enyémbe helyezi, figyelmesen és tapintatosan csak addig „rázom”, amíg rám nem néz, utána engedem, hogy visszahúzza kedve szerint, bár én már letörölgettem a vizet magamról, jéghidegnek tűnik az ő keze, vagyis valószínűleg az enyém túl meleg még mindig.*
-Milyen figyelmes-*biccentek, megtámaszkodom a pad szélén*-Mindjárt, csak...-*csak? Opcionálisan mit tudok még tevékenységnek és mentségnek előhozni? Alighanem semmit. Sóhajtok, ellegyintem a mondat végét.* -Már jól vagyok-*prezentálandó elfordulok tőle, teszek egy lépést, aztán mégegyet, lehajolok a csészéért, felteszem az asztalra, ahogy a kendőt is, amit még én kínáltam kenőcsfoltos ujjak törlésére, még érezni rajta azt az átható szagot, amitől az ember izmaiban megremeg a görcs lába. Szorgosan felpakolom a helyére őket, a masszív tanári asztalon még így is marad hely ülni, enni, aludni, de óvakodom mögételepedni. Inkább visszagombolom a torkomig a megviselt formát mutató inget, mielőtt visszafordulnék felé. Kiváló. Megingás és szédülés felszámolva, a kendőt felragadva újra megtörlöm a vércseppet verítékező sebet.*
-Elengedem mára-*hirtelen elhatározással mondom.* -Elég késő van már úgyis. Menjen, lehetőleg a klubhelyiségébe. Incidenskerülő, békés éjszakát, napot kívánok holnapig. Hozza fel a házi feladatait is, és akkor vacsoráig foglalkozhat ... mással.

 

