+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Átváltoztatástan tanterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Átváltoztatástan tanterem  (Megtekintve 8333 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 06. - 12:07:00 »
0

Minerva McGalagony professzor birodalma. Alapvetően nagy alapterületű terem. Négyfős, egymásba épülő padsorok húzódnak végig a terem két oldalán. Mindig minden pedáns rendben van, igen nagy a tisztaság. A falakon mindenféle bonyolult transzmutációs körök, ábrák, táblázatok vannak, illetve akad néhány elrettentő, torz rajz is félresikerült kísérletekről, felhívva rá a figyelmet: az átváltoztatástan az egyik legnehezebb és legveszélyesebb tudomány.
Naplózva

Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 07. 18. - 20:42:54 »
+5

Hetedév:




Midőn sikerült rendet tennie az első emeleten, tehát Hóborc randalírozását sikeresen átirányította de Crasso professzor irodája elé, apró, szinte észrevehetetlen mosollyal indult meg az üres folyosókon saját tanterme felé. Még tart az előző óra, így ezt a kis incidenst leszámítva zavartalan az útja, így senki nem láthatja azt a kis görbületet, talán el sem hinnék, ha mégis. Érthető okokból az utóbbi időben a professzorasszonynak kevés alkalma van gyakorolni eme képességét, de ez tulajdonképpen sokakról elmondható itt a kastélyban. Nem csak az ő életét keserítik meg a halálfalók…
Percekkel később éri el a tantermet, pálcáját előhúzván pedig az ajtóra kiszórt, szokásos védőbűbájokat oldja fel. Minthogy nem volt ma még itt órája, belépve első dolga ellenőrizni, a helyiség fogadóképes állapotban várja-e a hamarosan érkező diákokat. Legutóbb a legkisebbeknek tartott órát, így tekintve, ma a végzősöket fogja nyúzni, a padok nagyításra szorulnak. Elhaladtában a sorok között, máris orvosolja a problémát, majd a katedrára lépve, s asztala mögé érve teszi le azt a néhány könyvet, melyet mára magával hozott. Ebből a szögből is ellenőrzi művét, miután mindent rendben talál, egyetlen pálcaintéssel kitárja a közeli szekrény ajtaját, majd fenyő pálcája egy újabb parancsára egy doboz suhan ki belőle, hogy puha landolással hatalmas asztala szélére csússzon. A folyosókon ekkor hangzik fel az előző óra végét jelző csengő. Minerva vékony ívű szemöldöke egy pillanatra rándul csak meg, a következő pillanatban ugyanolyan szigorú tekintettel húzza ki faragott székét, s asztalára támaszkodva ereszti le magát. Háta egyenes, tartása már-már úrias. Kitárja a bal oldali kis szekrényt, melynek egyik fiókjából két, normálméretű, átlagos sakk készlet kerül a doboz mellé. Egy újabb fiókból néhány pakli nagyméretű kártyalap kerül elő, hogy ezek is az asztalra kerüljenek.  Végül aztán, a jobb oldali szekrényből elővesz egy összetekert pergament, melyen az idei végzősök névsora szerepel, ezt maga elé helyezi, méregzöld talárjának zsebéből magához veszi téglalap keretű szemüvegét, s miután az orrára biggyesztette, gyorsan átfutja listáját.

Néhány perc múlva megérkeznek az első diákok, akik a folyosóról belépve, azonnal lehalkítják hangjukat. A Professzorasszony az első érkezőket még köszönti egy-egy jó napot-tal, de amint már egyre nagyobb csapatokban érkeznek, újra papírjaiba temetkezik egészen a következő csengőszóig.
Reményei szerint a rendelkezésre álló tizenöt perc elegendő volt minden diákja számára, hogy megtalálja a termet, remélhetőleg hat és fél év elegendő volt számukra, bár még mindig nem késő térképek készítésére. Halk csikorgás jelzi, a tanárnő felállt, s amint minden szempár rá szegeződik, bele is kezd az órába. A tanszünet előtti utolsó átváltoztatástan óra újdonságot nem, nehézséget azonban talán tartogat a végzős diákok számára. Eddig csak beadandókat kellett írniuk, az órákon pedig gyakorolhatták a különböző transzformációkat, most majd kiderül, ki mennyit haladt. A mágia ezen ágában az a csodálatos, hogy itt nem elég bemagolni az igéket, bizony az elmét is uralni kell a sikerhez.
- A szünet előtt, tekintve ez a mai az utolsó óránk idén, nem veszünk már új anyagot – ez az információ egyesekből csalódottságot, másokból talán inkább örömöt vált ki. Előbbi teljesen érthető, nem volt túl változatos a tananyag, ennek ellenére sem mindenkinek megy tökéletesen egyik feladat sem. – Idén a tárgyak életre keltésével foglalkoztunk, ennek is a nonverbális formáját próbálták elsajátítani, valamint hozzáfogtunk a testi transzformációkhoz is – summázza le gyorsan, ha esetleg valaki nem lenne egészen képben. - Mivel a RAVASZ vizsgáikon mindkettővel találkozhatnak –tessék figyelni, értékes információ – úgy gondoltam, itt az ideje felmérni, hogyan is állnak jelen pillanatban – pálcájával a doboz felé bök, mire az elemelkedik az asztallaptól néhány centiméterre, majd lustán végigsiklik a két padsor közötti folyosón, miközben jobbra is-balra is négy-négy, egyenként ötven centis porcelán Mikulás-szobrot „oszt ki”. A sakk készlet is hasonlóképpen tesz a tanárnő intésére, így hamarosan mindenki előtt lesz egy kicsi sakkfigura és egy nagy télapó.
- A feladatuk azt hiszem, az elhangzottak fényében egyértelmű, próbálják életre hívni a figuráikat, természetesen nonverbális varázslással. Aki ezzel megvan, húzzon kettőt az asztalon található kártyalapok közül, s az azon szereplő testrészét igyekezzék látványos módon átváltoztatni! Az óra végéig dolgozhatnak, az igéket ismerik, jó munkát kívánok! – mondandója végén megereszt csoportja felé egy halvány mosolyt, kíváncsian várja az eredményeket. Tekintete ekkor siklik csak a mardekáros szekció felé, azon belül is a ma sem túl lelkes, szikár fiúra, Draco Malfoyra. A tanárnő alig egy villanásnyi fintort mutat, kezeit összekulcsolja maga előtt, s közelebb lépked hozzá, ügyet sem vetve a rosszindulatú hátrafordulókra szólítja meg végül...
- Maga, Mr Malfoy, tekintve, hogy gyöngélkedései folytán elmulasztotta a szem- és bőrszínváltoztatás órákat is, azt hiszem, nem szorul kártyahúzásra, ezeket lesz szíves bemutatni majd nekem - valahonnan a háttérből lehet hallani halk, gunyoros kuncogást, de McGalagony professzor elengedi a füle mellett. Még néhány pillanatig álltában szemléli a lassan mozduló diákságot, s már éppen megindulna, hogy visszaüljön asztalához, amikor eszébe ötlik még egy fontos dolog.
- Majd elfelejtettem – vár egy-két pillanatot, míg mindenki ismét ráösszpontosít - mielőtt visszaváltoztatnák a testrészeiket, természetesen szeretnék vetni a munkájukra egy pillantást, elvégre csak így tudom értékelni! – sajnos kénytelen ilyen alap dolgokat is tanítványai szájába rágni. Egy bólintást követően aztán ismét helyet foglal az osztállyal szemben, fiókjából egy kisebb köteg pergament húz elő, bár a harmadikosok animágusokról szóló házi dolgozatai, igen szórakoztató olvasmánynak ígérkezik, olykor feltekint a nonverbális varázslással próbálkozó diákokra.





Megjegyzés:
Órai varázslatok:
  • Animum Cambiare : az emberi elváltoztatás. A különböző területek elváltoztatásakor, mivel a varázsige egységes, nagy összpontosításra és fegyelmezett elmére van szükség. Pálcamozdulat: egy C- leírása a levegőben, majd egy laza pöccintés a célterületre.
  • Trullus (+a szín latin esetleg olasz neve) : színező bűbáj a testszőrzet színezésére. (haj, szemöldök)Pálcamozdulat:  A pálca hegyét végighúzzuk a célterületen.
  • Abeo Pellore : bőrszín változtatás. Pálcamozdulat: az óra járásának megfelelő irányába tett körkörös mozdulatokkal sötétebbé tehetjük, míg az óra járásával ellentétes irányba tett körkörös mozdulatokkal világosabbá tehetjük a bőrszínt.
  • Mortuus Locomotor : a tárgyak életre keltésének igéje. Pálcamozdulat: Pálcával élesen felfelé intünk, aztán 90fokot az óramutató járásával megegyezően.
  • Excito Leporium : Visszafordító varázsige. A testi elváltoztatásokat szünteti meg. Pálcamozdulat: széles ellipszis leírása a levegőben, majd intés a célpont irányába.

Az életre keltésnél a minimum szint, hogy a szobruk megtartja porcelán külsejét, de képes mozgatni kezét-lábát - mivel ez eredetileg hatodéves anyag. A fantáziájukra bízom a többit, de azért próbáljanak meg nem nagyon „elszállni”!
A kártyalapokért nem kell külön kijönni, meg vannak bűvölve, aki feltartja a kezét, odalebeg, s lehet húzni. Csere lehetőség nincs! A lapokon képeket találnak, mivel egyelőre még csak a fejen található részeik átváltoztatásával foglalkozunk, így ezek ábráit láthatják. A transzformációt önmagukon kell végrehajtani!!! Tükröket találnak az asztalfiókjaikban, ha nincs saját.
Ha esetleg valaki számára nem lenne világos, mit is takar a fejen elvégzett transzformáció: például az orruk formájának, méretének változtatása, szemöldökük, szemük színének megváltoztatása. A bőrük színének változtatása, stb.
Azt sem bánom, ha születnek félresikerült elváltozások, mint például a szemöldök beszínezése helyett bajusz jelenik meg az arcon, stb.

A munka végeztével az szobrokat hagyják az asztalukon, remélhetőleg, nem ugrálnak le onnan, a kártyát viszont kérném a tanári asztalhoz vinni, hogy ellenőrizni tudjam a transzformációt!

Kérdéseikkel nyugodtan keressenek meg PM-ben, és kérem, kérdezzenek, ha valami nem világos, nem szeretném, ha emiatt lenne problémájuk!

Jó munkát!




Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 07. 19. - 10:53:53 »
+3

Átváltoztatástan


Átváltoztatástan következett. A kedvenc tantárgyam az LLG mellett, és ezért is lépdeltem boldogan a tanterem felé. Persze furcsának tűnhet, ha egy diák vidáman megy órára, de mivel ezt a tárgyat tényleg szeretem, ez természetes.
Mosolyogva léptem be az ajtón, s megpillantottam McGalagony professzort, aki az asztalánál ülve olvasgatott valamit.
- Jó napot!- köszöntem, s kerestem egy helyet magamnak nagyjából a második sorban. Kényelembe helyeztem magam a székemen, és úgy vártam az óra kezdetét jelző csengőt. Amikor az meg is szólalt, a tanárnő felállt a helyéről és ismertette a mai órai anyagot. Ez érdekes lesz.
Mikor már előttem állt a sakkfigura és a porcelán télapó, és a feladatot is megértettem, nekiláttam a nonverbális varázslásnak. Az előző órákon nem ment olyan rosszul, remélem most is sikerülni fog…
~ Mortuus Locomotor.- mormoltam el saját magamban a varázsigék, s elvégeztem a szükséges pálcamozdulatokat. Nem jártam sikerrel. Áh, gyerünk Sab, koncentrálj jobban!
~ Mortuus Locomotor.- mondtam el megint, de ezúttal sem sikerült. Mi van már velem?! Múltkor sikerült, ne már, hogy pont osztályzásnál nem fog menni! Még jobban kell koncentrálnom, nem szabad másra figyelnem, csak és kizárólag a varázslatra, na meg a bábukra. Na, még egyszer!
~ Mortuus Locomotor.- és harmadszorra sikerült. A porcelán télapó először a karját emelte fel, majd előre fele kezdett el masírozni. Nagyon jó vagyok!
- Héj, héj, nem mész te sehova!- mondtam halkan, majd felemelve visszaraktam magam elé, nehogy még a földön kössön ki, aztán meg oda a munkám- Maradsz!- parancsoltam rá, és ekkor egy kicsit meglepődtem, mert a felém fordította a fejét. Úgy tűnik ez jobban sikerült a vártnál. Akkor következett a sakkbábú, tehát újra az életre keltő varázsige kellett.
~ Mortuus Locomotor.- ennél már nem kellett többször próbálkoznom, az aprócska ló vidáman kezdett el ugrándozni, vagy galoppozni az asztalomon, így azt is kénytelen voltam megragadni, hogy maradjon nyugton. Eltartott egy darabig, amíg elrendeztem a két rakoncátlan figurát, de végül is sikerült. Ekkor felemeltem a kezemet, mire odarepültek hozzám a kártyák és húztam kettőt. A lapokon a szám szerepelt és a bőröm, ezért elővettem a tükröt a fiókból és nekiláttam. Kezdjük a számmal. A számhoz tartottam a pálcámat, erősen koncentráltam, s próbáltam nem figyelni a körülöttem zajló dolgokra. Nem lenne szerencsés, ha ezt most elrontanám.
~ Animum Cambiare.- a pálcámmal leírtam egy C-t, majd az ajkaimra böktem, amik a varázslat következtében nagyobbak lettek. Ez az ajakdúsító rúzsoknál is jobb.
Vizsgálgattam magam egy darabig a tükörben, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy ó lesz így, neki láttam a bőröm elszínezésének.
~ Abeo Pellore.- sötétebbé akartam tenni a bőrömet, ezért az óramutató járásával megegyező irányba kezdtem körözni, s szépen sötétedett. Mikor elértem a számomra tökéletes színt, letettem a pálcámat, s elégedetten nézegettem magamat, amikor hirtelen kipikkelyesedtem.
- Ez meg mi?!- próbáltam nem túl hangosan kifejezni a meglepődöttségemet, ezért csak halkan szitkozódtam, de eszembe jutott a visszafordító varázsige. Ezt most nem nonverbálisan próbáltam meg, mert gondoltam nem fogok szenvedni fél órán át, ha esetleg nem sikerülne.
- Excito Leporium.- a színem ismét az eredeti lett, de a pikkelyek nem teljesen tűntek el, még egy kicsit lehetett érezni az érdességet. Na, próbájuk meg újra!
~ Abeo Pellore.- ismét sötétítettem magamon, ezúttal már sikeresebben, így mikor már elégedett voltam az eredménnyel, megfogtam a kártyáimat, kivittem őket a McGalagonyhoz és megmutattam az elváltoztatásokat.
Miután leellenőrizte a munkámat, még egy kéréssel fordultam felé.
- Tanárnő, legyen szíves eltüntetni a pikkelyeket, mert nekem nem egészen sikerült.- kértem meg. Hát igen, hiába vagyok általában jó átváltoztatástanból, nekem sem sikerülhet minden. Abban bízva, hogy a tanárnőnek sikerült a bőrömet eredeti állapotába visszavarázsolni, leültem a helyemre, elpakoltam a tükröt, a számat visszavarázsoltam normális méretűvé, a szobroknak még egyszer kiadtam az utasítást, hogy maradjanak a helyükön, és vártam az óra végét jelző csengőt, végül pedig távoztam a teremből.
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 07. 20. - 13:03:32 »
+4

