Csillagvizsgáló

   Diszkréten tartom ujjaim között talárom finom szabású szélét, s mosolygok a nő felé, aki elég meglepő módon reagál, már a puszta jelenlétemre is. Nem igazán tudom eldönteni, hogy minek köszönhetem a levegőben dobott csókokat, és a kacér pillantásokat, de lehet, hogy nem is nagyon akarom tudni. Úgy látom a professzor roppant jókedvében van a mai éjszakán… talán annak a méretes üvegnek tudhatom be eme hatásokat? Ejj-ejj, ezt bizony nem néznék jó szemmel sem a diákok, sem pedig a kollégák. Főleg nem én, aki ugyebár csak létszükség esetén nyúlok alkoholhoz.
   Nos, ez nem az.
   Természetesen nem ítélem el Cielot, mindenkinek vannak gyenge pillanatai, amikor jól esik pár pohár a legkiválóbb fajtákból. Valóban nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én, ám a tényen, hogy kolléganőm kissé illuminált állapotban elég… öhm… felszabadultan viselkedik, magához képest szokatlanul, semmi nem változtat. Nem bírom a részegeket, és ezen álláspontomon nem javít túl sokat, hogy a részeg, jelen esetben Miss Montalvo. Igen, vonzódom hozzá, bár most azért annyira nem.
   Halk sóhaj csusszan ki ajkaim közül, és kezeim elmélyülnek talárzsebeimben. Ez az éjszaka is hosszúnak ígérkezik, hohó, de még mennyire! De mindegy. Kalandok nélkül nem élet az élet, és nekem egyébként is különös érzékem van abban, hogy nyakig legyek a szarban. Már miért változna ez pont most?
   Csak most tűnik fel, hogy letegezett, sőt mi több, a középső nevemen szólított. Hát rendben.
- Tudod Cielo… - szólok hozzá türelmesen, s egy pillanatra elfintorodom. – Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy közelről is megismerjük egymást. – megfogom gyengéd kezeit, s csöppnyi erőszakkal leválasztom mellkasomról őket, majd egy megértő mosoly kíséretében eloldalazok, és mellette megállva, karjaim immár mellkasom előtt összekulcsolva nézek rá.
   Igen, teljesen jogos, hogy kihasználhattam volna állapotát, és csaphattunk volna egy jó kis bulit, már ha érthető, mire gondolok, de nem vagyok az a fajta, aki elcsábulna egy részeg, egyéjszakás kaland ígéretétől. Egyrészt volt elég. Rengeteg. Másrészt pedig csúnya dolog lenne kihasználni a kollégámat. Akihez ráadásul nem is akármilyen remények fűznek…
- Beszélgessünk, gyere. – megfogom kezét, és a keskeny lépcsőfokok felé húzom, ahol aztán leültetem. Én is leülök. Mellé. Finom parfümje elég bódító, egyből a vélák jutnak róla eszembe.
- És mondd… - kezeim felhúzott térdemre teszem, egész kényelmes. – Mi késztetett rá, hogy felbontsd azt az üveget? – ha nem lenne becsípve, talán kiolvashatná tekintetemből a törődést, meg azt a csöppnyi aggodalmat, de ahhoz nagyon józannak kéne lennie. Arcomon viszont semmilyen érzelem nem látszik. Lehet, hogy kapcsolatunk kezd kissé bizalmasabb lenni, annyira azonban még nem állunk közel egymáshoz, hogy köze legyen az érzelmeimhez.

[Ugyan miért nem? Naaa, de Ivan! Mi bajunk lehetne abból, hogy mulatunk egy jót mi ketten?]

Ivan

Azt hiszem, hogy az újonnan jött látogatóm nem igazán örvend a közeledésemnek. Igen, tény és való, hogy talán átléptem egy határt, de mi abban a rossz? Szerintem semmi olyat nem tettem, ami butaság lenne. Az, hogy idejöttem hozzá, teljesen természetes, hiszen köszönteni kell a frissen érkezőt. Na jó, talán kicsit elszaladt velem a ló, de ugyan már, nem erőszakoltam meg!
Gyengéd hangjával teljesen elvarázsol, nem tagadom, hogy régóta kinéztem már magamnak ezt a csinos kis pofikát. Viszont azzal pedig lelomboz, hogy visszautasít. Nem hagyhatom szavak nélkül az elutasítását.
- Ugyan miért nem? Naaa, de Ivan! Mi bajunk lehetne abból, hogy mulatunk egy jót mi ketten? – kérdezek vissza, s az ajkaim kacér mosolyra húzódnak, hátha hatásosabb leszek.
Azt hiszem, hogy ez ma nem jön össze, vagy ha igen, akkor sem ebben a pillanatban. Át kell alakítanom a nem létező tervet, mert kudarcot persze nem vallhatok: rendkívül rosszul viselem a vereséget, kinek hiányzik egy depresszió, nem igaz?
Karjaimat gyengéden leoldja magáról, és kilép a hatáskörömből, így nehezebb bármiféle közeledést véghezvinnem. De ami késik, nem múlik.
Sármos mosolya abszolút levesz a lábamról, jobb lenne talán, ha leragasztanám a száját, hogy ne is lássam. Jaj, de a szemei még mindig ott vannak, és mikor ragyogó pillantásával rám néz, lélektükreiben mindig azt az elfojtott ént látom, amely az ő igazi énje, aki azt szeretné, hogy márpedig mulassunk egy jót mi ketten.
Bevallom, hogy blended sokat javít a látásomon, így valószínű, hogy ez csak a jelenre vonatkozik, nem tudhatom, teljesen a hatalmába kerített már, a rabszolgája vagyok: a fejembe szállt egy hangyányit.
- Jajj ugyan már, ne légy ilyen! Kell egy kis kikapcsolódás! – próbálom az ebet a karóhoz kötni, de mindhiába. Gyengéden magával húz, és leültet a lépcsőre. De hisz nekem ott van a székem! Ott, amott! Blended ül rajta.
Leül mellém, és azt javasolja, hogy beszélgessünk egy kicsit. Talán kezdetnek nem rossz, habár a nyelvem nem igazán pörög, ez is blended hibája, mint annyi minden más is!
- Blendedről beszélsz? Ő jó barát, már régóta… szemeztem vele, és végre léptem. Tudod, Ivan, én nem vagyok az a visszahúzódó fajta nő. Szeretek azonnal… a közepébe ugrani a dolgoknak. Úgy véltem, hogy… Blended jó társ lesz a mai éjszakára, de lehet, hogy rosszul döntöttem.  – nagyon sóhajtok, majd folytatom - Téged kellett volna meglátogatnom a szobádban, és elkezdeni a közelebbről megismerést. Képtelen vagyok elhinni, hogy… hogy a nők képesek elmenni melletted egy szó nélkül. Mondtam már, hogy nagyon édes a pizsid? – újabb kacér mosolyt villantok rá, majd a fejemet a vállára hajtom. Nagyon finom illat lengi körül, nem tudom beazonosítani, hogy miféle lehet, de rendkívül kellemes.