A Zöldszemű Szörnyeteg

A gondolat addig nem fáj, amíg formát nem kap szöveg formájában. Itt az élő példa, ha valaki nem tartja meg magának, az igen is tud fájni. A szavak gyakran fájnak. S hiába, hogy a szó elszáll, képes olyan jóvátehetetlen sérüléseket okozni, amelyeket az idő vasfoga is hiába próbál rágcsálni, nem tudja emészthetőbb formára gyúrni. A szavaknak bizony nagy ereje van. Az, hogy valakit egyes dolgok érzékenyen érintenek, nem feltétlenül számít éretlenségnek. Sokak félnek az ismeretlen dolgoktól, neki fogalma sincs, milyen lehet az, ha elveszíti az emlékeit. Nem a természetes feledés miatt, hanem, mert valaki kitörli őket. Egyetlen alkalommal piszkáltak az agyához, még harmadikos volt, amikor az álMordon professzor rajtuk is megmutatta az Imperius hatását. Vicces, egyben rémisztő volt látni, hogy valaki rongybábként cselekszik valaki más utasítására. Ez alól ő sem volt kivétel, nagyon kicsi volt még ahhoz, hogy bármit is sejtsen arról, miként is vehetné vissza az uralmat elméje felett. Azóta sokat fejlődött, de az emléktörlés egy teljesen másik dolog. Nem tehet ellene az ember semmit, kivéve, ha számít rá. Jelen esetben egyáltalán nem számított volna, elvégre Minticzről van szó, aki a maga módján és valami érthetetlen okból próbálja megvédeni valamitől. Ezt persze át kellene látni, de a Hugrás ettől még messze van.
Valahogy egyre kevésbé van már kedve ma este vitatkozni a szemléletbeli különbségekről. Ettől függetlenül mondjuk képtelen elfogadni azt a tényt, hogy mint diák, sosem lesz igaza, és majd, ha kialudta magát, szépen vissza is fog térni erre az álláspontra, ám most a leginkább csak az ajtón kívülre vágyik, ahol nincs ez a két vizslató szempár, amelyben egyre több, számára nem tetsző dolgot vél felfedezni. Már amikor ő is beléjük néz. Lehet, csak odaképzeli őket, nehezére esik kiigazodni a férfin, de talán nem is várható el ennyi együtt töltött idő után.
Felvonja szemöldökét, nem érti, mitől ez a zavart tekintet, a hirtelen ledermedés, már kész rá, hogy újabb roham, vagy valami másféle betegsége újul ki. Mély levegőt vesz, s már kész a felugrásra, kitérésre a zuhanó Minticz elől. Úgy tűnik azonban, csak szavai váltották ezt ki, megnyugtató, talán ezért nem akarja majd az emlékeit venni. Mindenesetre egészen mókás látni, milyen reakciót tud kiváltani ő is egyetlen szavával. Ennek okán valamiféle elégedettségérzet önti el egy hosszabb pillanatra, látván a professzor arcát. Ő nem az éles kacaj elnyelését veszi ki a torokköszörülésből, hanem a meglepettséget, amit egy mosolyféleséggel próbál palástolni. Mert ezt szeretné, és az sem érdekli, ha ez a képzet történetesen nem fedi a valóságot.
Hiába az óvatoskodás sikerül összezavarodnia már a férfi szavaiban, és most tökéletesen tesz rá, épp tegezi-e vagy magázza, az már csak a koktélcseresznye a habos torta tetején. De ezekben a „törölném az emlékeit” és a „kényszerem támadt önnel megosztani a részleteket” szituációk között kissé elveszett. Nem most, nem ebben a pillanatban, már az előbb sem értette, hogyan következhet egyik után a másik. Az egyik pillanatban még reménytelenül bizonygatja, hogy rá lehet ám bízni titkot, amiben a férfi őszintén kételkedik, mindenféle ködös szállóigéket elnyomva, melyektől talán meggyőzőbbnek gondolja magát. A másik pillanatban meg újabb és újabb részleteket közöl visszavonási szándék nélkül. Legalábbis ezt mondja, de már talán ő sem tudja, melyiket akarja elhitetni. Marad a kétkedés, és a folyamatos készenlét. Szemöldökeit összevonva adja jelét, van mit emésztenie, és jelenleg nem halad olyan jól, mint azt talán várják tőle.
Azt sem érti különösebben, hogyan jönnek ide a jegyzetelési módszerek, nem is akad meg inkább ezen a jelentéktelennek titulált dolgon, hiszen ez csak egy hasonlat. Egy elég rossz hasonlat. A tanórákon az anyagról beszél, melyet akkor is kénytelen lenne figyelemmel követni, ha nem érdekelné a tárgy, hiszen ezt neki vissza kell mondania, számot kell adnia róla a vizsgán stb. Ott nem kényszerből beszél, még az élményei, tapasztalatai is kapcsolódnak az anyaghoz, mely akár könnyebbé teheti a megértést. Ez egy merőben másik szituáció. Hát csak megrázza a fejét, de nem emel szót, ismét egy meddő vitába bonyolódna a férfi mindkét oldalával. Végül is felvethetné a témát, aztán figyelhetné, hogyan érvel Minticz pro és kontra. Minden bizonnyal jól szórakozna.
A zavaros monológot követően aztán jön a már talán menetrendszerűnek vehető kihátrálás a dolgokból, mintegy magukra hagyva a kimondott véleményeket. Néhány pillanattal korábban még azt gondolta, nem ismerheti ki tanárát egyetlen büntetőmunka után, pedig már meg sem lepi ez az újabb mentegetőzés. Mond valamit, szépen, még hasonítja is valamihez, majd aztán fogja magát és kivonja magát az egészből egy suta kifogással, mintha az esése és a pad szélének megstukkolása bármi mentséget jelenthetne véleményére. Amely ugyebár mindenkinek sajátja, tehát nem kellene senkinek szégyellnie. Azonban a prof hiába adja elő, már majdnem meggyőzően magát, aztán fogja és kihátrál. És az ember ne zavarodjon össze. Most akkor lehet adni a szavára, vagy inkább ragaszkodjon saját elképzeléseihez. Amíg döntésre nem jut, az utóbbit követi, mert az legalább biztos, nem váltogatja, nem tagadja, nem kér érte elnézést. Ő nem, van aki megtegye helyette.
Nem minden ellenérzés nélkül ad kezet a javaslatra, és nem lehetne azt sem mondani, hogy a „békülés” ellenére, nem marad benne szálka. Nem is ez a helyes megfogalmazás, inkább az lenne a megfelelő, hogy ettől még nincs ám nyakba borulás minden rendben. Ennek ellenére figyelmes, ahogy minden olyan emberi lénnyel, aki egy kicsit is kedves számára, még akkor is, ha éppenséggel megbántotta valamivel. Az, hogy a prof valami módon, ha csak egy golden snidgetnyit is, de kedvessé vált számára nem olyan meglepő. A jó pillanatok is maradandóak, és abból is jutott a mai estére, még ha csak kevés is. De van… volt valami.
- Ezt már hallottam, azt hiszem – jegyzi meg cinikusan, és jó látványosan forgatja meg a szemeit és húzza el a száját, remélve, a professzor levágja, mennyire nem tudja már az ilyesmivel megnyugtatni. De egyúttal rá is hagyja, nem tesz semmit, pedig felmerül benne, hogy egyetlen pálcaintéssel odacsúsztat egy széket, de ha neki jó szenvedni… Ő aztán semmi jónak nem elrontója. Kivéve talán az este hangulatának, tekintve, ha ő is becsatlakozik egy jót kuncogni az emléktörlésen, talán kedélyesebben teltek volna el ezek a percek. Sajnos azonban ő ragaszkodik az elveihez. Egy vállrántással engedi hát azt csinálni, amit a kedve tartja, így egy moccanás nélkül nézi, ahogyan megpróbál valami rendet operálni.
- Valóban? – nem lehet megmondani, hogy felszabadult örömében, vagy teljes meglepettségében kérdez-e vissza, mindenesetre alig hisz a filének. Vége. Ha az idő nem is telt el, minden további következmény nélkül léphet most már le… holnapig. Ez már korántsem olyan felszabadító, sőt meglehetősen hervasztó hír, el is húzódik mosolya valami keserves fintorba. Nagyot sóhajtva emelkedik aztán fel és vacakol még a székkel egy sort, óvatlansága miatt súrolja oldalával a férfiét, aki ki tudja, mit keres arra.
- Rendben – nem tudni melyik részre mondja ezt rá, nem is lényeges talán. Feltekint még egyszer a zöldekbe, magára erőltet egy halvány mosolyt, talán, ha kialudta magát majd futja egy igazira is, hiszen holnap új nap virrad, új lehetőség adódik a jókedv elrontására. Mert ez már egy ilyen világ, a jót nem támogatni, elnyomni kell éljünk a sötétbe, mintha nem lehetne fény, pedig az már ott csillámlik az alagút végén….
Felszerelés híján, talárján igazít egyet, majd a krémről megfeledkezve indul meg az ajtó felé. Mielőtt azonban még lenyomná a kilincset, tétovázik, hátra fordul. Talán akadt mondandója, de ez már nem derül ki. Lemondóan sóhajt, majd feltárja az ajtót.
- Jó éjt! – búcsúzik, bár a jó alatt semmi jót nem ért. Csak a szóösszetétel kívánja meg a használatot. Mielőtt még végleg eltűnne, kifele menet a sarkára húzza az ajtót, így még jóízűen becsapnia sem sikerül. Sőt, bezárnia sem, így a felszakadó sóhaj talán még be is hallatszik. Gyors óracsekkolást követően aztán nem a Hugrabug felé veszi az irányt, maradt még egy kis ideje a sétára. A Nyugati szárnyat jó messzire elkerülve még csap egy karikát a kastélyban.





Köszönöm a játékot! : )

[–Sajnálhatod is. Most egész nap kénytelen leszel szenvedni a sajgó parányi vágásoktól. Így járnak azok, vagy ennél sokkal rosszabbul, akik ellenkezni mernek az akaratomnak. Legközelebb ha kedved szottyanna lázadósdit játszani, inkább előtte használd az eszedet! Ha van egyáltalán Neked olyan…]

.::Előzmények::.


Felvont szemöldökkel hallgatom végig a válaszát arra a kérdésemre, hogy mégis mi a fészkes varangydudvának nem volt képes végigcsinálni azt a nyamvadt dolgozatot. Fáradtan prüszkölök egyet undoromban, majd közönyösen összefűzöm karjaimat magam előtt szorosan, de persze az egyik kezemben még mindig ott figyel a varázspálcám. Kissé bosszankodva elhúzom a számat, majd rákezdek. –Sajnálhatod is. Most egész nap kénytelen leszel szenvedni a sajgó parányi vágásoktól. Így járnak azok, vagy ennél sokkal rosszabbul, akik ellenkezni mernek az akaratomnak. Legközelebb ha kedved szottyanna lázadósdit játszani, inkább előtte használd az eszedet! Ha van egyáltalán Neked olyan… -Fáradt, unott hangnemben szólok hozzá. Mint akinek lassan komolyan elege van ebből az egészből. Lassan már ebben sem lelem örömöm. Hogy ezt a lányt kínzom az irodámban. Az elején még perverz örömet okozott a lány minden apró szenvedése, melyeket a vésőpenna okozott, de egyszer ezt is meglehet unni. Engedek a testtartásból, gondolkodva ajkamhoz emelem a pálcámat, valami szaftos átkon töröm a fejem, de hát egyik szörnyűbb, mint a másik.