Átváltoztatástan
_________________________


   Ráérősen lépkedtem a hűvös folyosón, honnan nagy, kivágott ablakok nyíltak a hólepte  Átváltoztatástan-udvarra. Mindig is szerettem a Roxfortot télen.
   Kezeim mélyen a kizárólag télen használt, belülről bundabélésű talárom zsebeibe mélyesztettem, a sötét talártól elütött a vállamon átvetett táskám barna szíja, mely fölött az ezüst-kék csíkozású, hollóhátas sálam lebegett ritmikusan, lépteim halk dobszólóját követve. Egyedül voltam, s nem figyeltem senkire. Régebben még rámköszöntek a folyosón, s én büszkén köszöntem nekik vissza. Most eljutottunk odáig, hogy szinte már fel sem ismernek, s ha mégis, inkább rám köpnek, mint hogy köszönjenek. Bevallom, kicsit hiányzik az emberek pozitív hozzáállása hozzám, de azzal is tisztában vagyok, hogy magamnak csináltam a bajt. Én barátkoztam halálfalókkal, teljesen meghazudtolva régebbi önmagam. Átváltottam egy olyan Jamesre, amilyet eddig még senki sem ismert, pedig ez is én vagyok. Csak kicsit rosszabb, keserűbb kiadásban, ha pedig sokaknak nem tetszik, meg tudom érteni.
   Keresem önmagam. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy mitévő legyek, hogyan viselkedjek. Ez Barbival is így van. Barbi. Ez a név már lassan két hónapja szüntelenül villog fejemben, mint valami nagy, neontáblán olvasható felirat. Eleinte haraggal gondoltam a lányra, amiért az nem maradt itt velem, de most már a düh elszállt, és a szerelem kitisztult. Jó, tudom, hogy ez rohadt nyálasan hangzik, de ez van. Már van kész tervem is.
   Nem megyek haza a többiekkel, hiszen arról nagyi is tudna. Mindenki úgy fogja tudni, hogy maradok, és majd másnap, mikor leengednek minket Roxmortsba, megszökök. Meg kell keresnem. Hiányzik. Elég nehéz bevallanom, még magamnak is, de szerelmes vagyok. Most először igazán érzem át az öreg Rómeó és Júlia sztorit, pedig eddig nem igazán hittem a mindent elsöprő szerelemben. Ilyen a sors.
   Biccentettem pár háztársamnak, de tudomást sem vettek rólam, helyette boldogan nevetgélve léptek be az átváltoztatástan terembe, s követtem őket én is. Belépvén kihúztam kezeim zsebeimből, s üres hely után kutatva néztem körbe. Egy ideje nem részesítem előnyben az élen lévő padokat, meguntam a szánalmas szitkokat, melyeket hátulról kapok, meg a nyálas papírgalacsinokat. Röhejes, hogy egyesek hiába töltötték be a tizenhetet, mégis úgy viselkednek, mint a muglik.
   Kezemmel táskám szíját markoltam, miközben hezitáltam a szabad padok között. Pár mardekáros felém intett. Persze nem a Malfoy féle társaság tagjai, de mardekárosok, egyre mennek igazándiból. Attól, hogy a rosszmájú pletykák szerint manapság halálfalók cimborája vagyok, nem szimpatizálok jobban a zöldek házával. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őket, és inkább beoldalaztam a leghátsó pad fal felőli székéhez. Táskám hanyagul akasztottam le vállamról, s kivettem belőle az átváltoztatástan jegyzeteim, meg a pálcám. Tekintetem gyorsan körbejárattam a teremben, a falon lévő festményekre már nem szántam pillanatnyi figyelmet sem, a hét év alatt mindegyiket volt időm jól megfigyelni.
   Igazándiból mindig is jól ment az átváltoztatástan, már első óta ez a tárgy volt az egyik kedvencem, a bűbájtan mellett, az SVK-hoz pedig érzékem van, így idővel az is hozzácsapódott a favoritokhoz. Így nem is csoda, hogy eme három tantárgyból szereztem K-t RBF –en. Nem kell csodálkozni, elvégre hollóhátas vagyok, hiába nem látszik meg rajtam. Attól, hogy nem hirdetem lépten, nyomon, még nem vetem meg a tanulást. McGalagony tárgya pedig a sok közül a legérdekesebb. Az átváltozás, akár testi, akár csak tárgyi, vonzz. Nem hiába tanulom az animágiát, igaz csak titokban.
   Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy megkérem McGalagony professzort, nézze meg, mit tudok, s adjon pár hasznos tanácsot, hiszen ő is eme tudományág lelkes gyakorlója, de mindannyiszor elvetettem az ötletet. Hiszen akkor érdeklődni kezdene, hogy honnan tudom mindezt, s ezek még több kérdéshez vezetnék, amire nem igazán szeretnék válaszokkal szolgálni.
   Becsöngettek, én pedig, habár négyen elférnénk itt, ismét padtárs nélkül maradtam. Erre mit mondjak… ki gondolta volna? Mindegy, tegyük félre a keserű gondolatokat, összpontosítsunk a professzorasszonyra.
   Szavaival nem okoz meglepetést, inkább csak felkelti érdeklődésem. A nonverbális varázslásban egész jó vagyok. Tavaly még nem gondoltam volna, hogy sikeres leszek, ahogyan azt sem, hogy mennyire is élvezni fogom, de ahogyan egyre több tantárgyban szükségessé vált az alkalmazása, rájöttem, hogy muszáj lesz megtanulnom, így többet gyakoroltam, manapság pedig már egész jól el tudok végezni egy-egy nonverbális bűbájt, vagy átkot.
   Pálcámmal a pergamen aljára koppintottam, hol még volt némi üres hely, s rövid feljegyzés jelent meg az említett területen: RAVASZ: tárgyak életre keltése; testi transzformáció. Fontosnak tartom a hasonló, semmiségnek tűnő feljegyzéseket, agyam olyan, mint a szita, az ilyen dolgok elég gyakran kimennek belőle, épp ezért szorulok rá az emlékeztetőkre.
   Érdeklődve, összehúzott szemmel fürkésztem a közeledő tárgyakat, s mikor a Mikulás elém reppent, elmosolyodtam. Igazán kedves gesztus a tanárnőtől, hogy karácsonyi hangulatot varázsol, mármint a roxforti díszítés tetejébe. A sakkfigurát csak egy pillantásra méltattam. Egy sötét futó. Mily ironikus fordulata ez a dolgoknak. Vajon az igazgatónő is tudomást szerzett ingázásomról a jó és a rosszabbik oldal között? Felvont szemöldökkel pillantottam rá, ám nem sok időm volt nézelődni, a feladatot kiosztotta, mindenki tudja, mit kell tenni, még Malfoy is, ki különös módon külön tájékoztatót kap.
   Szóval… akkor dolgozzunk.

   Fellapoztam jegyzeteim, s mikor megtaláltam a tárgyak életre bájolásáról szóló firkálmányom, megelégedve eresztettem el a meghajlott pergament. Tehát… Mortuus Locomotor. Igeeeen, fel és 90 fok, az óramutatóval egy irányba, ahha. Nos… gyere, Télapó. A nagy, piros ruhás, kövér bácsi most mozogni fog… és talán énekelni is. Ha nagyon jól sikerül, akkor énekelni is. Akkor tuti kapnék egy K-t.
   Szemeim lehunytam, miközben pálcám a szakállas sörhasának szegeztem. Egy trükkös csuklómozdulattal felfelé intettem a magyalvesszővel, utána pedig az óramutató járásával megegyező irányba, fordítottam rajta 90 fokot, magamban pedig már a varázsigét ismételgettem. Mortuus Locomotor!
   Félve nyitottam ki szemeim. Igazándiból nem volt mitől félnem, mert vagy sikerült, vagy nem, de azért az eredmény sokszor szolgált már igen érdekes meglepetésekkel. A télapó pislogott, ahogyan én is, de én leginkább meglepettségemben. Szemeit nagyra nyitotta, s érdeklődve rám nézett. Két lépéssel közelebb jött, aztán elmosolyodott, mire az én arcomra is hasonló kifejezés ült ki. Kezével, mely eddig porcelán volt, szakállába túrt, s megütközve nézett a bozontra, majd rám. Úgy látszik, nem tud beszélni, de arcáról a kifejezés tökéletesen érthető volt: „Ezt nem tudod eltűntetni azzal a nagy bottal?” Halkan elnevettem magam, McGalagony nem szerette, ha valaki hangoskodik nonverbális varázslás közben, és ’asszem tök igaza is volt. A pálcát az asztalra tettem, majd megböktem vele a Mikulást, mire az furcsán nézett vissza rám, az „óriásra” aki mindenféle indok nélkül csak bökdösi. Bámulatos! Sikerült már párszor élethű életre keltést produkálnom, de az átváltoztatástan újra és újra lenyűgöz! Az aprócska ember keze egészen puha volt, bár a porcelán finom anyaga még érződött rajta. A ruha teljesen élethű volt, ahogyan a szakáll is, egyedül a bőrnél szúrtam el valamit, na meg a hangnál. Ez nagyon király!
- Ööö… - suttogtam esetlenül. Mit lehetne mondani egy frissen életre hívott porcelán Télapónak? – Ülj le. – mutattam ujjammal a pergamenjeim mellé, majd közelebb vontam a futót, most ő következik, a végén meg majd ráérek magammal foglalkozni.
   Szerencsém van, mert a varázslat ugyanaz, mint a parányi pocakosnál, sőt, még könnyebben is végrehajtható, hiszen kisebb tárgyról van szó. Ismét csukott szemmel koncentráltam, közben a kellő pálcamozdulatok mellett elismételtem magamban a bűbájt kétszer, csak a biztos siker érdekében. Kinyitva a szemem először a padon fekvő Mikulást pillantottam meg, aki hasalt, s fejét kezeivel támasztotta ki, lábai pedig a levegőt csapdosták. Úgy néz ki jól érezte magát, habár számomra elég kiábrándító látványt nyújtott. Aztán íriszeim megtalálták a futót is, mely a varázslat következtében apró, vágott szemeket kapott, na meg valamiféle tudatot. Körülbelül annyit, mint az ajándékozó csodaemberke, legalábbis tekintetéből ennyire jutottam. Megböktem őt is, de az ő tapintása nem változott. Furcsa, hogy ezek után élőként kezelem, de ha már életre keltettem, akkor csak nem mondhatom rá, hogy „az”. Viszont úgy tűnik bevált a kisebb-könnyebb elméletem, mert a futó egyszerre csak beszélni kezdett. Hogy mit mondott nem értettem meg, mert valami tök ismeretlen nyelven hadovált, nyilván régen készítették, vagy egy másik országban, vagy csak egész egyszerűen félresikerült a bűbájom.
   Nem gondoltam, hogy megértene, ezért őt finom erőszakkal magasabb sorstársa mellé toltam. Igaz, megbotránkozva fogadta, és elég csúnyán nézett rám, de nem igazán törődtem vele. A Mikulás eközben kihasználta a teljes padszélességet és vidáman gurult fel, s alá, mint valami rakoncátlan, hiperaktív kisfiú. Csak el ne törje magát.

   És akkor most jöjjön a testünk transzformációja. Két ujjal hajtogattam a vékony pergament, s pár perc elteltével rá is leltem a keresett feljegyzésekre. Átfutottam a varázslatokat, melyek testünk különböző elváltoztatására szolgáltak, de eszembe jutott, hogy még nem kértem kártyát. Kezem magasba emeltem, hiszen láthattam, hogy már előttem páran így kapták meg kártyájukat, s megvártam, míg hozzám repül a doboz. Leemeltem a két legfelső lapot, nem szoktam válogatni ilyen dolgokban, majd rájuk pillantottam. Az egyiken egy fül volt, a másikon pedig egy arc. Hú, ez jó!
   A füles kártya mozgósította magát, s kivándorolt kezemből, legalábbis hirtelen csak erre tudtam gondolni, aztán viszont láttam, hogy a Mikulásom kíváncsisága kerekedett felül önmagán. Ez a Télapó nagyon király, meg akarom tartani! Aggódó pillantást vetettem a futómra, de az még mindig úgy volt, ahogy hagytam, és halkan susmogott azon az ismeretlen nyelven. Tekintete a semmibe veszett, olyan volt, mintha valakihez, vagy valamihez beszélne. Fejemben egy egész életképes jelenet bontakozott ki egy sakkfigura-család hétköznapjairól. Akaratlanul is elvigyorodtam, de az előttem ülők egyike köhögni kezdett, s az rántott vissza a valóságba.
   Az asztalfiókba nyúltam, és kihúztam belőle a tükröt. Nem néztem bele feleslegesen, csak letettem az asztalra, s a pergamenre pillantottam. Animum Cambiare, ami egy levegőbeli C-vel és egy pöccintéssel tökéletesre váltja elképzeléseim.
   Nonverbális varázsláskor csak átváltoztatástanon hunyom le szemeim. Lehetséges, hogy azért, mert ez egy elég nehéz tárgy, nehéz varázslatokkal, nem tudom, de már megszoktam, így nem is tűnik fel, hogy egyeseknek már erre sincs szükségük. Nagy levegővétellel próbáltam kicsit mélyebb, s nyugodtabb elmeállapotba kerülni. Füleim körvonala kibontakozott előttem, majd pálcámra markoltam, s magam előtt egy C-t rajzoltam a levegőbe. Magamban kiejtettem a varázsigét. Animum Cambiare! Képzeletbeli füleim megnyúlnak, akárcsak a tündérekéi, pálcám pedig befejezte a mozdulatsort egy-egy határozott pöccintéssel mindkét fülemre.
   Nagy levegőt vettem, s felkészültem minden eshetőségre. A pálcát az asztalon hagytam, és a tükörért nyúltam, melyben eddig kedvenc, s legújabb, bohókás barátunk szemlélte magát, drótszakálla végét húzogatva. Mi van öreg, nem vagy elégedett?
   Igen, a füleim egészen jók lettek, bár ennyire nem akartam elnyújtani, s hegyesíteni őket, kicsit talán túlzásba is vittem, de sebaj. Majd legközelebb. A tükröt visszahelyeztem Télapó elé, egy oldalpillantással méltattam a sötét futót, aki ezúttal, csak a változatosság kedvéért elkerekedett, karcolt szájával, s kerek szemeivel most engem nézett.
- Mi van? – suttogtam neki, de az csak mogorván elhúzta száját, és visszafordult a fal felé, majd folytatta motyogását. Szuper, egy bunkó, és elutasító futó, akinek inkább a parasztok közt lenne a helye. Legalább a Mikulásnál minden rendben van.
   Fejcsóválva néztem ismét a pergamenek közé, és kibetűztem a bőrszín-változtatásról szóló részt.  Nos, mivel én sötétíteni akarok, ezért az óramutatóval egy irányba kell majd tekernem pálcám, a varázslat pedig az Abeo Pellore lesz.
   Lecsuktam szemeim, a varázsvesszőt pedig magam, pontosabban fejem felé fordítottam. Nem szeretem az ilyen helyzeteket, senki sem szereti, ha pálcát dugnak az orrába, de ez van, ezt a bűbájt máshogy nem lehet végrehajtani. Abeo Pellore! A bűbájt kétszer ejtettem ki egymás után, s pálcámmal is két kört tettem a megadott irányba, majd a tükörbe néztem, melyet úgy tűnik már megunt a Télapó, helyette a sakkfigurát próbálta pár értelmes szóra bírni, de az kitartóan nem vett tudomást róla. Mindegy. Lássuk a medvét.
   Arcom nem lett túl sötét, szóval nem néztem ki úgy, mint egy néger, de azért a változás elég szembetűnő volt. Egyértelmű, hogy melyik bűbáj okozta a hirtelen barnulást a hideg tél közepette.
   Ezután már nem akadt más dolgom, így jobb híján a magam által kreált kis lényekkel játszadoztam. A futót pálcámmal tologattam, mire az pár kör után bepipult és vékony, cincogó hangján ordibálni kezdett velem, amit csak azért nem hallhatott az egész terem, mert elsuttogtam neki egy Silencio!-t, mindeközben a Mikulás az átváltoztatástan jegyzeteim tanulmányozta, de miután rájött, hogy nem tud olvasni, szomorúan kezdte túrni ruhája zsebeit.
   Semmiképp sem akartam elsőként a professzor asztalához járulni, így kicsit vártam, míg a kezdetleges, elsőként kész stréberek leróják körüket, s csak utána állok fel, s viszem ki a kártyákat a tanárnőnek. A magamon elvégzett változtatásokat meg majd óra után leszedem...