   Mindeddig hittem, hogy nincs rosszabb, annál, ami eddig volt. Vagyis ettől az uncsi, tanárbácsi dologtól, amit, valljuk be, még élvezek is, csak hát… hagyjuk. Ez titok, de még mennyire! Az, hogy itt vagyok, annak oka van, és a közeljövőben nem terveztem mást. Főleg, mivel most már a Mardekárosok házvezetője vagyok, ami plusz kötelezettségekkel jár, plusz parancsolgatásokkal és több fizetéssel. Ajh… nehogy azt higgyék, hogy a tanárokat nem hajtja a pénz! Dehogynem! Jó, jogos, akkor minek tanárnak jöttem!? Nos, a pénz motivál, de azért annyira mégsem, hogy egy csomót gürizzek érte, pláne mivel egyelőre jócskán el vagyok látva, hála anyámnak. Ciki? Na és?
   De ez itt, ez a részeg nő, aki teljesen szétcsapta magát… nos, ő a bizonyíték, hogy igenis lehet rosszabb. Persze kedvelem, de a részegekhez valahogy sosem volt annyi türelmem. Jól van, igazából egyik emberi lényhez sem volt igazából türelmem, az csak keveseknek adatott meg mindig is. Úgyhogy nagy levegőt veszek, és próbálok higgadtan, felnőtt emberhez mérten viselkedni. Hiszen itt mindenki ezt várja el tőlem. Elég vicces.
   Megcsóválom fejem, s lehajtom, hogy jobban menjen ez a lehiggadós hercehurca. Jobbnak találom nem Cielora nézni, miközben beszél. Nem tudom, mi van, csak azt érzem, hogy mihamarabb szabadulni szeretnék ettől az érzéstől, ettől a feszengéstől. Bevallom, egyáltalán nem érzem jól magam a társaságában, és lehet, hogy furcsa, hogy pont én mondom ezt, de zavar a gyerekes viselkedése, melyet nyilván az alkohol számlájára írhatok, de ettől sem lesz túlzottan jobb, vagy elviselhetőbb a dolog.
   Nekem is innom kéne, és akkor zsír lenne a buli. Azért megnézném, hogy Ana hogy visz vissza engem az irodámba…
- Cielo. – felhúzott szemöldökkel nézek rá, mint aki komolyan kételkedik valamiben, majd ujjaim pálcámra fonódnak zsebem rejtekében, és egy könnyed intéssel szilánkjaira töröm az üveget, mely aztán halk csörömpöléssel, és csengéssel engedi, ontja magából a megmaradt alkoholt.
- Ha nem tévedek, a legjobb barátod épp most fogja menekülőre… - hangom könnyed, mintha vidám lennék, holott az érzelmeknek szabott gát erős, s nem enged át semmit, ami valódi. – Igen, valószínűleg jobban örültem volna, ha az irodámban látogatsz meg, és akkor kellemesen elcseveghettünk volna egy egy pohár kellemes mézbor mellett. – válaszolok, a mondandója többi részét hagyom elsuhanni, jobbnak látom inkább úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna. Persze hízelgő a közeledése, ám kicsit zavarba ejtő is. Általában én nyomulok, ha akarok valamit… jó, nem kell sosem túlzásba vinnem, így ez a szituáció most kicsit fura.
 - Ööö... köszi. - habozok kicsit, s próbálok közben minél többet elrejteni pizsamámból. Ez annyira gáz! - Figyelj csak, Cielo. Mi lenne, ha elkísérnélek a szobádig? – kérdem tőle, már összeszedettebben, megszorítva kissé kezét, csak, hogy biztosan rám figyeljen. Tekintetem pár pillanatig elkalandozik az éjszakai égen, s egy kis aggodalom is bökdösi belső szerveim, ám úgy döntök, Ana várhat. Így legalább több ideje marad a vadászatra, ha meg végez, majd megvár itt. Cielonak viszont az lenne a legjobb, ha lefeküdne…

[Remek.]

Ivan

  Csábítási kísérletem zsákutcába fut, innen nincs másfelé út, csak visszafelé. Attól függetlenül, hogy most feladom a harcot, ez nem azt jelenti, hogy teljesen lemondok az egészről. Nem. Korántsem, sőt, így még inkább hajt a vágy, hogy megszerezzem magamnak, amit kinéztem. Kivetem rá a hálómat, de csak akkor, amikor végképp nem számít rá, és akkor nem hagyom menekülni. Most egy kissé illuminált állapotban vagyok, ezért nem tudok tisztán a célra koncentrálni, mivel blended-nek köszönhetően kissé elhomályosul minden, egyedül csak Ivant látom, és azt hiszem, hogy még innom kellene egy korttyal, de...
   Egyszer csak üvegtörés zajára leszek figyelmes, és azonnal a hang irányába fordulok.  Szomorúan veszem tudomásul, hogy a kapcsolatom blended-del eddig tartott, menekülőre vette a figurát; de van egy olyan sejtésem, hogy nem önszántából. Mindig ez történik, csak a való életben, nem whisky-vel, hanem férfiakkal. Ennyire ijesztő lennék?
   Tudom, hogy Ivan keze benne van a dologban, ezért - kissé ingatagan ugyan, de -  durcásan odalépek hozzá, és íriszeit rabul ejtve, szótlanul és legszívesebben mindent rázúdítanék, ami a szívemet nyomja, mindezt bosszúként, de nem, nem teszek ilyet, türtőztetem magam. Sóhajtok.
   - Remek. - válaszolom szigorúan a tréfálkozó szavakra, mikor közli, hogy az italnak bizony búcsút mondhatok. Lehetséges, hogy jól döntött, de ezzel még most nem tudok egyetérteni, mert már hónapok óta erre az estére vágytam, és ő egy pillanat alatt szilánkokra tört mindent.
   Majd a következő bevetés az irodájában lesz, viszont ezt nem közlöm vele így, nyíltan, hagy érje csak meglepetés, ha egyszer csak betoppantok a semmiből. Akkor majd nézhet szanaszét. Ez nem is rossz ötlet; lesből támadni és learatni a babérokat, ó igen, oly édes az ilyen győzelem!
   Igazán csábító ajánlatot kapok: elkísérne a szobámig, nos ez olyan igazi, visszautasíthatatlan ajánlat, de ezúttal nem élek vele. Nem. Tudom jól, hogy csak annyi lenne, hogy kedvesen elcsevegnénk a szobáig menet, utána meg jól egyedül hagyna. Akkor meg teljesen mindegy, hogy hol vagyok egyedül, nem igaz? Itt legalább italba fojthatnám a bánatomat, de már ital nincs, csak bánat. De majd elmondom a csillagoknak, az én igazi barátaimnak, ők mindig meghallgatnak engem, bármi baj történik.
   - Szükségtelen, én itt maradok. - utasítom el a csábító ajánlatot egy pillanat alatt.
   Kezeim a csípőmre téve pihennek, nem is veszem le onnan őket, pedig most minden vágyam az, hogy jól megpüföljem Ivan izmos karjait, megtorolva az iménti tettét, de tudom, hogy az én gyenge ütésemet meg sem érezné, ezért inkább csak sarkon fordulok, és bizonytalanul a korláthoz sétálok, és igyekszem tudomást sem venni róla. Tudom, hogy továbbra is ott van mögöttem az édes kis cikeszes pizsamájában és próbál elszökni innen, és már bánja, hogy feljött, mert igencsak kellemetlen estét okoztam neki az iménti kis jelenettel. Sosem voltam túlságosan gátlásos, nem véletlen, hogy úgy öltözködöm, ahogyan. De az alkohol még a maradék gátlásomat is feloldotta, hát tehetek én arról?
   A korlátnak támaszkodva figyelem a sűrű sötétséget, a csillagokat, a hold fényét, amint megcsillan a Fekete-tó ragyogó tükrén. Enyém ez az éjszaka, még ha blended nélkül is, de csak az enyém.