 A sóbálványátok az egyetlen „humánusabb” eshetőség, ami még eszembe jut. Ezután már csak a Cruciatus, és az Adava Kedavra van a terítéken. A Cruciatus még oké, de az Adava Kedavra elég durván hangzik, még Tőlem is. Ahogy ránézek, egyszerűen nem tudom bántani. Szívem maradék jobbik fele szinte megesik ezen a törékeny porcelánbabán, de egyszerűen már nem akarom elengedni. Szórakozok egy kicsit, mint holmi tárggyal, amit megkaptam, aztán meguntam, és egyszerűen eldobtam. Eső, hideg, unatkozás, fájdalom. Amikor szóba hozza a távozását azonnal rájövök, hogy nagyon rosszul hazudik ez a lány. De mégis mit vártam egy Hugrabugos nyájas néptől? Kérdőn tekintek Rá, és legszívesebben a fejét leordítanám a helyéről, hogy hogyan merészel a pofámba hazudni? Ráadásul rosszul?! Szóval Minticzel találkozik… Lenyűgöző egy páros mondhatom. Egy hugrás kislány, és egy mugliismeret professzor. Mégis mi dolga van Minticznek Laineyval? A büntetőmunkán kívül  már csak olyasmi jut eszembe, ami a tanár diák viszonyba nem igazán fér bele. Viszonyuk lenne? Á badarság. Nevetséges ötlet. De azért ennyiben nem hagyom a dolgot. –Igazán? Minticz professzor vár Rád? Nah gyere… Lássuk mennyire is vár Téged a mugliismeret professzor úr… Menjünk! -Ahogy kimondom a foglalkozását Minticznek óhatatlan, és beláthatatlan mennyiségű irónia vegyül az amúgy lágy hangba.

Majd pálcámmal kinyitom az irodám ajtaját, és kitessékelem Melore-t, és követem jó magam. A pálcámat menet közben végig a hátának nyomom, hogy ha szökni támadna kedve, akkor azonnal cselekedhessek. Út közben néha végigfuttatom a gerince mentén a pálcám hegyét, provokálom. A folyosón a képek szúrós tekintettel merednek Rám, de nem foglalkozok a vádló tekintetekkel. Smasszerként követem a folyosón Lainey kisasszonyt. Vajon milyen érzés, ha egy halálfaló pálcája bökdösi a hátát valakinek? Nem lehet kellemes érzés. Főleg, ha egy ilyen kiszámíthatatlan példánnyal van dolga, mint amilyen Én vagyok. A mugliismeret terem ajtajához érve bíztatom Melore-t, hogy menjen csak be. Ha eleget tesz a kérésnek, jó magam is belépek Minticz professzor birodalmába, és hűvös közönnyel futtatom végig megvető tekintetem a helyiségen. –Nos, Lainey? Lássuk, valóban annyira várt e Téged Minticz, amennyire állítottad… -Állítom pellengére a Hugrás ifjoncot, immáron Shannon jelenlétében. Persze kicsit ki is színezem a dolgot, mint ha Melore körölbelül azt állította volna, hogy randevúja van a fiatal professzor úrral. –Shannon? –Fordulok ifjú kollégám felé. Kíváncsian várom mit fognak összehaknizni Nekem ezek ketten. Nagyon kíváncsi vagyok. De sokat egyik csőcseléktől sem várok azért.

Melore&Watson

*Nem volt még vége a napnak, sőt, azt sejtette, hogy még koránt sem mutatott meg mindent, amit, mint felelősségtelejes és boldogtalan nap el tud követni a varázslók ellen. Nem volt fárasztó sem, mintha csak felkészülési időt adott volna valami kellemetlenségre, valami nehézségre, amire Shannon persze nem készült, hiszen nem volt eléggé látnok ahhoz, hogy megértsen egy ilyen, talán sohasemvolt utalást. Nem, Shannon határozottan nem volt kész semmire, feszült, ideges, és dühös volt, úgy is, mint Minticz, és úgy is, mint mugliismeret professzor, noha ez a két fontos vonása, része gyakran szembement egymással, olybá tűnt a jelenben kiegyeznek egy nem különösebben szimpatikus dühöngésközeli állapotban. Nem remegett, nem volt gyönge. Nem volt sápadt, egészséges karamella-árnyalatú bőrszíne arról árulkodott, hogy az a kevés, télies skót napsütés is képes fenntartani az ember származására utaló jeleket, ha éppen úgy akarja. Zöld szeme szokatlanul tiszta pillantású volt, ahogy kifele nézett az alighanem jéghidegre lehűlt ablaküvegeken az asztalnak támaszkodva. A tanteremben volt, miként a tanárok ritkán privát idejük során, nem érezte ezt se rosszabb helynek, mint az irodát, várakozni mindenhol lehet, főleg, ha van mire. Kibámult az ablakon, de csak a tavat látta, a lehető legrosszabb módon volt tájolva, hogy soha nem arra nézett, amerre éppen kellett volna, mit kezdjen a tó és az erdő látványával, ha őt a diákok, a belső udvarok, a kviddicspálya érdekelte volna jobban.
Késés. Határozottan diagnosztizálható volt az idegesség, minden tanárember átka, hogyha az, akit vár elkésik, és a késésre nem talál józan indokot. Noha mások aligha aggódnának emiatt, Shannon méltán múlatta heveny aggályokkal az idejét és fordult reménykedve az ajtó felé, amikor az végül kinyílt. Az arcélén megfeszült egy hosszú izom, a pillantása elsötétedett, ahogy a halálfaló-asszony a termébe lépett, valahogy mintha a mozdulatlan faliképek is hátrahökkentek volna attól, hogy ezt mit keres itt. Köszönésre nyitná a száját, ekkor azonban felcsattan a nő, a hangja, mint egy vád, eleven, vad kígyóbűnös sistergés, hallgatni sem kellemes. Változtat a tartásán, kiegyenesedik, a könyökéig felgyűrt fehér ingujjakat visszahúzza a csuklójára, noha a nyakkendőjének hiányát nem pótolhatja, megtört eleganciával fordul az érkezők felé, a tanári asztal oldalába kerülve megtámasztja a csípőjén, a mellkasán összefonja a karjait, megemeli az állát, elmosolyodik. Hideg a mosolya, mint az üveg, sima és rezzenetlen az arca.*
-Először is üdvözlöm Odil-*a keresztnevét furcsán, idegenkedve mondja, valahogy a nőket nem szívesen tegezi itt a kastélyban, de a kezdeményezésre illik reagálni, mielőtt úgy tűnik, hogy udvariatlan.*
-Miss Lainey-*biccent neki nyugodtan, a fejével az egyik legelső pad felé int, ahol egy könyv van, toll, tinta.* -Amikor pakoltam leejtettem a könyvet, kiesett belőle a jelződ. Ennek ellenére folytasd a jegyzetelést-*hangsúlytalan a hangja, üres. A könyv borítóján egy vonat látszik, hatalmas lendülettel kanyarodik a fényképező felé, nem mozog, a címe szerint „Alapvető közlekedési kalauz”. Újra a zöld vadállatszemekbe pillant, Odiléba, kíváncsian, egyszersmind tartózkodóan, mintha azt kérdezné, hogy elégedett-e az eljárással, vagy akad valami kifogásolnivaló benne. Nem mintha elszámolással tartozna látszólag.*