Naplózva


Guy Perkins
Eltávozott karakter
*****


hetedév, DS-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 07. 20. - 18:50:16 »
+1

Átváltoztatástan

- Jó napot kívánok, tanárnő! – illedelmesen köszön az ajtón való belépéskor, az elsők között érkezik, pedig most semmiképp nem akar feltűnést kelteni.
A talárja alatt lapuló bőrdzseki kissé eltorzítja délceg alkatát, viszont ha vetkőzésnek látna, menten lebukna a havas-vizes dzsekivel. Mert persze nem volt bent az előző óráján, helyette a kötelező átnevelő programra kellett volna ellátogatnia, azonban ezek helyett Guy egy harmadik programot választott. Ugye mennyivel vonzóbb program a haverokkal (na meg pár csajjal) egy végtelenül magas toronyban elbújva cigizni? Ott viszont hó van, nem kicsi, mert a troll se söpri el, s felfázás ellen a már említett dzseki szolgált.
A frissen érkező pirosruhás porcelán láttán szemöldökei az égig szaladnak. Ekkoráról nem volt szó, ennél mindig kisebb tárgyakkal gyakoroltak, ránézésre legalábbis nagyon úgy tűnik. Ekkor újabb tárgy landol a padon, ezúttal jóval szerényebb méretű, a sakktábla bástyája. A figura láttán beugrik a srácnak egy elterjedt mondás: a te talpad a legkisebb sakktábla a világon, pont egy paraszt fér el rajta.
A viccet félretéve, munkához kéne látni.
Guy a másodikként befutó bástyára szegezi varázspálcáját, majd magában feszülten koncentrálva sóhajtja el a varázsigét:
- Mortuus Locomotor!
És láss csodát, a bástya kecsesen felcsippenti szoknyácskáját, hogy két pipaszár lábán körbejárhassa a lefektetett télapót. Guy ledermed.
- Azt hittem, a sakktábla-háborúban csak fiúk vesznek részt, leszámítva a királynőt… - hüledezik tányérnyi szemekkel, ám a figura ékes női hangon, tört angolsággal sebtében rácáfol eme ismeretre. A srác végigsimít az aprólék bársonyos tapintású „szoknyáján”, lassan eszmélkedve döbbenetéből. A kis hölgy felháborodva rántja el az óriási ujjak elől az anyagot és a pad legtávolabbi csücskéig szalad a további zaklatás elől.
Amikor végre teljesen magához tér Guy, a mikulást veszi elő.
- Mortuus Locomotor! – mondja ismét magában, az eredmény azonban nem túl bíztató, a figyelem dacára. Télbratyó ugyan életre kel, kába Hohohó!-zással, fejét fogva ül fel, de a kabát és a nadrág szövetén minden egyes mozdulatra apróbb-nagyobb repedések jelennek meg jelezve, hogy nem sikerült tökéletesen az átváltoztatás. A bakancs ellenben tökéletesen puha bőr tapintású, mintha a legjobb olasz cipészműhelyben készült volna. A piros satyak bojtja viszont kaktuszosan szúrósnak, vagy inkább érdesnek tűnik, akárcsak bajusza, szakálla.
A puttonyos ijedtében szatírt sikoltana a varázslat sikerét ellenőrző taperolás miatt, ha a hugrabugos be nem fogná a száját.
- Kussolj, öreg, különben visszaváltoztatlak – kéri szelíden suttogva a villámgyorsan elcsendesedő télapótól. – Üljetek le kártyázni a bástyatündérrel vagy mit tudom én, csak csend legyen, mert még dolgoznom kell.
Ezzel a lendülettel odatolja a pad sarkához az ijedtében mukkanni sem merő pirosruhást, azután kapkodva összeismerteti a padszéli feleket egymással, hogy végre nyugta legyen tőlük.
- Lássuk a kártyákat! – mormogja magának félhangosan a fiú.
Bal kezes lévén jobb mancsát emeli a magasba a lapokért, ám szerencsére azok erre is pontosan ugyanúgy reagálnak, mint jobb kezes társainál. Csalafinta módon leemeli a pakli legfelső lapját, majd kihúzza a legalsót, ám rögtön meg is bánja tettét. Hiába, a lapok már nem változtathatók meg. Pedig elég lenne, ha csak az egyik változna, az utóbbi.
Guy a könnyebbel kezdi a feladatot: a haját kell elváltoztatnia. Erre mást nem nagyon lehet alkalmazni a tanultak közül, mint egy színmódosító varázst. Kihajtja a padban rejlő pergamen sarkát, onnan olvassa le a varázslat definícióját, a pálcamozdulat képsora viszont rögtön beúszik lelki szemei elé a varázsige láttán. Mialatt kimondja magában a varázsigét, igyekszik teljes erőből koncentrálni arra, amit végül szeretne elérni.
- Trullus viridis! – simít végig pálcájával a haján.
Fogalma sincs miért éppen a zöld szín latin neve jut először eszébe, talán azért, mert egyetlen más színt sem lenne képes latinul megnevezni, de még olaszul sem. Marad ugyan pár barna szál benne, de összességében egészen jól sikerül a varázslat.
Egy pillanatig elszórakozik a koboldfülű James látványán, azután komoran mered a másik lapra. A kártyáról mélán rábámuló szem képe láttán Guy dühödten elkapar egy sebet kézfején, amiből erre látványosan kezd patakzani a vér. Ügyet sem vet a véráldozatra, fejében sebesen kattognak a fogaskerekek, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a szituációval. A varázsigével nincs gond, az egyértelmű, mást nem lehet használni hasonló helyzetben.
A probléma inkább az, hogy utál farkasszemet nézni egy varázspálcával – ki szeret?! –, még akkor is, ha történetesen a saját pálcájáról van szó. Most mégis maga felé fordítja a tölgyfa pálcát. Kelepcés helyzet: nem hunyhatja le a szemét, mert akkor nem tudja elváltoztatni; viszont iszonyatos érzés így varázsolni.
Na jól van, öregem, koncentrálj, másképp nem fog menni…
Feszült figyelem, belső kivetítőjén egy narancssárga szem. Szánt szándékkal egy, mivel így megvan az összehasonlítási alap, s látszik, hogy tényleg végrehajtott a varázst. Ha más nem, végül mindkettőt átszínezi, de remélhetőleg elég lesz egyszer pálcát fognia magára.
- Animum Cambiare! – enyhén remegő kézzel írja le a C betűt, alig sikerül megakadályozni feje elrándítását a pöccintésnél.
Üres keze az asztalfiában megbúvó tükörért rebben, azután csak bámulja a viszontbámuló, csigavonalban narancs-barna sávos szemet. Mint egy beültetett nyalóka vagy cukor. Hát ez nem egészen nyert, muszáj lesz újabb kísérletet tenni rá.
Ezúttal némileg nyugodtabban ismétli meg a varázslatot, az előbbi félig sikerült kísérlet által szert tett némi önbizalomra.
- Animum Cambiare! – határozott mozdulat, határozott pöccintés, határozottan jobb eredmény. Vagyis tökéletesen narancsszínűre váltott szem.
Rákacsint vele a mellette álló csajra, hátha legalább jobb kedve lenne a szerencsétlennek. Nem tudni melyik varázslattal kísérletezhetett, kétségbeesett tekintete alapján csupán annyi biztos, hogy nem óhajtott magának másfél méteres, dzsungelsűrű fülszőrzetet.
Fűzöld hajával, narancs szemével, magabiztos vigyorral sétál ki a professzornőhöz leadni a kártyáit; nagy gond itt már nem lehet. Meghajlásában nincs semmi gunyoros, mókázás az egész, mely a fiú bohócszerű külsejének szól, már csak a nagy piros orr hiányzik a listából. A kötelező szemle után nonverbális úton, könnyed pálcamozdulattal szünteti meg a haj- és szemszínező varázslatokat, s még mielőtt kilépne a teremből, búcsút int a padján rostokoló télbratyónak, bástyának.
Naplózva

Richard Grosiean
Eltávozott karakter
*****


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 07. 21. - 16:37:05 »
+2


- Richard, jössz?
- Igen. Persze. – egy gyors mozdulattal összekapom könyveim, s táskámba dugom őket, mely aztán a drága téli talár fölé kerül. A változatosság kedvéért a Mardekár ház színeivel díszített sálat tekerek nyakamba, csak, hogy éltethessem kicsit csodás, s jelenleg a Roxfortban uralkodó házunkat. Mert én annyira rajongok Malazár kis kegyenceiért, azért a sok sorstársamért, kiket hasonló pénzeszsákra vetett a sors, akárcsak engem. De én legalább jól nézek ki. Ez velük szemben hatalmas előnynek számít, s ennél fogva nem kell csodálkozni, hogy felsőbbrendűnek tartom magam.
   Megvárnak, míg végzek, majd csoportostul vágunk neki a folyosóknak, hogy célba vegyük az átváltoztatástan termet. Mi. Ez igazándiból elég furcsa. Sosem voltak itt konkrétabb, vagy kiemelkedő barátaim. Vannak emberek, akikkel beszélek, vagy akikkel jó néha félrevonulni kicsit, de igaz barátokat sosem tudhattam magam mögött, és nem is bántam. Mondjuk a Mardekárban hiába is keresnék életre szóló haverokat, mert ott senki sem az a fajta, aki ilyen elkötelezettségeknek vetné alá magát. Igen, a Mardekárosok mindig is ügyeltek rá, hogy a Griffendéles erényeket minél jobban eltolják maguktól.
   Természetesen ezek a fiúk nem a barátaim. Csak szobatársak, akik talán több figyelmet szentelnek nekem, mint én azt elvárom, vagy ahogyan nekem az tetszene, de nem szólok nekik miatta, mert előfordul, hogy jól jön a társaság. Én sem szeretek mindig magányos farkas módjára járkálni a kietlen, hideg folyosókon.
   A másik különös pont az átváltoztatástan. Mint többnyire minden tárggyal, ezzel is meggyűlik a bajom, elég gyakran. Nem szeretek tanulni, és ez az átváltoztatástan esetében különösen megnehezíti a dolgom, így nem csoda, hogy nem ez a kedvenc tantárgyam, és ebben az igazgatóasszony nyilvánvaló ellenszenve a Mardekáros tanulók iránt, is közrejátszik. Habár most, hogy halálfalók uralják a sulit, nekünk könnyebb dolgunk van, de ez nem feltétlenül jelent Kiváló bizonyítványt.

   Belépvén a terembe, látok már pár évfolyam-, vagy háztársat, de senki említésre méltót, így csak sodródok az árral, jelen esetben jobban mondva a díszes társasággal, kik el is foglalják a második asztalt, balról. Előzékenynek szánt módon előre engedem őket, mire mindhárom egy-egy mosollyal hálálja meg a dolgot, noha csak arról volt szó, hogy jobban szeretek a pad szélén ülni, s csak ezért nem tömörültem be én is közéjük.
   Megszólal a csengő, s minden tekintet a tanárnőre szegeződik, ahogyan feláll, s számomra kissé merev, mégis elegáns testtartással szólal meg. Egész lényéből a szokásos visszafogottság sugárzik, melyhez a hat és fél év letelte alatt könnyen hozzászoktam.
   Körbenézve látom, hogy páran szorgosan jegyzetelnek, de felvont szemöldökömmel kérdőre is vonom tettüket. Mégis mit kell most jegyzetelni? Hiszen semmi fontos nem hangzott el, csak egy kis tájékoztatás.
   A porcelán Mikulás apró mosolyt varázsol arcomra, míg a megérkező sakkbábu, a világos király büszkeséggel tölt el. Oldalra nézek, s látom, hogy Zac fintorogva forgatja ujjai között a neki szánt sötét gyalogot. Igen, Zac, jól látod.
- Ne mosolyogj! – torkoll le suttogva, majd inkább el is fordítja fejét. Persze nem engedelmeskedtem neki, nem szeretek parancsot végre hajtani, mert azzal azt bizonyítanám, hogy alá vagyok rendelve valakinek, márpedig én a magam ura vagyok.
   Szuper, a professzor még a várva várt téli szünetre sem felejt el emlékeztetni, mely nekem nem ígér oly gyönyöröket, mint háztársaimnak. Igen, a családi karácsonyozás nálunk roppant fényűző, és már-már túlzásba vitt, de nem is ez a része zavar, hanem Debbie. Most először fogom látni a menyasszonyom. Először azóta, hogy a nyáron kimentünk a King’s Crossra, azóta, hogy elhagyott engem, vagyis inkább átvert, majd elhagytam. Mert nem mindegy. Vajon mekkora lehet a hasa?

   Kezdődjön hát a varázslás. Első körben valami életet kéne varázsolni a két figurába. Jobb kezembe fogom a világos uralkodót, majd felcsapom átváltoztatástan tankönyvem, s a tartalomjegyzékben megkeresem a tárgyi életre keltésre vonatkozó részt. Ráérősen lapozok oda, miközben már látom, hogy Zac pálcáját forgatja. Inkább nem is nézek oda, tisztában vagyok vele, hogy a fiú még nálam is rémesebb dolgokra képes, ha átváltoztatásról van szó.
   Megvan. Gyorsan átfutom a nyomtatott sorokat, majd megmarkolom pálcám, és hátrébb dőlök a széken. Fogaim összeszorítom, miközben a varázslatra koncentrálok. Mortuus Locomotor! Pálcám végével felfelé intek, ezután 90 fokot teszek vele, az óramutató járásával egy irányba, és még egyszer megismétlem magamban a varázsigét. A figurára nézve, látom, ahogyan megremeg, és fekete gombszemei lesznek, meg kezei. Aztán a vibrálás megszűnik, és a király ugrálni kezd. Sikerült! Jó, mondjuk ez hatodikos tananyag, így persze, hogy sikerülnie kellett, de a sikerélmény akkor is jó dolog.
   Nézzük! A király tud ugrálni, meg mozgatni kezeit, és van szeme, igaz, csak egy-egy fekete kis pötty formájában, de szemek! Halvány mosoly fut át arcomon, s a Télapót a sakkbábu mellé húzom. A varázslat ugyanaz, így hozzá is látok. Erősen koncentrálok, ujjaim szinte göcsörtösen markolják a cédruspálcát. Mortuus Locomotor! Fel, majd az óramutatóval megegyező irányba, és a varázsige még egyszer. Kész.
   A Mikulás is remegni kezd, szemei kidüllednek, szakállát megborzolja a varázslat szele. Pár centire a levegőbe emelkedik, majd mikor a bűbáj kifejti hatását, kemény csizmája a padon koppan. Kicsit ijesztően fest, mivel úgy tűnik, nem tud pislogni. Szemei folyamatosan nyitva vannak, s látni is, ahogyan tekintetét a teremben járatja, de nem pislog. Emellett szakállát sikerült élőre varázsolni, de a ruhája túl keménynek tűnik, tehát megtapogatom, és gyanúm beigazolódik. A ruha, és a Mikulás bőre túlságosan hajaz a porcelán tapintására. Vajon tud járni? Pálcámmal megbököm, mire fejét érdeklődve felém fordítja, és arrébb lép. Mikor látja, hogy Zac is őt figyeli, szája mosolyra húzódik, és kezét komótosan intésre emeli, mintha nehezére esne a mozgás. Hú, ez nagyon király!