   Bosszús sóhajjal hagyom kicsúszni ujjait ujjaim közül. Rajta tartom a szemem, miközben a korláthoz sétál, s mikor már látom, hogy épségben ért oda, és nem szándékozik levetni sem magát, tekintetem az éjjeli égboltra emelem, füttyentek, majd pár másodpercnyi további kémlelés után a nő mögé lépek.
   Én hagytam neked időt, Cielo. Kedves voltam veled, szerettem volna a legjobbakat kihozni ebből az igencsak kínos szituációból, de te nem hagytad. Keresztbe tettél nekem, ami igazából nem nagy meglepetés, a részeg elme sok meglepetésre képes, emlékszem… ajh, de ez nem a nosztalgiázás ideje.
- Tudod, Cielo. – bal kezemmel végigsimítok bal karján, finoman, lágyan, épp csak alig érintve. Szorosan mögötte állok, hogy ne fordulhasson meg, állam hajába fúródik, s szavaim füle felett suttogom. – Vannak nők, akik bizonyos mennyiségű alkohol után olyanok lesznek, mint a kislányok. Durcásak. Hisztisek. Akaratosak. – ejtem ki a hűvös szavakat. Kegyetlenül. A mit sem sejtő áldozatnak pedig csak a kétkedés maradt. – Mit gondolsz, te ilyen nő vagy? – nem akarok neki fájdalmat okozni. Nem akarom bántani. Alapvetően nem szeretek nőket bántani. Ha kell, megteszem, az én erkölcsi bizonyítványomnak, aztán édes mindegy, de sosem teszem örömmel, vagy szívesen. Egy nőt bántani, gyengeségre vall, én pedig nem vagyok gyenge.
   Jobb kezemben a vörösfenyő pálca finoman simul ujjaim közé.
- Igen. - nem is várok a válaszára, hiszen felesleges. Vagy tagad, vagy beismeri. Nincs túl sok választási lehetősége, hisz mindketten ismerjük az igazat. – Szép álmokat, Cielo. Az éjszaka csak a tiéd… - suttogom, miközben pálcám gyorsan cselekszik, még mielőtt rájöhetne szándékomra, hacsak nem ismerte fel hamarabb a fenyegetést, s tett valamit ellene. Ha így volt, felvont szemöldökkel nézek rá, tekintetemben csöppnyi megrovás.
   Ha pedig sikerrel járok el, a nő ájult testét karjaimba fogom, s leültetem a székre. Gyengéden bánok vele, nem szeretném, ha bármi maradandó nyoma is lenne a mai estének. Na jó, az üvegszilánkokon kívül…
   Megvárom, míg Ana végez, majd a madárral a vállamon, s a nővel karjaim között indulok el a lépcsőkön. Ez az éjszaka alakulhatott volna szebben is. De sajnos a mi drága Blendedünkkel nem mindenki barátkozik meg oly könnyen.

Oscar Hempston prof.
A csillagvizsgáló titkai

  Kellemes hűs szellő. A nap utolsó sugarai ragyogják be a festőien szép tájat. Bár mindig minden ilyen csendes és békés volna, mint most a szinte költői horizont. Gina megborzongott, ahogy vörös kócos hajába belekapott egy hideg fuvallat. Lehunyta a szemét. Bár lenne a legapróbb költői érzéke, most biztosan írna egy ódát az alkonyi látképhez.

  A lány átvetette a lábát a csillagvizsgáló korlátján és felült rá. Cseppet sem zavarta az alatta tátongó mélység, vagy a lezuhanás veszélye. Ahogy nem tartott a lebukástól sem. Igazából nem kellett volna itt tartózkodnia, de ez a kastély egyetlen igazán csendes zuga. Diákok csak órán jönnek ide, tanárok is csak elvétve. Itt hódolhatott kedvenc szenvedélyének, a magánynak. Itt nem kellett megjátszania, hogy az, aki egyébként nem. Itt nem kellett az erős, szenvtelen griffendélesnek lennie, aki keményebb, és lobbanékonyabb, mint egy sárkány, és okosabb, mint egy szfinx. Itt csak ő volt, az erősödő északi szél, és az első feltűnő ragyogó csillagok.

  Gina szakadt farmerja zsebébe nyúlt, és egy üres cigis dobozt húzott elő.
- Hát ez szívás. –morogta csak úgy magának. Rágyújtott volna, de nem volt mire. Így tehetetlen mérgében összegyűrte a dobozt, és hátra dobta a csillagvizsgáló padlójára. Majd felszedi, ha elmegy.
 
 Fekete nagy fiú pulcsiján átjárt az egyre hidegebb szél. A lány mégsem mozdult hosszú percekig. Már hozzászokott az elemek játékának elviseléséhez, figyelmen kívül hagyásához. Csak Merlin tudhatja, hol szárnyalhatott most a Karvaly lelke. Legalábbis, amíg némi neszt nem hallott a háta mögül.

- Tűnés. Ez az én placcom, hányszor mondjam még? Nem érdekel a leckéd, meg az engedélyed. – szólt hátra barátságtalan hangnemben, anélkül hogy egy kósza pillantást is vetett volna a jövevényre.

   Minden bizonnyal a másodéves hugrás jött megint az engedélyével, hogy szeretne házit írni. Sebaj, őt könnyű elkergetni. Legfeljebb majd ad neki egy kész házit engesztelésül. Ezt az árat igazán megéri az imádott csendes magány.
Vagy talán mégsem, hódolhat tovább a szenvedélyének?

Gina

Halk léptek, magányos dallam. Csak a tanári címének köszönhette, hogy szabadon mozoghatott a kastély falai között. Kettős érzelmek dúltak benne. Egyfelől élvezte a pozíciót, a feladatot, mely mindennapos kihívásokkal kecsegtetett, ám különös volt idegenként járni az ódon falak között. Már nem ő volt az aki elhúzódott az idősebbek elől, hanem a fiatalok rebbentek szét a jöttére. Összesúgtak a háta mögött, oly címeket aggattak rá mely nem fedte le a személyiségét. A félelmet érezte, mi mint egy pióca, úgy akaszkodott rá. Sokszor jött jól, nem is bánta meg, hisz nem akart mindig beszélgetésekbe elegyedni, ám sokszor olyanok is elfordultak tőle akiket szeretett volna közelebb tudni magához. Fárasztó volt kerülgetni őket, megszerezni a bizalmat. Ám… Ha jobban belegondolt, erre azért nem törekedett. Csak Maximiliem érdekelte.
Még véletlenül sem találnák el a pontos helyet. Pillantottam az újabb térképre, unottan hajtva össze a próbálkozást. Egy halom papírral a kezemben, gondolataimba mélyedve lépkedtem a lépcsőkön. Tanítás, készülni az órákra, fegyelmezni a gyerekeket. Egyik napról a másikra egy álomvilágba tévedtem. Nem vagyok tanító, nem értek a gyerekekhez, ők pedig nem akarnak tanulni. Nem érdekli őket a csillagok.