-A JÁTÉK BIZONYTALAN IDŐRE ELNAPOLVA, A JÁTÉKTÉR SZABAD
AZ ÓRA SZÁMÁRA-

Mugliismeret óra





Fáradtan tekintek körbe. Ez az időszak valahogy nem az én világom. Nem tudom megmagyarázni miért. Talán leginkább az elmúlt időszak nehézsége okozta. Vagy talán a tél a hibás. Ki tudja. Minden esetre nem jobb a helyzet, mint egy évvel ezelőtt. Mintha minden csak megismétlődne. Újra és újra. Olyan, mint a deja vu vagy még attól is rosszabb. Lassan úgy érzem, megint ugyan oda lyukadok ki. Kialvatlanság, nyomás, tanulás, vizsgák… de nem. Nem lehet. Hisz megígértem.
Luc…
Annyira hiányzik. Szinte elmondhatatlan az érzés. Mégis muszáj megállnom, hogy ne okozzak csalódást neki. És magamnak. A szavam adtam. Nincs több gyógyszer.
A folyosó halk zsibongástól teli, ahogy a diákok kezdenek a Nagyteremből az óráikra szállingózni. Van, aki nagyot ásít, van, aki még az utolsó falatot rágja. Gusztusos. Hát igen, az illemet nem mindenki tanulta. Ezen igazából már meg sem lepődöm, csak megyek automatikusan tovább. Kikerülök egy harmadéves lányt, aki szétszórja a pennáit, és még csak rá se pillantok. Kezdek arra a következtetésre jutni, hogy abszolút nem bírom már elviselni magam körül az embereket. Igazából, hogy ez baj lehet-e, bele se gondoltam. De maga a tudat, hogy egy újabb órát végig kell ülni, egybezárva tizenöt-húsz emberrel… nos valamiért megborzongok. Főleg, ha az az illető nem más mint… Ben.
Őszintén szólva félek. Nem tudom miért is pontosan. Hisz láttam már jó pár órán, amióta nem beszélünk. Mert most ez az ábra. Ő nem szól hozzám én meg… mit mondhatnék? Aki ellök magától ne várjon semmit. Pedig a barátság fontosabb kell hogy legyen mindentől. És mégis itt vagy, egy szál magam. Még Blaine is a lenézőim közé tartozik, ami igazi megtiszteltetés a részéről. A tuskó megjegyzéseivel persze nemhogy előbbre nem mozdít csak visszahúz. Hát ennyit az emberi kapcsolatokról.
Elhúzom a szám, miközben belépek a terembe. Nem nézem van-e valaki ott. Egy helló-t eldörmögök az orrom alatt ugyan az illem kedvéért, mert engem megtanítottak erre, de ettől fix, hogy senkinek nem támad kedve társalogni velem. Egyszerűen leülök a szokásos helyemre, az első padok egyikébe, az ablak mellé, és kibámulok rajta.
A gondolat lassan átsuhan az agyamon: hideg van. A dér is megül az ablakkereten szépen kívülről, mintha csak mutatná, tél van és efelett senkinek nincs hatalma. Könnyeden emelem meg a kezeim, hogy a számhoz emelve a leheletemmel kissé felmelegítsem az elgémberedett ujjaimat. Eddig észre sem vettem mennyire szorosan markolták a táskámat.
Ajtónyitódásra zökkenek ki a melankóliából és kissé összerezzenek. Mint egy üldözött vad. Mérges vagyok. Magamra. Nem nézek oda, hogy ki okozta ezt. Nem számít. Inkább a táskámba nyúlok, hogy előszedjem a jegyzetem. A beadandó dolgozat szépen lekötve pihen a kezembe, s végigpörgetve a lapokat jó érzés tölt el. Legalább valami hasznosat is csináltam a szünetben. Elégedett vagyok, ha másért nem is, hát ezért. Ujjaim tovább keresnek a táskába, pennát, pergament és egyéb elhagyhatatlan kellékeket, s ép ezért lep meg az a váratlan dolog, amely a kezem ügyébe akad.
Kisebb, mint egy papírdarab, de simább is. S mikor előhúzom a lélegzetem is eláll. A fényképen én vagyok. Mosolyogva. Olyan ez a mosoly, amelyet ritkán lát az ember. Főleg ha Yvette Delacourről val szó. Szemem megtelik könnyel, ahogy a másik alakra pillantok. Tekintetem újra az ablak felé vándorol. Kiseprek egy ezüstszőke hajtincset. Ha látna most egy mugli festő, biztos múzsaként festene meg, pedig… nem érzem magam annak. Sőt, leginkább semminek sem. Némán fohászkodom, hogy kezdődjön el az óra. Mert annál hamarabb fog akkor véget is érni.