   A feladat első részét megcsináltam, így kezem a magasba lendül, és húzok két kártyát. Haj, és szemek. Oh, ez talán még menni is fog.
   Szemeim ezúttal lehunyom, hátha jobban megy majd a koncentrálás, s pálcám megmarkolom, persze mindezt csak azután, miután megtaláltam a művelethez kellő varázslatokat a könyvben. Animum Cambiare! Animum Cambiare! Ismétlem magamban, pálcámmal a levegőbe egy C betűt rajzolok, és szemeim felé bökök a varázsvesszővel. Érzem, ahogyan változnak, de az eredményt persze látnom is kéne, így az asztalból előkapom az előre elhelyezett tükröt, s belenézek. Anyám, mekkora szemeim vannak! Igaz, egyáltalán nem ilyenre gondoltam, de a lényeg, hogy megnőttek, teljesen feketék lettek… és mintha nem lennének szempilláim. Úristen! Ugye azok majd visszanőnek?
   A másik bűbáj, amivel majd ősz tincseket varázsolok hajamba, a Trullus Albus lesz. Ezúttal szemeim nyitva hagyom, és kicsit csalok, ugyanis a bűbájt halkan, suttogva ejtem ki, holott a nonverbális varázslásnál ilyet nem szabadna. Mindegy, amiről Ms. Galagonya nem tud, az nem fáj neki. A varázsszavak kiejtése után pálcám végighúzom hajamon, és az érintett területen, vagyis egy csíkban elfehérednek hajszálam. Összesen három ilyen csíkot varázsolok magamra, ezután vetek egy pillantást az életre keltett figurákra is. Egymás mellett állnak, és csak bambulnak, körülbelül, mint egy a világra csodálkozó újszülött.
   Már nincs semmi dolgom, így a szó szerint kampóorrú Zac mellől kilépve McGalagony professzorhoz viszem a kártyákat, hogy ellenőrizhesse a végrehajtott bűbájokat, majd miután ezen is túl vagyok, visszasétálok helyemre, hogy leszedjem magamról az imént felbájolt extrákat.
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 07. 22. - 20:54:57 »
+2

Á T V Á L T O Z T A T Á S T A N

Ma különösen jól indult a napom, akárcsak oly sok másik mostanában. Reggelinél például majdnem rámosolyogtam arra a szöszi griffendélesre, aki már hetek óta a tekintetemet keresi minden étkezésnél. A folyosón is, mintha a kedvesség ígérete áradna belőlem, tőlem kérdezte meg egy elsős, merre találja az igazgatóit. Vagy lehet, hogy csak a prefektusi jelvény teszi? Esetleg látott kviddicsmeccsen és így akart megszólítani? Ilyen gondolatokkal játszadozva, dülledő mellkassal méregetem magam a mosdó tükrében. Még azt a pár kilót is sikerült visszaszednem, amit az ősz eleji depresszió magáénak követelt, így nem lehet mondani, hogy rosszul festek. Nem, sokkal inkább a remek és lenyűgöző szavakat használnám. Szívesen töltenék még néhány percet saját magam csodálásával, de szorít az idő, figyelmeztet a folyosóról felhangzó: szedd a lábad, nem akarok elkésni.
Nem, azt én sem szeretnék, ezért szomorú búcsút veszek képmásomtól és felkapom a táskámat, hogy ruganyos léptekkel megindulhassak az átváltoztatástan terem felé. Szerencsére csak pár sarok, még biztos, hogy időben beérek, ami jobb is, ki tudja milyen hangulatban találom McGalagonyt. Jó, rendben, megértem, hogy van oka idegesnek lenni, de azért örülnék, ha jobban díjazná a tökéletesen sikerült varázslataimat - nem azért gyakorlom őket esténként, hogy aztán egy szép munkával elintézze. Igaz, év elején elég rosszul indítottan - magamhoz képest -, összeszedtem néhány V-t és emlékszem becsúszott egy E is, ami szégyen, de ez már szerencsére a múlté. Mostantól újfent a könyvtár gyakori látogatója vagyok, napi rendszerességgel bájolgok Cvikkerrel és rendületlenül olvasom az ágyamban az újabb és újabb fejezeteket a különböző, RAVASZra felkészítő könyvekből. Szükségem is van rá, hiszen szeretnék jól - jól? tökéletesen - szerepelni mágiatörténeten, átváltoztatástanon, bűbájtanon, sötét varázslatok kivédésén és bájitaltanon is. Talán egy kicsit túlvállaltam magam, de megéri - győzködöm magam mikor már összefolynak a sorok a szemem előtt, hiszen egyelőre fogalmam sincs mit akarok kezdeni magammal. Az újságírás jó lenne, de nem tud eléggé lekötni és nem is valószínű, hogy azonnal felvennének, az a hosszú gyakornokoskodás meg nem nekem való. A minisztériumban se lenne rossz valami kutatói munka, de esélytelen, hogy felvegyenek, amíg nem bratyizom össze eléggé feketébe öltözött barátainkkal. Ez pedig nehezebb, mint ahogy először gondoltam. Tehát, nem árt, ha minél több lehetőséget hagyok magamnak, ki tudja még, mit hoz az élet.

Így van ez az átváltoztatástannal is, ahol idén továbbfejlesztettük az élettelen-élő transzformációval kapcsolatos tudásunkat. Nekem ez szerencse, hiszen emlékeztem, hogy tavaly a kezembe került egy érdekes könyv, Transzfiguráció mesterfokon címmel, de a hatodéves anyag mellé túl nagy falat lett volna bevállalni, hiszen a RAVASZ szintet meghaladó varázslatokkal is gyakran találkoztam benne. Ha sikerül megérteni egy igéhez tartozó leírást, akkor már nem is olyan nehéz, de annak ellenére, hogy alig tíz éves könyv, eléggé múltszázadi stílusban titokzatoskodik a szerző. Mindenesetre kapóra jön most, hiszen ha nem is merném kipróbálni órán a könyvből tanultakat a besülés kockázata miatt, általános tanácsokat is ír, mind a pálcakezelés, mind az igék használata terén, sőt a nonverbális varázslat helyes technikáiról is van benne egy külön fejezet. Azóta ez a könyv lett a bibliám, szerencsére a tökleves kancsónak támasztva tökéletesen megmarad, így a súlya ellenére is megéri a táskámban hurcolászni mindenhová.
Húzza is a vállamat a táska rendesen, de ezt természetesen nem mutatom, a fájdalmas tudat éppen elég. A teremben már sokan vannak, a tanárnő az asztalánál ül.
- Jó napot, professzor! - köszönök előre majd a helyemre megyek. Sosem voltam az az órán dumálós típus, ahhoz túlságosan leköt az anyag, ezért nem is érdekelt különösebben, hogy ki mellé kerülök. Kivétel persze, ha valami célom van a partneremmel, de ezen az órán ilyesmi nem fenyeget. Előkészítem a pálcámat, remélve, hogy gyakorlati óránk lesz, még így a szünet előtt és nem valami dolgozat - bár ennyi mágiaelmélettel a fejemben az se kellene, hogy elriasszon. Szerencsém van. Miközben a professzor ismerteti a feladatot, elmosolyodok. Semmiség az egész, de egy remek lehetőség arra, hogy felvágjak. Mókás órának ígérkezik.

Először a figuráimat veszem szemügyre, a sötét királyt és a mikulást. Mikulást? Most komolyan... Na sebaj, essünk túl gyorsan a kötelezőkön aztán jöhet a móka. Bár ezt se ártana felturbózni valahogy, például megtaníthatnám karácsonyi dalokra az öreget, de ha esetleg rosszul sül el... Áh, nem ér annyit.
Mortuus Locomotor - mondom magamban, miközben könnyedén mozgatom a csuklómat. Először fel, aztán egy negyed fordulat, csak semmi kapkodás, de azért határozottan. Ezekkel a gyakorlatokkal sosem volt gondom. Közben megjelenik előttem a király, amint leveti magáról az anyaga által ráruházott kötöttségeket és életre kel, járkál, leül, részévé válik a körülötte lévő világnak. A gondolatnak a valóságban is nyoma marad, a bábu hirtelen megmozdul, mintha görcsbe rándult volna, majd szépen megmozgatja tagjait és egy kényelmes sétára indul a padszélen. Ezt elismétlem a Mikulással is, aki hasonlóan, mintha egy hosszú álom után elgémberedett tagjait nyújtóztatná ki, megindul a sakkfigura után. Elégedetten végigfuttatom a tekintetemet azokon, akik még a feladattal vesződnek, majd felemelem a kezem, hogy húzhassak a pakliból.

Magabiztosan választom ki a két legfelső lapot. Szem és haj, remek, ezekkel aztán lehet trükközni. Hirtelen azt sem tudom, hogy mibe kezdjek előbb, de rövid hezitálás után végül a szem mellett döntök, azzal aztán lehet játszani. Remek kis könyvemben olvastam is arról, hogy a transzformációknál nem csak arra érdemes figyelni, hogy miket változtatunk meg, hanem, hogy az adott anyagot hova lehet tovább fejleszteni. Ilyenkor érdemes a varázslatokat egymásra pakolni, hogy rétegesen felépítve még többet tudjunk kihozni, jelen esetben, a feladatból.
Néhányszor leírom a szokásos c alakot és pöccintek hozzá, hogy élesben még véletlenül se rontsam el, majd belekezdek.
Animum Cambiare - Animum Cambiare - Animum Cambiare - Animum Cambiare - Trullus Coerulus - Trullus Griseus - sorolom magamban. Először a legkisebbel kezdem, látom magam előtt, ahogy a szivárványhártyám eltűnik, egybeolvad a mellette lévő fehérséggel és a szememből csak egy fekete pont marad, jelezve, hogy azért még látok. Ezután a szempilláimat veszem kezelésbe. Először csak néhány új szál nő ki a szemhéjamból, majd az újabb varázslat nyomán egyre több és több bukkan elő, mintha csak felbátorodtak volna - vagy a mágiám lett stabilabb? -, végül mindegyik megnő, jó egy centiméterrel. Utolsó simításként színezni kezdem őket, a kék és a szürke árnyalatait osztom szét a természetellenesen hosszú szempillákon. Élvezem, ahogy lassan elvesztik feketeségüket, kifakulnak, majd szépen elkezdik felvenni az új színeket. Amint végzek a művelettel, előkapom a táskámból a tükrömet, hogy megcsodálhassam az eredményt. Kicsit lebiggyed az ajkam, mivel élénkebbnek képzeltem a kéket, de ezen kívül semmi kivetnivalót nem találok benne.
A hajamat színben a szempillámhoz igazítom és a fazonját is átalakítom, ahogy az igéket mormogom magamban - Animum Cambiare - Animum Cambiare - Animum Cambiare - Trullus Coerulus - Trullus Griseus. Magam előtt látom, ahogy két oldalt visszahúzódnak a hajszálak a fejbőrömbe, csak néhány centi látszik ki belőle, a fejem tetején viszont erősebb lesz, érzem, ahogy a szálak vastagodnak, keményednek, míg végül egy kékben és szürkében játszó, extrém frizurával meg nem elégedek végre. Igen, valahogy így. Beleborzolok a kezemmel, mielőtt megnézném magam a tükörben és már érzem, hogy ezt most sikerült eltalálnom. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy meg is tartom, de levágatni nem akarnám, az ilyen varázslatokat pedig hosszú távon nagy energia fenntartani.

Elégedetten sétálok a tanári asztalhoz, hogy bemutassam a végeredményt.
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 07. 23. - 15:28:47 »
+4

Átváltoztatástan - Haladóknak

*A nyugati szárny a délitől elképesztően messze van ahhoz, hogy kényelmes és nyugodt sétával könnyedén legyőzhessem a távot, még akkor is, ha az összes lépcső és rejtekfolyosó az én kedvemre tesz, meglehetősen üresek és meglehetősen ügyesek, egyik se kanyarodik el rossz irányba, nem lépek rossz kőre és végül azt a meginduló lovagi páncélt is sikeresen elhárítom egy pálcaintéssel, ami maga alá temethetett volna, gondolom valamelyik tehetségesebb griffendéles bájolta meg, hogyha zöldszegélyes talárt lát, akkor boruljon. Nem számít, semmit nem számított, gyönge próbálkozásnak éppenhogy nevetséges volt, kár a pálca annak is a kezébe. Nem könyvelem el sikerként, hogy nem a mugliismeret teremhez érkezek, ami állítólag szintén a nyugati szárnyban található, gyalázatos módon, amikor itt pedig értelmes tudományokat is oktatnak, hiszen az utolsó évem járom a hideg kőpadlón. Az utolsó év, noha van, akinek hat év is kevés volt az alapvető útvonalak elsajátításához, nem sorolom magam az ilyen mélyen tehetséges diákok közé. Egy csokibéka végét lenyelve éppen időben értem a terembe ahhoz, hogy még le is ülhessek, Neehill mellé, egy udvarias biccentéssel az elfoglalt tanárnő és egy másikkal Cassius felé üdvözlésképp. Akármekkora ripacs, csendben dolgozik, lehetőleg rám se néz, a varázslatai ritkán járnak katasztrófával, így nekem is ritkán kell hárítgatnom a változatos elszabadult élőlényeket, a pálcával egyszer sem csapott még szembe, ez pedig dicséretes varázslótulajdonság. Valamint elégséges ütközőfalat képez köztem és a többi hetedéves között, szinte békés itt az asztal legszélén. A számat megtörölve ülök le, előpakolva az öníró tollat, amióta megszaporodtak a merényletek a folyosón nincs kedvem összetört tintatartókkal macerálni, pergament, jegyzetet, a pálcám is leteszem. A figurák az asztalomon nem különösebben nyerik el a tetszésemet, a fehér futó még hagyján, bár jómagam nem kedvelem különösebben a sakkjátékot, a kövér, sapkás emberrel nem nagyon tudok összebarátkozni. Mikulás, persze, idegenkedve szemlélem a buta arcot, formátlan testet, mire végül McGalagony magához ragadja a szót. Felnézek rá, a pennámmal játszva, végül leírva gyorsan a lényegi információt a RAVASZ-hoz. Hiába, voltaképpen nem szórakozni vagyunk itt, hanem azért, hogy a vizsgára lehetőleg felkészülten érkezzünk. Jó alkalom, mivel még ahogy elnézem nem uralkodott el a tömeghisztéria, hogy milyen jó lesz hazamenni és némi koncentrációt látni az arcokon. Talán még érdekli is őket a saját vizsgájuk. Na nem Malfoyt, aki megint a figyelem középpontjában. McGalagony meginti, voltaképpen szórakoztató is lehetne, de egyszer csak az jut eszembe, hogy miért nevezik Malfoyt a folyosón senkinek, meg egy utolsó közönséges semminek, ha egyszer lám, annyira kuriózum, hogy még az exGriffendéles házvezető asszony se legyint csak rá. Hanem személyesen foglalkozik az elmaradásaival. Milyen ironikus, hogy erre példát még soha, sehol nem láttam, bár nem érdekel különösebben a sorstársaim jegye, kivételes esetekben talán megengedném számukra az utólagos korrekciót. Mint most Malfoynak. Szokatlan. Roppant szokatlan, végül egy vállrándítással napirendre térek a dolog felett és már nem szemlélem a helyére visszaült professzorasszonyt, ahogy elmerült az olvasásban, hanem én is a dolgomra térek, körülöttem már úgyis nagyban zajlanak az első elvetemült és elfuserált próbálkozások. Susog a terem, mintha a nonverbalitás nem azt jelentené, hogy csend van és csak a varázslatok kelthetnek némi tompa, talán észlelhetetlen zajt.