Fel sem tűnt volna neki a magányos alak ha az nem töri meg az édes csendet, s szólítja meg. Kicsit meglepve pillantva fel, tekintetével a hang forrását keresve, állapodott meg a terem közepén. Felvonva szemöldökét, egy kósza tincset a füle mögé sodorva, köszörülte meg a torkát. Még csak ötlete sem volt arra mit kéne most válaszolnia. Szabad nevelési erkölcseibe, mellyel a felesége sosem értett igazán egyet, az is belefért ha a gyerek alvás helyett inkább tett egy sétát a házban. A csillagvizsgáló pedig még a ház részét képezi, nem igaz?

- Semmiképp sem szeretném megzavarni a fiatal hölgyet, de úgy gondolom ketten is elférünk egymás mellett. – gondolt egyet, s lépett a terem közepén található asztalhoz melyen elhelyezte a dolgozatokat. Kisebb kupacokat alkotva belőlük, ebben is megmutatkozva a rendszerezési szeretete, hajolt a kreálmányok fölé. Az egyik másodéves osztálynak azt a feladatot adta, hogy alkossák meg az Andromeda térképét, s írják le az ott található csillagok neveit a felfedezésük szerinti sorrendben. Azonban a rajzok többsége nem tükrözte a valóságot, bár elég szigorú volt ebben a tekintetben, s az írásokat még véletlenül sem tudta volna elolvasni.  Felemelkedve, az egyik dolgozatot forgatva, közelítve, távolítva a lapot az orrától, igyekezett kisibalizálni a szálkás betűket, melyeket minden bizonnyal gyorsan kapartak a papírra.

Maximiliem még nem is sejti mit meg nem teszek érte. Szakadt ki belőlem egy apró sóhaj ahogy visszadobtam az asztalra a lapot, talárom belső zsebéből előkanyarintva a tintát és pennát. Végülis egyszerűbb volt az ilyen feladatokat ellenőrizni. Saját, íves betűimmel, melyek még véletlenül sem hasonlítottak ahhoz a mocsokhoz melyet írásnak csúfoltak, írom a következőket: Olvashatatlan, kérem készítsen egy újabbat. Lassú, nyugodt mozdulatokkal válogatom az írásokat. Szemem sarkából a lányra pillantok, valami mintha derengene a szabályokkal kapcsolatban. Megállok a selejtezésben, visszadobom az újabb lapot, s kiegyenesedek.

- Most nem tartok órát. – igen, a férfinak kellett egy kis idő mire észbekapott. A tekintet, a hideg, számonkérő pillantás melyet legszívesebben mindenki elkerült volna, új életre kélt. Rideg mozdulatokkal élve, körme hegyével simítva végig az asztalon, mely halk sercenéssel válaszolt az érintésre, kerülte meg az asztalt. Talárja belsejébe nyúlva, mely mozdulatot aznapra a lány biztos nem kívánhatta, húzta ki a…
Kávés csokiszeletjét. Elég éhes volt aznap este. Szakértő gonddal bontogatva azt, romba döntve a gyilkos képét melyet addig róla alkottak, harapott bele az édességbe.

- Elég nehéz lesz visszaszöknie. – summázta a gondolatot, hideg, szürke szemeivel a másikat méregetve. Nem tűnt mérgesnek, csak leírta az adott szituációt. Kicsit furcsa.

Oscar Hempston prof.
A csillagvizsgáló titkai

    Hiba. Nagy hiba, és egy újabb kellemetlen lehetetlen helyzet. Meg kellett volna bizonyosodni róla, hogy a másodéves jött vissza. Úgy fest a mai estét sem ússza meg büntetőmunka nélkül, legalábbis ha az új asztronómia tanár szigorú kedvében van. Többé nem lesz ilyen könnyelmű.
    
    Gina meglepetten pillant hátra a hang forrására.  Sok mindenre fel volt készülve, a lebukásra is részben. Időnként elkapták idefenn, de sosem sikerült leszoktatni a csillagvizsgáló magán jellegű használatáról. Azonban most az új tanerő felbukkanása mégis váratlanul érte. A döbbenet azonban csak átsuhant a lány arcán, hogy átvegye a helyét egy kínos félmosoly.

- Rendben. Az hiszem elég nagy ez a hely két embernek. Maga nyert. – tette fel megadóan mindkét kezét. Ami szintén kisebb hibának tekinthető, hiszen egy pillanatra megingott legendás egyensúlyérzéke, és kis híján a mélybe zuhant a korlátról, melyen eddig ült. Azonban időben sikerült megkapaszkodnia, és végül egy mugli tornász ügyességével ugrott le a terem kőpadlójára.

- Tudom, hogy nincs óra. Ez elég nyilvánvaló. – közölte némileg talán szenvtelen módon, ahogy szembe nézett a hideg, szürke, számon kérő pillantással.

    A diákok 99 százaléka mindent meg tett volna, hogy kikerülje ezt a pillantást. De nem ez a lány. Ő végig állta a férfi tekintetét. Felesleges magyarázkodásokba kezdett volna, hogy kibújjon a szorult helyzetből, de Gina nem. Esze ágában sem volt elárulni senkinek, hogy mit is keres itt valójában, viszont elfedni sem kívánta a tényeket. Ő csak enyhe terpeszbe csúsztatta lábait, és karjait háta mögött összekulcsolta. Csak Merlin tudja, honnan vette ezt a testtartást, talán egy ósdi mugli katonás filmből.

    Amikor a csoki előkerült, a lány halványan elmosolyodott. Fejét enyhén oldalra billentette, és úgy méregette a tanárt, mintha csak a gondolatban próbálna olvasni. A lány tekintetében valami különös kiismerhetetlen fény tündökölt.

- Nem olyan nehéz, mint mondjuk McGalagonynak elmagyarázni, hogy mért nincs kész a két tekercses házi dolgozat, amire két egész hetet adott. – vont vállat a tanár összegzésére a helyzetet illetően. – Hacsak nem akar maga megbüntetni. – hívta fel a figyelmet erre, a saját maga számára elég kellemetlen opcióra. Ennek ellenére már mégsem hitte, hogy erre sor fog kerülni. Ha pedig mégis, akkor rosszul mérte fel a férfit, és legközelebb némileg óvatosabb lesz.

   A vörös kócos kölyök váratlanul elnevette magát, és megrázta bozontos fejét, majd hátat fordított a tanárnak, és visszasétált a korláthoz, hogy ismét felnézzen az égre, melyen már szépen kirajzolódott néhány csillagkép.

- Fura alak maga. Kedvelem a fura alakokat.- jegyezte meg talán kissé szemtelenebb hangvételben, mint kellene, és átlépve egyfajta illendőségi szabályt. - Én is az vagyok.

Gina

Folyamatosan figyelemmel kísérve a gyereket, nem kapva utána, még a veszélyes helyzetekben sem, élvezte az édességét. Sok dolog átsuhant a fején, a büntetés azonban épp elmaradt közülük. Némi nosztalgikus érzéssel töltötte el a helyzet. Annakidején ugyanis ő is kiszökött a csillagvizsgálóba. Nem is egy alkalommal. A csillagok, melyek mint apró gyémántok milliárdjai, úgy ragyogták be őt a magányos estéken, társaságot adtak. Hideg, forróság, eső, mit sem számított, csak fel kellett jönnie ide és már fel is fedezhette a barátait az égitestekben. Levéve a tekintetét a vörösről, gondolataiba merülve sétálva a korláthoz, tőle nem túl messze, pillantott fel az égre. Régen egész más volt. Ő adott nevet nekik, ő fedezte fel a haloványan csillogó gyöngyszemeket. Az iskola után azonban mindegyiknek meglett a neve, mintegy ezzel a varázsukat is elvesztve a szemében. Ám új csodák vártak rá, melyekre akkor még nem is gondolt volna, mely némiképp kárpótolta.
A csokoládé üres papírját precízen idegesítő mozdulatokkal hajtogatva össze, minél kisebbre, rejtette a zsebébe, ezzel mintegy meg is törve a bűvöletet mely erőt vett rajta.