[Kinek:]

Mugliismeret óra

Meglehetősen gyorsan szedtem a lábaimat. Nem akartam elkésni a következő órát. Nemrég ebédeltünk, úgy éreztem majd szétdurranok. Leginkább ilyenkor szokott elbóbiskolni az ember az óráján. Csakhogy most egy számomra egyszerre kedves és gyűlölt tantárgyról van szó, muszáj ébernek maradnom. Mugliismeret órára igyekszem a nyugati szárnyba. Év eleje óta együtt kell tanulnunk az alsóbb évesekkel, így a 6. és 7. évesek együtt járnak erre az órára. Szerencsére a házvezetőm, Minticz professzor az óraadó tanár… lehetne sokkal rosszabb, mondjuk valaki, akiről tudni lehet, hogy nemcsak mardekáros volt, hanem egyenesen halálfaló is. Van jó néhány tanár, akiről rebesgetnek ilyesmit, róla szerencsére nem hallani ilyet. Mindig is korrekt tanárnak ismertem meg, bár ez még nem jelenti azt, hogy szembeszállna a rendszerrel. Inkább meghúzza magát, ahogy látom. De nem tudom elítélni érte sem őt, sem azokat, akik hasonlóan cselekszenek.

A terembe érve látom, hogy sikerült korán érkeznem, még nincsenek ismerős arcok. Sem Lucy, sem Kareem nem érkezett még meg, pedig azt hittem már itt lesznek. A Három Seprűs beszélgetés óta mindig egymás mellé ülünk hármasban, általában szegény fiút szorítjuk magunk közé. Bár nem úgy tűnik, mint aki bánná a dolgot. Sóhajtva ülök a padok egyikébe középtájon. A padra kipakolom a könyvet, a jegyzeteimet és mindenfélét, amivel foglalni tudom nekik a helyet. Hiszen bármelyik percben befuthatnak. A beadandó esszémet még egyszer átfutom, majd összetekerem újból a pergament és csinos rózsaszín masnit kötök a szalagra, amivel összefogom. Nem tudom, hogy mennyire fognak belekötni abba, amit írtam. Én ugyanis nem neveztem néven azon mugli születésűeket, akikről írtam. De nem csak én voltam így ezzel. A téli szünetet éppen ezen esszé témája miatt töltöttem Lucyéknál, bár anyám ezt nem helyeselte egyáltalán.

Ugyanakkor mivel Lucy minden téli szünetet az apjánál tölt, így kihasználtuk az alkalmat. Barátnőm így is fél egyedül menni lassan bárhová. Jól jött hát, hogy egy aranyvérű boszorkánnyal lóg egyfolytában. Mivel Lucy apja mugli és London muglik által lakott területén él, a feladatunk szempontjából ideális volt vele foglalkozni. Lucyra hagytam az ő kifaggatását, én csupán a környéken végeztem megfigyeléseket a minden napi séták alkalmával. De így is láthattam, hogy az emberek mennyit változtak. Jól emlékszem még, amikor minden rendben volt és gyerekek rohangáltak a játszótereken. Manapság elhagyatott az összes. Egyszerűen félnek kimenni az utcára. Nem tudják, hogy mitől is kellene félniük pontosan, mégis érzik a veszélyt. Ismerős érzés, amikor borsódzik az ember háta valamitől, amit nem is lát igazából. De tudja, hogy valami van ott és figyeli. Én is éreztem a tekinteteket a hátamon, valahányszor kint voltunk az utcán.

No meg aztán lehetett hallani nap, mint nap a sugdolózó szomszédokat is, akik arról beszéltek, hogy megint valakit elraboltak az utcából. Borzasztó lehet ilyen félelemben élni, hogy az ember nem tudja, ki lesz a következő a szomszédja vagy valamelyik szerette. A mugli kormány híradásaiból annyit lehet tudni, hogy bűnbandákról beszélnek, akik a lakosságot terrorizálják. Hallottam már lakásmaffiáról, fasisztákról és olyan szavakról, amikkel ritkán dobálóznak. Általában csak igazán nagy pánikot kiváltó események kapcsán. A rendőrségük persze tehetetlen, hiszen varázslókat és boszorkányokat nem tudnak megállítani lőfegyverekkel. Előbb halnak meg a gyilkos átoktól, minthogy meghúznák a ravaszt. Persze az emberek egy része egyből a kormányt meg a rendfenntartó erőket hibáztatta és tüntetni kezdett a sok eltűnés és haláleset miatt. Ám a többség inkább meghúzta magát csendben és csak az övéire figyelt. Próbált túlélni és kerülni a bajt. ~Mintha az olyan könnyű lenne.~

Kényelmetlenül fészkelődtem a padban, de lassan megérkezett Lucy is. Azért jöttünk külön, mert ő a hálóban felejtette az esszéjét. Még éjjel is azon csinosított, hajnalban láttam félálomban, hogy éppen másolja át a ki tudja hányadik verzióját, mire a végleges formája megszületett. Tudtam, hogy nem akar rossz jegyet és ezért töri magát ennyire. Mosolyogva húzódtam beljebb, mire úgy pakoltuk a cuccainkat, hogy ha Kareem megérkezne, neki maradjon még azért kettőnk között hely. Még utoljára átnéztem a múlt órai jegyzeteimet, hogy kissé képben legyen, majd a padra lehajtva fejemet pihenni próbáltam addig, amíg a tanár úr meg nem érkezik, és el nem kezdi az órát. Reméltem, hogy ma egy inspektor sem érzi úgy, hogy neki feltétlen be kell néznie erre az órára. Néha nagyon is úgy éreztem, hogy csak keresik az alkalmat, hogy belekössenek valakibe és még azt is vállalják, hogy e tantárgyra beüljenek ezért. ~Nagyszerű! Már alig várom, hogy túl legyünk az órán!~