Tárgyátalakítás. Okosabb ezzel kezdeni, mint a testátalakítással, hátha valami nem jön ki jól, bár miért ne jönne, és akkor utána nem sok kedve van az embernek nekilátni még egy feladatnak, ami ráadásul semmiben se más, mint amit eddig csináltunk. Én személy szerint tanultam volna valami újat és érdekeset, de olybá tűnik, hogy a hetedév legnagyobb kihívása az, hogy olyan szinten elsajátítsuk a nonverbális varázslást, hogy minden tárgyra, minden, majdnem minden varázslatra tudjuk érvényesíteni. Alighanem ez a Roxfortos tanulmányok csúcspontja, a legtöbb, amit az iskola adhat a varázslóknak, boszorkányokat. A futót húzom magam elé, megérintem a tiszafával, végigsimítok rajta. Ha az alkímia nyomán járnék egy megfelelő körrel most mindenféle pálcamozgás nélkül tehetném élővé. Csak beemelném a fények közé és a figura élne, döbbenten, gondolom, bár nem nagyon tűnik valószínűnek, hogy egy játékfigurának ilyen érzelmei lennének.
Mortuus Locomotor
Parancshangon csattan a tudatomban a varázsige, ahogy a lágy végigsimítás, a varázserőmhöz való szoktatás után merev lendülettel felrántom a pálcám, aztán elhúzom, halkan sistereg valami, lehetőleg nem az egyszarvúszőr ég el benne, de nem. A futó kezében fogott fáklya lángja lobban meg, a faragott tűz életre kel, ahogy a futó míves kidolgozású alakja, teste is moccan, kifejező arc kerekedik a fehér fából, megtelik lágy, hamvas színekkel, csak visszafogott, diszkrét, sápadt árnyalatokkal, hiszen az eredeti fehér festésből kell a varázslatnak gazdálkodnia, ahhoz, hogy életet leheljen a bábuba. Az élethez pedig nem színek, hanem légzés és mozgás. A kis bábu eleget tesz ennek, de a talpazatáról nem mer elmoccanni, tartja a fáklyát és csak abban a körben mozdítja meg magát. Ezzel legalább nincs baj. De a félméteres porcelánmonstrum már messze nem nyeri el annyira a tetszésem, mint a kecses futó. A pálcámmal nem is érintem meg, csak a varázsigével utasítom a mágiát, tegye a dolgát, tegye, amit tenni kell. Vörös bársonykabát, prémszegély kel életre, ami annyira puhának látszik, de a buta arcon elterülő jóságos mosoly elveszi a kedvem attól, hogy megérintsem. Lép egyet a néhai figura, sötét szemében cinkos fény villan, ahogy rám kacsint, lerántja a válláról a kövérre formált zsákot, és amikor széthúzza a száját utoléri a sóbálvány átkom. A figurát a futó mellé teszem, ugyanolyan merev, mint volt, de a mozgásból és a kabát, bőr életszerűségéből tudni lehet, hogy az életrekeltés megtörtént, merem remélni, hogy McGalagony észreveszi majd. De akkor se fogom hagyni, hogy egy őrült bábu mászkáljon a padomon.

A kártyák lassú hullámzással távolodnak tőlem, hogy aztán egy éles kanyarral a mögöttem levő sor felé vessék magukat gyorsan emelkedve, ahol szintén hívták őket. Cassius már a szemét formázgatja, csak nem böki ki a pálcával, nem, jól van, ügyes volt, még egy bizonyíték, hogy embernek lehet tekinteni, amikor megfordítom a kártyáim. Áll. Határozottan meg van satírozva, hogy mégis mire gondolt az, aki kitalálta a feladatot. Egy áll, a másik lapok pedig egy száj. Sóhajtok, legalább nem hazudtoltam meg magam, egymáshoz közeli tesztrészeket húztam, nem kell messzire nyúlni a pálcával. A tiszafa éberen simul a jobbomba, amíg megérintem a szám vele, a tükröt a padból a balomba teszem, és furcsa módon mosolyt látok a szám szélén benne, miután Cassius a saját tükrét előkapva ellenőrizte az eredményt. Hiúság, becsvágy, ha én is olyan hiú lennék, mint ő, nem lenne ilyen zökkenőmentes a lét a Mardekárban, ahol valahogy mindenki tetszeni akar. Magának, persze, de azért mindenki nézze is meg őket. C-t rajzolok, a számra bökök:
Animum Cambriare
A gondolat ugyanolyan parancsoló, semmilyen másikat nem tűr meg maga mellett, ami zavarhatná a koncentrálást, lassan megváltoznak a formák, alsó ajkam cseppnyit lebiggyed, a felső elkeskenyedik, a formája ostoba, de a kiteljesedést
Trullus coerulus
a dekadens kék szín adja meg neki, amivel megszínezem. Az állam ennél többet igényel, nem akarok szakállat, ilyesmit sarjasztani, egyáltalán nem vonz a tudat, hogy összenyomjam, kiszélesítsem, vagy valami barbárságot műveljek vele, ezért úgy, mint az előbb alakítani kezdem. Rajta a bőrt, érzem, hogy feszül és húzódózik kicsit, de ahogy a méret és forma változtatható, úgy az anyag sem lehet szent a varázserő előtt. Az állvonalamban végig szorgalmasan rajzolva a szinte egymásba hurkolt C-betűket, úgy formálódik át a bőr pikkelyszerű kinövésekké, hogy aztán amikor teljes a varázslat gondosan egymásra simuljanak. A színük türkizkék lesz, a minta a szemem, ahogy a tükörben nézem magam úgyis kéznél van, jobb se kell. Ezzel végezve engedem csak ki Cassiust belülről, a szépítkezés úgyis lefoglalta, de előre engedem, hogy McGalagony bírálja a teljesítményét, csak aztán lépek én is az asztalhoz, a kártyákat visszarendezve a pakliba, miután felmutattam őket, és az eredményt is társítottam.*
-Sóbálvány átok ül az egyik életre keltett figurámon-*mondom azért, mert szép dolog a reménység, de meghagyom másra, ezért nem pontozhat le egy tanár se, hogy visszafogtam egy varázslat hatását, amit igazából nem is akartam elvégezni, én nem akartam, hogy az a dolog éljen, végül egy határozott
Excito Leporium
után, amit még a tanári asztalnál ejtek meg, hogy lássa, képes vagyok takarítani is magam után elhagyom a termet. Alighanem sikeresen zártam ezt a félévet, nem számítva az évközbeni pontlevonásokat, amiket a lehető leghihetetlenebb módon szedtem össze. Remélhetőleg jegyek mellett a professzorasszony néhány pontot is kioszt, nem állunk fényesen. Vetek egy pillantást a maradókra, aztán tényleg kimegyek.*
Naplózva

Angela J. Sirett
Eltávozott karakter
*****


Szadista epergerilla | 7. | D.S. | fogó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 07. 24. - 13:34:38 »
+1


Nem aludtam sokat az éjjel, ezért olyan nyúzott lehetett a fejem, hogy még a tükörbe sem mertem belepillantani. Na jó, ennyire azért nem volt vészes az arcomon fekvő kialvatlanság nyoma, de az a benső nyomasztó érzés már annál inkább.
Bevágtattam a terembe, s egy reggeli köszöntést intéztem a professzor asszonyhoz, aztán becsúsztam Sabrina mellé a padba.
~ Ennél jobb reggel nem is lehetne ~ gondoltam, s unottan pillantottam végig a tantermen, egy jó nagy ásítás kíséretében. Nem vágytam másra, mint egy puha ágyra és csendre. Wáó, még a gondolatba is beleborzongtam.
- Ohh, szervusz Sabrina! Hogy telik a reggel? - pislogtam, mint egy ökör. Na király.
Megszólalt a csengő, kezdetét vette a tanóra, közelebb érve a pillanathoz, hogy ágyba bújhassak. Minden erőmmel koncentráltam McGalagony szavaira, majd mikor elhallgatott, rápislogtam a két figurára akik előttem álldogáltak. A télapó fazon tökre rokonszenvesen vigyorgott, keze integető pózban állt, arca pirospozsgás volt, s hófehér szakálla még kedvesebbé tette az arcát.
~ Na lássunk munkához! ~ Sóhajtottam, s elkezdtem kutakodni a megfelelő nonverbális varázsige után az agyamban, ami lajhár módjára működött. ~ Locomotor... Locomotor... Mortus Locomotor... ~ Ugrott be végre a helyes varázsige. A Mikulásra mosolyogtam, aztán a megfelelő mozdulatokat ismételtem: intettem a pálcával felfelé, majd 90 fokkal jobbra.
- Mortuus Locomotor - ejtettem ki halkan, de határozottan. De a porcelán még mindig egyenesen előre meredt, a melleimre. - Héj! - háborodtam fel, de azért elvigyorodtam. Vettem egy mély levegőt és visszaemlékeztem egy pillanatra, hogy mennyit készültem erre a tesztre. ~ Sikerülnie kell! ~
Elszántan próbálkoztam másodjára, majd harmadjára is, s kezdett kissé elfutni a méreg.
- Szedd össze magad Piroska! Vagy kegyetlen leszek! - magyaráztam a bácsika képébe, de még mindig nem történt semmi.
- Mortuus Locomotor - ismételtem újra, s végre megtörtént a csoda. A kis krapek akcióba lendült, elkezdett élénkülni és mindent, ami a zsákjában volt a levegőbe dobálta.
- Hékás! - megemeltem a grabancánál összecsíptetve az ujjaimat, mire az kapálózni kezdett a levegőben, de végül is vette az adást és nem csinált nagyobb bajt. De úgy tűnt, nem csak én fogtam ki egy hiperaktívat a vörös hapsik közül, Sabrináé is rakoncátlankodott.
Mire az enyém lenyugodott, ugortam a feladat második pontjára: sakkfigura. Egy királynőt kaptam, mely magányosan álldogált az asztalon, mint egy jéghercegnő.
- Mortuus Locomotor - szegeztem rá a pálcámat, s máris engedelmesebben éledt fel a nő, mint a szakállas fazon. Megrázta az alsó felét és megcsippentve a ruhácskáját pukedlizett.
A csaj kecses megjelenése miatt nem aggódtam, hogy véletlen átváltozna Rambóvá, s nyugodtan fejezhettem be az utolsó feladatot. Felnyújtottam a kezem, mire az egész kártyapakli odaszáguldott hozzám, s választottam kettőt.

Orr

Haj

Először a hajam színét igyekeztem megváltoztatni. Előhúztam a táskámban lapuló tükört, mely életem egyik kihagyhatatlan kelléke volt, s elhelyeztem a padon, de inkább nem néztem bele.
A pálcám a hajkoronámnak szegeztem.
- Trullus Ruber- éreztem, ahogy a varázslat működésbe lépett, s közbe próbáltam elképzelni magam vörös hajjal. Pillanatokon belül bátorságot gyűjtöttem, s megemeltem a tükröt. Megpillantottam benne vörös önmagam.
~ Te jóságos Merlin! Lehet, hogy a fűzöld is jobban passzolna hozzám, de így úgy nézek ki, mint egy cirkuszi bohóc. ~ Enyhén elpirultam, melyet egy idióta mosollyal lepleztem, de senkire nem mertem nézni, inkább a tükörbe pillantottam újra. Mikor megállapítottam, hogy minden rendben, leraktam a kelléket, de ebben a pillanatban elképedtem. A Mikulás a szokásosnál is jobban pirult, arcán feltűnően széles mosoly ült, miközben a királynő hozzá dörgölőzött, mint egy macska.
- Hé ti, ott! Ne itt enyelegjetek!
Piroska gonoszul nézett rám, a királynő - akit titkon elneveztem Marisnak -, eloldalgott. Okosan is tette.
Én közben az utolsó munkálathoz értem.
~ Csak ne csesszem el, hogy még bibircsók is legyen az orromon! ~ Imádkoztam, aztán egy sóhajjal vegyítve a mondatot C-t írtam le a levegőben, majd az orromra pöccintettem.
- Animum Cambiare - búgtam, mire az orrom a kétszeresére nőtt. Ez szimplán meglátszott bandzsítás nélkül is.
Enyhén remegő kézzel fogtam meg újra a tükröt.
~ Yeeaaah! Most már tényleg úgy nézek ki, mint egy bohóc! ~ Bosszankodtam a piros haj és a krumpli nagyságú orr összhatására, de igazából ez se szegte kedvem. Megfogtam a két kártyát, intettem Pirosnak és Marisnak búcsúzóul, majd felálltam, s kibaktattam a tanári asztalig, hogy bemutassam a magamon elvégzett érdekes transzformációt. Elképzelni sem tudom, milyen fura látványt nyújtottam, jobb is.
Inkább visszaváltoztattam a hajam és az orrom eredeti mivoltukba a szemle után és elhúztam aludni. Jó éjszakát!
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 07. 24. - 19:03:13 »
+1


Á T V Á L T O Z T A T Á S T A N


A szünet utolsó előtti tanításnapja, mindig olyanok, hogy miért nem adhatták már ezt is meg? Persze, ha megadták volna, még többet akarunk, ilyenek vagyunk, mi diákok… De én a mai óra előtt valóban erősen elgondolkoztam van e bármi értelme is betévednem… Mert mi van akkor, ha nem jelenek meg? Semmi. A varázsló adta világon semmi… Pontot veszítene a Griffendél? Kit érdekel. Büntetőmunkára lennék kötelezve? Nem mennék el… Mit lehet tenni ellene? Semmit… A Miniszterúr unokahúgával semmit sem lehet tenni. Főleg akkor nem, ha ez az unokahúg valóban egy kivételezett személy.
Az összes tanár tisztában van vele, hogy miért vagyok az iskolában. Nem azért, hogy tanuljak. És van még néhány diáktársam, aki hasonló cipőkben jár. Mi engedély nélkül hagyhatjuk el a kastély falait is. Akkor miért kell bejönnöm órára? Miért? Semmiért… Valamiért mégis itt vagyok… Persze, mert az a nyavalyás bűntudatom arra kényszerít, ha már itt vagyok, akkor csináljam is. Mikor fog elhallgatni végre? Már rájöhetne, hogy nincs szükségem rá!
De itt vagyok. Ülök némán, unottan, fáradtan, minden bajjal előre bámulva és próbálom felfogni, mi a feladat. Nem sok sikerrel…
Nem tudok koncentrálni. Már napok óta megint nem megy. Pihennem kéne, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem megy. Már az álomital sem segít a mély alvásban. Reggel felkelek, és azt érzem, egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom. Egyre kimerültebb vagyok. És ha nem tudok koncentrálni, akkor az okklumenciám is lazul, az pedig akár az életembe is kerülhet. Össze. Kell. Szednem. Magam.
Minden erőmmel a Tanárnőt figyelem, hátha így több sikerrel jut el a fejembe, amit mond. De leginkább szája mozgását észlelem, a szavait már nem… Fel kéne adnom. Vajon mit szólna, ha nemes egyszerűséggel felállnék és kisétálnék az órájáról? Vagy ha jelezném, hogy rosszul érzem magam? Előre hallom a választ: Ha befejezte a feladatát menjen a gyengélkedőre! Mindketten tudjuk, hogy nem mennék oda. Mint, ahogy azt is, hogy egy kis kimerültség nem ment fel semmi alól.
Szóval mi a feladat?
Van előttem egy Mikulás és egy Futó. Átváltoztatás tanon vajon mi lehet a feladat… Főleg mikor hetek óta a tárgyak életre keltésével foglalkozunk… Vajon mi?...
Könyökölve támasztom a fejem, és a két figurát bámulom. Egy porcelán és egy elefántcsont. Mindkettőnek ruhája van és haja. Még a futónak is kikandikál valamennyi a sisakja alól.
Hetykén feléjük fordítom a pálcám és már gondolok is a varázsigére. Mortuus Locomotor. A kezem az automatikusan teszi már azt a mozdulatot, amit kell. Először a Télapó aztán a Futó következik.
Mintha hosszú álomból éledtek volna, olyan görcsösen mozgatják át végtagjaikat. Majd mindkettő engem kezd el pásztázni az idétlen szemükkel. Az a gond a felélesztéssel, hogy eszet nem lehet nekik adni. De rajtuk legalább tökéletesen lehetne konstatálni, milyen is egy ember ha Imperius átok alatt áll. Persze az is lehet, hogy én állok hozzájuk rosszul. Talán ha adnék nekik időt, akkor még egy esetleg egyéniség is kibontakozhatna, de nem érdekel. Az egész életrekeltősdi nem érdekel… Amennyit tudnom kell, tudok. Mint például, hogyan vegyem rá a teáskannám, hogy teát szolgáljon fel nekem, vagy hogyan mosdassam meg a hátam a kádban, egy szivaccsal és hasonlók. Nem hiszem, hogy több értelme lenne ennek…
Igaz, még hatodik előtti nyáron, Draco rám állított egy kőtrollt, amit ő keltett életre, hogy őrködjön felettem… Az sem volt egy észkombájn. Igaz, alapból egy troll volt…
 Nem okozott különösebb gondot az ige végrehajtása. Nem idén kezdtem elsajátítani a mágia ezen ágát. Mielőtt neki kezdtünk volna gyakorlott voltam már benne. Az lett volna meglepő, ha nem sikerül.
Akkor mi volt még? Valami változtatás. Testrészváltoztatás. Oké. Akkor alakítsunk a figurák kinézetén. Kezdjük Mikivel:
Először is az idétlen sapkája helyett kap egy sisakot. A mellére egy vértet, és a zokni szerű valami helyett is, ami a lábán van, kéne egy normális cipő.
Így sem néz ki jobban… Piros és acél… Egy Mikulás páncélban… Változtatásnak változtatás.
Az asztalomon lévő tollat pedig egy a figurához illő karddá változtatom, és szépen belelebegtetem egyik hősöm kezébe.
Egy kész. Jöhet a következő.
Az az idióta meg időközben majdnem lemászott az asztalomról… Mégis mit gondolt? Egy pálcarándítással újra az előbbi helyére reppen, és már kapja is az ezüstös színt a páncéljára, és sorra a többit, hogy ne legyen fakó. Majd egymásnak eresztem a két törpét. Harcoljatok!
Ezzel befejezetnek is tekintem a feladatom. Már akarnék jelenteni, hogy minél gyorsabban eltűnhessek innen, mikor végre némi figyelmet fordítok a társaimra is, és egy apróság felkelti a figyelmem. Mint például az előttem ülő irdatlanul ronda lila haja… Körbenézek, és mindenki valamit babrál a saját fejével… Remek…
Hogy vinni el Morgan Merlin! Nem hiszem el! Szóval nem ezeken az idióta bábukon kellett volna változatni, hanem magunkon… Végülis, az óra felét elszórakoztam azzal, hogy lovagi párbajra küldtem egy télapót egy szakképzett katonával szemben. Mindegy…
Akkor mi is az az átkozott feladat? Figyelek. Nincs kedvem megint feleslegesen dolgozni…
Kihúzok magamnak egy idétlen cédulát: Hajszín és orr változtatás .
Miért kell változtatni az orromon? Ezt a banális hülyeséget…
Talán kicsit negatív lennék és kritikus? Lehet. Nem érdekel.
Lássunk hozzá…
Fekete kleopátrás frizura. A jól begyakorolt hajviselet. Nincs kedvem mással szórakozni. Le akarok már lépni. És ez legalább jól is áll. De az orromon nem vagyok hajlandó változtatni! Még mit nem?! Helyette jobb ötlet jut eszembe, ami az egész napomra kihatással lehet és visszavonulhatok a drága szobácskámba.
Pálca az orrhoz és már ömlik is belőle a vér. Egy fájdalom mentes remek varázslat, melyet sajnos azonnal csillapítani kell. Oh, de sajnálom. Öt perc a gyengélkedőn míg le kezelnek, aztán eltűnök onnan, de egy egész napos távol lét. Miért nem jutott ez előbb eszembe?
- Tanárnő! – prüszkölök a vértől.
Naplózva

Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 07. 26. - 14:53:25 »
+2


Remek! Még egy tanóra, mellyel közelebb kerülök a szünethez. Nem igazán van kedvem bemenni, de ha már végzős vagyok, akkor kihasználom ezt a pár percet, ami gyakorlásra adódik. Most már úgyis elvégeztem az iskola nagy részét. Mi ez az egy óra a 6 és fél évhez képest? Meg végül is átváltoztatástanról beszélünk. Lehetne rosszabb is, például mágiatörténelem.
Már annyira várom a szünetet, hogy egyetlen egy órára sem tudok figyelni. Nem mintha izgalmas program várna rám... Igazából csak egy kis kikapcsolódásra vágyom.
Mindössze pár percem van az óra kezdéséig, így hát gyorsabbra veszem a tempót. Pont időben érkezem, és belépéskor illedelmesen köszöntöm McGalagony professzort.  Helyet foglalok a mardekárosok között, majd előszedek egy pergamentet, felkészülve arra, hogy lejegyzeteljem a feladatokat. Nincs kedvem rossz jegyet kapni sem hiába dolgozni.  Mostanában egyszerűen képtelen vagyok normálisan kipihenni magam. Rémálmok gyötörnek, újból, így hát napközben sem vagyok a legjobb formámba. Eszem ágába sincs plusz munkát végezni.
A professzor elkezd beszélni én meg próbálok összpontosítani. Igazán örülök, hogy nem akar újabb tananyagot feladni, hisz ki fog rá emlékezni a szünet után? Hülyeség lenne. Hetykén felnevetek, amikor észreveszek pár szomorú arcot. Vannak, akik sosem fognak megtanulni lazítani.
A tanárnő végül a feladatra tér. Beszél és csak beszél, de olyan, mintha nem hallanám, amit mond. Próbálok jegyzetelni, de hasonlóan nehéznek találom, mint elérni egy megvalósíthatatlannak tűnő célt. Csak firkálok. Nem bírok koncentrálni! Még a pusmogásokat is jobban hallom, mint a professzor szavait.
Lassan mindenki egy-egy mikulásbábut és egy sakkfigurát kap. Közben sikeresen feljegyzek pár szót. Tárgyak életre keltése, nonverbális, kártyalap, testi transzformáció. A többi meg nem érdekel. Vajon mi lenne a feladat, ha egy idegesítően vigyorgó Miki és egy annál irritálóbb merev sakkfigura áll előttem, amikor mostanában tárgyakat keltettünk életre? Meg vajon mire kell használni a kártyalapot, amikor már csak a testi transzformáció maradt a listámon? Még egy troll is rájönne, hogy mit kéne csinálnia.  
Inkább a tárgyak életre keltésével kezdem. Ki tudja, hogy milyen szörnyet húzok. Még ahhoz sincs kedvem, hogy magamon változtassak, arról meg ne is beszéljünk, hogy az egész órát esetleg valami rondaság bőrében kéne töltenem. Már a gondolattól is libabőrös leszek, hogy talán balul sül el a bűbáj. Így hát neki is fogok a sakkfigurának. Ha jól látom egy királynőt kaptam. Csodás! Előszedtem a pálcámat.
- Mortuus Locomotor - mondom ki, egészen halkan a varázsigét. Pálcámmal intek, majd várom az eredményt. Tudom, hogy jó lesz. Nem lehet más. Egész nyáron ezzel kapcsolatos könyveket bújtam és egy csomót gyakoroltam, hisz tavaly elég nehézkesen ment a dolog.
A figura végre megmozdul. Elmosolyodok, majd a Miki életre keltésére készülök. Épp, hogy kimondanám a varázsigét, amikor azt veszem észre, hogy a királynő le akar ugrani a padról. Gyorsan reagálok és érte nyúlok.  Közben elejtem a pálcámat, mely szerencsémre pont az ölembe pottyan. Remek! Ideálisabbra nem is vágytam. Egy depressziós, öngyilkos hajlamú bábu. Keresve sem találnék jobbat. Ez volt minden vágyam. Egy ilyen sakkfigura.
Magam elé helyezem.
- Figyelj ide te szerencsétlen. Épp nagyon rossz kedvemben vagyok, szóval még egy próbálkozás, és úgy megátkozlak, hogy azt kívánod majd, hogy örök életet élj.
Szent Merlin! Egy bábuhoz beszélek. Egy agyatlan, mozgásra képes tárgyhoz. Nem hiszem, hogy megértene, de annak örülök, hogy elfekszik előttem és meg sem moccan. Visszatérek a másik figurához. Kimondom a varázsigét, de a bábu nem mozdul. Várok egy picit, megpöckölöm a fejét, de akkor sem történik semmi. Összeszedem magam és megismétlem a varázslatot.
- Gyerünk, te haszontalan porcelán!
Újból meg akarom piszkálni, amikor az ujjamba csimpaszkodik. Hátraugrok egyet. Mikulás elenged és a padra szökken. Enyhén leguggol majd körbe pasztázza a területet. A levegőben kezd karatézni, majd a királynőre szegezi a tekintetét. Hát ez kész! Muszáj ilyen idióta figurákat kapnom?!
Látom, hogy Miki a királynőt vigasztalja. Rögtön arra gondolok, hogy biztos jól ellesznek, így hát a testi transzformációval folytatom az órai munkát. Előszedem a talárom zsebéből a tükrömet, és belepillantok.
- Szegény arcocskám. Vajon mit kell veled művelnem?
Nagy levegőt veszek, majd felemelem a kezemet. Választok egy kártyát, de nem nézem meg rögtön. Végre veszem a bátorságot és megpillantom.
- Uh, de nincs ehhez kedvem!
Akár mázlistának is nevezhetném magam, mert nem kell durva elváltozást végeznem az arcomon. A képen egy lány szerepel. A haja szőke és borzasztóan hosszú. A szeme pedig zöld. A bőre világosabb, mint az enyém. Talán a legidegesítőbb a keskeny szája. Csupán egy csík.
Nemtetsző kifejezés jelenik meg az arcom, majd nekiállok a varázslásnak. Sietek, a tanóra végéhez akarok érni. Be akarom fejezni a feladatokat. Vetek egy pillantást a figuráimra. Mikulás fel akarja állítani a halottnak tűnő királynőt. Az néha-néha felül, majd ironikus mozdulatokkal újra elfekszik. Szánalommal az arcomon megrázom a fejem, majd visszatérek a testi transzformációhoz.
- Lássuk csak... Először is haj. Szőke és hosszú! Príma!
Gyorsan elkezdtem keresni a megfelelő varázsigét. Melyik is az? Hmm... Ani – animum. Gyerünk Lena! Melyik fejezetben olvastad? Emlékezz! Animum Cambiare? Animum Cambiare. Animum Cambiare! Megvan!
- Nagyszerű! Pont az a varázsige, ami sok-sok összpontosítást kíván. Animum Cambiare!
Suhintok a pálcámmal, majd a hajamra pöccintek. Semmi!
- Animum Cambiare!
Újból megpróbálom, de ezúttal sem észlelek bármilyen elváltozást. A padra könyökölök és csalódott, talán egy picit dühős tekintettel az arcomon támasztom meg a fejemet. A kezemben még ott a pálca. Körmeim a padon játszanak, mikor azt veszem észre, hogy az ölembe egy csomó haj fekszik. Hátrapillantok és elmosolyodom. Sikerült a varázsige. Eszembe jön, hogy bele sem néztem a tükörbe. Ezt az amatőr hibát... Már csak a színén kell változtatni és kipipálhatom. Talán ez egy fokkal könnyebb lesz.
Ha belegondolok sokkal értelmesebb lett volna először a színén változtatni és csak azután meghosszabbítani, de most már mindegy.
A színező bűbáj sokkal gyorsabban jut eszembe, hisz ez volt az egyik kedvencem. És már nem egyszer próbáltam ki a szőkét. Ezt a mázlit!
- Trullus Flavus – húzom végig a pálcát a hosszú hajon. Nézem, ahogy a szép barna tincseim teljesen szőkévé változnak. Nagyon örülök, hogy végre sikerül valamit egyből véghezvinnem. Felveszem a tükröt és belenézek.
- Ez szőrnyű!
Nyavalygok. Nem igazán jön be a szőke haj. És azt sem hogy ilyen hosszú.
Inkább visszatérek a feladathoz. Minél gyorsabban végzek, annál gyorsabban kaphatom vissza az eredeti külsőmet. Már csak a bőr és a szem van hátra. Hmm... A szememet a „kedvenc” Animum Cambiare-vel fogom megoldani, tehát inkább a végére hagyom. Most viszont jöjjön a bőrszín.
A különbség nem olyan nagy. Csupán pár árnyalattal világosabb. Emlékeszem, hogy erről is olvastam valamit a nyáron. Sajnos nem kristálytiszták az emlékek. Talán valamilyen tanácsok voltak azok? Csupán az rémlik, hogy körkörös mozdulatokat kell csinálni. Az óra járásával megegyező irányba sötétebb, míg az óra járásával ellentétes irányba megtett körkörös mozdulatokkal világosabb eredményt kaphatunk. Uh, hogy ez mennyi ideig tartott megtanulni... Remélem, hogy jól sikerül majd.  
Ahogy egyre többet dolgozok, egyre jobban tudok figyelni.
A tükörből visszapillantó szőke lányra nézek. El sem akarom hinni, hogy az én vagyok. Az arcomra irányítom a pálcámat, majd miután kimondom a varázsigét, a képen látható rózsaszínes bőrárnyalatot próbáltam elérni. Az elején véletlenül rossz irányba kezdek körözni. Úgy látszik, hogy az odafigyelésem jobb, de még nem elég jó.
- Bőrszín kipipálva! Már csak még egy Animum Cambriare és kész!
Örülök, hogy eddig minden jól sikerült, viszonylag. Kisebb nagyobb hibákkal, de mégis elvégeztem.
Újból a kezembe veszem a tükröm és belenézek. A zöld szemszínnel nem egyszer találkoztam. Mindig a múltamra fog emlékeztetni. Anyámra, a régi énemre.
Elrakom az emlékeket, majd a szépen kidolgozott, ezüst órámra pillantok. Boldogan látom, hogy nem sok van a tanórából. A szemem színére összpontosítok.
- Animum Cambriare!
Nézem, ahogy a barna szemek világosodnak. Pár pillanatig sárga színűek, majd elkezdenek sötétedni. Végül teljesen zölddé válnak. Egy elégedett mosoly ül ki az arcomon. Szinte el sem akarom hinni, hogy ilyen könnyen ment.
A mellettem lévő mardekárosra pillantok. Egyszer csak azt látom, hogy a velem szemben ülő diákok pusmognak és felém mutatnak. Rögtön a tükörbe nézek.
- Micsoda? Hát.. Hogy... Az előbb ez még zöld volt.
A szemem zöldről rózsaszínre váltott. Egyáltalán nem értem, hogy mi történik és ettől begurulok. Ekkor a szemem rózsaszínről vörösre színeződik át. Ez így nem lesz jó.
Egyszer csak támad egy ötletem. Becsukom a szemem és meg próbálok nyugodni. Mikor újra kinyitom a szivárványhártyám teljesen kék.
- Pompás!
Úgy látszik a szemem az érzelmeimmel változik. Érzem, hogy elegem van ebből, így hát elhatározom, hogy véget vetek az egésznek. Majdnem hozzá is fogok az eredeti külsőm visszaszerzéséhez, amikor beugrik, hogy meg kell mutatnom az órai munkámat a professzorasszonynak. Elrakom a tükrömet, felkapom a hosszú, szőke labancot, megragadom a kártyát és szépek kitipegek. Bár a szemem színe nem igazán sikerült, mégis boldogan mosolygok. Már annak is örülök, hogy nem változtattam magam valami vadállattá.
Miután bemutatom az elért eredményt, a tükörbe nézek és kimondom a visszafordító varázsigét. Boldogan végignézem, ahogy visszakapom az eredeti mivoltomat. Végre a saját képem néz vissza a tükörből. Elmosolyodom mire a szemem sárgára változik. Fújok egyet, majd segítségkérően a tanárnőre pillantok. Az óra végén ugyan olyan makulátlan külsővel hagyom el a termet, mint amilyen az óra előtt volt.
Naplózva

Benjamin Bishop
Eltávozott karakter
*****


a lúzer

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2011. 08. 02. - 09:26:39 »
+1


Átváltoztatástan
•    •    •


   - Gvaah… reggel?
   És valóban reggel volt. Elég demotiváló ilyesmivel szembesülni, de ez van. Minden áldatlan nap. És mint hogy ez egy bentlakásos iskola, így még a lógás is jóval nehezebben kivitelezhető, mint mondjuk anno a mugli suliban. Persze McGalagony professzorkiválóság- és igazgatói felség órájáról nem is mernék lógni… még hogy lógni, még késni sem! Viccet félretéve, McGalagony jó arc. Azon kevesek egyike, akiknek nem rejt a talárujja semmiféle billogot. Bár azt hozzá kell tennem, még nem találkoztam olyan emberrel, aki látta volna már teljes mezítelenségében az idős hölgyet, szóval nem állíthatom biztosan, hogy nincs a testén… ó, ember, ezt most kell abbahagynom, de sürgősen.
   Tehát ahogy említettem, ezen a napon nem kockáztattam meg semmiféle kilengést, még a titkos kis „ceruzás” dobozkámat is mélyen a táskám zsebébe nyomtam, hogy még csak kísértésbe se essek. A banya órája előtt nem rajzolok. Túl jó a szimata, és sajnos nem gyakoroltam eléggé a csermellyé tágult vérerek hatékony eltávolítását a szemem fehérjéről. Amúgy meg nem szívesen bájolom meg a szemgolyómat mindenféle bizonytalan varázzsal.