- Nos, akkor mi legyen a büntetése? Éjszaka kiszökött, az új szabályok értelmében ez még szigorúbb büntetést von maga után ha nem tagja bizonyos köröknek. Szemtelenkedett az egyik tanárával, s szemetelt az iskola területén. S ha jól látom akkor dohányzik is. Igen egészségtelen, ha megjegyezhetem. – kezeivel megtámaszkodva a korlátban, nem tudva levenni tekintetét a csillagokról, beszélt csak úgy maga elé. Hangja látszólag szenvtelen volt, teljes komolysággal mérlegelve a szavait, melyben kicsiny támadó él is érződött, a mardekár ház sejtetése lévén, de a testbeszéde nem azt sugallta, hogy különösebben érdekelné a házak közt feszülő, általában, a varázsvilágban dúló nagy ellentét. Vagy csak épp azt tervezi mit tesz majd a gyerekkel, pusztán szórakozás céljából?

Ellöktem magam a korláttól. Újra csak elvesztem egy másik világban, mely most nem várt rám. Nem tudom mit gondol. Csak nézem a nagy szemeket, a vörös tincseket melyek zabolátlan mód hullnak alá, s még csak sejtésem sincs róla mit akarhat. Általában félnek tőlem. Akkor viszont kevesebbet beszélnek. Nem fél. Ez érdekes. Csak a gyerekeim nem tartanak tőlem. Érdeklődve vizsgálva az arcot, a szemeket, állok meg előtte.

- Akkor most összeszedi a szemetét, utána pedig rendezi a dolgozatokat melyet a sorstársai készítettek. Egy olvasható és egy olvashatatlan kupacot kérnék. Az olvashatatlan kupac darabjaira nyugodtan írja rá, hogy értékelhetetlen, s egy újabb darabot kell készíteniük. Az olvasható darabokat pedig közösen átnézzük s megmondhatja milyen hibákat fedez fel bennük. Ha azzal kész lett akkor magához veszi az egyik távcsövet és készít egy térképet az Antlia-ról és leírja a jellemzőit. Ha esetleg nem tudná miről beszélek akkor alant találhat segédanyagokat a munkájához. – zsebre dugva a kezeimet, mutatóujjam hegyével a kis papírdarabkával játszva melyet előtte oda elhelyeztem, léptem oldalra, s gondolkoztam a továbbiakban. Tanár voltam, mi tagadás, valami büntetés kell. Milyen nehéz is a tanárok élete.

Oscar Hempston prof.
A csillagvizsgáló titkai

   Végül is lehetne sokkal rosszabb is. Kár lenne tagadni, hogy a tanárnak mindenben igaza van. A lány is tudja ezt. Ugyanakkor mit is tehetne? Mint a tanmesében a skorpióról, és teknősről, amit még Miguele atya olvasott fel neki. Neki is ilyen volt a természete, akárcsak a skorpiónak. Nem tehetett ellene semmit.

- Ez korrekt. Igaza van. -ismerte el tárgyilagos hangon a lány. Meg sem próbált kibújni a tények alól, ami talán szokatlan lehetett egy diáktól. - Megjegyezném én, nem tartozom semmilyen körökhöz, sem senki és semmi máshoz, ahogy hozzám sem tartozik semmi, és senki.– váltott át némileg cinikus hangra, amihez talán túl fiatal volt. Azonban ő már elég régen felnőtt volt, és saját magáról gondoskodott. Felnőttként is vállalta a felelősséget a tetteiért. Gyermeki korát meghazudtoló módon.

  - Tudom, miről beszél. A megjelenésem ellenére sem vagyok műveletlen idióta. – ismét a szokásos pimasz stílusban. Lassan megfordult és odasétált a cigis dobozhoz, amit a zsebébe gyűrt, és tanár asztalához lépett. – Azt ugye tudja, hogy most a saját munkáját sózta rám, és nem leszek mindig itt erre. 

    Ahogy néhány pillantást vetett a másodévesek munkáira, gyorsan három kupacra kezdte dobálni őket, látszatra nem túl precíz módon. Egyszer csak, úgy a felénél egy pillanatra abbahagyta a dolgot, és előhúzta a pálcáját.

- Apropó, majd elfelejtettem. Invito Antlia csillagtérkép! – nem sokára egy sárga olcsó minőségű pergamen lebeget fel a csillagvizsgálóba. A lány eltette a pálcáját, és vetett egy pillantást a lapra. – Ezt is én csináltam még tavaly. Megteszi. Nem dolgozok feleslegesen, ha nem muszáj. Ne fáradjon vele, hogy hibákat keres rajta, mert nincsenek. Ez a hibátlan piszkozat példány, amiből az eladókat készítem. Tegnap is készítettem belőle párat néhány negyed évesnek aszem. A fene, kérhettem volna egy doboz cigit attól a tyúkeszű mardis libától. Ja és az összes csillagképről van ilyenem.

  A harmadéves griffendéles a tanerő felé dobta saját készítésű csillagtérképét beszéd közben, majd folytatta a dolgozatok szortírozását. A lány csillagtérképe valóban meglepően jó volt. Nem csak, hogy az írása könnyen olvasható volt, még egy tanár számára is, de az összes csillaghoz odaírta az összes fellelhető fizikai, matematikai, és kémiai adatot, amit lehetett. Felsorolta még a szomszédos csillaképeket, és még néhány mugli csillagászati lexikonból való megjegyzést is odaírt a pergamen aljára. Minden bizonnyal nem pár perces összecsapott munka volt.  Amikor végzett a másodévesek munkáinak válogatásával mutogatni kezdte, hogy melyik kupac mit jelent.

- Ezeket itt én adtam el ma. Mind kb Várakozáson felülit ér, pár szándékos hibával, felesleges foglalkozni velük. – mutatott egy kisebb kupacra.
- Ezek olvashatatlanok, vagy kis silabizálással ugyan olvashatók, de… mi is butább élőlény a trolloknál? Nos mindegy, erre még troll alát se adnék. – mutatott egy jóval nagyobb kupacra.
- Ezek nagyjából az olvashatóak, és értékelhetőek is. Ez a kettő meglepő módon, olyan Várakozáson felüli, a maradékra fogjuk rá elfogadhatót ér. – nézett fel egy amolyan mindent tudó szenvtelen vigyorral.