Régen szerettem ezt a tantárgyat, öröm volt beülni és tanulni arról, hogy milyenek a muglik, a szokásaik és a kultúrájuk. De mára már koránt sem erről szól az óra. Inkább mindent arra éleztek ki, hogy mennyire buták és hasznavehetetlenek hozzánk, varázshasználókhoz képest. Sosem értettem, hogy miért nem látják azokat a sok szép és csodálatos dolgokat, amiket önerejükből, mágia nélkül képesek voltak létrehozni. Engem mindig is csodálattal töltött el a tudat, ha olyasmikkel találkoztam, amit a muglik alkottak. Legyen szó egy filmről, könyvről vagy valamilyen hasznos eszközről. A mobiltelefon és az internet teljesen lenyűgözött. Sosem gondoltam volna, hogy lehet úgy üzenetet küldeni valakinek, hogy arra ne baglyot használjunk. De az muglik megmutatták, hogy ezt is meglehet tenni. Vagy éppen egy hatalmas dobozba belepakolni ezernyi információt, amit aztán kényelmesen, a fotelből nézhetünk a tévében. ~Vajon mások miért nem látják ezekben meg az értéket?~

Kinek: Minticz proff. és a többiek;; Szószám: 843;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Ment a kezdőm. Karr, csipkedd magad; különben elkésel! ;;

[~ No meg persze Lucinda, ki nem hagynám a találkozást!~]

Mugliismeret óra

Minoria ma is kedves volt vele, szereti ezt a manót. Még régebben barátkozott meg vele, mikor Hermione a M.A.J.O.M. –mal állt elő, bár Karr megmosolyogta a dolgot, azért látszólagos segítséget nyújtott a lánynak. Akkortájt sokat járt a konyhában és bolondozott az ottani kis törpékkel, jókat mulattak, főleg Minoriával, aki fogékonyabb volt az ilyenre. A barátságuk nem szakadt meg, és a manó ma is meglepte egy kis ebéddel a Hollóhát toronyban. Kareem hálásán húzogatta meg a kis nőstény orrát, amit a másik annyira szeretett. Sajnos túl sokáig nem tudott maradnia ma sem, így egy rövid pukkanás kíséretében távozott a fiú hálókörletéből. A kosaras pedig jóízűen fogyasztotta el az ételt, közben azon gondolkodott, hogy megszerzi majd valahogy magának Minóriát. Az asztalra pillantott, ahol a következő óra beadandója és egyéb pergamenek álltak. Minticz órája régebben sokkal szórakoztatóbb volt, kicsit bánja, hogy újra felvette, hiszen ő származása lévén nagyon jól elboldogul a muglik világában. Egyszer még Harryvel is elment egy jó kis metrótúrára, amikor valamiért szóba került a származása egy DS találkozón. A két fiú megbeszélte, hogy metrózzanak együtt, jól elvoltak. Merengéséből a sötét felhők rázzák vissza, mikor az ebéd befejeztével kitekint az ablakon és újra eszébe jut, hogy hol a helye. A Hugrabug házvezetője órájának a jellege jelentősen megváltozott Tudjukki visszatérte és a Halálfalók fennhatósága óta. Kareem nem örül az inspektori részvételnek és a mai óra témájának. De muszáj megjelennie, összevont óra a hatodévesekkel. Csak a Hugrabugos kis csapat miatt van egyáltalán kedve elmenni, hiszen ott lesz Shay és Ella is. ~ No meg persze Lucinda, ki nem hagynám a találkozást!~ mosolyogva rendezi össze az ételmaradékot, tudja, hogy Minoria visszatér majd a tányérokért, szereti a fiú kifejezi háláját egy kis kedvességgel, a manók a legapróbb dolognak is nagyon tudnak örülni. Felveszi az iskolai egyenruháját, megnézi, hogy rendben van-e, nincs-e rajta szakadás, vagy folt, nehogy ezért szúrják ki őt. Aztán mikor végez felkapja az esszét is és elindul lefelé a Mugliismeret terembe. Az irományával nincs megelégedve, mert sajnos Joshua a közelben volt és állandóan kihúzatta legalább a felét annak amiket írt. Nem tudott elvonatkoztatni a Halálfalóktól, így elég indulatosan írta meg a legtöbb gondolatát. Pár nap beletelt, mire Josh rábólintott, hogy rendben van ezt elviheti. Vagy egy órán át figyelmeztette a kosarast a barátja, hogy fogja vissza magát, mert még szeretne máskor is találkozni vele, meg persze kosarazni Karral. A fiú tudja, hogy ez a két Hugrás csaj miatt is van ez a nagy lelkesedés, de ezért nem lehet mérges a másikra. Kettesével szedte a lépcsőket, oda köszönt az ismerősöknek, kikerülte a nem szimpatikus egyéneket, és nagy sokára meg is érkezett Minticz termébe. Nem sok ismerős volt még, Minticz is hiányzott,  de azért odahellózott Yvettenek, majd mosolyogva megérkezett a padhoz, ahol már a lányok félreérthetetlenül  szorítottak neki maguk közé helyet. Megáll és nézegette egy picit a székét, ledobta közéjük a pergament és széttárta a kezét, még a vállát is felhúzta és az ajkait összeszorította. Mikor már nagyon ráncolták a szemöldöküket, megadta a választ a hezitálására.
- Sziasztok! – hajol oda a lányokhoz egy puszi erejéig, de a szája szegletében hamiskás mosoly tűnik fel.
- Összehúznátok magatokat? Látom keményebb edzést kellene tartanom, mert egy picit… - nézegeti a két lány egyébként sudár alakját. - … hát tudjátok. – mosolyog szemtelenül, majd gyorsan leül közéjük és kipakolja a pennákat és kellékeket, nehogy úgy kapja az áldást, hogy mindenki ezen szórakozzon. Mert a két temperamentumos lány képes rá, hogy magukra vonják a figyelmet és nem csak a szépségükkel.
- Jól van, jól van, csak vicceltem. – próbálja menteni magát egy picit, de nem komolyan. Lehet, hogy megbánja a kis szemtelenkedést, de annál édesebb lesz kiengesztelni a két sárgaházast. Lucinda szemein pihenteti saját barnáit, kényelmesen befészkeli magát a lányok közé. Szeretné, ha gyorsan elkezdődne az óra, mert addig biztos a két lány fogja osztani és ez ellen nem fog tudni semmit sem tenni. Körbenéz és természetesen nem lepődik meg, hogy eddig még egy Mardekáros sincs. Nem is tudja, hogy egyáltalán járnak-e erre az órára zöldek, persze ha más nem félelemből nem veszik fel a tárgyat. A bátrabbak persze pont ezért. Ismerd meg az ellenséged. Karr fintorog a gondolatra, de mivel még mindig Lucinda szemeiben gyönyörködik, megrázza a fejét.
- Jaj, ne haragudj, elbambultam, mondtál valamit? – kérdezi kétségbeesve, majd Ellára pillant és a szemeivel ösztökéli, hogy segítse ki.