   Kissé remegő kezemet a zsebembe dugtam aznap, a táskám a vállamon fityegett – ahogy mondom, fityegett, mert bélés az nem sok volt benne; már rég leszoktam a tankönyvhasználatról, anyu meg nem csomagol nekem uzsit, ejnye –, a cipőtalp egy beteg macska lelkesedésével nyikorgott lépésről lépésre, de mindezt összevetve sem volt nagy a népöröm, amikor beléptem a terembe. Sőt, jószerivel észre sem vették. Ezek már csak ilyen idők, amikor az emberek hajlamosak észre sem venni az ajtón belépő társaikat. Szegény jó Dumbledore-ra, hát illik ez? Hát.. valójában leszrtam. Már nagyon régóta. Ez a hetedév a halálfalók között – akik még csak nem is titkolják a kilétüket –, nagyon fáradt kör. Vagy kényszeredett, ez jobb szó rá. Csak legyen végre itt a szünet, és engem sem láttok többet.
   Bekrosnyogtam az egyik szélre, és kényelembe helyeztem magam a kényelmesnek cseppet sem mondható széken az óra kezdetéig. Annyira azért nem siettem, tehát ez mindössze pár perces csendes foglalkozást kívánt meg tőlem, és az öreg Galagonya már izzította is a partit. Túl sok minden nem ragadt meg abból, amit mondott, de remekül szórakoztam az elrontott kerti törpéken és az elemeire bontott sakk-készleten, főleg mikor kiderült, hogy az egyik parasztot szánták nekem. Tompa kedéllyel húztam elő a szilt a táskámból, hogy nekilássak a bűbájoknak. Elvileg ismernem kell őket, hiszen milyen régi anyagot ismétlünk már.. De mint mondtam, mostanában már nem sok minden izgat. Hogyan tudnám megváltoztatni a szemöldököm színét és állását? Égető szükségem van erre a tudásra. Ám egyelőre nincs apelláta.
   Beljebb húztam a pad széléről a parasztomat, nehogy aztán a nagy életkedvtől vezérelve meglépjen (lépjen, érted, haha) nekem. Durván kifaragott, fekete hasának szegeztem a pálcát, és még a szememet is behunytam, úgy koncentráltam a megfelelő igére:
   Mortuus Locomotor! Fellendítettem a csuklómat, mint egy jó erőben lévő karmester, aztán egy újabb intés az óra járásának megfelelően, és lássanak csodát, ez egyből sikerült! Kínos is lett volna, ha nem megy, ez tavalyi anyag. A paraszt mozdulatai darabosak voltak, pont úgy lépkedett, mint akit egy nehéz fahasábból metszettek, de azért működött a dolog. Szem nélkül is megcsodálta lakkmellényét és széles törökbugyogóját elől-hátul, különben nem igazán hozta lázba a tény, hogy többé nem egy mozdulatlan bábu a tábláról.
   A túlméretezett nippel már más volt a helyzet. Minél nagyobb tárgyat kell megbűvölni, annál több összpontosítást is igényel a feladat. Örültem, hogy nem Trelawney bárszekrényét kell keringőztetnünk, de azért a Télapó is rendesen megizzasztott.
   Mortuus Locomotor! Gyerünk már, hogy az anyád ne sirasson! Mortuus Locomotor!
   Beletelt vagy öt percbe és legalább tizenöt halálos ítéletbe, mire a porcelán rusnyaság rám pillantott. Hallani lehetett, ahogy az apró fogai összekoccannak, ahogy a festett kabátja csengőn meggyűrődött, aztán a törékeny csizmatalpával nagyot koppintott az asztallapon.
   - Ne legénykedj, öreg, mert összetöröd magad – dörmögtem oda neki, pusztán jó szándékból, de nem kért a tanácsaimból. Ezt csupán azért gondolom, mert rózsás arcát elfutotta a méreg, és magasfényű kezecskéjét egyértelmű helyzetben meglendítette felém, szerény ajánlatot téve arról, hogy én most mit és hova..
   - Immobilus – átkoztam meg halkan a kis bestiát, aki erre serényen hullamerevvé szilárdult, és meg sem mozdult többé. Él ez, él ez, csak már nem sűrűn mutat be az egyujjas kesztyűjével. McGalagony meg fogja érteni az óvintézkedéseimet.

   Ugyan még nem álltam készen a következő feladatra, azért mégis felemeltem a kezemet, s mintha csak a garszont inteném magamhoz, úgy úszott rögtön hozzám két kártyalap is a levegőben. Lássuk a menüt. Haj és száj rendel. Azzal kezdtem, amit nehezebbnek véltem; a szájam. Gondoltam, megtréfálom a profot, és az ő pengevékony ajkainak mintájára formálom a sajátomat is. Ezt a műveletet egyébként is csak nonverbális úton lehet végrehajtani, úgyhogy még kapóra is jön a mai téma. Kissé kelletlenül, de az arcom felé fordítottam a szilfát, s mielőtt nekikezdtem volna a pofám totális leamortizálásának, végignéztem a padsoron. Elnéztem egy darabig, ahogy Wolf és Cassius bravúrosan gyúrják a képüket, próbáltam ellesni a helyes pálcamozdulatot. Az elmélet megvan, de a gyakorlattal mindig is bajban voltam.
   Animum Cambiare! Szinte némán ordítottam, de úgy tűnik, nem ez az izmos gondolatok kulcsa. Zsolozsmaként ismételgettem magamban az igét, miközben C-ket irkáltam a szájam előtt, és többször meg is szúrtam a fogam a pöccintés során. De a kitartó munka meghozta gyümölcsét; éreztem, ahogy minden vér kiúszik az ajkaimból, és mintha az orromon át szívnák ki belőle a fiatalos tartást, úgy szikkadt össze, s lett egyre vékonyabb és szárazabb. Kíváncsian csaptam fel a padom tetejét, mert állítólag itt valahol lennie kell egy tükörnek, és valóban. Nem lett pont olyan, mint a derék banyáé, de elég látványos az eredmény. A mosolyom egyszerűen visszataszító.
   A másik kártyán a hajat jelölték meg, mint átalakítandó testrészt (a haj testrész?), és nemsokára rám csengetnek, ideje nekilátni az újabb transzfigurációhoz.
   Animum Cambiare! – löktem magabiztosan a parancsot a pálcámba, hogy onnan halvány pászmaként kússzon az instrukció egyenesen a hajtövem felé. Talán elbizakodott voltam egy kissé, és nem sikerült a pálcamozdulat úgy, mint az előbb, de olyan érzésem volt, mintha valaki tojást tört volna a fejemen. Hideg borzongás csúszott le a füleim irányába, de nem állt meg itt, a bűbáj egészen az állam csúcsáig csordogált. Az ige gyorsabb volt, mint én, s mire a tükröt az arcom elé emeltem, már arasznyi hosszú szakáll sarjadzott a szám körül. A fejemhez kaptam meglepetésemben, na de csak ekkor hökkentem meg igazán: a hajam eltűnt! Tök kopaszon ültem a padban, egyik kezemben tükör, a másikban pálca, a hajam pedig lecsúszott az államra szakállnak. Balesetek bizony előfordulhatnak bárkivel. De ha már így jártam, stílszerű leszek, és mint egy jó hollóhátas drukker, felöltöm a házam színeit.
   Trullus Coerulus! Trullus Coerulus! Trullus Coerulus! – ismételtem addig, míg a hajam, azaz a szakállam színe bele nem kékült a bűbájba. Ha a belépőmre oda se bagózott senki, majd a kivonulásom figyelmet követel magának.

   Nem túl büszkén, de annál megkönnyebbülten dobtam vissza a tükröt a padba (remélem, nem tört össze), aztán a pálcámat a hónom alá, a táskámat a vállamra kaptam, még egy utolsó pillantást szenteltem a megátkozott Télapónak és az életunt sakkbábunak, majd komótos léptekkel McGalagony asztalához indultam. Most korban pont passzol hozzám, de szorítok, hogy ne éppen ezért vágja rá a Trollt az órai munkámra.
   - Professzorasszony – mosolyogtam rá vértelen ajakkal, mikor szemlátomást végzett az értékeléssel, és nem vesződve a visszaalakulással, fogtam a kéklő szakállam, és kirepültem vele a folyosóra.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
   i   '   m       r   a   d   i   o   a   c   t   i   v   e  
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Gordon Esterhas
Eltávozott karakter
*****


-=Defender of the Knarls=-

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2011. 08. 08. - 21:30:03 »
0

ÁTVÁLTOZTATÁSTAN



Pontosan tudom, hogy koncentrálnom kellene, mert ez fontos, meg minden. Pedig az év elején még meg is fogadtam, hogy komolyan veszem a tanulmányaimat, hisz az évvégi vizsgák sokat nyomnak majd a latba, de ma egyszerűen képtelen vagyok figyelni. Oldalra sandítok. Tekintetemmel Deset keresem. Valószínűleg ő is ugyanilyen állapotban lehet, mivel tegnap ő is ott volt a roxmorts-i bulin, ahol már sokadszorra állapítottuk meg, hogy a vajsörből is megárt a sok. Hát még a Lángnyelv Whiskey-ből. A másnaposság ellen még tudtam tenni valamit, no de ez a fáradtság…
Őrült megfeszítésembe került, hogy a tanárnőre összpontosítsak. Magyaráz valamit a vizsgákról, meg a figyelemről, s mintha Malfoyhoz is hozzászólna, de nem nagyon fogom fel miről is van szó. Ezután már csak arra eszmélek fel, hogy egy sakkfigura, meg egy dagadt pacák landol előttem. Az utóbbiról csak kissé később veszem észre, hogy egy Télapó figura. Az agyamat elborító fáradt köd alól lassan felrémlik, hogy valamit mintha kezdenem kellene ezekkel. Nem baj… hm… majd… hm… később.
NA! Kellj már fel, Gordon. Ne hülyéskedj itt! Életre kell kelteni őket. Félálomban, az agyam egyik rejtett, még éberebb szegletében elmormogom a varázslatot.
- Mortuus Locomotor!
Mindkét figura életre kel, s lassan elindulnak a padom széle felé. Lustán megfogom, majd középre tessékelem őket, és egy apró pálcapöccintéssel egy andalító bűbájt szórok rájuk, mire elalszanak. Karjaimat magam előtt összefonva, ráfekszem a padra, s egészen közelről nézem, ahogyan békésen szunyókálnak. Sötéten elmosolyodom. Nem hittem volna, hogy irigyelni fogok valaha egy Télapó, vagy egy sakkfigurát. Fáradtan körülnézek. Kíváncsian felemelem a szemöldököm. Hát ezeket meg mi lelte. Körülöttem az összes diáknak más színű lett a haja, megnőtt a feje, vagy a szeme, orra, szája, foga. Kissé megrázom a fejem. Bruhh… Ennyire másnapos lennék? Beflashelek itt mindent. Majd lassan eszembe jut, hogy mintha a feladat másik része az lett volna, hogy az arcunkon egy apró változtatást eszközöljünk. Csak tudnám, hogy én mit csináljak? Jajj, már hagyjanak békén ezekkel a hülyeségekkel, minek nekem ezt megcsinálni? Most McGalagonynak ettől jobb lesz a napja? Ha ezt is megtanuljuk? Komolyan időpocsékolás az egész. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Oké. Lenyugodtam. Had gondolkodjam. Áhh, megvan.
Szélesen elvigyorodok, és magam felé fordítom a pálcám. A tökéletes bűbáj.
- Animum Cambiare!
Elég csak a varázsszóra gondolnom, s el is érem a várt eredményt. A hajam gyors iramban kezd el nőni. Lassan borítja a vállam, majd a mellkasom, s végül eléri a földet is. Itt állítom meg. Halkan kuncogok magamban. Milyen marhára furin nézhetek már ki. Zseniális. A haj teljesen eltakar. Leborulok a padra, és becsukom a szemem.
Végre alhatok, s még csak észre sem veszik.
..
Remélem azért valaki felébreszt, mikor vége az órának.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2011. 08. 10. - 20:35:04 »
+2

interakció vele:
Minerva McGalagony
Elena Pierce
Vikitria Mirol


Túl későn érkezem a terembe, szinte utolsóként. Végig azon dühöngök, hogy igazán fűthetnék ezt a nyomorult kastélyt, ha már odakint minusz öt fok van, hiába van rajtam a szvetter és a sál is, fázom, márpedig eszem ágában sincs bundás talárban kóvályogni idebent. Már csak azért sem, mert hülye lennék ilyen farkasordító hidegben kitenni a lábam a kastélyból. Jó, talán ez egy kis túlzás. A melegítő bűbáj, melyet a ruháimra szórtam, tulajdonképp elég kellemes hőérzetet biztosít.
Előre örülök az átváltoztatástannak és a vén McGalagonynak, akinek az óráiról sikerült az utóbbi hetekben lemaradnom. Kíváncsi vagyok, milyen csípős megjegyzéssel fogad majd. A tanárok valamiért folyton azt képzelik, hogy jókedvemben nem járok a hülye óráikra, pedig esküszöm, ezerszer szívesebben üldögélnék egy kényelmes és biztonságos és nyugodt padban, minthogy árulókat kínozzak és engem kínozzanak, sárvérűeket kergessek, meg hallgassam az apám és a néném szidalmait ezért meg azért meg amazért.
Nem sokat törődöm a helykereséssel. Mivel Vikivel az este megint összekaptunk, meg se fordul a fejemben, hogy mellé telepedjek le. Grosiean férfikoszorúja helyett én inkább a hölgykoszorút választva foglalok helyet Elena és Pansy közt, már csak azért is, mert bízom abban, hogy akármi is lesz az elképesztően izgalmas és lehengerlő mai feladat, az ő jegyzeteikből majd tájékozódhatom.
Utóbb kiderül, hogy erre nem sok szükségem lesz, hiszen még mindig az ismétlés van terítéken. Amennyire lenézte az öreg McGalagony Umbridge módszerét, most olyan megszállottan követi azt. Írjunk egy beadandót, és utána gyakoroljunk az órán, mint a dedóban. Persze a házi feladataim is hiányosak, hacsak Pansy nem követte a régi jó szokását, hogy a sajátja mellé elkészített egyet nekem is, amin a betűket csak át kellett bűvölnöm a sajátjaimra és már adhattam is be. Ő volt az egyetlen, aki kicsit törődött azzal is, hogy kisebb gondom is nagyobb annál, hogy fogalmazásokat írogassak a troll taknyának három mérgező tulajdonságáról és hasonlók. Ahogy leülök, és találkozik a pillantásunk, megrázza picit a fejét, és ebből értem, hogy nem készített nekem mára semmit, de ha minden igaz, akkor nem is kellett, hiszen másnál sem látok összetekert pergament. Jó, akkor most kivételesen nem volt kör, amiből kimaradhattam volna.