Gina


- Igen, igaza van. De ha már itt van, s ily jó segéderőnek bizonyul, kihasználom az alkalmat. Remélem nem sértem meg vele. – a megszokott udvariassági köröket leróva, melyet egy gyerekkel szemben talán pont nem kéne, figyelte a ténykedését. A szeme csillogásából már elsőre látta, nem ostoba, életrevaló, ám a kicsiny monológja még őt is meglepte.
Hangosan nevetett. Ritkán lehetett tőle ilyet látni. Hisz a nevetése… Kicsit… furcsa volt. Mint ahogy ő maga is. Olyan mesterkéltnek tűnt az egész. Mint a fiatal színészek mikor megjelennek az első próbájukon. Tisztában lehetett ezzel, s ezért nem hozakodott elő vele? Vagy pusztán ritkán adódott alkalom? Nem tudott örülni az élet apró ajándékainak? Esetleg nem tudta miképp is kéne ezt csinálni. Kaffogó, vartyogó, pokolbéli csontváz, mely áldozatát látva fekete humorral élve próbálja imitálni az élők botor szokásait. A szürke szemek megvillannak, a fehér fogak csillannak, s az arcon lévő ráncok gyors tangót lejtenek. Valami kiszakadt belülről, egy rég izzó szenvedély, melyet azon melegében meg is szüntet. Köhögve, ezzel le is vezetve a kellemetlen közjátékot, bár zavartság jelét nem mutatva, igazítja meg kósza tincseit. Az egész műsor szokatlan jókedvre derítette. Újra fiatalnak érezte magát ettől a kis közjátéktól. Piszkos üzletek, lemásolt házik, apróbb mókák. Persze ő sokszor nem vehetett részt ezekben a kis kihágásokban, lévén nem volt túl népszerű a társai között, de távolról is szerette nézni a mesterkedéseket. Főleg akkor amikor lebuktak. Immár érdeklődve nyúlva a dolgozatokért, megvizsgálva igazat mond-e a gyerek, ült ki arcára a ragadozó mosoly. Persze mint tanár mérges is lehetett volna, de hát ez az élet értelme, nem? Ügyeskedni, túlélni, élvezni azt amit kaptak. Egyszerűen nem tudott igazán dühös lenni rájuk. Másik oldalról viszont, az az éne mely a tudást szerette volna átadni, hőbörgött mérgében, de a meglepetés ereje győzedelmeskedett felette.
- Ezekszerint más és több büntetést kell kitalálnom. Elég problematikus figura ön, kedves ms… Miképp is szólíthatom? – megigazítva a talárját, hiszen egy kósza ráncot vélt felfedezni a tökéletességben, gondolkozott. Az első ötletét zseniálisnak vélte, nem is akart túl szigorú lenni. Viszont ha a szabályokat szerette volna betartani… Hát igen, ezzel mindig is voltak problémái.

- Nos, akkor szépen kiválogathatja az ön munkáit, utána pedig… A továbbiakról pedig később beszélünk. – dobott vissza az asztalra egy dolgozatot, zsebre dugott kézzel sétálva tovább, a csillagokban keresve a társaságot.
Mikor egy kósza ötlete támadt. Végülis csak egy célból jött ide, s ez nem épp a tanítás volt. Most pedig volt alkalma közelebb kerülni hozzá. Visszafordulva a gyerekhez, végigmérve, azon gondolkozva mely évfolyamba is járhat, hajolt egy kicsit közelebb hozzá.
- Maga kiskorú. Ismeri a többi gyereket. Milyen az élet a félvérűeknek? – nem nagyon kerülte a témát, rögtön a közepébe vágott. Erősen fikszálva a másikat, mely egy vallatásnak is elment volna, szuszogott csendesen. Lehet ezért nem lett túl népszerű estére a csillagvizsgáló?

Oscar Hempston prof.
A csillagvizsgáló titkai

- Ne aggódjon, sokan használtak már ki sok mindenre. Nem bánt, és nem sért vele, hogy egyszerűen él a lehetőséggel. Ezt nálunk egyszerű túlélésnek nevezik.

   A lány a tanár szemébe nézett. A tekintetében izzott valami különös fény, de már nem mosolygott. Tulajdonképpen ritkán tett ilyet, és akkor sem jó kedvből, inkább csak hogy megzavarja az ellent. Mély levegőt vett és féloldalasan leült a tanári asztalra, miközben bal kezével hanyagul arrébb lökött pár dolgozatot. Az egyik legurult az asztalról, de a lánynak eszébe sem jutott felvenni a kőpadlóról.

- Kiskorú, gyerek. – ismételte a szavakat cinikus, keserű éllel a hangjában. – Cöhh. Ez minden gondom forrása. Mért években mérik a felnőttséget? Mért nem a megélt dolgok, és a tetteink, viselkedéseink alapján? Meglehet problematukus figura vagyok, hogy az ön szavaival éljek, de még így is felelősségteljesebb felnőtt, sok úgynevezett felnőttnél. – hangjában most először érződött némi sértődött dac, mintha zavarná, hogy pusztán külseje alapján ítélik meg.

- Akarja tudni mire cseréltem ezeket? –mutatott néhány dolgozatra. Majd egyesével, hanyag mozdulatokkal elkezdte ledobálni őket a földre, hangjában volt valami támadó él – Ezt erre a pulcsira, ami rajtam van, hidegek ám itt fenn az esték. Ezt egy gyógynövénykönyvre, ami sokat segít a leckében. Ezt egy pennára, és üres pergamenekre. Emezt meg csokibékákra, amiket szétosztottam az elsős hugrás, és hollós kicsik közt, nekik nagyobb szükségük volt rá, mint nekem. Én így gondoskodom magamról, és a kisebbekről. Így élek túl. Másoknak ott vannak a szülei, rokonai, barátai. Nekem csak én vagyok. Nekem nem kell senki, ahogy én sem kellek senkinek. 

  Gina felhúzta a lábat az asztalra és átkarolta őket, fejét a térdeire hajtotta. Nem mintha a tanári asztalnak ez lenne a rendeltetésszerű használata. Egy percig hallgatott, majd nagyot sóhajtott, és jóval csendesebben folytatta.

- Egyébként Accipiter. Gina… Accipiter. Legalábbis ezt a nevet aggatták rám. Visszatérve a kérdésére, nos nem mindegy? Sosem értettem igazán ezt a vér mizériát. Nekem olybá tűnik, ha megvágom a kezem piros a vérem, ha a maga kezét vágnám meg, magának is piros lenne a vére, ha egy mugliét, vagy egy kvibliét vágom meg nekik is piros a vérük, sőt ha egy gennyláda vérmániás mardekárost vágnék meg, az ő vére is piros lenne. Tehát nem mindegy, hogy ki honnan származik? Az számít, amit teszünk most, és nem az kik voltunk régen. Elvégre itt mindenki csak ember. Mindenki hibázik olykor, mindenki fél valamitől, mindenkinek fáj, ha megütik, belerúgnak, és mindenki örül, ha valami jó hírt kap, mindenki ugyanúgy alszik, eszik. Ez van. Hogy milyen itt az élet? Nos jobb, mint a legtöbb helyen, sőt az összes helyen, ahol eddig éltem, és volt néhány. Ugyanakkor úgy fest, most 3 pártra szakadt a suli. Vannak azok a bizonyos körökben forgók, akikre maga is célzott, vannak, akik igyekeznek szembe szállni velük, és akik egyszerűen a kettő közt megjátsszák a semlegest, és megbújva túl akarják csak élni az egészet. Az itteni élet milyensége leginkább attól függ melyik oldalhoz, húzol. Akik nyíltan szembe mennek az aranyvér mániás barmokkal, azoknak nagyon nehéz. Én egyelőre játszom az ütődött semleges szerepet, aki csak mániákusan szegi a szabályokat, pusztán azért, mert ehhez van kedve. Valójában igyekszem mindent megfigyelni, és végül, ha eljön a perc, tudom hova fogok állni. Elvégre harmadéves griffendéles vagyok. Az igazságért kell küzdenem. – nem mondta ki hangosan, hogy melyik táborhoz fog húzni, mégis egyértelmű volt.