Mugliismeret
és a Zöldszemű Szönyeteg

    Komótosan nyammogja be az utolsó falat desszertjét a Hugrabug asztalánál ücsörögve. Már egy ideje leginkább a semmibe bámul és csak villája végét rágcsálja, amikor megüti néhány hang a fülét.
- Jössz velünk, Shay? - a hugrásnak kell néhány pillanat, míg kis fantáziavilágából visszacsöppen a nagyterem megfelelő szegletébe. Álmatagon fordul a hang forrásának irányába, majd egy lassú fejrázással jelzi, hogy nem. Villáját kihúzza szájából, s a tányérjára mutogat vele. Még ott van az almás ropogósának minimum a negyede - amelyet még szándékozik egyszer bőségesen meglocsolni vaníliapudinggal -, amit nem hagyhat csak úgy magára. Nem az a fajta, akit egy desszert mellől fel lehet csak úgy állítani, még akkor sem, ha éppenséggel Mugliismeret óra következik. Ő az elsők között értesült róla - bár ezt nem feltétlenül tartja kiváltságának -, hogy a mai óra már nem marad el. Kérdés, hogyan csinálja egyébként Minticz, hogy a tanórákat nem tudja megtartani, de a büntetőmunkákra összekaparja magát annyira, hogy a barna leányzón élősködhessen abban az öt-hat órában, ami rendelkezésére áll a legtöbb délután. Talán ez ad neki erőt, elvégre abban a heti egy órában, amit nekik kell tartania, sokadmagával ül ott, az úgy nem olyan izgalmas, mint mikor kettecskén ücsöröghetnek, és természetesen minden kis semmiségbe beleköthet, miközben Shael válla felett leskelődve tartja szemmel, vajon azt másolja-e, amit kell, vagy már megint kalandozik és rajzolgat céltalanul, pocsékolva a pergament. Néha már inkább írásgyakorlaton érzi magát, már megtanult rendes 'j' betűt írni, mindenféle hullámvonal és kacifánt nélkül, és az 'f'-je sem egy elnyújtott kacskaringós vonal, mert az az érzékeny zöldek számára olvashatatlan volt. Újabb nagyon hasznos dolgot köszönhet Minticznek, mint ahogy azt is, hogy már kívülről tudja, hogyan kell a mugli világban vonatozni, metrózni - ezt már gyakorolta is a téli szünetben -, hogy hogyan kell a menetrendeket kezelni, és a többi tömegközlekedési eszközt.
Elfogyott...
Szinte felkészületlenül éri, hogy az utolsó falat almás ropogós is eltűnt a tányérjáról, épp csak meg nem gyászolja a desszert után maradt morzsát és vanília pudingot tócsát. Azért egy elkámpicsorodott szájbiggyesztés kijár a romoknak, végül egy nagy sóhajt követően tornászkodik fel a padról - mintha legalábbis ma őt jelölték volna ki ügyeletes Crucio-gyakorló babának, úgy pillant el a hatalmas ajtó irányába. Semmi kedve hozzá, egyáltalán semmi kedve megint végigülni egy mugliismeret órát, pedig tavaly kiemelkedően teljesített, nagyon érdekelte az anyag, de most inkább csak feszült egész órán, és ennek csak kis részét okozza Shannon személye. Nem, egyértelműen a tananyag teszi feszültté, de már nem teszi szóvá, egyszer tette meg, azóta is issza a levét. Akkoriban még hihetetlennek bizonyult számára, hogy a büntetőmunkákat sokkal érdekfeszítőbbnek fogja találni, mint a tanórákat. Pedig ez is megtörtént.
    Úgy halad végig az asztalok között, mintha legalábbis a halálsoron sétálna végig, fejét lehorgasztva, lassú léptekkel. Azonban ő most csak táskájában kotorászik, mert emlékszik, hogy reggel betett oda néhány mentolos fogselyem cukrot. Amekkora rend uralkodik azonban odabent, ez nem könnyű feladat, így későbbre halasztja, majd bent a tanteremben kipakolja a kincsesbánya egy részét, hogy megtalálja a kis komisz cukorkákat. Ábrándos zöldjeit nagyra nyitva ugrándozik fel a lépcsőkön, azt játszva, hogy a kihagyott fokok valami harapós szörnyetegek, s ha belelép, akkor leharapják a lábát. Valamivel el kell szórakoztatnia magát, míg felér, így legalább nem unatkozik addig sem. Mivel azonban, őszinte sajnálatára a lépcsők nem csak övéi és elég sokan járnak éppen rajtuk, nem egyszer kényszerül végtagjai elvesztésére a tömeg miatt. Nem háborog miattuk, helyette azt képzeli el, kik jártak még hasonlóképpen a torlódás miatt, és azon kuncog, hogyan nézne ki a lépcső, annyi lábatlan diákkal.
Végre aztán eléri a megfelelő szintet, majd néhány perc múlva a folyosót is. Megszokásból néz el az elágazásnál a másik irányba, egyáltalán nem céltalan pillantás ez, megszokta, hogy szemrevételezi a mardekárosokat, akiknek a túlsó folyosón van ilyenkor órája. Tulajdonképpen csak egyikük érdekli különösebben, észre is veszi a komor alakot, ami nem nehéz, hiszen egyedül ácsorog, szokásos kifürkészhetetlen arccal meredve errefelé. Amint összeakad tekintetük, küld felé egy mosolyt, ám mivel többre nincs ideje, meg is indul szívével ellentétes irányba, a mugliismeret tanterem felé. Ajkát harapdálja, s míg az ajtó felé halad azért néhányszor válla felett hátrapillant, amíg meg nem érkezik.
    A kilinccsel nem kell szórakoznia, mivel az ajtó résnyire nyitva áll, ő pedig egy lemondó sóhajjal köszön el a sok-sok méterre ácsorgó mardistól és lép be végül. Nem nagyon időzik el tekintete egyik bent levőn sem, Yvette-tel nincs beszélőviszonyban sem, erről az óráról meg egy-két nem túl kedves pletykából ismeri csak. Karr is épp bambul ki a fejéből Armiella, meg a másik lány között, akinek mindig elfelejti a nevét, így külön köszönéssel sincs értelme illetni, láthatóan nagyon lefoglalják, talán ezért is nem találkoznak már - állítólag eléggé behálózták azok ketten. A köszöntést is elintézi egyetlen hallható 'helló'-val, azoknak címezve, akikkel ma még nem találkozott. Táskája pántját egyetlen gyors vállmozdulattal rázza le onnan, alányúlva pedig az épp üresen álló padra ejti, nem elhanyagolható jeléül annak, ő is itt van. Villant egy széles mosolyt Melore irányába.
- Köszi, hogy foglaltad! - persze ez lehet, hogy nincs így, de az olyan lényegtelen, senki nem ül a szőkeség mellett, Shay pedig az ilyen alkalmakat mindig kihasználja, mert szeret mellette ülni. Felcsapja táskája fedelét, s majdnem nyakig eltűnik benne, hogy feltúrja a cukrokért. Mivel nem akarta az egész csomagot eltenni, csak néhányat dobott úgy simán cuccai közé. Kutakodás közben kipakolja a szükséges dolgokat, pergament, tintát, pennát és...
- Na végre már! - zárja markába a fehér cukrokat, s mivel egyszerre többet is megtalált, kezét háztársa felé nyújtja, s miután ő is kimászott táskájából vigyorogva megkérdezi - Kérsz? Nem koszos! - csak egy kicsit, de annyi még a szervezetnek is kell, különben is, hatása miatt a kosz nem árt neki. Miután a lány elutasítja vagy vesz belőle, egyet ő is bekap, s lelkesen szopogatva keresi elő házi dolgozatát is. Az óra kezdetét jelző csengő is megszólal.
Késik...
Egyelőre nincs oka megkönnyebbülni, sajnos ez még csak három perc, s ha már Minticz azt mondta, lesz óra, az vagy így lesz, vagy nem.