A tanárnő monológja végén arcomra kiül a régről jól ismert, álmosító unalom. Életre keltett tárgyak? Ez most komoly? Figyelmemet a mérgelődés helyett leköti az a tucatnyi repkedő... akármicsoda, amelyek közül egy leszáll az én asztalomra is. Kézbe veszem a porcelánfigurát, és szörnyülködve rámeredek.
- Ez mi? - formálják ajkaim halkan. Igazából ennyire nem vagyok meglepődve, a műsor mindig is inkább a körülöttem levőknek szólt, és várom is a reakciójukat. Ragoznám tovább, hogy úgy néz ki, mintha Dumbledore állt volna modellt hozzá, de ezt a tréfát magam is kissé ízléstelennek tartom. Amellett homályosan dereng, hogy mikor karácsony környékén Londonban járok, olykor találkozom ilyen vagy ehhez hasonló emberméretű jelmezes figurákkal. Néha kéregetnek, néha meg kicsi papírba csomagolt édességet osztogatnak mugli gyerekeknek. Ez a vénember ezek szerint valami szeretetszolgálatos lehet, de még mindig nem értem, hogy a mugli világ egy kreációja mi a fészkes fenét keres a transzfiguráció tanteremben.
Egy percig mindenesetre egyik kezemből a másikba veszem, mintha csak a súlyát latolgatnám abból a célból, hogy megállapítsam, mennyire erős varázsige kell az életre keltéséhez. Épp kezdenék napirendre térni a csicsás szobrocska felett, mikor előttem landol egy sakkfigura is. Egy sötét paraszt. Gratulálok, tanárnő, látom, ma is humoránál van. Majd nem lesz, ha jelentem ezt a mugli giccset az illetékes személynél!
Mintha csak érzékelné, hogy gondolatban épp ellene forralok valamit, McGalagony megszólít. Fel se egyenesedem, csak ádázul meredek vissza rá, és azt hiszem, ha képes lennék a szemmel verésre, a skót vénkisasszonyon most lángok százai lobbannának fel. Gyöngélkedések... Igen. Önérzetesem hangosan ordibál a tanárnővel, de nem válaszolok neki semmit, szemeim haragosan hunyorognak rá, és amint befejezte a mondatot, én jelentőségteljesen teszem le a pad szélére a porcelánfigurát, csak úgy koppan.
Amint hátat fordít nekem, tekintetem végigsiklik az okostojásokon, akik kuncogni mertek, ám most hirtelen abbahagyják. Gratulálok, gyerekek, ideje lenne már beszerezni egy gerincet...

Lomhán az asztalra könyökölök, és figyelni kezdem Elena ügyködését a pálcával. Úgy nézem, ő is igencsak unja a töklevet, egy-két sikertelen nonverbális ige után végül elsuttogja a bűbájt, és a királynője életre kel. Masírozni kezd az asztalon, én pedig néha irányba terelem a pálcámmal. Mikor leesik, a megmentésére küldöm a saját életre keltett, megszépített és elegánssá tett gyalogomat. Kalapjába hosszú tollat kap, muskétáspalástot, természetesen zöld-ezüst színekben. Újabb és újabb varázslatokkal alakítom át külsejét, míg végül egész helyre kis sakkbábu válik belőle, olyan, ami még az én készletemben is megállná a helyét, amit Black nagypapától örököltem. Mikor Elena keresetlenül kiosztja a királynőjét, a gyalogom rögtön a hölgy védelmére kel, elé áll, és harciasan felemeli piciny tőrét, és Elena felé döfköd vele. A királynő látványos ájulási jelenetét látva a bábum lehajol hozzá, lekapja kalapját és legyezgetni kezdi vele a királynőt. Ők innentől fogva ellesznek.
A porcelánfigurával nem sok kedvem van közelebbről megismerkedni. Mindenesetre, mivel engem továbbra is Dumbledore-ra emlékeztet, a talárját átváltoztatom bíborszínűre, a süvegét pedig felállítom, teleszórom csillagokkal - mind-mind egy újabb érintés a pálcámmal. Miközben a bűbájokat végzem, félig a padon fekszem, és azon töprengek, hogy most ez a feladat komoly, vagy csak szünidő előtti utolsó órás játéknak találta ki a tanárnő? Olyan jól elszórakozom, hogy észre se veszem, mennyire elment az idő a Dumbledore-bábu csinosítgatásával. Csak akkor veszem észre magam, mikor Elena már szőke hajjal és rózsaszín szemekkel fordul felém. Hangosan mondja a varázsigéket, holott a feladat a nonverbális igék gyakorlása, de nem szólok bele, ő jobban tudja, mit csinál. Helyette inkább életre keltem Dumbledore-t. A talárja változatlanul porcelán, az arca kissé viaszos, de ilyen finom bábuval még nem dolgoztam, csak hatalmas gólemekkel és vízköpő szörnyekkel a szökőkutunknál. A technikán talán van még mit finomítani, ezért újabb és újabb bűbájokat alkalmazok. Miért kéne mindent elsőre megoldani? Egy nagy életre keltő bűbájjal szerintem csak egy kőtrollt lehet mozgásra kényszeríteni. Lassan a szakálla szálait is meg lehet már számolni, és a csillagok is hunyorognak a süvegén. Amint tökéletesedik a mű, első dolga csodálkozva feltolni a szemüvegét és alaposan szemügyre venni engem. A kéztartása jellegzetes, ahogy a pillantása és a mindentudó mosolya is. Tesz egy lépést, a talárja lágyan fodrozódik a bokájánál. Én pedig undorral vegyes haraggal fordítom el róla a tekintetem. Túlságosan emlékeztet a valódi, élő, néhai igazgatóra.
Ahogy körülnézek a teremben, látom, hogy igencsak le vagyok maradva. A nehezebbje még hátravan, saját magam transzformálása, amihez bevallom semmi kedvem, már csak azért is, mert ilyesmit még nem próbáltam és nem is nagy közönség előtt szándékozom elkezdeni. Látom a nagy manófüleket, a sörtés, színes hajat, a pikkelyes állat, és valahogy elmegy tőle a kedvem. Tekintetem akaratlanul is Vikire téved, aki itt ül nem messze tőlem, egyedül a padban. Meghökkenek a furcsa parókától, bár mintha már láttam volna így őt. Akkor azt hittem, álmodtam, de hirtelen valós lesz az emlék. Miközben ezen merengek, ő épp az orrához érinti a varázspálcáját, amiből ömleni kezd a vér.

Felpattanok, és hirtelen deja vu-m lesz. Dumbledore-t és a harcias muskétást hátrahagyva sietek oda Viki padjához, és a kezébe adom a zsebkendőmet.
- Lekísérem – jelentem ki, bár igazából nem várok helyeslést vagy egyetértést sem a tanárnőtől, sem Vikitől, még ha élek is a gyanúperrel, hogy Viki ennyire nem bénázhat el egyetlen varázsigét sem.
Hát számomra az óra véget ért, de azért kifelé menet magamhoz Invitózom Viki és a saját holmimat is, aztán azokkal felszerelkezve távozunk a teremből. Az, hogy nem teljesítettem az összes órai feladatot, annyira nem zavar, ez az incidens egy kellemes kibúvó volt.
Naplózva

Norah Bucksworth
Eltávozott karakter
*****


Griffendél \ VII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2011. 08. 10. - 21:19:28 »
0

Sose voltam profi átváltoztatástanból. Ez a tantárgy... Ez valami olyasmi, amihez nemcsak teljes koncentráció, hanem bizonyos fizikai erőnlét is szükséges, legalább minimálisan. Ezek az átváltoztatások veszélyesek, és ahhoz, hogy kordában tudd tartani azt, amit épp formálsz... Jobb, ha észnél vagy. Nos, nem én vagyok a legösszeszedettebb diák, az biztos. És azt hiszem, nem is vagyok McGalagony kedvence, mivel a munkámat egyfolytában csak kritizálja. Megjegyzem, jogosan, de az ember kedvét akkor is el tudja venni. Nos, nekem már másodikban elvette, amikor egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy lesz az egérből talpas pohár, aztán újra egér úgy, hogy az állat közben nem pusztul el. Nem voltam hajlandó ennek az átváltoztatásnak kitenni szerencsétlen állatot, hisztirohamot kaptam, és hát... Lényegében ez mindent elárul az átváltoztatástanhoz fűződő melegnek legkevésbé sem nevezhető viszonyomról. Nem nekem való és kész.
Viszont, ha az átváltoztatástant is leadom, akkor összesen három RAVASZ-tárgyam marad, amivel aztán kitörölhetem mindenemet, ha el akarok helyezkedni valahol.
A tanárnő lelkesítő beszéde hallatán kicsit megkönnyebbülök, hála Merlinnek, nem kell új anyaggal bajlódnom! Ugyan rendszeresen jelen vagyok minden órán, mégis rosszabbul megy az igézés, mint mondjuk azoknak, akik folyton lógnak. Nekik biztos a zsigerükben van az egész és a spanyol viaszt is ők találták fel.
Nem csal mosolyt az arcomra a télapófigura, utálom a karácsonyt, ez az egész télapó-dolog meg röhejes. Nagy, mérges sóhajjal lapozgatni kezdem a jegyzeteimet, és mivel vékony papíron sűrűn telerótt sorokról van szó, a lapok hangosan zörögnek, ahogy ide-oda hajtogatom őket. Végül megtalálom, amit keresek, a Mortuus Locomotort. Le van rajzolva a pálcamozdulat, az elmélet képlete, minden. Átolvasom, majd fogom a pálcámat, és a mikulásra szegezem.

Összpontosítani próbálok, de nem megy se először, se másodszor, se harmadszor. Úgy döntök, megpróbálkozom inkább a sakkfigurámmal, egy fehér csikóval. A pálcámmal most azt veszem célba. A varázsige hatására ugrik egy nagyot, és még nyerít is. Szégyenkezve nézek körül, de senki másnak nem sikerült ilyen zajosan az átváltoztatása, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban elkapni a bábumat, mielőtt nagyobb kárt tesz valamiben. Csakhogy továbbra is ugrál, mint aminek rugó van a talpában, és ahogy lendül érte a karom, leverem a porcelánfigurát a könyökömmel, mire az hangos csörömpöléssel törik össze a kövön.
- A fenébe! - adok hangot dühömnek, rámarkolok a pálcámra, és rászegezem azt a pattogó csikóra: - Immobilus!
Szerencsétlen megáll a levegőben, nekem pedig van időm összekapkodni a télapó cserepeit. Az asztalomra halmozom, majd rájuk szegezve kimondom a következő varázsigét:
- Reparo!
És esküszöm, bűbájtanon kezdem érezni magam. A télapó arcának hiányzó darabja a padtársam cipője alól bukkan elő, és amint az is beilleszkedik a helyére, a repedések hirtelen felszívódnak az anyagban. Oké, akkor nyugodjunk meg egy kicsit. Élvezem a pillanatnyi csendet és rendet magam körül, mikor eszembe jut, hogy hol a csikóm, és felnyúlok érte a levegőbe. Jól a markomba zárom és megpróbálkozom egy halk Finitével. A csikó megint mocorogni kezd, alig tudom tartani, úgyhogy gyorsan keresni kezdem az életre keltő varázsige ellentétjét, de nem találom. Segélykérően nézek McGalagonyra, aki figyelemre se méltat bennünket. Marha jó! Végül úgy döntök, legjobb lesz, ha a pattogó csikóra szórok egy ólomsúly-rontást, hogy legalább a mozgása ne legyen olyan fürge. A megoldás egyelőre jónak tűnik, most már hiába akar ugrálni, nem megy neki olyan jól. Kifújom a levegőt, de azért a sálamat rárakom a hiperaktív sakkbábura, hogy addig se vesszen el, amíg a többi feladattal foglalkozom.
Újra próbálkozom a mikulással. Ennyi bemelegítő varázslás után már nem olyan nehéz életre keltenem a porcelánfigurát. Igazából az első próbálkozás után mindössze annyit tapasztalok, hogy a szemét elkezdi mozgatni. A második próbálkozás után mintha megmozdítaná a karját. A harmadik után szó szerint sikerül felemelnie a karját, és integet vele. Nagyszerű! Igaz, a porcelánarc a maga bárgyú mosolyával továbbra is mozdulatlan marad, csak jobbra és balra tud elnézni, de nekem ez is megteszi. Végül is mozog, nem? De.
A többiektől ellesett módszer alapján felemelem a kezem, mire odalebegnek hozzám a kártyák. Húzok. Szerencsém az nem lesz, már most látom.


szemöldök

fül

Nos, ami azt illeti, a szemöldök-ritkító bűbájt jól ismerem, de azt hiszem, ennyivel itt nem úszom meg. Megtervezem az akciót, közben megint hangosan lapozni kezdem a jegyzeteimet. Megtalálom a színváltoztatást, aztán megtalálom a testrészekre vonatkozó formaváltoztatást. Ez utóbbinál nagy, színes felkiáltójelek díszelegnek, ami azt jelenti, nagyon nagy odafigyelést igényel a varázslat. Mindkettőnél részletes rajz és leírás van, a színváltoztatóhoz feljegyeztem pár latin színnevet is, melyek elhangzottak az órán. Fekete, fehér, piros, kék, zöld, sárga. Miközben olvasom az instrukciókat, karom már könyékig eltűnt a nagy, lila táskámban, a kistükröm után kutatva, melyet sikerül is előhalásznom. Hát jó, kezdjük.
Egyik kezemben a tükörrel, másikban a pálcát úgy tartva, mintha szempillaspirál lenne, a szám kicsit elnyílik, mintha csak sminkelnék. Végighúzom az egyik szemöldökömön a pálcát, és közben elskandálom magamban az igét, korrektül hangsúlyozva: Trullus Ruber. Ez a szemöldököm jó lett, mivel jobbkezes vagyok, no de lássuk a másikat. Újra elismétlem az igét, végighúzom a pálcát a szemöldökömön. Oké, az ilyen kozmetikai izékhez van érzékem, már a múltkor is ment. Elégedetten teszem le a pálcám, és nézegetem vörösben pompázó szemöldökeimet. A gyönyörködésben megzavar ugyan az olykor felnyerítő sakkbábum, de megigazítom rajta a sálat, jobban belecsavarom, és erre elhallgat.
De mit kezdjek a füleimmel? Körülnézek, hátha ihletet tudok meríteni valaki munkájából. Látom Jamest nagy tündefülekkel, és látok egy mardekárost, amint épp arany karikafülbevalót bűvöl a patkányéra emlékeztető nagy fülcimpájába. Miközben tanakodom, többen már elhagyják a termet, ugyanis végeztek. Jó nekik. Össze kéne szednem magam. Ajj, ha Barbie itt lenne, biztos lenne valami jó ötlete erre is. Lavander persze most is felvág, hogy milyen gyönyörű tengerzöld íriszeket varázsolt magának, hát persze. Forgatom a szemem, majd felemelem a pálcám, és tovább nézegetem a füleimet a tükörben, végül döntök. Sellőfülek! Magam elé képzelem a különleges formát, és közben azzal nyugtatom magam, hogy ha nem sikerül, legfeljebb visszacsinálom az Excitóval. Elvégzem a pálcamozdulatot a jobb fülemnél, majd rápöccintek a fülcimpára, és érzem, hogy a porcok elkezdenek összegyűrődni. Kissé fájdalmas, fel is szisszenek, de a végeredmény egész kielégítő. Valami viszont mintha elkezdene zúgni, olyan érzés, mint mikor cseng a füled, de nem foglalkozom vele. Célba veszem a bal fülemet is, elvégzem a varázslatot, és bár nem teljesen szimmetrikus a két oldal, úgy döntök, jó lesz, és már állnék is föl, mikor megszédülök. Bele kell kapaszkodnom a padba, hogy ne essek el. Mi történt? Mintha valaki hirtelen lecsavarta volna a világról a hangerőt. Megérintem a füleimet, piszkálom őket, majd rémülten megszólalok:
- Nem hallok!
Csakhogy ezt sem hallom, csak valami furcsa zúgásként a fejemen belül. Te jó ég. Te jó ég!
- Tanárnő! - kiáltom teljesen megrémülve. - Megsüketültem!
A szemem sarkából látom, hogy Vikitria orra meg épp most kezd el sugárban vérezni. Na tessék! Mégis kinek az elmebeteg ötlete volt, hogy a diákoknak magukon kell kísérletezniük? Mirolnak persze van lovagja, de nekem?!
- Tanárnőőő! - sikítom, és inkább visszaülök a padba, mielőtt elesem, ugyanis az egyensúlyérzékem is teljesen megszűnt. Kezeimet a fülemre tapasztom, mintha ez segítene, de nem, igazából nem segít.
Egyszemélyes káoszindukátor vagyok...
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 30. - 18:58:25
Az oldal 1.666 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.