A lány magától leszállt az asztalról, és a korláthoz sétált, hogy felnézzen a csillagokra. Nem tudta levenni róluk a tekintetét.

- Valaki egyszer azt mondta, hogy a csillagok lyukak a mennyország padlóján, és onnan néznek le az angyalok. Ez szebb, és költőibb megfogalmazás, mint a tankönyveké. Már ha hiszünk az ilyesmiben.

Úgy fest Gina Accipiter a rejtélyekbe ágyazott rejtvény. Sosem tudni mi jár igazán a fejében, még akkor sem, ha éppen drámai monológot ad elő, mely gyakorta nincs összhangban fiatal korával. Ma este sem.

Külön óra – Mars és a holdjai

Kedves, [diák neve]!

Örülök, hogy ennyire érdekli az asztronómia. Szombat önnek este fél tizenegy órakor várom a Csillagvizsgáló toronyban, kérem ne késsen, és a szükséges eszközöket ne felejtse el hozni.

L.N.

Négyen jelentkeztek, legalább senki sem bosszankodhat, hogy ő miért nem jöhet az órára. Csütörtök éjjel, ami már péntek hajnalba hajlott megírtam a leveleket, és meg címezve a baglyomra bíztam, hogy mikor a diákok reggeliznek a négy érdeklődőnek vigye oda a levelét.
A szombati reggelinél, ami a diákságnak és a tanári kar többi részének vacsora volt, álmosan, de mosolyogva ültem az asztalnál. Miért is ne mosolyogtam volna, hiszen előző hétvégén még úgy látszódott, hogy ezen a szombaton tavaszi esőzést kapunk, de szerencsére nem így lett. És ez boldoggá tett.
Nyugodt szívvel hagytam a csillagnaptáramat a helyén, s helyette csak a teleszkópomat vittem. Amit mutatni akartam a diákoknak, ahhoz többre nem volt szükség. Az égbolt ékkövei, mint minden ezelőtti éjjel, most is fent ragyogtak. Kellene ennél több? Oh! Igen! Még szerencsére nem léptem ki a kastély folyosóira, bár fél lában már ajtón kívül volt. Visszafordultam, és még kettő teleszkópot a hónom alá vettem. Hiszen mégis csak azt ígértem, hogy kettő diáknak kölcsön tudok adni egyet-egyet erre az órára. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Én be is tartottam.
Ahogy terveztem huszonkettő órakor már a Mars felé nézett a teleszkópom. A mások kettő egy félreesőbb helyen vártak arra, hogy valaki beléjük nézzen. Azért reméltem, hogy nem lesz munkájuk, és mind a négyen hozzák a sajátjukat. Amíg vártam, hogy felérkezzenek a diákok a csillagképeket néztem, s elképzeltem, ahogy én is ott állok közöttük, egy röpke táncot leejtek Cassiopeia-val, Ursa Minor-ral és Ursa Maior-ral három lovagot játszunk, akik a sárkánnyal viaskodnak, s ez utóbbi szerepében Draco tetszeleg. S aztán ott kell hagynom, mert megérkeztek a kíváncsi diákok.
 - Jó napot! Örülök, hogy idetaláltak. – Fordultam feléjük kedvesnek szánt mosollyal, de a szemeim még nem fókuszáltak rájuk. – A teleszkópjaikat állítsák fel oda, ahonnan úgy érzik kényelmesen figyelhetik a csillagokat. A teleszkópjuk a Marsra nézzen, úgy, hogy a holdjaikat is lássák. Aki véletlenül nemhozott magával teleszkópot, ott talál kettőt. – Mutattam arrafelé, amerre a pót teleszkópjaim voltak. Újra felnéztem az égre, de most azt kutattam a szemeimmel, hogy számíthatunk-e felhőkre, valamint, hogy a Mars mindvégig látható lesz-e. Közben eszembe jutott, hogy tanár vagyok és most valami órafélén vagyunk. – Miss. Flores! Kérem, sorolja fel a többieknek a Mars holdjainak nevét. – Hogyha nem tudta, akkor erre még nem akartam pontot levonni, hiszen ez még csak bemelegítő, ismerkedő kérdés volt. Türelmesen vártam, hogy felsorolja mind a kettőt. Phobos-t és Deimos-t.
 - A Phobos és a Deimos. – Akár helyesen válaszolt, akár nem, én is elmondtam a nevüket, hogy tudják, hogy miről is beszélek. – A félelem és a rettegés. A Marssal együtt járják a hármas táncukat a Nap körül. – Miközben beszéltem, sorra végig jártam a diákok teleszkópjait, hogy lássam, hogy jól állították-e be, hogyha nem, akkor igazítottam rajta. – Mint a szerető apa a két fiával szüntelen járják a táncukat. Phobos, a nagyobb gyermek, de mégis ő kering a Marshoz közelebb, míg a kisebb Deimos, aki a Naprendszerünk legkisebb holdja, ő távolabb kering. Mindig is az ifjak a kíváncsibbak. Az oka, amiért ezt a különórát meghírdettem nem más, mint, hogy most éjjel olyat láthatunk a szomszédos bolygónkkal kapcsolatban, mint amilyet idehaza, a Holdunkon már sokszor láthattunk. A Nap, és az előbb említett hármas olyan pozícióban lesznek, hogy röpke egy-másfél órás megfigyelés alatt láthatunk marsi holdfogyatkozást. Mielőtt bármihez is hozzá kezdenénk, még itt az elején van esetleg kérdésük? – Néztem végig mind a négyükön, bár Miss. Flores-en csupán átsiklottam. Még túlzottan is aktívan emlékeztem arra az éjszakára, amikor őrszolgálat alatt belém botlott. Reméltem, hogy a tantárggyal kapcsolatban tesznek fel kérdést, már, hogyha tesznek fel. Egyáltalán nem akartam semmi másról beszélni, miért is akartam volna, hiszen itt voltunk a csillagok alatt, a Csillagvizsgáló toronyban. Itt csak csillagokról kapcsolatban lehet beszélni, nem?

//Off: A következő tanári poszt azután fog érkezni, hogy mind a négyen írtatok, de legkésőbb a következő szombat este. Valamint, megkérlek titeket, hogy lehetőleg a latin neveiket használjátok az égi testeknek, kivéve, hogyha a karakter jellemből, vagy előéletből adódóan másképpen nevezi őket. Ez alól a csillag, bolygó, hold, stb. köznevek kivételek. Jó játékot mindenkinek!//

Üdvözletem

Jelentkeznék az asztronomiaórájára ha még lehetséges.