[SHANNON]

 

SHANNON
és az óra többi résztvevője

Mégis mi járhatott a fejemben, mikor felkeltem?

Ezt kérdezem magamtól azóta, mióta elhagytam a hálótermünket, táskámban a titkos kis csomaggal. Pedig már jócskán elmúlt a reggeli ideje is, amit, mint valami inferus, ültem végig. Természetesen a magam módján, tehát nagyon kedvesen és figyelmesen, csak éppen teljesen kizárva a külvilágot, a kívülről érkező információkra ügyet sem vetve. Utána egy dupla bájitaltan, ami általában segít koncentrálni és feldobja az egész napomat, de most ez sem jött össze. A konzerváló-főzetet már az alap keverésénél elrontottam, csoda, hogy a partneremnek sikerült megakadályozni a robbanást. Letörten mentem ebédelni, egy dupla adag csokis-epres pudingot vettem magam elé főétel gyanánt és egykedvűen magamba tömtem röpke két perc alatt. Shay-jel terveztem órára menni, de valamiért még nem fejezte be az ebédet, így lehetőséget adva őrült tervem kivitelezésére. Rendben, talán annyira mégsem őrült, sőt, ebben az évben mondhatni átlagosszámba menne, de nekem azért mégis hihetetlen mennyiségű bátorságra van hozzá szükségem. Nem segített az sem, hogy útban a tanterem felé egy lányvécé ajtaját nyitva találtam és hívogatóan üresnek tűnt.

Szóval, mégis mi járhatott a fejemben, mikor felkeltem?

Ahogy megnézem magam a tükörben Minticz kabátjában, úgy érzem még vagy ezerszer el kell ismételnem ezt a kérdést. Nem vagyok normális. Ráadásul arról is hallottam, hogy a mugliismeret órákra most már szinte biztosan inspektorok vagy más felügyelő tanárok fognak járni ellenőrizni, szóval duplán rossz pont. Egyszer nem öltözöm fel normálisan és biztos akkor fog jönni valaki, hogy belém kössön.  Legalább elkésnem nem kéne, ezért mielőtt esélyem lenne átgondolni a dolgot, beviharzok a terembe. Eddig négyen ülnek ott, Armiella és Lucy meg Yvette és Kareem a Hollóból. Köszönök nekik, majd idegesen leülök egy távolabbi padra, egyedül. Vajon feltűnt nekik a dzseki? Összesúgnak a hátam mögött? Mintha Karr a nevemet mondaná. Most is rólam van szó?
Nem tudom, elfogadható mentség-e, de most, hogy Shannon – Shannon? Minticz! – kimentett engem a szörnyű büntetőmunka után Odiltól, valahogy viszonyoznom kell a kedvességét. Vagy legalább felhívni magamra a figyelmét. Esetleg mindkettő. Olyan gyorsan végetért az a rövid idő a tanteremben, én meg mintha a merengőn keresztül bámultam volna, azt sem tudtam, hol vagyok, nem is volt lehetőségem elpanaszolni, hogy mennyire megkínoztak, vagy megköszönni a kegyes hazugságot. A hegek még mindig látszanak a kezemen, igaz, már csak halvány, fehér csíkok, de akkor is. Ő a házvezetőm, csak én túl gyáva vagyok ahhoz, hogy lemenjek hozzá. Ha most meglát a saját kabátjában, kényten lesz megemlíteni, mondjuk óra után, kettesben és aztán beszélgetésbe elegyedünk, lehív egy teára és...

Shay lehuppan mellém. Örülök is neki, mert ezt a gondolatmenetet határozottan egészségtelen lett volna tovább folytatni, főleg így percekkel csengetés előtt.
- Mid van? – kérdezem érdeklődve, de mégis teljesen érdektelenül, hiszen bízom a barátnőm édesség iránti szeretetében és boldogan osztom is azt – rögtön be is kapok kettőt a felkínáltakból, majd teliszájjal mosolygok egyet. Ez még mindig jobb, mint a szokásos vigyor, de most mégiscsak mugliismereten vagyunk, itt illik fegyelmezettnek – és csinosnak – lenni. A mosolyom őszinte, nem árnyékolja be, hogy titokban borzasztóan irigykedem Shaelre, amiért annyi estét a mugliismeret professzorral tölthet. Ő már biztosan... Vagyis nem, de gondolnék rá. Ahogy most is, de a gondolatok miatt nem érdemes a háztársamra haragudni ő aztán nem is tehet vagy akár tudhat semmiről. Milyen szerencse...