Külön óra – Mars és a holdjai

  Pénteken a reggelinél egy fülesbagoly repült elém és egy szépen csomagolt levelet tett le elém, majd elszállt. Röviden összefoglalva a levél arról szólt, hogy el ne késsek és minden szükséges felszerelést vigyek el.
  Hosszú napom volt, de hát még egy asztronómia órán részt kell vennem. Most végzek a vacsorával és indulok fel a Hollóhát tornyába a szükséges eszközökért. A toronyban magamhoz veszem a teleszkópom, tintát és pergament, majd felmegyek a csillagvizsgálóba. A tanár úr már bent van és köszön. Én visszaköszönök.
  -Jó napot, tanár úr!-köszöntöm illedelmesen. Felállítom a teleszkópom, majd felé fordulok és várom a következő feladatot, mely nem túl soká elhangzik. Pont én, miért pont én? Na mindegy, tudom a választ ezért határozott hangon felsorolom a Mars két holdját.
  -Phobos és Deimos.-mondom ki a tömör választ, melyet nem sokkal később egy megerősítés követ. Elkezdi magyarázni a helyzetüket és, hogy mit érdemes tudni róluk. Ez nem újdonság, már sok mindent tudok a Marsról, de azért figyelek.
  Az óra anyaga viszonylag érdekes, de sok olyan dolgot nem tartalmaz, melyet ne tudtam volna én is. A figyelmem nem lankad, hiszen bármikor kaphatok egy kérdést. Amikor körülnézett, nem kerülte el a figyelmem az az aprócska tény, hogy nem nagyon néz rám. No sebaj, legalább nyugtom lesz és nyugodtam vizsgálódhatok. Amikor azt hallom, hogy marsi holdfogyatkozás, egy kissé felélénkülök. Már mennyi ideje várok egy ilyen jelenséget. Most végre megnézhetem milyen is és mi a kiváltó ok. Kérdésem nincs, mindent értek az elhangzottak kapcsán.

Külön óra – Mars és a holdjai

Miss Flores a kérdésemre megfelelő választ adott, és szerencsére nem is fűzött hozzá kommentárt. Magamban egy piros pontot adtam a fejének.
Ahogy azt elvártam Miss. Flores jól állította be a teleszkópját, ahogy a másik hollóhátas kisasszony, Miss. Heringtown is. A mardekáros Miss. Edevéla teleszkópján csupán egy leheletnyit kellett állítanom, bár a Mars és holdjaira volt fókuszálva, de én úgy állítottam be neki, hogy jobban láthassa. Viszont Mr. Edevéna teleszkópjánál majdnem elsírtam magam, mert messze a legrosszabbul állította be.
Kérdése senkinek sem volt, vagy hogyha volt is nem tette fel azalatt, míg vártam. Viszont nekem volt kérdésem, nem is egy. Mivel még volt elegendő időnk, ezért úgy döntöttem, hogy most íratom meg velük a röpdolgozatot.
 - Kérem, vegyenek elő pergament és íróeszközöket. Mivel még van legalább fél óránk az eseményig, röpdolgozatot fognak írni. Akinek nincs a röpdolgozat megírásához eszköze, azt tizenöt házpont levonásával sújtom, és szóban kell majd válaszolnia a kérdésekre, de csak azután, miután a többiek beadták, így neki kevesebb ideje lesz a válaszokra. –Megvártam, míg mind kerítenek pergament, tollat és tintát maguknak, s hogyha valamelyikük nem tudott, akkor őrá szúrós szemekkel néztem, mert nagyon nem akartam szóban lefeleltetni senkit sem, főleg, hogy előre értesítettem őket, hogy mit hozzanak magukkal. – Először írják le a kérdéseket, és miután mindet feltettem, utána kezdjék meg válaszolni őket. Első kérdésem, mi a neve és a háza? – Ezt a kérdést is komolyan gondoltam, főleg, hogy csupán Miss. Flores nevét tudtam hiba nélkül. Viszont ez a kérdés csupán egy házpontnyit ért. – Második kérdés, a Naptól számolva mi a neve a hetedik bolygónak? – A Uránusz neve már három pontot ért. – Harmadik kérdésem, melyik csillagképben található meg a Polaris? – Ursa minor latin neve öt pontot ért, míg a közismert neve csak kettőt. – Negyedik kérdésem mi a Polaris közismert neve? – A sarkcsillagért három pont volt a jutalom. – Ötödik kérdés, mi az valójában az Esthajnalcsillag, és mi a neve? – Az, hogy leírják, hogy bolygó és Vénuszként megnevezik három-három, vagyis összesen hat pontot ért. – Hatodik kérdésem, itt a szigeteken melyik égi pólust látjuk, hogyha felnézünk a csillagokkal teli égre, és melyiket, hogyha nappal nézünk fel az égre? – Akár mikor nézünk az égre, mi az északi pólust látjuk, ezért kettő-kettő pontot ér, hogyha külön nevezik meg helyesen a pólust, viszont, hogyha valaki rájön a kérdés beugratóságára, akkor számára öt pontot ér a kérdés. – A hetedik, és egyben utolsó kérdésem hogy hívják azt a mágia ágat, ami ötvözi az asztronómiát és a jóslástant, és melyik mágikus lény köthető ehhez a mágiaághoz leginkább? – Az asztrológia és a kentaur külön-külön három pontot ért.
Miután a kérdéseket feltettem tekintetemmel figyeltem, hogy nehogy valaki puskázzon, bár nem hittem, hogy ezekhez a könnyed kérdésekhez szükség lenne puskára. Valamint, hogyha volt olyan, akit szóban kellett majd feleltetnem, szúrós tekintettel figyeltem, nehogy lessen azokról a társairól, akik éppen a röpdolgozatot írták. Közben néha-néha bele-bele lestem a teleszkópomba, hogy tudjam, hogy a jelenségig mennyi időnk van még.
 - Lejárt az idejük, ennyi idő alatt kényelmesen megválaszolhatták a kérdéseket, kérem hozzák ide a dolgozataikat. Az óra végén majd megtudják, hogy mennyi ponttal gazdagították a házaikat. – A dolgozatra adott válaszokra nem kívántam pontot levonni, csak akkor, hogyha valaki túl sokhoz írt esztelenül nagy gnómságokat! Hogyha volt olyan, aki nem írt dolgozatot, akkor neki most tettem fel a kérdéseket, és azonnali válaszokat vártam tőle, így hogyha jól válaszolt, akkor pontot adtam neki, annyit, amennyit a dolgozatban is adtam volna, viszont, hogyha rosszul válaszolt, akkor lefelé kerekítve fel annyi pontot vontam le, mint ami járt volna érte, és megmondtam a helyes választ. Így, hogyha volt eszközökkel felkészületlen diák, akkor a többiek nagyjából képet kaphattak arról, hogy az irományuk milyen jól sikerült.

Name list

Miss. Flores – Sophie Flores
Miss. Edevéla – Clarice Edevane
Miss. Heringtown – Mona Harington
Mr. Edevéna – Caelius Edevane

//Off: Elnézést a késésért, de júzerként csöppet eltévelyedtem az élet útvesztőjében.
Ebben a kőrben a jelentkezők még becsatlakozhatnak úgy, minthogyha eddig is itt lettek volna, viszont az első tanári posztban adott esély, hogy kérdést tegyenek fel, arról lemaradtak.
A következő tanári poszt nem az eheti szombat(XI.15.), hanem a rákövetkező szombat(XI.22.) estéjén várható, remélem a különórán résztvevők mind írnak addig, és nekem sem fog semmi közbe jönni, és most sikerül tartani magunkat az ütemhez. Természetesen, hogyha a megjelőlt időpont előtt mindenki írt, akkor én is összeszedem magam és igyekezni fogok hamarabb írni!//